52. fejezet: A hajléktalanszálló a másik utcában van
- Ash… - hallottam meg azt az ismerős hangot, ami a minden alkalommal a feje tetejére állítja az egész világom. – Mi a baj? – kérdezte lágyan és szorosan átölelt, mire megkönnyebbülten belezokogtam a mellkasába. – Ssh… Semmi baj… Itt vagyok – suttogta Harry megnyugtatóan a fülembe.
- A-azt hittem, hogy… Nem találtalak itt, mikor felébredtem és… és azt hittem, hogy csak álmodtam, hogy végre me-megtaláltunk – szipogtam és nyakát átkarolva olyan szorosan húztam magamhoz, ahogy csak tudtam.
- Már itt vagyok… Soha többé nem megyek sehova, ígérem – mondta halkan.
Lágyan simogatta hajamat, miközben egy hosszú csókot lehelt a homlokomra. Ahogy magamba szívtam közelségét, lassan kezdtem megnyugodni, könnyeim elapadtak és zihálásom is csillapodott Harry védelmező ölelésében.
- Hova mentél? - kérdeztem egy kis idő múlva, könnyeimet törölgetve.
- A konyhába indultam, mikor meghallottam, hogy sírsz, azt hittem, hogy rosszat álmodtál - mondta és még midig nem engedett el.
- Mit mentél az éjszaka közepén a konyhába? - húztam fel a szemöldököm és kicsit engedtem a szorításomon.
- Éhes vagyok - jelentette ki, mire felkuncogtam.
- Ne nevess ki! Már vagy két napja nem ettem semmi normálisat! - mondta felháborodottságot színlelve és habár nem láthattam arcát a sötétben, mégis tudtam, hogy egy kis mosoly bujkál a szája sarkában. - Aludj vissza, nemsokára én is jövök! - mondta már sokkal lágyabban.
- Már nem vagyok álmos - vontam meg a vállam. - Csatlakozom hozzád! - jelentettem ki és kikászálódtam a meleg ágyból. Harry összekulcsolta ujjainkat és a sötétben határozottan vezetett le a konyhába. Felkapcsolta a lámpát, mire fájdalmasan felnyögtem, mert erős fény bántotta a szemem. Harry sem volt más helyzetben, ő hunyorogva próbált eljutni a szekrényekig. Miután szemem megszokta az erős fényt, alig bírtam levenni tekintetem róla. Figyeltem, ahogy csupasz felsőtestén finoman kidolgozott hátizmai mozognak, ahogy felnyúl a szekrényhez és annak belsejében kutat. Göndör tincsei rendezetlenül meredeztek össze-vissza az alvástól, ami csak még vonzóbbá tette őt. Hirtelen feleszméltem és a hűtőhöz mentem, majd gyorsan kivettem a tegnap vacsorára rendelt ételt.
- Hozattam kaját tegnap - mutattam fel a kezemben lévő dobozt, mire felcsillant a szeme.
- Kínai? A kedvencem! - mondta éhesen.
- Tudom, azért rendeltem - mosolyodtam el és beraktam az ételt a mikroba, hogy kicsit felmelegítsem. Egy hálás puszit kaptam jutalmul az arcomra, majd Harry leült az asztalhoz és az ölébe húzott, míg vártuk, hogy megmelegedjen a vacsoránk.
- Nem vagy fáradt? – kérdezte Harry gyengéden és a fülem mögé tűrte egyik kósza szőke tincsemet.
- Nem igazán – ráztam meg a fejem. – Különben is elég éhes vagyok, én sem ettem már napok óta rendesen – dőltem óvatosan Harry mellkasának.
- Sajnálom – fonta körém karjait. – Egy idióta voltam. Ígérem, hogy soha többé nem iszom! – jelentette ki hősiesen, mire muszáj volt felkuncognom. – Héj, komolyan gondolom!
