Becsaptam magam mögött a kocsim ajtaját, majd sietős léptekkel igyekeztem a hatalmas épület bejárata felé. Belöktem a nagy üvegajtót, majd a lépcsőhöz vettem az irányt, az irodák felé, mert a stúdiók helyezkedtek el a földszinten. Az utolsó lépcsőfok után egy picit meg kellett állnom pihenni, mert úgy éreztem, hogy minden energián elszállt, ami nem is volt szokatlan a kezelések után. Azonban muszáj volt kihagynom a délelőtti erőgyűjtést, nem engedhettem, hogy Harry megtegye élete legnagyobb hibáját, méghozzá feleslegesen.

A hosszú folyosót, ahol az irodák helyezkedtek el, már messziről hallhatóan hangos kiabálás zengte be, bár egy szót sem tudtam kivenni a vitából. Mégsem csodálkoztam, mikor Apa ajtaja előtt megállva meg kellett állapítanom, hogy tőle szűrődnek ki a veszekedés hangjai, amiből már ilyen közelről sokkal többet megértettem.

- …mert nem gondolkozol! Tökre teszel mindent, ezzel az őrültséggel! Három év! Összesen három évet kell még kibírnod, és minden következmény nélkül kiléphetsz, de nem most! – Apát nagyon ritkán hallottam csak eddig kiabálni, ezért most kicsit összerezzentem túlságosan felemelt hangjára, és aggódni kezdtem. Nem akartam, hogy az én öregem túlságosan felhúzza magát, és agyvérzést kapjon, vagy valami hasonlót, méghozzá mindezt a semmiért.

- Az túl sok! Három év rettenetesen sok! Nekem nincs ennyi időm! – kiabált vissza Harry, és hangjából tudtam, hogy fortyog a dühtől.

- Nem tudom, hogy pattant ki a fejedből, de nem! Nem egyezem bele, hogy kilépj!

- Még jó, hogy nem kell hozzá a beleegyezésed! – Ez volt az a pillanat, mikor muszáj volt közbelépnem mindkettejük testi épségét féltve.

Nagy erővel nyitottam be az ajtón, mire minden ordibálás abbamaradt, és hirtelen két szempár szegeződött rám. Apa az asztala mögött állt, és azonnal leengedte levegőben tartott kezét, míg Harry a szoba másik végében ácsorgott, majdnem az ajtó mellett. Apa tekintete meglágyult, míg Harry vonásai nem simultak ki, és összeráncolt szemöldökkel, kissé még mindig mérgesen meredt rám.

- Ash, mit csinálsz itt? – kérdezte Apa sokkal lágyabb hangom, mint amivel Harryhez beszélt, és felém tett pár lépést. – Pihenned kellene. Vagy valami gond van? – kérdezte kissé aggódva.

- Nem – ráztam meg a fejem azonnal. – Kissé fáradt vagyok, de semmi komoly – biztosítottam. – Csak mondanom kell valamit Harrynek – tettem hozzá, majd mielőtt ellenkezhetett volna, a Göndörke felé fordultam. – Harry, beszélnünk kell!

- Nekünk nincs miről beszélnünk – mondta nyersen, miközben rám sem nézett, csak a szemközti falat bámulta kitartóan, nem mintha az olyan érdekes lett volna.

- Harry, kérlek! – próbálkoztam újra. – Menjünk el valahova, igyunk egy kávét, és nyugodtan beszéljük át ezt az egész helyzetet.

- Már mondtam, nincs miről beszélnünk – ismételte meg. – A múltkor a tudtomra adtad, hogy nekünk már semmi közünk sincs egymáshoz, és semmi kedvem újabb beszédet hallgatni arról, hogy miért nem kellene kilépnem. Itt úgy tűnik, hogy már mindenki eldöntötte, hogy mi a jó nekem, csak engem nem kérdezett meg senki. Ezek után semmi beszélnivalóm sincs egyikőtökkel sem! – jelentette ki dühöt hordozva hangjában, majd sietve távozott az irodából.

- Harry, várj! – kiabáltam utána, és követni akartam, hiszen ennyivel nem adhattam fel, de Apa csuklóm köré fonta ujjait, és nem engedett utamra.

