- Jó reggelt! – köszöntem hangosan, ahogy beléptem a konyhába, és hatalmas mosolyt varázsoltam az arcomra, ami napról napra kezdett egyre őszintébb lenni.

- ’Reggelt! – köszönt vissza apa, miközben beleivott a kávéjába. – Mi a terv mára? – kérdezte, ahogy az asztalra a helyezte az övében fekvő napilapot.

- Kilenckor van ma nyitás, de előtte még van egy időpontom, hogy megnézzek egy lakást a belvárosban – mondtam, és sietve leemeltem az asztal közepén álló tányérról egy vajas pirítóst, majd egy pohár tejjel leöblítettem egyre csökkenő darabszámú gyógyszereimet.

- És hova ez a nagy sietség? – húzta fel apa a szemöldökét mosolyogva.

- Csak igyekezni szeretnék, mert ma én viszem Adamet az oviba, és nem akarok elkésni a találkozóról – válaszoltam nagyot harapva reggelimbe.

- Elvihetem én is, ma nincs sok dolgom – mondta.

- Nem kell, köszönöm, még lesz időm, feltéve, ha Dorota felöltöztetni a Kicsit két percen belül – tettem hozzá.

- Már itt is vagyunk! – halottam meg házvezetőnőnk hangját a lépcső felől.

- Jó reggelt! – adtam neki egy gyors puszit, mikor öcsémmel a karjában megjelent a konyhaajtóban. – Szia, Kicsim! – öleltem meg öcsikémet. – Siess cipőt húzni, mert elkésünk! – csapta egy picit a fenekére, mire elsietett az előszobába.

- Ashlyn, ma megyek virágot nézni az esküvőre. Ha nincs kedved, velem tarthatni, tudod, milyen döntésképtelen vagyok - kezdett Dorota előre pánikolni. 

- Hát, persze, Dorota! – bólintottam egy hatalmasat. – Ötkor végzek, de utána azonnal indulhatunk.

- Rendben, úgy is lesz a belvárosban dolgom, és akkor ötre odamegyek a bolt elé.

- Oké, ott találkozunk – bólintottam újból. – Azt hiszem, most már tényleg indulnom kellene, nehogy elkéssek.

- Várj egy picit, Ashlyn! – szólt apa, éppen mikor már indulni készültem volna. – Biztos vagy ebben az elköltözős tervedben? – húzta fel a szemöldökét.

- Teljesen biztos – bólintottam határozottan.

- De nem tudom, Ashlyn… - csóválta meg a fejét.

- Apa… - öleltem át hátulról az én öregemet. – Tizennyolc vagyok, nem maradhatok örökre a nyakadon. Mások ilyen idős korban már kollégiumba vagy albérletbe költöznek, ideje nekem is elkezdenem egy kicsit önállósodni. Különben is, eddig sem laktam itt már egy jó ideje.

- Tudom, de akkor Ha… - akadt meg a mondat közepén. – Az más volt – javította ki magát. Mióta, több mint két hete hazaállítottam a bőröndömmel, kisírt szemekkel, azóta Harry tabutéma lett itthon. Apu először mély barázdákkal a homlokán megkérdezte, hogy mi történt, én pedig csak könnyes tekintettel a fejemet csóváltam, azóta nem kérdezett semmit, de persze sejtette, hogy mi történhetett. Azóta mindenki kerüli a Harry-témát itthon, amit talán nem is bánok. Két hét közel sem volt elég ahhoz, hogy túltegyem magam a szakításunkon. Kívülről talán már semmi sem látszott, de belül ugyanúgy összetörtem, és szívem darabkáit még nem tudtam teljesen összerakni, habár már jó úton haladtam hozzá.

- Tudom, Apa, de minden rendben lesz, ígérem. Nagylány vagyok már – győzködtem.

- Tudom, Ashlyn… - sóhajtott egy nagyot.

- És szörnyen el fogok késni, ha ebben a pillanatban nem indulok el. Este találkozunk, Apa – nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd sietve mentem az előszobába, ahol bebújtam cipőmbe, és összeszedtem Adamet, majd a kocsihoz siettem.

Egy percet sem késtem, és pontban nyolckor a belvárosban voltam a megbeszélt helyen. Egy idős és szörnyen zsémbes hölgy vezetett körbe az egyik kiadó lakásban, amiről rögtön tudtam, hogy biztosan nem az, amit keresek. Nem volt túlságosan lelakott, a mérete is tökéletes lett volna, de valahogy nem az én stílusom volt. Azzal az ígérettel, hogy még átgondolom a hölgy ajánlatát igyekeztem a munkába, habár tudtam, hogy soha többé nem fogom felkeresni őt.

