JustGirls

2014\11\17

Reklám

2014\11\17

2. évad 44. fejezet: Ő sem fog örökké várni rád


A csengő hangjára sietve kapcsoltam ki a zenelejátszót, és gyorsan a helyére tettem az utolsó elmosogatott tányért is. Sosem szerettem, ha megvárakoztattak, ezért én is próbáltam sietni most az ajtóhoz. Nem tudtam nem elmosolyodni, mikor megláttam a küszöbön álló sötéthajú, kék szemű kisfiút, Christophe-ot.- Csókolom, Miss Higgins! – köszönt vékonyka hangján. Még több hónap után is furcsa volt füleimnek, mikor magáztak, na, meg persze, hiába a francia nyelvvizsgának, azért mégis el kellett telnie egy kis időnek, míg hozzászoktam a nyelvhez.- Gyere csak beljebb, Christophe! – tártam szélesebbre az ajtót. – Mi volt ma a suliban? – érdeklődtem, miközben figyeltem, ahogy kissé esetlenül veszi le lábairól cipőit, és kis kezeivel ügyesen egymás mellé helyezi őket. A kisfiú közben valamit édesen mesélni kezdett a délutáni játékról, én pedig a zongora felé próbáltam terelni őt. – Szóval, hadd halljam csak, hogy sikerült megtanulni azt a darabot! – húztam egy széket a hangszer mellé, miközben Christophe felült a zongoraszékre, és lábát a földön lévő dobozra rakta, mert még talpa nem érte el a földet. Nagyon aranyos volt, ahogy erősen koncentrált, hogy egy hangot se üssön félre. Ugyanabban a társasházban laktunk, így őt szülei nem kísérték el hozzám, mint a többieket, bár ezért én minden óra után örömmel sétáltam el vele az ajtajukig. Olyan volt nekem ő, mint egy kis Adam-pótlék, amíg olyan messze voltam öcsikémtől.Már lassan két hónapja járt hozzám, és ő volt az egyik kedvencem az összes tanítványom közül. Hetente kétszer találkoztunk fél órára, én pedig zongorázni tanítottam őt, ahogy még több más gyereket is. Szeptembertől kezdve zongoratanár lettem.
Az első hónapot itt, Párizsban egészen végigszenvedtem, aztán sikerült kicsit összeszednem magam, és szereztem egy albérletet, hiszen a nagyiék háza nem volt elég nagy hármunknak. Nem volt egy túl nagy lakás, de számomra éppen elég, és legalább nem vesztem el a nagy belső terek között. Próbáltam munkát is keresni, de a franciák furcsák, és nem szívesen adnak munkát másoknak, na, meg persze az sem segített, hogy összes végzettségem csak egy érettségi volt. Apa állt elő az ötlettel, hogy tanítsak gyerekeket, de mivel egy iskolában nem dolgozhattam megfelelő képesítés nélkül, így egyelőre csak magánórákat adtam. Azt terveztem, hogy következő szeptembertől elkezdek egy fősulit, addig pedig megpróbálok boldogulni. Igazából nem panaszkodhattam, mert nagyon is élveztem azt, amit csinálok. Mindig is imádtam a gyerekeket és a zenét, most pedig még a nyelv is társult az egészhez. Élveztem minden egyes percet, amit Párizsban töltöttem, igaz az első hetekben szörnyű honvágyam volt, hiányoztak apáék főleg persze Adam. Mégis, minél több időt töltöttem távol Londontól, annál kevésbé aggódtam, hogy talán rosszul döntöttem, hogy olyan sietve hagytam magam mögött Angliát.
Az első hetekben teljesen össze voltam törve. Nem Harry járt az eszemben, szörnyű ezt kimondani, de valahogy megkönnyebbültem, hogy már nem voltam a közelében. Sokkal felszabadultabb lettem, és mégis valahol mélyen hiányzott nekem. A környezetváltozás meghozta nekem azt, amire vágytam. Magam mögött hagyva a múltat sikerült napról napra egyre jobban lennem. Talán az elején szükség volt egy kis figyelemelterelésre, aminek eredményeképp sikerült megtanulnom úszni, és végre már palacsintát is tudok sütni, mert a nagyim segítségével ellestem egy-két konyhai trükköt. Tudtam, hogy sosem lesz belőlem mesterszakács, de végre biztos lehettem benne, hogy nem fogok éhen halni egyedül, igaz, azért egy háromfogásos vacsorára nem vállalkoztam volna, és rájöttem, hogy a sütés sem éppen az erősségem.Minden olyan jól ment egy ideig. Meg volt mindenem, amire csak vágytam, munka, lakás, figyelemelterelés, sőt még egy-két barátot is szereztem egy közeli kávézóban, ahova minden reggel eljártam. Apáék is többször elutaztak hozzám a szünetekben, habár én még nem tudtam rávenni magam, hogy hazamenjek. Sarah-val és a többi lánnyal is tartottuk a kapcsolatot, Sarah pár hete még azt is megígérte, hogy meglátogat, hiszen azóta nem láttuk egymást, hogy ő elutazott New Yorkba.Szóval minden tökéletesnek, és egyre nagyszerűbbnek tűnt. Tudtam, hogy végtelenhosszú idő sem lenne elég arra, hogy elfelejtsem a babát, akit elveszítettünk, mégis most már szinte teljesen beletörődtem a helyzetbe. Viszont ahogy egyre csak kezdett elmúlni a fájdalom, annak helyét egy másik, furcsa érzés vette át. Az üresség. Először nem is értettem, hogy mi lehet velem, hiszen azt hittem, hogy ezzel az új kezdettel megkaptam mindent, amire szükségem volt, így csak a honvágynak tudtam be a dolgot. Aztán egyik nap éppen egy kicsit takarítani készültem már estefelé, hiszen többé már nem volt mögöttem senki, aki elvégezte volna a munkát. Bekapcsoltam a rádiót, mert utáltam a csendet, és muszáj volt egy kis életet vinnem a házba. Hangosan énekeltem a dalokat, ahogy a polcot törölgettem. Kezeim valahogy mégis megálltak munka közben, mikor egy sosem hallott dallamban egy túl ismerős hangot ismertem fel. Mély és bársonyos volt, és ezt hallgatva kirázott a hideg, ahogy az hónapokkal ezelőtt is történt már olyan sokszor. Összekuporodtam az ágyamon, és csak hallgattam. A dalnak túl gyorsan vége lett, aztán pedig egy interjút adtak le a fiúkkal az éppen zajló turnéjukról. Nem is igazán figyeltem, hogy miről beszélnek, csak hallgattam a Göndörke dallamos nevetését, és átadtam magam az ürességnek. Hiányzott. Nagyon hiányzott. Most, hogy végre sikerült megbirkóznom a fájdalommal, újra felszínre a tört a sok, eddig elrejtett érzelem. Volt egy őrült gondolatom, hogy azonnal összepakolok mindent, és felszállok az első gépre, vissza Londonba. Aztán egy kis józan ésszel elgondolkodva rájöttem, hogy igazából azt sem tudom, hogy mi lehet Harryvel. Bármikor beszéltem a lányokkal vagy az otthoniakkal, Ő mindig is tiltott téma volt. Talán neki könnyebben ment, és már túllépett. Sosem mondtuk ki a szakítást, de költözésem nem is jelenthetett volna mást. Amint elhagytam az országot, minden kötelék megszakadt köztünk.Azonnal ölembe vettem a laptopomat, és idegesen vártam, hogy végre bekapcsolódjon. Sietve gépeltem be a szavakat, és csak random nyitottam meg a cikkeket, képeket, interjúkat vagy bármit, amiből kicsit többet megtudtam róla. Az elmúlt hónapokban próbáltam minél jobban elkerülni minden információt felőle, így az egész bandát is figyelmen kívül hagytam. A rajongók is megtudták elég gyorsan a szakításunkat, így egyre kevesebbeket foglalkoztattam már, aminek tulajdonképpen örültem is.
Hálát adtam a modern technikáért, mert percek alatt mindent megtudtam, amiről hallanom kellett. Azonnal felhagytam a hazaköltözés gondolatával, és hagytam, hogy könnyeim lefolyjanak az arcomon. Szinte egész éjjel fent voltam, és csak összetörtem a saját szívemet. Nem erre számítottam. Nem egy depressziós Harryt akartam látni, de utáltam, amit a cikkekben olvastam. Tudom, hogy az újságírók sokszor hazugságokat állítanak, de egy csók vagy kézfogás nekem mégis túl valódinak tűnt. Harry az olvasottak alapján több lánnyal is összeszűrte már a levet az elmúlt pár hónapban, a listán pedig főleg modellek szerepeltek. A legutolsó egy magas, vékony, vörös volt.
Nem is igazán értettem, hogy miért teszem ezt magammal, de fájt, hogy Harry ilyen gyorsan tovább tudott lépni. Végig reménykedtem, hogy neki lesz igaza, hogy egy idő után újra egymásra találunk, de nagyon úgy tűnt, hogy mégis az én verzióm vált igazzá.
Talán mi tényleg nem voltunk egymáshoz valók.
Öt hónap.Már öt hónap eltelt, mióta magam mögött hagytam Londont, én pedig egyre jobban visszavágytam. Mégis valahogy féltem szembenézni azzal, amit otthon várt volna. Talán a főváros hatalmas, mégsem elég nagy ahhoz, hogy elkerülhessem Harryt. Az elmúlt hónapokban egyre csak nőtt a modellek száma, ahogy bennem is kétségbeesés. Attól féltem, hogy talán valóban rossz döntés volt Párizsba költözni. Ha a seggemen maradtam volna, akkor nagy valószínűséggel még ma is együtt lettünk volna Harryvel. De vajon melyik lett volna a jobb megoldás? Külön, vagy egymás mellett, de mégsem együtt igazán?Igyekeztem minél jobban elfoglalni magam, és egyre több zongoraórát adtam, ami még mindig csak élvezetes volt számomra. Két hete pedig karácsony volt, a karácsony pedig sosem telhet egyedül. Minden évben a nagyiék jönnek el hozzánk Londonba, most azonban megfordult a történet, és apáék leptek meg minket. Egy közeli hotelben maradtak az ünnepekre, és még az Új Évet is velünk töltötték. Azokon a napokon önfeledten boldog voltam, szerintem igazából fel sem fogtam addig, hogy mennyire is hiányzott nekem az én kis családom. Adam olyan sokat nőtt az elmúlt hónapokban, és olyan szörnyű volt, hogy csak ilyen keveset tudtak maradni. Próbáltam minél több időt kiélvezni kettejükkel, de mégis fájdalmas volt a búcsú. Viszont a következő látogatással én voltam a soros, de egyelőre még nem tudtam, hogy fogom rábírni magam, hogy visszamenjek Londonba.
Épp egy hete volt, hogy apáék hazamentek, én pedig vasárnap lévén nem siettem a felkeléssel. Minden vasárnap ebédre voltam hivatalos a nagyiékhoz, de ezen a hétvégén kiruccantak vidékre a nagypapám egyik golfos jó barátjához, így ma tovább engedélyeztem magamnak a pihenést. Talán olyan tíz körül lehetett, mikor a csengő hangjára kipattantak a szemeim. Szerintem először fel sem fogtam, hogy mi történik, mert azonnal visszaaludtam, és csak a következő idegesítő csengetésre ébredtem fel csupán pár perc múlva. Sejtelmem sem lehetett, hogy ki lehet az, hiszen vasárnap nem jár hozzám senki. Megdörzsöltem a szemem, és álmosan igyekeztem az ajtó felé. Alvástól homályosan látó szemeimmel nehezen találtam csak meg a kulcsomat, és idő közben a csengő harmadszorra is megszólalt, én pedig kissé bosszúsan csóváltam meg a fejem, míg kinyitottam a zárat.Azonnal kiment a szememből minden fáradtság, mikor megláttam a küszöbömön álló régen látott, mégis olyan ismerős alakot.- Sarah! – ugrottam barátnőm nyakába boldogan, és nem is gondoltam bele, hogy talán megfojtom őt túlzottan erős ölelésemmel.- Annyira tudtam, hogy itthon vagy! – nevetett, miközben ő is megszorított.- Aludtam – biggyesztettem le alsó ajkamat. – De ennél jobb ébresztőt nem is kaphattam volna.- Jaj, menjünk be, mielőtt még elérzékenyülök! – szólt szarkasztikusan, én pedig szememet forgatva engedtem el őt, és léptem vissza a lakásba, mire ő is követett. Igazából tudtam én nagyon jól, hogy hiányoztam neki, ahogy ő is nekem.- Mikor jöttél, és miért nem szóltál? Különben is, hol van a cuccod? Hol szálltál meg? – rohamoztam meg kérdéseimmel, miközben bezártam magunk mögött az ajtót.- Egy közeli hotelben. Paul ajánlotta. Azt mondta, ők is ott voltak, mikor eljöttek hozzád karácsonyozni – magyarázta, ahogy beljebb lépett.- Jaj, tudom – bólintottam egy aprót. – Épp ideje is volt, hogy végre eljöttél. Már lassan három hónapja megígérted, hogy meglátogatsz – vetettem a szemére kissé sértődötten.- Tudod, nekem is van dolgom otthon – huppant le a kanapémra. – Amúgy jó kis lakás ez – nézett körbe elismerően.- Én is szeretem – ültem le mellé kezemben egy kis csokival. – Közel van mindenhez, és fizetni is tudom az órákból.- Az lesz a reggelid? – húzta fel a szemöldökét Sarah, miközben furcsán méregette a kezemben lévő csokit, én pedig csak megvontam a vállam. – Pedig már azt hittem, hogy megváltoztál, de kezdesz egészen hasonlítani régi önmagadhoz – sóhajtott egyet, majd táskájából elővett egy papírzacskót, és az ölembe nyomta.- Köszönöm – mosolyogtam rá sugárzón, mert összefutott a nyál a számban, ahogy megéreztem a friss baguette illatát.- Terveztél mára valamit? – érdeklődött.- Nem igazán – vontam meg a vállam. – A tiéd vagyok egész nap. Meddig tudsz maradni?- Csak pár napot, mert nekem is kezdődik lassan a suli.- Pedig azt reméltem, hogy többet leszel itt – szomorodtam el.- Ne aggódj, azt nem fogom kihagyni, hogy megmutasd nekem egész Párizst.- De akkor már ma el kell indulnunk! – jelentettem ki, miután lenyeltem egy nagy falatot reggelimből. – Annyi minden van itt! Egyszerűen imádom, olyan gyönyörű ez a város! – áradoztam.- Akkor mit szólnál egy vacsorához az Eiffel-toronyban?- Jó is lenne, de szerintem oda már sokkal előbb helyet kellett volna foglalni.- Azon már túl vagyunk – legyintett.- Mióta is tervezed te ezt az utazást? – néztem rá összeszűkült szemekkel.- Hirtelen ötlet volt – vonta meg a vállát. Nem kíváncsiskodtam sokáig, inkább csak hagytam a dolgot, mert sokkal több minden volt, amire még kíváncsi voltam.- Mesélj csak, mi van Londonban? – kérdeztem izgatottan. – Találkoztál Adammel? Vagy apával?- Jól vannak, de te is tudod, hiszen mindennap beszéltek – kuncogott fel. – Különben is csak nemrég találkoztatok. Inkább arra kérdezz rá, amire igazán kíváncsi vagy.- Engem minden érdekel - vontam meg a vállam, de közben lesütöttem szemeimet ezzel elárulva magam.- Nem fogok addig beszélni, amíg meg nem kérdezed – fenyegetett meg. Pont annyira akartam tudni mindent Harryről, mint amennyire féltem attól, amit hallani fogok.- Mi van vele? – kérdezte halkan.- Kivel? – tettette a hülyét.- Jaj, Sarah, te is tudod! Mi van Harryvel? – nyögtem ki végre.- Jobban van - vonta meg a vállát. - Azt hiszem, ő teljesen máshogy kezeli a helyzetet, mint te.- Teljesen túllépett rajtam, igaz? – sóhajtottam fel, és számítottam a válaszra.- Szóval láttad az újságokat – állapította meg, de nem tagadott semmit.- Hát, nem könnyű őket elkerülni, mikor még a csapból is ők folynak.- Igaz – bólintott elmosolyodva. – Nemrégiben elég sokat beszéltünk Bodrival, és…- Te beszéltél Harryvel? – csodálkoztam el, miközben félbeszakítottam őt.- Nekem sem olyan könnyű elkerülnöm őt, mint gondolnád. Nemrég kezdődött a turnéjuk, de előtte mindig ott ette a fene Pauléknál, na meg a szünetekben is mindig felbukkan Adam mellett.- Látogatja Adamet? – kérdeztem, és egyre jobban csak elámultam.- Teljesen elkényezteti. Mintha téged is helyettesíteni akarna. Az elején azt hittem, hogy csak miattad van ott, hogy rólad tudjon meg valamit, de ilyen hosszú idő után még mindig nem hagyott fel vele. Bele van zúgva a kisöcsédbe.- Ezt nem is gondoltam volna… - vallottam be, és nem is nagyon tudtam mondani bármit is. Mindig is tudtam, hogy Harry szereti Adamet, de valahogy azt gondoltam, hogy csak miattam édes vele ennyire. Annyival egyszerűbb lett volna, ha soha többé nem hallok róla, vagy csupa rosszat, amitől kiszeretek belőle, de Ő cseppet sem könnyítette meg a dolgomat.- Igaz, voltak különböző periódusai, volt, hogy dacból, aztán csak a te kedvedért próbált továbblépni, és csinált hülyeségeket, de akkor sem járt sikerrel. Még.- Nem tudom, Sarah – csóváltam meg a fejem. – Én volt az, aki elment, és elhagyta őt, még, ha az ő érdekében is tettem. Hiányzik nekem, hazudnék, ha mást mondanék, de nem tudom, hogy lehet-e köztünk újra az, ami régen volt. Fogalmam sincs, hogy ezt vissza lehet-e még csinálni. Különben is, olyan jól beilleszkedtem itt, Párizsban. Nem szeretnék hazamenni egyelőre. Nem fogom itt leélni az életem, hiszen angol vagyok, és Angliában van az otthonom, de most még jól érzem itt magam.- Tudod, mit? Hagyjuk is ezt a dolgot! – állt fel Sarah gyorsan. – Nem akarom, hogy ilyen hangulatban teljen el ez a pár nap. Ne beszéljünk Harryről, sem a többiekről, és induljunk el várost nézni, mert nem fogok a lakásban ülni, ha már Párizsban vagyok! – jelentette ki.- Teljesen igazad van – mosolyodtam el. – Csak gyorsan felöltözök, és már mehetünk is! Mi legyen az első cél?- Hát, ha Párizs, akkor az Eiffel-torony, de az marad estére. Mit tudnál még ajánlani?- A Louvre volt az első, amit megnéztem itt, és nagyon, de nagyon érdemes ellátogatni oda.- Akkor a Louvre?- Imádni fogod! – biztosítottam, és elfeledve előző komorságomat máris lelkesen szaladtam a hálóba átöltözni.
Rendben, beismerem, talán Sarah nem volt annyira lelkes a világ egyik legcsodálatosabb múzeumától, mint én, de azt gondolom, a Louvre még egy művészetet nem is annyira ismerőnek is érdekes. Mert kit ne érdekelne például Mona Lisa? Bár mondjuk én kicsit elvakultan voltam oda az egészért, de láttam Sarah-n, hogy őt sem hagyja hidegen az a sok gyönyörű kiállítás, amit láttunk, és legalább nem kellett megfagynunk a hidegben, hiszen januárhoz méltóan a hó sem hiányzott az utcákról.Nagyon elszaladt mellettünk az idő, és hétre volt foglalásunk az étteremben, így igyekeznünk kellett. Sarah visszament a hotelbe, én pedig otthon készülődtem. Egy párizsi bevásárlói körutam során vettem egy csodás ruhát, ami eddig még nem volt alkalmam viselni, most viszont éppen illett az alkalomhoz. Fehér alapon rózsaszín rózsamintás, nem túl hosszú, de azért még ízléses ruha volt, minek rövid ujjai elegánsan látszódni engedték a vállamat. A sminkemmel nem bajlódtam sokat, ahogy azt sosem tettem. Épp időben lettem kész, mikor Sarah telefonált, hogy megérkezett a taxival. Gyorsan felvettem még egy, a ruhához illő cipőt, majd meleg kabátomba bújtam, és lesiettem a lépcsőkön. Egy rövid öleléssel köszöntöttem barátnőmet, miután beszálltam a kocsiba.- Jól nézel ki, Ash – állapította meg. – Úgy látom, jót tett nekem az elmúlt öt hónap.- Köszönöm – mosolyodtam el halványan. Az elmúlt időben valóban rendeződtem kicsit, ami a külsőmet illeti. A terhesség és a sok stressz azért megviselte a szervezetemet, és mikor Párizsba jöttem, szinte úgy néztem ki, mint egy csontkollekció. Azonban az elmúlt hetekben sikerült felszednem pár kilót, és egészen helyrerázódtam. – Te sem panaszkodhatsz – bókoltam, hiszen ő is csodásan festett csipkés, fekete ruhájában.- Van neked egy kis meglepetésem – mondta cinkosan elmosolyodva.- Valóban? – húztam fel a szemöldököm, talán kissé tartva attól a bizonyos meglepetéstől.- Nem egyedül jöttem Párizsba – avatott be. – Niall is itt van velem.- Ti megint együtt vagytok? – csodálkoztam el.- Barátok vagyunk. Nem akartuk életünk végéig kerülgetni egymást. Arra rájöttünk, hogy nem lehetünk együtt, de azért barátok maradhatunk – vonta meg a vállát közömbösen.- Aha, persze – kuncogtam halkan. Nem nagyon hittem neki. Sosem hittem a kapcsolatok utáni barátságokban, és valahogy úgy gondoltam, hogy Sarah-ék sem fognak tudni sokáig a „barátok” zónában maradni.Nem volt túl nagy a forgalom, így nem keveredtünk bele nagyobb dugókba, szóval a havas időjáráshoz képest elég gyorsan eljutottunk az Eiffel-toronyhoz. Nem akartunk magassarkúban lépcsőzni, így beálltunk a liftekhez vezető sorba, ahol tolongtak a turisták, de gyorsan haladtunk, és különben sem volt még egészen hét óra.- Van még egy másik meglepetésem is – szólalt meg Sarah a várakozás közben. – Mi Niall-lel igazából azért vagyunk itt, mert kísértünk valakit.- Valakit? – húztam fel a szemöldököm.- Harryt.- Micsoda? Harry itt van? – állt meg bennem az ütő is, és képtelen voltam továbbmozdulni a sorral.- Valószínűleg már az étteremben – bólintott egy aprót, miközben arcomat fürkészte szemeivel.- Istenem, ez nem történhet meg… - ziháltam idegesen. – Miért nem szóltál erről előbb?- Mert nem akartam, hogy végigparázd az egész napot, és különben sem jöttél volna el. Viszont azért mégis szólni akartam, hogy ne érjen meglepetésként, mikor meglátod az egyik asztalnál.- Ne érjen meglepetésként? Teljesen megőrültél? – kiabáltam suttogva teljesen felháborodva. Szemeimmel valami kiutat kerestem.- Innen már nem menekülhetsz, Ash – jegyezte meg. – Csak látni szeretne téged, és beszélni veled. - Mióta fogod te ennyire az ő pártját? – csattantam fel zakatoló szívvel.- Én nem fogom senkinek sem a párját, de azt akarom, hogy mindkettőtöknek jó legyen, főleg neked. Ez az állapot nem folytatódhat tovább, és ő sem fog örökké várni rád. Egyikőtök sem tud egészen továbblépni. Beszélnetek kell egymással, és dönteni, mert olyan tisztázatlanul szakítottatok – győzködött tovább, ahogy beszálltunk ketten a kis liftbe. - Vagy le kell zárnotok az egészet, hogy nyugodt szívvel tudjatok továbblépni, vagy pedig imádjátok megint egymást olyan nyálasan, mint régen. Csak csináljatok valamit.- Szóval Harry úgy döntött, hogy nem vár tovább rám. Itt volt az idő, hogy döntsünk kettőnkről, de abban a pillanatban csak azzal tudtam foglalkozni, hogy újra látom őt. - Annyira tudhattam volna, hogy valami nem tiszta ebben a történetben. Hiszen miért jöttél volna pont most el otthonról, mikor újra elkezdődött a főiskola, és az Eiffel-toronyba sem lehet ilyen egyszerűen, napról napra helyet foglalni – döntöttem homlokomat a lift hűvös, fémes belsejének, hogy kicsit lenyugtassam magam.- Nem hagyhattuk Niall-lel, hogy egyedül próbáljon megkeresni ebben a hatalmas fővárosban.- Akkor is szólnod kellett volna – fújtam ki benntartott levegőmet remegve.- Ezen most már késő bánkódni – vonta meg vállát, miközben a lift megállt. Túl gyorsan értünk el az étteremig, én pedig még mindig szörnyen ideges volt, és Sarah-ra is dühös voltam, amiért ilyen csúnyán játszott velem.Nehézkesen nyílott ki a lift ajtaja, ahol máris egy bájos mosolyú hölgy fogadott minket, és elkérte kabátjainkat. Az étteremben kellemesen meleg volt, és a hely is csodásan festett, de valahogy képtelen voltam gyönyörködni a bámulatos étteremben és lélegzetelállító kilátásban, mert szemeim csak egy arcot kerestek.- Szedd össze magad, és ne merj nekem elájulni! Ezen egyszer úgy is túl kell esnetek – súgta Sarah a fülembe, majd elindult az étterem túlsó vége felé. Ahogy követtem őt a szememmel, azonnal megláttam a jól ismert szőke tincseket és tengerkék tekintetet. Hiányzott már Niall, és örültem, hogy végre találkozunk. Azonban ekkor Sarah egy rövid öleléssel köszöntötte a mellette álló fiút is, aki sietve bontakozott ki az ölelésből, és feszülten futtatta végig tekintetét az éttermen. Smaragd szemei azonban megállapodtak egy ponton a bejárat mellett, és édes, féloldalas mosoly ült ki arcára, nekem pedig megremegtek térdeim, ahogy csillogó tekintetét az enyémbe fúrta.
Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ebből. A vég vagy talán egy új kezdet?

Ui.: Sokatokhoz eljutott már a hír, de szeretném a többieket is figyelmeztetni, hogy már nagyon közel van a blog végre. Még két fejezet van hátra, az utolsó egyben egy epilógus is lesz, szóval lassan vége van Ash&Harry történtének. Kicsit szomorú vagyok emiatt, hiszen eléggé a szívemhez nőtt a blog, viszont igyekszem most már gyorsan befejezni, mert egy új ötlet fogalmazódott meg bennem. Remélem, hogy az is elnyeri majd a tetszéseteket! :)
Jövő héten viszont különböző programjaim miatt nem lesz rész, de azt megígérem, hogy próbálok három hét múlva egy, a bloghoz méltó befejezést írni.
Régen írtam már ilyen írói megjegyzést, de köszönök nektek mindent. Nem akarok még búcsúzni, de hálás vagyok nektek a sok szép szóért, és támogatásért. Egyszerűen csodálatosak vagytok! <33

2014\10\28

2. évad 41. fejezet: Kisfiú vagy kislány?


