Hitetlenül, kikerekedett szemekkel bámultam Vanessa után. Képtelen voltam felfogni, hogy mit kereshet nálunk, mikor Harry nincs itthon. Azt cseppet sem felhőtlen múltunkból sejtettem, hogy nem egy baráti beszélgetésre ugorhatott be. Próbáltam összeszedni magam, nagy levegőt véve becsuktam a bejárati ajtót, és követtem Vanessát a nappaliba.

- Öhm… Harry nincs itthon – mondtam kissé még mindig zavartan, mikor utolértem őt.

- Nem is őt keresem. Tudom, hogy Párizsban vannak egy koncerten, pont ezért is jöttem most. Veled szeretnék beszélni – szólt újra, mire elképedésem csak fokozódott. – Leülnék, ha nem gond – tette hozzá.

- Persze – bólintottam egy aprót, teljesen megfeledkezve házigazdai kötelességeimről. Nem mintha Vanessát annyira biztatni kellett volna, mert mielőtt szólhattam volna, már el is helyezkedett a kanapén. – Kérsz valamit? Esetleg inni? Van diétás kólánk, ha gondolod – céloztam a múltkori alkalomra, mikor egyszerűen játszadozott velem és ezekkel az italokkal.

- Nem ezért jöttem, csak ülj le! – mutatott a vele szemben lévő fotelra. Kissé megilletődve tettem eleget kérésének, és kezdtem úgy érezni magam, mintha nem is én lennék itthon ebben a házban, hanem ő.

- Szóval? – köszörültem meg a torkom. – Miről is lenne szó?

- Ne álltassuk magunkat, Ashlyn – kezdte. – Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem csacsogni jöttem hozzád, azt a barátnőimmel teszem, te pedig nem vagy az. – Lenéző szavai valahogy már cseppet sem tudtak megérinteni, vagy megbántani.

- Én is hasonlóan gondolom – bólintottam egy aprót. – Viszont éppen a barátnőimet várom, szóval essünk túl ezen az egészen, ha annyira fontos, minél hamarabb.

- Oké – dobta hátra hosszú fürtjeit, amiért irigyelni kezdtem őt az én rövid, kissé megritkult tincseimmel. Ahogy végignéztem a velem szemben ülő Vanessán, bármennyire is utáltam őt, muszáj volt megállapítanom, hogy gyönyörűen néz ki. Irigyeltem mélybarna szemeit, és tökéletes alakját, az én semmilyen színű szemeim, és már túlságosan is sovány testem mellett. – Harryvel már régóta beszélnünk kellett volna veled, de Harry meg akart kímélni téged, főleg most, a betegséged miatt.

- Megkímélni?

- Tudjuk jól, hogy nem lesz könnyű senkinek sem. Harrynek szörnyű lelkifurdalása van, hiszen nem akar bántani téged, törődik veled.

- Nem értem mire akarsz kilyukadni – vallottam be zavartam.

- Szinte egész életemben ismertem Harryt, a szüleink már ezelőtt összejártak, hogy mi egy óvodába kerültünk volna – kezdett mesélni. – Mindig is jó barátok voltunk, hiszen a baráti társaságunk közös volt, meg persze összekötött minket a sok emlék. Mégis csak a középiskolában jöttünk rá, hogy köztünk lehetne több is. És lett is. A mi szerelmünk nem azaz egyszerű gyerekszerelem volt, annál sokkal több, valami mámorító és hatalmas érzés. Nem mondom, hogy ő volt nekem az első fiú, de ő volt az egyetlen, akit őszintén szerettem. De aztán Harry elment Londonba, és bejött neki az éneklés, mint tudjuk. Emiatt szakított velem.

- Fogalmam sincs, hogy erről az egészről nekem miért kell tudnom – vallottam be. Minden egyes szavától felfordult a gyomrom, mikor Harryről a barátjaként beszélt. Féltékeny voltam. Viszont hiába szakítottam félbe Vanessát, ő csak tovább folytatta.

