Valahogy sikerült álomba sírnom magamat az este, vagyis inkább már hajnalban. Reggel mégis elég korán, már fél nyolckor fent voltam. Talán arra ébredtem fel, hogy melegem volt, olyan hőséget éreztem, hogy szinte folyt rólam a víz, mégis megmosolyogtam kellemetlen helyzetemnek az okát. Harry szinte teljesen rajtam feküdt, karjával és lábával is ölelte a testemet, hogy megmozdulni sem bírtam. Fejét a mellkasomon pihentette, így göndör fürtjei csiklandozták az arcomat. Olyan volt, mintha a tegnap történtek, a veszekedés és Vanessa csak egy rossz álom lett volna. Ezt gondoltam, míg egy kis idő múlva Harry meg nem mozdult, majd lassan kinyitotta pilláit. Lassan felmérte a helyzetet, majd arcát a mellkasomba fúrta és még jobban szorított magához, mire szívem repesni kezdett. Talán mindkettőnknek jót tett az alvás és Harry ma már nem lesz velem olyan hideg, mint tegnap? Talán túljutott a tegnapi depresszióján és ma már nem néz engem levegőnek? Talán együtt tölthetjük majd a napot és körbevezet Homes Chapelben? Aztán rá kellett jönnöm, hogy ezek csak szép ábrándok, mert pár perc múlva megcsörrent a telefonja, ami még önmagában nem is lett volna baj, de rögtön elöntött a méreg, mikor meghallottam, hogy kivel beszél.

- Szia, Vanessa! – szólt bele. – Persze! Hol találkozzunk?... Rendben, akkor tízkor a parkban – tette le a telefont a gyors beszélgetés után. Kikelt az ágyból és a bőröndjéhez ment.

- Harry, hová mész? – kérdeztem álmos hangon. Nem akartam, hogy máris elmenjen, mert habár az előbb még majdnem megsültem, az a helyzet sokkal jobban tetszett, mint a mostani.

- Reggelt! – morogta, majd csak egy pillantásra méltatott és öltözködni kezdett. – Nem is vettem észre, hogy fent vagy.

- Kérdeztem valamit – mondtam bosszúsan és én is kiszálltam az ágyból. Teljesen össze voltam zavarodva. Mikor azt hitte, hogy még alszok, olyan édesen és gyengéden viselkedett velem, de akkor most mi ez a színjáték? Mit tettem? Vagy tettem egyáltalán valamit, amiért mérges lehetne rám?

- Hallottam – vetette oda hanyagul.

- Akkor ez lesz ma is? – tettem csípőre a kezem.

- Mire gondolsz? – tettette a hülyét.

- Megint levegőnek nézel? Ez a mai terv? – kérdeztem dühösen.

- Nem nézlek levegőnek – vonta meg a vállát.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre – mutattam rá. – Hova mész? A barátom vagy és azt hiszem, jogom van tudni – erősködtem, habár már tudtam a válaszát.

- Vanessával találkozom. Most jobb? – a nadrágja zsebébe dugta a telefonját és felvett egy sima szürke felsőt.

- Miért nem csinálunk ketten valamit? – kérdeztem reménykedve.

- Londonban minden percemet veled töltöttem, szóval most hogy végre itthon vagyok, szeretnék együtt lenni a barátaimmal – magyarázta, és azt ajtó felé indult már teljesen felöltözve.

- Akkor én minek jöttem el? – tettem fel a kérdést inkább magamnak, mint neki.

- Én nem kértem, hogy gyere – vonta meg a vállát. Szavai mélyen a lelkembe martak. Azt hittem, hogy örülni fog, hogy vele jöttem, nem is gondoltam volna, hogy csak teher leszek a számára.

- Akkor hazamegyek… – jelentettem ki, de elcsuklott a hangom. Azt vártam, hogy mondja azt, hogy sajnálja, és kérje, hogy maradjak tovább, de ennek pont az ellenkezője történt.

