Majdnem egy óra múlva leparkoltam London egyik legnagyobb szupermarketének parkolójába. Fogalmam sem volt, hogy jutottam el idáig, hiszen indulásomkor nem volt úti célom, csak céltalanul kocsikáztam a városi forgalomban, majd valahogy itt lyukadtam ki. Nem tudom, miért pont vásárolni jöttem, hiszen Harry hűtőjében semmiből sem volt hiány, talán csak nem akartam hazudni a lányoknak, vagy egyszerűen ezt találtam a legkönnyebb módnak ahhoz, hogy elhúzzam a Harryvel való találkozást, ameddig csak tudom. Gondolkodás nélkül dobálgattam be mindenféle terméket a nagy bevásárlókocsiba, amikre valójában nem is volt szükségem, és minden részlegen végigmentem, hogy ezzel is teljen az idő. Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott, de sírni többé már nem tudtam. Végül azonban a sorok elfogytak, én pedig a kasszához indultam. Meg sem néztem, mennyit kell fizetnem, csak reflexesen nyújtottam át a pénztárosnőnek a bankkártyámat. Két hatalmas szatyrot töltöttem meg, bár fogalmam sem volt, mit fogok kezdeni a sok étellel. Nehezen próbáltam elcipelni a nagy táskákat a kocsimig, de már a bejáratnál muszáj volt megállnom szusszanni egyet. Biztosan a betegségem is közrejátszott, de tényleg szörnyen nehéz volt a két szatyor. Abban a pillanatban pár méterre tőlem egy ötvenes évei elején járó nőt láttam meg a bejárat mellett ülni. Ruhája szakadt és koszos volt, kezében pedig egy konzervdobozt tartott valamilyen anyagi segítség reményében. Szinte át sem gondoltam, mit teszek, de egy pillanat múlva már üres kezekkel sétáltam vissza a kocsimhoz, és miközben kikanyarodtam a parkolóból, megelégedve figyeltem a nő boldog mosolyát, miközben könyékig turkált az egyik szatyorban, amit az imént helyeztem a lábai elé. Soha nem voltam az a nagy adományozó típus, de úgy sem tudtam volna mit csinálni azzal a sok étellel, és azt reméltem, hogy ezzel legalább annak a hajléktalan nőnek csinálok egy szép napot, ha már az enyém ilyen szörnyűnek ígérkezik. Meg talán azt is reméltem, hogy valaki ott fent jócselekedetnek veszi tettemet, és megkímél a rám váró fájdalmaktól.

A kocsi műszerfalára nézve megállapítottam, hogy alig múlott el tizenegy óra, ami azt jelentette, hogy Harry ezekben a pillanatokban érhetett haza. A zsebemet tapogattam szabad kezemmel a telefonom után kutatva, hogy megnézhessem, hogy vár-e rám nem fogadott hívás tőle, de rá kellett jönnöm, hogy mobilomat reggel a konyhaasztalon felejtettem. Viszont még túl korán volt. Még nem éreztem késznek magam, hogy Harryvel találkozzak, nem mintha erre a beszélgetésre valaha is fel lehetne rendesen készülni. De még túl gyáva voltam.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve apa háza felé vettem az irányt, de félreértés nem essék, nem a családomat meglátogatni igyekeztem, hiszen tisztában voltam vele, hogy Harry ott keresne először. Helyette inkább apa házától nem messze lévő játszótér felé hajtottam. Kiskoromban sokat jártunk oda az egész családdal, de anya halálával ez a hagyomány is megszűnt.