- Sokáig azt hittem, hogy Harry csak játszadozott velem a középiskolában, így egy idő után túltettem magam a szakításon. Azonban, mikor legutóbb veled együtt Holmes Chapelben járt, muszáj volt megnéznem, mi lett belőle. Persze, előtte is beszéltünk már telefonon vagy az interneten keresztül, de akkor végre annyi év után személyesen láthattam őt. És akkor újra fellángolt bennem az a régi érzés. Tudtam, hogy nekem még mindig ő kell. Pont kapóra is jött akkor, hogy Londonba kezdtem költözni, már csak egy akadály volt mellette. Te. – Összeráncolt szemöldökkel figyeltem, és vártam, hova akar mindezzel kilyukadni. – Az elején próbálkoztam, de semmi haszna nem volt, így igyekeztem elkerülni Harryt. Aztán egyik nap ő hívott fel. Akkor voltál majdnem egy hete kómában, azt hittem, csak arra volt szüksége, hogy beszélhessen valakivel. Semmi kedvem sem lett volna hallgatni, ahogy rólad áradozik, és elmondja, hogy mennyire szenved nélküled, de végül áthívtam magamhoz. Ahogy az előbb is mondtam, azt hittem, hogy csak egy kis lelki feltöltődésre van szüksége, arról álmodni sem mertem, hogy nem csak ilyen módon kellek neki.

- Miről beszélsz? – akadt el a lélegzetem. Rögtön a legrosszabbra gondoltam, és csak arra vártam, hogy Vanessa megcáfoljon.

- Lefeküdtünk Harryvel.

- Hazudsz! – pattantam fel a fotelből.

- Ha belegondolsz, Ashlyn, azt hiszem, ebben nincs is semmi furcsa. Mielőtt hogy kómába estél volna, már hetekkel szakítottál Harryvel. Te is tudod, hogy egy férfinak vannak testi szükségletei, ezért nem hibáztathatod őt. – Annyira fájtak a szavai. Képtelen voltam elhinni, hogy Harry valóban megtette volna.

- Nem csalt meg. Képtelen lenne rá… - Hangom elhalt, hiszen már csak magamat győzködtem. – Szeret engem…

- Szeret – bólintott egy aprót Vanessa érzelemmentes arccal. – Szeret, mint egy barátot, mint a testvérét. – Szavai hallatán könnyek gyűltek a szemembe. Bármennyire is nem akartam hinni neki, azok a fránya könnyek mégis lefolytak az arcomon. - Másnap reggel megbeszéltük, hogy ez többé nem fordulhat elő. Harryt szörnyű lelkiismeret furdalás gyötörte, amiért ezt tette veled, ezért megbeszéltük, hogy soha többé nem találkozhatunk, és titokban tartjuk az egészet.

- Akkor mégis most miért mondod ezt el nekem? Miért akarsz még jobban belém tiporni? – szorítottam ökölbe kezeimet, és számba harapva próbáltam megállítani szüntelenül folyó könnyeimet.

- Mert úgy gondolom, hogy tudnod kell az igazságot. Azon az éjszakán történtek benne is felébresztettek valamit. Hiszen pár nap múlva Harry újból felkeresett, talán még kétségbeesettebben. Újra megtörtént a dolog, de ekkor már mindketten tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. Tudtuk, hogy szeretjük egymást, így már nem is volt kérdés, hogy nem maradhatunk többé távol egymástól.

- Nem! Nem! Nem! – járkáltam fel-alá a nappaliban. – Ez képtelenség! Harry engem szeret!

- Szeret téged, de nem szerelmes beléd. Már nem.

- Ne hazudj nekem! – kiabáltam könnyeim között. – Csak tönkre akarsz minket tenni! Ha valóban így lenne, Harry nem titkolta volna el előlem! Annyira még becsülne, hogy ő maga mondaná el!

- Harry nem tudja, hogy itt vagyok. Tudom, hogy dühös lesz, ha megtudja, hogy beszéltem veled, de mi csak szenvedünk, te pedig nem élhetsz hazugságban. Tudom, szörnyű az időzítés, Harry még várni akart a betegséged miatt. Nem akart mindent rád zúdítani, mikor ilyen állapotban vagy, de most, hogy elkezdtél gyógyulni, úgy éreztem, hogy ezt nem húzhatjuk tovább. – Fejemet hevesen rázva a fülemre tapasztottam kezeimet. Nem akartam, nem bírtam tovább hallgatni. Vanessa minden szavával, mintha egy tőrt forgatott volna bennem. Utáltam, hogy ilyen összetörtnek és gyengének lát, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt, mert ha mindez igaz, akkor elvesztettem Őt.

- Csak sajnálatból volt velem… - mondtam ki a nyilvánvalót.