Olyan csodálatos érzés volt hosszú hetek után végre Harry mellett ébredni. Kinyitni a szemem, és ölelésében megfordulva azonnal édes mosolyával és szeretetteljes tekintetével találkozni. Mikor egyszerűen csak megcsókolt, és óvatosan még közelebb húzott magához, azonnal éreztem, hogy ennél tökéletesebben már nem is kezdődhetne a reggelem. Még csak két napja történt az a bizonyos békülés, amit azóta sem bántam meg. Talán egyesek szerint túl gyorsan engedtem vissza Harryt magamhoz, de aki ismeri a körülményeket az könnyen beláthatja, hogy igazából az én hibámból hidegültünk úgy el egymástól az elmúlt két hónapban, de persze Harry sem volt teljesen ártatlan. Azonban itt már nem csak rólam volt szó, hanem erről a pici babáról is hasamban, aki napról napra egyre nagyobb örömet okozott nekem, és biztosra mondhatom, hogy Harrynek is, aki most már szabadon, nem csak titokban nézegeti az ultrahangképeket, tekintetével nem kerüli örökké a hasamat, és kezeit sem tartja távol a babától. Azóta, két napja végre teljesen boldog lehettem, és minden stressz elillant belőlem, habár a mai reggelen kissé feszültebben keltem, amit Harry azonnal észre is vett rajtam.
- Jó reggelt! – köszönt azonnal, mikor kinyitottam szemeimet. Ajkait édesen enyémekre nyomta, és lágyan kényeztetett.
- Szia – mosolyodtam el szélesen, mikor egy kis idő múlva szétváltunk.
- Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben karja szorosabban fonódott derekamra.
- Egy kicsi hányingerem van, de semmi komoly – vontam meg a vállam.
- Akkor mi a gond? – kérdezte, ahogy hosszú ujjaival kisöpört pár kósza tincset arcomból.
- Kicsit ideges vagyok – vallottam be. – Ma lesz a vizsgálat.
- Tudom, de nincs miért aggódni – simította kezét megnyugtatóan pocakomra. – Szívós kis kölyök, nem kell ennyire félteni.
- De te is tudod, hogy a kemoterápiák miatt nagy az esélye, hogy valami rendellenesség történjen a fejlődésében.
- De nem fog vele semmi rossz történni. Itt vagyok, és vigyázok rátok – ígérte, ahogy egy puszit lehelt homlokomra.
- Tudom, de azért mégis kicsit nyugodtabb leszek, ha végzünk ezzel a vizsgálattal – mosolyodtam el halványan. – Lehet, hogy ma kiderül már a baba neme - tértem át gyorsan egy vidámabb témára. - Te mit szeretnél? Kisfiút vagy kislányt?
- Kislányt – vágta rá egy kis gondolkodás után. – Egy kis hercegnőt, aki pont olyan, mint te. De persze, majd később egy fiút is. Hármasban tanítom majd csajozni őt Adammel – halkan felkuncogtam, de azért nem túl erősen beleboxoltam oldalába. – És te? Kisfiú vagy kislány?
- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Nekem csak az a lényeg, hogy egészségesen megszülessen.
- Ez olyan közhely, Ash! – nevetett fel halkan. – Ha elképzeled, hogy a kezedben tartod a kisbabánkat, akkor kislányt vagy kisfiút látsz magad előtt?
- Egy kislányt – vallottam be. – Egy kisfiút már majdnem felneveltem, és szeretnék egy kislányt is. Csinos ruhákba öltöztetni és fésülgetni a göndör haját – kalandoztam el. Nem tehettem róla, de kislányunkat mindig Harryhez hasonlónak képzeltem el, gyönyörű smaragd szemekkel és össze-visszakunkorodó, sötét hajjal. – De nem fogom engedni, hogy elkényeztesd – mutattam rá elszántan.
- Szóval te leszel a szigorú anyuka, mi? – húzta az agyamat.
- Nem hinném – vallottam be. – De ez a baba sosem fog szenvedni semmilyen hiányban. Nem nőhet fel apa nélkül. Szüksége lesz majd rád, pont, mint nekem. Ígérd meg, hogy itt leszel velünk!
- Hogy kérhetsz ilyet? – kérdezte kissé felháborodva, de mégis lágyságot sugárzó szemekkel. – Ez a baba az enyém is, pont annyira fogom szeretni őt, mint amennyire te. Már most alig várom, hogy köztünk legyen, és ki nem hagynám a születését vagy bármelyik momentumot az életéből.
- És mi lesz a turnéval? Tudom, hogy itt szeretnél lenni, de emellett kötelességeid is vannak – emlékeztettem.
- Tisztában vagyok vele, de ott leszek veled, mikor világra hozod a kicsit. Tudom, hogy a te állapotodban kockázatos lenne a sok utazás, és a terhesség vége felé repülőre sem ülhetsz majd. Viszont, amikor csak tudok, hazajövök hozzád, és ígérem, amint megindul a szülés, én már indulok is a leggyorsabb géppel, és végig fogom a kezed, rendben? A rajongók is meg fogják érteni.
- Elég jól hangzik – mosolyodtam el egy aprót bólintva.
- Na, akkor csinálok valami reggelit magunknak, mert lassan ideje lenne indulni – adott egy puszit a homlokomra, majd kimászott az ágyból, és leindult a konyhába. Lassan én is követtem a példáját, és gyorsan átöltözve lemásztam a lépcsősoron, majd a konyhába igyekeztem. Ahogy leültem az asztalhoz, Harry mosolyogva rakta elém az elkészített tükörtojásokat és a nagy tányér pirítóst. 
Imádtam, ahogy gondoskodik rólam, és fogja a kezem. De szívem akkor dobogott meg igazán, mikor már a kórházban összekulcsolta ujjainkat, és követett be a vizsgálóba, mikor szólították a nevemet. Eddig minden kontrollon velem volt, de egyiken sem jött be velem az orvoshoz, mindig a folyosón vagy a kantinban várta meg a vizsgálatok végét puszta sértődöttségből, pedig tudtam, hogy mennyire szeretné figyelni kisbabánkat a kis képernyőn keresztül, és hallgatni az orvost, aki megnyugtat minket a baba állapota felől.
- Á, jó napot, Miss Higgins! – köszöntött Dr. Evigan kedvesen, mikor beléptünk a vizsgálóba. A nőgyógyász egy harmincas évei elején járó nő volt, akivel igaz, nem kerültünk olyan közel egymáshoz, mint Dr. Jacksonnal, azért mégis elég kedves embernek tartottam, aki lelkiismeretesen végzi a munkáját. Azt hiszem, nála a legjobb kezekben voltunk. – Ön pedig a szerencsés apa? – fordult Harry felé is.
- Harry Styles – fogott vele kezet a Göndörke, miközben egy aprót bólintott.
- Dr. Evigan vagyok, Miss Higgins nőgyógyásza – mutatkozott be. – Szóval, Miss Higgins, hogy van az utolsó találkozásunk óta? – Annyiszor hallottam már ezt a kérdést az elmúlt hónapokban, hogy lassan kezdett a fülemen kijönni, de a környezetemben lévők megnyugtatásáért sosem panaszkodtam.
- Jól. Nagyon jól – válaszoltam teljesen őszintén, és egy másodpercre felpillantottam Harryre, aki csak egy édes mosolyt villantott felém.
- Esetleg erősebb rosszulléteket vagy hasfájásokat nem tapasztalt? – kérdezősködött tovább asztala mögül felállva, majd az ultrahang felé kezdett terelni minket.
- Nem érzékeltem ilyesmit, és a reggeli rosszullétek is egyre enyhébbek.
- Akkor nézzük meg azt a picit! Ideje lenne most már a genetikai ultrahangvizsgálatnak. Megnézzük, hogy nincs-e valami rendellenesség a magzat fejlődésében – fektetett le, én pedig rutinosan húztam fel a pólómat a hasamon. – Üljön csak le, Mr. Styles! – biccentett Harrynek a vizsgálóasztal melletti szék felé, aki eddig kissé feszengve állt tőlünk nem is olyan messze, de most közelebb lépett, és helyet foglalt mellettem. Kezéért nyúltam, és összekulcsoltam ujjainkat, majd egy megnyugtató mosolyt küldtem felé.
- Ma már meg lehet mondani, hogy kifiú-e vagy kislány? – kérdeztem, miközben szemem az egyelőre semmit nem mutató képernyőre tapadt.
- Mindjárt kiderül – válaszolta, miközben mozgatni kezdte a kis készüléket géltől sikamlóssá vált hasamon. – Itt is van a pici! – Mutatott a képernyőre, ahol valóban kirajzolódtak a baba már eléggé felismerhető körvonalai. Megolvadt a szívem, hiszen ez mégis csak más volt, mint azokat a képeket nézegetni. Harry szemei is kikerekedve tapadtak a képernyőre, míg ajkai enyhén szétnyíltak. Mindketten egymásra mosolyogtunk, ahogy kicsit megszorítottam kezét. Tudtam, hogy máris sajnálja, hogy az elmúlt hónapokban nem volt mellettem az ilyen vizsgálatok során.
- Érzékelt már valamiféle mozgást a baba felől? – kérdezte a doktor, miközben ő is a képernyőre szegezte a szemét, de sokkal céltudatosabban és hozzáértőbben, mint mi.
- Nem. Még nem – ráztam meg egy kicsit a fejem.
- Akkor figyeljen oda, mert lassan már esedékes – mondta, én pedig halványan elmosolyodtam, hiszen másra sem vártam jobban, minthogy a képeken és a hatalmas pocakon kívül más bizonyítékot is kapjak a babától. – A terhesség ezen időszakában már általában meg lehet állapítani a magzat nemét, főleg ha jól fekszik, de itt tisztán látható, hogy a baba kisfiú – mondta, és a kis bizonyítékra mutatott a képernyőn.
- Kisfiú! – fordultam nevetve Harry felé. – Hallottad? Kisfiú! – öleltem át szorosan a nyakát.
- Igen, kisfiú… - kuncogott halkan a fülembe. – Nemsokára férfiuralom lesz otthon, asszony! – puszilt bele a nyakamba, nem is foglalkozva a doktornő jelenlétével. Meghatódott, könnyes szemekkel nevettem fel, és biztos voltam benne, hogyha Dr. Egivan kislányt mond, nem lettünk volna ennyire boldogok.

Hosszas vizsgálatok után, Dr. Evigan tájékoztatott minket arról, hogy minden jól halad a baba fejlődésével kapcsolatban, így szinte hallani lehetett, ahogy egy-egy kő esik le Harry és az én szívemről. Egyelőre úgy tűnt, hogy minden a legtökéletesebben megy, és a kemoterápiák sem ártottak a terhességnek. Csupán a vérnyomásom volt egy kicsit alacsony, ami igazából teljesen megszokott a kismamáknál. Ennél csodálatosabb híreket nem is kaphattunk volna, és egyszerre minden félelmem elillant, mint ahogy az idegességtől jelenlévő gyomorgörcsöm is. Aminek következtében az étvágyam is megjött, Harry pedig amúgy is jókedvében volt, amire a vizsgálati eredmények csak rátettek egy lapáttal, így elvitt engem egy kis étterembe.
Hazaérve pedig kikerekedett szemekkel olvastam a máris szálló híreket, mert a délután megláttak minket Harryvel, és egy-két szemfülesebb rajongó lekapta bő ruhám alól kidomborodó pocakomat. A világhálón azonnal terjedni kezdtek a hírek, voltak olyanok, akik arról pletykáltak, hogy a baba talán nem is Harrytől van, mások viszont lebeszélhetetlenül próbálták győzködni a többieket, hogy egyszerűen csak meghíztam, és szó sincsen semmilyen közös gyerekről. Én csak magamban kuncogtam, míg Harry morgolódott egy sort. Végül azonban annyiban hagyta a dolgot, és egy babajátékokat áruló oldalon lyukadtunk ki. A Göndörke eldöntötte, hogy ideje lenne most, hogy végre tudjuk a nemét, elkezdeni kialakítani a baba szobáját, valamint bútorokat és ruhákat venni, hogy kezdjünk el felkészülni kisfiunk érkezésére.
Az elmúlt héten is csak ezzel foglalatoskodtunk. Kiválasztottuk a mi hálónkkal szemben lévő szobát a kicsinek, és szinte mindenhol bútorokat, ruhákat és egyéb szükséges dolgokat nézegettünk az internetes áruházakban, és végre kicsit többet kimozdultunk. Persze nem is lehetett szó semmi megerőltető mozgásról veszélyeztetett terhességem miatt, amire Harry nagyon oda is figyelt. Bababoltokban nézelődtünk, és hiába senki nem erősítette meg a rajongóknak a terhességemet, mégis ezekkel a vásárlói utakkal szerintem, tisztáztunk mindent. Én pedig minden egyes nappal egyre jobban vártam, hogy végre karjaim között tarthassam kisfiunkat.
Mindeddig csak nézelődtünk a babacuccok után, azonban Harry úgy döntött, hogy végre ideje lenne most már valamit vennünk is, nehogy kicsússzunk az időből, habár a baba remélhetőleg még legalább három hónapig nem akar majd a világra jönni, bármennyire is várjuk már.
Harryvel pedig ma úgy döntöttünk, hogy otthonról nézünk szét, és végre kiválasztjuk a legfontosabb dolgokat. A festők elvileg hétfőn jönnek, hogy kifessék a babaszobát valami fiús színre, és azután már jó lenne elkezdeni be is rendezni a helyiséget.
- Szerintem, ez tökéletes lenne! Nézd csak meg! – fordította felém az asztalon fekvő laptopot már sokadszorra aznap. Éppen a konyhából voltunk, mert miután én kezdtem megunni a sok válogatást, elkezdtem készíteni egy kis harapnivalót, most éppen palacsintát sütöttem, így Harry is követett. Bármit is mondott, tudom, hogy valójában nem is a vásárlások miatt jött utánam, hanem csak felügyelni akart engem, amit igazából nem is bántam, és már egészen kezdtem megszokni. 
Lepattantam Harry mellé az egyik székre, miközben nutellával kezdtem megkenni a palacsintákat.
- Golflabdás? – húztam fel a szemöldökömet halkan kuncogva, mikor megnéztem a következő babaágyat. – És ha focista vagy kosaras lesz?
- Az lehetetlen – jelentette ki Harry. – Még járni sem fog tudni, mikor már mindenkit lever golfban.
- Attól, hogy te még nem tudsz focizni, ő lehet, hogy még egy igazi kis bajnok lesz – álltam kisfiunk mellé.
- De, ha az apjára fog hasonlítani, akkor viszont nem kaphat focis kiságyat – érvelt tovább. – Ő egy vérbeli Styles lesz, a Stylesok pedig golfoznak. Emellett pedig úgy tudom, hogy Higgins család sem olyan rossz ebben a sportágban – kacsintott felém cinkosan. Eddig csak egyszer golfoztunk együtt még az előző turnéjuk alatt, mikor kiderült, hogy egyikünk sem teljesen béna ehhez a sporthoz. Ami nem is csoda, hiszen apa egészen kiskorom óta vitt magával a meccseire a barátaival, aztán később én is kipróbáltam magam, és tanítani kezdett. Van egy olyan sejtésem, hogy lassan Adam is erre a sorsra fog jutni.
- Oké, akkor legyen a golfos, de ha megtanul járni, és máris a focit rúgja majd, akkor te leszel az, aki apró, fekete ötszögeket rajzol az összes kis fehér labdára – figyelmeztettem.
- Ismerem a saját fiamat, ne aggódj! Vállalom a kockázatot! – jelentette ki. Én csak kuncogva forgattam meg a szemem, majd magamhoz vettem egy palacsintával megrakott tányért, és a nappaliba indultam. – Már meg is rendeltem! Még a héten kiszállítják! – kiabálta utánam, mire én csak nevetve csóváltam meg a fejem túlzott makacsságát látva.
Letelepedtem a nagy kanapéra, és ölembe vettem a tányéromat, ami egy pillanat múlva majdnem kiesett a kezemből, mikor valami furcsát kezdtem el érezni belülről a hasam tájékán. Olyan volt, minta apró buborékok csikiznének a bőröm alól. Sosem érzékeltem még ehhez hasonlót, de ujjaim azonnal a hasamhoz kúsztak, és tudtam, hogy ez csakis Ő lehet. Az én kis pocaklakóm. Hetek óta erre a kis jelre vártam, és néha már kezdtem félni, hogy valami nem működik rendesen, de most végre megmozdult. A meghatódottságtól – és persze a sok-sok hormontól – örömkönnyek gyűltek a szemembe, és lefolytak az arcomon.
- Ugye nem baj, ha én is… - nézett be Harry a nappaliba, de azonnal beléfagyott a szó, mikor meglátta sós könnyektől nedves arcomat. – Héj, Ash, mi a gond? Miért sírsz? – sietett mellém, én viszont meg sem tudtam egyelőre szólalni az örömtől és meglepettségtől. – A babaággyal van baj? Nem tetszik a golfos ötlet? – térdelte le elém, és ujjai közé vette kezeimet. – Ha erről van szó, visszamondom a rendelést! Tőlem aztán hokiütőset is vehetünk, csak ne sírj, kérlek! – nézett esdeklően és kissé bűnbánóan a szemembe.
- Megmozdult… - mosolyodtam el kissé szipogva. – Érzem most is, ahogy mozog bennem! – Harry szemei felcsillantak, és elvette ölemből a tányér palacsintát, az asztalra helyezte azt, és kérdés nélkül pólóm alá nyúlt ujjaival. Meleg kezei jólesően simultak a hasamra, én pedig tenyeremet az övéire helyeztem. Mosolyra húzott szájjal néztem arckifejezését, de csak egy kis ráncba szaladt a homloka. – Nem érzed? – kérdeztem.
- Nem – rázta meg a fejét kissé csalódottan, de kezét nem mozdította el. – Ez olyan igazságtalan… – bosszankodott.
- Héj, egyelőre én vigyázok rá! – védekeztem. – Majd, ha már itt lesz velünk, akkor te is ugyanannyit kapsz belőle, de most még az enyém – töröltem le gyorsan könnyeimet.
- Azért nekem is van ebben egy kis közreműködésem! – szólt kissé felháborodva. – Vagy már nem is emlékszel? – változott meg egy pillanat alatt hangneme, és közelebb hajolt hozzám, hogy meleg lélegzetét a bőrömön éreztem. – Emlékeztetnem kell téged, Ash? – Nem várta meg, hogy válaszoljak, és hevesen csapott le ajkaimra. Egyik kezét még mindig pocakomon tartotta, és hosszú ujjaival kis köröket rajzolt így is libabőrös bőrömre. Szabad kezével azonban beletúrt most már egyre hosszabb tincseim közé. Egy halk nyögés szaladt ki ajkaim közül, mikor tovább folytatta kényeztetésemet, de ezúttal a nyakam hajlatánál. – Most már emlékszel? – morogta édesen a fülembe, de nem ment tovább, amire számítottam is tőle, csak a hasamra nyomott még egy utolsó, szeretetteljes puszit. Akartam őt mindenemmel, de mindketten tisztában voltunk vele, hogy nem szabad a baba miatt. Harryn próbáltam segíteni, de többször is elképzeltem, hogy mennyire egyszerűbb lenne ez az egész, ha átlagos kismamaként, szabadon tehetném azt, amit egy normális terhes nő. Sokszor kissé nyomorultul éreztem magam emiatt, de ekkor mindig csak kisfiunkra gondoltam, és máris annyival könnyebb volt. Harry is próbált nekem segíteni, ahogy csak tudott, hiszen már olyan közel voltunk a célhoz, hogy itt nem adhattuk fel, nem mintha ez a lehetőség valaha is felmerült volna bennünk. Mindketten őrülten akartuk ezt a babát, én pedig biztos voltam benne, hogyha végre megérkezik a mi kis hercegünk, nálunk boldogabb családot nem is lehet majd keresve sem találni a világon.

A délután további részében csak palacsintázgatva, beszélgetve vagy éppen csak filmet nézve ütöttük el az időt. Másnapra ígérték az új babaágyat, és három napja láttunk egy aranyos etetőszéket is, amibe én azonnal beleszerettem, de Harry úgy gondolta, hogy még nézelődjünk egy kicsit, míg nem határozunk. Viszont ő választotta ki a babaágyat, így az én ízlésem szerint vesszük meg holnap az etetőszéket, meg talán még más bútorokat, ruhákat vagy játékokat is. A sok terv miatt szerettem volna friss lenni másnap, így már korábban aludni mentünk. Gyorsan mély álomba is merültem Harry ölelő karjai között.
Valahogy hajnal felé járhatott már az idő, mikor hirtelen kipattantak a szemeim. Egy az utóbbi időben sokszor látott álmom tért vissza, ami azt hiszem, nem lehet olyan ritka a terhes nők körében. Álmomban pocakom a mostaninál is hatalmasabb volt, éppen itthon ebédeltünk, mikor elfolyt a magzatvizem, és érezni kezdtem a fájásokat. Őszintén bevallva kissé ideges voltam a szülés miatt, de annál jobban vártam is már. Azonban akkor hajnalban őszintén rettegni kezdtem, mert mikor kinyitottam szemeimet, a fájdalom nem szűnt meg. Egy hirtelen mozdulattal ültem fel az ágyban, és összeszorítottam a szemem, miközben ráharaptam alsó ajkamra, hogy hangtalanul tudjam elviselni a fájdalmat. Próbáltam megnyugodni, és nagy levegőket véve reménykedtem abban, hogy mindjárt minden rendben lesz. Hosszú percek teltek el, de semmi változást nem tapasztaltam, és kezdtem bepánikolni a folyamatosan visszatérő fájdalomtól. Elhatároztam, hogy kimegyek a fürdőbe, és kitalálok valamit, hiszen nem lehet semmi komoly baj. Azonban épphogy ledobtam magamról a takarót, teljesen lefagytam, és még lélegezni is elfelejtettem. Felkapcsoltam a kislámpát, mert nem akartam hinni a szememnek. Hevesen dobogott a szívem, és könnyektől szorult össze a torkom, ahogy áthajoltam a mélyen alvó Göndörkéhez.
- Ha-harry… - dadogtam, miközben remegő kezekkel ráztam meg a vállát. – Harry, kérlek, ébredj! – Végre egy halk nyögést hallottam felőle, majd láttam, ahogy felém fordul, és álmos szemeivel az én kétségbeesett tekintetembe néz.
- Minden rendben? – kérdezte rekedtes hangon, és nem voltam benne biztos, hogy már egészen magánál van-e.
- Ne-em tudom… - mondtam remegő ajkakkal, miközben könnyek folytak le az arcomon. – Nem tudom, mi történik, de valami nagyon nagy baj van… Gö-görcsöl a hasam… és… vérzek… ott lent... - Utolsó szavaim zokogásba fulladtak, ahogy újra lábaim közé pillantottam, ahol a pizsamanadrágomon, és már a lepedőn is egy-egy barnásvöröses folt éktelenkedett. 

2014\10\19

2. évad 40. fejezet: Mint egy jégtömb


Újabb két hónap telt. Két nyomorúságos hónap. Sosem így képzeltem el a terhességemet. Képzeletemben mindig egy kiegyensúlyozott, az érzelmektől néha kissé túlságosan is elragadott kismamát láttam, maga mellett a szeretett férfival. A terhesség a tévé képernyőjén keresztül mindig valahogy sokkal egyszerűbbnek látszott. Pocakom mostanra rohamosan megnövekedett, ami nem is volt csoda, hiszen két hét múlva már félidős kismama leszek, így egyre nehezebbnek tűnt a felkelés reggelente, meg úgy bármilyen mozgás is. Nem beszélve az alacsony vérnyomásról, ami minden hirtelen felállásnál egy kis szédülést eredményezett. Ezek mellett pedig néha kezdem azt hinni, hogy nincs olyan mennyiségű étel, amit nem tudok magamba tömni, most hogy végre a rosszullétek elmúltak. Mégsem panaszkodtam, hiszen a terhesség minden pillanatát egy csodának éltem meg. Legalábbis ezt a részét.
Talán csak tomboló hormonjaim miatt, de életemben nem hagyta még el ennyi könnycsepp a szememet, mint amennyi az elmúlt két hónapban. Éjszakánként, mikor Harry már aludt, egy gombócba gömbölyödtem össze az ágy túloldalán, és hagytam, hogy könnyeim áztassák párnámat. Tudtam, hogy rosszat tesz a babának a sok stressz, de másképp nem ment már. Valamikor muszáj volt kiadni a napi felgyülemlett rossz érzést és kétségbeesés, és mivel nagyon keveset mozdultam ki mostanában, így örökké nem tudtam magamba fojtani bánatomat. Azonban minden reggel reménységgel keltem fel, és bíztam, abban, hogy ez lesz a nap, mikor talán minden megváltozik, aztán pedig mindig csalódnom kellett, ahogy a mai reggelen is.
Kicsit nehézkesen tornáztam fel magam az ágyról, majd nagyot ásítva indultam el a konyha felé. Mikor felkeltem, Harry már nem feküdt mellettem, és reményeim szerint még nem ment el itthonról, bár mostanában egyre többet tartózkodott a házon kívül. Sosem kérdeztem tőle, hogy hova megy ilyenkor, és ő sem mondta el, csak Eleanortól hallottam, hogy a napok nagy részét náluk tölti most, hogy vége van a próbáiknak.
- Jó reggelt – motyogtam még kissé álmosan, mikor beléptem a konyhába.
- ’Reggelt – köszönt Harry, miközben a tűzhelynél állva rántottát sütött, legalábbis az illatokból ítélve. – Hogy érzed magad? – kérdezte, és végre felnézett rám. Szemei teljesen érzelemmentesek voltak, és nem csillogtak, ahogy régen, amitől hetekkel ezelőtt még pillangók repkedtek a gyomromban.
- Jól vagyok – válaszoltam már reflexesen. Az elmúlt hetekben elég gyakran hallottam a szájából, vagy olvastam sms-eiben ezt a kérdést, így a megfelelő választ már régen sikerült betanulnom. A baj csak azt volt, hogy ennél a szintnél kommunikációnk valahogyan megrekedt. Volt, hogy órákig egymás mellett ülve egy szót sem szóltunk egymáshoz, és néha emiatt már úgy is éreztem, hogy Harry nem a leendő gyermekem édesapja, hanem csak egy biztonságomat felügyelő őr.
- Köszönöm – erőltettem arcomra egy kis mosolyt, ahogy Harry lerakta elém a reggelit, majd egy pohár vizet a gyógyszereimmel és a vitaminokkal együtt. Ő is elhelyezkedett a mellettem lévő széken, majd kissé felém hajolva egy gyors puszit nyomott az arcomra. Talán gesztusa édesnek tűnhetett volna egy kívülálló számára, de nekem inkább kétségbeejtőnek hatott. Többé már nem láttam azt a játékosan szerelmes csillogást Harry szemeiben, többé már nem érintett meg, nem is beszélve a csókokról, amik egyre ritkábbá váltak közöttünk. Minden gesztus már csak egy-egy berögzült cselekvésnek hatott, amik mögött Harry részéről már nem sok érzelem mutatkozott.
- Mész ma valahova? – kérdeztem, miközben magamba lapátoltam reggelimet. Harry már most fel volt öltözve, és látszott rajta, hogy ma is egyedül akar hagyni.
- Igen – válaszolta szűkszavúan. Egy aprót bólintottam, de nem kérdeztem semmi mást. Halkan fogyasztottuk el reggelinket, majd Harry elmosogatott, miután elutasította segítségemet a rendrakásban. A nappaliban egy magazint olvasgattam éppen, mikor szemem sarkából láttam, hogy Harry máris indulni készül.
- Ha bármire szükséged van, hív fel, rendben? – szólt, miközben cipőit húzta.
- Mikor fogsz hazajönni? – kérdeztem halkan.
- Még nem tudom – vonta meg a vállát, mikor visszajött a nappaliba, hogy ne kelljen átkiabálnunk a fél házon.
- Nem ebédelünk együtt? – kérdeztem reménykedve.
- Majd máskor – utasított vissza egyszerűen.
- Kérlek, Harry! – könyörögtem. – Mostanában sosem megyünk együtt sehova, én pedig csak egy kicsit szeretnék az idődből.
- Azt akarod, hogy maradjak itthon? – kérdezte. – Ha igen, lemondom a programomat.
- Nem – ráztam meg a fejem, ahogy felálltam a kanapéról, és felé tettem pár lépést. – Nekem nem az kell, hogy mellettem legyél, Harry. Arra van szükségem, hogy velem legyél – mondtam, ahogy könnyek kezdték mardosni a szemem.
- Ash, légy szíves, ne kezdjük el ezt most – sóhajtott mélyen, ahogy az ajtófélfának támaszkodott.
- És akkor mikor szeretnéd megbeszélni? Különben is, hova mész most? – Nem a féltékenység beszélt belőlem, hiszen tudtam, hogy Harry sosem csalna meg, főleg most, hogy a kisbabája növekszik a hasamban.
- Louis-val találkozom – válaszolta vállat vonva.
- Mint, ahogy minden egyes nap – horkantottam fel keserűen.
- Lou a legjobb barátom, Ash.
- Tudom, és ezzel semmi bajom sincs, de olyan jó lenne együtt tölteni egy kis időt – sóhajtottam. – Egész nap itthon vagyok egyedül, mert nem engeded, hogy vezessem a kocsimat, és unatkozom. Hiányzol – vallottam be, miközben egy könnycsepp kúszott le az arcomon.
- Ash, ne izgasd fel magad, mert te is tudod, hogy árt a babának – figyelmeztetett. – Hívj, ha van valami, sietek haza, ígérem – szólt még vissza, majd sietve kilépett a bejárati ajtón. Egyszerűen elmenekült.
Nem tudtam sírni, inkább csak szörnyen dühös voltam. Tudtam, hogy tulajdonképpen az egész az én hibám volt, de lassan kezdtem azt gondolni, hogy Harry kicsit túlreagálja a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy hatalmas hibát követtem el, de ő lassan kezdett úgy viselkedni, mint egy durcás kisgyerek. Egyáltalán nem így képzeltem én el ezt az egészet. Azt hittem, hogy Harry majd túlteszi magát a baba érkezésén, és együtt, boldogan várjuk majd a kis apróságot. Tudtam, hogy Harry is már megbarátkozott a helyzettel, hogy apa lesz pár hónapon belül, hiszen hiába vet csak egy-egy röpke pillantást a legújabb ultrahangképekre, mégis ott van a kocsija kesztyűtartójában egy fotó, amiről én azt hittem, hogy elkeveredett valahová. Túlságosan meg van sértve ahhoz, hogy bevallja, hogy már most odavan ezért a babáért, még ha rá sem néz szépen gömbölyödő pocakomra, nehogy megsimogatná, mint ahogy ez lenni szokott egy normális párnál. Viszont minden kellemetlenség ellenére a legbiztosabb abban voltam, hogy mikor megszületik ez a kis apróság, Harry szíve is meglágyul majd, és minden sértettségét elfelejti, mikor először kezében tartja közös kisbabánkat. Mégis, azonnal elfacsarodik a szívem, ha belegondolok, hogy még legalább négy hónapot kell várnom ahhoz, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba, hiszen olyan hosszú még azaz idő, én pedig egyre nehezebben bírom Harry nélkül.