- Hát persze! – paskoltam meg izmos mellkasán hitetlenül és próbáltam elfojtani mosolyomat. A mikro ekkor hangos sípolással jelzett, hogy elvégezte munkáját, azért gyorsan felpattantam Harry öléből és az asztalra helyeztem a vacsoránkat két villával együtt. Harry éhesen esett neki a nagy adag kínainak és szinte percek alatt elpusztította az egészet, öröm volt nézni, nekem viszont alig hagyott, bár szokatlan módon nem is voltam olyan éhes, mint gondoltam. Elég furcsák lehettünk, így hajnali háromkor a konyhában vacsorázva, de azt hiszem, mi sosem voltunk egy szokványos szerelmespár.
Mosolyogva figyeltem, ahogy Harry jóllakottan hátradől székében, majd felálltam mellőle és kidobtam az üres dobozt és gyorsan elöblítettem az evőeszközöket, majd leöblítettem a vacsorát egy pohár vízzel.
- Mehetünk aludni? – kérdezte Harry mögém állva. Egy aprót bólintottam, mire kezét a derekamra helyezte és felvezetett az emeletre. Gyorsan bebújtam a meleg ágyba, majd Harry is követett. Szorosan húzott magához és egy lágy csókot lehelt ajkaimra.
- Jó éjt! – suttogta a számba, miután mosolyogva még egy édes puszit nyomott az orrom hegyére. Lassan lehunytam pilláimat, de valahogy nem jött álom a szememre, habár szemhéjaim ólomsúlyúnak érződtek. Nem próbálkoztam sokáig az elalvással, annyiban hagytam a dolgot, inkább egy sokkal jobb elfoglaltsággal töltöttem el az időt. Csak csöndesen figyeltem Harryt, ahogy az ablakon beszűrődő hold ezüstös fénye halványan megvilágítja az arcát. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne érintsem meg telt ajkait, de nem akartam felébreszteni. Már hosszú percek óta csak néztem őt, mikor megszólalt.
- Ne bámulj! Így nem lehet aludni – morogta álmosan. Egyáltalán honnan tudja, hogy őt nézem, mikor csukva van a szeme? – Miért nem alszol? – kérdezte és felnyitotta pilláit.
- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Nem vagyok álmos.
- Akkor mit szeretnél csinálni? – kérdezte és ülésbe tornázva magát a mellkasára húzott.
- Nem meséled el, hogy mit csináltál az elmúlt napokban? – kíváncsiskodtam.
- Biztosan erről akarsz beszélgetni hajnali fél négykor? – húzta fel a szemöldökét, mire hevesen bólogatni kezdtem. – Rendben – sóhajtott fel. - Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy felvittelek téged az egyik szobába aludni, aztán a földszinten mentem. Beszélgettem a srácokkal és ittam egy sört, aztán valami töményebbet, de már ekkor sem voltam teljesen józan, szóval meg akartam állni, de Ben belém erőltetett még pár kört, aztán már csak ment minden magától. Ezért még jól seggbe fogom rúgni azt az idiótát, az biztos - tette hozzá bosszúsan. - Azután már nem sok mindenre emlékszem, csak képek ugranak be. – ráncolta össze szemöldökét koncentrálva. – Nem tudom, miért utaztam el, vagy, hogy egyáltalán hogy juttattam el a reptérre.
- Én kutattam egy kicsit. Taxival mentél ki és azért választottad Svájcot, mert a leghamarabbi repülővel el akartál menni. Nem emlékszel Monicára? – kérdeztem.
- Öhm… nem. Miért kéne? – vonta fel a szemöldökét.
- Mindegy – vontam meg a vállam. – Szóval ennyi? Nem emlékszel másra? – faggatóztam tovább.
- Nem. Semmire – rázta meg a fejét.
- Akkor azt meséld el, hogy mit csináltál Svájcban – kértem.