- Ash, nem kell ezt csinálnod – mondta lágyan. – Én megértem, hogy segíteni akarsz, de azzal nem tudsz jót tenni, aki nem engedi. Különben is, nagyon jól emlékszem, hogy alig egy hete milyen állapotban voltál miatta, és nem akarom, hogy újra átéld azt az időszakot. Kérlek, csak menj haza, pihend ki magad, amire úgy is nagy szükséged van a tegnapi kezelés miatt, és felejtsd el ezt az egészet, majd én mindent megoldok! – ígérte.

- Rendben – bólintottam egy aprót, mire Apa elengedte csuklómat. – Otthon találkozunk! – adtam egy gyors puszit az arcára, és magára hagytam az irodában. A kocsiba bepattanva azonban egy pillanat alatt elfelejtettem mindent, amit Apának csak az imént mondtam, és beindítva a motort Harry háza felé vettem az irányt.

Alig negyedóra múlva megálltam az ismerős ház előtt, amit nemrég már szinte otthonomnak mertem nevezni, majd kipattanva a kocsimból azonnal becsengettem kulcsok hiányában. Hosszú percekig várakoztam, majd újra megnyomtam a csengőt, és ezt még húsz idegtépő percen keresztül játszottam el. Kezdtem már keresni egy másik utat a házba, gondoltam arra, hogy egyszerűen átmászok a magas kőfalon, amihez nem igazán lett volna erőm, de az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy Harry egyszerűen csak nem akar beengedni a házába. Aztán egy kis idő múlva a fejemre csapva szálltam be újra a kocsimba, és Louis-ékhoz vettem az irányt. Teljesen kiment a fejemből, hogy Lou említette már egyszer, hogy Harry egy darabig most náluk lakik, nem is értettem, hogy lehettem ilyen buta. Persze az is benne volt a pakliban, hogy Harryt ott sem fogom megtalálni, de nem érdekelt, mert tudtam, ha kell hajnalig várok ott rá, vagy legalább megérdeklődöm, hogy merrefelé lehet.

Louis-éknál szerencsére már sokkal nagyobb sikerem volt, és Eleanor szinte egy pillanat alatt az ajtóban termett, és a nyakamba ugrott.

- Ash, annyira örülök, hogy itt vagy! Aggódtunk miattad, mert a múltkor úgy elrohantál a vacsoráról!

- Sajnálom, de… muszáj volt – öleltem vissza egy szörnyű kifogással.

- Mindegy is, az a lényeg, hogy most itt vagy! – húzódott el hatalmas mosollyal. – Gyere beljebb! – fogta meg a kezem, hogy húzott maga után befelé a házba, alig adva nekem időt arra, hogy gyorsan becsukjam magunk után az ajtót. – Louis! Látogatónk van! – kiabálta boldogan.

- Kicsoda? – jelent meg Lou a nappali ajtajában. – Ash! – csillant fel a szeme, mikor meglátott, és egy gyors öleléssel üdvözölt. – Mi történt, hogy meglátogattál minket? Nem hittem volna, hogy a múltkori elrohanásod után ilyen gyorsan fogunk találkozni.

- Nem akarok illetlen lenni, de igazából most nem hozzátok jöttem – vallottam be. – Persze, örülök, hogy látlak titeket is, és a múltkor egy fontos elintéznivalóm volt – tettem hozzá.

- Szóval akkor Harry? – húzta fel a szemöldökét Lou sejtelmesen. – Megint együtt vagytok?

- Nem – ráztam meg a fejem hevesen. – De beszélnem kell vele.

- Igazából nem is nagyon csodálkozom, ahogy egy fél órája becsörtetett ide! Egy szót sem szólt, csak felszaladt a szobájába.

- Szóval akkor itt van? – kérdeztem reménykedve.

- Tudtommal igen, ha nem mászott ki az ablakon – bólintott Louis.

- Akkor én most felmennék hozzá – indultam lassan a lépcsők felé.

- Rendben, de később mi is kérünk legalább egy kicsit belőled – mondta Eleanor kedvesen mosolyogva.

- Persze, majd nemsokára beszélünk – ígértem.

