Már lassan két hónap is eltelt, mióta Dr. Jacksonnal konzultáltam, és kiderült a terhességem. Két nap múlva töltöm a tizedik hetet. Azóta már több vizsgálaton is túl vagyok, amik elég biztató eredményeket mutattak eddig, kis megnyugvásomra. Csodálatos volt látni, hogy a kis paca az ultrahang képen minden alkalommal egyre nagyobb lett, majd az utolsó alkalommal már a kicsi körvonalai is szépen kirajzolódtak, én pedig képtelen voltam könnyek nélkül ránézni a kis képre a meghatódottságtól. Minden rendben volt, legalábbis egyik szempontból annak látszott, de mégis boldogságom nem lehetett teljes, hiszen egyetlen egy bökkenő volt. Harry. Hosszú hetek óta próbáltam neki elmondani, hogy nemsokára boldog apuka lesz, de minden alkalommal valahol megakadtam a félelem miatt. Őszintén rettegek a reakciójától, félek, hogy választás elé állít majd, pedig egy ilyen súlyos döntést képtelen lennék meghozni. Szeretem Harryt mindennél jobban, de a hasamban bujkáló kis csoda is egyre jobban belopta magát a szívembe.

Hétről-hétre egyre nehezebb a dolgom, hogy titokban tartsam Harry elől a picit, de szerencsére hasam hiába kezdett már el kerekedni, egyelőre egy bővebb pólóval könnyel elrejtem. Egy kicsivel nehezebb dolgom van, mikor egy-egy szenvedélyesebb érintést kell visszautasítanom vagy közös fürdőzést, hiszen a Doki megmondta, hogy kerülnünk kell az intimebb együttléteket, és ruha nélkül pedig Harry minden bizonnyal észrevenné, hogy valami változott bennem. A legrosszabb az egészben azonban a reggeli rosszullétek voltak. Harry az utóbbi két hónapban nagyon keveset volt itthon, aminek kivételesen örültem, hiszen egy-egy hányást nehéz lett volna előtte eltitkolni, habár múlt hétvégén éppen rajtakapott, de könnyen elintéztem a dolgot egy vállrándítással, és az esti vacsorára fogtam az egészet. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy már nem sokáig titkolhatom a babát, hiszen a jelek egyre szembetűnőbbek lettek napról-napra. Mindenféleképpen azt akartam, hogy Harry tőlem tudja meg, hiszen tudtam, hogy szörnyen csalódott lenne, ha mástól hallana róla, és már így is egyre nehezebben tudom Louis-t visszafogni. Nem hibáztatom őt őszintesége miatt, hiszen a Göndörke legjobb barátja, és egyre rosszabbul érzi magát egy ilyen titok súlya alatt, ahogy én is. Egy-egy magányos napon, amit a veszélyeztetett terhesség miatt pihenéssel, egyedül töltök, csak ezen kattog az agyam, és kezdek belebolondulni a titkolózásba. Én is sokkal jobban érezném magam, ha Harry mindenről tudna, talán még ő is boldog lenne, legalábbis egy idő után, és a babának is jobbat tenne, ha nem lennék ennyire stresszes, és nem attól félnék minden percben, hogy mikor derül ki a titkom.

A ma reggel sem indult zökkenőmentesen, hiszen a megszokott hányingerre ébredtem. Szombat volt, de Harry már nem feküdt mellettem, amit nem is csodáltam, hiszen az órára pillantva tudatosult bennem, hogy lassan dél van. Már az utóbbi hetekben megfigyeltem, hogy sokkal fáradékonyabb vagyok, mint előtte, és a reggeli rosszulléteken kívül az evéssel sem volt problémám, ami a mérlegre állva azért meg is látszott, nem mintha panaszkodnék.

Hirtelen egy újabbat fordult a gyomrom, mire azonnal kipattantam a puha takaró alól, és fürdőbe siettem. Tervem, miszerint Harry előtt titkolom a reggeli hányásokat, azonnal romba dőlt, mikor a vécéhez rohanva Harryvel futottam össze a fürdőben, aki éppen a fogát mosta. Meg sem tudott szólalni, mikor öklendezve adtam ki magamból a tegnapi vacsora maradékát, de legalább kicsit összeszedtem magam, és pár perc múlva kiegyenesedtem nem is foglalkozva remegő lábaimmal.