A belváros szívében, egy kis könyvesboltban kaptam állást egy hete. Azt hiszem, szerencsém volt, hiszen pont erre sétáltam munkát keresve, mikor kirakták a „Dolgozót felveszünk” táblát, így legnagyobb kétségbeesésemben le is csaptam rá. Előtte már átjártam egész Londont valami zenészi állás reményében, de csak egy romos kocsmában tudtak ajánlatot adni, amitől apa biztosan szívrohamot kapott volna.

- Jó reggelt! – köszöntem vidáman, ahogy beléptem a kis boltba.

- Helló, Ashlyn! – mosolygott rám Jenna, az új munkatársam. Az üzlet nem az övé, hanem az anyósáé volt, de ő nagyon ritkán járt ide, így minden ügyet Jenna intézett, ő volt itt a kisfőnök, engem is ő vett fel. Igazából kedves nő volt, úgy tizenöt évvel lehetett idősebb nálam, viszont a szokásos munkakapcsolatnál nem szerettem volna közelebb kerülni hozzá, de igazából senkihez sem. Hatalmasat csalódtam az állítólagos barátaimban, így egyelőre semmi bizalmam sem volt egy ember felé sem. Mindenről tudtak, és mégis eltitkolták előlem, mikor én megbíztam bennük feltétel nélkül. Eljátszották a bizalmamat egy életre. A legjobban azonban Sarah-ban csalódtam. Szinte együtt nőttünk fel, mindig a testvéremnek tekintettem, így képtelen voltam elfogadni, hogy átvert, sőt még hitegetett, hogy minden rendben lesz, mikor tudta, hogy mindez hazugság. Mióta hazaköltöztem, Sarah egy csomószor hívott, és egy idő után el is jött hozzánk, mikor sorra elutasítottam hívásait. Akkor viszont Dorota egy kisebb könyörgéssorozat után azt füllentette neki, hogy nem vagyok otthon, pedig Sarah nagyon jól tudta a ház előtt álló kocsimból, hogy az egész hazugság volt, de azután nem is keresett többet. Tudom, ennyivel nem lehet elintézni egy egész életen át tartó barátságot, és hogy egyszer le kell ülnünk megbeszélni a dolgokat, de egyelőre képtelen voltam szembenézni egy újabb csalódással.

- Megérkezett már a rendelés? – érdeklődtem, ahogy hátul lepakoltam a táskámat.

- Igen, a raktárban van már. Azt kellene ma a polcokra kihelyezni – tájékoztatott.

- Rendben – bólintottam egy aprót, majd a raktár felé igyekeztem, ahol felkaptam egy nagy kartondobozt, és az üzletben a „Romantikus” szekcióban kezdtem a pakolást. Kilenc után egy kicsivel már meg is érkeztek az első vevők. Nem voltak sokan, bár igazából még olyan nem fordult elő, hogy tolongtak volna az emberek az ajtóban. Nem ez volt életem állása, nem is terveztem sokáig maradni, de egyelőre meg voltam elégedve a munkámmal. A fizetés sem volt túlságosan magas, főleg az előző munkámhoz képest, amit zongoristaként kerestem, de abból még úgyis alig költöttem, így az könnyen kitart, míg nem kapok valami hozzám illő munkát. Apa biztosan segítene valami zenészi állást találni, az elmúlt héten egy milliószor fel is ajánlotta, de én komolyan gondoltam, amit Harrynek mondtam, hogy egyedül szeretnék megállni a lábamon. Ezért nem is fogadtam el apa segítségét, és eldöntöttem, hogy saját lakást veszek ki magamnak a saját keresetemből. A magam erejéből akartam karriert és megélhetést, még akkor is, ha elsőnek az csak egész napos könyvpakolás maradt nekem. Ha kell, elmentem volna utcazenésznek, de egyelőre maradtam a könyvrendezgetésnél.

Zárásra készen is lettem, amit Jenna elégedetten nyugtázott magában. Őszintén próbáltam jól dolgozni, hogy legalább ezt az állást meg tudjam tartani. Gyorsan összeszedtem a táskámat, és sietve hagytam el az üzletet, hogy Jenna bezárjon, hiszen Dorota már várt rám a bejáratnál.

- Szia, Dorota! – nyomtam egy gyors puszit az arcára. - Régóta vársz már?