- Ahogy gondolod – vonta meg a vállát és kilépett az ajtón. Könnyek szöktek a szemembe és csak bámultam a helyet, ahol kiment a szobából. Összetörve rogytam le az ágyra és félelem költözött a szívembe. Soha nem féltem még ennyire attól, hogy elveszítem Harryt.

Tudtam, hogy haza kell mennem. Éreztem, hogy én itt már nem nagyon tehetek semmit, talán egy kis távolság és szünet majd helyrehozza a kapcsolatunkat, de ha ez sem segít, akkor… Ebbe bele sem mertem gondolni. Letöröltem könnyeimet és felálltam az ágyról, majd levánszorogtam a lépcsőn és megcéloztam a konyhát egy kis reggeliért. Már majdnem beléptem az ajtón, mikor ismerős hangokat hallottam kiszűrődni onnan. Harry és Gemma beszélgettek bent és, habár tudtam, hogy hallgatózni csúnya dolog, lábaim mégsem indultak meg vissza Harry szobája felé.

- Harry, egy barom vagy – jelentette ki Gemma. – Az öcsém vagy és szeretlek, te is tudod, de ezt most nagyon elrontottad. Maradj itt vele, ne menj el Vanessával.

- Ezt te nem értheted – mondta Harry halkan.

- Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte Gemma tehetetlenül.

- Csak foglald le, míg haza nem jövök, rendben? – kérte.

- Rendben – sóhajtott fel. – Habár nem értek egyet a döntéseddel, most utoljára segítek.

Étvágyam rögtön elment és nem bírtam tovább hallgatni a beszélgetésüket. Felrohantam a lépcsőn és könnyes szemekkel rendezetlenül kezdtem bedobálgatni a cuccaimat a bőröndömbe. Nagyon rossz ötlet volt eljön, ezt már láttam. A legborzasztóbb pedig az volt, hogy semmit sem értettem az egészből. Tegnapelőtt reggel még olyan boldogok voltunk, mi változott meg ilyen hirtelen? Miért kell engem lefoglalni, míg Harry vissza nem jön? Mit fognak csinálni Vanessával?

Gondolataim közül az ajtó nyílása zökkentett ki. 

- Bejöhetek? – kérdezte Gemma mosolyogva. 

- Persze – mondtam halkan és behúztam a bőröndöm cipzárját. Gyorsan próbáltam eltűntetni zavaró könnyeimet az arcomról, de nem voltam elég gyors és a lány rögtön kiszúrta őket.

- Mit csinálsz, Ash? Mi a baj? Miért sírsz? – kérdezte aggódva és felém közeledett.

- Ha-haza kell mennem – nyögtem ki.

- Miért? Baj van otthon? Gyere, üljünk le és meséld el, mi a gond! – nyomott le gyengéden az ágyra, majd ő is helyet foglalt velem szemben.

- Semmi baj, tényleg, csak haza kell mennem – szipogtam.

- Harryvel van gond, igaz?

- Nem… - kezdtem volna kitalálni egy jó kifogást, de szinte azonnal leállított.

- Na, Ashlyn! Nem vagyok vak! Nekem is van barátom és láttam már más szerelmeseket is, de ti egyáltalán nem így viselkedtek. Nem is szóltok a másikhoz és mintha kerülnétek is egymást. Mi a gond? – kérdezte kedvesen.

- Két napja történt az egész… - kezdtem el a mesélést. Elmondtam Gemmának mindent a tegnapelőtti Noelos üggyel kapcsolatban, miközben bele sem gondoltam, hogy ezután meg is utálhat engem, talán jogosan is, de mégis jó volt végre kiönteni a szívemet valakinek. Teljesen megkönnyebbültem és reméltem, hogy Gemma tud valami tanácsot adni. - …és tegnap reggel óta ilyen hideg velem – fejezetem be mondandómat. Gemma leesett állal nézett rám, kissé lesokkolódva beszámolómtól. – Most nagyon utálsz? – kérdeztem félve.