- Ash, jól vagy? – kérdezte a mögöttem álló Harry zavartan.

- Igen, persze. Talán csak rosszat ettem tegnap este – vontam meg a vállam, miközben megragadtam a fogkefémet.

- Múlt héten is ezt mondtad, és különben is, tegnap ugyanazt vacsoráztunk, én pedig nem lettem rosszul – akadékoskodott.

- Semmi bajom, Harry. Ne aggódj annyit – kértem, és megeresztettem felé egy biztató mosolyt.

- Hát persze, hogy aggódom érted, Ash. Hetek óta rosszul vagy, ami már nem normális.

- Harry, voltam a Dokinál, és kiderült, hogy nem újult ki a betegségem. Semmi ok az aggódásra. Mostanában kicsit rossz a gyomrom, de ez biztosan csak a kezelések utóhatása, vagy egyszerűen már nem bírom tovább a diétás kosztot – próbáltam viccelődni.

- Biztosan ez lesz a gond – mosolyodott el szörnyű viccem ellenére is. – Szombat van, de talán kihagyhatnánk a mai ebédet, hogy pihenni tudj.

- Nem! – ellenkeztem azonnal. – Most, hogy végre nem kell dolgoznod, nem szeretnék egész nap az ágyban feküdni. – Ahogy azt már lassan két hónapja teszem. – Különben is, mindjárt éhen halok! – panaszkodtam, és korgó gyomromra simítottam tenyeremet. Aztán ujjaim valahogy kicsit lejjebb csúsztak kissé kidomborodó pocakomhoz, és képtelen voltam nem elmosolyodni.

- Mi az? Min mosolyogsz? – kérdezte Harry, és ő is elmosolyodott.

- Csak örülök, hogy végre veled tölthetek két napot, mikor csak az enyém vagy, nem mellesleg pedig nemsokára egy randira megyünk. Egyszerűen csak boldog vagyok – mondtam, és szorosan bújtam Harry izmos mellkasához, aki csak halkan kuncogott.

- Akkor még mindig áll az ebéd, ugye? – kérdezte.

- Hát, persze! De hová megyünk? – kíváncsiskodtam. – Semmi elegánskodás, ugye?

- Nem, dehogy – biztosított. – Csak a megszokott helyen egy könnyű ebéd. Kettesben.

- Akkor elkezdek készülődni. Mondjuk, lefürdök, de gyorsan, mert tényleg éhen halok – kuncogtam.

- Esetleg csatlakozhatnék? – kérdezte kacéran.

- Nem! – vágtam rá talán túl gyorsan is. – Tényleg nagyon éhes vagyok, de majd máskor – ígértem, és elkezdtem mellkasánál fogva kitolni a fürdőből.

- Rendben, rendben – emelte kezeit maga elé védekezően, miközben játékos vigyor húzódott az arcára. – Tíz perc múlva találkozunk! – mondta, majd már rá is csuktam az ajtót. Még hallottam nevetését az ajtó túloldaláról, majd gyorsan megszabadultam pizsamaként használt ruháimtól, és jókedvűen beálltam a zuhany alá.

Harryvel ujjainkat összekulcsolva léptünk be a kis étterembe, ahol már annyiszor jártunk kettesben. Volt egy hátsó része, ahol egy kis teraszon volt lefoglalva nekünk egy kétszemélyes asztal, bár ilyen alkalmakkor Harry mindig elintézte, hogy más ne tartózkodhasson a hátsó részen, hiszen már megtanultuk, milyen gyorsan terjednek a hírek, és hogy még azok az emberek, akikről soha nem gondolnád, hogy rajongók, ők a legelvetemültebbek, akik minden áron képesek megszakítani egy romantikus ebédet egyetlen autogram reményében. Így hát most is csak egymás társaságát élveztük ezen a napsütéses szombati napon. Azt hiszem, ma volt az első alkalom, hogy igazán éreztem az egy hete beköszöntött nyári nap meleg sugarát, így csak egy rövidnadrágot vettem fel, természetesen egy bővebb felsővel, ami jól eltakarta a pocakomat a kíváncsi szemek elől.