Az egész napot magányosan töltöttem, csak Harry érdeklődött párszor sms-ben a hogylétem felől, na meg apával is beszéltem egy keveset. Apunak is lassan sikerült elfogadnia a terhességemet, bár egy ideig mintha fel sem fogta volna a dolgot. Egyelőre pedig még a sajtóval sem kellett sokat bajlódnunk, hiszen alig mozdultam ki otthonról, így egyetlen rajongó vagy szemfüles lesifotós sem volt képes lekapni kidomborodó pocakomat. Persze azzal is tisztában volt, hogy előbb-utóbb ki fog tudódni a dolog, de az elmúlt majdnem egy évben sikerült megbirkóznom a rivaldafénnyel, és már régen letöröltem magam minden közösségi oldalról is.
Idő közben egyszer csak elaludtam a kanapén, és már lement a nap, mikor felébredtem egy halk csörömpölésre. Egy takaró volt rám terítve, pedig nem emlékeztem, hogy egy pokrócot vettem volna magamhoz, mielőtt álomba merültem volna. Szememet dörzsölve tápászkodtam fel, majd egy aprót ásítva léptem be a konyhába, ahol Harryt találtam meg. Éppen mosogatott, amiből arra következtettem, hogy az előbb vacsorázhatott.
- Szia – mondtam kissé még rekedtesen az alvástól.
- Héj, Ash – villantott felém egy halvány mosolyt. – Épp most vacsoráztam, nem akartalak felébreszteni, de Eleanor küldött neked is csirkét – mondta, miközben kezét törölgette. Melegség öntötte el a szívemet, ahogy kiejtette barátnőm nevét a száján. Annyi mindenért voltam hálás neki, hogy reggelig sorolhattam volna a listát. Ő is jól tudta, hogy milyen nehéz időszakon megyünk most keresztül Harryvel, így ott, ahol tehette, próbált segíteni.
- Nem igazán vagyok most éhes – vontam meg a vállam. – Csak fáradt vagyok, úgyhogy lefürdök, és bebújok az ágyba.
- Minden rendben? – kérdezte szemöldökét ráncolt, miközben figyelmesen méregetett.
- Persze, csak tényleg fáradt vagyok.
- Nincs szükséged semmire? – lépett hozzám közelebb, de nem érintett meg, ahogy azt régebben tette volna. Egyszerre esett jól és facsarodott el a szívem gondoskodására. Tudtam, hogy szeretetből és nem csak puszta kötelességből érdeklődik irántam, mégis éreztem köztünk a falat, aminek átlépésére mindegyikünknek túl nagy volt a büszkesége.
- Nincs. – Rád.
- Akkor jó éjt! Nemsokára jövök én is! – adott egy puszit az arcomra, majd már indultam is az emeletre. Kívülről talán úgy tűntünk, mint egy teljesen normális, első babájukat váró pár, csak mi és a hozzánk közelállók tudták, hogy egyáltalán nincs rendben semmi.
Már a zuhany alatt is majdnem leragadtak a szemeim, mégis, mikor már az ágyban feküdtem, képtelen voltam álomra hajtani a fejem. Gondolatok fogócskáztak a fejemben, és nem hagytak nyugodni. Nem tudtam tovább játszani, hogy minden rendben van, hiszen épp az ellenkezője volt a helyzetnek. Ez a kapcsolat már nem volt egészséges egyikünk számára sem. Szörnyen féltettem a babát a pocakomban, és biztos voltam benne, hogy összetörnék, ha nem születhetne meg csak, mert nem kapta meg a megfelelő körülményeket a fejlődéshez. Másrészt pedig tudtam, hogy nem csak én, hanem Harry is szenved ebben a helyzetben, még, ha nem is mutat érzelmeket, hiszen nálam jobban senki sem ismerte őt. Nem szóltam, de az előbb is éreztem leheletéből áradó alkohol szagot. Persze, nem volt azzal semmi baj, hogy a legjobb barátjával megiszik egy sört, de ez már nem az első alkalom volt, habár még sosem jött haza részegen, az alkohol semmilyen hatása nem látszott rajta egyszer sem, mégis aggódtam, nem akartam, hogy elfajuljon a dolog, és Harry tökre menjen ebben az egészben. Talán szünetre van szükségünk. Megpróbáltunk együtt túljutni ezen az akadályon, de nem ment. Megpróbáltuk, de nem sikerült, így talán most külön kellene próbálkoznunk tovább. Tudtam, hogy mi összetartozunk, de talán muszáj egy kis időt egymás nélkül töltenünk ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy milyen nagyon is szükségünk van egymásra.
Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdhettem az ágyban gondolataim örvényében, mikor Harry jelent meg az ajtóban, és csendesen jött be a szobába, nehogy engem megzavarjon, hiszen ő azt hitte, hogy én már régen álmaim országában járok.
- Miért nem alszol? – kérdezte halkan, ahogy áthúzott a fején egyet a pólói közül.
- Csak… Nem tudok – válaszoltam, és csak akkor vettem észre, hogy milyen rekedtes is a hangom könnyeim miatt.
- Mi a baj? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, ahogy leült mellém az ágyra.
- Meg kell oldanunk ezt az egészet, mert ez a helyzet már nem normális – szipogtam.
- Ash, fáradt vagy, nyugodj meg, és próbálj elaludni – sóhajtott, majd a vékony takaró alá bújt. Egyszerűen csak le akart pattintani, és a szőnyeg alá ásni a problémákat, ahogy azt az elmúlt két hónapban is tette, de nekem ebből már elegem volt.
- Holnap hazaköltözöm – nyögtem ki, és fájt a szívem, ahogy ezeket a szavakat kimondtam.
- Ash, ne csináld ezt, kérlek. Tele vagy terhességi hormonokkal, és túlzásba esel, de holnap reggel mindent derűsebben fogsz látni – vette félvállról szavaimat, és egyszerűen csak lekapcsolta a lámpát, ezzel lezárva a vitát.
- Szükségem van rád, Harry – szipogtam, és karomat Harry dereka köré fűztem, hogy szorosan bújjak hozzá. Ő azonban meg sem mozdult, nem nyomott egy csókot homlokomra, mint régen, és még csak nem is viszonozta ölelésemet, csak hagyta, hogy csendesen sírjak a mellkasán, anélkül, hogy megvigasztalt volna. Úgy éreztem, mintha már nem őt, egy valós embert ölelném. Mintha csak egy jégtömbhöz bújtam volna hozzá. Egy jégtömbhöz, ami az én hibámból jött létre.

Másnap reggel a nyár ellenére mégis borús napra ébredtünk, ami éppen passzolt az aznapi hangulatomhoz. Sokkal hamarabb keltem, mint általában, és most Harry még mellettem szuszogott. Álmában megtette azt, amire tegnap este nem volt képes, és karját körém fonva mélyen szuszogott a nyakamba. Elszántan bújtam ki öleléséből, és a gardróbomba mentem, ahol felvettem egy rövidnadrágot és egy ujjatlan felsőt, hiszen az idő az ég borultsága miatt még nem hűlt le. Ezután a konyhába igyekeztem, és a tegnapi vacsorámat vettem ki a hűtőből, amit Eleanor küldött nekem Harryn keresztül. Talán furcsa dolog reggelire sült csirkét enni, de mindezt csak terhességemnek tudtam be. Épp egy pohár narancslevet ittam, mikor Harry jött le az emeletről, már ő is felöltözve. Köszönt, és a hűtőhöz ment, majd beleivott a tejes dobozba, ami mindig is az egyik gyengém volt, de többé nem éreztem úgy, hogy jogom van rászólni ezért.
- Csináljak neked valami reggelit? – kérdeztem halkan.
- Nem kell. A fiúkkal megbeszéltünk egy közös reggelit – mondta.
- Akkor már mész is?
- Igen, már így is késésben vagyok – válaszolta, majd az ajtó felé indult, ahogy minden egyes reggel.
- Pénteken ellenőrzésre kell mennem a nőgyógyászhoz. Elkísérhetsz, ha van kedved – ajánlottam fel.
- Persze, elviszlek – bólintott egy nagyot.
- Akkor tizenegykor vegyél fel apáéktól.
- Szóval, nem aludtad ki az éjjel ezt a hülye ötletet – sóhajtott fel.
- Nekünk együtt többé már nem megy, Harry. Ezt te is láthatod. Ez a kapcsolat már egyikünk számára sem egészséges. A babát is féltem és téged is.
- Mennyi időre gondoltál? – kérdezte komoran, mellkasa előtt összefont karokkal.
- Nem tudom – tártam szét kezeimet. – Amíg nem érezzük ugyanazt, mint régen. Talán napok, de lehet, hogy hetek vagy hónapok.
- Nem szakíthatsz el ettől a gyerektől – jelentette ki összeszorított állkapoccsal.
- Sosem tenném meg, sem veled, sem pedig a babával. Legkésőbb akkor visszajövök, ha megszületik a pici.
- Tényleg ekkora szükség van erre?
- Te is érzed, Harry, hogy köztünk már semmi sincs rendben. Szeretlek, mindennél jobban, és tudom, hogy te is szeretsz, még, ha nem is vallod be, mert ami köztünk volt és van most is, annak nem lehet ilyen könnyen véget vetni. Viszont mindketten szörnyű dolgokat mondtunk a másiknak, én pedig eltitkoltam előled a babát, amiért nem győzök bocsánatot kérni, de mindkettőnk túlságosan meg van sértve ahhoz, hogy kezdeményezzen.
- Hogy tudnálak lebeszélni erről az egészről? – lépett közelebb, és mintha szomorúságot láttam volna megcsillanni a szemében, de nem voltam biztos, mert a másik pillanatban már újra érzelemmentesen nézett rám.
- Mondd, hogy megbocsájtasz, és hogy még szeretsz. Mondd, hogy akarod ezt a babát, hiszen tudom, hogy így van. Nem kell bocsánatot kérned, én már rég nem haragszom rád, de azt akarom, hogy felejtsd el a sértettséged, és hagyd, hogy boldogok legyünk együtt, ahogy régen. Csak mutasd meg, hogy szeretsz. Ennyi, ami ahhoz kell, hogy itt maradjak – kértem reménykedve, sőt lassan már könyörögtem. Harry hosszú percekig bámult a szemembe, és most az egyszer végre ezernyi érzelmet láttam átrohanni küszködő arcán. Végül elkapta a tekintetét, és megszólalt:
- El fogok késni – motyogta, majd sietve távozott a bejárati ajtón. Meghozta a döntését.
Pár percig csak bámultam magam elé, és vártam, hogy visszajöjjön, de az ajtó nem tárult ki újra, én pedig könnyeimet törölgetve indultam fel a lépcsőn, hogy összepakolja pár dolgot apáékhoz. Képtelen voltam visszafogni könnyeimet, hiszen nem erre számítottam. Én felajánlottam Harrynek egy nagyon kedvező megoldást, csak arra kértem, hogy nem fojtsa el tovább érzéseit, de úgy tűnt, ő még nem kész rá.
Soha nem így képzeltem el a terhességet, ezt az időszakot mindig is életem legszebb hónapjainak gondoltam, most pedig ott álltam, és a bőröndömbe pakoltam, hogy elköltözzek a kisbabám édesapjától.
A bőröndöm lassan megtelt, én pedig a fürdőbe indultam, hogy onnan is összeszedjek pár fontos dolgot, majd épphogy indultam volna vissza a gardróbba, mikor hangosan dobogó lépteket hallottam a lépcső felől. Szívem hangosan dobogott, miközben félelem és reménykedés lángja gyulladt fel bennem. Azt hittem, hogy csak rosszul hallottam, mikor kiléptem a kis folyosóra, ami ez emeleti szobák között volt, hiszen senkit sem láttam mindaddig, amíg Harry ki nem lépett a hálóból. Arcán ezernyi érzelem hullámzott át, ahogy meglátta könnyes tekintetem. Nem tudtam, mit tegyek ebben a helyzetben. Csak álltam a folyosó közepén, mint egy sóbálvány, és fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Harry cselekedett először, és zaklatott arccal, nagy léptekkel zárba be a köztünk lévő távolságot. Ajkait mohón tapasztotta az enyémekre, kezeim közül pedig azonnal kiesett a hajkefém és a sminkes táskám. Karjával szorosan, de mégis finoman húzta derekamat magához, miközben ujjaim selymes fürtjei közé túrtak. Két hónapja nem csókolt meg így, ennyi érzelemmel és ragaszkodással. Nem tudtam, mi fog történni ezek után, hogy ez a csók a búcsúnak szól-e vagy az újrakezdésnek, de akkor csak élveztem a pillanatot. Hosszú hetek óta a legtöbb, amit kaptam tőle az egy rövid szájra puszi volt, most pedig úgy éreztem, hogy mellkasom felrobban, és szívem újra reménnyel telt meg.
Miután elváltunk, mindkettőnk légzése egyenetlen és szapora volt. Harry homlokát az enyémnek döntötte, és egy pillanatra lehunyta bűnbánó szemeit.
- Szeretlek – suttogta, mire így is zakatoló szívem csak még gyorsabb ritmust vett fel.
- Tudom – temettem könnyes arcomat sötét pólójába. – Én is szeretlek. Mindennél jobban – sírtam.
- Sajnálom, hogy egyedül hagytalak, és hogy olyan önfejű voltam – pihentette állát a fejem búbján, és hiába nem láttam őt, hangjából éreztem az őszinte megbánást és fájdalmat.
- Nekem bocsáss meg, amiért eltitkoltam a babát. Butaság volt, hogy pont tőled féltem – szipogtam, miközben erősen kapaszkodtam pólójába.
- Hát, én sem reagáltam valami jól – jegyezte meg. – Nem lehet, hogy csak elfelejtjük az elmúlt két hónapot? És kérlek, ne menj el! Ne hagyj el! - könyörgött. - Ígérem, ezentúl minta kispapa, vagy nem is tudom, mi leszek – mondta, mire halkan felkuncogtam.
- Tudom, és minden, amit szeretnék, hogy elfogadd ezt a babát, mert szüksége lesz rád, mikor megszületik, ahogy nekem is szükségem van rád. Nem fogok elmenni – motyogtam mellkasába. – Viszont a kicsi nem tehet semmiről, itt én voltam a buta, de ő ártatlan.
- Még nincs is itt, de tudom, hogy amint megszületik, le fog venni a lábamról, mint ahogy az anyukája is – nyomott ajkait a homlokomra, majd kissé hátrébb húzódott, hogy boldogságtól könnyes szemeimbe nézhessen. – Szeretlek. Mindkettőtöket – szólt lágyan. Képtelen voltam nem elmosolyodni, mikor felpipiskedtem hozzá egy újabb csókért. A következő pillanatban Harry már karjai közé is emelt, és a háló felé igyekezett velem. Óvatosan rakott le a párnákra, miközben szenvedélyes csókunkat egy pillanatig sem szakította meg. Én voltam az, aki véget vetett ajkaink kölcsönös kényeztetésének, mikor Harryt kicsit eltoltam magamtól. – Mi a baj? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, ahogy fejem mellett karjain támaszkodva nézett le rám.
- Nem hiszem, hogy mehetünk ennél tovább, amíg veszélyeztetett terhesnek vagyok kinyilvánítva – magyaráztam.
Harry arcán kisimultak a ráncok, és még egy lágy puszit nyomott orrom hegyére, majd legördült rólam, és oldalára fekve kulcsolta össze ujjainkat.
- Csak még egy dolog, amiért még jobban várom, hogy elteljen ez a kilenc hónap – mosolyodott el kacéran, én pedig halkan felkuncogtam. – Megfoghatom? – kérdezte egy kis idő múlva kissé bizonytalanul meredve pocakomra.
- Hát, persze – mosolyodtam el. Figyeltem, ahogy Harry tétován közelíti meg hosszú ujjaival felsőm szegélyét, majd óvatosan csúsztatta őket a vékony anyag alá. Olyan finoman érintett, mintha attól félt volna, hogy egy apró mozdulattal is kárt tehetne a babában. Széles mosolyra húzódtak ajkai, ahogy apró köröket rajzolt pocakomon. Most volt az első alkalom, hogy így ért hozzám, és ezúttal örömkönnyek gyűltek a szemembe. Egy álmom vált valóra, és mikor azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor történt meg a csoda. Nem tudom, ki intézhette így, hogy Harry gondolkodása megváltozzon, de örökké hálás leszek az illetőnek.
- Pocsék apuka voltam eddig, de most minden meg fog változni – ígérte, ahogy lágy szemekkel nézett rám, de kezét le nem vette volna gömbölyödő pocakomról.
- És mi lesz a többivel? Annyi probléma van még – komolyodtam el. – A sajtó, a rajongók, de legfőképpen a turné. Pár hónap múlva elkezdődik, én pedig nem követhetlek titeket, bármennyire is szeretném.
- Még nem tudom, de veled leszek, mikor a baba megszületik. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom megoldani – vallotta be –, de ketten kitalálunk valami megoldást, mint mindig. Igaz? – Azonnal éreztem, hogy szavai minden kétséget elkergetnek belőlem, és nem válaszoltam, de ajkaimat újra lágyan Harryéihez nyomtam.
Nem tudtam, hogy fogjuk megoldani ezt a problémát, nem tudtam, hogy mi lesz, mikor Harry olyan távol lesz tőlem, de többé már nem számított, hiszen itt volt mellettem, és biztos voltam abban, hogy a kicsi születésénél is itt lesz. Játszhattam volna a sértődöttet, lehettem volna rá dühös, de ehelyett most végre két nyomasztó hónap után újra őszintén boldog voltam. 

2014\10\12

2. évad 39. fejezet: Itt már nem csak a babáról van szó


- Szerencséje van, kisasszony – jegyezte meg az orvos. – A babának nem esett semmi baja a baleset folyamán, de magának, mint veszélyeztetett terhesnek sokkal… - Elkerekedtek szemeim, és az ütő is megállt bennem. Többé nem figyeltem a doktor szavaira, hanem Harryre kaptam a tekintetem, aki üresen, meghökkenve meredt az orvosra. Ujjaim kicsúsztak az övé közül, és hirtelen úgy éreztem, mintha csak egy rémálomban lennék. 
- Várjunk csak! – találta meg Harry végre a hangját. – Itt valami félreértés lesz… Milyen babáról beszél?
- Miss Higgins adatlapján az áll, hogy várandós – válaszolta az orvos összeráncolt szemöldökkel. – Vagy valami hiba történhetett?
- Biztosan, mert… - kezdte volna Harry, mikor gyorsan közbeszóltam.
- Dr. Marin, köszönöm a segítséget, viszont most, ha nem haragszik, egyedül tudna hagyni minket egy kis időre?
- Természetesen, de gondoskodjon arról, hogy időben pihenni menjen – kötötte ki, majd a nővérrel a sarkában távozott.
- Ash… Mi történik itt? – kérdezte teljesen értetlenül meredve rám.
- Van valami, Harry, amit már régen el kellett volna mondanom neked – vettem egy mély levegőt. – De annyira… annyira féltem, hogy mit fogsz szólni… Annyiszor próbálkoztam már vele… de valami mindig megállított – mondtam remegő hangon, miközben könnyek gyűltek a szemembe. Egyetlen pozitívum volt abban a pillanatban, hogy legalább a fájdalmaim elmúltak az infúziónak köszönhetően.
- Ash, mi baj? – ült le mellém az ágyra, és gyengéden simított végig arcomon. Egyszerre esett jól érintése, és okozott egyre gyötrőbb bűntudatot.
- Harry… Én kisbabát várok – mondtam ki végre, amire már annyi ideje készültem.
- Tessék? – kerekedtek el a szemei, ahogy felpattant mellőlem, és idegesen a kórterem másik sarkába rohant. – Ez nem lehetséges. Hiszen te mondtad, Ash! – emelte fel kissé a hangját, miközben eluralkodott rajta a kétségbeesés. Pont az történt, amitől a legjobban tartottam.
- É-én félreértelmeztem a je-jeleket – dadogtam elhalóan.
- Félreértelmezted? Hogy lehet az ilyet félreértelmezni? – túrt ingerülten göndör fürtjei közé.
- Én csak… - nyeltem egy nagyot. – Csak voltak olyan jelek, amik arra engedtek következni, hogy nem lehetséges a dolog, pedig mindent csak a kezelések okoztak.
- És azt hiszed, hogy ennyi az egész? Fel tudod fogni, hogy mit jelent ez a gyerek?
- Harry, én is kétségbeestem, mikor először megtudtam, de én akarom ezt a babát.
- És velem mi lesz? – hadonászott a levegőben. – Ez az én döntésem is!
- Tessék? – emeltem fel én is a hangom. – Arra akarsz kilyukadni, hogy vetessem el a kicsit? – akadtam ki.
- Nem tudom! Oh, a fenébe is… Nem akarom megölni a kisbabánkat, de igazán értékeltem volna, ha engem is belevonsz a döntésbe – dühöngött.
- Sajnálom, de te sem könnyítetted meg a helyzetemet - jegyeztem meg félve. – Mikor úgy volt, hogy Eleanor terhes, és elmondtad, hogy mennyire ellene vagy a gyereknek, nem mertem elmondani – vallottam be halkan, és örültem, hogy Harry kicsit lecsillapodott.
- Persze, mert ez is az én hibám… - morogta fel-alá járkálva.
- Nem mondtam ilyet – suttogtam. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg. Szinte hallottam Harry agykerekeinek dolgozását, én pedig feszülten vártam, hogy végre mondjon valamit.
- Akkor az a teszt nem is Eleanoré volt, hanem a tiéd – rakta össze a képet, én pedig aprót bólintottam. – De annak már vagy… - számolta össze gyorsan a napokat. – Az már vagy két hónapja volt. Azóta titkolod ezt előlem?
- Én el akartam mondani… - sóhajtottam.
- Én pedig tudni akartam volna róla! – váltott vissza előző hangszínéhez. – Mennyi időt is adtál nekem, hogy felfogjam ezt az egészet? Vagy jövő hónapban már szülni fogsz?
- Nem, dehogy! – tátottam el a számat. – A baba még csak tíz hetes.
- Tíz hét! El sem hiszem, hogy tíz hétig nem vettem észre!
- Ez nem a te hibád, Harry…
- Hát, persze, hogy nem az én hibám! Fel tudod fogni, mekkorát csalódtam benned? – nézett rám dühtől izzó szemekkel. – Azt hittem, hogy én ennél többet jelentek neked. Neked, akiben annyira megbíztam mindig is. – Tekintete hirtelen szomorúvá változott, mitől megszakadt a szívem, és könnyek kezdtek el záporozni a szememből.
- Harry, kérlek… - szipogtam, de Harry nem hagyott szabadkozni.
- A legrosszabb, hogy fogalmam sincs, mi lesz ezután – sóhajtott keserűen. – A bandának befellegzett, de akkor mi lesz velem? Nem értek semmi máshoz a zenélésen kívül.
- Harry, a baba nem jelenti a banda végét. Nem kell kilépned, a bandával kapcsolatban nem fog megváltozni semmi, ezt én sem engedném – törölgettem könnyeim.
- És akkor mit csináljak? – csattant fel. – El kellene téged vennem feleségül? – Szavai a szívembe martak, és halkan felzokogtam.
- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Nem mennék hozzád feleségül. Így biztos nem. Nem akarom, hogy valamit csak kötelességből tegyél meg – mondtam sírástól remegő hangon bele sem gondolva szavaim következményeibe.
- Miért? Van más választásom? – horkantott fel keserűen.
- Ha nem akarod ezt az egészet, és már engem sem tudsz így elfogadni, akkor elmegyek – jelentettem ki. – Soha nem kell majd látnod a babát, mintha mi soha nem is léteztünk volna.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? – nézett rám, mintha teljesen megőrültem volna. – Vállalni fogom a felelősséget ezért a gyerekért.
- Miért beszélsz így róla? Miért beszélsz úgy, mintha ez a baba csak valami probléma lenne, amiről gondoskodnod kell?
- Sajnálom! – csattant fel. – Sajnálom, hogy nem tudok olyan nyugodt lenni, és úgy örülni, mint te. Csak tudod, neked volt rá, két hónapod, hogy hozzászokj a gondolathoz, én pedig alig tudtam meg pár perce, nem mellesleg teljesen véletlenül! – borult ki kissé. – Tulajdonképpen, meddig is akartad még titkolni, hogy terhes vagy? Vagy esetleg meglepetésnek szántad? Gondoltad, felhívsz turné közben, hogy „Ne lepődj meg nagyon, de éppen szülöm a közös gyerekünket, akit eddig elfelejtettem neked megemlíteni”?
- Nem, Harry persze, hogy nem! El akartam mondani, de…
- Féltél! Ezt már hallottam! – kiabálta ezzel félbeszakítva engem. – De mégis mitől féltél, elmondanád? Tőlem? Bántottalak valaha is? Vagy ez volt mindig is cél, hogy „ejtsük teherbe magunkat szegény, szerelmes Harryvel”? Szerettél te engem egyáltalán?
- Igen, szeretlek, és te is nagyon jól tudod! Pont ezért féltem attól, hogy mit fog ez a dolog tenni kettőnkkel! Nem akartam, hogy ez bármit is megváltoztattasson köztünk! – emeltem fel a hangom most már én is. – Hogy kérdőjelezheted meg az érzelmeimet irántad ennyi akadály után, amit együtt átléptünk? Hallod egyáltalán, hogy miket beszélsz? Össze vagy zavarodva, és megbántottnak érzed magad, én megértem, de ez nem jogosít fel arra, hogy ilyen szörnyűségeket mondj!
- Tudod, mit? Igen! Megbántott vagyok, és rohadt csalódott! Utálom, hogy eltitkoltad előlem ezt az egészet ennyi ideig, és fogalmam sincs, mi lesz velünk ezek után, mert jelenleg úgy érzem, hogy képtelen vagyok megbízni benned, de másfelől pedig kétségbe vagyok esve! Jobban, mint valaha eddig! Nem vagyok kész arra, hogy apa legyek! Szerinted, milyen élete lesz annak a gyereknek? Hogy fog felnőni mellettünk?
- Harry, nyugodj meg! – kiabáltam, ahogy láttam egyre nagyobb kiborulását. Sosem beszélt velem még ilyen hangon, és ez megijesztett, nem mellesleg úgy éreztem, szavaival mintha szívemet szorítaná. – Tudom, hogy most mérges vagy rám, és gyűlölsz, de minden rendben lesz, és mi leszünk a legboldogabbak, mikor megérkezik ez a pici!
- Ash, még húsz sem vagyok, az Isten szerelmére! Nem akarom még ezt az egészet! Veled akarok lenni, de csak veled, és közben a karrierünket építeni a bandával! Hat és fél hónap múlva megszületik ez a gyerek, mikor én pont turnén leszek! Akkor mi lesz?
- Ez egyáltalán még kérdés? – hűltem le hirtelen. – A saját gyerekedről van szó, ami csak fontosabb, mint ez a hülye turné! – védtem a kicsit, miközben ujjaim kidomborodó hasamra kúsztak. Fejem az infúzió ellenére újra egyre jobban elkezdett lüktetni, és csak alvásra vágytam.
- Látod, erről van szó! Ez a gyerek mindent megváltoztat! Erre nem vagyok felkészülve! Nem akarom még ezt az egészet! – kiabált, miközben egy üvegpoharat vágott dühében a szemközti falhoz. Elállt a lélegzetem, és félni kezdtem, hogy Harry teljesen összeomlik előttem. A karjaim között akartam tudni, és megnyugtatni őt pont annyira, mint azt, hogy ne legyen a közelemben.
- Akkor talán szerencséd van, mert veszélyeztetett terhes vagyok, így nagy eséllyel ez egy gyerek soha nem fog megszületni! – kiáltottam kétségbeesetten, majd szavaim zokogásba fulladtak. Mielőtt azonban tovább fajulhatott volna a helyzet, kinyílott az ajtó, és egy jól ismert, kedves arcot láttam meg.
- Mi történik itt? Tőletek zeng az egész kórház – mondta rosszallóan Dr. Jackson. Végignézett kettőnkön, az én remegő testemen, és könnyektől áztatott arcomon, majd Harry dühös, eszét vesztett tekintetén, és úgy hiszem, azonnal megértette a helyzetet, mert legnagyobb szerencsémre közbeavatkozott. – Harry, menj ki innen, légy szíves – mondta nyugodt hangnemben.
- Nem! – csattant fel a Göndörke szikrázó szemekkel. – Maga tudta, hogy Ash terhes! Tudnia kellett!
- Harry, engem köt a titoktartás, de még egyszer megkérlek, hogy hagyd el a kórtermet, különben hívnom kell a biztonságiakat.
- Nem megyek el, míg meg nem kaptam a kérdéseimre a válaszokat, és meg nem értettem mindent! – válaszolta Harry füstölögve.
- Harry, Ashlyn veszélyeztetett terhes, és minden stressz csak árt a babának, ami akár vetéléshez is vezethet. Ezt szeretnéd? – Hát, persze, hogy ezt szeretné…
- Nem – fújta ki idegesen a levegőt.
- Akkor menj ki, kérlek, és várj meg a folyosón. – Harry még utoljára rám nézett bizonytalansággal, és fájdalommal a szemében, majd hosszú, csendes léptekkel hagyta el a kórtermet.
- Elmondtad neki? – kérdezte a Doki, ahogy közelebb lépett.
- Igen – szipogtam könnyeimet törölgetve. – Pont úgy fogadta, ahogy azt vártam. Teljesen kiakadt. Tudom, hogy az én hibám, mert előbb kellett volna neki bevallanom, de most minden félelmem valóra vált - mondtam, miközben zokogásom egyre csak erősödött.
- Ashlyn, meg kell nyugodnod, hiszen pihenésre van szükséged, és a babának is ártasz, ha túlstresszeled magad – figyelmeztetett a Doki, de szemében együttérzéssel nézett rám. – Szükséged van esetleg valami nyugtatóra? Az egyik nővérrel küldhetek be – ajánlotta fel.
- Nem. Nem kell gyógyszer. Jobb, hogy most nincs a közelemben – vallottam be nagyon levegőket véve, és lassan valóban kezdtem megnyugodni.
- Minden rendbe fog jönni, Ashlyn – helyezte kezét biztatóan a vállamra. – Harry most zaklatott, de megpróbálok beszélni vele, és kicsit jobb belátásra bírni őt – ígérte.
- Köszönöm, Dr. Jackson – erőltettem magamra egy hálás mosolyt. 
- Harryt hazaküldöm most, és igaz, vége van mára a látogatási időnek, de kivételesen engedélyezem, hogy a te látogatóid benézzenek hozzád, ha esetleg apáddal akarsz beszélni, vagy Harry úgy dönt, hogy visszajön. Próbálj meg pihenni, és nem sokat idegeskedni, gondolj a babára! Holnap még benézek, mielőtt haza mennél! – ígérte, majd gyorsan elköszöntünk egymástól, és a Doki már el is hagyta a kórtermet.
Sóhajtva dőltem hátra párnáimra, és lehunytam szemeimet, hogy szörnyen lüktető fejfájásom kicsit alábbhagyjon, és nem engedtem utat könnyeimnek. Próbáltam lecsillapítani zakatoló szívemet, miközben pocakomra köröket rajzoltam remegő ujjaimmal, és csak arra gondoltam, hogy muszáj legalább a baba miatt kitartanom, mert ha ezen túljutunk, ennél már csak jobb lehet. Úgy éreztem, minden porcikám fáj, és nem csak fizikailag. Életem legszörnyűbb napját éltem ma át, az egyetlen pozitívum az volt, hogy végre nem kellett tovább titkolóznom. Másrészről viszont azt is tudtam, hogy a hírek gyorsabban terjednek, mint azt mi szeretnénk, és el sem mertem képzelni, hogy a többiek mit gondolhatnak rólam.
Lassan sikerült megnyugtatnom magam, de az alvás még nem ment. Kinyitottam a szemeimet, majd Harryt és Dr. Jacksont kezdtem el figyelni a kórházi folyosóra néző ablakon át. A Doki szokásos higgadtságával beszélt a még mindig túlságosan is feldúlt Göndörkéhez, aki zaklatottan hadonászva magyarázott. Azonban percről perce változott át feszült tekintete sebezhetővé, és olyan tehetetlenség és kétségbeesés ült ki az arcára, hogy majd megszakadt a szívem. A Doki még utoljára bátorítóan megpaskolta Harry vállát, és eltűnt a látóteremből. Harry egy percig elgondolkozva meredt maga elé, majd hirtelen rám kapta a tekintetét, én pedig lebuktam, hogy őt bámultam. Tekintetünk találkozott, és pár pillanatig egymás megsebzettséggel teli szemeibe mélyedtünk, majd a Göndörke az ajtó felé indult, mire én zavaromban lesütöttem a szemem. Azonban az ajtó nyílását nem hallottam még percek múlva sem, és csalódottan, mégis kissé megkönnyebbülve tudatosult bennem, hogy Harry elment.
Hosszú percekig próbálkoztam a pihenéssel, de képtelen voltam álomra hajtani a fejem, mert folyamatosan a Harryvel való beszélgetés játszódott le bennem. Titkolóztam előtte egy ilyen fontos dologban, és szörnyűségeket vágtam a fejéhez, de ő is többször megsértett engem. Viszont többé sírni már nem tudtam, csak szükségem volt valakire, akinek kiönthetem a szívemet, akinek elmondhatok mindent, hogy végre zavaró gondolataim kiürüljenek fejemből. Sarah alig pár hete egy nyári munkaprogram miatt New Yorkba utazott, így ő hiába tudott a babáról, vele nem sokra mentem volna, mert akkor csak arra volt szükségem, hogy valaki átöleljen, és azt mondja, hogy minden meg fog oldódni, ami sok-sok mérföld távolságból képtelenség lett volna. Apát sem akartam zavarni ilyen késői órában, hiszen nem akartam, hogy agyvérzést kapjon az aggodalomtól a kis balesetem miatt, meg persze arra sem ez volt a legjobb időpont, hogy megmondjam neki, hogy hat és fél hónap múlva boldog nagypapa lesz.
Egy kis gondolkodás után azonban a telefonomért kaptam, és tárcsáztam azt a számot, amit már hetek óta nem hívtam.
Eleanor bármennyire is próbálta leplezni, álmos hangjából könnyen rájöttem, hogy legszebb álmából ébresztettem fel, mitől azonnal egy kis bűntudat kezdett belülről mardosni. Azonban barátnőm beszélgetésünk után alig fél órával megjelent a kórterem ajtajában, és szorosan magához ölelve hajtogatta Louis nevében bocsánatkéréseit, miszerint őmiatta történt a baleset. Persze, én csak legyintettem egyet, hiszen az nem az ő hibája volt, viszont őszintén megvallva szívem mélyén azért mégiscsak nehezteltem rá, amiért ilyen gonosz ultimátummal akart rávenni titkom leleplezésére, még akkor is, ha ezt csakis Harryért tette. De természetesen azt is tudtam, hogy ő sem a megtörtént események következtében akarta tisztázni a dolgot.
Eleanor hosszú ideig hallgatta kétségbeesett mesémet, és a legrosszabb pillanatokban is azon volt, hogy megnyugtasson, nekem pedig éppen erre volt szükségem. Az ő optimizmusára, pár biztató szóra, és arra, hogy ne elítéljenek, hanem megértsenek. Ezt pedig Eleanornál mind megtaláltam, és már az óramutató jóval elhaladt a tizenkettes mellett, mikor végre sokkal fényesebben látva a jövőt sikerült álomba merülnöm.
Fogalmam sincs, mennyit alhattam, de egyszer csak hangokat véltem hallani a közelemből. Nem igazán tudtam, hogy valóság, vagy a beszélgetés csak álombéli képzeletem egy szüleménye volt.
- Hogy van? – kérdezte egy mély, férfias hang, amiben Harryt véltem felismerni.
- Azt hiszem, már jobban. Alig fél órája aludt el – válaszolta Eleanor.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá, de most már itt vagyok én is. Nyugodtan menj haza Louis-hoz.
- Éppen indulni készültem. Harry… Te miért vagy itt ilyen hajnali órában? Azt hittem, az orvos hazaküldött.
- Csak nem tudtam aludni – válaszolt röviden. – Rossz volt otthon lenni azzal a tudattal, hogy ő kórházban fekszik – vallotta be pár perc múlva.
- Szeret téged. Ugye tudod? – szólt lágyan barátnőm.
- Tudom – sóhajtott Harry. – De abban már annyira nem vagyok biztos, hogy ezt hogyan fogjuk átvészelni.
- Harry, az a baba nem…
- Itt már nem csak a babáról van szó – szakította félbe. – Amiatt is aggódom, de arra még van hat és fél hónapom, hogy kigondoljam. Itt most rajtunk van a hangsúly. Kettőnkön. Eltitkolt előlem egy ilyen súlyos dolgot, csak azért mert félt a reakciómtól. Ez nem egészséges egy kapcsolatban. Egy kapcsolatban, ahova nemsokára egy új tag érkezik. Nem vagyunk erre felkészülve. Én azt hittem, hogy köztünk valami erős és megkérdőjelezhetetlen van, de most már ebben is kételkedem. Úgy érzem, mintha nem is ismernénk egymást – vallotta be fájdalmasan.
- Ash okos lány, tanult a hibájából, és nem követi el többet. Ezt csak egy hullámvölgy, Harry. Voltatok már sokkal rosszabb helyzetben, mikor Ash beteg volt, és azt sem tudtátok, hogy együtt lesztek-e még másnap. Most viszont itt vagytok egymásnak, az a baba, mikor majd megérkezik, csak még jobban megerősít titeket abban, hogy ti összetartoztok. Mert szeretitek egymást. Tudom, hogy te is szereted őt, Harry, mindezek után is. Hogy most itt vagy az éjszaka közepén, ezzel is csak ezt bizonyítod. – Kis szünet állt be, míg meghallottam az ajtó nyílását, majd még barátnőm szólalt meg utoljára. – Jó éjt, Harry – mondta, és csend ereszkedett a kórteremre. Már majdnem újra álomba merültem, mikor egy meleg érintés futott végig arcomon. 
- Persze, hogy szeretlek - suttogta azaz édes hang, ami ma annyi fájdalmat okozott. – De mi van, ha a szerelem itt már nem elég? – tette fel a fájdalmas kérdést, amire sosem kapott választ.