Lehúzódtam az úttest szélére, majd már gyalog céloztam meg a kis játszóteret, ahonnan hangos gyerekzsivaj hallatszódott. Nem voltak olyan sokan, így nyugodtan elhelyezkedhettem az egyik hintán. Halvány mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy csöppségek egymással vagy éppen szüleikkel játszottak. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, amiből rájöttem, hogy talán a lehető legrosszabb helyre jöttem vigasztalódni. Hiszen ez az, amire annyira vágytam, és amit soha nem kaphatok. Talán korai ezen gondolkozni, de megőrjített a tudat, hogy Vanessa még ebben is több nálam. Talán én soha nem eshetek majd teherbe, míg Vanessa akár egy tucat gyerekkel is meg tudja egyszer ajándékozni Harryt. Minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább kezdtem megérteni Harryt, és úgy éreztem, kezdek belebolondulni a tudatba, hogy elveszítem Őt.

A gyerekek a szüleik kezét fogva jöttek-mentek, míg teljesen egyedül maradtam a játszótéren, hiszen az égen baljós felhők közeledtek, és lassan elérkezett a vacsoraidő is. Borús hangulatomra még az időjárás is rátett, mert egy mennydörgés kíséretében hullani kezdett az eső. Eddig azt gondoltam, hogy már régen elfogytak könnyeim, és habár először azt hittem, hogy csak a felhőkből eső csapadék teszi nedvessé az arcomat, de az égből eddigi tudomásom szerint nem sós víz esik. Ezután gyorsan besötétedett, én pedig bőrig áztam. Lassan kezdtem rájönni, hogy a Harryvel való beszélgetést nem lehet örökké halasztgatni, így összeszűkült gyomorral, és gombóccal a torkomban mentem vissza kocsimhoz. Remegtem jéghideg, vizes ruháim miatt, így felcsavartam a fűtést, majd beindítottam a motort.

Nagyon gyorsan értem haza, túl gyorsan is. Remegve szálltam ki a kocsiból, bár ez a remegés már nem a hidegtől való didergés volt, hanem a félelem okozta. Egy pillanat múlva nyílt a garázs ajtaja, és habár koromsötét volt a helyiségben, mégis könnyen kivettem az ajtó résén át beszűrődő fényben Harry fürtjeinek kusza körvonalát.

- Ash, hol a fenében voltál? Hívtalak, de itthon hagytad a telefonodat? Azt hittem, hogy kijössz a lányokkal a reptérre.

- Neked is, szia – suttogtam. Hallottam, ahogy Harry egy nagyot sóhajt, majd újra, már sokkal lágyabb hangnemben megszólalt.

- Sajnálom, én csak aggódni kezdtem – mondta halkan, és pár lépést tett felém, majd átkarolva derekamat szorosan húzott magához. Pont annyira vágytam érintésére szívemmel, mint amennyire az agyam ellenezte azt, hiszen tudtam, hogy ez az egész hazugság, csak egy színjáték. – Merre jártál? Tiszta víz vagy – állapította meg, de nem húzódott el.

- Boltban, meg a játszótéren. Ott kapott el a vihar – válaszoltam, miközben próbáltam úgy beszélni, hogy könnyeim ne érződjenek hangomon. Szerencsére Harry a sötét miatt eddig nem vette észre könnyes szemeimet.

- Akkor már értem! – szólalt meg. – Voltam Pauléknál, mert az hittem, hogy ott lehetsz, de senki nem nyitott ajtót. Viszont így már világos, hogy Adammel voltatok a játszótéren. – Nem erősítettem meg őt, ezzel nem hazudva neki, de ezzel ellenben meg sem cáfoltam gondolatait. – Annyira hiányoztál! – ölelt még szorosabban magához, nekem pedig nagy erőt kellett befektetnem ahhoz, hogy ne kezdjek el zokogni. Egy pillanat múlva pedig puha ajkait enyémeken éreztem. Úgy hiányzott tegnap óta, mint éhezőnek a kenyér, és tudtam, hogy talán ez az utolsó csókunk, mégsem csókoltam vissza. Agyam nem engedte. – Mi a baj? – kérdezte Harry, mikor egy kis idő után elhúzódott, és habár nem láttam a sötétben, el tudtam képzelni, ahogy összeráncolja szemöldökét.