Harry udvariasan kihúzta nekem a széket, majd helyet foglalt velem szemben. Azonnal megjelent az asztalunk mellettem az egyik pincérnő, aki már ismerősként köszöntött minket.

- Italt, mit hozhatok? – kérdezte kedvesen.

- Én csak egy narancslevet kérek – válaszoltam, mire a hölgy egy aprót biccentett, és Harry irányába fordult.

- Ash, nem csatlakozol hozzám egy pohár borra? – kérdezte rám nézve. Már reflexből bólintottam volna, mikor eszembe jutottak a Doki múltkori tilalmai.

- Nagyon jó évjárataink vannak – szólt közbe a pincérnő is.

- Nem igazán kívánok most alkoholt, de te ihatsz nyugodtan – vontam meg a vállam visszautasítva a bort.

- Egyedül nem iszok, szóval nekem is csak egy kóla lesz – mondta Harry.

Miután a pincérnő elment, mindketten az étlapot kezdtük el bújni, habár én már tudtam, hogy csak egy könnyű salátát fogok enni, hiszen, azt hiszem, a gyomrom még nem volt teljesen rendben a reggeli rosszullét után. A minket kiszolgáló hölgy gyorsan kihozta italainkat, majd felvette rendelésünket. Amíg az ételt felszolgálták, egy kicsit sétálgattunk Harryvel az étterem kertjében, és jókedvű beszélgetéssel töltöttük el az időt a sok színben pompázó virágtenger közepén.

Az ebéd is hasonló hangulatban telt, mindketten felszabadultak voltunk. Harry egy percet sem foglalkozott a bandával, az új lemezzel vagy a turnéval, és én is próbáltam egy kis ideig megfeledkezni a titokról, ami egyre jobban kikívánkozott belőlem, de ennek ellenére mégis egyre jobban nőtt bennem a félelem Harry reakciójával kapcsolatban. Viszont ekkor minden kétségbeesésemet elfeledve Harrynek szenteltem minden figyelmemet, hiszen az ilyen meghitt pillanatokból olyan kevés adódott nekünk manapság, habár ha minden igaz, már csak egy-másfél hónapot kell várni, hogy ő is végre szabad legyen egy kis időre, és ne csak az ágyban találkozzunk esténkén, már félálomban.

Minden tökéletesen ment, az ebéd is pompás volt, a hangulatról nem is beszélve. De mindig is tudtam, hogy semmi nem lehet ennyire tökéletes, és valami mindig van, ami a legszebb pillanatokat is képes elrontani. Éppen a desszertnek rendelt mennyei gyümölcsrizsemet ettem, mikor újból rám tört a reggeli hányinger. Megálltam az evéssel, hiszen nem akartam még rosszabbul lenni, de máris éreztem, ahogy kiver a víz. Ittam pár kortyot hűs gyümölcslevemből, de az ahelyett, hogy enyhített volna rosszullétemen, csak még rádobott egy lapáttal.

- Ash, minden rendben? – nézett fel rám Harry összeráncolt szemöldökkel.

- Csak ki kell mennem a mosdóba – mondtam sietősen, majd felpattantam székemről, és hosszú léptekkel igyekeztem az illemhely felé. Az utolsó métereket a vécéig már szinte futva tettem meg, majd fájdalmas öklendezések közepette, a földön térdelve adtam ki magamból az egész íncsiklandozó ebédet mindaddig, míg teljesen ki nem ürült a gyomrom. Miután úgy éreztem, hogy végeztem, remegő lábakkal álltam fel, és vánszorogtam oda mosdókagylóhoz, és csak azt a pozitívumot láttam az egészben, hogy legalább senki nem volt tanúja ennek az egész szörnyűségnek. Mindig is csodálatos dolognak tartottam a terhességet, az enyémet pedig egy csodának, de ezt a részét nagyon szívesen kihagytam volna.

