Újabb két hónap telt. Két nyomorúságos hónap. Sosem így képzeltem el a terhességemet. Képzeletemben mindig egy kiegyensúlyozott, az érzelmektől néha kissé túlságosan is elragadott kismamát láttam, maga mellett a szeretett férfival. A terhesség a tévé képernyőjén keresztül mindig valahogy sokkal egyszerűbbnek látszott. Pocakom mostanra rohamosan megnövekedett, ami nem is volt csoda, hiszen két hét múlva már félidős kismama leszek, így egyre nehezebbnek tűnt a felkelés reggelente, meg úgy bármilyen mozgás is. Nem beszélve az alacsony vérnyomásról, ami minden hirtelen felállásnál egy kis szédülést eredményezett. Ezek mellett pedig néha kezdem azt hinni, hogy nincs olyan mennyiségű étel, amit nem tudok magamba tömni, most hogy végre a rosszullétek elmúltak. Mégsem panaszkodtam, hiszen a terhesség minden pillanatát egy csodának éltem meg. Legalábbis ezt a részét.

Talán csak tomboló hormonjaim miatt, de életemben nem hagyta még el ennyi könnycsepp a szememet, mint amennyi az elmúlt két hónapban. Éjszakánként, mikor Harry már aludt, egy gombócba gömbölyödtem össze az ágy túloldalán, és hagytam, hogy könnyeim áztassák párnámat. Tudtam, hogy rosszat tesz a babának a sok stressz, de másképp nem ment már. Valamikor muszáj volt kiadni a napi felgyülemlett rossz érzést és kétségbeesés, és mivel nagyon keveset mozdultam ki mostanában, így örökké nem tudtam magamba fojtani bánatomat. Azonban minden reggel reménységgel keltem fel, és bíztam, abban, hogy ez lesz a nap, mikor talán minden megváltozik, aztán pedig mindig csalódnom kellett, ahogy a mai reggelen is.

Kicsit nehézkesen tornáztam fel magam az ágyról, majd nagyot ásítva indultam el a konyha felé. Mikor felkeltem, Harry már nem feküdt mellettem, és reményeim szerint még nem ment el itthonról, bár mostanában egyre többet tartózkodott a házon kívül. Sosem kérdeztem tőle, hogy hova megy ilyenkor, és ő sem mondta el, csak Eleanortól hallottam, hogy a napok nagy részét náluk tölti most, hogy vége van a próbáiknak.

- Jó reggelt – motyogtam még kissé álmosan, mikor beléptem a konyhába.

- ’Reggelt – köszönt Harry, miközben a tűzhelynél állva rántottát sütött, legalábbis az illatokból ítélve. – Hogy érzed magad? – kérdezte, és végre felnézett rám. Szemei teljesen érzelemmentesek voltak, és nem csillogtak, ahogy régen, amitől hetekkel ezelőtt még pillangók repkedtek a gyomromban.

- Jól vagyok – válaszoltam már reflexesen. Az elmúlt hetekben elég gyakran hallottam a szájából, vagy olvastam sms-eiben ezt a kérdést, így a megfelelő választ már régen sikerült betanulnom. A baj csak azt volt, hogy ennél a szintnél kommunikációnk valahogyan megrekedt. Volt, hogy órákig egymás mellett ülve egy szót sem szóltunk egymáshoz, és néha emiatt már úgy is éreztem, hogy Harry nem a leendő gyermekem édesapja, hanem csak egy biztonságomat felügyelő őr.

- Köszönöm – erőltettem arcomra egy kis mosolyt, ahogy Harry lerakta elém a reggelit, majd egy pohár vizet a gyógyszereimmel és a vitaminokkal együtt. Ő is elhelyezkedett a mellettem lévő széken, majd kissé felém hajolva egy gyors puszit nyomott az arcomra. Talán gesztusa édesnek tűnhetett volna egy kívülálló számára, de nekem inkább kétségbeejtőnek hatott. Többé már nem láttam azt a játékosan szerelmes csillogást Harry szemeiben, többé már nem érintett meg, nem is beszélve a csókokról, amik egyre ritkábbá váltak közöttünk. Minden gesztus már csak egy-egy berögzült cselekvésnek hatott, amik mögött Harry részéről már nem sok érzelem mutatkozott.

- Mész ma valahova? – kérdeztem, miközben magamba lapátoltam reggelimet. Harry már most fel volt öltözve, és látszott rajta, hogy ma is egyedül akar hagyni.