- Rendben – adta meg magát. – Egy parkban ébredtem fel…
/Harry szemszöge/
*Visszaemlékezés*
Jobban hasogatott a fejem, mint valaha és azt sem tudtam, hol vagyok. Lassan nyitottam ki a szemeimet, de rögtön vissza is csuktam őket, mert a nap halvány sugarai is bántották látásomat. Egy padon feküdtem, amitől a nyakam is teljesen beállt. Halkan morgolódva tornáztam magam ülésbe. Hunyorogva néztem körbe, azt hiszem, talán egy parkban lehettem, de nem volt ismerős a környék. Beletúrtam kócosan meredező hajamba és örültem, hogy senki sincs a közelben, mert, ha valaki így meglátna, inkább bele sem merek gondolni, hogy milyen cikkek születnének a másnapos Harry Sytlesról egy padon aludva, szakadt ruhákban. Tudtam, hogy minél előbb el kell tűnnöm innen, mielőtt valaki meglát. Fejemet fogva, nyögdécselve keltem fel a padról és a telefonomat kerestem a zsebemben, de csak az üres anyagot markolásztam. Idegesen kapkodtam zsebeim között, de mind üres volt. Sem az irataim, a pénztárcám és a telefonon nem volt nálam. Szitkozódva rúgtam bele egy kőbe és nem tudta mit tenni, ezért elindultam a park kijárata felé. Fogalmam sem volt merre megyek, csak azt reméltem, hogy nemsokára egy ismerős környéken lyukadok ki. Pár ember jött velem szemben az utcán, ezért lehajtottam a fejem, remélve, hogy így talán nem ismernek meg, de szerencsére rám sem nézve mentek el mellettem. Egy kis idő múlva egy csapat fiatal lány jött felém, az egyik tekintete hosszasan elidőzött rajtam és már felsóhajtva vártam, hogy autogramot vagy képet kérjen, de meglepetésemre végül elfordította a fejét és valami fura nyelven szólt a barátnőinek, mire azok is felém kapták tekintetüket. Turisták, hát persze. Felsóhajtva vártam, hogy autogramot vagy közös képet kérjenek, de végül meglepetésemre minden szó nélkül, kuncogva elhaladtak mellettem. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem rajongók voltak, semmi kedvem nem lett volna most egy csapat lánnyal jó pofizni. Félreértés ne essék, imádom a rajongóinkat, nélkülük sehol sem lennénk, de a jelen helyzetben semmire sem vágytam jobban, mint, hogy végre hazaérjek. Tovább mentem és megpillantottam egy telefonfülkét. A remény szikrája lobbant fel bennem, de rá kellett jönnöm, hogy nincs nálam egy font sem. Tehetetlenül ácsorogtam egy helyben hosszú percekig, mikor végre felismertem egy nagy térképet az utca túloldalán. Gyorsan tanulmányozni kezdtem és kikerekedtek a szemeim, mikor megláttam a feliratot: Meikirch. Ez nagyon nem angolosan hangzott és kezdtem kétségbeesni. Megdörgöltem a szemem, hátha csak az álmosságtól rosszul látok, de a felirat ugyanaz maradt. Ekkor vettem csak észre, hogy igazából semmit nem értek magam körül. A táblák, a plakátok és minden valami furcsa idegen nyelven íródtak. Hol a fenében vagyok? Mert, hogy nem Londonban az biztos. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de ilyen még sosem történt velem. Muszáj volt találnom valakit, aki segíteni tudna. Semmi más ötletem nem volt, ezért az utcán lévő emberektől próbáltam megtudni, hogy beszélnek-e egyáltalán a nyelvemen. Voltak, akik megrázták a fejüket, de a legtöbben morcos arccal, rám sem hederítve mentek tovább.
- A fenébe is! Nincs egy átkozott ember ebben a rohadt városban, aki beszél angolul? – fakadtam ki.
- Segíthetek? – szólalt meg egy vékonyka hang a hátam mögül.
- Oh, hála Isten! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten és megfordultam a sarkamon. Egy apró lány állt velem szemben és vicces akcentussal beszélt hozzám.