- Semmi – válaszoltam röviden. – Csak fáradt vagyok, és fázok ezekben a vizes ruhákban. Elmegyek fürdeni – szóltam, majd kicsusszantam öleléséből, és sietve mentem az emelet felé, hogy Harry ne érjen utol, ezzel a lámpák fényében meglátva könnyeimet. Hallottam még, ahogy utánam szól, de elengedtem fülem mellett szólongatását, és bezártam magam mögött a fürdő ajtaját, ezzel megakadályozva azt, hogy Harry bejöjjön, mikor rányitotta a kilincsre.

Gyorsan megszabadultam vizes gönceimtől, majd remegve álltam be a meleg víz alá. Reménykedtem, hogy a zuhany kissé megnyugtat, hogy legalább tiszta fejjel állhassak majd Harry elé. Viszont a víz csak testemet tisztította meg, az agyam ugyanolyan zűrös maradt, mint előtte.

Kiléptem a zuhany alól, és magamra csavartam a törölközőmet. A tükör elé lépve szinte elborzadtam saját látványomtól. Arcom még a szokásánál is sápadtabban festett, szemeim is szörnyen karikásak és pirosak voltak a sírástól. Biztos voltam benne, hogy ezek után már képtelen leszek elrejteni könnyeimet Harry elől.

Kiléptem a fürdőből, és rá sem pillantva Harryre a hálószobán keresztül a gardróbba mentem, és gyorsan magamra vettem szokásos pizsamámat, Harry egyik pólóját, és egy bugyit. Viszont a hálóba visszaérve már nem kerülhettem el Harryt.

- Ash… - szólt lágyan, mire lehajtottam a fejem. – Mi a baj? Olyan furcsán viselkedsz mióta hazajöttem – jött közelebb, és derekamra simította karjait. Én pedig csak egyszerűen megráztam fejem. Féltem, hogy újból elsírom magam, ha kinyitom a számat. – Kérlek, nézz rám… - kérte halkan, és mutatóujjával az állam alá nyúlva kényszerítette, hogy azokba a gyönyörű íriszekbe nézzek, amiknek látványától most fájdalmasan összeszorult a gyomrom. – Te sírtál? – kérdezte meglepődve. - Ash… Mi a baj? – lágyult el az arca, miközben finoman a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset. – Kérlek, Ash, mondj valamit! Segíteni szeretnék – mondta halkan.

- Én… Én csak… - kezdtem akadozva, miközben könnyek szöktek a szemembe. Harry ekkor ölelésébe akart vonni, de én rögtön elhúzódtam érintése elől. Azonnal visszahúzta kezeit, és értetlenül, kissé csalódottan nézett rám. 

- Ash? – kérdezte bizonytalanul.

- F-fogat kell mosnom – dadogtam, majd egy gyorsan megfordulva visszasiettem a fürdőbe. A mosdókagyló szélére támaszkodva erősen haraptam a számba, ezzel megpróbálva visszatartani könnyeimet. Egy pillanat múlva Harry jelent meg a fürdő ajtajában, de nem jött beljebb, csak az ajtónak támaszkodva figyelte komor tekintettel mozdulataimat. Kiegyenesedtem, és megpróbáltam összeszedni magam. A fogkefémért nyúltam, de kezem annyira remegett, hogy lelöktem a fogmosópoharat, ami nagy csattanással apró darabokra tört a padlón. - Oh, Istenem… Sajnálom… - suttogtam remegő hangon, és lehajoltam, hogy összeszedjem az üvegszilánkokat.

- Ash, megrémítesz… - szólt Harry halkan. Én pedig nem bírtam tovább, és zokogva rogytam össze a földön. Egy roncs voltam. Megértettem Harryt. Az lesz neki a legjobb, ha elhagy. Mennyivel könnyebb és boldogabb élete lehetne Vanessával, de már nem kell sokat várnia, mert nemsokára eltűnök majd a képből.

