Egész éjszaka szinte egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Megállás nélkül száguldoztak fejemben a kétségbeesettebbnél kétségbeesettebb gondolatok. Tegnap Harry szavaiból könnyen leszűrtem, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a gyereket, így csak két választásom maradt. Ha Harry nem lesz képes elfogadni ezt a kicsit mellettem, akkor választanom kell kettejük között, de fogalmam sincs, melyik fájna jobban, Harry vagy a kis csoda elvesztése. Arra is gondoltam – bár ennek elég kevés eshetősége volt -, hogy talán a teszt tévedett, és nem is vagyok terhes, de azt hiszem, hogy újra összetörnék, ha megint kiderülne legnagyobb félelmem, hogy soha nem eshetek teherbe.

Harrynek sem lehetett különösebben jó éjszakája, mert hajnalban, még órákkal az ébresztője megszólalása előtt éreztem, hogy mocorog mellettem. Felém fordult, és átölelte a derekamat, miközben orrát a nyakamba fúrta új álom reményében. Mikor már azt hittem, hogy újra elaludt, halkan felsóhajtott.

- Mi a baj? Nem tudsz aludni? – kérdeztem, ahogy megfordultam karjai között.

- Nem igazán – sóhajtott újra. – Nemrég felébredtem, és csak Louis meg Eleanor jár a fejemben. Ha ez a baba valóban létezik, akkor az mindennek véget vethet. Nem akarom, hogy vége legyen a bandának. Nemsokára jön a turné, és már a következő lemezt is tervezzük. – Egy pillanatra összeszorítottam szemeimet - amit Harry a sötétben nem láthatott -, hogy elűzzem könnyeimet. Nem akartam még egyszer végighallgatni a tegnapit.

- Miért gondolod, hogy egy gyerek ekkora akadály? Én ennél szebbet nem is tudok elképzelni két szerelmes között – védekeztem.

- Talán igazad van, én csak nem hiszem, hogy ennek pont most lenne itt az ideje – vonta meg a vállát. – Louis-nak is hasonló lehet a véleménye, mint nekem, mert elég kétségbeesetten hívott tegnap.

- Istenem, szegény Eleanor! – játszottam a szerepem. – Bele sem gondolsz, hogy ő milyen kétségbeesett lehet? – kérdeztem kissé haragosan, hiszen igazából magamról beszéltem Eleanor nevében. – Ott van benne az a csodás kisbaba, és Lou nehogy nem örül a dolognak, egészen gyűlöli a helyzetet. Biztosan nem így tervezték, de az a baba nem tehet semmiről. Ő csak egy kicsi Eleanorból és Louis-ból, egy igazi ajándék, és szörnyű hallani, hogy ti csak egy akadályként gondoltok rá – hangon egyre dühösebb lett, és képtelen voltam tovább a karjaiban feküdni. Felkeltem az ágyból, hiszen egyszerre minden álmosság kiment a szememből. – Én örülök nekik, és úgy hiszem, hogy ennél szebb dolog nem is történhetett volna velük.

- Ash, miért húztad fel ennyire magad? – ült fel Harry is az ágyban, és el tudtam képzelni értetlen arckifejezését.

- Nem húztam fel magam, egyszerűen csak nem értem, hogy lehet ennyire ellene lenni egy ilyen csodálatos dolognak, mint egy kisbaba – fontom össze mellkasom előtt két karomat.

- Ó – hallottam a sötéten keresztül átszűrődő hangját. Testének fekete körvonalát láttam közeledni felém. Egy kis keresgélés után ujjaival megragadta a kezemet, és egy édes puszit lehelt kézfejemre, mire máris kevésbe voltam dühös rá, mégis annyira nehézzé tette a dolgokat. Boldogok lehettünk volna, de ez az egész egyre bonyolódott minden perccel, amit a terhességem eltitkolásával töltöttem. – Szóval erről van szó? Azért véded ennyire ezt a babát, mert nekünk nem lehet? – Ó, ha tudnád!

- Nem tudom, Harry… - mondtam, mert nem igazán éreztem, hogy mit lenne a helyes válaszolni. – Csak van bennem egy anyai ösztön, még ha nem is az én kisbabámról van szó. Nem hagyhatom, hogy elvetessék azt a babát, mikor mi hiába reménykedünk benne.