- Eltévedtél? – kérdezte.
- Mondhatjuk azt is. Meg tudnád nekem mondani, hogy hol vagyunk éppen? – kérdeztem.
- A Bernstrassé-n – válaszolta egyszerűen.
- Az országra lennék kíváncsi – vallottam be, mire felhúzta a szemöldökét, de készségesen válaszolt.
- Hát Svájcban! – Nem akartam hinni a fülemnek és eltátottam a számat. Az lehetetlen? Hogy a fenébe kerülnék én Svájcba? Ez nevetséges! Ennyire még én sem lehettem részeg, vagy talán még most is az vagyok? Az sok mindent megmagyarázna. – Valami baj van? – kérdezte a lány aggódva.
- Ne-em, nincs s-semmi – dadogtam.
- Segíthetek még valamiben? – kérdezte kedvesen, de mégis úgy nézve rám, mint egy őrültre.
- Merre találok egy rendőrséget? – kérdeztem kicsit összeszedve magam. A lány elmagyarázta, hogy merre menjek, majd miután megköszöntem neki a segítséget, sietve el is indultam a rendőrség felé. Igazából csak ez az egy ötletem volt. Legjobb esetben visszakaphatom a tárcámat és a telefonom, de legrosszabban is felhívhatok valakit, aki segíteni tudna.
- Jó napot! Tudna segíteni? – kérdeztem a recepcióst. Az idősebb hölgy felpillantott számítógépéből, de legalább nem úgy nézett rám, mint egy őrültre, amit jó jelnek vettem és reménykedtem, hogy legalább megértette, amit mondtam.
- Miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezte készségesen és megkönnyebbülésemre angolul.
- Elveszítettem a tárcámat az irataimmal együtt és a telefonomat – válaszoltam.
- Sok ilyenfajta tárgyat hozta be mostanában, írja le, kérem, pontosabban, hogy mit veszített el. – Nagy vonalakban vázoltam neki a pénztárcám kinézetét, mire eltűnt egy ajtó mögött. Végigjárt a tekintetem a tágas helységben és az egyik falon, egy naptáron állt meg. Nem sokat értettem belőle, de annyi leesett, hogy 15-e van, ami azt jelenti, hogy már két napja volt Niall bulija. Bele sem mertem gondolni, hogy Ash mennyire aggódhat már értem. A hölgy pár perc múlva tért vissza, kezében a tárcámmal, amiben az irataim is voltak a személyimet is beleértve, amiből könnyen tudott azonosítani. – Ez lenne az? – kérdezte, mire egy nagyot bólintottam. – Sajnos a telefonját nem találtuk meg – közölte.
- Köszönöm a segítséget – mosolyodtam el halványan.
- Ez a munkám – vonta meg a vállát.
- Még ezt szeretném megtudni, hogy hol találták meg a tárcám? – kérdeztem kíváncsian.
- Tegnap délután hozta be nekünk egy fiatal hölgy. Azt mondta, hogy a bevásárlóközpont női vécéjében találta – válaszolta kifejezéstelen arccal. Meghökkentem egy pillanatra és inkább nem is akartam megtudni, hogy hogyan került egy női mosdóba a cuccom. – Még valami?
- Merre találok a közelben egy hotelt? – kérdeztem.
- Egyenesen megy tovább ezen az utcán és a harmadikon balra fordul, onnan már messziről látni – válaszolta semlegesen.
Még alá kellett írnom pár papírt, majd el is hagytam az épületet. Kicsit jobb hangulatban voltam, mint egy órával ezelőtt és másra nem is vágytam csak egy forró fürdőre és egy puha ágyra. Az agyam másik fele viszont azt mondta, hogy üljek fel a legközelebbi repülőgépre, habár még azt sem tudtam, hogy hol van ez a Meikirch. Legjobb értesüléseim szerint Svájc főváros Bern, szóval reméltem, hogy nem az ország másik felében vagyok. Ekkor hülye is csak én lehetek… De esküszöm, ha rendben hazajutok, soha többé nem fogok inni egy korty alkoholt sem.