Másnap reggel még derengett bennem valami Harry és El beszélgetéséből, de csak az engedett arra következi, hogy nem csak álmodtam, hogy a Göndörke volt az első, akit megláttam, mikor felébredtem. Nagyon fáradtnak tűnt, mint aki egész ékszaka virrasztott. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, azok a smaragd íriszek pedig erős fáradtságot sugároztak.
Egész nap nagyon keveset beszéltük, Harry csak érdeklődött, hogy vagyok, de kommunikációnk magasabb szintekre nem jutott el. Tegnap azt hittem, hogy annak a bizonyos veszekedésnek még folytatása lesz, de ekkor nem úgy tűnt, mintha Harrynek bármi mondanivalója lett volna még a témával kapcsolatban. Mégis egész nap olyan nyomorultul éreztem magam a közelében. Olyan érzelemmentes volt. Olyan hideg. Egyszer sem mosolyodott el, vagy ért hozzám, reggel nem kaptam csókot, de még puszit sem. Hozott nekem ruhát és reggelit, de mindent csak kötelességből.
Kora délután szabadultam el a kórházból a sok kötelező vizsgálat után, majd kaptam fájdalomcsillapítót a fejem lüktetése ellen, ami nem árthat a babának, és meg kellett ígérnem, hogy ezentúl sokkal óvatosabb leszek, mert megfenyegettek, hogy máskülönben az egész további terhességemet a kórházban kell majd töltenem.
Harry udvariasan vitte a táskámat, és kinyitotta előttem a kocsiajtót, mikor végre kiszabadultam a kórházból. Megkértem, hogy első körben ne hazavigyen, hanem apáékhoz, mert úgy gondoltam, ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba ott is, mire Harry azonnal szótlanul rábólintott. Kezdtem úgy érezni, mintha csupán a testőröm lenne, nem pedig a fiú, akit szeretek, és aki viszont szeret, mint egykor.
Hosszú idő után, akkor láttam Harryt először mosolyogni, mikor Adamet tartotta a karjaiban. Nem is értettem, miért fél annyira az apaságtól, mikor olyan jól bánik a kicsikkel. Tudtam, hogy a babának nála tökéletesebb apukája nem is lehetne.
Ők ketten felmentek Adam szobájába, mert jobbnak láttam, ha Harry nincs apa közelében, mikor elmondom neki a „nagy hírt”. Ahhoz képest, amit vártam, apa elég nyugodtan fogadta az egészet, vagy legalábbis annyira leesett az álla az elképedéstől, hogy még kiakadni sem volt ideje. Mikor Adam lefektetése után mi Harryvel hazaindultunk, még akkor sem tért teljesen magához, bár elég rövidre fogta a búcsúzást Harryvel.
Beszálltunk a kocsiba, én pedig még integettem apának, mikor bekanyarodtunk a sarkon, majd újra kínos csend telepedett körénk az út további részében, és már előre féltem, milyen lesz otthon kettesben maradni Harryvel.
- A kocsidat elintéztem, és már szerelőnél van. A jövő hétre biztosan kész lesz – mondta, ahogy beléptünk a házba. Ez volt az első, mikor hosszú idő után először hozzám szólt.
- Köszönöm – válaszoltam bizonytalanul.
- De nem szeretném, ha mostanában vezetnél. Inkább hívj taxit, vagy engem.
- Oké – bólintottam egy aprót. Annyira kínos volt ez az egész. Mintha nem is ismernénk egymást.
- Esetleg megnézhetem, hogy miről maradtam le az elmúlt két hónapban? – kérdezte hűvösen.
- Persze – mondtam halkan, majd a konyha egy Harry által szinte sosem látogatott fiókjából elővettem egy borítékot az összes eddigi ultrahangképpel és lelettel együtt, és csendesen Harry kezébe adtam őket. A Göndörke hosszasan vizsgálgatta a fotókat, amikből igazán nehéz volt valamit is kivenni, de nem kérte a segítségemet, így én sem adtam meg neki azt. Mikor Harrynek már túl sok volt, felállt nappali kanapéjáról, és a lépcső felé indult.
- Elmegyek aludni – jelentette ki röviden, majd lassan fellépdelt a fokokon.
- Harry… - szóltam utána halkan, mire megállt, de nem nézett rám. – Aludjak ma az egyik vendégszobában? – kérdeztem remegő hangon. Harry hosszasan gondolkodott, mikor végül megszólalt.
- Nem – válaszolta röviden. – Aludhatsz mellettem – tette hozzá, majd eltűnt a lépcsők tetején.
Sóhajtva mentem a konyhába, ahol bevettem a gyógyszereimet és a vitaminokat, majd fáradtan én is követtem Harryt a hálóba. Csendesen kapcsoltam fel az éjjeliszekrényemen álló lámpát, nehogy Harryt felébresszen, és hogy a halvány fényében átöltözhessek. Azonban mikor az ágy felé igyekeztem, képtelen voltam nem észrevenni, hogy Harry még nem alszik, és nagyra kerekedett szemekkel szegezi tekintetét enyhén kidomborodott pocakomra. Lesütöttem a szemem, és gyorsan lehúztam pizsamaként használt pólóját, hogy eltakarja hasamat, és sietve kapcsoltam le a lámpát, majd befeküdtem a puha paplanok alá. Nem volt hideg, de hiányzott Harry ölelése, amit most megvont tőlem azzal, hogy az ágy legszélén feküdt nekem hátat fordítva. Én mégis csendesen bebújtam az ő takarója alá, és karomat szorosan fontam meztelen dereka köré. Izmai kissé megfeszültek érintésemtől, mégsem mozdult meg, még akkor sem, mikor egy lágy puszit nyomtam csupasz hátára, és homlokomat meleg bőréhez támasztottam. 
- Most már mindig ez lesz? – kérdeztem keserűen. Percekig nem válaszolt, és már azt hittem, hogy elaludt, mikor megszólalt pont olyan érzelemmentesen, mint egész nap. Szavaitól könnybe lábadt a szemem, és összeszorult a szívem.
- Meg fogok neked adni mindent, hogy normális körülmények között születhessen meg ez a gyerek. Ennél többet egyelőre nem ígérhetek. 

2014\10\05

2. évad 38. fejezet: Bűntudat

Már lassan két hónap is eltelt, mióta Dr. Jacksonnal konzultáltam, és kiderült a terhességem. Két nap múlva töltöm a tizedik hetet. Azóta már több vizsgálaton is túl vagyok, amik elég biztató eredményeket mutattak eddig, kis megnyugvásomra. Csodálatos volt látni, hogy a kis paca az ultrahang képen minden alkalommal egyre nagyobb lett, majd az utolsó alkalommal már a kicsi körvonalai is szépen kirajzolódtak, én pedig képtelen voltam könnyek nélkül ránézni a kis képre a meghatódottságtól. Minden rendben volt, legalábbis egyik szempontból annak látszott, de mégis boldogságom nem lehetett teljes, hiszen egyetlen egy bökkenő volt. Harry. Hosszú hetek óta próbáltam neki elmondani, hogy nemsokára boldog apuka lesz, de minden alkalommal valahol megakadtam a félelem miatt. Őszintén rettegek a reakciójától, félek, hogy választás elé állít majd, pedig egy ilyen súlyos döntést képtelen lennék meghozni. Szeretem Harryt mindennél jobban, de a hasamban bujkáló kis csoda is egyre jobban belopta magát a szívembe.
Hétről-hétre egyre nehezebb a dolgom, hogy titokban tartsam Harry elől a picit, de szerencsére hasam hiába kezdett már el kerekedni, egyelőre egy bővebb pólóval könnyel elrejtem. Egy kicsivel nehezebb dolgom van, mikor egy-egy szenvedélyesebb érintést kell visszautasítanom vagy közös fürdőzést, hiszen a Doki megmondta, hogy kerülnünk kell az intimebb együttléteket, és ruha nélkül pedig Harry minden bizonnyal észrevenné, hogy valami változott bennem. A legrosszabb az egészben azonban a reggeli rosszullétek voltak. Harry az utóbbi két hónapban nagyon keveset volt itthon, aminek kivételesen örültem, hiszen egy-egy hányást nehéz lett volna előtte eltitkolni, habár múlt hétvégén éppen rajtakapott, de könnyen elintéztem a dolgot egy vállrándítással, és az esti vacsorára fogtam az egészet. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy már nem sokáig titkolhatom a babát, hiszen a jelek egyre szembetűnőbbek lettek napról-napra. Mindenféleképpen azt akartam, hogy Harry tőlem tudja meg, hiszen tudtam, hogy szörnyen csalódott lenne, ha mástól hallana róla, és már így is egyre nehezebben tudom Louis-t visszafogni. Nem hibáztatom őt őszintesége miatt, hiszen a Göndörke legjobb barátja, és egyre rosszabbul érzi magát egy ilyen titok súlya alatt, ahogy én is. Egy-egy magányos napon, amit a veszélyeztetett terhesség miatt pihenéssel, egyedül töltök, csak ezen kattog az agyam, és kezdek belebolondulni a titkolózásba. Én is sokkal jobban érezném magam, ha Harry mindenről tudna, talán még ő is boldog lenne, legalábbis egy idő után, és a babának is jobbat tenne, ha nem lennék ennyire stresszes, és nem attól félnék minden percben, hogy mikor derül ki a titkom.

A ma reggel sem indult zökkenőmentesen, hiszen a megszokott hányingerre ébredtem. Szombat volt, de Harry már nem feküdt mellettem, amit nem is csodáltam, hiszen az órára pillantva tudatosult bennem, hogy lassan dél van. Már az utóbbi hetekben megfigyeltem, hogy sokkal fáradékonyabb vagyok, mint előtte, és a reggeli rosszulléteken kívül az evéssel sem volt problémám, ami a mérlegre állva azért meg is látszott, nem mintha panaszkodnék.
Hirtelen egy újabbat fordult a gyomrom, mire azonnal kipattantam a puha takaró alól, és fürdőbe siettem. Tervem, miszerint Harry előtt titkolom a reggeli hányásokat, azonnal romba dőlt, mikor a vécéhez rohanva Harryvel futottam össze a fürdőben, aki éppen a fogát mosta. Meg sem tudott szólalni, mikor öklendezve adtam ki magamból a tegnapi vacsora maradékát, de legalább kicsit összeszedtem magam, és pár perc múlva kiegyenesedtem nem is foglalkozva remegő lábaimmal.
- Ash, jól vagy? – kérdezte a mögöttem álló Harry zavartan.
- Igen, persze. Talán csak rosszat ettem tegnap este – vontam meg a vállam, miközben megragadtam a fogkefémet.
- Múlt héten is ezt mondtad, és különben is, tegnap ugyanazt vacsoráztunk, én pedig nem lettem rosszul – akadékoskodott.
- Semmi bajom, Harry. Ne aggódj annyit – kértem, és megeresztettem felé egy biztató mosolyt.
- Hát persze, hogy aggódom érted, Ash. Hetek óta rosszul vagy, ami már nem normális.
- Harry, voltam a Dokinál, és kiderült, hogy nem újult ki a betegségem. Semmi ok az aggódásra. Mostanában kicsit rossz a gyomrom, de ez biztosan csak a kezelések utóhatása, vagy egyszerűen már nem bírom tovább a diétás kosztot – próbáltam viccelődni.
- Biztosan ez lesz a gond – mosolyodott el szörnyű viccem ellenére is. – Szombat van, de talán kihagyhatnánk a mai ebédet, hogy pihenni tudj.
- Nem! – ellenkeztem azonnal. – Most, hogy végre nem kell dolgoznod, nem szeretnék egész nap az ágyban feküdni. – Ahogy azt már lassan két hónapja teszem. – Különben is, mindjárt éhen halok! – panaszkodtam, és korgó gyomromra simítottam tenyeremet. Aztán ujjaim valahogy kicsit lejjebb csúsztak kissé kidomborodó pocakomhoz, és képtelen voltam nem elmosolyodni.
- Mi az? Min mosolyogsz? – kérdezte Harry, és ő is elmosolyodott.
- Csak örülök, hogy végre veled tölthetek két napot, mikor csak az enyém vagy, nem mellesleg pedig nemsokára egy randira megyünk. Egyszerűen csak boldog vagyok – mondtam, és szorosan bújtam Harry izmos mellkasához, aki csak halkan kuncogott.
- Akkor még mindig áll az ebéd, ugye? – kérdezte.
- Hát, persze! De hová megyünk? – kíváncsiskodtam. – Semmi elegánskodás, ugye?
- Nem, dehogy – biztosított. – Csak a megszokott helyen egy könnyű ebéd. Kettesben.
- Akkor elkezdek készülődni. Mondjuk, lefürdök, de gyorsan, mert tényleg éhen halok – kuncogtam.
- Esetleg csatlakozhatnék? – kérdezte kacéran.
- Nem! – vágtam rá talán túl gyorsan is. – Tényleg nagyon éhes vagyok, de majd máskor – ígértem, és elkezdtem mellkasánál fogva kitolni a fürdőből.
- Rendben, rendben – emelte kezeit maga elé védekezően, miközben játékos vigyor húzódott az arcára. – Tíz perc múlva találkozunk! – mondta, majd már rá is csuktam az ajtót. Még hallottam nevetését az ajtó túloldaláról, majd gyorsan megszabadultam pizsamaként használt ruháimtól, és jókedvűen beálltam a zuhany alá.

Harryvel ujjainkat összekulcsolva léptünk be a kis étterembe, ahol már annyiszor jártunk kettesben. Volt egy hátsó része, ahol egy kis teraszon volt lefoglalva nekünk egy kétszemélyes asztal, bár ilyen alkalmakkor Harry mindig elintézte, hogy más ne tartózkodhasson a hátsó részen, hiszen már megtanultuk, milyen gyorsan terjednek a hírek, és hogy még azok az emberek, akikről soha nem gondolnád, hogy rajongók, ők a legelvetemültebbek, akik minden áron képesek megszakítani egy romantikus ebédet egyetlen autogram reményében. Így hát most is csak egymás társaságát élveztük ezen a napsütéses szombati napon. Azt hiszem, ma volt az első alkalom, hogy igazán éreztem az egy hete beköszöntött nyári nap meleg sugarát, így csak egy rövidnadrágot vettem fel, természetesen egy bővebb felsővel, ami jól eltakarta a pocakomat a kíváncsi szemek elől.
Harry udvariasan kihúzta nekem a széket, majd helyet foglalt velem szemben. Azonnal megjelent az asztalunk mellettem az egyik pincérnő, aki már ismerősként köszöntött minket.
- Italt, mit hozhatok? – kérdezte kedvesen.
- Én csak egy narancslevet kérek – válaszoltam, mire a hölgy egy aprót biccentett, és Harry irányába fordult.
- Ash, nem csatlakozol hozzám egy pohár borra? – kérdezte rám nézve. Már reflexből bólintottam volna, mikor eszembe jutottak a Doki múltkori tilalmai.
- Nagyon jó évjárataink vannak – szólt közbe a pincérnő is.
- Nem igazán kívánok most alkoholt, de te ihatsz nyugodtan – vontam meg a vállam visszautasítva a bort.
- Egyedül nem iszok, szóval nekem is csak egy kóla lesz – mondta Harry.
Miután a pincérnő elment, mindketten az étlapot kezdtük el bújni, habár én már tudtam, hogy csak egy könnyű salátát fogok enni, hiszen, azt hiszem, a gyomrom még nem volt teljesen rendben a reggeli rosszullét után. A minket kiszolgáló hölgy gyorsan kihozta italainkat, majd felvette rendelésünket. Amíg az ételt felszolgálták, egy kicsit sétálgattunk Harryvel az étterem kertjében, és jókedvű beszélgetéssel töltöttük el az időt a sok színben pompázó virágtenger közepén.
Az ebéd is hasonló hangulatban telt, mindketten felszabadultak voltunk. Harry egy percet sem foglalkozott a bandával, az új lemezzel vagy a turnéval, és én is próbáltam egy kis ideig megfeledkezni a titokról, ami egyre jobban kikívánkozott belőlem, de ennek ellenére mégis egyre jobban nőtt bennem a félelem Harry reakciójával kapcsolatban. Viszont ekkor minden kétségbeesésemet elfeledve Harrynek szenteltem minden figyelmemet, hiszen az ilyen meghitt pillanatokból olyan kevés adódott nekünk manapság, habár ha minden igaz, már csak egy-másfél hónapot kell várni, hogy ő is végre szabad legyen egy kis időre, és ne csak az ágyban találkozzunk esténkén, már félálomban.
Minden tökéletesen ment, az ebéd is pompás volt, a hangulatról nem is beszélve. De mindig is tudtam, hogy semmi nem lehet ennyire tökéletes, és valami mindig van, ami a legszebb pillanatokat is képes elrontani. Éppen a desszertnek rendelt mennyei gyümölcsrizsemet ettem, mikor újból rám tört a reggeli hányinger. Megálltam az evéssel, hiszen nem akartam még rosszabbul lenni, de máris éreztem, ahogy kiver a víz. Ittam pár kortyot hűs gyümölcslevemből, de az ahelyett, hogy enyhített volna rosszullétemen, csak még rádobott egy lapáttal.
- Ash, minden rendben? – nézett fel rám Harry összeráncolt szemöldökkel.
- Csak ki kell mennem a mosdóba – mondtam sietősen, majd felpattantam székemről, és hosszú léptekkel igyekeztem az illemhely felé. Az utolsó métereket a vécéig már szinte futva tettem meg, majd fájdalmas öklendezések közepette, a földön térdelve adtam ki magamból az egész íncsiklandozó ebédet mindaddig, míg teljesen ki nem ürült a gyomrom. Miután úgy éreztem, hogy végeztem, remegő lábakkal álltam fel, és vánszorogtam oda mosdókagylóhoz, és csak azt a pozitívumot láttam az egészben, hogy legalább senki nem volt tanúja ennek az egész szörnyűségnek. Mindig is csodálatos dolognak tartottam a terhességet, az enyémet pedig egy csodának, de ezt a részét nagyon szívesen kihagytam volna.
Mikor megmostam verejtékes arcomat, hálát adtam, hogy ma reggel nem bajlódtam sokat a sminkemmel. Számat kiöblítettem egy kis vízzel, majd egy szem rágót vettem elő a táskámból, hogy elűzze ajkaim közül a szörnyű ízt és szagot. Pár percet még vártam, hogy remegésem kicsit alábbhagyjon, és kicsit megpaskoltam arcomat, hogy visszatérjen belé a szín, mert olyan sápadt voltam, hogy kezdtem megijedni saját tükörképemtől. Azonban muszáj volt visszaindulnom az asztalunkhoz, nem is sejtettem, Harry mit gondolhat, hogy miért vagyok távol ilyen sokáig, de reméltem, hogy képzelete nem szárnyalt túl messzire.
Az ajtóban megtorpantam, mikor Harryt pillantottam meg a mosdóktól az étteremhez vezető folyosó ajtajában. Meghallotta, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, és azonnal rám kapta feszült tekintetét, majd hosszú, sietős léptekkel közeledett felém.
- Megint rosszul lettél? – kérdezte kissé zaklatottan, ahogy kezei közé vette az arcomat, és szemével szigorúan vizsgálgatni kezdett.
- Nem, én csak egy kicsit… - kezdtem volna egy random kifogást, de Harry szinte azonnal félbeszakított.
- Ash, ne hazudj nekem! – szólt haragosan. – Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Olyan sápadt vagy, mint a fal, és félek, hogy bármelyik percben elájulhatsz.
- Jól vagyok, Harry – sóhajtottam.
- Gyere, menjünk haza. Beszélnünk kell. A számlát már rendeztem – mondta sietősen, majd megragadta a kezem, és az étterem kijárata felé kezdett húzni. Beültetett a kocsiba, majd ő is beszállt a vezetői ülésre, és elindította a motort.
Tudta. Éreztem, hogy tud mindent. Olyan feszült volt, és zaklatott, hogy nem kellett semmit sem mondania, de láttam rajta, hogy rájött a titkomra. Kezeim remegtek a félelemtől, és hiába akartam magyarázkodni, egy hang sem jött ki a torkomon.
- Dühös vagy rám? – kérdeztem halkan, remegő hangon, ezzel megtörve a közénk ereszkedő kínos csendet.
- Dühös vagyok – válaszolta, miközben szemei az utat pásztázták. – Magamra vagyok dühös, amiért nem vettem előbb észre.
- Nem a te hibád… – suttogtam.
- Az enyém is, amiért úgy elhanyagoltalak az elmúlt hónapokban. Szükséged lett volna rám, de én nem voltam melletted, viszont ezt most meg fog változni – ígérte.
- Nem erről van szó, Harry…
- De, igenis, nem foglak többet egyedül hagyni, hogy megint valami butaságot csinálj! – fakadt ki, és egyszerűen lehúzódott az út szélére, aminek felettébb örültem, hiszen nem lett volna kedvem belehajtani egy másik kocsiba, még ha az ennek a félelmetes beszélgetésnek a végét is jelentette volna. – Ó, a francba is, előbb kellett volna észrevennem a jeleket! A sok hányás, hogy ilyen távolságtartó vagy velem mostanában…
- Harry, kérlek… - kezdtem volna, de újból félbeszakított, ma már sokadszorra.
- Nem, Ash, hát nem érted? – fordult felém. – A legnagyobb baj, hogy én sem értem! Nem tudom, mit rontottam el? Elhanyagoltalak? Nem mondtam elégszer, hogy tökéletes vagy, és hogy így szeretlek, mindeneddel együtt? Azt szeretem, aki most vagy, kívül belül, és nincs semmi, amin változtatnod kellene! Nem mondtam elégszer, hogy milyen gyönyörű vagy? Nem becsültelek meg eléggé? – sorolta kérdéseit, miközben olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy a szívem majd megszakadt.
- Ne mondj ilyen butaságokat – válaszoltam halkan, és őszintén kezdtem teljesen összezavarodni, mert fogalmam sem volt, hogy Harry miről beszél, hogy mire akar kilyukadni.
- De akkor miért teszed ezt magaddal? Miért szenvedsz? Miért nem látod, hogy milyen tökéletes vagy, és hogy mennyire szeretlek, csak azért, mert ilyen vagy, mint most? – kérdezte már kicsit higgadtabb hangnemben. – Ash, neked segítségre van szükséget. Komoly segítségre, de melletted fogok állni, és… - De most rajtam volt, hogy félbeszakítsam őt, mert azt hiszem, nekem sikerült megértenem a gondolatmenetét.
- Harry, te minden félreértesz – mondtam halkan. – Én nem vagyok beteg.
- Ash, ha tagadod, akkor csak még rosszabb lesz minden. Be kell látnod, hogy beteg vagy, mert csak így tudnak rajtad segíteni – győzködött.
- Harry, nem vagyok bulimiás – mondtam ki végre. – Sosem tennék ilyen szörnyűséget magammal vagy a szeretteimmel.
- De a rosszullétek… - csak ennyit tudott kinyögni, és teljesen szótlanul, letaglózva bámult rám.
- Semmi közük sincs az egészhez. Tudod, hogy szedek még pár gyógyszert, és azok közül valamelyikre így reagál a szervezetem, de semmi több – hazudtam könnyedén, de azonnal összeszorult a szívem, és borzasztóan éreztem magam.
- Tényleg csak ennyi lenne? – kérdezte, és homlokát kormánynak döntötte, miközben lehunyta szemeit, és mélyen fújt ki egy nagy levegőt.
- Ennyi az egész – nyugtattam meg, és nyakát átölelve kényszerítettem, hogy forduljon felém. Egy pillanat múlva már az ölében ültem az ő oldalán, miközben Harry szorosan vont a mellkasára. Arcát a nyakam hajlatába rejtette, és megkönnyebbülve sóhajtott fel.
- Úgy megijedtem, Ash, hogy valami komoly bajod van…
- Tudom – súgtam, és megnyugtatóan túrtam göndör fürtjei közé. Tudtam, itt lenne az idő, hogy végre felfedjem a titkomat, hogy többé ne kelljen hazugságban élnem a fiú mellett, akit szeretek, és mégis képtelen voltam rá. Láttam, hogy mennyire megkönnyebbült, és így nem tudtam még egyszer elrontani a kedvét. – Szeretlek, Harry – mondtam csupán.
- Én is szeretlek – nézett szemeimbe. – És tudnod kell, hogy amit az előbb mondtam még így is teljesen igaz. Soha ne akarj megváltozni, mert tökéletes vagy. Kívül belül – söpört ki egy kósza hajtincset az arcomból. A szégyentől és bűnbánattól egy szót sem tudtam szólni, ezért csak közel hajolva hozzá egy szelíd csókot nyomtam puha ajkaira.