- Micsoda? – eszmélt fel hirtelen. – Ne beszélj butaságokat, dehogy is utállak! Ez szörnyű! Annyira örülök, hogy nem esett bajod. Ez a Noel gyerek egy pszichopata – ölelt meg védelmezően. – De ezért anyunak ezt nem kéne elmondani – mondta kuncogva, miután szétváltunk.

- Rendben – bólintottam halvány mosollyal a szám sarkában. – És akkor még itt van ez a Vanessa-dolog is – sóhajtottam fel. - Szerinted mit kéne tennem? Talán a legjobb lenne, ha hazamennék, nem? – kérdeztem tanácstalanul.

- Nem! Nem mész te sehová! – tiltakozott hevesen. – Vanessa miatt pedig ne aggódj! Harrynek azért értelmesebb lányok jönnek be, mint ő.

- De akkor miért csinálja ezt vele? Lassan kezdtem azt hinni, hogy ő a barátnője nem pedig én.

- Én is észrevettem, hogy elég furcsán viselkedtek tegnap – vallotta be. – Mindig jóban voltak Vanessával, azt hiszem, barátok, de tegnap túlment egy határon. Az a combtapizás!

- Ugye? Én is észrevettem! – mutattam rá. – De miért csinálja?

- Szerintem féltékennyé akar tenni – jelentette ki.

- Micsoda? De miért, hiszen semmi okot nem adtam rá! Ez teljességgel kizárt! – ellenkeztem. Egyáltalán nem értettem egyet Gemmával, mivel én sosem tettem olyat, amitől Harry féltékeny lehetett volna, szóval neki sem lehet rá oka. 

- Te tudod – vonta meg a vállát. – Mindegy is! Mit csinálunk ma? Maradjunk itthon vagy menjünk ki a városba?

- Én azt hiszem, hazamegyek.

- Ez nem volt a lehetőségek között. Különben sem mész te sehova! – figyelmeztetett.

- Rendben – sóhajtottam fel. – Harry ma körbevezetett volna városban.

- Akkor ma én helyettesítem az öcsémet! – jelentette be. – Öt perc múlva indulunk! – utasított és kiviharzott a szobából. Nem volt időm ellenkezni vele, de igazából nem is akartam. Habár tudtam, hogy Gemma csak azért fogalakozik velem ennyit, mert Harrynek megígértette, hogy lefoglal engem, viszont nekem csak erre volt szükségem, hogy valaki elterelje a figyelmemet.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdezte Gemma lelkesen, mikor már az utcákat jártuk. – Igazából Holmes Chapelben semmi sincs – mondta nevetve. – A főutcán van egy-két butik, egy bevásárlóközpont, meg pár étterem és kávézó.

- Akkor csak sétáljunk – vontam meg a vállam. Igazából úgy sem tudtam odafigyelni a környezetemre, folyamatosan az járt az eszemben, hogy mit csinálhat most Harry és Vanessa kettesben. Minél többet gondolkoztam rajta annál idegesebb és kétségbeesettebb lettem. Mi van, ha a csaj rámászik Harryre? Ellenkezni fog, vagy hagyja magát? Vagy már régen…

- Amikor kicsi voltam imádtam ezt a játszóteret! – mutatott Gemma az út túloldalára, ahol kisgyerekek mászókáztak, homokoztak vagy éppen hintáztak. Rögtön elképzeltem a pár éves Harryt, ahogy akkor még sima szőke hajával és óriási smaragdzöld szemeivel édesen játszik az egyik terebélyes fa árnyékot adó lombkoronája alatt.

Habár Gemma nagyon lelkes idegenvezető volt, mégis csak arra tudtam gondolni, hogy mi lenne, ha most Harry lenne velem. Kezeinket összekulcsolva, szerelmesen sétálgatnánk az utcákon, majd a játszótéren leülnénk egy csendes kis padra és a gyerekek vidám játékát néznénk, miközben Harry egy-egy édes vagy éppen kínos emlékét osztaná meg velem.