- Sokat beszéltünk erről Harryvel az elmúlt hónapokban, főleg éjjelenként, mikor te már aludtál – mondta rezzenéstelen arccal. - Üdítő változatosság voltál a számára a sok lotyó után az ártatlanságoddal, de mindketten tudjuk, hogy Harrynek nem az olyasfajta lányok kellenek, mint te. Talán szeretett az elején minden naivságoddal együtt, de egy idő után unalmas lettél a számára. Hiszen tudjuk, hogy én mennyivel többet tudok neki adni. Harry már csak kegyelemből volt veled, megjátszotta magát, hogy boldoggá tegyen az utolsó napjaidon. Senki sem olyan kegyetlen, hogy egy haldokló lányt kidobjon, így vártuk, hogy a műtét után mi fog történni. Hogy felébredsz-e a kómából, vagy milyen lesz egy idő után az állapotod.

- Arra vártatok csak, hogy soha ne ébredjek fel a kómából, vagy hogy egyszerűen csak meghaljak – szűrtem fogaim közül. Ekkor könnyek már nem potyogtak a szememből, a dühön kívül képtelen voltam mást látni. – Gratulálok, Vanessa! Nyertél! – tártam szét a karom lemondóan. – Elvetted tőlem! Tönkretetted az életemet! Most pedig tűnj innen, és soha többé ne kerülj a szemem elé! – emeltem fel a hangom. Vanessa kissé kikerekedett szemekkel nézett rám. Igaza volt, eddig naiv voltam. Naiv voltam, amiért minden ellenem irányuló tettét egyszerűen lenyeltem, de többé nem fogom. Kiállok magamért, ha kell, a saját kezemmel rángatom ki azon az ajtón a hajánál fogva. – Még egyelőre én lakok ebben a házban, szóval takarodj innen! – Kezeimet ökölbe szorítottam az oldalam mellett, és kemény tekintettel figyeltem, ahogy Vanessa kiiszkol a házból. A bejárati ajtó becsapódott mögötte, én pedig abban a pillanatban elvesztettem az irányítást érzelmeim felett, és zokogva hulltam vissza a fotelbe. Magamhoz öleltem térdeimet, mert úgy éreztem, hogy a fájdalom szétszakít belülről. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt tették velem, hogy Ő ezt tette velem. Azt hittem, hogy ami köztünk van az ennél erősebb, és talán örök. A műtét előtt még házasságról és közös gyerekekről beszélt, most pedig meg kellett tudnom, hogy amíg én kómában feküdtem, ő egyszerűen megcsalt ezzel a lotyóval, nem is egyszer. Vanessán nem csodálkoztam, tudtam, hogy az első adandó alkalommal minden gondolkodás nélkül rávetné magát Harryre, de azt sosem hittem volna, hogy Harry is megtenné. Hiszen annyiszor mondta, hogy szeret, hogy nem tud nélkülem élni. Még tisztán emlékeztem a szavaira tegnapról: „Nem érdekel senki más, ha te velem vagy”, és a „Tiéd vagyok”, mire zokogásom zengte be az egész nappalit.

A legrosszabb volt az egészben, hogy végtére is megértettem Harry tettét. Soha nem értettem, mit látott bennem. Ő volt az első barátom, szóval nem volt semmi tapasztalatom Vanessával ellentétben, aki minden bizonnyal nem egy fiúval volt már együtt. Különben sem volt bennem soha semmi érdekes. Sosem voltam különlegesen szép, főleg most, hogy csontsoványra fogytam a betegségem miatt, szemeim alatt örökösen sötét karikák éktelenkedtek, arcom sápadt és beesett volt. Velem szemben Vanessa tökéletes volt. Ott domborodott, ahol kellett, és egyik vonásában sem találhattam kifogást. Tipikusan az a lány volt, aki után minden férfi megfordult. Harry pedig köztudottan bolondult a nőkért, mielőtt újra találkoztunk volna a turné előtt. Naivan azt hittem, hogy miattam képes megváltozni, de mekkorát tévedtem! Egyszer szeretett, tudom, hogy szeretett, de egyszerűen rám unt. Soha nem is illettünk mi össze Harryvel, hiszen ő volt a nagy szupersztár, akiért minden lány odavolt, én pedig csak Ashlyn, akit mindenki sajnált az anyukája halála miatt, nem volt bennem semmi érdekes, ami a külső hiányosságaimat pótolhatta volna. Mindig is tudtam, hogy van odakint valaki, akinek mindez ellenére én leszek a tökéletes, én pedig butuskán azt reméltem, hogy ez a fiú Harry lesz.