- Igen – válaszolta szűkszavúan. Egy aprót bólintottam, de nem kérdeztem semmi mást. Halkan fogyasztottuk el reggelinket, majd Harry elmosogatott, miután elutasította segítségemet a rendrakásban. A nappaliban egy magazint olvasgattam éppen, mikor szemem sarkából láttam, hogy Harry máris indulni készül.

- Ha bármire szükséged van, hív fel, rendben? – szólt, miközben cipőit húzta.

- Mikor fogsz hazajönni? – kérdeztem halkan.

- Még nem tudom – vonta meg a vállát, mikor visszajött a nappaliba, hogy ne kelljen átkiabálnunk a fél házon.

- Nem ebédelünk együtt? – kérdeztem reménykedve.

- Majd máskor – utasított vissza egyszerűen.

- Kérlek, Harry! – könyörögtem. – Mostanában sosem megyünk együtt sehova, én pedig csak egy kicsit szeretnék az idődből.

- Azt akarod, hogy maradjak itthon? – kérdezte. – Ha igen, lemondom a programomat.

- Nem – ráztam meg a fejem, ahogy felálltam a kanapéról, és felé tettem pár lépést. – Nekem nem az kell, hogy mellettem legyél, Harry. Arra van szükségem, hogy velem legyél – mondtam, ahogy könnyek kezdték mardosni a szemem.

- Ash, légy szíves, ne kezdjük el ezt most – sóhajtott mélyen, ahogy az ajtófélfának támaszkodott.

- És akkor mikor szeretnéd megbeszélni? Különben is, hova mész most? – Nem a féltékenység beszélt belőlem, hiszen tudtam, hogy Harry sosem csalna meg, főleg most, hogy a kisbabája növekszik a hasamban.

- Louis-val találkozom – válaszolta vállat vonva.

- Mint, ahogy minden egyes nap – horkantottam fel keserűen.

- Lou a legjobb barátom, Ash.

- Tudom, és ezzel semmi bajom sincs, de olyan jó lenne együtt tölteni egy kis időt – sóhajtottam. – Egész nap itthon vagyok egyedül, mert nem engeded, hogy vezessem a kocsimat, és unatkozom. Hiányzol – vallottam be, miközben egy könnycsepp kúszott le az arcomon.

- Ash, ne izgasd fel magad, mert te is tudod, hogy árt a babának – figyelmeztetett. – Hívj, ha van valami, sietek haza, ígérem – szólt még vissza, majd sietve kilépett a bejárati ajtón. Egyszerűen elmenekült.

Nem tudtam sírni, inkább csak szörnyen dühös voltam. Tudtam, hogy tulajdonképpen az egész az én hibám volt, de lassan kezdtem azt gondolni, hogy Harry kicsit túlreagálja a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy hatalmas hibát követtem el, de ő lassan kezdett úgy viselkedni, mint egy durcás kisgyerek. Egyáltalán nem így képzeltem én el ezt az egészet. Azt hittem, hogy Harry majd túlteszi magát a baba érkezésén, és együtt, boldogan várjuk majd a kis apróságot. Tudtam, hogy Harry is már megbarátkozott a helyzettel, hogy apa lesz pár hónapon belül, hiszen hiába vet csak egy-egy röpke pillantást a legújabb ultrahangképekre, mégis ott van a kocsija kesztyűtartójában egy fotó, amiről én azt hittem, hogy elkeveredett valahová. Túlságosan meg van sértve ahhoz, hogy bevallja, hogy már most odavan ezért a babáért, még ha rá sem néz szépen gömbölyödő pocakomra, nehogy megsimogatná, mint ahogy ez lenni szokott egy normális párnál. Viszont minden kellemetlenség ellenére a legbiztosabb abban voltam, hogy mikor megszületik ez a kis apróság, Harry szíve is meglágyul majd, és minden sértettségét elfelejti, mikor először kezében tartja közös kisbabánkat. Mégis, azonnal elfacsarodik a szívem, ha belegondolok, hogy még legalább négy hónapot kell várnom ahhoz, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba, hiszen olyan hosszú még azaz idő, én pedig egyre nehezebben bírom Harry nélkül.

