Nagy zajjal csapódott ki az ajtóm, mire természetesen felébredtem, de még olyan álmos voltam, hogy nem bírtam kinyitni a szemem. Pár pillanat múlva valaki rávetődött az ágyamra, mitől besüppedt mellettem a matrac.

- Ash! Tudom, hogy fent vagy! Szóval, gyorsan ki az ágyból, mert vészhelyzet van! – hallottam meg Sarah hangját mellőlem és már muszáj volt kinyitnom a szemem.

- Honnan tudtad, hogy fent vagyok? – kérdeztem rekedtes hangon, miután felé fordultam.

- Direkt zajt csaptam, hogy felébredj – vonta meg a vállát, mire megforgattam a szemem. Milyen kedves…

- Mennyi az idő? – kérdeztem egy nagyot ásítva. Karommal nyújtóztam egyet, mire ujjaim egy tárgyba ütköztek. A paplan alól a telefonomat húztam ki, mire azonnal egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra a tegnap éjszakára visszaemlékezve. Harry, ahogy ígérte egy órán belül felhívott és, habár én már az ágyamban voltam, mégis több mint fél órát beszélgettünk és akkor is csak az vetett véget hosszantartó csevegésünknek, hogy úgy fél kettő körül bealudtam.

- Pár perccel múlt tizenegy – válaszolt rögtön. Fáradtan felnyögtem és legszívesebben visszaaludtam volna, de tervemet rögtön elvetettem, mikor végigpillantottam Sarah-n. Izgatott arckifejezés ült ki az arcára és folyamatosan idegesen piszkálta a körmét, miközben alig bírt nyugton maradni. Kíváncsi lettem.

- Mi is ez a borzasztó vészhelyzet, hogy ilyen hajnalban fel kellett ébresztened? – kérdeztem jó barátnő módjára.

- Niall vacsorázni hívott! De most magától! – ugrándozott az ágyon ülve.

- Ennek nagyon örülök! – toltam fel magam ülésbe. – De akkor most nem készülődnöd kéne? – értetlenkedtem.

- De! Pont ez az! Valami puccos helyre akar elvinni, de én már vagy egy éve nem voltam igazi randin és nincs egy darab ruhám sem, amit fel tudnék venni! – fakadt ki.

- És itt jövök én a képbe! – mutattam rá, miközben muszáj volt elmosolyodnom aranyos idegességén.

- Kérlek, Ash! Adj kölcsön valami ruhát! Már nincs időm elmenni vásárolni! Kérlek, kérlek! – győzködött kiskutyaszemekkel, nem mintha nem szívesen oda adtam volna neki bármelyik ruhámat.

- Hát persze! – ugrottam ki az ágyból és a gardróbomba siettem Sarah-val a nyomomban. – Mit szólsz ehhez? – vettem ki egy kis keresgélés után egy csinos fekete ruhát.

- Nem gyászolni megyek – rázta meg a fejét és tovább keresgéltünk.

- Ez olyan nehéz! – dőlt rá ironikusan az ágyamra Sarah és arcát a kispárnámba temette. Már vagy fél órája nem tudott dönteni egy fehér és egy lila ruha között. Csak az a szerencséje, hogy egy a méretünk.

- Én akkor is azt mondom, hogy a fehéret válaszd! Olyan szépen kiemelné a bőröd színét! – voksoltam a fehér mellett.

- De nem akarok ártatlan báránykának tűnni! – panaszkodott.

- Akkor válaszd a lilát! – ajánlottam türelmesen.

- De a fehér jobban tetszik! – nyafogott.

- Bonyolult vagy, ugye tudod? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Ash? – ült fel Sarah hirtelen, fura arccal bámulva a párnámra. – Mért van pasi szaga a kispárnádnak? – tartotta el magától a puha tárgyat, mintha fertőző lenne. Persze én azonnal elpirultam és idegesen lesütöttem a szemem. – Szóval? – lassan odamentem az éjjelszekrényemhez kiszedtem az alsó fiókból egy kis üveget.

- Harry használ ilyet – mutattam neki még mindig rákvörösen, majd gyorsan visszaraktam a parfümöt eredeti helyére.

- Te most komolyan beparfümözted a kispárnádat? – nézett rám, mint egy őrültre.

- Igen – bólintottam. – Már három hete nem feküdtem le nélküle és féltem, hogy nem tudok majd elaludni – vallottam be őszintén.