Nem ez volt életem első csalódása, de az biztos, hogy a legfájdalmasabb. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy a fiú, aki nemrég még a csillagokat ígérte le nekem az égről, másnál keresett vigasztalást, mikor én kómában voltam.

Hosszú idő telt el, míg megszólalt a csengő. Tudtam, hogy a lányok jöttek meg, de önsajnálatomba süppedve képtelen voltam felállni a fotelből. Úgy éreztem, hogy Harry nélkül semmi vagyok. Pár perc múlva, sok-sok csengetés után megszólalt a telefonom is, és tudtam, hogy lányok hívnak, mégsem nyúltam a mobilom után. Aztán egyszer csak vége lett a csengetésnek, és a hívásoknak, így azt hittem, hogy a lányok feladták, és már el is mentek, mikor az ajtó nyitódását hallottam meg, majd barátnőim vidám hangját.

- Nyitva! - örvendezett Eleanor.
- Szerintetek itthon van? – Perrie.

- Itt van a kocsija.

- De gyalog is elmehetett valahova. – A hangok egyre közelibbnek tűntek, és szerettem volna eltűnni. Nem akartam válaszolni a rengeteg kérdésre, és a sajnálkozó pillantásokra sem vágytam.

- Kíváncsi vagyok, ho… - Perrie hangja már egészet közelről jött, de félbehagyta mondanivalóját, mikor meglátott engem.

- Istenem, Ash… - hallottam meg Sarah-t, de képtelen voltam szembe nézni velük.

- Sajnálom, én csak… - kezdtem, de képtelen voltam kinyögni egy értelmes mondatot.

- Héj, Ash… – simította vállamra kezét gyengéden Eleanor. – Ash, nézz rám! – kérte lágyan. Lassan, könnyektől elhomályosodott látással emeltem rájuk tekintetem.

- Mi történt? Mi a baj, Ash? – kérdezte Sarah értetlenül, kissé kétségbeesve, én viszont nem tudtam megszólalni.

- Csak azt áruld el, hogy miről van szó! – kérlelt Perrie. – A betegséged? – Megráztam a fejem. – Akkor Harry az? Hiányzik Harry? – próbálkozott tovább. A Göndörke nevét hallva összeszorult a szívem, és egyre szaporábban hulló könnyeimből a lányok könnyen kitalálhatták válaszomat.

- Mit tett? Kérlek, Ash, mondj valamit! – könyörgött Sarah.

- Segíteni szeretnénk, de ha nem mondasz semmit, akkor mi is tehetetlenek vagyunk – győzködött Perrie halkan.

- Én csak… - szólaltam meg végre. Képtelen voltam magamban tartani az egészet. Úgy éreztem, hogy összeroppanok a kusza gondolataim súlya alatt, ha nem osztom meg őket senki mással. - Ígérjétek meg, hogy senkinek sem áruljátok el! – kértem őket sírástól rekedtes hangon. Mindhárman feszült figyelemmel néztek rám, miközben szinte szinkronban egy hatalmasat bólintottak. – De még Louis-nak sem – néztem Elre, aki szinte képtelen titkot tartani Lou előtt.

- Még neki sem – tett ígéretet szívére tett kézzel.

- Ma délután itt volt nálam Vanessa – szipogtam.

- Vanessa? Mármint az a lotyó, aki múltkor úgy ráhajtott Harryre? – kérdezte Sarah, én pedig egy aprót bólintottam.

- Megcsalt. Harry megcsalt vele, míg kómában voltam… - nyögtem ki, és zokogva hajtottam vissza a fejem térdeimre.

- Nem! Ez képtelenség! – kiáltott fel Eleanor.

- Nem tudom, Ash… - húzta el a száját Perrie. – Harry le sem tagadhatná, hogy mennyire beléd van zúgva.

- Többé már nem – ráztam meg a fejem ölembe potyogó könnyekkel. – Hónapok óta együtt van vele.

- Én ezt nem tudom elhinni… - suttogta El hitetlen arccal és csillogó szemekkel. Ekkor megszólalt a telefonom. A csengőhangról rögtön tudtam, hogy Harry az, de figyelmen kívül hagytam. 