Az egész napot magányosan töltöttem, csak Harry érdeklődött párszor sms-ben a hogylétem felől, na meg apával is beszéltem egy keveset. Apunak is lassan sikerült elfogadnia a terhességemet, bár egy ideig mintha fel sem fogta volna a dolgot. Egyelőre pedig még a sajtóval sem kellett sokat bajlódnunk, hiszen alig mozdultam ki otthonról, így egyetlen rajongó vagy szemfüles lesifotós sem volt képes lekapni kidomborodó pocakomat. Persze azzal is tisztában volt, hogy előbb-utóbb ki fog tudódni a dolog, de az elmúlt majdnem egy évben sikerült megbirkóznom a rivaldafénnyel, és már régen letöröltem magam minden közösségi oldalról is.

Idő közben egyszer csak elaludtam a kanapén, és már lement a nap, mikor felébredtem egy halk csörömpölésre. Egy takaró volt rám terítve, pedig nem emlékeztem, hogy egy pokrócot vettem volna magamhoz, mielőtt álomba merültem volna. Szememet dörzsölve tápászkodtam fel, majd egy aprót ásítva léptem be a konyhába, ahol Harryt találtam meg. Éppen mosogatott, amiből arra következtettem, hogy az előbb vacsorázhatott.

- Szia – mondtam kissé még rekedtesen az alvástól.

- Héj, Ash – villantott felém egy halvány mosolyt. – Épp most vacsoráztam, nem akartalak felébreszteni, de Eleanor küldött neked is csirkét – mondta, miközben kezét törölgette. Melegség öntötte el a szívemet, ahogy kiejtette barátnőm nevét a száján. Annyi mindenért voltam hálás neki, hogy reggelig sorolhattam volna a listát. Ő is jól tudta, hogy milyen nehéz időszakon megyünk most keresztül Harryvel, így ott, ahol tehette, próbált segíteni.

- Nem igazán vagyok most éhes – vontam meg a vállam. – Csak fáradt vagyok, úgyhogy lefürdök, és bebújok az ágyba.

- Minden rendben? – kérdezte szemöldökét ráncolt, miközben figyelmesen méregetett.

- Persze, csak tényleg fáradt vagyok.

- Nincs szükséged semmire? – lépett hozzám közelebb, de nem érintett meg, ahogy azt régebben tette volna. Egyszerre esett jól és facsarodott el a szívem gondoskodására. Tudtam, hogy szeretetből és nem csak puszta kötelességből érdeklődik irántam, mégis éreztem köztünk a falat, aminek átlépésére mindegyikünknek túl nagy volt a büszkesége.

- Nincs. – Rád.

- Akkor jó éjt! Nemsokára jövök én is! – adott egy puszit az arcomra, majd már indultam is az emeletre. Kívülről talán úgy tűntünk, mint egy teljesen normális, első babájukat váró pár, csak mi és a hozzánk közelállók tudták, hogy egyáltalán nincs rendben semmi.

Már a zuhany alatt is majdnem leragadtak a szemeim, mégis, mikor már az ágyban feküdtem, képtelen voltam álomra hajtani a fejem. Gondolatok fogócskáztak a fejemben, és nem hagytak nyugodni. Nem tudtam tovább játszani, hogy minden rendben van, hiszen épp az ellenkezője volt a helyzetnek. Ez a kapcsolat már nem volt egészséges egyikünk számára sem. Szörnyen féltettem a babát a pocakomban, és biztos voltam benne, hogy összetörnék, ha nem születhetne meg csak, mert nem kapta meg a megfelelő körülményeket a fejlődéshez. Másrészt pedig tudtam, hogy nem csak én, hanem Harry is szenved ebben a helyzetben, még, ha nem is mutat érzelmeket, hiszen nálam jobban senki sem ismerte őt. Nem szóltam, de az előbb is éreztem leheletéből áradó alkohol szagot. Persze, nem volt azzal semmi baj, hogy a legjobb barátjával megiszik egy sört, de ez már nem az első alkalom volt, habár még sosem jött haza részegen, az alkohol semmilyen hatása nem látszott rajta egyszer sem, mégis aggódtam, nem akartam, hogy elfajuljon a dolog, és Harry tökre menjen ebben az egészben. Talán szünetre van szükségünk. Megpróbáltunk együtt túljutni ezen az akadályon, de nem ment. Megpróbáltuk, de nem sikerült, így talán most külön kellene próbálkoznunk tovább. Tudtam, hogy mi összetartozunk, de talán muszáj egy kis időt egymás nélkül töltenünk ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy milyen nagyon is szükségünk van egymásra.

Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdhettem az ágyban gondolataim örvényében, mikor Harry jelent meg az ajtóban, és csendesen jött be a szobába, nehogy engem megzavarjon, hiszen ő azt hitte, hogy én már régen álmaim országában járok.

- Miért nem alszol? – kérdezte halkan, ahogy áthúzott a fején egyet a pólói közül.

- Csak… Nem tudok – válaszoltam, és csak akkor vettem észre, hogy milyen rekedtes is a hangom könnyeim miatt.

- Mi a baj? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, ahogy leült mellém az ágyra.

- Meg kell oldanunk ezt az egészet, mert ez a helyzet már nem normális – szipogtam.

- Ash, fáradt vagy, nyugodj meg, és próbálj elaludni – sóhajtott, majd a vékony takaró alá bújt. Egyszerűen csak le akart pattintani, és a szőnyeg alá ásni a problémákat, ahogy azt az elmúlt két hónapban is tette, de nekem ebből már elegem volt.

- Holnap hazaköltözöm – nyögtem ki, és fájt a szívem, ahogy ezeket a szavakat kimondtam.

- Ash, ne csináld ezt, kérlek. Tele vagy terhességi hormonokkal, és túlzásba esel, de holnap reggel mindent derűsebben fogsz látni – vette félvállról szavaimat, és egyszerűen csak lekapcsolta a lámpát, ezzel lezárva a vitát.

- Szükségem van rád, Harry – szipogtam, és karomat Harry dereka köré fűztem, hogy szorosan bújjak hozzá. Ő azonban meg sem mozdult, nem nyomott egy csókot homlokomra, mint régen, és még csak nem is viszonozta ölelésemet, csak hagyta, hogy csendesen sírjak a mellkasán, anélkül, hogy megvigasztalt volna. Úgy éreztem, mintha már nem őt, egy valós embert ölelném. Mintha csak egy jégtömbhöz bújtam volna hozzá. Egy jégtömbhöz, ami az én hibámból jött létre.

Másnap reggel a nyár ellenére mégis borús napra ébredtünk, ami éppen passzolt az aznapi hangulatomhoz. Sokkal hamarabb keltem, mint általában, és most Harry még mellettem szuszogott. Álmában megtette azt, amire tegnap este nem volt képes, és karját körém fonva mélyen szuszogott a nyakamba. Elszántan bújtam ki öleléséből, és a gardróbomba mentem, ahol felvettem egy rövidnadrágot és egy ujjatlan felsőt, hiszen az idő az ég borultsága miatt még nem hűlt le. Ezután a konyhába igyekeztem, és a tegnapi vacsorámat vettem ki a hűtőből, amit Eleanor küldött nekem Harryn keresztül. Talán furcsa dolog reggelire sült csirkét enni, de mindezt csak terhességemnek tudtam be. Épp egy pohár narancslevet ittam, mikor Harry jött le az emeletről, már ő is felöltözve. Köszönt, és a hűtőhöz ment, majd beleivott a tejes dobozba, ami mindig is az egyik gyengém volt, de többé nem éreztem úgy, hogy jogom van rászólni ezért.

- Csináljak neked valami reggelit? – kérdeztem halkan.

- Nem kell. A fiúkkal megbeszéltünk egy közös reggelit – mondta.

- Akkor már mész is?

- Igen, már így is késésben vagyok – válaszolta, majd az ajtó felé indult, ahogy minden egyes reggel.

- Pénteken ellenőrzésre kell mennem a nőgyógyászhoz. Elkísérhetsz, ha van kedved – ajánlottam fel.

- Persze, elviszlek – bólintott egy nagyot.

- Akkor tizenegykor vegyél fel apáéktól.

- Szóval, nem aludtad ki az éjjel ezt a hülye ötletet – sóhajtott fel.

- Nekünk együtt többé már nem megy, Harry. Ezt te is láthatod. Ez a kapcsolat már egyikünk számára sem egészséges. A babát is féltem és téged is.

- Mennyi időre gondoltál? – kérdezte komoran, mellkasa előtt összefont karokkal.

- Nem tudom – tártam szét kezeimet. – Amíg nem érezzük ugyanazt, mint régen. Talán napok, de lehet, hogy hetek vagy hónapok.

