- Pontosan! Látom, még emlékszel rám! – válaszolta gúnyosan.

- Mit csinálsz Londonban? – Gondolom, nem csak beugrott köszönni. - Hol van Harry? – kérdeztem és előbbi lelkesedésemet szorongás váltotta fel.

- Kiszabadultam a börtönből, - ez a „kiszabadulás” nekem valahogy nagyon nem tetszett – azt akartam, hogy tőlem tudd meg először! – Milyen kedves…

- Igazán nem kellett volna – forgattam meg a szemem, amit ő nem láthatott. – Hol van Harry? – kérdeztem újból.

- Nyugi, nagyon jól megvoltunk kettesben – nevetett fel hamisan. – Gyere haza! – parancsolta.

- Ne is álmodozz róla – sziszegtem.

- Na, indulás! Átadom a szupersztárodat, hogy ő is megmondhassa, mennyire várunk téged! – Pár pillanatig recsegett a vonal, majd csönd állt be. – Gyerünk! Mondd meg neki, hogy jöjjön haza! – hallottam meg Noel hangját újra a háttérből.

- Harry? Itt vagy? – kérdeztem, mikor senki sem szólt bele a telefonba.

- Ash… - hallottam meg Harry erőtlen hangját a vonal túlsó végéről. Valami nem volt rendben, nagyon nem.

- Harry, mit csinált veled? Bántott? – kérdeztem aggódva.

- Akármit mondd neked, ne gyere ide. Kérlek – hangja nagyon halk volt és szinte már-már könyörgő.

- A francba! – hallottam meg Noel szitkozódását a háttérből. – Nem ezt beszéltük meg! Tudod, mi történik azzal, aki nem teszi azt, amit mondok? – Nagy csattanást hallottam, amiből arra következtettem, hogy Harry telefonja a földön landolt. Majd pár pillanat múlva tompa puffanások szűrődtek ki a mobilom hangszórójából, amiket elfojtott kiáltások követtek. Elakadt a lélegzetem, majd hirtelen zihálni kezdtem és szabad kezemet a számra kellett tapasztanom, nehogy felsikítsak az utca közepén.

- Ne, Noel! Hagyd őt békén! Könyörgöm, ne bántsd! – kérleltem sírós hangon, de könnyek még nem jöttek a szememből.

- Akkor ide figyelj, Cicus! – Noel hangja már nem gúnyos volt, mint pár perccel előbb, hanem dühös. – Két perced van, hogy ideérj, vagy a barátodból még a szart is kiverem! – fenyegetett. 

- Indulok – nyögtem. Tudtam, hogy ez veszélyes és, hogy semmi jó nem fog belőle kisülni, de mégsem hagyhattam Harryt védtelenül ezzel az őrülttel együtt.

- Ez a beszéd! – haragja egy pillanat alatt eltűnt és csevegő hangnemben beszélt hozzám. – És nem ajánlom, hogy valakit is értesít, főleg nem a zsarukat, vetted?

- Igen, értettem – mondtam alig hallhatóan.