- Fúj! Ez valami undorító! – dobott meg a kispárnával, mit én ügyesen elkaptam a levegőben. Lehuppantam az egyik székre és lehunyt szemmel beleszagoltam a Harry illatú anyagba. Igaz volt, amit Sarah-nak mondtam és, habár a beparfümözött kispárna nem tudta helyettesíteni azt, ahogy Harry hozzám bújik éjszakánként, mégis a célnak megfelelt, mert gyorsan elaludtam.

- Te teljesen dilis vagy – állapította meg, én pedig csak ábrándosan elmosolyodtam. Ha egyszer ő is úgy belezúg Niallbe, mint én Harrybe, akkor majd megért engem. – Azt hiszem, a fehéret választom! – döntött hirtelen, mire fellélegeztem.

- Na, akkor gyerünk, megcsinálom a hajad! – jelentettem ki felvillanyozva. Nem szenvedtem hosszan a hajával, csak szép nagy loknikat varázsoltam neki egy hajsütővel, majd pár tincset hátratűztem és már készen is volt. Ezután már nem sokáig volt nálunk, mert sietett újdonsült ruhájával a kezében haza. Gyorsan átöltözve én is lebattyogtam a konyhába, ahol Dorota sürgött-forgott az ebédet készítve, mert sajnos a reggeliről már lemaradtam.

- Jó reggelt! – köszöntem jókedvűen és egy almával a kezemben leültem a padlófűtéstől meleg konyhai parkettára Adam mellé, aki éppen egy kisautót tologatott a földön.

- Úgy örülök, hogy hazaértetek! – kavargatta meg Dorota a levest mosolyogva. – El sem hiszed, milyen üres volt ez az óriási ház, míg nem voltatok itt! – Szájához emelte a kanalat, hogy megkóstolja főztjét.

- Pedig azt hittem, jól megvagytok Laurent-nal – jegyeztem meg és egy nagyot beleharaptam az almámba, hogy csillapítsam éhségemet, míg készen nem lesz az ebéd. Dorota félrenyelte az éppen szájába lévő levest és hangosan köhögni kezdett.

- N-nem tudom, m-mire gondolsz… - dadogta és pír kúszott az arcára.

- Oh, Dorota! – álltam fel a földről kuncogva. – Hát azt hitted, hogy olyan hülye vagyok, hogy nem veszem észre? – kérdeztem, de ő még mindig lesütött tekintettel pásztázta a földet. - Na de Dorota! Hát nem én is elmondok neked mindent? – dorgáltam meg.

- Mit mondjak el? Már úgyis tudod – vonta meg a vállát és végre felnézett rám. Szemében egy kis aggodalmat láttam, de annál több büszkeséget és szeretetet.

- Csak azt akarom, hogy tudd, én nagyon örülök nektek és teljes mértékben támogatlak titeket – mosolyogtam rá biztatóan.

- Köszönöm, de az igazság az, hogy Mr. Higginstől eléggé tartok – vallotta be.

- Apától? De miért? – lepődtem meg.

- Hát… Már elég ideje ismerjük egymást és Lenny-vel – alig bírtam visszafojtani a kuncogást, ami a becenév hallatán kitörni készült belőlem – és pár napja megkért, hogy költözzek oda hozzá.

- És ez pontosan mit is jelentene?

- Nappal természetesen itt lennék, főznék, megcsinálnám a háztartást és csak késő délután mennék oda – magyarázta. – Viszont Adam még olyan kicsi, apátok meg alig van itthon és lehet, hogy szükségetek lenne rám éjszakánként.

- Nyugi Dorota, már elmúltam 18, elbírok egy háromévessel.

- Ebben reménykedtem én is, és különben is, Lenny itt az utcában, pár házzal arrébb vett egy lakást pár hete. Amikor kellek, csak egy telefonhívás és már itt is vagyok! – ígérte izgatottan. – Csak azt nem tudom, hogy apád hogyan fogadná. Szeretem a munkámat, nem akarom elveszíteni az állásom – komorodott el egy picit.

- Ezt csak bízd rám! Amint találkozok apával, beszélek vele! – ígértem.

- Köszönöm – mosolygott rám hálásan. Ígéretemhez híven, elhatároztam, hogy megkeresem apát, míg Dorota elkészül az ebéddel. Már korgott a gyomrom, hacsak a levegőbe szagoltam, ahol már fonom illatok terjengtek. Halkan bekopogtam apa szobájába, de hiába, mert nem kaptam választ, ezért egyszerűen benyitottam.

- Á, Ash! – mosolygott rám.