A hétvége túlságoson gyorsan is eltelt, és hétfő reggel már azzal a felfedezéssel szálltam ki az ágyból, hogy már nem fekszik mellettem. Szerencsére aznap reggel úgy éreztem, hogy talán kimarad a szokásos hányás, és bár hányingerem még mindig jelen volt, ez a tudat kissé feldobott. Mivel későn keltem, ezért úgy döntöttem, hogy egyelőre nem terhelem a gyomromat, ha már ilyen jól viselkedik, viszont mivel ilyen nagyszerűen éreztem magam, eldöntöttem, hogy nem fogom az egész napot pihenéssel tölteni. Elhatároztam, hogy kicsivel később elmegyek Adamért az oviba, és meglátogatjuk Dorotát otthon, meg talán együtt ebédelhetünk is.
Így komótosan elkészülődtem, és a kocsimba beszállva az ovi felé vettem az irányt. Pár napja volt utoljára, hogy láttam kisöcsémet, aki ezúttal is megolvasztotta a szívemet, mikor édes mosolyával szaladt felém, amint meglátott a csoport ajtajában. Annyira jól éreztem magam a vele töltött órák alatt, hiszen ő volt az egyetlen, aki mellett nem kellett bűntudatot éreznem, és kicsit elfelejthettem minden hazugságot és titkot. Őszintén napról napra egyre stresszesebb voltam, és éreztem, hogy nem sokáig vagyok képest ezt így tovább csinálni.
Mindenesetre az otthon töltött időben megint annak a felhőtlen tinédzser lánynak éreztem magam, aki hónapokkal ezelőtt voltam. Nem volt terhesség, sem semmilyen betegség, a legnagyobb gondom az volt, hogyan béküljek ki apuval egy veszekedés után, vagy milyen meglepetéssel kedveskedjek Harrynek, ha hazaér. Ez őszintén nagyon hiányzott, habár az eltelt időket biztos nem töröltem volna ki. Nem adtam volna a mostani, egyre erősödő szerelmünket Harryvel vagy ezt az apróságot, aki most is a hasamban növekedett.
Délután, azaz már kora este, Dorota által minden finomsággal megtömve ültem be a kocsimba, de nem akartam még hazamenni, így a stúdió felé vettem az irányt.
Lépteim visszhangoztak a kissé már elhagyatott épületben. Azonban egy teremből még hangos nevetés szűrődött ki, így könnyen megtaláltam a célomat. Halkan kopogtattam, és benyitottam, legalábbis benyitottam volna, ha az ajtó nem lett volna bezárva.
- Nem veszünk semmit! – hallottam meg Louis kiabálást a túloldalról.
- Én vagyok az, Ash! – nevettem. – Hoztam sütit is – tettem hozzá.
- Nem akarunk meghalni, de azért köszönjük! – kiáltotta vissza Liam.
- Nem én csináltam, hanem Dorota – forgattam meg a szemem. Pár pillanat múlva egy kis sugdolózás után mégis kinyílott az ajtó, és Niall keze nyúlt ki a kis résen. Kuncogva adtam neki a tányért, mire gyorsan visszahúzta a kezét, és becsapta az ajtót, miután egy kis cetlit ejtett a kezembe. „Szeretettel kedvenc rajongónknak!” – állt rajta pár aláírással együtt.
- Héj, ez nem igazságos! – panaszkodtam az ajtón dörömbölve. Egy perc múlva nevetés és hangosabb beszéd szűrődött ki a folyosóra, majd máris újból tárva állt az ajtó, de csak egy pillanatra, míg Harryt kilökték rajta.
- Hát, veled meg mi történt? Mit tettél, hogy így kidobtak? – kuncogtam.
- Én volt az egyetlen, aki amellett szavazott, hogy bejöhess – vonta meg a vállát nevetve. Pár lépést tett felém, és a falhoz szorított, majd egy szenvedélyes csókot nyomott ajkaimra.
- Szia – suttogtam kissé lihegve, miután elváltunk.
- Örülök, hogy jöttél – mondta lágyan.
- Adammel voltam a délután, és miután nem bírtam azt a mennyiségű ételt, amit Dorota még belém akart erőltetni, valahogy kiszabadítottam magam otthonról, és úgy gondoltam, hogy meglátogatlak.
- És hogy vagy ma?
- Jól, sokkal jobban – válaszoltam mosolyogva. – Ma egyszer sem hánytam.
- Ennek örülök – mondta őszintén. – És Adammel mi van?
- Napról napra egyre nagyobb. Attól félek, hogy mire feleszmélnék, már nekem kell felnéznem rá – kuncogtam. – Viszont érdeklődött felőled.
- Nekem is hiányzik már – vallotta be Harry. – Amint vége lesz ennek a sok próbának, ígérem, hogy meglátogatom, de ha újból elmész hozzá, mondd meg neki, hogy nemsokára találkozunk.
- Hát, persze! – mosolyogtam, és még egyszer felpipiskedtem, hogy elérjem oly kívánatos ajkait. Édes pillanatunkat az ajtó nyílása szakította félbe, és egy kis erőltetett köhécselés, mire Harryvel azonnal szétváltunk.
- Úgy döntöttünk, hogy bejöhettek, főleg, hogy a te részed jön, Hazz, a kisfilmben – mondta Louis.
- Oké, már rohanok is! – nyomott még Harry egy vidám puszit a homlokomra, majd már siettetett is, és eltűnt az ajtó mögött. Én is követtem volna őt, de Louis kezével megállított.
- Beszélhetnénk? – kérdezte halkan, és tőle nem megszokottan túlságosan is komolyan.
- Persze – eresztettem meg felé egy bizonytalan mosolyt.
- Meddig fogod még ezt húzni? – tért azonnal a lényegre.
- Louis… - sóhajtottam. – Én csak… nem tudom – vallottam be.
- És mikor fogod? – vágta hozzám következő kérdését. – Nem érzed úgy, hogy Harrynek joga lenne tudni, hogy apa lesz? – emelte fel a hangját suttogás közben, hogy a bentiek mégse halljanak meg minket.
- Louis, te nem tudod, milyen nyomorultul érzem magam… - csóváltam meg a fejem, miközben arcomat kezeim közé rejtettem.
- Ennyire sem becsülöd őt? Ebben az egészben ő is pont annyira benne van, mint te. Harry a legjobb barátom, örülök boldog veled, és minden boldogságot kívánok kettőtöknek, de van ennek az egésznek értelme, ha ennyire nem bízhattok meg egymásban? Nem szereted annyira, hogy elmond neki ezt a titkot, aminek talán még örülni is fog?
- Hogy mondhatod ezt, Louis? – zokogtam fel, és könnyek folytak le az arcomon.
- Harryvel együtt téged is megszerettelek, és nem akarlak bántani, de egy hetet kapsz, hogy elmond neki az igazat, vagy én leszek az, aki megteszi, és hidd el, akkor sokkal jobban fog fájni neki.
- Louis, kérlek, ne csináld ezt! – sírtam. – Ha számítok neked, vagy ha Harry tényleg számít neked, akkor ne csináld ezt! – könyörögtem.
- Pont emiatt hoztam meg ezt a döntést. Nem könnyű nekem sem, de ha másképp nem megy, akkor muszáj lesz ezt a lépést megtennem – mondta keményen, de szemeiben őszinte szomorúság csillogott, mikor megfordult, és magamra hagyott a folyosó közepén.
Egész testemet rázta a zokogás, és képtelen voltam tovább maradni. Szörnyen dühös voltam Louis-ra, de legmélyen mégis tudtam, hogy teljesen igaza van.
Remegett a kezem, ahogy a kocsikulcsot elfordítottam a gyújtásban, és zokogva hajtottam ki a parkolóból, majd csak céltalanul vezettem végig az utcákon. Könnyeim elhomályosították a látásomat, miközben elolvastam a táblát, miszerint már átléptem London határát. Úgy éreztem, hogy darabokra törtem belülről, és képtelen lettem volna többé Harry szemei közé nézni. Egy szörnyű ember lett belőlem, aki már nem érdemelte meg Őt.
Hirtelen megszólalt a telefonom, és felzokogtam, mikor a kijelzőn Harry nevét olvastam el. A következő pillanatban viszont minden túl gyorsan történt, és elvesztettem az irányítást a kocsi felett.

Iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, ahogy magamhoz tértem. Nyögdécselve kinyitottam a szemem, és azt vettem észre, hogy az első üléseken fekszek keresztbe, miközben éreztem, ahogy valami meleg folyik végig a homlokomon. Egy kis fényt láttam, ami a telefonomból szűrődött ki. Harry hívott még mindig, ami azt jelentette, hogy nem sokáig lehettem eszméletlen. Nyöszörögve a fájdalomtól a mobilom után nyúltam, majd remegő kezekkel emeltem a fülem mellé a készüléket.
- Ash, na végre! – hallottam meg Harry vidám hangját. – Épp most végeztem a felvétellel, de nem talállak sehol! Miért mentél el ilyen gyorsan?
- Sa-sajnálom… - szipogtam. – Annyira sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem – könyörögtem, miközben testemet rázta a zokogás.
- Ash, nincs miért bocsánatot kérned – mondta lágyan. – Mi a baj? Hol vagy most?
- Harry… én egy szörnyű ember vagyok… nem érdemellek meg téged… de… annyira szeretlek… és… sajnálom – sírtam.
- Ash, ne beszélj butaságot – kérte. Hirtelen mély fáradtság fogott el, hangja pedig olyan megnyugtató volt, hogy lehunytam szemeimet. – Hol vagy most? Érted megyek.
- Sajnálom – mondtam még utoljára, majd ujjaim közül kicsúszott a telefon. Hallottam, hogy valaki kopogtat a kocsi ablakán, de már képtelen voltam a szemeimet is kinyitni, és magába szippantott a sötétség.

Halk pityegés hallottam, ami hirtelen fájdalmasan ismerősnek tűnt. A fejembe szúró fájdalom hasított, mire kezemet oda kaptam, így megéreztem egy nagy kötést a homlokomon. Lassan nyitottam ki szemeimet, és nem is nagyon csodálkoztam, hogy egy kórházi ágyban találtam magam.
- Jó estét, Miss Higgins! – szólalt meg egy nővér az ágyam mellől. – Hogy érzi magát?
- A fejem… - motyogtam kissé elhalóan.
- Épp most kötöttem be az infúziót, pár perc és sokkal jobban lesz – ígérte.
- Mi történt? – kérdeztem halkan. Emlékeztem, hogy beborulok az árokba, aztán a telefonbeszélgetésre Harryvel, de minden olyan homályosnak tűnt. Az egyetlen, amiért kétségbeesés uralkodott el rajtam az a baba volt. Ugye minden rendben van vele?
- Balesetet szenvedett London határán kívül, de mindjárt jön a doktor, aki majd részletesebb tájékoztatást tud adni. – Ebben a pillanatban vágódott ki a kórterem ajtaja, és Harry rontott be rajta zavarodott és kétségbeesett tekintettel. Viszont amint meglátott, vonásai valamelyest meglágyultak, és sietős léptekkel szűkítette le a köztünk lévő távolságot.
- Ash, Istenem… - fulladt el a hangja, ahogy összekulcsolta ujjainkat. – Annyira aggódtam érted! Mikor hívtak, hogy a kocsidat egy árokban találták meg London mellett, azt hittem, hogy megőrülök. – Szorosan, de mégis óvatosan ölelt magához.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – kértem bocsánatot ma már sokadszorra, miközben egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.
- Hogy érzed magad?
- Fáj a fejem, gondolom rendesen beüthettem, de ennyi. – Legalábbis nagyon remélem.  
- Miért siettél el úgy? – kérdezte lágyan.
- Én csak… - kezdtem volna kitalálni valami megfelelő magyarázatot, mikor újból nyílott az ajtó, és egy férfi lépett be rajta.
- Jó estét! Dr. Marin vagyok az ügyeletes orvos, aki a baleset után megvizsgálta Önt – tájékoztatott minket, én pedig egy aprót bólintottam. – Lefuttattunk párt tesztet és vizsgálatot, amíg nem volt magánál, de nem találtunk egy kisebb agyrázkódáson kívül semmit. Ma éjszakára bent tarjuk megfigyelésre, de ha nem lesz semmi gond, akkor holnap délelőtt haza is mehet.
- Köszönjük, Dr. Marin - szólt Harry. 
- Szerencséje van, kisasszony – jegyezte meg az orvos. – A babának nem esett semmi baja a baleset folyamán, de magának, mint veszélyeztetett terhesnek sokkal… - Elkerekedtek szemeim, és az ütő is megállt bennem. Többé nem figyeltem a doktor szavaira, hanem Harryre kaptam a tekintetem, aki üresen, meghökkenve meredt az orvosra. Ujjaim kicsúsztak az övéi közül, és hirtelen úgy éreztem, mintha csak egy rémálomban lennék. 
- Várjunk csak! – találta meg Harry végre a hangját. – Itt valami félreértés lesz… Milyen babáról beszél?

2014\09\28

2. évad 37. fejezet: Már csak egy dolog van hátra...



Egész éjszaka szinte egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Megállás nélkül száguldoztak fejemben a kétségbeesettebbnél kétségbeesettebb gondolatok. Tegnap Harry szavaiból könnyen leszűrtem, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a gyereket, így csak két választásom maradt. Ha Harry nem lesz képes elfogadni ezt a kicsit mellettem, akkor választanom kell kettejük között, de fogalmam sincs, melyik fájna jobban, Harry vagy a kis csoda elvesztése. Arra is gondoltam – bár ennek elég kevés eshetősége volt -, hogy talán a teszt tévedett, és nem is vagyok terhes, de azt hiszem, hogy újra összetörnék, ha megint kiderülne legnagyobb félelmem, hogy soha nem eshetek teherbe.
Harrynek sem lehetett különösebben jó éjszakája, mert hajnalban, még órákkal az ébresztője megszólalása előtt éreztem, hogy mocorog mellettem. Felém fordult, és átölelte a derekamat, miközben orrát a nyakamba fúrta új álom reményében. Mikor már azt hittem, hogy újra elaludt, halkan felsóhajtott.
- Mi a baj? Nem tudsz aludni? – kérdeztem, ahogy megfordultam karjai között.
- Nem igazán – sóhajtott újra. – Nemrég felébredtem, és csak Louis meg Eleanor jár a fejemben. Ha ez a baba valóban létezik, akkor az mindennek véget vethet. Nem akarom, hogy vége legyen a bandának. Nemsokára jön a turné, és már a következő lemezt is tervezzük. – Egy pillanatra összeszorítottam szemeimet - amit Harry a sötétben nem láthatott -, hogy elűzzem könnyeimet. Nem akartam még egyszer végighallgatni a tegnapit.
- Miért gondolod, hogy egy gyerek ekkora akadály? Én ennél szebbet nem is tudok elképzelni két szerelmes között – védekeztem.
- Talán igazad van, én csak nem hiszem, hogy ennek pont most lenne itt az ideje – vonta meg a vállát. – Louis-nak is hasonló lehet a véleménye, mint nekem, mert elég kétségbeesetten hívott tegnap.
- Istenem, szegény Eleanor! – játszottam a szerepem. – Bele sem gondolsz, hogy ő milyen kétségbeesett lehet? – kérdeztem kissé haragosan, hiszen igazából magamról beszéltem Eleanor nevében. – Ott van benne az a csodás kisbaba, és Lou nehogy nem örül a dolognak, egészen gyűlöli a helyzetet. Biztosan nem így tervezték, de az a baba nem tehet semmiről. Ő csak egy kicsi Eleanorból és Louis-ból, egy igazi ajándék, és szörnyű hallani, hogy ti csak egy akadályként gondoltok rá – hangon egyre dühösebb lett, és képtelen voltam tovább a karjaiban feküdni. Felkeltem az ágyból, hiszen egyszerre minden álmosság kiment a szememből. – Én örülök nekik, és úgy hiszem, hogy ennél szebb dolog nem is történhetett volna velük.
- Ash, miért húztad fel ennyire magad? – ült fel Harry is az ágyban, és el tudtam képzelni értetlen arckifejezését.
- Nem húztam fel magam, egyszerűen csak nem értem, hogy lehet ennyire ellene lenni egy ilyen csodálatos dolognak, mint egy kisbaba – fontom össze mellkasom előtt két karomat.
- Ó – hallottam a sötéten keresztül átszűrődő hangját. Testének fekete körvonalát láttam közeledni felém. Egy kis keresgélés után ujjaival megragadta a kezemet, és egy édes puszit lehelt kézfejemre, mire máris kevésbe voltam dühös rá, mégis annyira nehézzé tette a dolgokat. Boldogok lehettünk volna, de ez az egész egyre bonyolódott minden perccel, amit a terhességem eltitkolásával töltöttem. – Szóval erről van szó? Azért véded ennyire ezt a babát, mert nekünk nem lehet? – Ó, ha tudnád!
- Nem tudom, Harry… - mondtam, mert nem igazán éreztem, hogy mit lenne a helyes válaszolni. – Csak van bennem egy anyai ösztön, még ha nem is az én kisbabámról van szó. Nem hagyhatom, hogy elvetessék azt a babát, mikor mi hiába reménykedünk benne.
- Engem se gondolj szívtelennek, én is örülök Louis-éknak, de tudod, milyen sok munkánk van a bandában, és nem tudom elképzelni, hogy ilyen egyszerűen vége legyen.
- De a baba nem a véget jelenti. Nem lesz minden olyan, mint régen, talán egy picit vissza kell majd venni az iramból, de ennyi az egész.
- Mindegy - vonta meg a vállát. - Különben is, talán feleslegesen aggódunk, mert csak valami félreértésről van szó. Ha pedig Eleanor mégis terhes, akkor nagyon remélem, hogy igazad van – sóhajtott.
- Igen… - leheltem, és csak félbe akartam szakítani ezt a szörnyű beszélgetést, ami csak egyre több sebet okozott. – Csinálok valami reggelit – mondtam, majd kiszabadítottam kezemet az övéi közül, és a lépcső felé igyekeztem. Hallottam, ahogy Harry halkan sóhajt a hátam mögött, hiszen neki sem tetszett, hogy ezúttal teljesen eltér a véleményünk, de tudtam, hogy én biztosan nem fogok tágítani. Reményeim szerint Harry álláspontja fog apránként megváltozni, mikor én végre könnyű szívvel vallhatom majd be a titkomat.
Sokkal korábban keltünk, mint általában, de mégis elkezdtem magamnak egy nagy tál müzlit önteni, majd rá egy kis tejet. Letelepedtem az asztalhoz, és nagy kanalakkal lapátolni kezdtem a reggelimet a számba. Egy kis ideges györcsöt éreztem a gyomromban, mégis könnyen csúszott le a reggeli, amit muszáj volt a terhességre fognom.
Pár perc múlva Harry is csatlakozott hozzám a konyhában. Kávét kezdett főzni, és készített magának egy szendvicset. Mikor letelepedett mellém az asztalhoz, egy hosszú puszit nyomott az arcomra.
- Ne légy dühös rám, rendben? – bújt hozzám édesen. – Most, hogy minden rendben van, te nem vagy beteg, és Vanessa is kikerült a képből, nem akarok veszekedést.
- Nem vagyok dühös – mosolyodtam el többnyire őszintén. – És igazad van, ne veszekedjünk! – vontam meg a vállam, ahogy az utolsó kanállal ürítettem ki a tányéromat. – Inkább mesélj, mi a terv mára?
- Csak a szokásos. Próba, próba és változatosságként még egy kis próba – forgatta meg a szemét. Ő sem igazán értette, hogy mi szükség a sok gyakorlásra, ahogy én sem, hiszen nagyon jól tudtam, hogy a koncertek nagy részében úgy is rögtönözni fognak, be sem tartva a megbeszélteket, ezzel pedig majdnem infarktust okozva apának. – Nem kérsz egy kis kávét? – nyújtotta felém a bögréjét.
- Nem, köszi – fintorodtam el a gőzölgő ital láttán. – Gyorsan kiszerettem a kávéból, azt hiszem – kuncogtam halkan, és Harry is csatlakozott hozzám.
- És te mit tervezel? – harapott be szendvicsébe.
- Nem tudom. Talán elviszem Adamet az oviba, ha már ilyen korán felkeltünk – vontam meg a vállam közömbösen. – Aztán pedig elmegyek munkát keresni. Talán benézek apához is, hátha tud segíteni – gondolkoztam el, hiszen azt mégsem mondhattam, hogy „Elugrok a nőgyógyászhoz, mert minden bizonnyal valamit nagyon félreértettem, és most terhes vagyok.”.
- Jól hangzik, és ha bejössz a stúdióba, akkor ugye minket nem fogsz elkerülni? – nézett rám nagy szemekkel, habár máris biztos lehetett válaszomban.
- Hát, persze, hogy meglátogatlak titeket, de csak egy rövid ideig, mert apa már múltkor is elég morcosan nézett rám, amiért feltartalak téged a munkában.
- És mióta is törődsz azzal, hogy mit mond neked Paul? – nevetett.
- Héj, én egy vérbeli jó kislány vagyok! – böktem oldalba játékosan. – De igazad van, mert apa nem fog megakadályozni abban, hogy lássak. Főleg, ha már haza is csak aludni jársz – viccelődtem, Harry mégsem nevetett, és látszólag kicsit szívére vette a dolgot, pedig tényleg nem komolyan gondoltam, amit mondtam.
- Sajnálom – állt meg az evéssel, és bűnbánóan nézett a szemembe. – Tudom, hogy a munka miatt elhanyagollak mostanában, de még pár hét és vége lesz, aztán a turnéig csak a tiéd vagyok, néha majd be kell mennem stúdiózni vagy hasonló, de ez minden.
- Tudom, Harry – mosolyodtam el lágyan. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzol őrülten, minden percben, amikor nem vagy mellettem, de szeretem, amit csinálsz, mert ez is hozzád tartozik, és mindaddig nem panaszkodom, amíg én leszek az, akihez hazajössz esténként.
- Ennél akkor is többet érdemelsz – hajolt felém, hogy orrunk szinte teljesen összeért. – Holnap szombat van. Elviszlek valahova. Reggel végre kialszom magam, de utána elmegyünk ebédelni, rendben?
- Ez most egy randi meghívás? – húztam fel a szemöldökömet.
- Olyasmi – vonta meg a vállát. – Nevezd, aminek csak akarod.
- Akkor benne vagyok! – kuncogtam. – Nagyon szívesen önnel tartok holnap délben, Mr. Styles.
- Részemről az öröm, Milady – lehelt egy csókot a kézfejemre, mire muszáj volt halkan felnevetnem, de Harry szinte azonnal betapasztotta a számat egy vágyakozó csókjával. – Mielőtt még elfelejteném! Tegnap vettem neked étcsokit, hogy legyen itthon, ha már így rákattantál.
- Tényleg? – csillant fel a szemem. – És hol van? – pásztáztam végig a konyhát azonnal a szememmel.
- Szerintem az előszobában hagytam – válaszolta. Összefutott a nyál a számban már csak a csoki gondolatára is, így gyorsan a bejárat felé siettem, ahol egy pillanat alatt megtaláltam a nagy táblát.
- Azt hiszem, nem túloztam, mikor azt mondtam, hogy rákattantál – nevetett Harry, mikor visszaültem mellé, és majszolni kezdtem a keserédes kockákat, amik melegen olvadtak szét a nyelvemen.
- Köszönöm. Nem kérsz egy kicsit? – ajánlottam.
- Maradok a szendvicsnél – kuncogott. – Komolyan egy tábla csokival kezded a napot?
- Most arra célzol, hogy kövér vagyok? – tettettem sértődöttséget.
- Tökéletes vagy – biztosított édesen. Túlzott, mint mindig bár azt be kellett ismernem, hogy a tükörbe nézve már nem egy szellemet láttam, mint a kezelések alatt. Sikerült az elmúlt időben felszednem pár kilót, amire őszintén büszke voltam. Hirtelen eszembe jutott, hogy a terhesség miatt biztosan még többet fogok felszedni magamra, nem mintha a gondolat annyira megviselt volna. Nem aggódtam a súlyom miatt, ez volt a legkisebb problémám, így csak még egy kocka csokit tömtem a számba. Hirtelen azonban elkezdtem émelyegni az étcsoki kesernyés ízétől, így gyorsan összerágtam, és lenyeltem a kis darabot, majd leöblítettem pár korty teával. A hányinger azonban nem csillapodott, főleg, mikor ránéztem a maradék csokira, és megéreztem a kávé illatát. Felpattantam az asztaltól, de már nem értem el a fürdőt, így a mosogatóba adtam ki a gyomrom tartalmát.
- Ash! – hallottam Harry kétségbeesett hangját a hátam mögül, én viszont csak tovább öklendeztem. A mosogató mellett támaszkodtam, mikor végre teljesen kiürült a gyomrom, próbáltam megtartani magam, mert remegő lábaim kezdték megadni magukat súlyom alatt. Talán össze is estem volna, ha Harry nem fog meg, és emel karjai közé. Szédültem, fejem kótyagos, testem pedig kissé érőtlen volt, ahogy Harry letett a kanapéra.
- Mi volt ez, Ash? – söpört ki egy kósza hajtincset a szememből. Szemei aggódva fürkészték minden bizonnyal sápadt arcomat.
- Nem tudom… - motyogtam kissé kábultam, ahogy fejemet a díszpárnákon nyugtattam. – Csak túl sok volt a csoki… meg a kávé illata… - magyaráztam, mire gyomrom újra megkavarodott, és halkan nyögdécseltem.
- Azt hittem, hogy jobban vagy. Tegnap azt mondtad, hogy elmúltak a rosszulléteid – guggolt a kanapé mellett.
- Mert úgy is volt, de újra visszatért ez a hányinger – panaszkodtam, és elfintorodtam, mert még mindig éreztem azt a szörnyű ízt a számban.
- Elviszlek a kórházba. Most – jelentette ki, és felállni igyekezett.
- Ne! Harry, kérlek! – nyúltam keze után, és visszahúztam magam mellé. - Minden rendben. Már semmi bajom – hazudtam, de valami nagyon szörnyen. Mégsem hagyhattam, hogy Harry kísérjen be a kórházba, ahol elég gyorsan kiderülne, hogy semmilyen vírust nem kaptam el, és legnagyobb valószínűséggel nem a régi betegségem újult ki.
- Ash, ez már nem normális – rázta meg a fejét. – Szükséged van arra, hogy egy szakember megnézzen. Ha a betegséged újra… - kezdte, de azonnal leintettem.
- Harry, te nem jöhetsz velem – mondtam. – Lassan el kell indulnod dolgozni, én kicsit még pihenek, aztán pedig felhívom Eleanort, aki biztosan szívesen elkísér majd – ígértem.
- Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb ötlet? Szívesebben maradnék melletted ma. Nyugodtabb lennék. Paul biztosan megértené.
- Nem! – tiltakoztam azonnal. – Jól vagyok! Látod? – álltam fel a kanapéról. Kicsit megszédültem, de összeszorítottam a szemem, és folytattam utam az földszinti fürdő felé. – Kicsit rendbe szedem magam, és felhívom Elt! – ígértem, majd becsaptam magam után a fürdő ajtaját a Göndörke orra előtt, még mielőtt tiltakozhatott volna.