- Engem se gondolj szívtelennek, én is örülök Louis-éknak, de tudod, milyen sok munkánk van a bandában, és nem tudom elképzelni, hogy ilyen egyszerűen vége legyen.

- De a baba nem a véget jelenti. Nem lesz minden olyan, mint régen, talán egy picit vissza kell majd venni az iramból, de ennyi az egész.

- Mindegy - vonta meg a vállát. - Különben is, talán feleslegesen aggódunk, mert csak valami félreértésről van szó. Ha pedig Eleanor mégis terhes, akkor nagyon remélem, hogy igazad van – sóhajtott.

- Igen… - leheltem, és csak félbe akartam szakítani ezt a szörnyű beszélgetést, ami csak egyre több sebet okozott. – Csinálok valami reggelit – mondtam, majd kiszabadítottam kezemet az övéi közül, és a lépcső felé igyekeztem. Hallottam, ahogy Harry halkan sóhajt a hátam mögött, hiszen neki sem tetszett, hogy ezúttal teljesen eltér a véleményünk, de tudtam, hogy én biztosan nem fogok tágítani. Reményeim szerint Harry álláspontja fog apránként megváltozni, mikor én végre könnyű szívvel vallhatom majd be a titkomat.

Sokkal korábban keltünk, mint általában, de mégis elkezdtem magamnak egy nagy tál müzlit önteni, majd rá egy kis tejet. Letelepedtem az asztalhoz, és nagy kanalakkal lapátolni kezdtem a reggelimet a számba. Egy kis ideges györcsöt éreztem a gyomromban, mégis könnyen csúszott le a reggeli, amit muszáj volt a terhességre fognom.

Pár perc múlva Harry is csatlakozott hozzám a konyhában. Kávét kezdett főzni, és készített magának egy szendvicset. Mikor letelepedett mellém az asztalhoz, egy hosszú puszit nyomott az arcomra.

- Ne légy dühös rám, rendben? – bújt hozzám édesen. – Most, hogy minden rendben van, te nem vagy beteg, és Vanessa is kikerült a képből, nem akarok veszekedést.

- Nem vagyok dühös – mosolyodtam el többnyire őszintén. – És igazad van, ne veszekedjünk! – vontam meg a vállam, ahogy az utolsó kanállal ürítettem ki a tányéromat. – Inkább mesélj, mi a terv mára?

- Csak a szokásos. Próba, próba és változatosságként még egy kis próba – forgatta meg a szemét. Ő sem igazán értette, hogy mi szükség a sok gyakorlásra, ahogy én sem, hiszen nagyon jól tudtam, hogy a koncertek nagy részében úgy is rögtönözni fognak, be sem tartva a megbeszélteket, ezzel pedig majdnem infarktust okozva apának. – Nem kérsz egy kis kávét? – nyújtotta felém a bögréjét.

- Nem, köszi – fintorodtam el a gőzölgő ital láttán. – Gyorsan kiszerettem a kávéból, azt hiszem – kuncogtam halkan, és Harry is csatlakozott hozzám.

- És te mit tervezel? – harapott be szendvicsébe.

- Nem tudom. Talán elviszem Adamet az oviba, ha már ilyen korán felkeltünk – vontam meg a vállam közömbösen. – Aztán pedig elmegyek munkát keresni. Talán benézek apához is, hátha tud segíteni – gondolkoztam el, hiszen azt mégsem mondhattam, hogy „Elugrok a nőgyógyászhoz, mert minden bizonnyal valamit nagyon félreértettem, és most terhes vagyok.”.

- Jól hangzik, és ha bejössz a stúdióba, akkor ugye minket nem fogsz elkerülni? – nézett rám nagy szemekkel, habár máris biztos lehetett válaszomban.

- Hát, persze, hogy meglátogatlak titeket, de csak egy rövid ideig, mert apa már múltkor is elég morcosan nézett rám, amiért feltartalak téged a munkában.

- És mióta is törődsz azzal, hogy mit mond neked Paul? – nevetett.

- Héj, én egy vérbeli jó kislány vagyok! – böktem oldalba játékosan. – De igazad van, mert apa nem fog megakadályozni abban, hogy lássak. Főleg, ha már haza is csak aludni jársz – viccelődtem, Harry mégsem nevetett, és látszólag kicsit szívére vette a dolgot, pedig tényleg nem komolyan gondoltam, amit mondtam.