Először is pénzt váltottam majd egy telefonfülkénél próbálkoztam és tájékoztatóból kikeresett reptér számát hívtam. A legközelebbi londoni járatra foglaltam jegyet, ami csak holnap reggel indul, ezért biztosan igénybe kell majd vennem a hotel szolgáltatásait. Ujjaim Ash számát kezdték el tárcsázni, de mielőtt kicsöröghetett volna, bontottam a vonalat. Nem volt bátorságom szembenézni vele, mert azért két nap az mégis csak két nap. Nem akartam hallani, ahogy miattam sír a telefonba, utálok neki fájdalmat okozni. Tudom, így csak talán még rosszabb lesz a helyzet, de nyuszi voltam és inkább csak kiléptem a fülkéből. Lassan, gondolataimba merülve sétáltam a hotelig és annak ellenére, hogy nem otthon voltam, mégis olyan furcsán éreztem magam. Felemelt fejjel mentem az utcán, bujkálás nélkül, nem félve attól, hogy esetleg felismernek és megrohamoznak a rajongók. Biztosan itt is találkozhatnék egy-két fannal, de mindenki úgy tudja, hogy Londonban vagyok, így nem is számítanak rám. Olyan jó érzés volt. Valahogy olyan szabadnak éreztem magam. Szeretem a hírnevet, kiskorom óta mindig is erre vágytam, de most valahogy jó volt kiszakadni a szupersztárok világából és egyszer csak olyan… normális lenni.
Megbotránkozva álltam meg a hotel előtt, vagy nem is tudom, mi lehetett az. Az épület még épphogy egyben volt, a külső falak színét már nem lehetett pontosan meghatározni és egy-két üveg be is volt törve és valahogy sejtettem, hogy beljebb sem rózsásabb a helyzet. Azt hiszem, csak azért nem zárt be ez a hely eddig, mert ez az egyetlen hotel a városban, de talán jobban jártam volna, ha visszamegyek a parkba és elfoglalom a padomat. Mindegy, mert egy ágyat és meleg vizes zuhanyt biztosan találok majd itt, ezen felül pedig más nem is nagyon izgat, hiszen nem nyaralni jöttem.
- Jó napot! – köszöntem egy mosollyal az arcomon az egyetlen személyzetnek, egy idősebb bácsinak. – Egy egyágyas szobát szeretnék kivenni egy éjszakára – mondtam. Az úr furcsán végigmért és csak ezután szólalt meg.
- De itt fizetni is kell – mondta. – A hajléktalanszálló a másik utcában van – tájékoztatott. Mosolyom azonnal lefagyott az arcomról. Soha nem néztek még csövesnek, most pedig ez a férfi egyenesen egy hajléktalanszállóba akart küldeni. Igaz, megjelenésem nem volt valami megnyerő, a felsőm egy-két helyen elszakadt és a nadrágomon is nagy foltok éktelenkedtek, de inkább nem is akartam megtudni, hogy hol szereztem őket.
- Tudok fizetni – válaszoltam. Szúrós tekintettel elővettem a bankkártyámat, mivel a készpénzemet természetesen kilopták a tárcámból. Nagy meglepetésemre lehetett kártyával fizetni és megkaptam a kulcsokat a szobámhoz, amihez étkezés nem járt, bár nem is hiszem, hogy lett volna rá lehetőség az épületben. Az ajtómat kinyitva csak abban reménykedtem, hogy egy ép ablakú szobát kapok. Első pillantásra igazából sokkal rosszabbra számítottam, de mikor jobban körbenéztem rá kellett jönnöm, hogy talán a hajléktalanszálló is ideálisabb lett volna ennél a helynél. Röhögnöm kellett magamon. Én, Harry Styles, a One Direction énekese, világhírű sztár itt ragadtam ebben a koszfészekben, ahol még egy normális fürdő sincs, mert miután szemügyre vettem mindent, rá kellett jönnöm, hogy nincs külön fürdő a szobámhoz, a közös zuhanyzót pedig a folyosó végén találom meg, de legalább meleg víz jött a csapból.