- Szia Apa! – köszöntem én is. A szobájában, mintha bombát robbantottak volna, akkora volt a rendetlenség. Sosem voltam egy nagy rendmániás, sőt régebben anya, mostanában pedig Dorota kínoz azzal, hogy kicsit rendet kéne raknom, de ez most még nekem is sok, vagyis inkább sokk volt. – Mi ez a nagy rendetlenség? – kérdeztem még mindig leesett állal.

- Elutazom pár napra Walesbe – mondta és csak most vettem észre, hogy a nagy kupi közepette az ágyon egy nagy bőrönd hevert, amiben már volt is pár ruhadarab.

- Walesbe? – ámuldoztam. – De hát csak ma éjjel értünk haza.

- Tudom, de reggel hívott pár ismerősöm, hogy állítólag van ott egy nagy tó és elmennénk horgászni. Azt mondták, most a legjobb ott a kapás – beszélt izgatottan és rendszertelenül bedobált még pár cuccot a bőröndjébe, majd behúzta a cipzárakat és már indult is ki a szobájából.

- Mielőtt elmennél, beszélhetnénk egy picit? – kérdeztem, miközben úgy követtem őt, mint egy kiskutya az egész házon keresztül.

- Nagyon fontos? Csak, mert már várnak rám a ház előtt – nézett rám bocsánatkérően.

- Nem, menj csak, majd megbeszéljük, ha hazajöttél – legyintettem. – Ami mikor is lesz?

- Még nem tudom – vonta meg a vállát. – A kapástól függ. – Na, hát ezt már hallottam. Pontosan annyit jelent, hogy lehet, hogy már másnap itthon lesz, de az is elképzelhető csak három hét múlva találkozunk újra.

- De holnap kezdődik a fiúknak a stúdiós munka, nem akarsz ott lenni az első napon?

- Azt hiszem, megoldják egyedül is, többször csináltak már ilyet, de jó is, hogy eszembe juttattad. Csak sok szerencsét akartam neked kívánni, tudom, hogy megállod majd a helyed a zenei szakmában, hisz a koncerteken is profi munkát végeztél – mondta büszkén. – Ha bármire szükséged van, lesz nálam telefon, nyugodtan hívj majd.

- Köszi – mosolyodtam el.

- Ja, és a kocsidat természetesen használhatod, elég jól viselkedtél hozzá a nyáron – tette hozzá és egy búcsú puszit nyomott az arcomra, majd besietett a konyhába, hogy gyorsan még elköszönjön Adamtől és Dorotától, aztán már kint is volt a bejárati ajtón. Fejemet csóválva, de mégis mosollyal az arcomon ültem le az ebédlőasztalhoz, hogy végre megtöltsem a hasam Dorota finoman elkészített fogásaival. Olyan furcsa volt ez a helyzet ma apával. Már vagy két éve, vagyis anya halála óta nem volt horgászni, pedig azelőtt élt-halt a pecázásért és volt, hogy hetekre eltűnt itthonról és mikor hazaért hiába nem fogott semmit, mégis fülig ért a szája. Azt hiszem, hogy valahogy sikerült átlépnünk a köztünk lévő szakadékot és ez megmelengette a szívemet. Nem tudom hogyan és mikor történt, talán a New Yorkban, de mindegy is, az a lényeg, hogy közelebb érzem magam apához, mint valamikor is az elmúlt két évben.