- Sajnálom – állt meg az evéssel, és bűnbánóan nézett a szemembe. – Tudom, hogy a munka miatt elhanyagollak mostanában, de még pár hét és vége lesz, aztán a turnéig csak a tiéd vagyok, néha majd be kell mennem stúdiózni vagy hasonló, de ez minden.

- Tudom, Harry – mosolyodtam el lágyan. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzol őrülten, minden percben, amikor nem vagy mellettem, de szeretem, amit csinálsz, mert ez is hozzád tartozik, és mindaddig nem panaszkodom, amíg én leszek az, akihez hazajössz esténként.

- Ennél akkor is többet érdemelsz – hajolt felém, hogy orrunk szinte teljesen összeért. – Holnap szombat van. Elviszlek valahova. Reggel végre kialszom magam, de utána elmegyünk ebédelni, rendben?

- Ez most egy randi meghívás? – húztam fel a szemöldökömet.

- Olyasmi – vonta meg a vállát. – Nevezd, aminek csak akarod.

- Akkor benne vagyok! – kuncogtam. – Nagyon szívesen önnel tartok holnap délben, Mr. Styles.

- Részemről az öröm, Milady – lehelt egy csókot a kézfejemre, mire muszáj volt halkan felnevetnem, de Harry szinte azonnal betapasztotta a számat egy vágyakozó csókjával. – Mielőtt még elfelejteném! Tegnap vettem neked étcsokit, hogy legyen itthon, ha már így rákattantál.

- Tényleg? – csillant fel a szemem. – És hol van? – pásztáztam végig a konyhát azonnal a szememmel.

- Szerintem az előszobában hagytam – válaszolta. Összefutott a nyál a számban már csak a csoki gondolatára is, így gyorsan a bejárat felé siettem, ahol egy pillanat alatt megtaláltam a nagy táblát.

- Azt hiszem, nem túloztam, mikor azt mondtam, hogy rákattantál – nevetett Harry, mikor visszaültem mellé, és majszolni kezdtem a keserédes kockákat, amik melegen olvadtak szét a nyelvemen.

- Köszönöm. Nem kérsz egy kicsit? – ajánlottam.

- Maradok a szendvicsnél – kuncogott. – Komolyan egy tábla csokival kezded a napot?

- Most arra célzol, hogy kövér vagyok? – tettettem sértődöttséget.

- Tökéletes vagy – biztosított édesen. Túlzott, mint mindig bár azt be kellett ismernem, hogy a tükörbe nézve már nem egy szellemet láttam, mint a kezelések alatt. Sikerült az elmúlt időben felszednem pár kilót, amire őszintén büszke voltam. Hirtelen eszembe jutott, hogy a terhesség miatt biztosan még többet fogok felszedni magamra, nem mintha a gondolat annyira megviselt volna. Nem aggódtam a súlyom miatt, ez volt a legkisebb problémám, így csak még egy kocka csokit tömtem a számba. Hirtelen azonban elkezdtem émelyegni az étcsoki kesernyés ízétől, így gyorsan összerágtam, és lenyeltem a kis darabot, majd leöblítettem pár korty teával. A hányinger azonban nem csillapodott, főleg, mikor ránéztem a maradék csokira, és megéreztem a kávé illatát. Felpattantam az asztaltól, de már nem értem el a fürdőt, így a mosogatóba adtam ki a gyomrom tartalmát.

- Ash! – hallottam Harry kétségbeesett hangját a hátam mögül, én viszont csak tovább öklendeztem. A mosogató mellett támaszkodtam, mikor végre teljesen kiürült a gyomrom, próbáltam megtartani magam, mert remegő lábaim kezdték megadni magukat súlyom alatt. Talán össze is estem volna, ha Harry nem fog meg, és emel karjai közé. Szédültem, fejem kótyagos, testem pedig kissé érőtlen volt, ahogy Harry letett a kanapéra.

- Mi volt ez, Ash? – söpört ki egy kósza hajtincset a szememből. Szemei aggódva fürkészték minden bizonnyal sápadt arcomat.

