- Mi?! – kérdeztem felháborodva – Én nem fogok elmenni sehova ezekkel a nyikhajocskákkal!

- Dehogy is nem jössz el! – vágta rá – Holnap indulunk!

- Ezt nem teheted meg! 18 vagyok! Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak! – kiabáltam.

- Az apád vagyok! Lehet, hogy korban már felnőtt vagy, de igazából csak egy felelőtlen kamasz vagy!

- Rendben. – vettem lejebb a hangerőt – És ez a felelőtlen kamasz csak elrontaná a vakációdat azokkal a hülyegyerekekkel.

- Nem érdekel. – vette át a stílusomat – Azt mondtad, hogy keveset vagyunk együtt, úgyhogy jössz te is!

- Oké. – egyeztem bele – De figyeld meg, hogy tökre fogom tenni az egész turnét neked is és a sztárocskáknak is. – fenyegettem meg.

- Először is, kisasszony, ne nevezd őket még egyszer sztárocskának, nyikhajocskának vagy valami hasonlónak, főleg ne előttük. Másodszor pedig rendesen fogsz viselkedni, mert ha nem, akkor radikális eszközökhöz fogok folyamodni. – fenyegetett vissza.

- Radikális eszközökhöz? – vontam fel a szemöldököm hitetlenül – Mi lesz? Nem jössz haza két hétig? – kérdeztem gúnyosan – Hoppá! Ezt már megszoktuk!

- Ne gúnyolódj velem! – emelte fel a mutatóujját fenyegetően – Megvonom a havi zsebpénzedet és elveszem a kocsidat! – a pénz annyira nem érdekelt, - habár nem kis összegről volt szó - mert ha elkezdek dolgozni, akkor úgy is mindegy lesz, hogy apa mennyit ad, de a kocsi kell. A 18 szülinapomra kaptam, cuki kis BMW, ragaszkodom hozzá.

- Ez nem teheted meg! – akadtam ki – Nem veheted el a kocsimat! Azaz enyém!

- Dehogy is nem tehetem meg! – vágott vissza – Az én nevemen van, és ha nem viselkedsz úgy, ahogy szeretném ebben a két hétben, akkor minden gondolkodás nélkül elveszem!

- Elegem van! – fakadtam ki dühösen és felrohantam a szobámba.

- Holnap reggel 10 órakor indulunk! – kiáltott utánam apa és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Vesztettem. Azzal az öt pisissel kell elmennem két hétig azzal az ürüggyel, hogy „építsem a lefelé ívelő kapcsolatomat apámmal”. Ha legalább kikészíthetném őket és apu, akkor el tudnám viselni, sőt lehet, hogy még tetszene is, de nem tehetem meg, mert akkor az én jó apám elveszi a kocsimat. Fantasztikus. Életem legjobb két hete lesz, az biztos…

Erősen becsaptam magam mögött az ajtót, de még így is hallottam, hogy megszólalt a csöngő és apu beengedte Sarah-t.

- Jó napot Mr. Higgins! – hallottam meg legjobb barátnőm vidám hangját – Üdv itthon!

Nagyon szeretem Sarah-t, talán a közvetlensége miatt. Olyan ő nekem, mint a nővérem, vagy az ikertesóm, bár egyáltalán nem hasonlítunk, de nagyon közel állunk egymáshoz. Ő mindig mellettem volt, akármi történt, mikor meghalt anyu, vagy mikor teljesen össze voltam törve apa miatt.

- Jó, hogy jössz Sarah! Segíteni kéne Ashlynnek összepakolni! – mondta apu hangosan, hogy én is halljam, de én csak elterültem az ágyon és fejemre húztam a kispárnámat.

- Szia, Ash! – köszönt vidáman pár perc múlva, mikor bejött a szobámba.

- Ah! – nyögtem fel fájdalmasan köszönésképpen.

- Mi történt? – huppant le mellém az ágyra – Mért nem örülsz, úgy hallottam, elutaztok.

- Apa. – mondtam a párnába.

- Gyerünk már Isabella! Ne kelljen mindent úgy kihúzni belőled! – türelmetlenkedett.

- Ha még egyszer Isabellának mersz szólítani esküszöm, hogy nem mondok semmit! – fenyegettem. Utáltam, ha Isabellának szólít és ezt ő is tudta, csak bosszantásképpen szólított így. 

- Rendben, csak mondd már! – parancsolt rám izgatottan.

- El kell mennem apával, meg azzal az öt nyikhajocskával egy két hetes turnéra!- fakadtam ki – Utálom ezt az egészet! Nem kötelezhet erre, mert már lemúltam 18, ezért megzsarolt a kocsimmal! – magyaráztam dühösen és könnyek kezdték szúrni a szemem – Gyűlölöm az egészet, apát, az öt fiút, meg ezt az egész turnét! – mondtam és egy könnycsepp csurrant ki a szememből,a mit gyorsan le is töröltem. 

- Jaj, te! Na, gyere ide! – öleltem Sarah. Ebben a pillanatban nyílott az ajtóm és mikor felnéztem, az ijedt Dorotával találtam szemben magam.

- Ashlyn elmegy két hétre? – kérdezte hulla sápadtan. Nem tudom honnan hallotta meg. Talán hallgatózott? Jobban oda kell máskor figyelnem.

- Igen, Dorota, nagyon úgy tűnik. – sóhajtottam.

