A késői alvásnak reggelre meg is látszott az eredménye. A felkelés elég nehezem ment, legalább is addig, amíg rá nem jöttem, hogy hova is készülök  és, hogy kikkel, ez a gondolat pedig egy gyomorgörcs kíséretében gyorsan felébresztett. Mikor kiléptem a kádból egy kiadós zuhany után, a tükörből egy karikás szemű lány nézett vissza rám. Éljen a későn elalvás! Egy kis smink segítségével sikerült eltüntetnem a nem kívánatos karikákat, majd bementem a gardróbomba és kiválasztottam, hogy mit vegyek fel a „nagy találkozóra”. Felhúztam egy fehér toppot, rá egy szürke blézert, majd felvettem egy csíkos sortot és pár kiegészítőt.

Késznek nyilvánítottam magam és bementem Adam szobájába. Éppen a kiságyában játszott a kedvenc plüss pandájával, amit még anyutól kapott.

- Jó reggelt, kicsim! – emeltem ki az ágyból és szorosan megöleltem.

- Szia! – kacagta édesen.

- Figyelj, Adam! – ültettem az ölembe – Én most elutazok egy rövid időre, de nemsokára visszajövök. Ha hiányzom neked, akkor csak szólj Dorotának és majd segít felhívni engem. Rendben? – kérdeztem, mire aranyosan bólintott egyet. Nem hiszem, hogy igazából felfogta a helyzetet. – Nagyon fogsz hiányozni! - szorítottam erősen magamhoz - Na, gyere reggelizni! – álltam fel és levittem a konyhába, ahol már Dorota készítette a reggelinket.

- Jó reggelt! – jött be vidáman a konyhába apa is.

Megsimogatta Adam buksiját és egy puszit adott az arcomra, mire én durcás arcot vágtam, csak, hogy tudja, még mindig haragszom rá. Dorota, mint mindig, most is nagyon finom reggelit készített, de alig tudtam enni, mert a gyomrom addigra már borsó méretűre zsugorodott. Mivel megígértem Dorotának, hogy beszélek Laurent-nal, ezért nemsokára fel is kerestem a kertészt, majd mindenkitől elbúcsúztam. 

Pontban 10-kor a csomagjaimmal együtt be is szálltam apu kocsijába és el is indultunk.

- Mielőtt odaérünk, beszélnünk kéne pár dologról. – szólalt meg apu hirtelen.

- Hallgatlak? – vettem oda neki foghegyről.

- Először is fejezd be ez a flegma stílust. Másodszor pedig megkérlek rá, hogy legyél kedves a fiúkkal, nagyon rendesek, kedvelnéd őket, ha nem lennének velük kapcsolatban előtétéleteid.

- Magamat fogom adni. – mondtam kicsivel normálisabb stílusban.

- Én is ettől félek! – sóhajtott fel.

- Egyéb? – kérdeztem.

- Végül meg szeretnélek kélni, hogy ne most kezdd el élni a szerelmi életedet, vagy legalább is ne a fiúkkal. – figyelmeztetett – Laimnek, Louisnak és Zaynnek barátnője van, Niall egyedül van, de nem tenne jót az imidzsének egy barátnő. Harry pedig, - sóhajtott fel – Harrynek minden másnap új barátnője van, csak megbántana téged. – magyarázta.

- Nem terveztem, hogy összejövök akármelyik fiúval is. – vontam meg a vállam. Jó vicc! Én meg az egyik pisis.

- Akkor jó. – könnyebbült meg egy kicsit – Van még egy utolsó kérésem mielőtt oda érünk.

- Mi lenne az?

- Érezd jól magad!

Mikor odaértünk, a fiúk már vártak ránk. Nem ismertem őket, csak Harryt ismertem fel göndör fürtjeiről. Éppen valakivel hempergett a földön. Pisisek.

Apu leállította a kocsit, mire én kipattantam az autóból, majd a csomagtartóból kiszedtem az egy szem bőröndömet és a sporttáskámat, aztán elindultam a nagy kocsi felé, gondoltam azzal fogunk menni. Apu eközben már a fiúkkal beszélgetett, mikor odaértem hozzájuk bemutatott.

- Ő, itt a lányom, Ashlyn. – mutatott felém, mire az egyik, csíkos felsős fiú elém ugrott.

- Louis vagyok. – nyújtotta felém a kezét széles mosollyal az arcán.