- Nem tudom… - motyogtam kissé kábultam, ahogy fejemet a díszpárnákon nyugtattam. – Csak túl sok volt a csoki… meg a kávé illata… - magyaráztam, mire gyomrom újra megkavarodott, és halkan nyögdécseltem.

- Azt hittem, hogy jobban vagy. Tegnap azt mondtad, hogy elmúltak a rosszulléteid – guggolt a kanapé mellett.

- Mert úgy is volt, de újra visszatért ez a hányinger – panaszkodtam, és elfintorodtam, mert még mindig éreztem azt a szörnyű ízt a számban.

- Elviszlek a kórházba. Most – jelentette ki, és felállni igyekezett.

- Ne! Harry, kérlek! – nyúltam keze után, és visszahúztam magam mellé. - Minden rendben. Már semmi bajom – hazudtam, de valami nagyon szörnyen. Mégsem hagyhattam, hogy Harry kísérjen be a kórházba, ahol elég gyorsan kiderülne, hogy semmilyen vírust nem kaptam el, és legnagyobb valószínűséggel nem a régi betegségem újult ki.

- Ash, ez már nem normális – rázta meg a fejét. – Szükséged van arra, hogy egy szakember megnézzen. Ha a betegséged újra… - kezdte, de azonnal leintettem.

- Harry, te nem jöhetsz velem – mondtam. – Lassan el kell indulnod dolgozni, én kicsit még pihenek, aztán pedig felhívom Eleanort, aki biztosan szívesen elkísér majd – ígértem.

- Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb ötlet? Szívesebben maradnék melletted ma. Nyugodtabb lennék. Paul biztosan megértené.

- Nem! – tiltakoztam azonnal. – Jól vagyok! Látod? – álltam fel a kanapéról. Kicsit megszédültem, de összeszorítottam a szemem, és folytattam utam az földszinti fürdő felé. – Kicsit rendbe szedem magam, és felhívom Elt! – ígértem, majd becsaptam magam után a fürdő ajtaját a Göndörke orra előtt, még mielőtt tiltakozhatott volna.

El ácsorgó alakja felé siettem, ahogy a kórház parkolójában kipattantam kocsimból. Szorosan öleltem meg mosolyogó barátnőmet. Harry annyira negatív hatással volt rám, hogy most szükségem volt pár gyámolító szóra és biztató mosolyra.

- Készen állsz? – kérdezte izgatottan, ahogy a kórház bejárata felé sétáltunk.

- Közel sem, de szörnyen kíváncsi vagyok – vallottam be, miközben egyszerre voltam izgatott és kétségbeesett. Habár az eredményben szinte biztos voltam, de mégis fogalmam sem volt, mi lesz ezek után.

- El sem hiszed, hogy mi történt! – kezdte.

- Uh, azt hiszem, tudok mindenről. Louis Harryt hívta elsőnek – tettem még hozzá magyarázatképp.

- Akkor el tudod képzelni, milyen „csodás” esténk volt.

- Mit mondtál Lounak?

- Elmondtam neki az igazat. Miután azt hitte, hogy terhes vagyok, muszáj volt neki magyarázatot adnom – válaszolta reakciómtól félve.

- Semmi baj, ez így helyes – bólintottam egy aprót. – Nem hazudhattad azt Louis-nak, hogy terhes vagy.

- Viszont megeskettem, hogy egy szót sem szól senkinek arról, hogy egy kisbaba van a pocakodban, amíg te úgy nem döntesz, hogy a többiek megtudhatják. Tényleg! Beszéltél Harryvel?

- Többé-kevésbé – sóhajtottam. – A kicsit már nem vallottam be neki, miután kifejtette a véleményét a gyerekvállalásról.

- Sajnálom – szorította meg El a kezem biztatóan.

- Az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam – vallottam be. – Harry csak arról tud, hogy tiéd volt a pozitív teszt, de úgy beszélt a babáról, mintha az csak egy hatalmas akadály lenne a karrierje útjában – csóváltam meg a fejem lemondóan. – Louis hogy fogadta?

- Meglepően jól, és mintha még egy kicsit csalódott is lett volna, mikor megtudta, hogy a baba nem a miénk lesz. Átbeszéltük a dolgot, és arra a megállapodásra jutottunk, hogy egyelőre nekünk még korai lenne, bár azt hiszem, az sem lenne nagy tragédia, ha most történne meg.