El ácsorgó alakja felé siettem, ahogy a kórház parkolójában kipattantam kocsimból. Szorosan öleltem meg mosolyogó barátnőmet. Harry annyira negatív hatással volt rám, hogy most szükségem volt pár gyámolító szóra és biztató mosolyra.
- Készen állsz? – kérdezte izgatottan, ahogy a kórház bejárata felé sétáltunk.
- Közel sem, de szörnyen kíváncsi vagyok – vallottam be, miközben egyszerre voltam izgatott és kétségbeesett. Habár az eredményben szinte biztos voltam, de mégis fogalmam sem volt, mi lesz ezek után.
- El sem hiszed, hogy mi történt! – kezdte.
- Uh, azt hiszem, tudok mindenről. Louis Harryt hívta elsőnek – tettem még hozzá magyarázatképp.
- Akkor el tudod képzelni, milyen „csodás” esténk volt.
- Mit mondtál Lounak?
- Elmondtam neki az igazat. Miután azt hitte, hogy terhes vagyok, muszáj volt neki magyarázatot adnom – válaszolta reakciómtól félve.
- Semmi baj, ez így helyes – bólintottam egy aprót. – Nem hazudhattad azt Louis-nak, hogy terhes vagy.
- Viszont megeskettem, hogy egy szót sem szól senkinek arról, hogy egy kisbaba van a pocakodban, amíg te úgy nem döntesz, hogy a többiek megtudhatják. Tényleg! Beszéltél Harryvel?
- Többé-kevésbé – sóhajtottam. – A kicsit már nem vallottam be neki, miután kifejtette a véleményét a gyerekvállalásról.
- Sajnálom – szorította meg El a kezem biztatóan.
- Az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam – vallottam be. – Harry csak arról tud, hogy tiéd volt a pozitív teszt, de úgy beszélt a babáról, mintha az csak egy hatalmas akadály lenne a karrierje útjában – csóváltam meg a fejem lemondóan. – Louis hogy fogadta?
- Meglepően jól, és mintha még egy kicsit csalódott is lett volna, mikor megtudta, hogy a baba nem a miénk lesz. Átbeszéltük a dolgot, és arra a megállapodásra jutottunk, hogy egyelőre nekünk még korai lenne, bár azt hiszem, az sem lenne nagy tragédia, ha most történne meg.
- Annyira irigyellek, amiért így álltok hozzá – sóhajtottam. – Én nem tudnék választani a baba és Harry között… - csuklott el a hangom.
- Jaj, ne is beszélj ilyen butaságokat! Az a baba a világon a legszerencsésebb lesz, amiért ti vagytok a szülei. Talán Harry csak meg van ijedve, de abban is biztos vagyok, hogy ez csak átmeneti állapot. Szeretni fogja a picit pont, mint te. Tökéletesek vagytok ti ketten, és hárman csak még tökéletesebb lesz. – Erre volt szükségem. A biztatásra és arra a pozitív gondolkodásra, amit El közvetített. Tudtam, hogy Harry nem egy perc alatt fog megbarátkozni a helyzettel, de reméltem, hogy utána minden tökéletesen alakul majd.

Elég biztos voltam a nőgyógyászati vizsgálat eredményében, de azért mégis kicsit meghatódtam, mikor gratulációk közepette az orvos a kezembe nyomta az ultrahangos képet. Csak egy apró paca volt azon a kis fekete-fehér képen, mégis akkora örömet okozott nekem abban a percben. Mélyen legbelül azonban egyre jobban féltem a pillanattól, mikor Harryt szembesítenem kell majd a ténnyel, de az még várhatott, én pedig boldogan ugrottam El nyakába.
Második utunk Dr. Jacksonhoz vezetett, hiszen ő volt betegségem alatt a kezelőorvosom, így muszáj volt kikérnem a véleményét, hiszen kicsit aggódtam, hogy a betegségemnek és a kemoterápiáknak nem-e lesz majd valami utóhatása a terhességre.
Halkan kopogtam be az ismerős rendelő ajtaján, majd benyitottam, mikor a Doki mély hangját hallottam meg bentről kiszűrődni.
- Jó napot, Dr. Jacskon! Van rám pár percre? – dugtam be a fejem az ajtón.
- Á, Ashlyn! Gyere csak beljebb! – hívott. – Nem számítottam rád – jegyezte meg, miközben leültem vele szemben. – A következő vizsgálatig még van hátra majdnem egy hónap. Vagy esetleg valami baj van?
- Baj? Nincs semmi baj, legalábbis remélem – tettem hozzá. – Egy kérdésem lenne.
- Hallgatlak – figyelt kíváncsian.
- Uhm… Tudja, Doki… Öhm… Lehetek... terhes? – böktem ki. – Mármint ismerem a kemoterápia mellékhatásait, de most, hogy egyelőre tünetmentes vagyok, vállalhatok kisbabát? Vagy egyáltalán lehetséges, hogy teherbe essek?
- Remélhetőleg, igen – válaszolta határozottan egy kis gondolkodás nélkül.
- Nekem már az első kemoterápiák óta nem volt havi ciklusom, és tudom, hogy előfordulhat, hogy a kezelések miatt meddőség lép fel.
- A szervezetednek szüksége van egy kis időre, míg regenerálódik, és úgy gondolom, hogy a te esetedben is van esélye a meddőségnek, mint mindenki másnál, de erről csak vizsgálatokkal tudunk megbizonyosodni. Viszont azt is tudnod kell, Ashlyn, hogy a kemoterápiák után nagyon nem ajánlott legalább egy-két évig teherbe esni, mert a kezelések nemcsak a rákos sejteket, hanem az épeket is támadjak – magyarázta. – Ha Harryvel közös gyereken gondolkodtok, akkor azt javasolnám, hogy legyetek türelmesek még pár évig, különben is, mindketten még olyan fiatalok vagytok – mondta. A Dokit a kórházban töltött sok-sok nap után elég jól sikerült megismernem, és szinte már egy jóbarátként tekintettem rá. Most is tudtam, hogy csak a javamat akarja, de szavai után kissé összeszorult a gyomrom.
- Terhes vagyok. Háromhetes terhes – bukott ki belőlem. – Én azt hittem, hogy nem lehetek terhes a kezelések miatt, így Harryvel nem is nagyon bajlódtunk a védekezéssel. Pár napja viszont kezdtem rosszul érezni magam, azt hittem, hogy kiújult a betegségem, viszont a biztonság kedvéért megcsináltam egy tesztet, ma pedig ezt adták a kezembe – nyújtottam át neki a leleteket és az ultrahang felvételt. Hangomból tisztán kiérződött a kétségbeesés, ami csak még rosszabb lett, mikor Dr. Jackson arca egyre jobban elfelhősödött, és összeráncolta szemöldökét a leletek tanulmányozása közben.
- Gratulálok – szólt, ahogy felnézett rám a papírok közül.
- Gratulál? – képedtem el. – Épp az imént mondta, hogy nem lesz jó vége, ha ilyen korán teherbe esek a kezelések után, most pedig csak gratulál?
- Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy nem vagy meddő, ami azt jelenti, hogy szerencséd van, Ashlyn – mondta, de arca mégis egy kis aggódásról árulkodott.
- De meg fog születni valaha is ez a kisbaba? – kérdeztem a sírás határán, de könnyek még nem gyűltek a szemem sarkában.
- Ezt nem tudom előre megmondani. Őszinte leszek veled – mondta együttérzéssel a hangjában. - Az esélyeid minden bizonnyal jóval kevesebbek, mint egy átlagos kismamánál – vallotta be. – Viszont egyelőre ne essünk kétségbe, mert a mai orvostudomány már nem tehetetlen sok esetben.
- És mégis milyen kockázatok vannak?
- Előfordulhat, hogy a magzat rendellenesen fejlődik majd, valamint a koraszülés és a halvaszületésnek is nagyobb az esélye, mint ahogy a spontán vetélésnek is – tájékoztatott. – Viszont egyelőre nincs ok az aggódásra, hiszen a stressz is árt a babának. Úgy hiszem, hogy a megfelelő körülmények nyújtása mellett nem lesz baj, és jó eséllyel, kicsivel több mint nyolc nap múlva eggyel gyarapodni fog a család. Konzultálni fogok a nőgyógyászoddal, és ajánlani fogom, hogy veszélyeztetett terhesként tartsanak majd számon.
- Ez pontosan mit is jelent rám nézve?
- Ez már nem az én szakterületem, a nőgyógyász többet tudna mondani, de mindenféleképpen teljesen el leszel tiltva mindennemű káros anyagtól, valamint biztosítani kell neked az stresszmentes körülményeket. Csak könnyebb fizikai munkákat végezhetsz, és egy darabig a nemi érintkezéseket is szüneteltetni kellene. A terhesség utolsó heteiben valószínűleg be kell majd feküdnöd a kórházba, azelőtt pedig valamivel több ellenőrzésben lesz részed, mint egy normális esetben. Nagy vonalakban ennyi, de a nőgyógyász majd több mindent és konkrétabbat tud mondani.
- Ha ez kell ahhoz, hogy megtarthassam a babát, akkor rendben van – bólintottam elszántan, és most  éreztem először, hogy igazán harcolok ezért a kicsért.
- Ashlyn, ne vedd személyeskedésnek, de meg kell kérdeznem, mert úgy gondolom, hogy kicsit közelebb állunk egymáshoz, mint a beteg-orvos viszony. Nagyon nem vártátok ezt a babát, igaz? – kérdezte, mintha a fejembe látott volna.
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem ez a legmegfelelőbb időpont – sóhajtottam.
- Félve kérdezem, de nem fordult meg a fejetekben az abortusz gondolata?
- Nem – vágtam rá azonnal. - Tekintve, hogy egy napja még kétségbeesetten hittem abban, hogy soha nem gyerekem, ezt a terhességet egy kis csodaként tartom számon, habár tudom, hogy csak az én butaságom miatt történt minden – vallottam be. – Harry még nem tud róla, mert biztos akartam lenni, mielőtt elmondom neki, de határozottan nem fogom elvetéltetni a kicsit.
- Akkor örülök, mert remélem, tudod, hogy az abortusz csak még csökkentené az esélyedet a teherbeesésre – mondta, én pedig egy aprót bólintottam. – Ne aggódj, Ashlyn, mi mindent meg fogunk tenni, hogy ezt a picit hamarosan a kezedben tarthasd, és úgy gondolom, hogy a megfelelő orvosi utasítások betartása mellett nem is lesz semmi gond.
- Akkor már csak egy dolog van hátra, ami talán a legnehezebb lesz mind közül – sóhajtottam gondterhelten. – Harrynek is el kell mondanom, hogy hamarosan apuka lesz…

2014\09\14

2. évad 36. fejezet: Szerencse, hogy velünk ilyesmi nem történhet

Eleanor kitépte ujjaim közül a kis dobozt, majd karon ragadott, és a fürdő felé húzott. Tiltakozásra nyitottam a számat, de nem jöttek ki hangok szétnyílt ajkaim közül. Nem tudtam, mit mondhatnék.
- El, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - sóhajtottam fel, ahol leültem a vécé lehajtott fedelére.
- Csitt! – szólt rám. – Ne, aggódj, a fiúk még órákig nem jönnek haza – biztatott, mire csak nyögtem egy halkat. Egy gyors mozdulattal nyitotta ki a dobozt, és azonnal a használati utasítást kezdte olvasgatni. – „Vegye ki a terhességi tesztet a fóliacsomagolásból!...” – olvasta fel hangosan. – Na, jó, a lényeg, hogy pisild le, és rakd vissza rá a kupakot! – utasított, majd a kezembe nyomta a tesztet, minek látványától felfordult a gyomrom. Meg akartam mondani Elnek, hogy ennek az egésznek semmi értelme, mert én úgy sem lehetek terhes a kemoterápiának köszönhetően, viszont ez mégsem volt az a dolog, amivel az ember szívesen dicsekedik, még ha az egyik legjobb barátnőjéről is van szó. Hogy soha nem lehet majd gyerekem, életem legnagyobb kudarcának éltem meg, és csak Harrynek beszéltem eddig róla, hiszen neki muszáj volt tudnia, és döntenie, hogy még így is akar-e engem. Ő pedig rögtön igent mondott rám, ami után csak még jobban beléestem, ha ez még lehetséges.
- Rendben, megcsinálom – adtam be a derekamat. Habár már előre tudtam az eredményt, mégis képtelen voltam Elnek elmondani a teljes igazságot, így inkább a színjátékot választottam.
- Csodás! – tapsikolt. – Én kimegyek, te pedig csináld, amit mondtam, aztán pedig csak rakd le a tesztet a szekrényre, amíg várni kell pár percet! – mondta, majd már be is csukta maga után a fürdő ajtaját.
Sóhajtottam egy nagyot, majd nekiláttam megcsinálni ezt az értelmetlen tesztet. Igazából egyáltalán nem volt nehéz, csak követtem El utasításait. Visszaraktam a teszt kupakját, és a kis szerkentyűt elhelyeztem a fürdőszobai szekrényre, majd kezet mostam, és El keresésére indultam.
- Na, kész? – kérdezte rögtön barátnőm a tévé előtti kanapéról.
- Nem volt egy nagy ördöngösség – vontam meg a vállam, és lehuppantam mellé.
- Egy cseppet sem tűnsz izgatottnak – jegyezte meg arcomat fürkészve. – Ha a helyedben lennék, én már biztosan elájultam volna az idegességtől.
- Csupán csak teszt nélkül is tudom, hogy nem vagyok terhes – rántottam meg újból vállaimat. – Az egyetlen dolog, ami miatt ideges vagyok azaz, hogy ne láttak-e meg téged, miközben a tesztet vetted. Tudod, milyenek a rajongók, és mekkora botrány lenne belőle.
- Tudom, de óvatos voltam – biztosított. – Ha valaki pedig mégis meglátta, úgyis én viszem el a balhét, én pedig biztosan nem vagyok terhes.
- Én sem vagyok az! – csattantam fel.
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? A tüneteid teljesen hasonlóak, és a védekezés sem tökéletes mindig? Miért vagy ennyire biztos magadban? – faggatott.
- Csak egyszerűen tudom – válaszoltam, és zavaromban lekaptam barátnőm arcáról a tekintetem.
- Valami más van e mögött – jegyezte meg halkan, összeráncolt szemöldökkel. – Ismerlek, Ash – szólt lágyan. - Nem erőltetem, de nekem bármit elmondhatsz – biztosított, és gyengéden megszorította a kezem. Lebuktam. Teljesen lebuktam, és innen már nem volt visszaút.
- Nekem nem lehet gyerekem, El – vallottam be elcsukló hangon. – A kemoterápiák miatt.
- Ó, Istenem, Ash! Annyira sajnálom – húzott magához szorosan. – Ha tudtam volna, nem erőltettem volna ezt a hülye tesztet! – mondta bűnbánóan. – Nem akartalak bántani vele! El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most!
- Minden rendben, El – nyugtattam meg, miközben elhúzódtam öleléséből. – Te nem tettél semmi rosszat. Már az elején el kellett volna mondanom, csak tudod, nem könnyű az ilyen dolgokról beszélni – sütöttem le a szemem.
- Harry tud róla? – kérdezte halkan.
- Persze – bólintottam egy aprót. – Ő az egyetlen, akinek elmondtam rajtad kívül – vallottam be. – Tudnia kellett, hogy mellettem nem lehet olyan jövője, amiről álmodik – sóhajtottam.
- De ő mindez ellenére mégis téged választott – fejezte be a történetet, és édesen elmosolyodott, amit én képtelen voltam nem viszonozni.
- El sem tudnék képzelni nála jobbat. Mégis néha elgondolkozom azon, hogy nem önzőség-e, hogy mégis vele vagyok, és ragaszkodom hozzá ezek után is - vallottam be ölemben pihenő kezeimet vizsgálgatva.
- Ugye nem az jár a fejedben, hogy szakítasz Harryvel? – kerekedtek el a szemei. – Ti tökéletesek vagytok egymáshoz, és mindenki csak megszenvedné a következményeket.
- Nem, ilyen meg sem fordult a fejemben – tiltakoztam azonnal, és hevesen megráztam a fejem. – Egyszer, még karácsony előtt, mikor még beteg voltam, elkövettem ezt a hibát, de többé nem fogom. Az egy buta és szörnyen átgondolatlan lépés volt, amit azóta már ezerszer megbántam, ezért nem is követném el többször. Nem is lennék képes lehagyni őt, ezzel fájdalmat okozva mindkettőnknek – biztosítottam. – Viszont két hete majd megszakadt a szívem, mikor láttam őt azokkal a kisgyerekekkel még Ghánában – vallottam be. – Mikor együtt focizott a gyerekekkel, és láttam azt az őszinte, felszabadult mosolyt az arcán. Vagy, mikor egy kisbabát tartott a karjai között az egyik gyerekkórházban. Azaz apróság tökéletesen illet a kezébe, és olyan szeretettel nézett rá, mintha csak a sajátja lenne! Láttam, hogy bánik a gyerekekkel, hogy mennyire odavan értük, és szörnyű lelkifurdalásom van, hogy pont ezt kell miattam feladnia… - Hangom szinte teljesen elhalkult mondandóm végére, és gyorsan letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról.
- De ott vagytok egymásnak, most már épen és egészségesen. Nem ez az egyetlen, ami számít? – mosolyodott el lágyan. Mindig is ezt imádtam olyan nagyon Eleanorban, hogy olyan pozitívan tudta szemlélni az életet. Most is egyetlen mosolyával mintha reményt adott volna, és sokkal vidámabban kezdtem látni mindent. – Mit tehetnék, hogy jobban érezd magad? – kérdezte.
- Nézzünk valami vígjátékot, amin a nevetéstől sírok, és nem az idióta gondolataim miatt, közben pedig ehetnénk egy kis csokit, mert a boldogsághormon sosem árt.
- Benne vagyok!

Az egész délutánt Eleanorral töltöttem. Filmnézés közben szerencsére hangulatunk ugrásszerűen fokozódott, és valóban könnyeim folytak a nevetéstől, amibe talán közrejátszhatott az a pár tábla csoki is, amit magunkba tömtünk. Én most is az étcsokit részesítettem előnyben.
- Azt hiszem, lassan ideje lenne mennem, mert hazaérnek a fiúk, és kellene szereznem valami vacsorát ma estére – mondtam Elnek, és az ajtó felé indultam.
- Rendben, egy perc, és jövök! – szólt. Én az előszobába mentem, és felhúztam cipőimet. Éppen a kocsikulcsom után kutattam, mikor Eleanor visszatért, de elég zaklatott állapotban. Szemei kikerekedtek, és arca is elsápadt.
- Mi a baj, El? – kérdeztem felé lépve egyet.
- Ash, mennyire vagy biztos abban, hogy nem lehet gyereked? – kérdezte monoton hangon.
- Teljesen biztosan – vágtam rá.
- Ezt egy orvos mondta neked?
- Igen Vagyis… Dr. Jackson mondta, hogy a kemoterápiának lehet az egyik mellékhatása a meddőség, nekem pedig az első kezelések óta nem volt meg a menstruációm.
- Tévedsz, Ash. Valami nem stimmel ennél az elméletnél, mert te terhes vagy – ejtette ki a szavakat a száján, mire forogni kezdett velem a világ. – A teszt pozitív lett – nyújtotta felém a kis műszert, és elkerekedtek a szemeim, mikor én is megláttam a két csíkot.
- Ez lehetetlen – suttogtam.
- Ash, terhes vagy! – kiáltotta Eleanor, és szája sarka mintha mosolyra kunkorodott volna. – Lehet kisbabátok Harryvel! – ölelt át szorosan. Én viszont csak sóbálványként meredtem magam elé, és képtelen voltam elhinni bármit is.
- Ez nem lehet – motyogtam. – Én nem lehetek terhes. Itt valami tévedés van…
- Nincs semmilyen tévedés – nézett a szemembe Eleanor. – Mindent pontosan végrehajtottunk, és azt írja, hogy az eredmény pedig 99.98%-ban biztos.
- Ez akkor is képtelenség. Én nem tudok teherbe esni.
- Védekeztetek Harryvel? – kérdezte El.
- Nem, hiszen úgy is felesleges lett volna – mondtam, és újra lepillantottam a kezemben lévő terhességi tesztre arra várva, hogy talán most már negatív eredményt mutat, de még mindig két kis vonal rajzolódott ki a műszeren.
- Na, látod! És egy orvos sem állapította meg, hogy meddő vagy! Ash, te csak félreértetted a jeleket! – győzködött. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy most boldog, vagy inkább kétségbeesett. Míg én a második felé hajlottam, benne talán mindkét érzelem kavargott.
- Itt valami nagyon nincs rendben – temettem arcomat a kezeim közé.
- Nincs itt semmi nehézség! – fogta meg az egyik kezem. – Hát nem erről álmodtál? Az előbb még olyan kétségbeesett voltál, hogy talán sosem lehet kisbabád, most pedig itt ez a teszt! – kapta ki a kezemből az említett tárgyat az orrom elé tartva.
- Én csak nem tudom elhinni – suttogtam teljesen legyőzötten.
- Most egyelőre viszont nem tudsz mást tenni csak reménykedni és elhinni, hogy ez valóságos.
- Most mi lesz? Mit kellene tennem?
- Holnap menj el egy nőgyógyászhoz. El foglak kísérni, rendben? – szorította meg ujjaimat, mire egy nagyot bólintottam.
- És Harryvel mi legyen? Neki mit mondjak? – túrtam idegesen a hajamba, mire újból csak a Göndörke jutott az eszembe, hiszen ő is mindig ujjait göndör fürtjei közé fúrja, mikor ideges.
- Nem tudom, mit tennék a te helyedben, de talán jó lenne őt is felkészíteni a dologra.
- Rendben – motyogtam magam elé. – Talán nekem most mennem kellene – léptem az ajtó felé. – H-harry lassan hazaér, és sze-szereznem kellene addig valami va-vacsorát – dadogtam zavarodottan.
- Jaj, Ash! – húzott magához egy nagy ölelésre. – Nem lesz semmi baj, majd meglátod! – ígérte, de most valahogy nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről. Elhúzódtam Eltől, és egy erőltetett mosolyt villantottam felé, majd a bejárati ajtón kilépve a kocsimhoz siettem.