Mikor megmostam verejtékes arcomat, hálát adtam, hogy ma reggel nem bajlódtam sokat a sminkemmel. Számat kiöblítettem egy kis vízzel, majd egy szem rágót vettem elő a táskámból, hogy elűzze ajkaim közül a szörnyű ízt és szagot. Pár percet még vártam, hogy remegésem kicsit alábbhagyjon, és kicsit megpaskoltam arcomat, hogy visszatérjen belé a szín, mert olyan sápadt voltam, hogy kezdtem megijedni saját tükörképemtől. Azonban muszáj volt visszaindulnom az asztalunkhoz, nem is sejtettem, Harry mit gondolhat, hogy miért vagyok távol ilyen sokáig, de reméltem, hogy képzelete nem szárnyalt túl messzire.

Az ajtóban megtorpantam, mikor Harryt pillantottam meg a mosdóktól az étteremhez vezető folyosó ajtajában. Meghallotta, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, és azonnal rám kapta feszült tekintetét, majd hosszú, sietős léptekkel közeledett felém.

- Megint rosszul lettél? – kérdezte kissé zaklatottan, ahogy kezei közé vette az arcomat, és szemével szigorúan vizsgálgatni kezdett.

- Nem, én csak egy kicsit… - kezdtem volna egy random kifogást, de Harry szinte azonnal félbeszakított.

- Ash, ne hazudj nekem! – szólt haragosan. – Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Olyan sápadt vagy, mint a fal, és félek, hogy bármelyik percben elájulhatsz.

- Jól vagyok, Harry – sóhajtottam.

- Gyere, menjünk haza. Beszélnünk kell. A számlát már rendeztem – mondta sietősen, majd megragadta a kezem, és az étterem kijárata felé kezdett húzni. Beültetett a kocsiba, majd ő is beszállt a vezetői ülésre, és elindította a motort.

Tudta. Éreztem, hogy tud mindent. Olyan feszült volt, és zaklatott, hogy nem kellett semmit sem mondania, de láttam rajta, hogy rájött a titkomra. Kezeim remegtek a félelemtől, és hiába akartam magyarázkodni, egy hang sem jött ki a torkomon.

- Dühös vagy rám? – kérdeztem halkan, remegő hangon, ezzel megtörve a közénk ereszkedő kínos csendet.

- Dühös vagyok – válaszolta, miközben szemei az utat pásztázták. – Magamra vagyok dühös, amiért nem vettem előbb észre.

- Nem a te hibád… – suttogtam.

- Az enyém is, amiért úgy elhanyagoltalak az elmúlt hónapokban. Szükséged lett volna rám, de én nem voltam melletted, viszont ezt most meg fog változni – ígérte.

- Nem erről van szó, Harry…

- De, igenis, nem foglak többet egyedül hagyni, hogy megint valami butaságot csinálj! – fakadt ki, és egyszerűen lehúzódott az út szélére, aminek felettébb örültem, hiszen nem lett volna kedvem belehajtani egy másik kocsiba, még ha az ennek a félelmetes beszélgetésnek a végét is jelentette volna. – Ó, a francba is, előbb kellett volna észrevennem a jeleket! A sok hányás, hogy ilyen távolságtartó vagy velem mostanában…

- Harry, kérlek… - kezdtem volna, de újból félbeszakított, ma már sokadszorra.

- Nem, Ash, hát nem érted? – fordult felém. – A legnagyobb baj, hogy én sem értem! Nem tudom, mit rontottam el? Elhanyagoltalak? Nem mondtam elégszer, hogy tökéletes vagy, és hogy így szeretlek, mindeneddel együtt? Azt szeretem, aki most vagy, kívül belül, és nincs semmi, amin változtatnod kellene! Nem mondtam elégszer, hogy milyen gyönyörű vagy? Nem becsültelek meg eléggé? – sorolta kérdéseit, miközben olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy a szívem majd megszakadt.

