Úgy hiszem, mindenki értékes tapasztalatokkal gazdagodva ért haza a Ghánában tartózkodásunk után. Biztos voltam benne, hogy sosem fogom elfelejteni az ott megtapasztalt élethelyzeteket, nem fogom kiverni a fejemből az éhező kisgyerekek mégis vidám mosolyát, és a kórházi jeleneteket sem. Azóta már több mint egy hét is eltelt, én pedig sok mindent átgondoltam, mert az Afrikában töltött alig egy hét pár dologban teljesen átformálta a gondolkodásomat. Harrynek tett ígéretemet betartottam, és felmondtam a könyvesboltban, a múlt hét pénteki volt az utolsó ott dolgozott napom. Őszintén megkönnyebbültem, és az első fizetésemet átutaltam az alapítványnak, amit a fiúk is segítenek majd a videó bevételével. Így legalább úgy érezhettem, hogy nem volt hiábavaló az a több hetes szenvedés, amit ott sikerült véghezvinnem, mert lassan már kezdtem undorodni mindenféle könyvtől, és tudtam, hogy egyhamar nem is teszem be a lábam még egy hasonló boltba. Igazából szinte észre sem vettem, hogy mennyire nyomaszt ez a fajta munka, mígnem Ghánában felnyílt a szemem, így az utolsó könyvpakolgatással töltött napokat elég hatalmas kínszenvedéssel sikerült átvészelnem. Az egyetlen negatívuma a felmondásomnak talán az volt, hogy mivel Harryék elkezdtek próbálni a következő turnéra, így egyedül maradtam otthon napokra, hiszen a Göndörke általában csak esténként esett haza fáradtan, és csak akkor tudtuk kiélvezni egymás közelségét. Nem akartam panaszkodni, hiszen büszke voltam rá, és néha meglátogattam a fiúkat a próbákon, Harry pedig minden ilyen alkalommal édes mosolyával és lágy csókjával köszöntött. Mást viszont nem nagyon tudtam kezdeni magammal, így gyakran mentem haza napközben, hogy meglátogassam Adamet, mikor éppen nem oviban volt, vagy Dorotának segítettem a lassan közeledő esküvő szervezésében. Apával sajnos otthon nem nagyon találkoztunk, hiszen ő is a fiúkkal volt a próbákon a nap nagy részében. Viszont most, hogy egyelőre, és remélhetőleg végleg rákmentesnek mondhattam magam, sokkal nagyobb kedvem volt ahhoz, hogy kimozduljak a négy fal közül. Sajnos Sarah eléggé el volt foglalva mostanság a tanulással, így Perrie-vel, de legfőképp Eleanorral töltöttem elég sok időt. Néha elmentünk vásárolgatni, de általában csak az egyik parkban sétálgattunk valami rágcsálnivalóval a kezünkben. Meg persze újra elkezdtem munkát keresni, de ezúttal csakis valami olyat, aminek köze van a zenéhez.

Reggelenként általában mindig már csak akkor ébredtem fel, mikor Harry már szinte a cipőjét húzta, hogy induljon, így az ajtóban még álmos fejjel egy csókkal búcsúztam el tőle, majd ő már el is hajtott Range Roverével.

Ma reggel azonban szinte már hajnal óta fent voltam, de egész éjjel nem aludtam valami jól. Fájt a fejem, és úgy éreztem, hogy a gyomrom sincs egészen rendben, így csak forgolódtam az ágyban, és elég gyakran felébredtem, habár szörnyen fáradt voltam. Úgy hajnali öt körül azonban újra kipattantak a szemeim, mikor hirtelen kicsit görcsbe rándult a gyomrom, és szörnyű hányingerem lett.

- Harry! – rázogattam a Göndörkét, kinek ölelő karjától egymagam nem tudtam szabadulni. – Harry, engedj el! – súgtam lágyan, mégis azért sietve.