- Két perced van – tette még hozzá és már csak egy sípoló hangot hallottam, mert megszakította a vonalat. Szinte gondolkodás nélkül bepattantam a kocsiba és a gázpedált tövig nyomva végigszáguldottam Primrose Hill utcáin, így szinte pillanatok alatt Harry házához értem. Tudtam, hogy be kell oda mennem, de abban már rögtön nem voltam olyan biztos, hogy nem kéne-e szólni a zsaruknak. De mi van, ha rosszul sül el a dolog és Noel mindkettőnket kinyír? A rendőrök felhívásának ötletét rögtön el is vetettem, de ujjaim egy kis gondolkodás után Louis telefonszámára tévedtek, hosszasan kicsörgött, de végül nem vette fel. Talán jobb is volt így, hiszen még nem tudtam, hogy mit akar tőlem Noel, legjobb esetben pénzt, legrosszabb esetben pedig… Ebbe inkább bele se mertem gondolni. A biztonság kedvéért mégis remegő ujjakkal írtam Lounak egy sms-t, majd a kocsikulcsot kivéve a gyújtásból kiszálltam az autóból. A bejárati ajtón belépve levettem a cipőmet, majd beljebb mentem. A ház teljesen úgy fogadott, mint általában szokott. Pont úgy volt minden, mint mikor elmentem. A konyhában érintetlenül állt a már régen kihűlt melegszendicsem és a nappaliban is tisztaság volt. Igazából nem is tudom, mit vártam, talán, hogy az egész ház fel van forgatva, de a földszint teljesen érintetlen volt. Léptek zaját hallottam az emeltről, mire ijedten megugrottam. Legszívesebben elfutottam volna, ki a házból, segítséget kérni, de volt bennem a félelem mellett egy másik, sokkal erősebb érzés, a Harry iránt való aggódásom, tudtam, hogy szüksége van rám és nem hagyhatom cserben. Lábaim remegtek a rettegéstől, de mégis járásra kényszerítettem őket és felhúztam magam a lépcsőn. Ha az mondtam, hogy földszinten rend és tisztaság volt, akkor a hálónk ahhoz képest úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna benne. A paplanok gyűrötten hevertek az ágyon vagy éppen a földön, a kis asztali lámpa pedig ripityára törve feküdt az íróasztal mellett. Az egyik nagy, fa ruhásszekrény tárva-nyitva állt és ajtajából le volt törve egy jókora darab, míg az egyik párna huzata két részbe volt tépve, a fehér tollpihék pedig szétszóródva belepték szinte az egész szobát. Viszont, ami még ezeknél is rettenetesebb volt, mikor megláttam Harryt a fal mellett a földön ülve, borzasztó állapotban. De hogy történhetett ez? Mikor múltkor Noellel verekedett, Harry könnyen legyőzte őt. Mivel Noelt nem láttam sehol, így sietős léptekkel Harryhez futottam és leguggoltam elé. Még az alvós ruhája volt rajta, egy boxer és egy fehér póló, amiből megkaptam a választ a kérdésemre: a gyáva még az ágyban támadt rá Harryre. A Göndörke felsőjének az anyag kissé fel volt gyűrődve az oldalán, így rápillantást nyerhettem pár hatalmas zúzódásra a testén. Szája duzzadt volt és fel volt repedve, míg egyik szemöldökéből vékony vörös csíkban folyt a vér. Haja kócosan meredezett mindenfelé, szemei csukva voltak, fejét a falnak döntötte. Könnyek gyűltek a szemembe és borzasztó bűntudat keserítette meg gondolataimat. Ujjaimmal végigsimítottam puha arcán, mire megugrott egy kicsit, megfeszültek az izmai és szemei felpattantak. Teste elernyedt, mikor látta, hogy csak én vagyok az, de nem nyugodott meg, hanem csalódott kifejezés ült ki arcára, amiért nem hallgattam rá és idejöttem. Pár pillanat múlva valaki erősen megragadta a karomat és erőszakosan felhúzott a földről, mire ijedségemben majdnem felsikítottam.

- Örülök, hogy megint látjuk egymást! – köszöntött Noel nyájas hangon.

- Nem mondhatnám, hogy én hasonlóan érzek ezzel kapcsolatban – motyogtam az orrom alatt és kirántottam a karomat a szorításából. – Hogy kerülsz ide? Börtönben kéne még lenned.

- De már nem vagyok ott – mondta ki az egyértelműt és mellkasa előtt keresztbe fonta karjait.

- Azt látom - próbáltam felvenni egy magabiztos maszkot, de hangom néha meg-megremegett a félelemtől. – Hogy szabadultál ki?

- Nem kell neked mindenbe beleütnöd az orrod – vágta hozzám dühösen. – De ha ennyire tudni akarod, pár órás kimenőt kaptam jó magaviseletért. Persze, jött velem egy rendőr is.

- Mi lett vele? – kérdeztem remegve, de igazából már tudtam a választ.

- Szerintem már rátaláltak a testére egy sikátorban – vonta meg a vállát közönyösen.

- Meg fognak találni – fenyegettem.

- Oh, dehogy! – legyintett nevetve. – Holnap ilyenkor már Hongongban leszek. – Hát persze. Noel nem hülye. Hongkongban nincs kiadatás.

- Akkor mit csinálsz itt? Mit akarsz tőlem? Pénz kell? – rohamoztam meg kétségbeesetten a kérdéseimmel.

- Mi ez? Egy kihallgatás? – csattant fel. Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan változik a hangulata. – Tudod, Édesem, én mindig megkapom azt amit akarok – közeledett felém lassan, fenyegetően.

- És m-mit akarsz? – dadogtam.

- Téged – válaszolta vad lánggal sötétbarna szemeiben.

- Nem! – kiáltott fel Harry kétségbeesetten. Szemében tombolt a harag, és ha szemmel ölni lehetne, akkor Noel már rég halott lett volna.