- Pont most, mikor minden rendeződni látszott. Olyan sokáig hittem azt, hogy nem élem meg a nyarat, és most, hogy végre gyógyulni kezdtem, minden álmom összeomlott – sírtam. – Harry csak sajnálatból volt velem. Csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy elmondják, hogy többé már nem kellek Harrynek. A legegyszerűbb az lett volna, ha fel sem ébredek a kómából, vagy ottmaradok a műtőasztalon.

- Ash… - szorította meg a kezem El, és már neki is könnyek folytak le az arcán.

- Úgy is erre vártak. Annyival egyszerűbb lett volna mindenkinek… - csuklott el a hangom.

- Nem mondhatod ezt! – szólt Sarah kissé megbotránkozva szavaimtól. – És akkor mi van Adammel? Paullal? Vagy velünk, a barátaiddal? Mi már nem is számítunk?

- Igazad van. Önzőség, amit mondtam, de annyira… annyira fáj… - nyögtem ki.

- Jaj, tudom nagyon jól… - sóhajtott fel Perrie. – Zaynt is sokszor megvádolták azzal, hogy megcsalt engem. Elején még hittem is a sajtónak, és a poklon mentem keresztül, de végül kiderült, hogy mind hazugság volt.

- Értem, mire akarsz kilyukadni, Perrie – szólt Sarah. – Ismerjük Vanessát, és mind nagyon jól tudjuk, hogy mindenáron vissza akarja szerezni Harryt. Mi van akkor, ha ez megint csak egy gonosz kis játéka, hogy szétválasszon titeket?

- Nem tudom… - ráztam meg a fejem tehetetlenül.

- Én ismerem Harryt – szólalt meg Eleanor halkan. – Szinte az összes eddigi barátnőjével találkoztam. A legtöbbjük csak egy éjszakára kellett neki, de te más vagy. Le sem tagadhatná, hogy mennyire szeret téged. Én tudom, hogy ez igazi – mosolygott rám kedvesen. – Harry nem buta, biztosan nem cserélne le téged egy ilyen lotyóra, mint Vanessa. Annyival jobb vagy, mint ő. Annyira más, mint a többiek.

- Pont ez az. Más vagyok – suttogtam. – Talán az elején tényleg szeretett, de mi van, ha rám unt. Sosem az ilyen lányok kellettek neki, mint én. Talán elege lett belőlem. Talán nem vagyok hozzávaló.

- Ez nem igaz – rázta meg hevesen a fejét Sarah. – Sosem kedveltem igazán Bodrit, ezt te is tudod, de sok piszkálás ellenére tudom, hogy ti tökéletesek vagytok. Szeretlek, Ash, mint a testvéremet, de ha ti Harryvel együtt vagytok, akkor képtelenség veletek normálisan együtt tölteni egy kis időt.

- Ha egymás közelében vagytok, el sem tudtok szakadni egymás tekintetétől – folytatta Perrie. – Hozzátok sem tudok anélkül szólni, hogy ne valami titkos sugdolózást szakítsak félbe.

- És az a sok érintés és csók… - tette hozza El édesen.

- De az már mind csak a múlt… - szipogtam könnyeimet törölgetve.

- Beszélned kell Harryvel! – jelentette ki Sarah. – Ennyiben nem hagyhatod a dolgot! Talán nem is történt semmi köztük, és csak annak a lotyónak az ármánykodásáról van szó, hiszen semmi bizonyítéka nem volt mindarra, amit próbált veled elhitetni. Beszélned kell Harryvel, biztos van valami magyarázat erre az egészre. – Ebben a pillanatban újból, már vagy ezredszerre csörrent meg a telefonom. Perrie azonnal a kezébe vette, és felém nyújtotta a készüléket.

- Vedd fel, és tisztázzátok a dolgot! – biztatott.

- Ne! Ez még túl korai! – pánikoltam be. – Még nem vagyok felkészülve erre a beszélgetésre! – Féltem attól, hogy mit fogok hallani.

- De muszáj lesz beszélnetek! – jelentette ki Perrie.

- Majd holnap – ígértem idegesen.

- Ígéred, hogy kijössz velünk a reptérre holnap reggel, és megbeszélsz mindent Harryvel? – húzta fel Sarah a szemöldökét, mire egy nagyot bólintottam. - Jól van, add nekem! – vette el Sarah a telefont, és mielőtt ellenkezni tudtam volna, már fogadta is a hívást. – Szia, Bodri!... Nem, éppen fürdik… Nem, most tényleg nem alkalmas… Harry, ez egy csajos pizsiparti, aminek éppen a közepébe rondítottál bele, szóval most tényleg zavarsz… Persze, megmondom neki… Helló, Bodri! – szakította meg a vonalat.