- A fürdő mellett kettővel jobbra – igazított el Louis, én pedig egy hálás mosolyt villantottam felé, és felszaladtam a lépcsőn egy kis ideges görccsel a gyomromban. Lou-nak köszönhetően gyorsan meg is találtam a keresett szobát. Halkan kopogtam az ajtón, és mikor másodszorra sem kaptam választ, halkan benyitottam.

- Louis, menj el! Nem akarok róla beszélni! – morogta Harry dühösen. Az ágyán feküdt a plafont bámulta, egy apró labdát dobálgatott kezei között, és egy pillantást sem szentelt nekem. Látszott rajta, hogy még mindig mérges a reggeli találkozó kimenetele miatt, én pedig úgy láttam jónak, ha kicsit még magára hagyom, míg legalább egy picit lenyugszik. Kihátráltam a szobából, majd újból a földszintre mentem.

- Nem volt a szobában? Tényleg kimászott az ablakon? – kérdezte Louis, mikor meglátott belépni a nappaliba.

- Nem – nevettem fel. – Csak eléggé fel van még húzva, szóval várok egy picit.

- Jó ötlet – bólintott Lou. – El épp most tette be a sütőbe a lasagnét, szóval csatlakozhatnál hozzánk ebédre – ajánlotta.

- Azt örömmel elfogadnám – mondtam. Habár egyáltalán nem voltam éhes, mert még mindig hányingerem volt a tegnapi kezelés miatt és talán az idegességtől is, de tudtam, hogy már régen ettem, és muszáj lesz valamit magamba erőltetnem, ha nem akarok rosszul lenni. Különben is, mindig szívesen élveztem Louis és Eleanor társaságát.

- Addig is mesélhetnél – mondta El. – Nem akarod elmondani, hogy tulajdonképpen mi is van most köztetek Harryvel?

- Uh, ez egy nagyon bonyolult sztori – sóhajtottam, és leültem velük szemben az egyik fotelbe.

- Majd megpróbáljuk megérteni – ígérte Louis.

- Rendben. Először nagyon hihetetlen lesz ez az egész. Minden akkor kezdődött, mikor... – kezdtem el mesélni. Hosszasan ecseteltem minden részletet, Vanesszát, a félrebeszéléseket és a történet összes kiegészítőjét. Minden perccel Louis-ék álla egyre lejjebb eset, és hitetlenül meredtek rám, amiért nem is hibáztathattam őket. Ez a történet egy teljes képtelenség volt, ha más szájából hallottam volna, és nem élem át saját magam, talán el sem hittem volna. - …aztán Sarah elhozta nekem a felvételt, és itt tartunk most – fejeztem be. – Szeretnék Harryvel beszélni, hogy mindent tisztázni tudjunk.

- Hogy lehetettek ennyire szerencsétlenek? – mondta Louis tátott szájjal. – Képtelenség ennyi félreértést egymásra halmozni.

- Én sem hiszem még mindig el az egészet, még akkor sem, ha a kezemben tartom a bizonyítékot – vallottam be.

- Bocsánatot kell kérnem Harrytől – szólalt meg hirtelen El. – És többieknek is. Miután a csajos este után a reptérre mentünk, kis híján kinyírtuk szegényt gyilkos pillantásainkkal.

- Szerintem túléli, főleg ha végre beszélt Ash-sel. Már én kezdek lassan belebolondulni a szenvedésébe.

- De ti sem vettetek észre semmit? Biztosan beszéltetek már rólunk – mondtam.

- De sosem került szóba a szakításotok oka, mert mindketten biztosak voltunk benne. Én azt hittem, hogy a turné, El pedig, hogy az állítólagos megcsalás – magyarázta Louis. – Ash, annyira sajnálom, hogy megvádoltalak, hogy nem harcolsz eléggé Harryért, ha ezt tudtam volna…

- Semmi gond, Louis, itt senki sem hibás – mosolyodtam el halványan.

- Vagyis azon a lotyón kívül – javított ki El. – Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire… ennyire aljas – fújta ki dühösen a levegőt, mire Louis édesen átkarolta, és egy lágy puszit lehelt homlokára. Halványan elmosolyodtam, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán egy kis idő múlva újra mi is ilyenek leszünk Harryvel.