Szinte észre sem vettem, hogy hazaértem csak, mikor már hosszú percek óta ültem a kocsiban, a garázsban. Kezem akaratlanul is a hasamra csúszott, és hirtelen egy könnycsepp folyt le az arcomon, de már képtelen voltam foglalkozni vele, nemhogy még letörölni is. Talán akkor fogtam fel igazán: terhes vagyok. Lehet, helytelenül, de mégis egy apró mosolyra kunkorodott a szám. Egészen kiskorom óta arra vágytam, hogy egyszer majd családot alapítsak a szeretett férfival, és mikor már kezdtem azt hinni, hogy mindehhez kevés vagyok, most végre megkaptam, amire vágyakoztam. Hónapok óta abban a tudatban éltem, hogy sosem kaphatom meg, amit szeretnék, és nem adhatom meg Harrynek, amire vágyik. Tisztában voltam vele, hogy még csak tizennyolc vagyok, és hogy ez még túl korai. Ha mindez a betegségem előtt történt volna, akkor biztosan kétségbeesetten próbálnék találni kiutat ebből a helyzetből, de most boldog voltam, hiszen szeretem Harryt, és ő is szeret engem. Tudtam, hogy ő is hozzám hasonlóan boldog lesz, legalábbis reménykedtem benne, hogy nem tart neki majd sokáig, míg elfogadja, és ő is örülni fog. Hiszen ő maga mondta, hogy majd egyszer boldogan vállalna velem gyereket, igaz, talán ez az „egyszer” kicsit korábban érkezik, mint amire számítottunk.
Cikázó gondolataim közül a garázsajtó nyílása zökkentett ki, majd pár másodperc múlva egy ismerős fekete Range Rover parkolt az én BMW-m mellé. Eddig észre sem vettem, hogy ennyire eltelt az idő, és még vacsorával sem álltam elő Harrynek, ami azért elvárható lenne tőlem, főleg, hogy nem csinálok egész nap semmit. Így most gyorsan kipattantam a kocsiból, és Harry elé siettem. Amint a Göndörke kiszállt a fekete terepjáróból, azonnal nyakába ugrottam, és ajkaimat övéire nyomtam, miközben ő belekuncogott csókunkba.
- Én is örülök neked! – nyomott még egy lágy puszit a szám sarkába. – Most értél csak haza? – kérdezte, miközben ujjainkat összekulcsolva húzott be maga után a házba. Másik kezében ez zacskót tartott, amit a konyhában ledobott az asztalra.
- Igen – válaszoltam röviden. Kedvem lett volna azonnal elmondani neki a terhességi tesztet, de nem akartam rögtön lerohanni ilyen komoly hírekkel.
- Vártalak a stúdióban, de nem jöttél – biggyesztette le ajkait.
- Sajnálom, de Ellel voltam.
- Semmi gond, csak hiányoztál – mosolyodott el édesen. Fáradtnak tűnt, de mégis játékosan csillogtak gyönyörű smaragd szemei. - Meg kíváncsi voltam, hogy hogy vagy a hajnali rosszulléted után?
- Jól vagyok, de tényleg – nyugtattam meg. – Talán tényleg csak egy kis gyomorrontásról volt szó – vontam meg a vállam. Elég színészkedtem ahhoz képest, hogy belül milyen feszült voltam. 
- Ennek örülök – mosolyodott el. - Út közben hazafelé szereztem vacsorát – mutatott az imént behozott zacskóra.
- Mi van benne? – kérdeztem, mert szinte már hallottam, ahogy korog a gyomrom.
- Magamnak kínait hoztam, neked meg salátát – válaszolta, ahogy elővett két pár evőeszközt. Imádtam, hogy így gondoskodik rólam, és mindig gondol rám. Tudja, hogy nem szeretem a kínait, amit ő imád, ezért nekem külön hozott vacsorát. Hát, nem édes? - Fáradt vagyok. Esetleg benne vagy egy filmben még lefekvés előtt?
- Persze – bólintottam egy nagyot. – De csak, ha én választok! – kötöttem ki.
- De semmi olyat, ami csöpög a nyáltól még a képernyőn keresztül is! – Kuncogva mentem be a nappaliba, majd egy romantikus vígjátékot szemeltem ki magunknak. Egy perc múlva Harry is megérkezett, és a kezembe nyomta ínycsiklandozó vacsorámat, majd letelepedett a kanapéra. Én is követtem példáját, és szorosan bújtam oldalához. Még egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd elindítottam a filmet. Valahogy mégsem tudtam odafigyelni a képernyőn történtekre, mert gondolataim minduntalan a délután történtekhez vándoroltak vissza. Kezem láthatatlanul a hasamra vándorolt, és még mindig képtelen voltam elhinni, hogy valóban egy élet növekszik bennem. Valami, ami még jobban hozzáköt a mellettem ülő Göndörkéhez. Tudtam, hogy beszélnem kellene vele, de valahogy mégsem találtam meg rá a megfelelő pillanatot. Sokszor szólásra nyitottam a számat, de ajkaim közül nem jöttek ki hangok. Már lassan a vége felé járhatott a film, mikor megszólaltam.
- Harry? – mondtam halkan.
- Igen? – fordította felém az arcát.
- Lenne itt valami, amit el kell mondanom neked… - kezdtem.
- Miről van szó? – szemei fáradtan, de mégis kíváncsian csillogtak.
- Mikor ma… - mondtam volna, de ekkor hirtelen megszólalt a telefonja.
- Sajnálom, de ezt muszáj felvennem – nézett rám bocsánatkérően. – Louis az – tette még hozzá.
- Csak nyugodtan – mosolyodtam el gyorsan, és leállítottam a filmet.
- Héj, Lou! – fogadta Harry a hívást. – Ahm… Igen… Tessék? – kerekedtek ki a szemei. Felpattant a kanapéról, és a konyhába sietett. Hirtelen aggódni kezdtem. Rögtön a legrosszabbra gondoltam. Első sejtésem máris az volt, hogy El elmondta Louis-nak a teszt eredményét, és most éppen arról beszélnek. Ez teljesen megmagyarázná Harry hirtelen elrohanását.
Lassan már tövig rágtam körmeimet, mikor Harry végre visszajött a nappaliba kezében a telefonjával.
- Mi történt? Kicsit feldúltnak látszol – jegyeztem meg a tudatlant játszva.
- Uh, Louis… - kezdte.
- Mi van vele? - kérdeztem, és éreztem, ahogy szívem a torkomban dobog.
- Mikor ma hazaért a stúdiózás után egy terhességi tesztet talált a kukában.
- Mit keresett Louis a kukában? – húztam össze a szemöldökömet tervelve a témát.
- Nem tudom, talán csak meglátta, mikor kidobott valamit, de nem is ez a lényeg. Az a teszt pozitív volt. – Elakadt a lélegzetem. Eddig még hálás voltam, hogy senki sem vette észre, mikor El megvette az a hülye tesztet, de úgy tűnt, hogy a lebukás elkerülhetetlen volt.
- Harry… Én meg tudom magyarázni – védekeztem azonnal. – El akartam neked mondani, de nem tudtam, hogy hogyan vagy mikor… - remegett meg a hangom.
- Nem a te hibád, Ash. Tudom, hogy nem könnyű ilyen dolgokról beszélni, főleg, ha a barátnődről van szó – ült vissza mellém a kanapéra.
- Tessék? – ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül.
- Együtt csináltátok a tesztet Eleanorral, nem? Vagyis gondolom ő csinálta egyedül, de te is ott voltál, hiszen azt mondtad, hogy vele töltötted a délutánt. – Ekkor esett le minden. Harry azt hitte, hogy Elé a teszt és ő terhes.
- Igen, így volt – bólintottam egyet lassan. Nem tudtam, mit mondhatnék. Valljak színt, vagy mártsam bele még jobban Elt ebbe a zűrzavarba? – Louis beszélt már Ellel? – kérdeztem.
- Nem. Még nem. Lou azért hívott éppen, mert nem tudta, hogy mit csináljon. Elég kétségbeesett hangja volt, de elvileg beszélni fog Eleanorral még ma este – sóhajtott. Itt volt az ideje, hogy végre felfedjem az igazságot, és épphogy szólásra is nyitottam volna a szám, mikor Harry újból beszélni kezdett. – Fogalmam sincs, én mit tennék Louis helyében – vallotta be, mire nekem torkomon akadtak a szavak. – Ilyenkor azért szerencse, hogy velünk ilyesmi nem történhet.
- Ho-hogy érted ezt? – dadogtam. – Azt mondtad, hogy szeretnél velem majd egy kisbabát.
- Csak egyszerűen nem is tudom, mit tennék, ha te terhes lennél. Akarok egyszer gyereket, akár egy tucatot is, ha úgy alakul, de nem most. Nagyon nem most – fintorodott el. - Az csak elrontana mindent. Én még élvezni akarom az életet, hiszen még húsz sem vagyok, és nem lennék képes ennyi idősen felnevelni egy kisbabát. A banda most van a csúcson, egy gyerek pedig csak áldozatokkal járna, és akadályozna – magyarázta. Képtelen voltam ezek után bármit is kinyögni. Sejtettem, hogy Harry nem örülne egy gyereknek, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire elzárkózik még a gondolattól is, hogy a közeljövőben apa legyen. – De mit is akartál mondani az előbb? – kérdezte.
- Semmit. Már nem fontos – ráztam meg a fejem. – Fáradt vagyok. Nem mehetnénk el aludni? – ajánlottam.
- De, persze. Én is hulla vagyok a mai nap után, de holnap már péntek, ami azt jelenti, hogy lassan itt a hétvége – húzott az emelet felé.
- Van valami terved? – kérdeztem automatikusan, ahogy lecseréltem a ruháimat kényelmes pizsamákra.
- Nem igazán – vonta meg a vállát. – De majd kitalálok valamit – ígérte. Neki gyorsabban ment az átöltözés, mivel csak egy boxert kapott magára, így már feküdt az ágyban, mikor én is szorosan mellé bújtam.
- Jó éjt, Harry!
- Jó éjt! – kapcsolta le az éjjeliszekrényen álló kis lámpát. Még egy csókért felém hajolt, de én, mintha észre sem vettem volna mozdulatát, átfordultam a másik oldalamra, így a hátamat mutatva felé. Azért mégis kaptam egy édes puszit a vállamra, majd pár perc múlva már csak Harry mély szuszogása hallatszott a szobában. Én viszont még órákig forgolódtam az ágyban, miközben Harry szavai játszódtak le újra és újra a fejemben. Utáltam, hogy a bennem lévő kis csodára, a mi kis csodánkra csak egy akadályként tekint, ami egyszerűen elrontja az életét. Ahogy visszaemlékeztem a kisbaba említésére elfintorodott arcára, könnyek kezdték el szúrni a szemem. Én egy csodának éreztem azt, amit velem történik, és féltem, ha Harry mindezt megtudja, azzal a varázslatnak is vége lesz. Viszont én képtelen lettem volna feladni azt, amiről oly régen álmodtam. Tudtam, hogy nem titkolhatom ezt örökké Harry előtt, viszont amiben még ennél és biztosabb voltam azaz, hogy harcolni fogok ezért a kis csodáért, ha kell, egyedül fogom felnevelni ezt a kisbabát, de azt nem hagyom semmi áron, hogy elvegyék tőlem. 



Ui.: Tudom, hogy nem lett a legjobb, és sajnálom, de tiszta idegbeteg vagyok már most a sulitól. Mindennap éjfélig tanulok, tele vagyok napi 9-10 órákkal, és örülök, ha 6 órát alszom éjjelenként. Azért igyekszem, és ez az oka annak is, hogy mostanában rövidebbek a részek. Nem tudom, hogy fogom megoldani az írást a továbbiakban, biztosan nem hagyom abba a blogot, de kérlek, ne egyetek meg, ha lesznek kisebb késések, vagy kicsit összeszedetlenebb fejezetek, mint ez. Próbálok nagyon igyekezni! 

2014\09\07

2. évad 35. fejezet: Kávé és étcsoki




Úgy hiszem, mindenki értékes tapasztalatokkal gazdagodva ért haza a Ghánában tartózkodásunk után. Biztos voltam benne, hogy sosem fogom elfelejteni az ott megtapasztalt élethelyzeteket, nem fogom kiverni a fejemből az éhező kisgyerekek mégis vidám mosolyát, és a kórházi jeleneteket sem. Azóta már több mint egy hét is eltelt, én pedig sok mindent átgondoltam, mert az Afrikában töltött alig egy hét pár dologban teljesen átformálta a gondolkodásomat. Harrynek tett ígéretemet betartottam, és felmondtam a könyvesboltban, a múlt hét pénteki volt az utolsó ott dolgozott napom. Őszintén megkönnyebbültem, és az első fizetésemet átutaltam az alapítványnak, amit a fiúk is segítenek majd a videó bevételével. Így legalább úgy érezhettem, hogy nem volt hiábavaló az a több hetes szenvedés, amit ott sikerült véghezvinnem, mert lassan már kezdtem undorodni mindenféle könyvtől, és tudtam, hogy egyhamar nem is teszem be a lábam még egy hasonló boltba. Igazából szinte észre sem vettem, hogy mennyire nyomaszt ez a fajta munka, mígnem Ghánában felnyílt a szemem, így az utolsó könyvpakolgatással töltött napokat elég hatalmas kínszenvedéssel sikerült átvészelnem. Az egyetlen negatívuma a felmondásomnak talán az volt, hogy mivel Harryék elkezdtek próbálni a következő turnéra, így egyedül maradtam otthon napokra, hiszen a Göndörke általában csak esténként esett haza fáradtan, és csak akkor tudtuk kiélvezni egymás közelségét. Nem akartam panaszkodni, hiszen büszke voltam rá, és néha meglátogattam a fiúkat a próbákon, Harry pedig minden ilyen alkalommal édes mosolyával és lágy csókjával köszöntött. Mást viszont nem nagyon tudtam kezdeni magammal, így gyakran mentem haza napközben, hogy meglátogassam Adamet, mikor éppen nem oviban volt, vagy Dorotának segítettem a lassan közeledő esküvő szervezésében. Apával sajnos otthon nem nagyon találkoztunk, hiszen ő is a fiúkkal volt a próbákon a nap nagy részében. Viszont most, hogy egyelőre, és remélhetőleg végleg rákmentesnek mondhattam magam, sokkal nagyobb kedvem volt ahhoz, hogy kimozduljak a négy fal közül. Sajnos Sarah eléggé el volt foglalva mostanság a tanulással, így Perrie-vel, de legfőképp Eleanorral töltöttem elég sok időt. Néha elmentünk vásárolgatni, de általában csak az egyik parkban sétálgattunk valami rágcsálnivalóval a kezünkben. Meg persze újra elkezdtem munkát keresni, de ezúttal csakis valami olyat, aminek köze van a zenéhez.
Reggelenként általában mindig már csak akkor ébredtem fel, mikor Harry már szinte a cipőjét húzta, hogy induljon, így az ajtóban még álmos fejjel egy csókkal búcsúztam el tőle, majd ő már el is hajtott Range Roverével.
Ma reggel azonban szinte már hajnal óta fent voltam, de egész éjjel nem aludtam valami jól. Fájt a fejem, és úgy éreztem, hogy a gyomrom sincs egészen rendben, így csak forgolódtam az ágyban, és elég gyakran felébredtem, habár szörnyen fáradt voltam. Úgy hajnali öt körül azonban újra kipattantak a szemeim, mikor hirtelen kicsit görcsbe rándult a gyomrom, és szörnyű hányingerem lett.
- Harry! – rázogattam a Göndörkét, kinek ölelő karjától egymagam nem tudtam szabadulni. – Harry, engedj el! – súgtam lágyan, mégis azért sietve.
- Mi történt? Elaludtam? Már kelni kell? – morogta csukott szemekkel, miközben meglazította engem magához szorító karján a fogást.
- Nem, aludj még egy picit, én csak nem érzem teljesen jól magam, ki akarok menni a mosdóba – motyogtam.
- Mi baj? – kérdezte az alvástól még mindig rekedtes hangon, de kinyitotta szemeit, és álmosan, de mégis kicsit aggódva nézett fel rám.
- Semmi. Nincs semmi baj. Csak iszok egy pohár vizet, és beveszek valami gyógyszert, de mindjárt itt vagyok - ígértem, majd egy lágy csókot nyomtam ajkaira, és kimásztam az ágyból. Túl hirtelen álltam fel, és egy picit megszédültem, de ezt csakis a kialvatlanságnak tudtam be.
A fürdőbe sietve bevettem egy kis fájdalomcsillapítót, majd lehúztam egy nagy pohár vizet, ami segített hányingeremen. Legalábbis azt hittem, hogy segített, de alighogy arcomat megmosva kiléptem a fürdőből, a gyomrom megkavarodott, és a vécéhez sietve kiadtam magamból a tegnapi vacsorát. Mire végeztem, a teljesen kivert a víz, és újból visszatért a szédülés. Lehúztam a vécét, de szinte újra öklendezni kezdtem a számban lévő ízektől, így nyögdécselve feltápászkodtam a földről, és először kiöblítettem a számat, majd gyorsan megmostam a fogamat. Épp az arcomról mostam le a verejtéket, mikor a tükörből láttam, hogy Harry lép be a fürdőbe.
- Jobban vagy? – kérdezte rekedten, miközben álmosan dörgölte a szemét.
- Igen, egy kicsit – mondtam halkan, erőtlenül. Nem hazudtam, hiszen kicsit megkönnyebbültem most már, hogy nem volt semmi a gyomromban.
- Ash, biztos vagy benne? – lépett közelebb. Kezét arcomra simította, miközben szemével alaposan végigmért. – Olyan sápadt vagy – jegyezte meg.
- Tényleg nem érzem magam valami jól – motyogtam homlokomat a mellkasának döntve, mire Harry szorosan karolta át derekamat.
- Hánytál is?
- Igen – bólintottam egy aprót.
- Gyere vissza az ágyba legalább egy picit pihenni – karolta át a derekamat, és visszavezetett a hálóba. Fáradtan feküdtem le a puha ágyneműk közé, majd Harry gondosan betakart a meleg paplannal. Elment, de pár pillanat múlva vissza is tért egy lázmerővel. – Hozhatok neked valamit? – állt felém.
- Kaphatok egy pohár vizet meg valamit hányinger ellen? – kértem halkan, és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban visszaaludhatok. - Azt hiszem kijött belőlem a gyógyszer, amit az imént vettem csak be. 
- Persze – bólintott azonnal, majd egy perc múlva már le is nyeltem a kis pirulát, és csak vártam a hatását.
- Gyere vissza az ágyba – kértem lehunyt szemekkel. – Még van egy kis időd. – Harry egy szót sem szólt, de azonnal éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem, és a Göndörke ölelő karjai óvatosan fonódtak a derekam köré. Jól esett közelsége, és halványan elmosolyodtam.
- Van egy kis hőemelkedésed, de nem vészes – jegyezte meg, ahogy kihúzta hónom alól a lázmérőt. – Biztos valami vírust kaptál el – jegyezte meg. – Szeretnéd, hogy itthon maradjak ma veled?
- Nem kell… - mormoltam. – Csak egy kis pihenésre van szükségem.
- Rendben, ahogy szeretnéd, de itt maradok melletted, amíg nem kell még mennem – ígérte, majd egy lágy csókot nyomott homlokomra, én pedig azonnal újra álomba merültem.

Mikor újra felébredtem, már sokkal jobban éreztem magam. Az órára nézve rájöttem, hogy nem is aludtam olyan sokat, hiszen még csak nyolc óra volt. Harry már nem volt mellettem, de tudtam, hogy még biztosan nem ment el, viszont már lassan indulnia kellett. El akartam tőle köszönni, ahogy minden reggel is tettem, így felültem az ágyon, és elfelejtve a kis szédülést, ami alig pár másodperc múlva el is múlott, elindultam a földszintre.
- Jó reggelt! – köszöntött Harry, ahogy beléptem a konyhába.
- Szia – mosolyodtam el halványan. Harry már indulásra készen fel volt öltözve, és éppen reggelizett.
- Hogy érzed magad? – kérdezte, ahogy egy lágy puszit nyomtam az arcára, és leültem mellé az egyik székre.
- Már sokkal jobban – válaszoltam. - Mondtam, hogy csak alvásra van szükségem.
- Szerintem elkaphattál valami vírust – jegyezte meg.
- Nem tudom. Már több mint egy hete nem vagyok teljesen jól. Van ez a folytonos hányinger, szédülés és sokat fáj a fejem mostanában, meg sokkal többet alszom, mint általában.
- Hajnalban pedig hánytál, és hőemelkedésed is volt – tette hozzá. – De miért nem mondtad, hogy nem vagy jól?
- Nem akartam, hogy aggódj, és különben is, estére már mindig sokkal jobban éreztem magam – magyaráztam vállat vonva.
- Ash, nem kellene ennyire félvállról venned ezt az egészet – figyelmeztetett kissé rosszallóan, ahogy befejezte szendvicsét. – Te is tudod, hogy egyelőre még bármikor újra beteg lehetsz – emlékeztetett.
- Tudom, de… - kezdtem, viszont rendes kifogás hiányában képtelen voltam befejezni a mondatot. – Igazad lehet… A tünetek teljesen hasonlóak, mint a betegségem kezdetén. A hányás, a fáradékonyság… – mondtam remegő hanggal. – Te úgy gondolod, hogy tényleg kiújult a rák? – kérdeztem halkan, lesütött szemekkel, miközben idegesen játszadoztam ölemben fekvő ujjaimmal.
- Egy szóval sem mondtam ilyet – vette kezei közé az enyémet. – Viszont nálad még sokkal jobban kell vigyázni az ilyenekkel, mint másoknál, szóval talán el kellene menned Dr. Jacksonhoz – ajánlotta. – Csak a biztonság kedvéért. Én bízom benne, hogy csak egy kisebb vírusról van szó, de azért nem árt óvatosnak lenni – masszírozta lágyan, megnyugtatóan kézfejemet.
- Rendben – bólintottam egy aprót. – Még várok pár napot, hátha jobban leszek, de utána elmegyek újra a Dokihoz – ígértem. Egy hete, mikor visszaértünk Ghánából, már jártam a Dr. Jacksonnál, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Annyiban maradtunk, hogy további vizsgálatokra kell majd járnom, az első két évben havi rendszerességgel, majd később már csak félévente, aztán pedig évente, meg természetesen a diétát továbbra is be kellett tartanom. Azóta kezdtem azt hinni, hogy túl vagyok a betegségen, és talán innentől fogva már minden rendben lesz, de ekkor hirtelen arcon csapott a felismerés, és rájöttem, hogy valóban túl könnyedén elsiklottam efölött. Nem akartam, de hirtelen kezdtem a legrosszabbra gondolni. Tudtam, hogy újracsinálnám az egészet, a kezeléseket, a sok kellemetlen vizsgálatot, ha muszáj, de nem akartam megint keresztülmenni a sok szenvedésen, nem is beszélve a szörnyű kétségbeesésről és tudatlanságról. De most talán kicsit túlságosan is előreszaladtam.
- Ash – Harry térített ki zavaró gondolataim közül. – Ash, ne gondolkodj ezen túl sokat – szólt rám lágyan. – Nem lesz semmi gond, biztos vagyok benne – mosolyodott el megnyugtatóan. Én is halványan visszamosolyogtam rá, majd tekintetem a szabad kezében tartott kávéjára tévedt, aminek illata megcsapta az orromat. Mindig is szerettem ennek a koffeinbombának az illatát, habár az ízéért sosem voltam oda, csak Harry ajkain tudtam élvezni, viszont ezúttal összefutott a nyál a számban.
- Kaphatok egy kicsit? – kérdeztem a bögre felé mutatva.
- Kávét? – húzta fel a szemöldökét, mire egy aprót bólintottam. – Persze – nyújtotta nekem át. A számhoz emeltem, és csak belekóstoltam a sötét folyadékba, de amint megéreztem a számba robbanó erős, keserű ízt, azonnal többet akartam, és pár hatalmas korttyal lehajtottam az egész bögre tartalmát. Elégedetten töröltem meg a számat, és dőltem hátra a székben.
- Upsz, bocsánat – jutott eszembe a Göndörke, aki kérdőn figyelte szokatlan cselekedeteim.
- Semmi baj, de mióta is szereted te a kávét? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem tudom, csak hirtelen úgy megkívántam – vontam meg a vállam. – De azonnal főzök neked egy újat – mondtam, és már kezdtem volna felállni a székből, mikor Harry kezeivel visszatartott.
- Nem kell, semmi gond, majd a stúdióban iszok még egyet – mosolyodott el lágyan. – Ha tudtam volna, hogy te is iszol, többet főztem volna – jegyezte meg.
- Furcsa ez a dolog, mert mindig is utáltam a kávét. Fogalmam sincs, de lehet, hogy a kezelések csináltak valamit az ízlésemmel, mert tudod, mit kívánok mostanában?
- Mit?
- Étcsokit – vágtam rá. – Nincs itthon étcsoki?
- Nem hiszem, mert én sem szeretem és eddig úgy tudtam, hogy veled is hasonló a helyzet – kuncogott.
- Én is – vallottam be. – Lehet, elmegyek délután a boltba, úgyis kell vennem itthonra pár dolgot.
- De ne erőltesd túl magad, ha rosszul vagy – figyelmeztetett.
- Igenis, Apuci! – kuncogtam.
- Azt hiszem, nekem lassan indulnom kellene – mondta, ahogy felállt a székről. – Csináltam neked is szendvicset, ha éhes lennél.
- Köszönöm – álltam fel én egy kis hálás mosolyt villantva felé. Mindig olyan jól esett figyelmessége, még ha csak ilyen kis dolgokról is volt csak szó, mint a reggeli. – Üdvözlöm a fiúkat, meg Apát, de lehet, hogy visszafelé a boltból beugrok.
- Örülnék neki – adott egy lágy búcsúcsókot ajkaimra.
Kikísértem a Harryt az ajtóig, ahol felvette cipőit, majd ajkait újra enyémekre nyomta, aztán még egyszer a lépcsőn, majd a kocsiból kihajolva. Még integettem neki, míg kikanyarodott az utcából, majd visszaindultam a lakásba. Lassan kezdtem elkészülődni a vásárláshoz, hiszen nem volt mára semmi jobb programom, mert a lányokkal sem beszéltem meg semmit, Adam pedig oviban volt, míg Apa a fiúkkal dolgozott. Időm volt, mint a tenger, így komótosan fogyasztottam el szendvicsemet, majd fürödni mentem, aztán pedig a boltba indultam.

Épphogy csak beléptem a nagy szupermarket automata ajtaján, mikor megcsörrent a telefonom. Első gondolatom az volt, hogy biztosan Dorota hív az esküvő szervezésével kapcsolatban, mint azt már annyiszor tette az elmúlt egy hétben, de a mobilom képernyőjén nem az övé, hanem Eleanor neve villogott.
- Szia, El! – fogadtam vidáman a hívást, miközben egy kosarat vettem a kezembe.
- Héj, Ash! – kiáltott barátnőm vidáman. – Mi csinálsz éppen? – érdeklődött.
- A City Road-i szupermarketben vásárolok – válaszoltam, és bedobtam három tábla étcsokit a kosaramba, amiknek látványától azonnal összefutott a nyál a számban, de persze várnom kellett legalább a fizetésig.
- Tényleg? Azért hívtalak, hogy nem szeretnél-e beszélgetni egy tea mellett, de én is épp a környéken járok. Esetleg vásárlás után nem lenne kedved találkozni arrafelé?
- De, persze! – vágtam rá azonnal. – Még csak most értem ide, de igyekszem.
- Semmi gond, nekem is van még dolgom. Van két utcával arrébb egy jó cukrászda, ismered?
- Azt hiszem.
- Akkor találkozzunk ott, mikor végeztünk!
- Rendben, ott leszek – ígértem.
- Már alig várom! – szólt lelkesen, majd bontotta a vonalat.
Sietve folytattam a tovább a vásárlást, és mikor minden szükséges dolgot bedobtam a kosárba, indultam is a kasszához, majd egy nagy szatyorral a kezemben a kocsimhoz igyekeztem, miközben kibontottam egy tábla csokit, és azonnal enni kezdtem. Nem is értettem, miért nem szeretted eddig ennyire az étcsokit, hiszen most imádtam, ahogy a keserű csoki elolvad a nyelvemen. Fogalmam sem volt, mi van velem mostanában meg a keserű ízekkel.
Emlékeztem arra a cukrászdára, amit El a telefonban említett, bár talán csak egyszer jártam még ott Sarah-val, és az is már évekkel ezelőtt volt. Azért mégis elég könnyen megtaláltam a helyet, ahova Eleanort még nem érkezett meg, így csak leültem egy üres asztalhoz, majd egy kávét rendeltem magamnak. Nem is kellett sokat várnom, míg barátnőm mosolygós arca jelent meg a cukrászda ajtajában.
- Ash! – ölelt meg szorosan, majd egy puszit helyezett az arcomra, és levágódott a velem szemben lévő székre. – Oh, már ezer éve egy jó almás pitére vágytam! – sóhajtozott. – Itt pedig csodálatosan csinálják – mondta.
- Merrefelé jártál? – kérdeztem mosolyogva, ahogy beleittam a kávémba.
- Itt is, ott is – vonta meg a vállát. – Igazából egy ruhát akartam csak venni az egyik barátnőm diplomaosztójára, de még nem találtam meg a megfelelőt, viszont végül a parfümöknél lyukadtam ki – kuncogott.
- Hellló! Mit hozhatok? – kérdezte a pincérnő Eltől.
- Egy almás pite lesz és egy csésze mentatea – válaszolt mosolyogva.
- Neked hozhatok még valamit? – fordult felém is a pincérnő.
- Igen, egy újabb kávét légy szíves. – A lány egy aprót bólintott, majd elvette előlem az üres bögrémet, és elsietett.
- Te meg a kávé? – húzta fel a szemöldökét El.
- Reggel megkívántam Harryét – vontam meg a vállam.
- És nem akarsz enni valamit? Mondjuk ebédelni is elmehetünk, mert már elmúlott dél is – ajánlotta. Nevetnem kellett, hiszen az ebédről beszélt, miközben épphogy egy nagy adag sütit rendelt magának.
- Nem, én megvagyok így – kuncogtam.
- Akkor legalább egy süti?
- Inkább nem – ráztam meg a fejem, ahogy egy kedves mosollyal megköszöntem a pincérnőnek a kávét. - Különben sincs valami teljesen rendben a gyomrommal. Nem volt egy könnyű éjszakám – fintorodtam el visszaemlékezve a hajnalban történtekre.
- De már jobban vagy? – kérdezte együttérzőn. – Talán csak egy kis gyomorrontásod volt.
- Nem hinném, mert már lassan egy hete tart a dolog – fújtam ki remegve a levegőt. Hirtelen már nem esett olyan jól a kávé, mint előtte, és csak újra hányingerem lett tőle, így eltoltam magamtól, és figyeltem, ahogy El mekkora szenvedéllyel eszi a pitéjét. - Harry aggódik, és kezdek én is… - vallottam be halkan.
- Csak nem lehet ekkora a baj – nézett rám kissé sajnálkozón.
- Remélem. Csak ez a tudatlanság kicsit elveszi a fejem.
- Biztos van valami jó magyarázat – biztatott. – Mik is a tüneteid?
- Fajfájás, kis szédülés, hányinger, egyszer hánytam is, és sokat alszok, bár az lehet, hogy tényleg csak a fáradtság miatt van.
- Hm… - gondolkozott el.
- Szerintem egy-két nap múlva elmegyek Dr. Jacksonhoz, hátha ő biztosabbat tud mondani. Reménykedem, hogy tényleg csak egy kis vírusról van szó, de ha mégsem, akkor azt jó lenne minél előbb megtudni, hogy megtehessük az első lépéseket – mondtam kissé összeszorult torokkal.
- Szerintem ne szaladjunk előre ilyen nagyon – állított meg. – Zárjunk ki előbb minden eshetőséget.
- Mire gondolsz? – ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül.
- Tudod mit! Én ezt megeszem később – mutatott alig elkezdett sütijére. – Én most elugrok valahova, aztán hazamegyek, ahogy te is. Kipakolod otthon a romlandót, amit az előbb vettél, utána pedig nálunk találkozunk! – állt fel azonnal, és a pincérnőnek szólt, hogy csomagolja el a pitéjét.
- Mit tervezel? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben én is felálltam.
- Várd ki a végét! – mondta izgatottan. Elővettem a pénztárcámat, hogy fizessek, de azonnal megakadályozta mozdulatomat. – Hagyd, majd én! Te csak siess, és egy fél órán belül találkozunk nálunk! – terelt az ajtó felé, és integetett, mikor értetlenül beszálltam a kocsimba, és visszament még a sütijéért.
Eléggé siettem a kipakolással, így igazából egy fél órán belül valóban ott voltam Louis-ék háza előtt, ahogy azt Ellel megbeszéltük. Alighogy kiszálltam a kocsiból, de a bejárati ajtó már nyílott is, El pedig kézen ragadott, és behúzott az előszobába.
- Neked is, szia! – kuncogtam, ahogy ledobtam cipőimet.
- Jaj, alig fél órája találkoztunk! – forgatta meg a szemét. – Lehetnék jó házigazda, és megkérdezhetném, hogy kérsz-e valamit, de csak szolgáld ki magad – rántotta meg a vállát, ahogy besétáltunk a nappaliba.
- Szóval, mi is volt ez a roppant fontos dolog, amit még egy süti erejéig sem várhatott? – huppantam le a kanapéra, és magam mellé húztam lábaimat. – És hová mentél még el?
- A gyógyszertárba – válaszolta azonnal. – Neked vettem valamit!
- Uh, kedves tőled, de már jobban vagyok, nincs szükségem gyógyszerekre.
- Nem gyógyszerről van szó – mondta, és a táskájához sétált, amiből egy kis zacskót vett elő, és átnyújtotta nekem. Értetlenül néztem szemeibe, miközben elvettem tőle a felém nyújtott tasakot. Összeráncolt szemöldökkel néztem bele a kis zacskóba, és vettem ki belőle a dobozkát. Eltátottam a számat, majd hangosan felnevettem, mikor elolvastam a doboz tartalmát. Terhességi teszt.
- El, ez nem lehet! Én biztosan nem vagyok terhes! – nevettem, de kacagásom hirtelen pánikszerű vihogássá váltott át.
- Nem tudhatod, Ash! – vigyorodott el. – Talán igazad van, és ebben az esetben, ahogy mondtam is, csak kizárunk pár eshetőséget! 