Mellkasomhoz húztam lábaimat, képtelen voltam Harry szemeibe nézni. Éreztem, ahogy erős karok fonódnak körém, majd a levegőbe emelnek, egy percen belül pedig már az ágyon feküdtem.

- Ash, kérlek, beszélj hozzám! – könyörgött Harry kétségbeesetten. Kezét arcomra simította, majd összeráncolt szemöldökkel ujjai a homlokomra vándoroltak. – Lázas lehetsz – állapította meg halkan. Talán igazai is lehetett, mert rázott a hideg, amit Harry is észrevett, ezért jól betakart a meleg paplannal. De ez egyszer legalább nem szidott meg, amiért hagytam, hogy megbetegedjek. – Maradj itt, mindjárt hozok valami gyógyszert! – kérte, nem mintha bárhova is kedvem lett volna menni. Eltűnt az ajtóban, de egy perc múlva már újra mellettem állt, és átnyújtott nekem egy pohár vizet, és pár szem gyógyszert.

- Köszönöm – mondtam halkan, majd pár korttyal lehajtva a pirulákat vissza is adtam neki a poharat, amit ő elhelyezett az éjjeliszekrényen.

- Tegnap még minden rendben volt. Mi változott egy nap alatt? – kérdezte halkan, szomorúan. Újra próbálkozott, és kezét megint arcom felé mozdította, mire én elhúzódtam érintése elől, Harry keze pedig csalódottan visszaesett az ölébe. – Én tettem valamit? Mondtam valami hülyeséget egy interjúban, amit nem kellett volna? Vagy az újságokban olvastál valamit? Kérlek, Ash… Kérlek, áruld el, hogy mi bánt! – könyörgött szomorú és elkeseredett tekintettel.

- Semmi – nyögtem ki végre, de válaszom úgy tűnt, cseppet sem elégítette ki Harryt.

- Na, persze! Semmi… Értem… Rendben… - csóválta meg a fejét lemondóan.

- Fáradt vagyok – suttogtam, habár az órára nézve láttam, hogy még alig múlott el fél nyolc.

- Rendben, akkor aludjunk – bólintott egy aprót. Felállt mellőlem, és megkerülve az ágyat befeküdt mellém. Ahogy megéreztem testének melegét, arrébb húzódtam. Harry egy pillanatra lemerevedett, majd egy egyszerű mozdulattal átkarolta a derekamat, és mellkasára vont. Többé már nem ellenkeztem, csak hosszan szívtam magamba már úgy vágyott illatát, és élveztem ölelő karjainak biztos védelmét. – Szeretlek. Nagyon szeretlek – súgta a fülembe, és egy puszit nyomott hajamba. Tudtam, hogy szavait nem gondolja komolyan, hogy minden hazugság, de ekkor elhittem neki. Még egyszer utoljára.

Mindig is szerettem az eső monoton, megnyugtató hangjára kelni, azonban másnap reggel a halk kopogás, és a borult idő csak még rátett egy lapáttal amúgy sem vidám hangulatomra.

- Jó reggelt! – hallottam meg Harry hangját, amint kinyitottam szemeimet, mire visszatért a tegnapi gyomorgörcs. – Hogy érzed magad? – kérdezte arcomat fürkészve, ahogy leült mellém az ágyba.

- Jobban – válaszoltam halkan, miközben ülésbe tornáztam magam. Csak félig hazudtam, hiszen már nem rázott a hideg, mint tegnap este, így fizikailag nem éreztem semmi rosszat, viszont a lelki fájdalmakra már nem ez volt a jellemző.

- Ennek örülök – mosolyodott el édesen. – Éjszaka még talán volt egy kis lázad, de szerintem most már teljesen rendben vagy.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem suttogva. – Miért gondoskodsz így rólam? – Hangom kissé megremegett.

- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – ráncolta össze a szemöldökét. – Szeretlek, és aggódóm érted, főleg, ha ilyen dolgok járnak a fejedben. – Közelebb hajolt, szája vészesen közeledett az enyém felé, de az utolsó pillanatban, még mielőtt megcsókolhatott volna, elfordítottam a fejem, így csak egy lágy puszit adott az arcomra. – Ash… - sóhajtott fel kezével megdörzsölve az arcát. – Miért vagy ilyen távolságtartó, amióta hazajöttem? Nem értek semmit – folytatta, mikor nem szóltam, és kerültem tekintetét. – Mi változott? Mi történt azalatt az egy nap alatt, amíg távol voltam?

- Én… Tegnap… Vanessa itt volt tegnap – kezdtem, és tudtam, hogy innen már nincs visszaút.

- Vanessa? – húzta fel a szemöldökét értetlenül. Annak a lotyónak a neve hallatára is harag forrongott bennem.

- Igen – bólintottam egy aprót. – Beszéltünk. Elmondott mindent. – Ez volt az a pillanat, mikor az első könnycsepp lefolyt az arcomon. Betegesen reménykedve vártam Harry értetlen tekintetét, és hogy rákérdezzen, de ehelyett rémültség ült ki az arcára.

- Mindent? – nyelt egy nagyot, én pedig bólintottam. – Nem volt joga… - fordította el a fejét, és felpattant az ágyról. Ekkor minden bennem megmaradt reménysugár szertefoszlott. Mindeddig még kapaszkodtam egy kis menedékbe, de most kinyílott alattam a talaj, és fájdalom terjedt szét az egész testemben. Vanessa nyert. Elvette tőlem azt, aki a legfontosabb volt.

- Így legalább végre megtudtam – erőltettem egy kis gúnyt a hangomra.

- Sajnálom – suttogta. – Nem így akartam, hogy megtudd.

- Mióta?

- Még kómában voltál – válaszolta, és szégyenkezve hajtotta le a fejét.

- Ki tudja még rajtunk kívül? – kérdeztem, és már előre rettegtem a választól.

-Öhm… Zayn, Louis, Liam meg Niall.

- Szóval mindenki – állapítottam meg, hiszen, ha fiúk tudnak valamit, akkor az nem marad többé titok barátnőik előtt is, aztán pedig már nem kell sokat várni, hogy elterjedjen a hír. Harry egy aprót bólintott, bennem pedig a csalódottság söpört végig. Akkor minden hazugság volt? Tegnapelőtt a lányok is csak megjátszották magukat? Pedig hogy próbáltak biztatni. Képtelen voltam elhinni, hogy ők is átvertek.

- Ash… Én… - kezdte volna a magyarázkodást, amire cseppet sem voltam kíváncsi.

- Mégis mikor akartál beavatni? – szakítottam félbe könnyeimet törölgetve.

- Nem tudom – rázta meg a fejét megtörten. – Csak a betegséged miatt… - válaszolta. Pont úgy volt, ahogy Vanessa is mondta. Csak szánalomból volt már velem. - Vártam a megfelelő pillanatra, azt hiszem.

- A megfelelő pillanatra? – nevettem fel keserűen. – Szerinted mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy elmondd, hogy elhagysz?

- Ash… Én nem hagylak el – mondta félelemmel a szemében. – Annyi minden állt már közénk. Ezt is helyrehozhatjuk. Ennél mi erősebbek vagyunk – fogta meg a kezem, de én elhúzódtam érintése elől. Megbocsátottam volna neki. Készen álltam arra, hogy megbocsátsak neki, hacsak egyetlen egy elgyengülésről lett volna szó, de így, hogy már hónapok óta tart a dolog, képtelen voltam.

- Én képtelen vagyok ezek után bízni benned – mondtam halkan, könnyekkel az arcomon.