Még pár szót váltottunk Vanessáról, majd a konyhába telepedtünk át, és elkezdtük eltűntetni a beszélgetés közben elkészült tésztát. Az étel nagyon finom volt, de valahogy a gyomrom még mindig nem volt rendben, így csak pár falatot tudtam magamba erőltetni.

Már éppen mindenki végzett, és csak beszélgettünk üres tányérjaink mögött, mikor hangos lábdobogás hangzott a lépcső felől, mire azonnal megfagytam ültömben, és szívem hevesen kezdett verni.

- Elmentem! – kiabálta Harry, és már hallottam is a bejárati ajtó nyílását. Azonnal felpattantam, hiszen nem hagyhattam, hogy megint elmenjen, így is eleget futottam utána mostanában, viszont Louis ezúttal beelőzött.

- Hazz, várj! – kiáltott a Göndörke után, én pedig megnyugodtam, hogy nem hallottam becsukódni az ajtót, ami csak azt jelenthette, hogy még nem ment el. – Nem akarsz ebédelni? Nemrég lett kész a lasagne.

- Nem, kösz – válaszolta, de még mindig nem láthattam őt. – Nem vagyok éhes.

- Akkor legalább gyere ide egy kicsit. Látogatód van – mondta. Egy pillanat múlva azonban azok a gyönyörű smaragd szemek az enyéimbe fúródtak.

- Te mit keresel itt? – kérdezte kissé gorombán, megszakítva a szemkontaktust. Kabát volt rajta, ami azt jelentette, hogy tényleg készülődött elmenni.

- Beszélni jöttem – válaszoltam egyszerűen.

- Akkor akár el is mehetsz, mert mint már délelőtt mondtam, nekünk semmi megbeszélnivalónk sincs – mondta durván, mire hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Valóban ennyire megutált volna?

- Nem a bandáról akarok veled beszélni, hanem rólunk.

- Rólunk? – nevetett fel keserűen. – Köztünk már nincs semmi. Te mondtad, hogy menthetetlenek vagyunk, ezért nem értem, hogy miért keresel fel, és teszed ezt az egészet nehezebbé.

- Kérlek, Harry, csak hallgass meg! – könyörögtem.

- Tényleg meg kellene hallgatnod – állt mellém Louis. – Mi a szobánkban leszünk addig – mondta, és Ellel együtt kiosontak a konyhából.

- Harry… - szóltam halkan, bizonytalanul. – Már nem szeretsz? – Harry arcáról egy másodperc alatt minden durvaság eltűnt, vonásai meglágyultak, majd egy pillanattal később értetlenül meredt rám.

- Miért olyan fontos ez most már? – kérdezte halkan. – Elhagytál, és azt mondtad, hogy soha többé nincs esély számunkra. De szeretlek, és gyűlölöm ezt az érzést. Bármit megtennék, hogy elfelejtselek, de nem megy – suttogta.

- Ha valóban így van, és tényleg érzel még irántam valami, akkor kérlek, hallgasd ezt meg – adtam kezébe a zsebemből kihúzott pendrive-ot. – Menj fel a szobádba, és hallgasd meg egyedül. Én itt leszek, nem megyek sehova, ígérem. Utána pedig beszélgethetünk, mert lesz miről. – Harry kissé értetlen arccal nézett rám, de egy aprót bólintott, és sarkon fordulva az emeltre ment.

Leültem a kanapéra, és ujjaimat tördelgetve, idegesen vártam Harryre. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni ezután. Annyiszor elképzeltem már, hogy minden rendben lesz, Harry meghallgatja a felvételt, mindent megért, és jöhet a csók, a tűzijáték és minden, ami kell, de mostanra kezdtem úgy érezni, hogy nem lesz ilyen egyszerű az egész. Ez a szakítás és Vanessa mesterkedése egy nagy szakadékot hagyott köztünk, és fogalmam sem volt, hogy képesek leszünk-e újra úgy nézni egymásra, mint régen, hogy nem hagy maga után túl nagy sebet ez az eltávolodás.