Pár percig sétáltunk, miközben Gemma folyamatosan csacsogott valami új filmről, de nem igazán tudtam ráfigyelni. Megálltam az egyik cukrászda üvegablaka előtt, ahol csodás sütikkel a kirakatban próbálták becsábítani az arra tévedőket. Engem sikerült, mivel már tegnap dél óta nem ettem egy falatot sem, a gyomrom egy hangos korgással jelezte, hogy ideje táplálékot juttatnom a szervezetembe.

- Gemma, nem ülünk be ide? – kérdeztem felé fordulva és a cukrászdára mutogattam.

- De, persze! – egyezett bele rögtön. – Ez a legjobb cukrászda a városban. A kettőből – tette hozzá, mire felnevettem. Holmes Chapel tényleg nem volt egy nagy város, sőt szerintem a legkisebb amiben eddigi életemben jártam, de mégis rögtön belopta magát a szívembe. Itt nem csak arra gondolok, hogy azért, mert Harry itt lakott egészen kiskora óta, hanem, mert tetszett a zajos és sosem pihenő London után ez a kis nyugalom. A madarak csicsergését mindenhol tisztán lehetett hallani és habár nem sok ember volt az utcákon, mégis ha szembejött valaki, mindenki mindenkinek kedvesen köszönt, még ha nem is ismerték egymást az emberek.

Beléptünk a kis cukrászdába, de alig mentünk be pár lépést, hirtelen megtorpantam. Délelőtt volt, így a legtöbben dolgoztak, szóval nem sokan voltak a kis helyiségben, de az egyik asztalnál ismerős arcokat véltem felfedezni. Harry és Vanessa ültek a legeldugottabb asztalnál és nevetve beszélgettek, viszont az feltűnt, hogy most barátokhoz méltóan viselkedtek, Harry nem fogdosta Vanessát, míg a csaj sem puszilgatta Harryt minden másodpercben. Mégiscsak álltam az ajtóban és nem tudtam rávenni magam, hogy beljebb lépjek, lecövekeltem az ajtóban, tekintetem pedig nem tudtam levenni Harryékről.

- Ash, menjünk át a másik cukrászdába – szólalt meg Gemma. – Az is van ilyen jó, mint ez – győzködött.

- Nem – találtam meg a hangom. – Minden rendben – villantottam felé egy biztató mosolyt.

- Szerintem ez egyáltalán nem jó ötlet – figyelmeztetett.

- De hát miért? Beszélgetünk és eszünk valamit, pont, mint ők – mondtam határozottan.

- Ahogy gondolod – mondta bizonytalanul. Beljebb léptem az ajtóból, majd lepakoltam a kabátomat és a táskámat egy szabad asztalnál lévő székre, aztán a pulthoz mentem Gemmával nyomomban. A sok süti közül alig bírtam választani, de végül egy csodásan díszített csokis muffin mellett döntöttem. Tányérommal a kezemben mentem az asztalunk felé, mikor szemem összekapcsolódott Harry meglepődött tekintetével. Elkaptam a pillantásomat és leültem a székemre Gemmával szemben. Próbáltam figyelni édes csevegésére, de valahogy mindig elveszítettem a fonalat a mondandójában, mert fél szemmel folyamatosan Harryék felé pillantottam. Most már nem tartották a távolságot, mint ez előbb, Harry karját a barna leányzó széktámláján pihentette és félig felé fordulva teljesen elveszett Vanessa csacsogásában. Gyomrom összeszűkült és alig bírtam egy kis falatot is magamba erőltetni a sütiből. Gemma kiment a telefonálni, én pedig a muffinomat kezdtem el piszkálgatni a villámmal, mikor valaki helyet foglalt a mellettem lévő széken. Szívem hevesen kezdett dobogni, de mikor megfordultam, nem a várt csillogó zöld szempárral találtam szembe magam, hanem egy barna tekintettel néztem farkasszemet.