- Nem szakíthatsz el ettől a gyerektől – jelentette ki összeszorított állkapoccsal.

- Sosem tenném meg, sem veled, sem pedig a babával. Legkésőbb akkor visszajövök, ha megszületik a pici.

- Tényleg ekkora szükség van erre?

- Te is érzed, Harry, hogy köztünk már semmi sincs rendben. Szeretlek, mindennél jobban, és tudom, hogy te is szeretsz, még, ha nem is vallod be, mert ami köztünk volt és van most is, annak nem lehet ilyen könnyen véget vetni. Viszont mindketten szörnyű dolgokat mondtunk a másiknak, én pedig eltitkoltam előled a babát, amiért nem győzök bocsánatot kérni, de mindkettőnk túlságosan meg van sértve ahhoz, hogy kezdeményezzen.

- Hogy tudnálak lebeszélni erről az egészről? – lépett közelebb, és mintha szomorúságot láttam volna megcsillanni a szemében, de nem voltam biztos, mert a másik pillanatban már újra érzelemmentesen nézett rám.

- Mondd, hogy megbocsájtasz, és hogy még szeretsz. Mondd, hogy akarod ezt a babát, hiszen tudom, hogy így van. Nem kell bocsánatot kérned, én már rég nem haragszom rád, de azt akarom, hogy felejtsd el a sértettséged, és hagyd, hogy boldogok legyünk együtt, ahogy régen. Csak mutasd meg, hogy szeretsz. Ennyi, ami ahhoz kell, hogy itt maradjak – kértem reménykedve, sőt lassan már könyörögtem. Harry hosszú percekig bámult a szemembe, és most az egyszer végre ezernyi érzelmet láttam átrohanni küszködő arcán. Végül elkapta a tekintetét, és megszólalt:

- El fogok késni – motyogta, majd sietve távozott a bejárati ajtón. Meghozta a döntését.

Pár percig csak bámultam magam elé, és vártam, hogy visszajöjjön, de az ajtó nem tárult ki újra, én pedig könnyeimet törölgetve indultam fel a lépcsőn, hogy összepakolja pár dolgot apáékhoz. Képtelen voltam visszafogni könnyeimet, hiszen nem erre számítottam. Én felajánlottam Harrynek egy nagyon kedvező megoldást, csak arra kértem, hogy nem fojtsa el tovább érzéseit, de úgy tűnt, ő még nem kész rá.

Soha nem így képzeltem el a terhességet, ezt az időszakot mindig is életem legszebb hónapjainak gondoltam, most pedig ott álltam, és a bőröndömbe pakoltam, hogy elköltözzek a kisbabám édesapjától.

A bőröndöm lassan megtelt, én pedig a fürdőbe indultam, hogy onnan is összeszedjek pár fontos dolgot, majd épphogy indultam volna vissza a gardróbba, mikor hangosan dobogó lépteket hallottam a lépcső felől. Szívem hangosan dobogott, miközben félelem és reménykedés lángja gyulladt fel bennem. Azt hittem, hogy csak rosszul hallottam, mikor kiléptem a kis folyosóra, ami ez emeleti szobák között volt, hiszen senkit sem láttam mindaddig, amíg Harry ki nem lépett a hálóból. Arcán ezernyi érzelem hullámzott át, ahogy meglátta könnyes tekintetem. Nem tudtam, mit tegyek ebben a helyzetben. Csak álltam a folyosó közepén, mint egy sóbálvány, és fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Harry cselekedett először, és zaklatott arccal, nagy léptekkel zárba be a köztünk lévő távolságot. Ajkait mohón tapasztotta az enyémekre, kezeim közül pedig azonnal kiesett a hajkefém és a sminkes táskám. Karjával szorosan, de mégis finoman húzta derekamat magához, miközben ujjaim selymes fürtjei közé túrtak. Két hónapja nem csókolt meg így, ennyi érzelemmel és ragaszkodással. Nem tudtam, mi fog történni ezek után, hogy ez a csók a búcsúnak szól-e vagy az újrakezdésnek, de akkor csak élveztem a pillanatot. Hosszú hetek óta a legtöbb, amit kaptam tőle az egy rövid szájra puszi volt, most pedig úgy éreztem, hogy mellkasom felrobban, és szívem újra reménnyel telt meg.

Miután elváltunk, mindkettőnk légzése egyenetlen és szapora volt. Harry homlokát az enyémnek döntötte, és egy pillanatra lehunyta bűnbánó szemeit.