- Áh, épp csak az előbb jöttem – legyintett egy aprót mosolyogva. Hirtelen valahogy mégis furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha valaki figyelt volna. Körbepillantottam, de az utcákon, főleg a belvárosban, ilyenkor, munka után annyi ember nyüzsgött, hogy képtelen voltam bárkit kiszúrni a tömegből, aki engem nézett volna. – Minden rendben? – kérdezte Dorota összeráncolt szemöldökkel.

- Persze, csak olyan furcsa érzésem volt… - vallottam be.

- Rosszul vagy? – kezdett pánikolni.

- Nem, dehogy! Teljesen jól vagyok – nyugtattam meg. – Csak egy megérzés volt, de teljesen mindegy – ráztam meg a fejem. – Adam már otthon van? – tértem át egy másik témára.

- Igen-igen – bólogatott hevesen. – Én mentem ma érte az oviba – mesélte, miközben az út túloldalán parkoló kocsim felé indultunk. – Most kezdtek el gyakorolni az Anyák napjára.

- Szegénykém… - sóhajtottam. A jelzőlámpa zöldre váltott, mi pedig átsétáltunk a zebrán.

- Még kicsi, nem is érti az egészet – mondta Dorota. – Pár év múlva már nehezebb lesz. Még szerencse, hogy van egy ilyen csodálatos nővére – szorította meg a kezem mosolyogva, mire kedvességét én is viszonoztam. Lassan a kocsihoz értünk, és mindketten beszálltunk. Már éppen indítottam volna a motort, mikor egy taxi hajtott el mellettünk. Persze nem a kocsin csodálkoztam el, hanem azon az ismerős, olyan régen látott szempáron, ami egy pillanatra tekintetembe fúródott. Azt hiszem, teljesen megőrültem, hiszen mit keresne ő errefelé, tudtommal egy egész szabad hetet kaptak apától. – Ashlyn, minden rendben? – zökkentett ki gondolataim közül Dorota.

- P-persze – ráztam meg a fejem. Csak képzelődtem. Nem lehetett ő.

- Biztos? Olyan furcsa vagy – méregetett Dorota kissé aggódva. – Elhalaszthatjuk a virágrendelést, ha nem vagy jól.

- Semmi gond, Dorota – szedtem össze magam. – Csak elgondolkoztam, hogy jó szekcióba raktam-e az egyik könyvet, ennyi az egész – vágtam ki magam, mire Dorota arca lassan kisimult. – Na, inkább mesélj, milyen elképzeléseid vannak a virággal kapcsolatban? – hajtottam ki a parkolóból.

Hét után egy kicsivel értünk haza Dorotával az abszolút sikeres utunkról. Házvezetőnőnk szerencsére a főzésben sokkal sikeresebb, mint a döntések meghozatalában, hiszen több mint másfél órán keresztül válogatott. Az elején még nyugodtan tisztáztam magamban, hogy nem fog ez olyan sokáig tartani, mert pár perc alatt sikerült kiválasztani a fehér hortenziákat a díszítéshez, viszont a menyasszonyi csokor már nagyobb gondot okozott. Dorota a lila kála és vörös tulipán között volt képtelen dönteni, majd egy kis segítséggel kiválasztotta az első variációt, azaz a lila kálacsokrot.

Otthon Dorota rögtön valami gyors vacsorát kezdett készíteni. Miután apával együtt elfogyasztottuk a melegszendvicseket, Dorota elköszönt, és hazament Laurent-hoz. Ezután hármasban még mesét néztünk a nappaliban, majd elvittem Adamet lefürdetni, és már indítottam is a Kicsit az ágyba.

- Ashie, add ide Brownie-t! – kérte Adam már az ágyban fekve.

- Brownie? – húztam fel a szemöldököm a még ismeretlen név hallatán.

- A kutyusom.

- És merrefelé van az a kutyus? – néztem körbe a szobában.

- A széken hagytam. – És valóban ott volt a széken egy sötétbarna plüsskutya, amit a mai napig még egyszer sem láttam.

- De aranyos. Kitől kaptad? – nyújtottam át neki a kisállatot, mire Adam édesen magához ölelte.

- Harrytől. – A név hallatára egy pillanatra megállt a szívverésem. Nem akartam tovább húzni ezt a témát, de Adam magától is mesélt. – Ma meglátogatott az oviban.

- Igen? – ültem le az ágya szélére.

- Megígérte, hogy máskor is el fog jönni.