- Kérlek, Ash… - térdelt le az ágy mellé, és kezébe vette a kezemet minden tiltakozásom ellenére, így gyorsan fel is adtam a harcot. – Nem akarom, hogy vége legyen, főleg nem így… - suttogta meggyötört arccal.

- Ez nem húzhatjuk tovább, te is tudod – szipogtam. – Nekem valaki olyanra van szükségem, akinek én vagyok az első.

- Nekem te vagy az első – nézett a szemem kétségbeesetten.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van – ráztam meg a fejem csalódottan. – Nálad már csak második lehetek, de képtelen lennék veled így együtt lenni.

- De én szeretlek… - csuklott el a hangja. Hittem neki. Láttam a fájdalmat a szemében, és tudtam, hogy tényleg szeret. De ez már kevés volt.  

- De mi van akkor, ha a szerelem már nem elég? – törölgettem könnyeimet, de felesleges volt, mert helyükre azonnal újabbak kerültek.

- Kérlek, Ash… Bármit megteszek. Csak kérlek, mondd el, hogy mit… Kérlek… - könyörgött.

- Meg tudok neked bocsátani, amiért eltitkoltad előlem, de ezt már nem lehet visszacsinálni. Ez már örökké köztünk fog állni, bármit is teszünk.

- Szeretlek… Szükségem van rád… - Fejét ölembe hajtotta, karjával pedig erősen derekamat öleltem, de ezúttal már nem harcoltam érintése ellen. Beletúrtam selymes göndör fürtjei közé, miközben könnyeim egyre gyorsabban, megállíthatatlanul folytak tovább arcomon.

- Bárcsak ne szeretnélek ennyire – suttogtam, de nem voltam benne biztos, hogy Harry is hallotta mindaddig, amíg karjai még szorosabban fonódtak körém, mintha meg akarná akadályozni az egyre közeledő, fájdalmas elválást. – Ideje lenne pakolnom – mondtam halkan, és kicsusszantam Harry öleléséből, aki csak maga elé bámulva térdelt tovább az ágy mellett. Nem bírtam ránézni, nem akartam látni esetleges könnyeit, féltem, hogy akkor túlságosan is elgyengülnék.

A gardróbban egy perc alatt levettem pizsamámat, és felöltöztem, majd bőröndömbe rendszertelenül kezdtem dobálgatni a ruháimat és legfontosabb dolgaimat. Minél előbb ki akartam jutni a házból, úgy éreztem, minél tovább vagyok ott, annál jobban fog fájni majd a búcsú. Mégis lefagytam egy pillanatra, mikor Harry jelent meg az ajtóban. Egy könny sem volt az arcán, de szemei pirosak voltam az útjukra nem engedett könnyektől. Egy rövid ideig egymás tekintetébe mélyedtünk, majd én volt az, aki elsőnek megszakította a szemkontaktust.

- Akarsz segíteni? – kérdeztem halkan. Bólintott egy aprót, és mellém lépett, majd lassan ő is kezdte a táskámba pakolni ruháimat. Csendesen csomagoltunk, mikor Harry hirtelen lefagyott, és kikerekedett szemekkel tett hátra egy lépést, mire én is megálltam egy pillanatra.

- Nekem ez nem megy – rázta meg a fejét. – Képtelen vagyok asszisztálni ahhoz, hogy elhagysz. – Nagy léptekkel sietett ki a kis helyiségből. Kezembe temettem az arcomat, és halkan zokogtam. Azonban pár perc alatt összeszedtem magam, nem engedtem több utat a könnyeknek, és szárazra töröltem arcomat, majd tovább folytattam a pakolást.

Úgy tíz perc múlva nagy nehézségek árán sikerült levinnem a lépcsőn hatalmas bőröndömet. Nem végeztem egészen a pakolással, de a legszükségesebb dolgaimat elraktam, a többiért pedig úgy gondoltam, hogy majd egy másik nap visszajövök, ha kicsit összeszedtem magam érzelmileg. Már csak el akartam köszönni Harrytől, ennyi még járt neki. A konyhában találtam meg Őt. Az asztalnál ült, és érzelemmentesen bámulta a kezében lévő üres bögrét.