- Ne mondj ilyen butaságokat – válaszoltam halkan, és őszintén kezdtem teljesen összezavarodni, mert fogalmam sem volt, hogy Harry miről beszél, hogy mire akar kilyukadni.

- De akkor miért teszed ezt magaddal? Miért szenvedsz? Miért nem látod, hogy milyen tökéletes vagy, és hogy mennyire szeretlek, csak azért, mert ilyen vagy, mint most? – kérdezte már kicsit higgadtabb hangnemben. – Ash, neked segítségre van szükséget. Komoly segítségre, de melletted fogok állni, és… - De most rajtam volt, hogy félbeszakítsam őt, mert azt hiszem, nekem sikerült megértenem a gondolatmenetét.

- Harry, te minden félreértesz – mondtam halkan. – Én nem vagyok beteg.

- Ash, ha tagadod, akkor csak még rosszabb lesz minden. Be kell látnod, hogy beteg vagy, mert csak így tudnak rajtad segíteni – győzködött.

- Harry, nem vagyok bulimiás – mondtam ki végre. – Sosem tennék ilyen szörnyűséget magammal vagy a szeretteimmel.

- De a rosszullétek… - csak ennyit tudott kinyögni, és teljesen szótlanul, letaglózva bámult rám.

- Semmi közük sincs az egészhez. Tudod, hogy szedek még pár gyógyszert, és azok közül valamelyikre így reagál a szervezetem, de semmi több – hazudtam könnyedén, de azonnal összeszorult a szívem, és borzasztóan éreztem magam.

- Tényleg csak ennyi lenne? – kérdezte, és homlokát kormánynak döntötte, miközben lehunyta szemeit, és mélyen fújt ki egy nagy levegőt.

- Ennyi az egész – nyugtattam meg, és nyakát átölelve kényszerítettem, hogy forduljon felém. Egy pillanat múlva már az ölében ültem az ő oldalán, miközben Harry szorosan vont a mellkasára. Arcát a nyakam hajlatába rejtette, és megkönnyebbülve sóhajtott fel.

- Úgy megijedtem, Ash, hogy valami komoly bajod van…

- Tudom – súgtam, és megnyugtatóan túrtam göndör fürtjei közé. Tudtam, itt lenne az idő, hogy végre felfedjem a titkomat, hogy többé ne kelljen hazugságban élnem a fiú mellett, akit szeretek, és mégis képtelen voltam rá. Láttam, hogy mennyire megkönnyebbült, és így nem tudtam még egyszer elrontani a kedvét. – Szeretlek, Harry – mondtam csupán.

- Én is szeretlek – nézett szemeimbe. – És tudnod kell, hogy amit az előbb mondtam még így is teljesen igaz. Soha ne akarj megváltozni, mert tökéletes vagy. Kívül belül – söpört ki egy kósza hajtincset az arcomból. A szégyentől és bűnbánattól egy szót sem tudtam szólni, ezért csak közel hajolva hozzá egy szelíd csókot nyomtam puha ajkaira.

A hétvége túlságoson gyorsan is eltelt, és hétfő reggel már azzal a felfedezéssel szálltam ki az ágyból, hogy már nem fekszik mellettem. Szerencsére aznap reggel úgy éreztem, hogy talán kimarad a szokásos hányás, és bár hányingerem még mindig jelen volt, ez a tudat kissé feldobott. Mivel későn keltem, ezért úgy döntöttem, hogy egyelőre nem terhelem a gyomromat, ha már ilyen jól viselkedik, viszont mivel ilyen nagyszerűen éreztem magam, eldöntöttem, hogy nem fogom az egész napot pihenéssel tölteni. Elhatároztam, hogy kicsivel később elmegyek Adamért az oviba, és meglátogatjuk Dorotát otthon, meg talán együtt ebédelhetünk is.