- Oh, dehogy is nem! Ki fog megállítani? Te? – nevetett fel Noel gúnyosan. – Gyerünk, Cica! – fordult felém. Ha engedelmeskedsz, nem lesz olyan rossz! Sőt még élvezni is fogod! – kacsintott rám, mire felfordult a gyomrom.

- Nem! – ellenkeztem. Szemei sötét árnyalatot vett fel és ahelyett, hogy engem bántott vagy velem kiabált volna, Harryhez közeledett és egy hirtelen mozdulattal gyomorszájon rúgta. A Göndörke fájdalmasan felnyögött és összegörnyedve feküdt a fal mellett, mire Noel egy újabb ütést mért a hasába. Megöli. Tudtam, ha nem teszek semmit, megöli. Hidegvérrel legyilkolt egy amerikai rendőrt, Harry sem okozna neki nagyobb gondot. De, ha engedelmeskedek neki, akkor megerőszakol. Hirtelen egy mondat tört ki az elmém egy rejtett zugából. Néha áldozatot kell hoznunk azért, akit szeretünk – visszhangzott a fejemben Dorota pár perccel ezelőtt elhangzott bölcs mondata. – Állj! Ne bántsd őt! – sikítottam könnyekkel a szememben. – Megteszek mindent, amit mondasz, csak kérlek, ne bántsd! – könyörögtem. Noel abban a pillanatban leállt és békén hagyta Harryt, aki, mint egy darab rongy feküdt a fal mellett, én pedig már csak ezért imádkoztam, hogy ne legyen semmilyen komolyabb baja.

- Na, végre, hogy megjött az eszed! – közeledett felém Noel. – Gyerünk! Vetkőzz! – parancsolt rám. Megsemmisülve álltam a szoba közepén, miközben könnyek szánkáztak le az arcomon. Nem tudtam mit tenni, nem akartam még jobban magamra haragítani őt. Lassan levettem a felsőmet és az ágyra hajítottam, majd Noel következő utasítását vártam. – Jobban! – Vonakodva, de elkezdtem kigombolni a fameromat. – Így jó lesz! – állított meg Noel, mikor már csak fehérnemű volt rajtam, nem mintha tovább akartam volna vetkőzni. Pár pillanat múlva Noel karjait éreztem a derekam körül és egy szempillantás alatt ajkaival és fogaival megtámadta a nyakam. Kirázott a hideg és libabőrös lettem, de nem a vágytól és a vonzódástól, hanem az undortól és a félelemtől. „Kényeztetése” durva és fájdalmas volt, össze sem hasonlítható Harryével. Rápillantottam a földön fekvő Göndörre, aki minket figyelt. Szeme piros volt és könnyek folytak le az arcán apró tócsát hagyva így a fa padlón. Sosem láttam még őt sírni, volt már szomorú, de soha nem sírt előttem eddig, így ez most megijesztett engem. Át akartam menni Noellal egy másik szobába csakhogy megkíméljem attól a fájdalomtól, hogy végig kelljen néznie azt, ahogy Noel megerőszakol engem.

- Csókolj meg! – parancsolta Noel, mikor elhajolt a nyakamtól, fájdalmas jellel megbélyegezve engem. Undorodva felé hajoltam és egy ajkaimat az övéihez érintettem. Nem volt benne semmi érzelem és amilyen gyorsan csak tudtam, visszahúztam a fejem. – Csókolj meg úgy igazából! Úgy, ahogy a szuperszároddal tennéd! – csattant fel. Újabb könnyek buggyantak ki a szememből, de ő ezt élvezte. Élvezte, hogy szenvedni lát, hiszen én juttattam őt a börtönbe, ez volt az ő bosszúja. Megint felé hajoltam és most valamivel tüzesebben csókoltam és, mikor nyelvével bejutást kért a számba, vonakodva, de megadtam azt neki. Szörnyű volt, életem legszörnyűbb csókja és Harry végignézte az egészet. Megcsaltam őt. Csak azt reméltem, hogy egyszer megbocsájt, hiszen érte tettem. Noel elkezdte kikapcsolni a melltartómat, de ekkor hirtelen hátrahőkölt. Csodálkozva néztem fel és ekkor megláttam a felmentősereget. Liam és Zayn fogták le Noel, míg Louis egy jó nagyot ütést mért az arcába. Gyorsan bekapcsoltam a melltartómat és magamra kaptam az előbb levetett pólómat, hogy legalább az takarjon valamit.

- Héj, Ash! Jól vagy? – kérdezte Louis aggódva.