- Mi történt? Elaludtam? Már kelni kell? – morogta csukott szemekkel, miközben meglazította engem magához szorító karján a fogást.

- Nem, aludj még egy picit, én csak nem érzem teljesen jól magam, ki akarok menni a mosdóba – motyogtam.

- Mi baj? – kérdezte az alvástól még mindig rekedtes hangon, de kinyitotta szemeit, és álmosan, de mégis kicsit aggódva nézett fel rám.

- Semmi. Nincs semmi baj. Csak iszok egy pohár vizet, és beveszek valami gyógyszert, de mindjárt itt vagyok - ígértem, majd egy lágy csókot nyomtam ajkaira, és kimásztam az ágyból. Túl hirtelen álltam fel, és egy picit megszédültem, de ezt csakis a kialvatlanságnak tudtam be.

A fürdőbe sietve bevettem egy kis fájdalomcsillapítót, majd lehúztam egy nagy pohár vizet, ami segített hányingeremen. Legalábbis azt hittem, hogy segített, de alighogy arcomat megmosva kiléptem a fürdőből, a gyomrom megkavarodott, és a vécéhez sietve kiadtam magamból a tegnapi vacsorát. Mire végeztem, a teljesen kivert a víz, és újból visszatért a szédülés. Lehúztam a vécét, de szinte újra öklendezni kezdtem a számban lévő ízektől, így nyögdécselve feltápászkodtam a földről, és először kiöblítettem a számat, majd gyorsan megmostam a fogamat. Épp az arcomról mostam le a verejtéket, mikor a tükörből láttam, hogy Harry lép be a fürdőbe.

- Jobban vagy? – kérdezte rekedten, miközben álmosan dörgölte a szemét.

- Igen, egy kicsit – mondtam halkan, erőtlenül. Nem hazudtam, hiszen kicsit megkönnyebbültem most már, hogy nem volt semmi a gyomromban.

- Ash, biztos vagy benne? – lépett közelebb. Kezét arcomra simította, miközben szemével alaposan végigmért. – Olyan sápadt vagy – jegyezte meg.

- Tényleg nem érzem magam valami jól – motyogtam homlokomat a mellkasának döntve, mire Harry szorosan karolta át derekamat.

- Hánytál is?

- Igen – bólintottam egy aprót.

- Gyere vissza az ágyba legalább egy picit pihenni – karolta át a derekamat, és visszavezetett a hálóba. Fáradtan feküdtem le a puha ágyneműk közé, majd Harry gondosan betakart a meleg paplannal. Elment, de pár pillanat múlva vissza is tért egy lázmerővel. – Hozhatok neked valamit? – állt felém.

- Kaphatok egy pohár vizet meg valamit hányinger ellen? – kértem halkan, és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban visszaaludhatok. - Azt hiszem kijött belőlem a gyógyszer, amit az imént vettem csak be. 

- Persze – bólintott azonnal, majd egy perc múlva már le is nyeltem a kis pirulát, és csak vártam a hatását.

- Gyere vissza az ágyba – kértem lehunyt szemekkel. – Még van egy kis időd. – Harry egy szót sem szólt, de azonnal éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem, és a Göndörke ölelő karjai óvatosan fonódtak a derekam köré. Jól esett közelsége, és halványan elmosolyodtam.

- Van egy kis hőemelkedésed, de nem vészes – jegyezte meg, ahogy kihúzta hónom alól a lázmérőt. – Biztos valami vírust kaptál el – jegyezte meg. – Szeretnéd, hogy itthon maradjak ma veled?

- Nem kell… - mormoltam. – Csak egy kis pihenésre van szükségem.

- Rendben, ahogy szeretnéd, de itt maradok melletted, amíg nem kell még mennem – ígérte, majd egy lágy csókot nyomott homlokomra, én pedig azonnal újra álomba merültem.