Így komótosan elkészülődtem, és a kocsimba beszállva az ovi felé vettem az irányt. Pár napja volt utoljára, hogy láttam kisöcsémet, aki ezúttal is megolvasztotta a szívemet, mikor édes mosolyával szaladt felém, amint meglátott a csoport ajtajában. Annyira jól éreztem magam a vele töltött órák alatt, hiszen ő volt az egyetlen, aki mellett nem kellett bűntudatot éreznem, és kicsit elfelejthettem minden hazugságot és titkot. Őszintén napról napra egyre stresszesebb voltam, és éreztem, hogy nem sokáig vagyok képest ezt így tovább csinálni.

Mindenesetre az otthon töltött időben megint annak a felhőtlen tinédzser lánynak éreztem magam, aki hónapokkal ezelőtt voltam. Nem volt terhesség, sem semmilyen betegség, a legnagyobb gondom az volt, hogyan béküljek ki apuval egy veszekedés után, vagy milyen meglepetéssel kedveskedjek Harrynek, ha hazaér. Ez őszintén nagyon hiányzott, habár az eltelt időket biztos nem töröltem volna ki. Nem adtam volna a mostani, egyre erősödő szerelmünket Harryvel vagy ezt az apróságot, aki most is a hasamban növekedett.

Délután, azaz már kora este, Dorota által minden finomsággal megtömve ültem be a kocsimba, de nem akartam még hazamenni, így a stúdió felé vettem az irányt.

Lépteim visszhangoztak a kissé már elhagyatott épületben. Azonban egy teremből még hangos nevetés szűrődött ki, így könnyen megtaláltam a célomat. Halkan kopogtattam, és benyitottam, legalábbis benyitottam volna, ha az ajtó nem lett volna bezárva.

- Nem veszünk semmit! – hallottam meg Louis kiabálást a túloldalról.

- Én vagyok az, Ash! – nevettem. – Hoztam sütit is – tettem hozzá.

- Nem akarunk meghalni, de azért köszönjük! – kiáltotta vissza Liam.

- Nem én csináltam, hanem Dorota – forgattam meg a szemem. Pár pillanat múlva egy kis sugdolózás után mégis kinyílott az ajtó, és Niall keze nyúlt ki a kis résen. Kuncogva adtam neki a tányért, mire gyorsan visszahúzta a kezét, és becsapta az ajtót, miután egy kis cetlit ejtett a kezembe. „Szeretettel kedvenc rajongónknak!” – állt rajta pár aláírással együtt.

- Héj, ez nem igazságos! – panaszkodtam az ajtón dörömbölve. Egy perc múlva nevetés és hangosabb beszéd szűrődött ki a folyosóra, majd máris újból tárva állt az ajtó, de csak egy pillanatra, míg Harryt kilökték rajta.

- Hát, veled meg mi történt? Mit tettél, hogy így kidobtak? – kuncogtam.

- Én volt az egyetlen, aki amellett szavazott, hogy bejöhess – vonta meg a vállát nevetve. Pár lépést tett felém, és a falhoz szorított, majd egy szenvedélyes csókot nyomott ajkaimra.

- Szia – suttogtam kissé lihegve, miután elváltunk.

- Örülök, hogy jöttél – mondta lágyan.

- Adammel voltam a délután, és miután nem bírtam azt a mennyiségű ételt, amit Dorota még belém akart erőltetni, valahogy kiszabadítottam magam otthonról, és úgy gondoltam, hogy meglátogatlak.

- És hogy vagy ma?

- Jól, sokkal jobban – válaszoltam mosolyogva. – Ma egyszer sem hánytam.

- Ennek örülök – mondta őszintén. – És Adammel mi van?

- Napról napra egyre nagyobb. Attól félek, hogy mire feleszmélnék, már nekem kell felnéznem rá – kuncogtam. – Viszont érdeklődött felőled.

- Nekem is hiányzik már – vallotta be Harry. – Amint vége lesz ennek a sok próbának, ígérem, hogy meglátogatom, de ha újból elmész hozzá, mondd meg neki, hogy nemsokára találkozunk.

- Hát, persze! – mosolyogtam, és még egyszer felpipiskedtem, hogy elérjem oly kívánatos ajkait. Édes pillanatunkat az ajtó nyílása szakította félbe, és egy kis erőltetett köhécselés, mire Harryvel azonnal szétváltunk.