- Á, a sofőr! – játszottam a hülyét, a felém nyújtott kezébe pedig beleakasztottam a spottáskámat és elé raktam a bőröndömet, majd tovább indultam.

Louis tátott szájjal nézett rám én pedig csak magamban mosolyogva elindultam a kocsi felé. Apu felháborodottan utánam kiáltott, a többi fiú pedig szakadt a röhögéstől. De legalább már két bandatagnak tudom a nevét.

Beültem a kocsiba, ahol három-három ülés volt egy mással szemben elhelyezve. Nagyon jó lesz az öt hülyének a baromkodását hallgatni egész úton… A legszélső székre ültem, az ablak mellé, fülembe dugtam a fülhallgatómat és fejemet a hűvös üvegnek döntöttem. Pár perc múlva a fiúk és apa is beültek a kocsiba, majd elindultunk. Épp, hogy beindult a motor egy kezet érzetem a vállamon. Kihúztam a fülhallgatót a fülemből és kérdőn ránéztem a mellettem ülő barna hajú srácra, a nevét nem tudtam.

- Liam vagyok. Örülök, hogy találkoztunk! – próbálkozott a bemutatkozással - most már tudom a nevét – Liam.

- De jó neked! – vettem oda neki flegmán, mire visszahúzta a kezét. A levegő megfagyott a kocsiban, minden fiú meredten nézett rám. – Most az elején tisztázzuk a dolgokat! – kezdtem – Nem azért vagyok itt, hogy veletek jópofizzak. Lehet, hogy ez most fájni fog az hatalmas egótoknak, de még a neveteket sem tudom. Egyedül Harryt ismerem, még régebbről. - mutattam az említett felé – És nem szeretném is, ha ez megváltozna. Csak azért vagyok itt, hogy javítsam apámmal a kapcsolatomat. – forgattam meg a szemem - Szerintem kerüljük el egymást, jó messze, mindenkinek ez a lesz a legjobb, rendben?

Egy darabig vártam a válaszra, de ők csak kikerekedett szemekkel meredtek rám. Nem hiszem, hogy mondott nekik valaha valaki ilyesmit. Mikor rájöttem, hogy mostanában nem fognak megszólalni, visszadugtam a fülhallgatót a fülembe és kibámultam az ablakon. Még jó, hogy apu belemerült a sorőrrel folytatott beszélgetésbe, mert ha ezt meghallotta volna, akkor biztosan lőttek volna a kocsimnak. 

Harry egész úton engem fürkészett, de megpróbáltam nem venni róla tudomást.

Másfél óra múlva oda is értünk Brightonba. Az öt-csillagos szálloda, amiben megszálltunk kívülről is lélegzetelállító volt, sosem voltam még egy ilyen luxushotelben. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen belülről, úgyhogy gyorsan kivettem a cuccaimat a csomagtartóból, majd elindultam a hotel felé. Eléggé szenvedtem a két nehéz táskámmal, úgyhogy a fiúk gyorsan beérhettek.

- Ne segítsek? – kérdezte Harry és most először mélyen belenézett a szemem be.

- Ne strapáld magad. – intettem le.

- Csak segíteni akartam. – védekezett.

- Nem szorulok rá a segítségedre.

- Honnan ismerjük egymást? – kérdezte hirtelen.

- Tényleg nem ismersz fel? – hitetlenkedtem.

- Ennyire rosszban voltunk, hogy így utálsz? – kérdezett vissza nevetve.

- Nem, barátok voltunk. – léptem be a liftbe és végre leraktam a cuccaimat. A többi fiú még a kocsinál ökörködött, úgyhogy csak ketten voltunk.

- Ki vagy te? – lépett elém, hogy csak pár centi választott el minket és mélyen a szemembe nézett.

- Csak egy lány. – válaszoltam egyszerűen. Szerencsére megállt a lift én pedig gyorsan kiugrottam.

Amikor a liftem a szemembe nézett újra elfogott, azaz érzés, amit a táborban érzetem az első találkozásunkkor és ez megijesztett. Nem akartam ilyet érezni pont iránta, akit utálnom kéne. Gyűlöltem őt az apám miatt, de a gyűlölet mellé férkőzött egy olyan érzelem, aminek kellett volna ott lennie és rájöttem valamire: még mindig szerelmes vagyok Harrybe.