- Akkor biztosan úgy is lesz – adtam egy puszit Adam puha arcocskájára. – Jó éjt, Kicsim! – köszöntem el, és sietve hagytam el öcsém szobáját, majd az enyém felé igyekeztem. Leültem az ágyam szélére, és erősen haraptam a számba, hogy el ne sírjam magam. Több mint két hete nem hallottam már a nevét, hiszen amióta hazaértem, mindenki együttérzőn elkerülte szavaival Harryt. Viszont Adam olyan kicsi még, nem érthet semmit ebből az egészből, de most újra felszakított egy még be sem hegedt sebet. Most először azt kívántam, bárcsak ne szerették volna meg egymást ennyire Harryvel.

Az első három nap volt talán a legrosszabb, miután hazaköltöztem. Egész nap sírtam, és elzárkóztam mindenki elől. Mély depresszió süllyedtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyit vesztettem. Végül azonban már nem bírtam tovább nézni a többiek szánakozó pillantásait, és eldöntöttem, hogy összeszedem magam. Nem ment könnyen, de pár nap múlva újra mosolyogni tudtam, végül pedig eldöntöttem, hogy végleg lezárom a kapcsolatunkat Harryvel, így elmentem a maradék cuccaimért a házába. Azt hiszem, életem legkellemetlenebb húsz percét töltöttem ott.

Magamban ezerszer lejátszottam már a jelenetet, ahogy Vanessa betipegett a konyhában egy szál törölközőben. Életem legmegalázóbb élménye volt, azt hiszem. Aznap egész délután sírtam, majd reggelre sikerült összeszednem magam. Ekkor határoztam el, hogy munkát keresek, azóta pedig minden lehetséges elfoglaltságot bevállaltam, bármit, ami el tudja foglalni zavaró gondolataim helyét. Ezért is kerestem olyan gyorsan munkát, és próbáltam mindent megtenni, hogy ne legyek egyedül. Azonban mikor eljött az este, és magamra maradtam, könnyek között, párnába fojtott zokogással aludtam el. Ez így ment minden egyes éjszaka egészen két nappal ezelőttig, mikor igaz, kissé összeszorult szívvel, de mégis száraz szemekkel sikerült elaludnom. Nem akartam visszaesni, hiszen annyit küzdöttem könnyeim ellen. Hiába mondott Adam bármit, ami emlékeket idézett fel Róla, nem engedhettem meg magamnak a könnyeket. Ha már egyszer sikerült talpra állnom, nem zuhanhatok vissza.

Visszafogtam könnyeimet, majd a fürdő felé igyekeztem, és egy lassú, izomlazító és megnyugtató zuhanyt vettem. Aztán az ágyban próbáltam csak a nap és a sok pakolás okozta fáradtságra gondolni, majd egy kis idő után sikerült álomba merülnöm.

Másnap minden ugyanúgy kezdődött, mint egy átlagos reggel. Én vittem Adamet oviba, majd dolgozni mentem. Annyi volt a változás, hogy Jenna megkért, hogy ma én zárjak be, mert a férjének aznap volt az születésnapja, és kettesben mentek egy romantikus vacsorára. Különben viszont az egész nap nyugisan telt. Segítettem, útbaigazítottam a betévedő vendégeket, majd a kasszánál tettem a dolgom. Négy körül Jenna hazament, így egyedül maradtam. Ilyenkor már senki sem ugrott be, a legtöbben siettek haza a munkából a családjukhoz, esetleg házi kedvencükhöz. Én a zárásig azzal ütöttem el az időt, hogy végigmentem a sorokon, és a helyükre raktam vissza a rendetlen vásárlók által összekevert könyveket. Már készülődtem hazamenni, mikor a bejárat csengője jelezte, hogy valaki belépett az üzletbe. Nem csodálkoztam, hiszen sokszor előfordult már, hogy az utolsó pillanatokban sürgős indokkal rontottak be siető vásárlók. Visszaraktam táskámat a helyére, és a raktárból visszamentem az üzletbe.

- Jó napot! Segíthetek? – kérdeztem kedvesen a nekem háttal álló férfitól.

- Nem, köszönöm, azt hiszem, csak nézelődöm – hallottam meg azt az ismerős hangot, mitől eltátottam a számat.

- Louis?

- Á, helló, Ash! – fordult felém Lou hatalmas mosollyal az arcán, egy könyvvel a kezében.

- Te mit csinálsz itt? – kérdeztem elképedve.

- Könyvet veszek – válaszolta magától értetődően.

- Könyvet? Louis, te tudsz olvasni? – kérdeztem megjátszott csodálkozással.

- Nagyon vicces, Ash – forgatta meg a szemét.