- Nem jó a süti? – kérdezte az ismeretlen fiú és felém villantotta csábos mosolyát.

- De, nagyon finom, csak nem vagyok éhes – toltam el magamtól a tányért és várakozón néztem a fiúra.

- De bunkó vagyok, ne haragudj, be sem mutatkoztam. Luke vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit én el is fogadtam.

- Ashlyn – mosolyogtam rá. Szemem sarkából láttam, ahogy Harry minket néz lángoló tekintettel, de nem érdekelt, hisz' én is tudok úgy játszani, mint ő.

- Nem idevalósi vagy, ugye? Születésem óta itt élek, de még nem láttalak errefelé.

- Nem, nem. Csak látogatóban vagyok itt. – Szándékosan nem említettem, hogy barátommal vagyok a városban, játszani akartam.

- Öhm… - köszörülte meg a torkát kínosan Gemma mellettünk állva. – Szia Luke! – mosolygott rá a mellettem ülő barna fiúra. – Ash, nagyon sajnálom, de most hívtak, hogy a legjobb barátnőmnek egy bulit rendeznek ma este és muszáj odamennem segíteni – szabadkozott.

- Semmi baj, Gemma – mosolyogtam rá. – Megleszek, tényleg! – győzködtem.

- Köszönöm, imádlak! – ölelt meg hálásan.

- Igazán nincs. Jó mulatást! – köszöntem el és Gemma már sietve el is tűnt. Nem voltam biztos abban, hogy együtt kéne maradnom ezzel az idegen fiúval, habár egyáltalán nem tűnt veszedelmesnek, ahogy cukin rám mosolygott. – Te is mész ma este? A buliba? – kérdeztem, mert jobb téma nem jutott az eszembe, majd magam elé húztam a tányéromat és bekaptam egy falat sütit.

- Á, nem hinném! – legyintett. – Tudod, régebben jártam Gemmával, de nem igazán ment a dolog. Aztán jött az őrült öccse, szét akarta verni a seggemet. – Rögtön tudtam, hogy Harryről beszél, persze azt már nem mondta, hogy mi lett a bunyó végkimenetele. – Van egy kis morzsa a szád sarkában – figyelmeztetett mosolyogva. Ó, de ciki! Gyorsan egy szalvétával megpróbáltam eltűntetni a zavaró kis koszt, mikor megállította mozdulatomat. Megakadt a lélegzetem, mikor kezét az arcomra simította és nagyujjával egy finom mozdulattal eltűntette a morzsát. – Így ni! – mosolygott rám kacéran. Ez volt az a pillanat, mikor Harry nem bírt tovább nyugtom maradni és székéből felpattanva felénk igyekezett, én viszont semmiféleképpen nem akartam, hogy Luke-kal találkozzon és kicsapja a botrányt, főleg, hogy korábban sem volt jó a viszonyuk.

- Luke, tudnál nekem hozni egy narancslevet? – kértem hirtelen.

- Hát, persze! De el ne mozdulj addig innen! – figyelmeztetett és felállva az asztaltól a pult felé igyekezett. Épp időben, mert Harry pár pillanat múlva dühös tekintettel huppant le mellém.

- Ez meg mi volt? – kérdezte csöppet sem kedvesen.

- Nem tudom, mire gondolsz – vontam meg a vállam.

- Miért hagytad, hogy rád nyomuljon?

- Kicsoda? - tettettem a hülyét és bekaptam az utolsó falat sütimet.

- Ne nézz hülyének, Ashlyn! – figyelmeztetett és kezdett felmenni benne a pumpa.

- Ja, hogy Luke! – csaptam a homlokomra. – Most találkoztunk, aranyos fiú – mosolyodtam el bután.