Keserves lassúsággal teltek a percek, hiszen a felvétel is hosszú volt, de Harry csak a lényeget kapta meg, és már lassan egy órája fent volt az ideiglenes szobájában. Aztán lépéseket hallottam a lépcső felől, mire hevesen dobogó szívvel pattantam fel a kanapéról. Lehettek volna a lépések Louis-éké is, de valahogy éreztem, hogy Harry lesz az. Az ajtó felé igyekezett. Megint.

- Harry, kérlek, várj! – kiáltottam, és utána siettem. Tekintete zaklatott volt, ahogy rám nézett. – Hova készülsz? – kérdeztem halkabban.

- Én csak… - kezdte, és göndör fürtjei közé túrt. Tekintetéből csalódottságot, értetlenséget és haragot olvastam ki. – Meg kell kérdeznem, hogy mi ez az egész – mondta felmutatva a kis pendrive-ot.

- Szóval Vanessához mész – állapítottam meg kissé csalódottan.

- Nem értem ezt az egészet – rázta meg a fejét nagyot sóhajtva.

- Sajnálom – mondtam őszintén. – Én itt megvárlak – ígértem. Megértettem, hogy kérdései vannak, hiszen talán neki lehetett a legnehezebb, mert Vanessát a barátjának hitte mindeddig. Mégis azt reméltem, hogy először mi tudjuk majd tisztázni a helyzetet. Az ajtó felé indult, és már a kilincsen volt a keze, mikor megtorpant.

- Talán ez még ráér – ejtette le kezét maga mellé, az én szemeim pedig újra felcsillantak. – Esetleg feljössz a vendégszobába? Beszélhetnénk – ajánlotta.

- Persze – bólintottam egy halvány mosolyt villantva felé. - Azt hiszem, van miről.  – Egy aprót bólintott ő is, és követett a lépcső felé, majd a szobájába, ahol helyet foglaltam az ágyon.

- Szóval… - helyezkedett el velem szemben. – Itt lenne az ideje, hogy végre kimondjuk a dolgokat, ugye?

- Igazad van, túl sok volt most már a félreértésekből – értettem egyet. Egy kis feszült hallgatás ereszkedett közénk, mintha csak idegenek lettünk volna, és féltem, hogy ezen már nem tudunk olyan egyszerűen túllépni. Hirtelen éreztem, hogy megkavarodik, majd összerándul a gyomrom, hiszen már reggel óta nem éreztem jól magam, de hányingeremre még az idegesség is rátett egy lapáttal. – Bocsánat… - mondtam gyorsan, majd szám elé tapasztott kézzel szaladtam a fürdő felé, nem is figyelve Harry szólongatására a hátam mögül. A vécéhez érve azonnal kiadtam magamból azt a kevés ételt is, amit aznap ettem. Miután végeztem, nagyot sóhajtva dőltem neki a falnak. Igazából gyakori eset volt az ilyen, szóval már elég jól tudtam kezelni a rosszulléteket. Egy pillanat múlva azonban Harry jelent meg az ajtóban aggódó szemekkel.

- Minden rendben? – kérdezte az arcomat fürkészve, de nem lépett közelebb.

- Már jól vagyok – bólintottam egy apót, majd remegő lábakkal felálltam a földről, és a vécét lehúzva a mosdóhoz mentem, és egy kis vízzel meglocsoltam arcomat. Harry mellém lépett, és a szekrényből kivett egy még bontatlan fogkefét, majd fogkrémet nyomott rá, és a kezembe adta. – Köszönöm – mosolyodtam el halványan, és elkezdtem eltűntetni a szörnyű ízt a számból. Harry végig a vécé fedelén ülve figyelt, majd mögöttem követett vissza a vendégszobába, felkészülve arra, hogy segítségemre siessen, ha újból rosszul lennék, vagy elájulnék. A szobában megint az ágyra ültem, és a támlának döntöttem a hátam.

- Biztosan minden oké? – ült le mellém Harry az ágy szélére, és a kezembe nyomott egy nagy pohár hideg vizet.