Habár a hotelban is nagyon jól főztek, mégis azt hiszem, Dorota főztje hiányzott a legjobban. Ebéd után eljött Adam délutáni alvásának az ideje, Dorota pedig a háztartást csinálta. Bekapcsoltam a laptopomat és ránéztem pár oldalra, de ezután csak feküdtem az ágyamon és azon gondolkoztam, hogy mit tudnék csinálni a délután. Harry még nem hívott, Sarah pedig randin van Niallel, én meg itthon. Egyedül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a gardróbomba siettem és felrántottam az egyik szekrény ajtaját, majd egy kis keresgélés után örömmel nyugtáztam, hogy még nem dobtam ki a régi görkorimat, amit már vagy ezer éve nem használtam. Leszaladtam a kertbe, ahol Sammy, a „kis” golden retriver kutyám farkát csóválva örült nekem. Azt hiszem, nem bánta, hogy végre kiszabadulhat a kertből, hiszen akárhogy is számolom, már vagy három hete nem vitte el senki megsétáltatni, hiszen Dorota halálosan fél tőle. Gyorsan megkötöttem egy pórázzal, majd már szeltük is az utcákat, vagyis szeltük volna, de az elején még bele kellett rázódnom a görkorizásba, de végül elég jól belejöttem. Hűvös volt az idő, de nem eset és egy picit sütött a nap, igazi őszi időnk volt. A levelek is sárgulni kezdtek és egyes darabok már a földön feküdtek. Emlékszem, tavaly még én is kedvetlenül ültem ilyenkor a szobámban és az új tankönyveimet pakoltam be a másnap kezdődő tanításhoz. Vidám, nevető szerelmespárok és családok mellett haladtunk el. Mosolyogva odaintettem a szomszéd utcában lakó Mr. Hastings-nek és nejének. Mikor kicsit voltam, elég sok időt töltöttem náluk, nekik nem lehetett gyerekük, ezért egyfajta pót kisunokának tekintettek. Fél óra után már bőven fáradni kezdtem, szóval úgy döntettem, hogy hazaindulunk. Már csak pár utcával voltunk arrébb a miénktől, mikor egy gyönyörű fehér ház mellett haladtunk el, ami előtt egy nagy fekete luxusterepjáró állt. Kedvem lett volna benyitni a nagy fekete kapun, hogy belül is megnézzem ezt a „kastélyt”, de tudtam, hogy az illetlenség lenne. Annyira elábrándoztam azon, hogy mi várna belül, hogy nem is figyeltem az útra és hirtelen egy izmos mellkasnak ütköztem. Elejtettem a pórázt, de a legnagyobb probléma az volt, hogy én hiba álltam meg, a kerekeim gurultak tovább és már fel voltam készülve a nagy esésre, mikor két erős kar megfogott.

- Nagyon sajnálom – kértem bocsánatot rögtön.

- Sose sajnáld, Ash – hangjára felkaptam a fejem. – Szeretek így beléd botlani az utcán. Amúgy meg görkori? – húzta fel a szemöldökét. Örömmel állapítottam meg, hogy így kerekeken már majdnem olyan magas voltam, mint ő, nem mintha valaha is zavart volna, hogy ő sokkal magasabb nálam.

- Most találtam meg a szekrényemben – mondtam mosolyogva. - Te itt laksz? – csodálkoztam és mosolyogva átöleltem Harry nyakát, míg ő még mindig fogta a derekamat. Most őszintén, ennek mennyi esélye volt, hogy kimozdulok otthonról és pont belé fogok botlani? Szinte úgy vonzzuk egymást, mint két mágnes.

- Igen, úgy két hónapja költöztem ide. – Tényleg, mintha egyszer már mondta volna, hogy a közelben lakik, de nem gondoltam volna, hogy ő is Primrose Hillben, mint mi.

- Bámulatosan néz ki, legalábbis kívülről – pillantotta megint a hatalmas ház felé.

- Kösz. Nem szeretnél bejönni? – ajánlotta fel.

- N-nem szeretnék zavarni… - dadogtam zavartan.

- Ne viccelj, Ash! – fogta meg a kezem és bejárat felé kezdett húzni. A küszöb előtt gyorsan lekaptam a lábamról két görkorimat, majd beléptem a házba. – Gyere, körbevezetlek! – hívott Harry és összekulcsolta ujjainkat.

A ház belülről még hatalmasabb volt, mint amit kívülről mutatott. A földszinten volt a konyha, az ebédlő, nappali, konditerem, mosókonyha - ami nem hiszem, hogy sokat volt használva, mert Harryből inkább nézném ki azt, hogy beadja a ruháit a tisztítóba, minthogy nekiálljon mosni - és rápillantást nyerhettem Harry híres autógyűjteményének egy részére is. Az első emeleten két fürdő és három háló volt berendezve. A legfelső szinten pedig egy akkora hálószoba helyezkedett el, mint nálunk otthon az egész első emelet, - pedig a mi házunk sem kicsi – mellette pedig egy fürdőszoba, ami nagyobb volt, mint a másik kettő együttvéve, majd egy üvegajtón ki lehetett lépni egy hatalmas teraszra. Látszott, hogy főleg ez a szint van használatban, bár az egész házban tisztaság volt, egy eldobott ruhát vagy otthagyott poharat nem láttam sehol. Minden helyiségből visszatükröződött Harry egyedi ízlése és habár a ház nem azén stílusomban volt berendezve, mégis rögtön beleszerettem.

- Kérsz valamit? – kérdezte jó vendéglátó módjára, mikor a közbevezetés után letelepedtünk a nappaliban.

- Igen, egy kis vizet. – Harry odament az egyik szekrényhez kivett belőle egy üvegpoharat majd teletöltötte egy előre kikészített ásványvizes üvegből.