Még 8 óra sem lehetett, mikor fáradtan az ágyba dőltem. Álmos voltam és fejfájásom megint előjött, pedig szinte már el is felejtettem, hogy másnapos vagyok. Enni is már napok óta nem ettem, de most ez volt a legkisebb problémám. Paul ki fog nyírni, annyi szent, Ash pedig biztosan halálra izgulja már magát miattam. Szörnyű még belegondolni is, hogy több száz kilométer távolság választ el tőle. Hiányzott, hogy mellébújjak, hogy vele aludjak el egy jóéjt csók után. Valahogy fáradtságom mégis felülkerekedett aggasztó gondolataimon és sikerült mély álomba merülnöm.
Reggelt az autók hangos dudálására keltem az utcán és hiába próbáltam visszaaludni, nem sikerült, azért kikeltem az ágyból nem tudtam mit tenni, váltás ruha hiányában a tegnapi koszos darabokat kellett visszahúznom. A pozitívum az volt, hogy fejem már nem fájt, de ennek ellenére még mindig álmos és éhes voltam. A fürdőben kiöblítettem a számat fogmosás helyett és hajamba túrtam fésülködés gyanánt. Hideg vizet fröcsköltem az arcomba és minél előbb itt akartam hagyni ezt a koszfészket.
Vissza sem nézve léptem ki a hotel bejáratán és első utam egy pékséghez vezetett. Mohón faltam fel a reggelire vett croissant-okat és egy kávét is ittam. Reggeli után visszamentem a tegnapi telefonfülkéhez és remegő ujjakkal dobtam be egy kis aprót, majd bepötyögtem Ash számát. A vonal pár csörgés után kisípolt. Reméltem, hogy csak félreütöttem a számot, ezért újra tárcsáztam. Az eredmény hasonló volt. Még egy utolsó kísérletet tettem ás már majdnem leraktam a kagylót, mikor a fogadták a hívásomat.
*Visszaemlékezés vége*
- Innen pedig már te is tudod – mondtam végül. – Te kinyomtad a telefont, ezért Lout hívtam, majd elmentem a mobilomért a rendőrségre, aztán felszálltam a gépre és hazajöttem – fejeztem be. - Komolyan csövesnek néztek? – nevetett mellettem Ash.
- Aha – bólintottam bosszúsan. Habár én a helyzetet egy csöppet sem tartottam mulatságosnak, még is Ash édes kuncogása engem is megmosolyogtatott.
- Akkor most egy életre megutáltad Svájcot? – kérdezte nagyot ásítva.
- Nem ez volt életem legjobb kiruccanása az biztos, de a város gyönyörű volt. Bern felé menet a taxiból néztem egy kicsit körbe. Elképesztő látvány volt. Bern csodálatos. Mindenhol hasonló stílusú házak, meg ott van az a folyó is, nem is tudom, mi a neve… - gondolkoztam el.
- Aare – segített ki Ash. Szemei fáradtan lecsukódtak és tudtam, hogy már csak percek kellenek ahhoz, hogy elaludjon.
- Igen, az, de mindegy is, a lényeg, hogy gyönyörű, olyan középkori hangulata van. Biztosan tetszene neked. A táj pedig még eszméletlenebb. Azokon a hegyeken olyan jót síelhetnénk – ábrándoztam el. - Egyszer elviszlek oda, ígérem – mondtam halkan.
- Becsszó? – kérdezte álmos hangon és feltartotta a kisujját, de szemeit már nem nyitotta ki.