Mikor újra felébredtem, már sokkal jobban éreztem magam. Az órára nézve rájöttem, hogy nem is aludtam olyan sokat, hiszen még csak nyolc óra volt. Harry már nem volt mellettem, de tudtam, hogy még biztosan nem ment el, viszont már lassan indulnia kellett. El akartam tőle köszönni, ahogy minden reggel is tettem, így felültem az ágyon, és elfelejtve a kis szédülést, ami alig pár másodperc múlva el is múlott, elindultam a földszintre.

- Jó reggelt! – köszöntött Harry, ahogy beléptem a konyhába.

- Szia – mosolyodtam el halványan. Harry már indulásra készen fel volt öltözve, és éppen reggelizett.

- Hogy érzed magad? – kérdezte, ahogy egy lágy puszit nyomtam az arcára, és leültem mellé az egyik székre.

- Már sokkal jobban – válaszoltam. - Mondtam, hogy csak alvásra van szükségem.

- Szerintem elkaphattál valami vírust – jegyezte meg.

- Nem tudom. Már több mint egy hete nem vagyok teljesen jól. Van ez a folytonos hányinger, szédülés és sokat fáj a fejem mostanában, meg sokkal többet alszom, mint általában.

- Hajnalban pedig hánytál, és hőemelkedésed is volt – tette hozzá. – De miért nem mondtad, hogy nem vagy jól?

- Nem akartam, hogy aggódj, és különben is, estére már mindig sokkal jobban éreztem magam – magyaráztam vállat vonva.

- Ash, nem kellene ennyire félvállról venned ezt az egészet – figyelmeztetett kissé rosszallóan, ahogy befejezte szendvicsét. – Te is tudod, hogy egyelőre még bármikor újra beteg lehetsz – emlékeztetett.

- Tudom, de… - kezdtem, viszont rendes kifogás hiányában képtelen voltam befejezni a mondatot. – Igazad lehet… A tünetek teljesen hasonlóak, mint a betegségem kezdetén. A hányás, a fáradékonyság… – mondtam remegő hanggal. – Te úgy gondolod, hogy tényleg kiújult a rák? – kérdeztem halkan, lesütött szemekkel, miközben idegesen játszadoztam ölemben fekvő ujjaimmal.

- Egy szóval sem mondtam ilyet – vette kezei közé az enyémet. – Viszont nálad még sokkal jobban kell vigyázni az ilyenekkel, mint másoknál, szóval talán el kellene menned Dr. Jacksonhoz – ajánlotta. – Csak a biztonság kedvéért. Én bízom benne, hogy csak egy kisebb vírusról van szó, de azért nem árt óvatosnak lenni – masszírozta lágyan, megnyugtatóan kézfejemet.

- Rendben – bólintottam egy aprót. – Még várok pár napot, hátha jobban leszek, de utána elmegyek újra a Dokihoz – ígértem. Egy hete, mikor visszaértünk Ghánából, már jártam a Dr. Jacksonnál, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Annyiban maradtunk, hogy további vizsgálatokra kell majd járnom, az első két évben havi rendszerességgel, majd később már csak félévente, aztán pedig évente, meg természetesen a diétát továbbra is be kellett tartanom. Azóta kezdtem azt hinni, hogy túl vagyok a betegségen, és talán innentől fogva már minden rendben lesz, de ekkor hirtelen arcon csapott a felismerés, és rájöttem, hogy valóban túl könnyedén elsiklottam efölött. Nem akartam, de hirtelen kezdtem a legrosszabbra gondolni. Tudtam, hogy újracsinálnám az egészet, a kezeléseket, a sok kellemetlen vizsgálatot, ha muszáj, de nem akartam megint keresztülmenni a sok szenvedésen, nem is beszélve a szörnyű kétségbeesésről és tudatlanságról. De most talán kicsit túlságosan is előreszaladtam.