- A legtöbb dolgot összepakoltam, a többiért pedig visszajövök pár nap múlva – mondtam halkan, mire rám kapta a fejét.

- Akkor ez már végleges? Tényleg elmész? – állt fel lassan az asztaltól. Egy aprót bólintottam. – Mindent elcsesztem, igaz? – nézett mélyen szemeimbe bűnbánó tekintetével. Utáltam ilyen összetörtnek látni, mégsem hazudhattam neki, és újból egy aprót bólintottam. – Akkor ezt most a végső búcsú? – Újból csak biccentettem. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék.

- Harry… - léptem elé, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, félbeszakított.

- Annyira sajnálom, Ash… - suttogta. – Ha visszacsinálhatnám, megtenném.

- De nem lehet visszacsinálni – ráztam meg a fejem.

- Szerinted meg fogsz tudni valaha bocsátani nekem? – kérdezte kezét arcomra simítva. Érintésétől egyszerre rázott ki a hideg, és jóleső melegség futott rajtam végig.

- Már megbocsátottam – válaszoltam őszintén. – Végül is valahol mélyen megértem, amit tettél, hiszen ismerem a körülményeket, és tudom, hogy neked sem volt könnyű akkoriban. De csalódott vagyok – vallottam be. – Azt hittem, hogy tényleg komolyan gondolod, amit a műtét előtt mondtál, hogy velem akarod leélni az életed, és én hittem neked. Tudom, hogy csak meg akartál védeni, de sokkal jobb ez így, mintha hazugságban kellene veled lennem.

- Nem volt hazugság – rázta meg a fejét szomorúan. – Sosem volt az.

- Tudom. Tudom, hogy még mindig szeretsz, de nem kell a sajnálatod. Igazad volt, megerősödtem. Sok rossz dolgon kellett átmennem, hogy ne az a kislány maradjak, aki másokat hibáztat azért, mert tönkrement a családja, vagy aki apuci mögé bújik minden adandó alkalommal. Nem akarok ezentúl másokon függni. Te tanítottál meg arra, hogy harcoljak, ha veled nem találkozok, akkor talán én már régen nem lennék, amiért hálás vagyok neked, és örökké az is leszek, de ami köztünk volt, már nem jöhet rendbe soha többé. Ehhez mi már nem vagyunk elegek. Én már csak boldog akarok lenni – sóhajtottam fel.

- Boldog leszel, hiszen megérdemled. Csak azt sajnálom, hogy nem én leszek az, aki ezt megadja neked – vallotta be szomorú szemekkel. Nem is értem, hogy akkor miért csináltam, de Harry bármit is tett, megsajnáltam őt. Szorosan öleltem magamhoz, és erősen lehunyva szemeimet próbáltam örökké emlékezetembe vésni ezt a pillanatot. – Ez már mindig ilyen lesz? Sosem fog elmúlni ez a fájdalmon? – kérdezte halkan. Nem néztem rá, arcomat mellkasába rejtettem, képtelen voltam szembenézni összetört tekintetével.

- Nem – ráztam meg a fejem gyengéden. – Egy idő után jobb lesz, ígérem. Te is boldog leszel. Hoztál rossz döntéseket, de jó ember vagy, Harry. Megérdemled a boldogságot.

- Köszönöm – súgta, és szorosabban húzott magához.

- Ideje lenne mennem – mondtam halkan, és elhúzódtam tőle. Harry egy aprót bólintott. Felvettem a bőröndömet, és a garázs felé lépkedtem. – Viszlát, Harry! – szóltam, majd könnyekkel a szememben ültem be a kocsimba, és vissza sem nézve hajtottam ki a kapun.