- Igen, becsszó – suttogtam mosolyogva és összekulcsoltam ujjainkat, majd finoman megráztam. – Jó éjt, Ash! – súgtam a fülébe, bár nem hiszem, hogy hallotta, mert egyenletes lélegzetvételeiből ítélve, már biztosan elaludt. Óvatosan lefektettem a párnára, majd én is mellé bújtam. Azt hiszem, ez hiányzott a legjobban, míg Svájcban voltam. Hogy érezzem finom illatát és, hogy ezzel a lánnyal a karjaimban aludhassak el. Az egész nem lett volna ilyen szörnyű, ha ő is velem van, de a legrosszabb, hogy ezzel neki okoztam a legnagyobb fájdalmat. Tudtam, hogy meg fog bocsájtani, de akkor is bűntudat nyomta a lelkem és elhatároztam, hogy bármi áron, de ki fogom engesztelni. Egyenletes szívverését hallgatva egy kis idő múlva én is mély álomba merültem.
/Ashlyn szemszöge/
Reggel 10 körül ébredhettem fel és olyan kipihent voltam, mint már régen az elmúlt időben. Pilláimat rebegve nyitottam fel és Harry csillogó smaragdzöld szemeivel néztem farkasszemet.
- Jó reggelt! – mosolygott rám.
- Szia! – bújtam hozzá még szorosabban. Hosszú percekig csak öleltük egymást és megnyugtató csend telepedett közénk. Mosolyogva emlékeztem vissza az éjszaka történtekre, a késői vacsorára, - vagy korai reggelire -, hogy végre megtudtam, hogy Harry mit tett az elmúlt napokban. Csinálhatta volna jobban is, mondjuk előbb is felhívhatott volna, de már nem akartam a múlton rágódni, mert most velem van és engem ölel. Arra pedig gondolni sem mertem, hogy mit csinált azon a napon, amire nem emlékszik, bár amennyit ivott, biztosan alvással töltötte el magányos óráit.
Átkaroltam a nyakát és finoman lehúztam magamhoz, majd egy lágy csókot leheltem ajkaira. Annyira hiányzott már ez az elmúlt napokban, nem is értem, hogy bírhattam ki egyetlen reggelt is a csókja nélkül.
- Reggeli? – kérdezte mosolyogva, mikor elhúzódott. Szinte el sem hiszem, hogy az éjszaka után még most is éhes. Halkan felkuncogtam, de arcomra fagyott a mosolyom, mikor hasam görcsbe rándult és hirtelen émelygés fogott el. – Héj, Ash, mi a baj? – kérdezte Harry aggódva, de nem tudtam válaszolni, szám elé helyezve a kezemet rohantam a fürdőbe. Épphogy elértem a vécét, kiadtam magamból a kínait. Harry persze pár pillanat múlva megjelent az ajtóban és segítőkészen hátrafogta szőke tincseimet. Lerogytam a földre és a hideg csempének dőlve, mély levegőket véve próbáltam lenyugtatni szívverésem. – Mi volt ez? Jól vagy? – guggolt le elém Harry aggódó arccal és kisimított egy-két kósza hajtincset verejtékes homlokomból. - Ideadnád a fogkefémet? – kértem, nem is válaszolva kérdésére.
- Persze – mondta és rögtön teljesítette kérésemet. Hogy eltűntettem azt a borzasztó ízt a számból, mindjárt sokkal jobban éreztem magam. Felálltam, hogy megmossam az arcomon és kiöblítsem a fogkrémet a számból, de megszédültem, ezért muszáj volt megkapaszkodnom a mosdókagylóban. Ezt Harry is észrevette, azért derekamat átkarolva akadályozta meg, hogy össze ne essek. Egy kis hideg vizet fröcsköltem az arcomba és, ahogy a tükörbe néztem, megijedtem saját látványomtól. Arcom sápadt, szemeim karikásak voltak, csapzott hajamról pedig ne is beszéljünk.