- Ash – Harry térített ki zavaró gondolataim közül. – Ash, ne gondolkodj ezen túl sokat – szólt rám lágyan. – Nem lesz semmi gond, biztos vagyok benne – mosolyodott el megnyugtatóan. Én is halványan visszamosolyogtam rá, majd tekintetem a szabad kezében tartott kávéjára tévedt, aminek illata megcsapta az orromat. Mindig is szerettem ennek a koffeinbombának az illatát, habár az ízéért sosem voltam oda, csak Harry ajkain tudtam élvezni, viszont ezúttal összefutott a nyál a számban.

- Kaphatok egy kicsit? – kérdeztem a bögre felé mutatva.

- Kávét? – húzta fel a szemöldökét, mire egy aprót bólintottam. – Persze – nyújtotta nekem át. A számhoz emeltem, és csak belekóstoltam a sötét folyadékba, de amint megéreztem a számba robbanó erős, keserű ízt, azonnal többet akartam, és pár hatalmas korttyal lehajtottam az egész bögre tartalmát. Elégedetten töröltem meg a számat, és dőltem hátra a székben.

- Upsz, bocsánat – jutott eszembe a Göndörke, aki kérdőn figyelte szokatlan cselekedeteim.

- Semmi baj, de mióta is szereted te a kávét? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem tudom, csak hirtelen úgy megkívántam – vontam meg a vállam. – De azonnal főzök neked egy újat – mondtam, és már kezdtem volna felállni a székből, mikor Harry kezeivel visszatartott.

- Nem kell, semmi gond, majd a stúdióban iszok még egyet – mosolyodott el lágyan. – Ha tudtam volna, hogy te is iszol, többet főztem volna – jegyezte meg.

- Furcsa ez a dolog, mert mindig is utáltam a kávét. Fogalmam sincs, de lehet, hogy a kezelések csináltak valamit az ízlésemmel, mert tudod, mit kívánok mostanában?

- Mit?

- Étcsokit – vágtam rá. – Nincs itthon étcsoki?

- Nem hiszem, mert én sem szeretem és eddig úgy tudtam, hogy veled is hasonló a helyzet – kuncogott.

- Én is – vallottam be. – Lehet, elmegyek délután a boltba, úgyis kell vennem itthonra pár dolgot.

- De ne erőltesd túl magad, ha rosszul vagy – figyelmeztetett.

- Igenis, Apuci! – kuncogtam.

- Azt hiszem, nekem lassan indulnom kellene – mondta, ahogy felállt a székről. – Csináltam neked is szendvicset, ha éhes lennél.

- Köszönöm – álltam fel én egy kis hálás mosolyt villantva felé. Mindig olyan jól esett figyelmessége, még ha csak ilyen kis dolgokról is volt csak szó, mint a reggeli. – Üdvözlöm a fiúkat, meg Apát, de lehet, hogy visszafelé a boltból beugrok.

- Örülnék neki – adott egy lágy búcsúcsókot ajkaimra.

Kikísértem a Harryt az ajtóig, ahol felvette cipőit, majd ajkait újra enyémekre nyomta, aztán még egyszer a lépcsőn, majd a kocsiból kihajolva. Még integettem neki, míg kikanyarodott az utcából, majd visszaindultam a lakásba. Lassan kezdtem elkészülődni a vásárláshoz, hiszen nem volt mára semmi jobb programom, mert a lányokkal sem beszéltem meg semmit, Adam pedig oviban volt, míg Apa a fiúkkal dolgozott. Időm volt, mint a tenger, így komótosan fogyasztottam el szendvicsemet, majd fürödni mentem, aztán pedig a boltba indultam.

Épphogy csak beléptem a nagy szupermarket automata ajtaján, mikor megcsörrent a telefonom. Első gondolatom az volt, hogy biztosan Dorota hív az esküvő szervezésével kapcsolatban, mint azt már annyiszor tette az elmúlt egy hétben, de a mobilom képernyőjén nem az övé, hanem Eleanor neve villogott.