- Mi ez a színjáték, Ashlyn? Hagyd abba és gyerünk, menjünk haza! – szinte már parancsolta.

- Nem! Nekem jó itt! – ellenkeztem. – Én jól elvagyok Luke-kal, te meg menj vissza Vanessához!

- Szóval ez a bajod – mutatott rám. – Féltékeny vagy.

- Nem, nem hinném – mosolyodtam el. – Menj vissza hozzá nyugodtan. Ja, és beszéljetek meg valamit estére is, mert Luke elhívott egy buliba – hazudtam. Harry kezei ökölbe szorultak és szeme szikrákat szórt, de engem nem tudott megijeszteni.

- Nem mész te vele sehova! Megyünk haza, gyerünk! – sziszegte.

- Nem parancsolhatsz nekem – mondtam nyugodtságot színlelve.

- Ash, kérlek! – lágyult el a hangja és a tekintete is. – Csak menjünk haza. Ígérem, nem találkozok többet Vanessával, csak menjünk innen. – Ajánlata felettébb csábító volt, de nem adtam be a derekamat ilyen könnyen.

- Már mondtam, Harry. Nem megyek sehova.

- Oh, csak nem hazajött a szupersztár? – hallottam meg Luka gúnyos hangját a hátunk mögül.

- Luke – biccentett Harry.

- Ti ismeritek egymást? – kérdezte Luke kissé értetlenül, miközben kezében tartotta az én narancslevemet.

- Persze, ő a… - kezdte Harry, de szavába vágtam.

- Gemma a barátnőm – vontam meg a vállam, miközben figyeltem, ahogy Harry mellettem felforr a dühtől.

- Mindegy is – vonta meg a vállát Luke. – Nincs kedved elmenni velem sétálni, Ashlyn?

- De, persze! – vágtam rá mosolyogva és ez volt az a pont, amikor Harrynek eldurrant az agya. Luke-nak rontott és falnak nyomta szegény fiút és ez volt az a pillanat, mikor megbántam, hogy nem mentem haza Harry első felszólításra. Nem mellesleg Luke kezéből kiesett a pohár és tartalmának a nagy része a felsőmön landolt, majd szilánkokra tört a padlón.

- Harry! – sikítottam fel. Harry jóval Luke fölé magasodott, mire a fiú arcának a színe pár árnyalattal fehérebb lett és meg sem próbált harcolni Harry ellen. 

- Ő az én barátnőm, seggfej! – szűrte ki fogai közül. – Nem ajánlom, hogy kikezdj vele, különben szétrúgom a seggedet, pont, mint régen. Emlékszel? 

- Nyugi, haver! Nem kell szívbajosnak lenni – nyugtatgatta Luke Harryt az idegességtől remegő hangon. – Ez csak egy félreértés. Esküszöm, nem tudtam, hogy van barátja! Csak engedj el és én el is húzok innen a fenébe!

- Ha még egyszer meglátlak a közelében, úgy szétverem a csinos kis arcodat, hogy az anyád sem fog rádismerni! – fenyegette meg, de végre elengedte.

- Te beteg vagy, ember! – szitkozódott Luke halkan, de Harry erre már régen nem figyelt és felém fordult.

- Gyerünk! Húzzunk innen! – ragadta meg a csuklómat és kivonszolt a cukrászdából, nem is hagyva hogy ellenkezzek. Nem mintha most nagyon ellenszegülni akartam volna neki, elég galibát okoztam mára. Sietve végighúzott az utcákon, alig bírtam lépést tartani vele. Egy szót sem szóltunk, míg be nem léptünk a házba. Senki sem volt otthon, mivel Gemma bulit szervezett, Anne dolgozott, Robin meg úgyis csak pár nap múlva ér haza az üzleti útjáról. Az előszobában végre elengedte a kezem és idegesen ledobta cipőit, majd dühösen felrobogott a lépcsőn.

- Harry… - szóltam utána, de rögtön leintett.