- Jól vagy? – kérdezte újból Harry kissé idegesen.
- Igen, csak pihenek egy kicsit – mondtam és hangom még a vártnál is gyengébb volt. Harry karjaiba kapott és a hálóba vitt, ahol lerakott az ágyra. Sóhajtva dőltem a puha párnára és nagy levegőket szívva a tüdőmbe reméltem, hogy lassan elmúlik borzasztó hányingerem. Harry mellém ült és aggódó szemeivel arcomat fürkészte.
- Jól vagyok – mondtam megnyugtatásképpen. – Biztos csak az éjszakai evés ártott meg.
- Igen, az lehet. Hozhatok valami? – kérdezte kedvesen és egy hosszú puszit lehelt kézfejemre.
- Egy pohár vizet, kérlek – mondtam halkan.
- Persze – nyomott egy csókot a homlokomra. – Mindjárt visszajövök! – szólt és eltűnt az ajtóban. Egy percen belül már vissza is tért egy pohárral a kezében. Ülésbe tornáztam magam és nagy kortyokkal lehúztam a hűs folyadékot. Az üres poharat az éjjeliszekrényre helyeztem és máris nem éreztem magam olyan ramatyul, és hányingerem is csillapodni kezdett.
- Jobban vagy? – kérdezte Harry már vagy ezredszerre.
- Igen, sokkal – bólintottam egy halvány mosolyt villantottam felé. – Mit csinálunk ma? – kérdeztem kíváncsian.
- Azt terveztem, hogy elviszlek valahova kiengesztelésül, de azt hiszem, ezt most el kéne halasztanunk – mondta és homlokán a ráncok még mindig nem simultak ki egészen.
- Nem, nem! – tiltakoztam rögtön. – Már teljesen jól vagyok! – ellenkeztem és szavaim igazak is voltak, mert amilyen hirtelen jött a rosszullétem, olyan gyorsan el is tűnt.
- Pár perce még attól féltem, hogy összeesel a fürdőben. Pihenned kéne – mondta lágyan.
- Harry én tényleg jól vagyok! Csak ki szeretnék mozdulni, mert ha még egy napot itt kell töltenem bezárva ebben a házban, akkor be fogok golyózni! – tiltakoztam és, hogy szavamnak nyomatékot adjak, felkeltem az ágyból.
- Biztos vagy benne? – kérdezte még mindig kételkedve.
- Igen és a friss levegő is biztosan jót fog tenni, csak ne aggódj annyit! – álltam két lába közé és átkarolva a nyakát egy apró puszit nyomtam szája sarkába.
- Rendben – állt fel sóhajtva. – Csak telefonálok még egyet és mehetünk.
- Lehet még egy kérésem? – kérdeztem mosolyogva, mire Harry határozottan bólintott. – Menjünk először reggelizni, mert éhen halok! – panaszkodtam.
- Hát persze! – lehelt egy puszit az arcomra és fejet csóválva felnevetett. Végre minden aggódás eltűnt az arcáról és a szeméből. – Készülődj, mert egy órán belül indulunk! – figyelmeztetett és telefonjával a kezében elhagyta a szobát. Sziasztok!
Mindenkinek boldog Mikulást kívánok így utólag is! Na, mi jót hozott a Télapó?
Remélem, tetszett ez a rész és nem okoztam csalódást azzal, hogy nem történt igazából semmi érdekes dolog Harryvel Svájcban, de ne aggódjatok, mert lesz még bonyodalom bőven, hiszen lassan jön a 2. évad! :))
Köszönöm nektek az előző részhez érkezett csomó kommentet és a 222 feliratkozó olvasót, nagyon hálás vagyok! Én mindig is tudtam, hogy ti vagytok a legjobbak! <33
A következő rész pedig egy hét múlva, vasárnap kerül majd fel! :))
Addig is szép, dolgozatmentes hetet kívánok Mindenkinek!
xx, Csakegylány <3
Szólj hozzá!