- Szia, El! – fogadtam vidáman a hívást, miközben egy kosarat vettem a kezembe.

- Héj, Ash! – kiáltott barátnőm vidáman. – Mi csinálsz éppen? – érdeklődött.

- A City Road-i szupermarketben vásárolok – válaszoltam, és bedobtam három tábla étcsokit a kosaramba, amiknek látványától azonnal összefutott a nyál a számban, de persze várnom kellett legalább a fizetésig.

- Tényleg? Azért hívtalak, hogy nem szeretnél-e beszélgetni egy tea mellett, de én is épp a környéken járok. Esetleg vásárlás után nem lenne kedved találkozni arrafelé?

- De, persze! – vágtam rá azonnal. – Még csak most értem ide, de igyekszem.

- Semmi gond, nekem is van még dolgom. Van két utcával arrébb egy jó cukrászda, ismered?

- Azt hiszem.

- Akkor találkozzunk ott, mikor végeztünk!

- Rendben, ott leszek – ígértem.

- Már alig várom! – szólt lelkesen, majd bontotta a vonalat.

Sietve folytattam a tovább a vásárlást, és mikor minden szükséges dolgot bedobtam a kosárba, indultam is a kasszához, majd egy nagy szatyorral a kezemben a kocsimhoz igyekeztem, miközben kibontottam egy tábla csokit, és azonnal enni kezdtem. Nem is értettem, miért nem szeretted eddig ennyire az étcsokit, hiszen most imádtam, ahogy a keserű csoki elolvad a nyelvemen. Fogalmam sem volt, mi van velem mostanában meg a keserű ízekkel.

Emlékeztem arra a cukrászdára, amit El a telefonban említett, bár talán csak egyszer jártam még ott Sarah-val, és az is már évekkel ezelőtt volt. Azért mégis elég könnyen megtaláltam a helyet, ahova Eleanort még nem érkezett meg, így csak leültem egy üres asztalhoz, majd egy kávét rendeltem magamnak. Nem is kellett sokat várnom, míg barátnőm mosolygós arca jelent meg a cukrászda ajtajában.

- Ash! – ölelt meg szorosan, majd egy puszit helyezett az arcomra, és levágódott a velem szemben lévő székre. – Oh, már ezer éve egy jó almás pitére vágytam! – sóhajtozott. – Itt pedig csodálatosan csinálják – mondta.

- Merrefelé jártál? – kérdeztem mosolyogva, ahogy beleittam a kávémba.

- Itt is, ott is – vonta meg a vállát. – Igazából egy ruhát akartam csak venni az egyik barátnőm diplomaosztójára, de még nem találtam meg a megfelelőt, viszont végül a parfümöknél lyukadtam ki – kuncogott.

- Hellló! Mit hozhatok? – kérdezte a pincérnő Eltől.

- Egy almás pite lesz és egy csésze mentatea – válaszolt mosolyogva.

- Neked hozhatok még valamit? – fordult felém is a pincérnő.

- Igen, egy újabb kávét légy szíves. – A lány egy aprót bólintott, majd elvette előlem az üres bögrémet, és elsietett.

- Te meg a kávé? – húzta fel a szemöldökét El.

- Reggel megkívántam Harryét – vontam meg a vállam.

- És nem akarsz enni valamit? Mondjuk ebédelni is elmehetünk, mert már elmúlott dél is – ajánlotta. Nevetnem kellett, hiszen az ebédről beszélt, miközben épphogy egy nagy adag sütit rendelt magának.

- Nem, én megvagyok így – kuncogtam.

- Akkor legalább egy süti?

- Inkább nem – ráztam meg a fejem, ahogy egy kedves mosollyal megköszöntem a pincérnőnek a kávét. - Különben sincs valami teljesen rendben a gyomrommal. Nem volt egy könnyű éjszakám – fintorodtam el visszaemlékezve a hajnalban történtekre.

- De már jobban vagy? – kérdezte együttérzőn. – Talán csak egy kis gyomorrontásod volt.