- Igen, csak kérlek, vigyétek el innen! – szinte már könyörögtem nekik. Nem is kellett sok és hármas erővel elvonszolták Noelt. Utánuk sem nézve Harryhez rohantam és térdre rogytam mellette. Ölembe vettem a fejét és nyugtatóan a hajába túrtam. – Vége van. Már vége van… - ismételgettem suttogva, miközben könnyek folytak le az arcomon. A legszörnyűbb az egészben az volt, amit Noel Harryvel tett. Attól féltem, hogy soha többé nem láthatom őt, ahogy kisfiúsan, vagy éppen kacéran rám mosolyog. Nem csókolhatom őt és nem kelhetek mellette minden reggel.

- Ash, ő hogy van? – jelent meg Louis az ajtóban és Harry felé biccentett.

- Most már minden rendben lesz – mondtam megkönnyebbülve.

- Kell segítség? Meglesztek? – kérdezte kedvesen.

- Megleszünk – bólintottam.

- Rendben, akkor mi bevisszük ezt a rohadékot a rendőrségre.

- Köszönöm, Louis – mosolyogtam rá hálásan, ő pedig el is tűnt a lépcsőnél.

Most hogy végre Noel eltűnt, mégsem lehettem teljesen nyugodt, féltem, hogy Harrynek komolyabb baja van.

- Be-be kéne mennünk a kórházba – mondtam pár perc csend után.

- Nem – válaszolta erőtlenül. – Jól vagyok.

- Ez nem igaz – ellenkeztem. - Neked az kell, hogy egy orvos megvizsgáljon.

- Nem, nekem csak az kell, hogy velem legyél. Csak rád van szükségem. – mondta halkan.

- Itt vagyok – suttogtam. – Minden rendben lesz, ígérem. – Harry keze megindult az enyémet keresve, én pedig összekulcsoltam ujjainkat. Kezét a számhoz emeltem és apró puszikkal hintettem be minden egyes pontját, remélve, hogy ez elmulasztom a fájdalmát. Szinte órákig ültem Harryvel az ölemben, miközben könnyeim megállíthatatlanul folytak, de tudtam, össze kell szednem magam, ha nem másért, legalább ő miatta. Lassan felsegítettem a gyenge Harryt a földről és az ágyba fektettem. Ezután a fürdőbe siettem és levettem magamról Harry könnyeitől és vérétől piszkos felsőmet, majd magamra húztam az ő egyik bő pólóját. Egy vizes ronggyal, egy üvegcse Betadine-nal és egy kis vattával mentem vissza a hálóba és letisztítottam Harry arcáról a vért, majd lefertőtlenítettem a sebeit, de ennél többet nem tudtam tenni. Csendesen feküdt, mintha csak aludna, de néha-néha a fájdalomtól eltorzult az arca és megfeszültek az izmai. Tudtam, hogy szüksége lenne valakire, aki megvizsgálja, de ő önfejű és nem hagyta, hogy kórházba vigyem. Mégsem bírtam nézni, ahogy így szenved és gondolkozni kezdtem, majd rájöttem, hogyha kórházba nem is tudom vinni, akkor valakit idehívhatnék. Nem is kellett sokáig gondolkodnom a megfelelő személyen, hiszen van egy legjobb barátnőm, akinek az anyukája történetesen ápolónő.

- Jó estét, Ms Mitchell! – tártam ki az ajtót Sarah anyukája előtt. – Sajnálom, hogy ilyen későn zavartam, de tényleg elég sürgős a dolog.

- Semmi baj, Drágám! – legyintett és belépett a házba. – Neked bármikor a rendelkezésre állok.

- Köszönöm – mosolyodtam el hálásan. Ms Mitchell mindig nagyon kedves volt velem, mikor kisebb voltam szinte minden percünket náluk töltöttem Sarah-val. – A barátomról lenne szó – magyaráztam, miközben a lépcső felé vezettem. - Harrynek nemrég volt egy kisebb balesete, leesett a lépcsőről, - füllentettem – de nem akar kórházba menni, viszont szerintem fájdalmai vannak és félek, hogy komolyabb baja történt.

- Értem – bólintott. – Akkor én megvizsgálom őt, addig tudnál nekem készíteni egy teát – kérte és ezzel tudtomra adta, hogy nem akarja, hogy bent legyek, amíg ő megvizsgálja Harryt. Még jó, hogy nagyjából sikerült kitakarítanom a szobát, míg Mrs Mitchell meg nem érkezett. Összeszedtem a tollpihéket, kidobtam az összetört lámpát, de a letört szekrényajtóval már nem tudtam sok mindent tenni.
Kelletlenül, de levánszorogtam a lépcsőről, majd vizet töltöttem a teáskannába és a gázra állítottam. Tehetetlenül a konyhapultnak támaszkodtam és vártam, hogy felforrjon a víz. Éppen akkor öntöttem ki a kész teát két bögrébe, mikor Ms Michell jött be a tágas helyiségbe. Kihúzott magának egy széket és helyet foglalt az asztalnál.