- Úgy döntöttünk, hogy bejöhettek, főleg, hogy a te részed jön, Hazz, a kisfilmben – mondta Louis.

- Oké, már rohanok is! – nyomott még Harry egy vidám puszit a homlokomra, majd már siettetett is, és eltűnt az ajtó mögött. Én is követtem volna őt, de Louis kezével megállított.

- Beszélhetnénk? – kérdezte halkan, és tőle nem megszokottan túlságosan is komolyan.

- Persze – eresztettem meg felé egy bizonytalan mosolyt.

- Meddig fogod még ezt húzni? – tért azonnal a lényegre.

- Louis… - sóhajtottam. – Én csak… nem tudom – vallottam be.

- És mikor fogod? – vágta hozzám következő kérdését. – Nem érzed úgy, hogy Harrynek joga lenne tudni, hogy apa lesz? – emelte fel a hangját suttogás közben, hogy a bentiek mégse halljanak meg minket.

- Louis, te nem tudod, milyen nyomorultul érzem magam… - csóváltam meg a fejem, miközben arcomat kezeim közé rejtettem.

- Ennyire sem becsülöd őt? Ebben az egészben ő is pont annyira benne van, mint te. Harry a legjobb barátom, örülök boldog veled, és minden boldogságot kívánok kettőtöknek, de van ennek az egésznek értelme, ha ennyire nem bízhattok meg egymásban? Nem szereted annyira, hogy elmond neki ezt a titkot, aminek talán még örülni is fog?

- Hogy mondhatod ezt, Louis? – zokogtam fel, és könnyek folytak le az arcomon.

- Harryvel együtt téged is megszerettelek, és nem akarlak bántani, de egy hetet kapsz, hogy elmond neki az igazat, vagy én leszek az, aki megteszi, és hidd el, akkor sokkal jobban fog fájni neki.

- Louis, kérlek, ne csináld ezt! – sírtam. – Ha számítok neked, vagy ha Harry tényleg számít neked, akkor ne csináld ezt! – könyörögtem.

- Pont emiatt hoztam meg ezt a döntést. Nem könnyű nekem sem, de ha másképp nem megy, akkor muszáj lesz ezt a lépést megtennem – mondta keményen, de szemeiben őszinte szomorúság csillogott, mikor megfordult, és magamra hagyott a folyosó közepén.

Egész testemet rázta a zokogás, és képtelen voltam tovább maradni. Szörnyen dühös voltam Louis-ra, de legmélyen mégis tudtam, hogy teljesen igaza van.

Remegett a kezem, ahogy a kocsikulcsot elfordítottam a gyújtásban, és zokogva hajtottam ki a parkolóból, majd csak céltalanul vezettem végig az utcákon. Könnyeim elhomályosították a látásomat, miközben elolvastam a táblát, miszerint már átléptem London határát. Úgy éreztem, hogy darabokra törtem belülről, és képtelen lettem volna többé Harry szemei közé nézni. Egy szörnyű ember lett belőlem, aki már nem érdemelte meg Őt.

Hirtelen megszólalt a telefonom, és felzokogtam, mikor a kijelzőn Harry nevét olvastam el. A következő pillanatban viszont minden túl gyorsan történt, és elvesztettem az irányítást a kocsi felett.

Iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, ahogy magamhoz tértem. Nyögdécselve kinyitottam a szemem, és azt vettem észre, hogy az első üléseken fekszek keresztbe, miközben éreztem, ahogy valami meleg folyik végig a homlokomon. Egy kis fényt láttam, ami a telefonomból szűrődött ki. Harry hívott még mindig, ami azt jelentette, hogy nem sokáig lehettem eszméletlen. Nyöszörögve a fájdalomtól a mobilom után nyúltam, majd remegő kezekkel emeltem a fülem mellé a készüléket.

- Ash, na végre! – hallottam meg Harry vidám hangját. – Épp most végeztem a felvétellel, de nem talállak sehol! Miért mentél el ilyen gyorsan?