- M-mit akart? – kérdeztem remegő ajkakkal.

- Gondolom csak olyan nyálasan beszélni veled, ahogy szokott – vonta meg. – Azt üzeni, hogy hiányzol neki, és hogy szeret – lágyult el barátnőm hangja. Szavai hallatán, minta szívemben egy tőrt forgattak volna, és zokogva törtem össze újra. Képtelen voltam megnyugodni még barátaim ölelő karjai között sem. Az egyetlen, aki remény tudott volna adni, az Harry volt. Szükségem volt rá, hogy elmondja újra, hogy szeret, és megcáfoljon mindent, amit Vanessa mondott.

Legalább a lányok miatt próbáltam lenyugodni, nem akartam elrontani estéjüket. Miután sírásom csillapodott, és leszavaztuk a romantikus filmeket, Perrie egy horrort rakott be a lejátszóba. A lányok néha felsikítottak mellettem, én valahogy mégsem tudtam megijedni. Abban a pillanatban semmitől sem rettegtem jobban, mint a holnapi beszélgetéstől Harryvel.

Mivel a fiúk másnap korán reggel érkeztek, így a film után szinte azonnal lefeküdtünk aludni. Mindhárom barátnőmet szinte azonnal elrabolta az Álomvilág, az én szemeimre valahogy mégsem jött álom. Harryvel közös ágyunkban fekve az éjjeliszekrényen álló közös képünket néztem, amit a hold ezüstös fénye világított meg. A fotó Harry születésnapján készült. Az ölében ülök, vidáman mosolyogva, míg ő ajkait arcomhoz érintve egy puszival kényezteti bőrömet. Annyira boldognak tűntünk mind a ketten, de ha belegondoltam, hogy ekkor Harrynek már viszonya volt azzal a lotyóval, akkor újból sírni támadt kedvem, habár könnyeim ekkora már teljesen elfogytak.

Fejemben újra és újra lejátszódott a beszélgetésünk Vanessával. Eszembe jutott minden, amit akkor mondott. „Szeret téged, de nem szerelmes beléd.”, „Már csak kegyelemből volt veled.”. Egész éjszaka egy percet sem aludtam, és fél hatkor már ki is keltem az ágyból, mert úgy éreztem, hogy muszáj valamit csinálnom, különben nyomasztó gondolataim összeroppantanak belülről. Lezuhanyoztam, majd reggelit kezdtem el készíteni.

Az éjszaka az is eszembe jutott, hogy talán egyszerűen csak össze kellene pakolnom, és hazaköltöznöm apához, aztán ezt az ötletet el is vetettem, hiszen meg kellett adnom az esély Harrynek, hogy kimagyarázza magát. Viszont egyre jobban úgy éreztem, hogy ez a beszélgetés sokkal fájdalmasabb lesz, mint azt gondolnám. Egyre inkább kezdtem Vanessának hinni, hiszen annyira valósnak érződtek érvei.

Egy éjszaka alatt teljes roncs lettem. Szemeim még karikásabban és beesettebbek voltak, mint általában, arcom pedig a szokásánál is sápadtabb. Kezeim remegtek, hasam pedig feloldhatatlan görcsben volt. Mikor lányok lejöttek az emeltről, sajnálkozva néztek végig rajtam, majd egy-egy, a szokásosnál hosszabb öleléssel köszöntek, mitől valamiért újra sírni támadt kedvem, de könnyeimet inkább a Harryvel hamarosan megtörténő beszélgetésre tartogattam.

Reggeli után, amiből én egy falatot sem tudtam enni, a lányok is elkészültek, majd el is indultak Perrie kocsija felé, míg én a garázsba igyekeztem.

- Ash, nem akarsz velünk jönni? – ajánlotta fel Perrie.

- Nem, köszi – ráztam meg a fejem elhaló hanggal. – M-még be kell ugranom a boltba, mielőtt Harry hazajön, mert elfogyott a tej – füllentettem.

- Rendben, de a reptéren találkozunk, igaz? – kérdezte Sarah.

- Persze – bólintottam egy aprót erőltetett mosollyal az arcomon, majd figyeltem, ahogy a lányok elhajtanak.