- Nem hinném, mert már lassan egy hete tart a dolog – fújtam ki remegve a levegőt. Hirtelen már nem esett olyan jól a kávé, mint előtte, és csak újra hányingerem lett tőle, így eltoltam magamtól, és figyeltem, ahogy El mekkora szenvedéllyel eszi a pitéjét. - Harry aggódik, és kezdek én is… - vallottam be halkan.

- Csak nem lehet ekkora a baj – nézett rám kissé sajnálkozón.

- Remélem. Csak ez a tudatlanság kicsit elveszi a fejem.

- Biztos van valami jó magyarázat – biztatott. – Mik is a tüneteid?

- Fajfájás, kis szédülés, hányinger, egyszer hánytam is, és sokat alszok, bár az lehet, hogy tényleg csak a fáradtság miatt van.

- Hm… - gondolkozott el.

- Szerintem egy-két nap múlva elmegyek Dr. Jacksonhoz, hátha ő biztosabbat tud mondani. Reménykedem, hogy tényleg csak egy kis vírusról van szó, de ha mégsem, akkor azt jó lenne minél előbb megtudni, hogy megtehessük az első lépéseket – mondtam kissé összeszorult torokkal.

- Szerintem ne szaladjunk előre ilyen nagyon – állított meg. – Zárjunk ki előbb minden eshetőséget.

- Mire gondolsz? – ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül.

- Tudod mit! Én ezt megeszem később – mutatott alig elkezdett sütijére. – Én most elugrok valahova, aztán hazamegyek, ahogy te is. Kipakolod otthon a romlandót, amit az előbb vettél, utána pedig nálunk találkozunk! – állt fel azonnal, és a pincérnőnek szólt, hogy csomagolja el a pitéjét.

- Mit tervezel? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben én is felálltam.

- Várd ki a végét! – mondta izgatottan. Elővettem a pénztárcámat, hogy fizessek, de azonnal megakadályozta mozdulatomat. – Hagyd, majd én! Te csak siess, és egy fél órán belül találkozunk nálunk! – terelt az ajtó felé, és integetett, mikor értetlenül beszálltam a kocsimba, és visszament még a sütijéért.

Eléggé siettem a kipakolással, így igazából egy fél órán belül valóban ott voltam Louis-ék háza előtt, ahogy azt Ellel megbeszéltük. Alighogy kiszálltam a kocsiból, de a bejárati ajtó már nyílott is, El pedig kézen ragadott, és behúzott az előszobába.

- Neked is, szia! – kuncogtam, ahogy ledobtam cipőimet.

- Jaj, alig fél órája találkoztunk! – forgatta meg a szemét. – Lehetnék jó házigazda, és megkérdezhetném, hogy kérsz-e valamit, de csak szolgáld ki magad – rántotta meg a vállát, ahogy besétáltunk a nappaliba.

- Szóval, mi is volt ez a roppant fontos dolog, amit még egy süti erejéig sem várhatott? – huppantam le a kanapéra, és magam mellé húztam lábaimat. – És hová mentél még el?

- A gyógyszertárba – válaszolta azonnal. – Neked vettem valamit!

- Uh, kedves tőled, de már jobban vagyok, nincs szükségem gyógyszerekre.

- Nem gyógyszerről van szó – mondta, és a táskájához sétált, amiből egy kis zacskót vett elő, és átnyújtotta nekem. Értetlenül néztem szemeibe, miközben elvettem tőle a felém nyújtott tasakot. Összeráncolt szemöldökkel néztem bele a kis zacskóba, és vettem ki belőle a dobozkát. Eltátottam a számat, majd hangosan felnevettem, mikor elolvastam a doboz tartalmát. Terhességi teszt.

- El, ez nem lehet! Én biztosan nem vagyok terhes! – nevettem, de kacagásom hirtelen pánikszerű vihogássá váltott át.