2014\08\31

2. évad 34. fejezet: Nincs itt semmiféle csoda



- Ash, gyere már! Fél órán belül indul a gép! – kiáltott Harry a ház előtt parkoló kocsi mellől, és éppen a bőröndöket pakolta be a csomagtartóba
- Megyek már! – szóltam vissza lerohanva a lépcsőn, a bejárat felé tartva.
- El fogunk késni. Még van… - nézett le az órájára – úgy három és fel percünk odaérni a reptérre, ami azt jelenti, hogy már úgy negyed órája el kellett volna indulnunk – emlékeztetett Harry.
- Ezt most úgy mondod, mintha negyed órája te még nem egy üres bőrönddel rohangáltál volna fel-le a házban – forgattam meg a szemem, miközben sietve felkaptam a postát a küszöbről, és a táskámba süllyesztettem, hogy átnézhessem majd a repülőn.
- Indulhatunk? – húzta fel a szemöldökét, ahogy beült a kocsiba. Én is sietve bepattantam mellé, és egy gyors puszit nyomtam az arcára.
- Igen, azt hiszem, indulhatunk – bólintottam egy hatalmasat. A kocsi motorja felmordult, én pedig izgatottan dőltem hátra az ülésben.
Az elmúlt két hét szinte elrepült az utazás tervezéseivel és előkészületeivel. A papírok intézése mellett orvoshoz is mennünk kellett valami védőoltásért és vitaminokért, hiszen Afrika egyik legszegényebb részére tartottunk. Emellett pedig nekem ott volt a költözés és a vizsgálatok is. Már egy hete tettem látogatást Dr. Jacksonnál, de az eredmények eddig még mindig nem érkeztek meg, viszont mire hazaérünk, már biztosan megtudunk mindent. A legjobbakban reménykedtem, de a fel voltam készülve a legrosszabbra is, viszont egyelőre az utazás foglalkoztatott a legfőképp. Sosem jártam még a Föld ezen részén, és minden eddigi utazásom teljesen normális körülmények között zajlott. Soha életemben nem tapasztaltam meg még a szegénységet, és kíváncsi voltam, hogy az ilyen helyen élő emberek hogyan birkóznak meg a mindennapokkal.
Természetesen a reptérről elkéstünk, és Apa rosszallóan csóválta a fejét, míg a többiek csak vidám üdvözöltek minket. Rajtuk is látszott az izgatottság, hiszen ők sem jártak még hasonló helyen, és senki sem tudta, hogy pontosan mire is számíthatunk majd.
Miután Apa is túltette magát késésünkön, és mosoly húzódott kissé azért még bosszús arcára, végre felszállhattunk a csak ránk váró magángépre. Harryvel azonnal letelepedtünk valahol középen, két egymás melletti széken. A pilóta felszólítására mindenki bekacsolta övét, így a gép lassan a levegőbe emelkedett. Két stewardess azonnal hozzánk sietett, hogy kiszolgáljanak minket, de én csak egy üveg ásványvizet kértem.
- Hátramegyek kicsit Louis-hoz – tájékoztatott Harry az övét kikapcsolta. – Csak beszélek vele, de mindjárt visszajövök – biztosított.
- Csak nyugodtan – mosolyodtam el lágyan.
- Addig aludj, úgy is tudom, hogy fáradt vagy – kacsintott rám, én pedig az éjszaka emlékeit felidézve azonnal elpirultam. Még egy apró csókot nyomott ajkaimra, és édes mosolyt villantva rám a gép hátuljába indult Louhoz.
Igazából képtelen lettem volna ekkora zajban és nevetésben aludni, ezért elővettem a táskámból a reggeli leveleket, és sorban kibontottam őket, kivéve azokat, amik Harrynek érkeztek, persze a számlákon kívül. A legtöbben csak egy-egy csekket találtam, de egyszer csak a kezembe akadt egy nekem címzett levél. Kezeim remegni kezdtek, és nagyot nyeltem, mert gombócot éreztem a torkomban, ahogy megláttam a borítékon a kórház pecsétjét. Rögtön tudtam, hogy csakis az eredményeim lehetnek a papírokon, de a levél annyira váratlanul ért, hiszen nem mostanra vártam volna a híreket.
Nem láttam értelmét várni a boríték kibontásával, habár tudtam, hogy negatív hír esetén elronthatja az egész utazást, de már hetek óta erre a levélre vártam, és képtelen voltam bontatlanul visszatenni a táskámba. Így remegő ujjakkal szakítottam fel a fehér papírt, és sietve, visszatartott lélegzettel kezdtem olvasni a sorokat. A sok, számomra értelmetlen orvosi szakszó ellenére valahogy mégis sikerült megértenem a lényeget. Szám elé kaptam szörnyen remegő kezemet, miközben könnyeim megállíthatatlanul lefolytak arcomon. Képtelen voltam megállítani, és egy hangos zokogás hagyta el ajkaimat, miközben szabad kezemben még mindig szorosan fogtam a papírt, ezzel kapaszkodva a valóságba. Dr. Jacksonnal már beszéltünk erről az eshetőségről is, de sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni.
- Héj, Ash, minden rendben? – dugta előre két ülés között a fejét Niall, aki éppen mögöttem ült. – Mi a baj, Ash? – húzta össze a szemöldöké, és azonnal felállt a helyéről, mikor meglátta könnyáztatta arcomat.
- É-én csak… Én nem… - dadogtam. – Harry! – kiáltottam, mikor megtaláltam a hangomat, és azonnal felpattanva az ülésből, kezeim között a leleteket szorongatva a gép hátsó részébe futottam, ahol már messziről megláttam azokat a jól ismert göndör fürtöket. – Harry! – szóltam újra, mire a Göndörke azonnal kíváncsian felém kapta a fejét, majd arca azonnal aggódásba fordult át, és hosszú léptekkel felém sietett. Amint egymáshoz értünk, rögtön biztonságot nyújtó karjai közé vetettem magam, és belezokogtam fehér pólójába.
- Ash… - lehelte, ahogy szorosan körém fonta karjait. – Mi a baj? Mi történt? – kérdezte aggódással a hangjában. Én viszont képtelen voltam válaszolni, mert ajkaim közül nem jöttek szavak csak nevetés és zokogás furcsa keveréke. – Kérlek, Ash! Megijesztesz…
- Azt hiszem, itt van a megoldás! – szólalt meg Louis, mire felkaptam a fejem. A kezében lebegtette idő közben elejtett papírjaimat a hírekkel együtt. – Na, ki is legegészségesebb ezen a gépen?
- Mi? – hökkent meg Harry azonnal, és a lapokért kapott, miközben lazított ölelésén, így addig én Louis kitárt karjai közé vetettem magam.
- Gratulálok! – szorított erősen magához, mire halkan felkuncogtam, és igyekeztem letörölni arcomról a nedvességet, de teljesen felesleges volt, mert helyükre rögtön újabb örömkönnyek érkeztek.
- Ash, ez igaz? – kérdezte Harry elhaló hangon.
- Nagyon úgy tűnik – mosolyogtam rá halványan, ahogy eltávolodtam Louis-tól.
- El sem hiszem... Ó, Istenem… - túrt hitetlenül göndör fürtjei közé. – Ash, te egészséges vagy! Meggyógyultál! – emelt derekamnál fogva a magasba, mire hangosan, és ami a legfontosabb, hogy több mint fél év után végre őszintén és felhőtlenül tudtam felnevetni. Sosem hittem volna el, hogy valaha még meggyógyulhatok, és most is úgy éreztem, minden csak egy álom.
- Igazából ez az egész még nem biztos, mert bármikor kiújulhat a rák vagy áttét keletkezhet. Minél több idő telik el, annál kevesebb az esélye, szóval most még hatalmas, és egy csomó vizsgálatra kell még mindig járnom, de az idő elteltével egyre kevesebbre, és… - hadartam, de nyelvem képtelen volt tartani az iramot agyamon átcikázó gondolataimmal. Szavaim áradatát pedig Harry egy lágy csókkal szakította félbe. Minden zavaró gondolatom ellenére, mégis belemosolyogtam csókunkba, hiszen tisztában voltam vele, hogy nagy az esély arra, hogy a rák kiújul, de úgy éreztem, hogy kaptam még egy lehetőséget az élettől.
- Szeretlek – súgta Harry nevetve, és újabb csókot helyezett ajkaimra. – Nagyon-nagyon szeretlek! – Gyermeki lelkesedéssel tartott még mindig a levegőben, és ölelt szorosan magához. Régen láttam már őt ilyen felszabadultan boldognak, és ez nagyon hiányzott. Gyűlöltem, hogy én okozok neki szomorúságot.
- Én is téged, és most már soha többé nem tudsz lerázni magadról – ígértem levakarhatatlan vigyorral arcomon.
- Mi folyik itt? – jött Apa is a gép végébe, ahol már egy kisebb csapat összegyűlt körülöttünk, én pedig örömteli mosollyal fogadtam a gratulációkat. Harry még Apa jelenlétére sem engedett el, és csillogó szemekkel nézett, akárcsak egy kisfiú a karácsonyi ajándékát bámulva.
- Ash meggyógyult! – jelentette ki Niall.
- Inkább csak egyelőre rákmentes vagyok – javítottam ki.
- Ashlyn, el sem hiszem! – ölelt át Apa szinte kitépve Harry karjai közül, aki kissé durcásan nézett főnökére. – Tudtam! Mindig is tudtam, hogy nem fogsz minket ilyen könnyen itt hagyni! – Az egyik stewardess felé intett, aki pár percen belül meg is jelent egy kis kocsit tolva, ami pezsgőspoharakkal volt megrakva. Kérdőn néztem Apára, aki csak nevetve vállat vont. Mindig is utálta, ha alkoholt iszom, és néha úgy kezelt, mint egy nyolcévest, ezért most meglepett hirtelen határozása. – Van okunk ünnepelni, nem igaz? A lányom meggyógyult! – bontotta ki az üveg pezsgőt. – Na, de csak mindeki egy kicsit! Nem kellene, hogy elázva szálljatok ki a gépből! – figyelmeztetett, majd ő maga öntött mindenkinek pár kortynyit. – Ashlynre! – tartotta magasba poharát, majd mindenki utánozta mozdulatát. Koccintottam Harryvel, majd vigyorogva és egymásra nézve hörpintettük le a kis alkoholt, ami rögtön tudtam, hogy mennyisége miatt senkinek sem fog megártani. Azonban egyszer csak újra megjelent az egyik stewardess, és illedelmesen mindenkit megkért, hogy foglaljuk el helyeinket, hiszen az elmúlt percekben az egész gép felállva az egészségemre koccintott. Lassan mindenki visszament a helyére, ahogy Harryvel mi is elfoglaltuk üléseinket.
- Mindig tudtam, hogy nem fogod egykönnyen feladni – mosolyodott el büszkén, ahogy homlokomra egy puszit lehelt. – Tudtam, hogy meg fogsz gyógyulni.
- Azért volt, mikor a te hited is megingott, úgy emlékszem – mutattam rá.
- De egy kis részem mindig hitt benne, hogy nem hagysz egyedül – vette kezei közé az enyémet, és szorosan húzott magához az ülésen.
- Sosem akartalak itt hagyni, és ha nem lettél volna, már a kezdetekkor feladtam volna – vallottam be kissé szégyenkezve. – Annyi mindent köszönhetek neked – bújtam közel hozzá. – Olyan butának érzem magam, hogy nem is akartam elkezdeni a kezeléseket. Igaz, mind szörnyű volt, de ha akkor tudtam volna, hogy ez lesz az eredménye, sosem kételkedtem volna benne, hogy el kell-e kezdenem.
- Pedig olyan jó kis kirándulást szerveztem Torquay-ba – nosztalgiázott egy kicsit.
- Uh, sajnálom, hogy úgy elrontottam – nyögtem fel.
- Nem gond, azt hiszem, megérte – mosolyodott el édesen. – Különben is én jól éreztem magam, és akár máskor is elmehetnénk oda. Mondjuk a nyáron – ajánlotta.
- És mi lesz Svájccal? A kis kiruccanásod óta ígérgeted, hogy elviszel oda – emlékeztettem.
- Emlékszel, mit ígértem neked a műtét előtt?
- Nehéz lenne elfelejteni – kuncogtam. A műtét óta sokszor gondoltam már a kórházban megtett ígéretére, de eddig mindez csak egy álom maradt. Az ígéret, hogyha meggyógyulok pár év múlva feleségül vesz, és készen áll majd velem a családalapításra, aminek gondolatára most egy kicsit összeszorult a torkom. – De igazából ez idáig azt hittem, hogy a pillanat hevében mondtad azokat akkor – vallottam be.
- Azt hiszed, hogy az egészet csak azért ígértem meg, mert azt hittem, hogy meghalsz, és így kibújhattam volna a felelősség alól? – kérdezte kissé sértődötten, kikerekedett szemekkel.
- Mi?! Nem! Dehogy! – ellenkeztem azonnal, mert szörnyen félreértette előző szavaimat. – Csak arra céloztam, hogy nyomás alatt másképp viselkedik az ember, és mond olyat, amit nem gondol teljesen komolyan, de nem kell aggódnod, mert nem lesz semmi következménye az akkori dolgoknak.
- Ash, szerintem, te is félreérted – szólalt meg pár pillanat csend után. – Szeretlek, és egy nap feleségül foglak venni. Teljesen úgy gondolok mindent, mint a műtét előtt. Veled akarom leélni az életemet, és ha szeretnéd, akkor már most is megkérhetem a kezed – ajánlotta fel teljesen komolyan.
- Már megvan a gyűrű? – kerekedtek el a szemeim ijedten.
- Nem, de amint leszállunk, veszek egyet, ha ez boldoggá tesz téged.
- Ne! – tiltakoztam azonnal hevesen. - Mármint nem veled van a baj, mert komolyan gondolom az egészet, de még olyan korai lenne, és… - hadartam, mikor Harry gyorsan félbeszakított.
- Tudom – mosolyodott el lágyan. – Nem kell elsietni, hiszen még te is csak tizennyolc vagy. Biztos vagyok magamban, de nem akarok még esküvőt vagy gyerekeket. A banda most van a csúcson, de pár év múlva, mikor kiélveztük az életet, és készek vagyunk rá, akkor úgy is a feleségem leszel.
- Köszönöm – sóhajtottam fel megnyugodva. – Én is szeretlek, de nem akarom, hogy rólunk beszéljenek, hogy milyen felelőtlenek vagyunk ennyi idősen összeházasodni – vallottam be. – Különben is a házasság csak egy darab papír, amit bármelyik pillanatban fel lehet bontani, de köztünk ennél erősebb kötelék van már.
- Azért ne becsüljük ennyire alá azt a papírt – húzta fel a szemöldökét. Ritkán beszéltünk erről a témáról, és nem tudtam, hogy neki ennyire fontos ez az egész házasságosdi.
- Meg amúgy is, ha most megkérnél úgy, hogy számítok rá, az nem lenne valami romantikus – mondtam, mire Harry halkan felkuncogott.
- Rendben, de különben is túlságosan féltem a seggem Paultól most még. Ha itt megkérnélek, biztosan kirúgna a gépből. – Halkan felnevettem, és fejemet Harry vállára hajtottam. Az elmúlt percek eseményei teljesen feldobtak, így többé már nem voltam fáradt, csak csendesen terveztem tökéletes jövőnket az édesen alvó Harry ölelő karjai között.

Kora délután landolt a gép, és rögtön átvittek minket és a többi dolgozót nagy, sötétített ablakú kocsikkal a város legjobb hotelébe. Igazából a fővárosban, Accrában, lettünk elszállásolva, és majd autóval visznek ki minket kisebb falvakba mindennap. Estefelé pár biztonságis kíséretével kimentünk sétálni a városba majd a kikötőbe. Őszintén bevallva nem teljesen erre számítottam. A város teljesen normálisnak és átlagosnak tűnt. Hallottam a nagy szegénységről, amit itt fog minket várni, de egy kissé gazdaságilag elmaradott helyen kívül nem láttam semmi mást. Persze a főváros cseppet sem hasonlított Londonhoz, nem voltak felhőkig emelkedő, hatalmas házak és óriási forgalom mindenféle drága kocsival. A legfurcsább talán a sok sötétbőrű ember volt, és az, hogy a minket körbevezető férfin kívül szinte senki sem tudott angolul. Az emberek kedvességére és vendégszeretetére viszont semmi kifogásolnivalónk sem lehetett.
Az egész akkor kezdett el furcsa lenni, mikor második nap a stábbal együtt a fővárostól kocsival másfél órára egy iskolát látogattunk meg, hiszen a fiúk elkezdték forgatni az új klipet. A faluban messziről láthatóan nem éltek olyan jól, mint a fővárosban, de az iskolában ismertem csak meg azt a nagy szegénységet, ami az ország központján kívül uralkodott. Az emberek többsége egészségtelenül sovány volt, és a házak sem árulkodtam bőségről. A legtöbb építmény szabványos kocka alakú és vékonyfalú volt, bár igazából ilyen meleg körülmények között nem is volt szükség vastagabbra. Ami viszont furcsa volt, hogy a legtöbb ház alig tűnhetett nagyobbnak az én szobámnál, pedig egész nagy családok, sok gyerekkel laktak benne.
Nem álltunk meg, utunk azonnal az iskolához vezetett. Az én tizenkét év tanulásom alatt sok tapasztalatot szereztem, de ez a suli semmiben sem hasonlított a hazaiakhoz, a gyerekekről nem is beszélve. A szegénység miatt nem voltak könyvek, és a diákok a földön ülve tanultak. Viszont ami még jobban szembetűnt az a gyerekek viselkedés volt. Bármennyire kevés volt az ebéd és soványak voltak, mosolyuk egy percre sem tűnt el vidám arcukról. Amint beléptünk az osztályba, a különböző bőrszínünk ellenére sem különböztettek meg minket, és édesen körénk sereglettek, mintha mi is közéjük tartoznánk. A fiúk elkezdték felvenni a klipet, engem és az éppen szabad munkatársakat pedig addig a gyerekek szórakoztattak. Megtanítottak nekem valami furcsa fonást, amiről tudtam, hogy holnap már úgy sem fogok emlékezni. Nem igazán értettük meg egymást, de egy tolmács segítségével sikerült megismernem egy tizenkét éves lányt, Mhinát. Megtudtam tőle, hogy a neve vidámságot jelent, ami tökéletesen illett hozzá. Elmesélte, hogy a családjában öten vannak testvérek, mert két húga meghalt. Az egyik egy itt gyakori betegségben, maláriában, a másik pedig rögtön megszületése után. Azt is elmondta, hogy a családja mekkora szegénységben él, hogy gyakran éhesen kell ágyba mennie. Megszakadt a szívem, hogy egy kislánynak ilyen idősen már ekkora szörnyűségeken kellett keresztül mennie, másrészről viszont csodáltam Mhinát, amiért alig láttam szomorúságot szemeiben. Büszkeséggel és vidáman mesélt nekem családjáról. Olyan vidám volt és szerethető. Megérdemelte volna a boldogságot.
Már késő délután volt, mikor a fiúk végül végeztek, így ideje volt visszaindulnunk Accrába. Hosszasan búcsúztam el a megismert gyerekektől, legfőképpen Mhinától. Tudtam, hogy valószínűleg soha többé nem látjuk majd egymást, ezért neki adtam az egyik karkötőmet, míg ő a csuklómra kötötte a vékony fonatot,  amit ő készített, hogy sose felejtsem el őt, nem mintha ez valaha bekövetkezhetett volna, hiszen ez az édes kislány örökké az emlékezetembe véste magát.

- Segíteni akarok nekik, de fogalmam sincs, hogy tehetném – sóhajtottam, mikor visszaértünk a hotelbe, és lehuppantam a Harryvel közös ágyunkra. – Annyi mindenre lenne szükségük, ruhára, ételre, vízre… - soroltam.
- Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – mondta Harry, ahogy ledobta cipőit a sarokba. – Holnapután egy gyermekkórházba megyünk el, ahol felveszünk egy rövidfilmet az alapítványnak, aminek bevételéből majd oltásokat vesznek a gyerekeknek.
- Annyira sajnáltam Mhinát – mondtam. – Ő csak egy kislány, és mégis annyi szomorúságon ment már keresztül.
- De nem láttad az arcukat? – ült le mellém Harry az ágy szélére. – Mosolyogtak, és boldognak tűntek.
- Ez az, amit mi otthon, Európában nem érhetünk. Láttad, milyen boldogok voltak, mikor játszottak, megkapták az ebédet vagy egyszerűen csak tanultak? Nem keresték a csodát, ahogy azt mi tesszük, mert megragadják az élet apró örömeit. Hatalmas szegénységben élnek, éheznek, de mégis boldogok, hogy van családjuk, és ott vannak egymásnak.
- Nem úgy, ahogy mi tesszük. Várunk a csodára egész életünkben, de túl későn vesszük észre, hogy nincs itt semmiféle csoda. Ha pedig valami mégis adódik, azt egy idő után megszokjuk, és csak még többet akarunk, új luxuskocsit, hatalmas házat, pénzt... Megtanultam ma, hogy meg kell ragadnod az élet apró örömeit, mert csak így lehetsz igazán boldog.
- Amint hazaértünk, felmondok a boltban – jelentettem ki egy kis elmélyedős csend után.
- Miért döntöttél így? Eddig annyira védted azt a munkát.
- Mert a fenébe is, de nem szeretem! – fakadtam ki, és minden akkoriban felállított elvem egy pillanat alatt dőlt romokba. – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elpazaroljam a legszebb éveimet egy olyan állásra, amit még csak nem is szeretek. Nem tesz boldoggá – vallottam be. – Ha kell, addig keresek valami munkát, ami érdekel, amíg csak kell, de nem fogok többet könyveket pakolgatni. Én zenélni szeretek, nem pedig olvasni.
- Na, végre! Már most megérte, hogy elhoztalak ide – kuncogott halkan, ahogy átkarolta derekamat. – Ez azt jelenti, hogy lemondasz a gázszámláról?
- De csak, amíg nem találok valami rendes munkát – kötöttem ki.
- Már megint ez a függetlenség dolog? – sóhajtott fel, és színpadiasan arcát a kezei közé temette.
- Uh, ez többé már nem arról szól – vallottam be. – Azt hiszem, ideje lenne túllépnem ezen a hülyeségen is, hiszen bárhogy nézzük, sosem lehetek teljesen független, de már nem is akarok az lenni. Szükségem van rád, és a családomtól is függök. Különben is, hány gyereket láttunk ma, akiknek senkijük sem volt, mert a családjukat elvitte az éhezés vagy valamilyen betegség? Én inkább hálát adok azért, hogy itt vagytok nekem – bújtam szorosan Harryhez. – Ez a rezsifizetős dolog sem erről szól. Én csak nem a karok az a tipikus eltartott, gazdag nő lenni, a híres férj mellett, aki egész nap nem csinál semmit, és otthon elunja az életét.
- Tudom, és ezt szeretem benned – adott egy lágy csókot ajkaimra.
- Csak legalább a kaját és a hasonlókat hadd vegyem én, mert te szörnyen vásárolsz – kuncogtam.
- Micsoda? – tátotta el a száját.
- Ha rajtad múlna, nem lenne semmi otthon csak műkaja – nevettem.
- Tessék? – kerekedtek el a szemei, de ezúttal nem a sértődöttségtől, hanem a meglepetéstől. – Te tényleg azt mondtad, hogy otthon? – csodálkozott el.
- Igen, azt hiszem – mosolyodtam el őszintén.
- Kezdtem azt hinni, hogy már sosem fogod azt a házat az otthonodnak tekinteni.
- Pedig így van – bólintottam egy aprót megerősítésként.
- Szeretlek – súgta.
- Én is szeretlek, és ez most már örökké szól – mondtam halkan, majd egy lágy csókban fonódtunk össze.

Sok nehézséget láttunk a Ghánában töltött napokban, én pedig kezdtem hálás lenni, hogy milyen csodálatos életet kaptam. A legnehezebb mégis talán az volt, mikor egy kórházba mentünk el a maláriában szenvedő gyerekekhez. Világ életemben odavoltam a kisgyerekekért, és látni őket, ahogy szenvednek egyszerűen szívszorító volt. Volt ott egy páréves kisfiú, aki olyan gyenge volt, hogy a fejét sem tudta tartani, mikor felemelték, és már csak pár napja volt hátra. Segíteni akartam neki és minden gyereknek, de már senki sem tudott. Ezernyi kisgyerek szenved a világban, mert pénz hiányában nem jutnak hozzá a szükséges védőoltásokhoz és gyógyszerekhez. A tehetetlenség eluralkodott rajtam, és könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam tovább nézni még egy szenvedő arcocskát, és sietve hagytam el az épületet. Szám elé kaptam kezemet, hogy elfojtsam feltörő zokogásomat. Harryt láttam meg utánam szaladni, majd mikor hozzám ért, szorosan magához ölelt.
- Ez annyira igazságtalan – szipogtam. – Mhina húgával is pont ez történt... Ők csak ártatlan gyerekek, nem érdemlik meg ezt...
- Tudom – súgta a fülembe Harry, miközben nyugtatóan simogatta a hátamat.
- Nézd meg, hogy mi milyen pazarlóan élünk otthon, ők pedig az életükért küzdenek, mert nem tudták kifizetni a védőoltást.
- Sajnálom, nem kellett volna elhozzalak ide is, de én sem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet itt.
- Nem, ez így van jól. Felnyílt a szemem, és rájöttem, hogy az én problémáim hogy letörpülnek ezeknek az emberek problémái mellett. Olyan idiótának érzem magam – vallottam be. – Mikor kiderült a betegségem, alig lehetett rávenni, hogy elkezdjem a kezeléseket, most pedig látni ezt a sok haldokló kisgyereket… - csuklott el a hangom. – Nekem megvolt a lehetőségem arra, hogy harcoljak és túléljem, és nem akartam elfogadni a segítséget, mikor repesnem kellett volna, hogy nekem még van esélyem, de nekik már nincs. Olyan szörnyű embernek érzem magam – sírtam.
- Nem vagy szörnyű ember, csak abban az időben túl sok volt rajtad a nyomás. Viszont most itt az esélyünk, hogy segítsünk, és eljuttassuk az emberekhez az igazságot, hogy a helyzet itt még rosszabb, mint ahogy azt hallják a hírekből. Ezeken a gyerekeken már nem tudunk mind segíteni, de felnyitjuk a jobb helyzetben élők szemét, hogy itt milyen körülmények között élnek az emberek, és ártatlan gyerekek halnak meg. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtuk. Így sem fogunk tudni mindenkit megmenteni, de egyelőre ez a legtöbb, amit tehetünk – adott egy lágy puszit az arcomra. – Vissza kell mennem forgatni, de te addig esetleg átmehetnél az építkezésre a sarkon. Mi is ott fogjuk folytatni a klipet, ha itt végeztünk.
- Rendben – bólintottam egyet. Szégyelltem a dolgot, de képtelen lettem volna visszamenni a kórházba.
- Nemsokára találkoztunk – nyomott egy lágy csókot a homlokomra, majd még biztatóan megszorította a kezem, és visszasietett az épületbe. 


Ui.: Fogalmam sincs, mi lesz a véleményetek ezzel a fejezettel kapcsolatban. Felhoztam benne egy szokatlan témát, de remélem, hogy ez nem kelt bennetek rossz érzést a résszel kapcsolatban. Ha mégis, akkor sajnálom, de ígérem, hogy a következő fejezet már otthon fog folytatódni. Sok erőt kívánok mindenkinek a holnapi naphoz! 

süti beállítások módosítása