- Igen, köszönöm – mosolyogtam fel rá hálásan. – Tegnap volt az utolsó kemoterápiám, legalábbis egy ideig, szóval csak a szokásos – vontam meg a vállam, és óvatosan, kortyonként inni kezdtem a vizet.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy meggyógyultál? – kérdezte.

- Nem, attól még messze vagyunk – sóhajtottam, és visszaadtam a kezébe az üres poharat. – Még egy hét múlva jönnek a vizsgálatok, aztán az eredményekre kell várni, és majd csak akkor derül ki, hogy mi lesz a továbbiakban – magyaráztam. Harry nem reagált, egy szót sem szólt, csak mélyen süllyesztette gyönyörű, reményteli tekintetét az enyémbe. Képtelen voltam elszakadni szemei csillogásától, még akkor sem, mikor egy kósza hajtincsemet gyengéden a fülem mögé tűrte.

- Hogy hihetted azt, hogy megcsaltalak? – kérdezte egy kis csend után. Arca olyan közel volt az enyémhez, hogy bőrömön éreztem minden lélegzetét, mire megint olyan jólesően futott végig a hátamon a borzongás, mint régen. – Te voltál a mindenem. Te vagy a mindenem – súgta, mire szívem hevesebben kezdett dobogni. – Miért hittél neki?

- Csak annyira… annyira reálisnak tűnt, hogy nem akarsz többé velem lenni. Én tudom, hogy nem versenyezhetek Vanessával…

- Nem kell senkivel sem versenyezned, és senki sem versenyezhet veled – szakított félbe.

- De Vanessa annyira csinos, én meg csak a műtét a sok kezelés miatt vagyok… ilyen.

- Ilyen milyen? Gyönyörű? – húzta fel a szemöldökét. – Kívül belül gyönyörű vagy, de itt van Vanessa példája: szép test, de belül nincs semmi értékes.

- De van még egy másik dolog is, azt hiszem, ez volt a legfőbb ok. Vanessa olyat is meg tud neked adni, amire én képtelen vagyok – sütöttem le szemeimet szégyenkezve.

- Ash, ezt már ezerszer megbeszéltük. Nem érdekel a gyerekügy, majd az is elrendeződik valahogy, egyelőre még semmi okunk ezen aggódni.

- Sajnálom, hogy azonnal elhittem neki mindent, annyira meggyőző volt – fújtam egyet dühösen. – Mesélt a régi kapcsolatotokról, hogy mennyire szerettétek egymást, és hogy csak a tehetségkutató miatt szakítottatok.

- Ugye nem lepődsz meg nagyon, ha azt mondom, hogy ez egy hatalmas hazugság volt? Megint – sóhajtott. – Soha nem szerettem őt, és alig voltunk együtt pár hónapig. Ő sem szeretett soha, ha képes volt ezt tenni velem. Elvette tőlem, ami a legfontosabb.

- Kérdezhetek pár dolgot? Nagyjából értek mindent, de még vannak homályos részek – vallottam be, mire Harry egy aprót bólintott, és kíváncsian nézett rám. – Szóval akkor nem csaltál meg – mondtam.

- Természetesen nem, de azt hittem, ezen már túl vagyunk – húzta fel a szemöldökét.

- Csak biztosra akartam menni. Nem kell több félreértés – vontam meg a vállam. – De egy csók sem volt, igaz?

- Hát, persze, hogy nem! – sóhajtott fel Harry kissé dühösen. – Mikor fogod már fel végre, hogy szeretlek?

- Tudom, de férfi vagy… vannak... szükségleteid… - kezdtem.

- Ash, nem vagyok egy szexéhes disznó! – szólt sértődötten.

- Oké, sajnálom! – védekeztem azonnal. – Hagyjuk ezt a témát!

- Nem, ha már egyszer elkezdted! – vágott vissza. – Igen, egyszer elmentem Vanessához, mikor kómában voltál. Nem tudom… Csak össze voltam törve, és beszélnem kellett valakivel. Akkor megpróbált rám mászni, de visszautasítottam, és azonnal eljöttem onnan.

- De utána még beszéltetek telefonon? Vanessa azt mondta, hogy éjszakánként beszéltetek, hogy én ne tudjak róla.