- Sa-sajnálom… - szipogtam. – Annyira sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem – könyörögtem, miközben testemet rázta a zokogás.

- Ash, nincs miért bocsánatot kérned – mondta lágyan. – Mi a baj? Hol vagy most?

- Harry… én egy szörnyű ember vagyok… nem érdemellek meg téged… de… annyira szeretlek… és… sajnálom – sírtam.

- Ash, ne beszélj butaságot – kérte. Hirtelen mély fáradtság fogott el, hangja pedig olyan megnyugtató volt, hogy lehunytam szemeimet. – Hol vagy most? Érted megyek.

- Sajnálom – mondtam még utoljára, majd ujjaim közül kicsúszott a telefon. Hallottam, hogy valaki kopogtat a kocsi ablakán, de már képtelen voltam a szemeimet is kinyitni, és magába szippantott a sötétség.

Halk pityegés hallottam, ami hirtelen fájdalmasan ismerősnek tűnt. A fejembe szúró fájdalom hasított, mire kezemet oda kaptam, így megéreztem egy nagy kötést a homlokomon. Lassan nyitottam ki szemeimet, és nem is nagyon csodálkoztam, hogy egy kórházi ágyban találtam magam.

- Jó estét, Miss Higgins! – szólalt meg egy nővér az ágyam mellől. – Hogy érzi magát?

- A fejem… - motyogtam kissé elhalóan.

- Épp most kötöttem be az infúziót, pár perc és sokkal jobban lesz – ígérte.

- Mi történt? – kérdeztem halkan. Emlékeztem, hogy beborulok az árokba, aztán a telefonbeszélgetésre Harryvel, de minden olyan homályosnak tűnt. Az egyetlen, amiért kétségbeesés uralkodott el rajtam az a baba volt. Ugye minden rendben van vele?

- Balesetet szenvedett London határán kívül, de mindjárt jön a doktor, aki majd részletesebb tájékoztatást tud adni. – Ebben a pillanatban vágódott ki a kórterem ajtaja, és Harry rontott be rajta zavarodott és kétségbeesett tekintettel. Viszont amint meglátott, vonásai valamelyest meglágyultak, és sietős léptekkel szűkítette le a köztünk lévő távolságot.

- Ash, Istenem… - fulladt el a hangja, ahogy összekulcsolta ujjainkat. – Annyira aggódtam érted! Mikor hívtak, hogy a kocsidat egy árokban találták meg London mellett, azt hittem, hogy megőrülök. – Szorosan, de mégis óvatosan ölelt magához.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – kértem bocsánatot ma már sokadszorra, miközben egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.

- Hogy érzed magad?

- Fáj a fejem, gondolom rendesen beüthettem, de ennyi. – Legalábbis nagyon remélem.  

- Miért siettél el úgy? – kérdezte lágyan.

- Én csak… - kezdtem volna kitalálni valami megfelelő magyarázatot, mikor újból nyílott az ajtó, és egy férfi lépett be rajta.

- Jó estét! Dr. Marin vagyok az ügyeletes orvos, aki a baleset után megvizsgálta Önt – tájékoztatott minket, én pedig egy aprót bólintottam. – Lefuttattunk párt tesztet és vizsgálatot, amíg nem volt magánál, de nem találtunk egy kisebb agyrázkódáson kívül semmit. Ma éjszakára bent tarjuk megfigyelésre, de ha nem lesz semmi gond, akkor holnap délelőtt haza is mehet.

- Köszönjük, Dr. Marin - szólt Harry. 

- Szerencséje van, kisasszony – jegyezte meg az orvos. – A babának nem esett semmi baja a baleset folyamán, de magának, mint veszélyeztetett terhesnek sokkal… - Elkerekedtek szemeim, és az ütő is megállt bennem. Többé nem figyeltem a doktor szavaira, hanem Harryre kaptam a tekintetem, aki üresen, meghökkenve meredt az orvosra. Ujjaim kicsúsztak az övéi közül, és hirtelen úgy éreztem, mintha csak egy rémálomban lennék.