- Annyira irigyellek, amiért így álltok hozzá – sóhajtottam. – Én nem tudnék választani a baba és Harry között… - csuklott el a hangom.

- Jaj, ne is beszélj ilyen butaságokat! Az a baba a világon a legszerencsésebb lesz, amiért ti vagytok a szülei. Talán Harry csak meg van ijedve, de abban is biztos vagyok, hogy ez csak átmeneti állapot. Szeretni fogja a picit pont, mint te. Tökéletesek vagytok ti ketten, és hárman csak még tökéletesebb lesz. – Erre volt szükségem. A biztatásra és arra a pozitív gondolkodásra, amit El közvetített. Tudtam, hogy Harry nem egy perc alatt fog megbarátkozni a helyzettel, de reméltem, hogy utána minden tökéletesen alakul majd.

Elég biztos voltam a nőgyógyászati vizsgálat eredményében, de azért mégis kicsit meghatódtam, mikor gratulációk közepette az orvos a kezembe nyomta az ultrahangos képet. Csak egy apró paca volt azon a kis fekete-fehér képen, mégis akkora örömet okozott nekem abban a percben. Mélyen legbelül azonban egyre jobban féltem a pillanattól, mikor Harryt szembesítenem kell majd a ténnyel, de az még várhatott, én pedig boldogan ugrottam El nyakába.

Második utunk Dr. Jacksonhoz vezetett, hiszen ő volt betegségem alatt a kezelőorvosom, így muszáj volt kikérnem a véleményét, hiszen kicsit aggódtam, hogy a betegségemnek és a kemoterápiáknak nem-e lesz majd valami utóhatása a terhességre.

Halkan kopogtam be az ismerős rendelő ajtaján, majd benyitottam, mikor a Doki mély hangját hallottam meg bentről kiszűrődni.

- Jó napot, Dr. Jacskon! Van rám pár percre? – dugtam be a fejem az ajtón.

- Á, Ashlyn! Gyere csak beljebb! – hívott. – Nem számítottam rád – jegyezte meg, miközben leültem vele szemben. – A következő vizsgálatig még van hátra majdnem egy hónap. Vagy esetleg valami baj van?

- Baj? Nincs semmi baj, legalábbis remélem – tettem hozzá. – Egy kérdésem lenne.

- Hallgatlak – figyelt kíváncsian.

- Uhm… Tudja, Doki… Öhm… Lehetek... terhes? – böktem ki. – Mármint ismerem a kemoterápia mellékhatásait, de most, hogy egyelőre tünetmentes vagyok, vállalhatok kisbabát? Vagy egyáltalán lehetséges, hogy teherbe essek?

- Remélhetőleg, igen – válaszolta határozottan egy kis gondolkodás nélkül.

- Nekem már az első kemoterápiák óta nem volt havi ciklusom, és tudom, hogy előfordulhat, hogy a kezelések miatt meddőség lép fel.

- A szervezetednek szüksége van egy kis időre, míg regenerálódik, és úgy gondolom, hogy a te esetedben is van esélye a meddőségnek, mint mindenki másnál, de erről csak vizsgálatokkal tudunk megbizonyosodni. Viszont azt is tudnod kell, Ashlyn, hogy a kemoterápiák után nagyon nem ajánlott legalább egy-két évig teherbe esni, mert a kezelések nemcsak a rákos sejteket, hanem az épeket is támadjak – magyarázta. – Ha Harryvel közös gyereken gondolkodtok, akkor azt javasolnám, hogy legyetek türelmesek még pár évig, különben is, mindketten még olyan fiatalok vagytok – mondta. A Dokit a kórházban töltött sok-sok nap után elég jól sikerült megismernem, és szinte már egy jóbarátként tekintettem rá. Most is tudtam, hogy csak a javamat akarja, de szavai után kissé összeszorult a gyomrom.