- Beszéltünk, ez igaz. Néha sok volt az egész, mikor csak feküdtem melletted az ágyba, és figyeltem, hogy milyen sápad vagy, vagy hogy veszel-e még levegőt. Ott voltam minden rosszullétednél, és órákon át virrasztottam veled. Ne hidd azt, hogy nem szívesen tettem, mert megőrültem volna, ha nem én vagyok melletted, de néha már túl sok volt. Beszélnem kellett valakivel, aki nem az anyám, és akinek mindent elmondhatok – magyarázta. Mindig is tudtam, hogy nem kezelte könnyen azokat a napokat, és bármit megtettem volna akkor, hogy enyhítsek lelki fájdalmán. – Mit mondott még neked? Tudni akarok mindent! – követelte dühös hangszínben, de tudtam, hogy haragja nem felém irányul. Felállt mellőlem, és fel-le sétált a szobában. Amint elmozdult mellőlem, elkezdtem érezni közelségének fájdalmas hiányát, habár hajam fülem mögé tűrése óta nem ért hozzám.

- Elmesélte az állítólagos múltatokat - kezdtem. - Azt mondta, hogy szeret, te pedig viszont szereted őt. Egyik este, mikor én még kómában voltam, összetörten hívtad fel őt, ő pedig áthívott magához. Ez igaz, ugye? – néztem fel rá kérdőn, mire feszülten egy aprót bólintott. – Azt mondta, hogy azért mentél el hozzá, mert többre volt szükséged, mint egy beszélgetés, és lefeküdtetek. Próbáltátok elfelejteni az egészet, de újra megtörtént minden, és te is rájöttél, hogy még mindig őt szereted – nyeltem egyet. Már tudtam, hogy Vanessa minden egyes szava hazugság volt, de még csak beszélni is szörnyű volt erről az egészről, viszont Harrynek tudnia kellett a teljes történetet. – A legrosszabb az volt az egészben, mikor azt merte mondani, hogy te már csak sajnálatból vagy velem, hogy boldoggá tegyél az utolsó napjaimon, és a betegségem miatt nem tudsz velem szakítani, és azt reméltétek, hogy lassan vége lesz. Hogy én… - Hangom elcsuklott, és egy kövér könnycseppet töröltem le arcomról. Harry meredten nézett rám, mintha el sem hinné szavaimat.

- Sajnálom, Ash… - mondta halkan, és felém tett pár lépést. – Hallgatnom kellett volna rád. Nem is tudom, hogy lehettem ennyire vak! – túrt idegesen göndör fürtjei közé.

- Nem a te hibád – suttogtam magam elé meredve. – Kérdezhetek még valamit? – szólaltam meg, ezzel megtörve a rövid csendet.

- Bármit – bólintott Harry azonnal.

- Mit keresett nálad Vanessa aznap reggel? – kérdeztem. – Együtt voltatok?

- Mi?! Nem! – ellenkezett azonnal. – Ash, tisztázunk egy dolgot: nem feküdtem le Vanessával a gimi óta!

- Oké… Csak mi már nem voltunk együtt… Azt hittem… De akkor miért aludtatok egy ágyban?

- Nem aludtunk egy ágyban, ő az egyik vendégszobában volt az éjszaka. Elmagyarázom – sóhajtott értetlen arcom láttán. – Miután elmentél, kicsit magamba zuhantam. Csalódott voltam, mert képtelen voltam elhinni, hogy tényleg elhagysz a turné miatt, és a szokásos módszert választottam a felejtéshez. Egyik éjjel felhívtam Vanessát, és nem kellett sokáig győzködnöm, hogy átjöjjön hozzám. Azt hiszem, akkor már volt bennem nem is kevés alkohol – vallotta be. – Együtt ittunk, én pedig elmondtam neki, hogy elhagytál, hogy mennyire hiányzol, hogy milyen csalódott vagyok, szóval mindent. Teljesen lerészegedtem azon az éjjel, de abban biztos vagyok, hogy nem feküdtem le Vanessával. Talán úgy tűnhetett, hogy történt valami köztünk, de semmi nem volt, ebben teljesen biztos vagyok.