- Rendben, akkor csak nézelődj! – nevettem halkan, majd visszavonultam a kasszához. Louis már a jelenlétével jó kedvre derített, mégsem tudtam elfeledkezni arról, hogy ő volt az egyik, aki becsapott. Tudta, hogy mi van Harry és Vanessa között, mégis eltitkolta előlem, pedig én azt hittem, hogy barátok vagyunk. Valamint még mindig nem értettem, hogy Louis mit keres itt. Soha életemben nem láttam még olvasni, ő egy olyan ember, aki messziről elkerüli az ilyen tevékenységeket. Tudtam, hogy valamilyen céllal jött, de képtelen voltam rájönni, hogy valójában mi is az. – Louis, lassan végzel? Már negyed órája be kellett volna zárnom – tájékoztattam negyed hat körül.

- Várj! – mutatta felém mutatóujját, mert annyira bele volt mélyedve az olvasásba. Talán le kellett volna fényképeztem, mert ilyet nem fogok egyhamar még egyszer látni, az biztos.

- Amúgy érdekes az, amit olvasol? – húztam fel a szemöldököm.

- Aha – bólintott egy aprót, és felnézett rám. – Te tudtad, hogy fiatalok 65 százalékának szemüvegre van szüksége?

- Louis, te meg mi a fenét olvasol?

- Tökéletes látás szemüveg nélkül– olvasta fel a könyv címét.

- Louis, te titokban orvosira készülsz? – húztam fel a szemöldököm hitetlenül.

- Lehet, hogy nemsokára szükség lesz valami B-tervre – mondta halkan elkomorult arccal.

- Most Louis komolyan. Mit csinálsz itt? – fontom össze mellkasom előtt a kezem.

- Beszélni szeretnék veled – bökte ki végül.

- Van itt a szomszédban egy kávézó – adtam be könnyen a derekamat, hiszen már fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akarhat.

- Akkor meghívlak egy teára – ment bele az ötletbe, és visszahelyezte a könyvet a helyére, én pedig hálás voltam neki, hogy nem felejtette el, hogy nem iszok kávét.

- Rendben, csak még bezárom az üzletet – biccentettem egy aprót.

- Itt voltál tegnap is, igaz? – kérdeztem a menüt lapozgatva.

- Igen, de elkéstem, és már bezártatok – vonta meg a vállát. Megnyugodtam, hogy tegnap nem hallucináltam, és valóban Louis-t láttam abban a taxiban, szóval még biztosan nem őrültem meg.

- Mit hozhatok? – állt mellénk unott arccal egy fiatalabb nő.

- Egy vanília teát kérek – mondtam.

- Én pedig egy zöldet – választott Louis is.

- Még valamit?

- Nem, köszönjük – válaszolta Louis, mire a pincérnő el is sietett.

- Szóval, akkor miről is lenne szó, ami ennyire fontos? – húztam fel a szemöldökömet.

- Harryről van szó – dőlt előre a könyökére támaszkodva. Azonnal tudtam, hogy ennek az egésznek semmi értelme, mikor az Ő nevét meghallottam, és egy hatalmasat sóhajtottam.

- Louis, nem tudom, hogy hallottál-e róla, de mi már nem vagyunk együtt – tájékoztattam.

- Tudok róla, Nagyokos – forgatta meg a szemét, és megköszönte a teát, amit a pincérnő faarccal lehelyezett elé.

- Akkor nem értem, miért is vagyok én itt? – ittam bele a gőzölgő folyadékba.

- A segítségedre lenne szükségem. Nem kerestelek volna meg, ha nem lenne ilyen szörnyen fontos.

- Mit kellene tennem?

- Beszélj Harryvel! – kért tőle nem megszokott komolysággal.

- Nem – vágtam rá azonnal. – Napról napra próbálkozom Louis, hogy elfelejtsem Őt, és nem segítene, ha most találkoznom kellene vele. Harry nagyfiú, megoldja a problémáit.

- Ezt most nem olyan! – ellenkezett Louis. – Egy óriási hülyeségre készül.

- Beszélje vele, vagy kötözd oda az ágyához, mert egy kis idő után úgy is lemond róla. Mindig ezt teszi, ismered – sóhajtottam.

- Nem – rázta meg a fejét hevesen. – Ez most nem csak egy kis szeszély nála. Halálosan komolyan gondolja a dolgot, képtelen vagyok lebeszélni róla, ezért is fordultam hozzád.

- Nekem már semmi közöm Harryhez. Sajnálom, Louis, de nem segíthetek – álltam fel, és vállamra vettem a táskámat. – Mennem kell Louis, de köszönöm a teát! – fordultam meg, de akkor határozott ujjak fonódtak csuklóm köré, és visszahúztak az asztalhoz.