- Tessék – adta át nekem, én pedig a görkorizástól megszomjazva nagy kortyokkal lehúztam a pohár egész tartalmát. – Van ötleted, hogy mért futkározik egy kutya az udvaromon? – hirtelen majdnem kiejtettem a kezemből a poharat és legszívesebben fejbe csaptam volna magam, mert teljesen megfeledkeztem Sammyről. Még az a szerencse, hogy nem kóborolt el messzire, hanem pont Harry udvarába tévedt be, már legalábbis, ha ő az a kutya, akiről Harry beszélt. Rögtön felálltam a kanapéról és az ablakhoz futottam és egy nagyot sóhajtva megkönnyebbültem, mikor megláttam az én kutyusomat a fűben futkározni. Kifutottam hátsó kertbe, Harryvel a nyomomban.

- Sammy! – hívtam egyet-kettőt tapsolva, mire ő jó háziállat módjára felém kezdett futni.

- A tiéd? – kérdezte Harry kicsit meglepődve és leguggolt, hogy megsimogassa a kutyus fejét.

- Igen, a neve Sammy – bólintottam.

- Szép kislány vagy, Sammy – dicsérte meg és tarkóját kezdte el vakarászni, ami a kutyának nagyon jólesett és nyalogatni kezdte a Göndörke arcát, mire az elvesztette az egyensúlyát és elterült a füvön, belőlem pedig kitört a nevetés. Sammy talán megláthatott valamit, mert pár másodpercen belül elszaladt az udvar másik végébe. Óvatosan ráültem Harry csípőjére és egy lágy csókot nyomtam ajkaira. – Ez a kutya hasonlít a gazdájára – jegyezte meg, mire halkan felkuncogtam és legördültem mellé a fűre és ebben a pillanatban a telefonom sms-t jelzett.

Hatalmas mosoly ült ki az arcomra az üzenet elolvasása után. Apu sosem csinált még ilyet, a legtöbbször be sem jelentette, hogy elmegy valahova, nemhogy még sms-t is ír. Talán tényleg igazam volt? Talán végre rendbe jön köztünk minden?

- Ki volt az? – kérdezte Harry. – Nem kell elmondanom, csak jókedved lett és érdekel, hogy mitől – magyarázkodott gyorsan.

- Apa volt. Pecázni ment délelőtt Walesbe és most ért oda. És igen, boldog vagyok. Nagyon régen nem éreztem ilyen közel apát, mint most – mondtam mosolyogva.

- Örülök, hogy úgy néz ki, minden rendeződik köztetek – mosolygott vissza rám.

- Én is – sóhajtottam egyet őszintén. – De mindegy is! Milyen volt a barátaiddal? 

Harry sokáig mesélt és habár egyikőjüket sem ismertem még, mégis olyan szeretetteljesen beszélt róluk, hogy öröm volt hallgatni a beszámolóját. Órákig feküdtünk a fűben, mikor elkezdett lemenni a nap és a hűvös szellő libabőrös lettem. Ránéztem a telefonomra és meglepődve vettem észre, hogy már hét óra is elmúlt.

- Mennem kell! – ugrottam fel és elkapva Sammy, gyorsan megkötöttem a pórázzal.

- Ne menj! Még korán van – kérlelt Harry. – Itt is aludhatnál.

- Nem lehet, mert Dorota nem alszik éjszakánként már nálunk és nem hagyhatom otthon egyedül Adamet. Viszont te átjöhetnél hozzánk vacsorázni – ajánlottam fel.

- Nem tudok – rázta meg a fejét. – Eddel megyünk el valahova enni. Kár, hogy nem maradsz, szívesen bemutattalak volna neki.

- Sajnálom, nem tehetem. De akkor holnap találkozunk – sóhajtottam fel és felhúztam a korimat.

- Mi lenne, ha reggel együtt mennénk stúdiózni? – kérdezte.

- Holnap lesz Adam első ovis napja és én viszem őt fél 9-re.

- Jó, akkor elmegyek majd értetek, elvisszük őt az óvodába és utána mehetünk dolgozni, benne vagy? – kérdezte reménykedve.

- Persze, benne vagyok! - egyeztem bele és egy puszit nyomtam ajkaira, miből ő ügyesen egy csókot kerekített.

- Kezd sötétedni. Ne vigyelek haza? – ajánlotta fel.

- Nagylány vagyok már és különben is csak pár utcára lakunk innen. Te csak készülj a vacsorára! – utasítottam.

- Jó éjt, Ash! – nyomott egy utolsó, búcsú puszit az arcomra.