- Szeretlek – suttogta, mire így is zakatoló szívem csak még gyorsabb ritmust vett fel.

- Tudom – temettem könnyes arcomat sötét pólójába. – Én is szeretlek. Mindennél jobban – sírtam.

- Sajnálom, hogy egyedül hagytalak, és hogy olyan önfejű voltam – pihentette állát a fejem búbján, és hiába nem láttam őt, hangjából éreztem az őszinte megbánást és fájdalmat.

- Nekem bocsáss meg, amiért eltitkoltam a babát. Butaság volt, hogy pont tőled féltem – szipogtam, miközben erősen kapaszkodtam pólójába.

- Hát, én sem reagáltam valami jól – jegyezte meg. – Nem lehet, hogy csak elfelejtjük az elmúlt két hónapot? És kérlek, ne menj el! Ne hagyj el! - könyörgött. - Ígérem, ezentúl minta kispapa, vagy nem is tudom, mi leszek – mondta, mire halkan felkuncogtam.

- Tudom, és minden, amit szeretnék, hogy elfogadd ezt a babát, mert szüksége lesz rád, mikor megszületik, ahogy nekem is szükségem van rád. Nem fogok elmenni – motyogtam mellkasába. – Viszont a kicsi nem tehet semmiről, itt én voltam a buta, de ő ártatlan.

- Még nincs is itt, de tudom, hogy amint megszületik, le fog venni a lábamról, mint ahogy az anyukája is – nyomott ajkait a homlokomra, majd kissé hátrébb húzódott, hogy boldogságtól könnyes szemeimbe nézhessen. – Szeretlek. Mindkettőtöket – szólt lágyan. Képtelen voltam nem elmosolyodni, mikor felpipiskedtem hozzá egy újabb csókért. A következő pillanatban Harry már karjai közé is emelt, és a háló felé igyekezett velem. Óvatosan rakott le a párnákra, miközben szenvedélyes csókunkat egy pillanatig sem szakította meg. Én voltam az, aki véget vetett ajkaink kölcsönös kényeztetésének, mikor Harryt kicsit eltoltam magamtól. – Mi a baj? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, ahogy fejem mellett karjain támaszkodva nézett le rám.

- Nem hiszem, hogy mehetünk ennél tovább, amíg veszélyeztetett terhesnek vagyok kinyilvánítva – magyaráztam.

Harry arcán kisimultak a ráncok, és még egy lágy puszit nyomott orrom hegyére, majd legördült rólam, és oldalára fekve kulcsolta össze ujjainkat.

- Csak még egy dolog, amiért még jobban várom, hogy elteljen ez a kilenc hónap – mosolyodott el kacéran, én pedig halkan felkuncogtam. – Megfoghatom? – kérdezte egy kis idő múlva kissé bizonytalanul meredve pocakomra.

- Hát, persze – mosolyodtam el. Figyeltem, ahogy Harry tétován közelíti meg hosszú ujjaival felsőm szegélyét, majd óvatosan csúsztatta őket a vékony anyag alá. Olyan finoman érintett, mintha attól félt volna, hogy egy apró mozdulattal is kárt tehetne a babában. Széles mosolyra húzódtak ajkai, ahogy apró köröket rajzolt pocakomon. Most volt az első alkalom, hogy így ért hozzám, és ezúttal örömkönnyek gyűltek a szemembe. Egy álmom vált valóra, és mikor azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor történt meg a csoda. Nem tudom, ki intézhette így, hogy Harry gondolkodása megváltozzon, de örökké hálás leszek az illetőnek.

- Pocsék apuka voltam eddig, de most minden meg fog változni – ígérte, ahogy lágy szemekkel nézett rám, de kezét le nem vette volna gömbölyödő pocakomról.

- És mi lesz a többivel? Annyi probléma van még – komolyodtam el. – A sajtó, a rajongók, de legfőképpen a turné. Pár hónap múlva elkezdődik, én pedig nem követhetlek titeket, bármennyire is szeretném.

- Még nem tudom, de veled leszek, mikor a baba megszületik. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom megoldani – vallotta be –, de ketten kitalálunk valami megoldást, mint mindig. Igaz? – Azonnal éreztem, hogy szavai minden kétséget elkergetnek belőlem, és nem válaszoltam, de ajkaimat újra lágyan Harryéihez nyomtam.