- Gyűlölöm őt! Annyira gyűlölöm, mint még senki mást! – mondtam dühösen. – El tudod képzelni, milyen volt az elmúlt pár hét? Mint a pokol. A frászt hoztam apáékra, és összevesztem az összes barátommal. Mindezt a semmiért!

- Nekem ne mondd azt, hogy nem ismerem, mit éreztél. Utáltam a saját házamban lenni, mert minden rád emlékeztetett. Mindenben téged kerestelek. Gyűlöltem, mikor valaki rólad beszélt, mert nem láthattalak, és nem lehettél mellettem. Aztán mikor láttalak pár napja azon a vacsorán. Láttam, milyen jól vagy velem ellentétben. Láttam, hogy milyen könnyen túlléptél rajtam. Az volt a legrosszabb az egészben – sóhajtott fájdalmasan.

- Nem léptem túl rajtad – ráztam meg a fejem lágyan. – De azt hittem, hogy számunkra többé már nincs esély, és el akartalak felejteni.

- De most már máshogy gondolod? – kérdezte felcsillanó szemekkel, és letérdelt velem szemben, az ágy mellé, a földre.

- Az igazság sok mindent megváltoztatott. 

- Ash, szeretsz még úgy, mint régen? – kérdezte tekintetét mélyen az enyémbe süllyesztve, hogy nem tudtam elszakadni attól a gyönyörű smaragd szempártól.

- Az elmúlt hetek semmit sem változtattak azon, amit érzek – vallottam be halkan.

- Csak ennyit kellett tudnom – mondta, majd felém hajolt. Ez volt az, amire mindennél jobban vágytam, egy csókjára. Viszont muszáj volt gondolkodnom, most az egyszer féltem a szívemre hallgatni. Elfordítottam a fejemet, még mielőtt ajkaink találkozhattak volna, így Harry csak egy édes puszit nyomott arcomra, de nekem már ez is bőven elég volt ahhoz, hogy szívem hevesen verjen, és szemeim elgyengülve lecsukódjanak. – Mi a baj? Te nem akarod? – kérdezte csalódottan összeráncolt szemöldökkel.

- De, akarom, csak nem tudom, hogy helyes lenne-e – vallottam be.

- Nem helyes? Szeretlek, és te is szeretsz engem. Mi itt a probléma? – értetlenkedett.

- Nem tudom… Én csak… - sóhajtottam zavartam. – Mi csak talán nem vagyunk jók egymáshoz – mondtam. – Hetekig szenvedtünk egy félreértés miatt. Ha jobban belegondolsz, Vanessa nem tett sokat, hogy szétválasszon minket. Annyiszor szakítottunk már, és mentünk keresztül az utána következő fájdalmon, hogy kezdek arra gondolni, hogy talán nekünk nem kellene együtt lennünk. Most boldogok lennénk, de meddig?

- Nem tudom, és nem is érdekel – rázta meg Harry a fejét. – Mindaddig, amíg újra visszatalálunk egymáshoz, mert mindig visszatalálunk.

- Ez egy szörnyű körforgás, Harry, amiből én ki akarok szállni – vallottam be.

- Rendben, ahogy szeretnéd – állt fel komoran. – Itt a lehetőséged. Menj ki azon az ajtón, és ígérem, hogy soha többé nem fogunk találkozni – mutatott az a szoba ajtaja felé. – Kiszállok az életedből, és minden olyan lesz, mintha soha nem is találkoztunk volna. A te döntésed.

Lassan álltam fel az ágyról, és bizonytalanul lépkedtem az ajtó felé. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálnom, hogy mi lenne a helyes. Tegnap még abban reménykedtem, hogy ma már Harry karjai között alszom el, de hirtelen minden kezdett elúszni előlem. Minden előttem állt, amire vágytam, és csak rajtam múlott, hogy nyúlok-e utána, mielőtt már túl késő lesz. Már az ajtó kilincsén volt a kezem, mikor megtorpantam.

- Azt hiszem, képes vagyok vállalni minden kockázatot – fordultam Harry felé, akinek szavaim hallatára egy hatalmas mosoly húzódott ajkaira. Gyorsan bezárta a köztünk lévő távolságot, miközben egyik karját a derekam köré fonta, másik kezét pedig arcomra simította.