- Terhes vagyok. Háromhetes terhes – bukott ki belőlem. – Én azt hittem, hogy nem lehetek terhes a kezelések miatt, így Harryvel nem is nagyon bajlódtunk a védekezéssel. Pár napja viszont kezdtem rosszul érezni magam, azt hittem, hogy kiújult a betegségem, viszont a biztonság kedvéért megcsináltam egy tesztet, ma pedig ezt adták a kezembe – nyújtottam át neki a leleteket és az ultrahang felvételt. Hangomból tisztán kiérződött a kétségbeesés, ami csak még rosszabb lett, mikor Dr. Jackson arca egyre jobban elfelhősödött, és összeráncolta szemöldökét a leletek tanulmányozása közben.

- Gratulálok – szólt, ahogy felnézett rám a papírok közül.

- Gratulál? – képedtem el. – Épp az imént mondta, hogy nem lesz jó vége, ha ilyen korán teherbe esek a kezelések után, most pedig csak gratulál?

- Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy nem vagy meddő, ami azt jelenti, hogy szerencséd van, Ashlyn – mondta, de arca mégis egy kis aggódásról árulkodott.

- De meg fog születni valaha is ez a kisbaba? – kérdeztem a sírás határán, de könnyek még nem gyűltek a szemem sarkában.

- Ezt nem tudom előre megmondani. Őszinte leszek veled – mondta együttérzéssel a hangjában. - Az esélyeid minden bizonnyal jóval kevesebbek, mint egy átlagos kismamánál – vallotta be. – Viszont egyelőre ne essünk kétségbe, mert a mai orvostudomány már nem tehetetlen sok esetben.

- És mégis milyen kockázatok vannak?

- Előfordulhat, hogy a magzat rendellenesen fejlődik majd, valamint a koraszülés és a halvaszületésnek is nagyobb az esélye, mint ahogy a spontán vetélésnek is – tájékoztatott. – Viszont egyelőre nincs ok az aggódásra, hiszen a stressz is árt a babának. Úgy hiszem, hogy a megfelelő körülmények nyújtása mellett nem lesz baj, és jó eséllyel, kicsivel több mint nyolc nap múlva eggyel gyarapodni fog a család. Konzultálni fogok a nőgyógyászoddal, és ajánlani fogom, hogy veszélyeztetett terhesként tartsanak majd számon.

- Ez pontosan mit is jelent rám nézve?

- Ez már nem az én szakterületem, a nőgyógyász többet tudna mondani, de mindenféleképpen teljesen el leszel tiltva mindennemű káros anyagtól, valamint biztosítani kell neked az stresszmentes körülményeket. Csak könnyebb fizikai munkákat végezhetsz, és egy darabig a nemi érintkezéseket is szüneteltetni kellene. A terhesség utolsó heteiben valószínűleg be kell majd feküdnöd a kórházba, azelőtt pedig valamivel több ellenőrzésben lesz részed, mint egy normális esetben. Nagy vonalakban ennyi, de a nőgyógyász majd több mindent és konkrétabbat tud mondani.

- Ha ez kell ahhoz, hogy megtarthassam a babát, akkor rendben van – bólintottam elszántan, és most  éreztem először, hogy igazán harcolok ezért a kicsért.
- Ashlyn, ne vedd személyeskedésnek, de meg kell kérdeznem, mert úgy gondolom, hogy kicsit közelebb állunk egymáshoz, mint a beteg-orvos viszony. Nagyon nem vártátok ezt a babát, igaz? – kérdezte, mintha a fejembe látott volna.

- Fogalmazzunk úgy, hogy nem ez a legmegfelelőbb időpont – sóhajtottam.

- Félve kérdezem, de nem fordult meg a fejetekben az abortusz gondolata?

- Nem – vágtam rá azonnal. - Tekintve, hogy egy napja még kétségbeesetten hittem abban, hogy soha nem gyerekem, ezt a terhességet egy kis csodaként tartom számon, habár tudom, hogy csak az én butaságom miatt történt minden – vallottam be. – Harry még nem tud róla, mert biztos akartam lenni, mielőtt elmondom neki, de határozottan nem fogom elvetéltetni a kicsit.

- Akkor örülök, mert remélem, tudod, hogy az abortusz csak még csökkentené az esélyedet a teherbeesésre – mondta, én pedig egy aprót bólintottam. – Ne aggódj, Ashlyn, mi mindent meg fogunk tenni, hogy ezt a picit hamarosan a kezedben tarthasd, és úgy gondolom, hogy a megfelelő orvosi utasítások betartása mellett nem is lesz semmi gond.