- Tessék – raktam le elé a nagy bögre gőzölgő folyadékot.

- Köszönöm – mosolygott rám én pedig leültem vele szemben. – Megnyugodhatsz, a barátodnak nincsen komolyabb baja. Sérülései nem olyan rosszak, hogy belső gondok legyenek és eltörve sincsen semmije. Adtam neki egy fájdalomcsillapító injekciót, amitől reggelig ki lesz ütve. És itt van… - kutatott egy kicsit a táskájában majd kivett belőle egy levél gyógyszert - …pár szem gyógyszer, ha holnap is fájdalmai lennének – nyújtotta nekem át.

- Köszönöm. Nagyon aggódtam, hogy valami nagyobb baja van – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve.

- Semmiség. Ez a munkám – vonta meg a vállát és beleivott a teájába. – Ez az ő háza ugye? – kérdezte, mire bólintottam egyet. – Már te is itt laksz?

- Ezt azért nem mondanám, de elég sok időt töltök mostanában itt.

- Az jó is lesz! Vigyázz Harryre, nehogy megint leessen arról a fránya lépcsőről! – Cinkos mosolyt villantott rám, amiből tudtam, hogy nem hitte el füllentésemet.

- Szóval, tudja – sóhajtottam fel.

- Nem volt nehéz megállapítani, hogy nem lépcsős balesetről van szó.

- Sajnálom, hogy hazudtam, de… - kezdtem. 

- Nem kell nekem mindenről tudnom – állított le.

- Köszönöm – mondtam pár perc alatt már vagy századszorra. Megkönnyebbültem, hogy nem kell neki beszámolnom a történtekről. Ms Mitchell a legcsodálatosabb nő, akit valaha megismertem. 

- Én pedig köszönöm a teát, de lassan mennem kell, éjszakai műszakra vagyok beosztva – magyarázta és felállt az asztaltól. Kikísértem Ms Mitchell-t, majd rögtön a hálószobába siettem. Harry már sokkal békésebben feküdt, mint egy órával ezelőtt. Oldalára fordulva mélyen szuszogott, amiből biztosra vettem, hogy már mélyen alszik. Óvatosan lefeküdtem mellé az ágyba, de nem mertem nagyon hozzáérni, féltem, hogy fájdalmat okozok neki. Ujjaimmal finoman kisöpörtem pár kósza tincset a homlokából és végigsimítottam az arcán. Egyik szemöldöke felrepedt, szája felduzzadt és szemei alatt sötét karikák húzódtak. Megint könnyek szöktek a szemembe, amiket gyorsan eltüntettem onnan és megfogadtam, hogy ma nem sírok többet, ennyi fájdalom fizikailag és lelkileg egyaránt elég volt egy napra.

- Sajnálom, az egész az én hibám… – suttogtam halkan és habár tudtam, hogy nem hallotta meg, lelkiismeret furdalásom, ha csak egy hajszálnyit, de mégis csillapodott. Viszont mikor a legjobban nem vártam volna, Harry megszólalt.

- Nem te tehetsz róla – mondta halkan.

- Szeretlek – súgtam a fülébe, mire halványan elmosolyodott, de szemeit még mindig nem nyitotta ki. Hozzám bújva fejét a mellkasomon pihentette és szorosan karolta át a derekamat, mintha soha nem akarna már elengedni. Egy hosszú puszit nyomtam a homlokára, viszont nem mertem megcsókolni. Úgy éreztem, hogy ajkaim szennyesek Noel piszkos csókjaitól és nem akartam Harry tökéletes ajkait bemocskolni vele. Alig pár perc múlva Harry megint békésen aludt, én viszont akármennyire is próbáltam, nem tudtam álomra hajtani fejem. A nap szörnyű emlékei kavarogtak a fejemben és attól féltem, hogy Noel akármelyik pillanatban beléphet a szobába, habár tudtam, hogy végre végleg megszabadultunk tőle és ezért a fiúknak örökké hálás leszek. Igaz, csak hajnali kettő felé, de végül Harry mély szuszogását hallgatva nekem is sikerült magamat átadni a pihentető alvásnak.