- De akkor mi lesz velem? – sopánkodott – Sammy kutya ott van én meg itt, de ha elmész, akkor én is ott leszek az pedig össze meg vissza fog harapdálni! – amikor így hadar, sokkal rosszabbul beszél angolul a szokásosnál, ha nem lennék már hozzászokva, most biztosan nem értettem volna meg.

- Nyugodj meg, Dorota! – nyugtatgattam – Majd beszélek Laurent-nal, hogy ő intézze a kutyát. – ígértem meg, mire megnyugodott.

- Köszönöm! Nagyon köszönöm! – hálálkodott.

- Igazán nincs mit Dorota. – mosolyogtam rá kedvesen és vártam, hogy kimenjen, de nem tette csak hálásan bámult rám – Szia, Dorota! – integettem neki, célozva, hogy ideje lenne távozni a szobámból.

- Jaja, persze, persze! – tért észhez és végre kiment.

- Hol is tartottunk? – kérdeztem Sarah-tól, aki még mindig Dorotán röhögött.

- Az ecsetelted legutóbb, hogy mennyire nem szeretnél elmenni a turnéra.

- Csak álmodozzon apa, hogy elmegyek azzal az öt sztárocskával két egész hétre bárhova is!

- Nincs más választásod. – mondta Sarah.

- Kitalálok valamit. – vontam meg a vállam – Beteget jelentek.

- Apukád úgy sem fogja elhinni, hogy ilyen gyorsan lebetegedtél, nem hülye. – érvelt.

- Akkor még ma este megszökök.

- Nem tennéd meg. – mosolyodott el – Az öcséd miatt. Nem bírnád itt hagyni.

- Igazad van. – sóhajtottam fel – Akkor mit tegyek?

- Kezdj el csomagolni! – mondta komolyan – Úgy is az lesz a vége, hogy elmész.

- Igazad van. - bólintottam erőtlenül. 

- Gondolj bele, hogy hány lány ölne azért, hogy a helyedben legyen. Köztük én is. – vallotta be – Neked pedig megadatott ez a lehetőség, ami nem sok lánynak. Élj vele! Lehet, hogy nem is olyan borzalmasak!

- Lehet, de nekem elvből utálnom kell őket! – érveltem – Elő sem fordulhat, még véletlenül sem, hogy valamelyiknek a barátja legyek.

- És mi van Harryvel? Úgy emlékszem, hogy elég jóban voltatok a táborban, három éve. – húzogatta a szemöldökét.

- Igen, de az még három éve volt, azóta sok minden megváltozott. – anyura gondoltam.

- Tudom, de ha nem is a fiúk miatt legalább apukád miatt menj el. – biztatott – A fiúkkal nem is kell majd foglalkoznod, de legalább együtt lehetnél apukáddal. Nem valami jó mostanában a kapcsolatod vele, talán most közelebb kerülnél hozzá, pont úgy, mint régen.

- Lehet, hogy igazad van. – sóhajtottam fel.

- Tudom, hogy igazam van. Két hetet csak kibírsz, talpraesett lány vagy! Ne futamodj meg öt kisfiútól!

- Nem fogok! – mondtam magabiztosan – Kik ők, hogy elvegyék tőlem az apámat?

- Erről van szó! – bólintott Sarah mosolyogva – Ha meg valami gond van, akkor csak egy telefonhívás és pár óra múlva ott is vagyok érted! – ígérte.

- Nagyon köszönöm, Sarah! – öleltem meg hálásan.

- Nagyon szívesen! De most már kezdjünk el összepakolni neked!

Jó volt Sarah-val beszélgetni, már is sokkal derűsebbnek láttam a helyzetemet. Csak kibírok két hetet a hülyegyerekekkel, majd megmutatom én nekik, hogy ki vagyok én.

Pár óra alatt készen is lettünk a pakolással. Megtöltöttünk egy bőröndöt és egy kisebb sporttáskát. 8 óra körül hazavittem, mert nem akartam, hogy egyedül mászkáljon a sötétben. 

Sarah egy elég szegény családból származik. Apukája még mikor Sarah 10 éves volt, otthagyta őket. Az anyukája egy nagyon kedves nő mindent megpróbál megadni Sarah-nak és a nővérének, ezért is tisztelem őt annyira.

Mikor hazaértem igyekeztem, hogy ne találkozzak össze apával, nem volt kedvem egy újabb veszekedés, abból elég volt mára. Szerencsére éppen a szobájában volt, mikor hazaér első dolga szokott lenni, hogy kialussza magát, mert a turnék alatt nem igazán tud pihenni. Csak Dorotát hallottam a konyhában pakolászni. Felmentem a lépcsőn, majd benéztem öcsikém szobájába. Édesen aludt a kiságyában. Odamentem hozzá és egy puszit lehettem puha arcocskájára, majd bementem a saját szobámba. Gyorsan lefürödtem és felhúztam a pizsamámat, majd ágyba bújtam és megpróbáltam elaludni, de nem sikerült. Folyamatosan a holnapi napon gondolkodtam, nem tudtam, hogy mi lesz. Féltem, hogy újra előtörnek belőlem azok a bizonyos érzések, amiket még torquay-i táborban éreztem. Fülig szerelmes voltam Harrybe, igaz, hogy mostanára már ez a szeretet gyűlöletté változott, de félek, hogy elfojtott érzéseim majd újra a felszínre törnek. Megpróbáltam kiverni minden kétségbeejtő kérdést a fejemből, elég kis sikerrel, de hajnalban végül sikerült álomra hajtanom a fejem.