A kocsiban töltött idő alatt, míg elértünk kedvenc helyünkhöz, le sem tudtam venni a szemem Harry vidám arcáról. Hatalmas mosolyra húzódott ajkakkal szívtam magamba oly régen látott tökéletességét. Az elmúlt napokban sokszor képzeltem magam elé őt, de a valóságot az ábrándozás nem pótolhatta. Smaragd szemei még jobban csillogtak, mint álmomban, míg édes mosolyával a lélegzetemet is elállította, egy-egy csókjával és gyengéd érintésével pedig a szívemet olvasztotta meg. Hozzám hasonlóan ő sem tudta letörölni édes vigyorát, és tekintetét is folyamatosan rajtam futtatta végig, hiába szóltam rá ezerszer az életünket féltve kissé szétszórt vezetése miatt. Mindig is kiegyensúlyozott vezetőnek ismertem, legalább is akkor, mikor én ültem mellette, habár a többiektől számos, elég félelmetes történetet hallottam már Harry száguldozásairól, és életveszélyes vezetéséről, amiből most én is kaptam most egy kis bemutatót. Azt is furcsának találtam, hogy ezúttal nem ellenkezett egy szóval sem a kis kirándulás ellen, sőt még ő ajánlotta fel, mint lehetőséget egy kis együttlétre. Reménykedtem benne, hogy talán kezdi végre felfogni, hogy nem vagyok kisgyerek, csak még nem nőttem fel teljesen, és szükségem van a kimozdulásra, képtelen vagyok egész nap otthon ülni, ahogy ő azt elvárná. Máskülönben még elragadtatom magam egy kis szabadság örömétől, és tényleg túlzásba viszem a dolgot, aminek egyik bizonyítékát most is a karomon viseltem egy csuklórögzítő formájában.

Harry a kocsi motorját leállítva egy édes mosolyt villantott felém, és átkocogva az én oldalamra udvariasan kinyitotta nekem az ajtót.

- Ha bármi baj van, rosszul vagy, vagy csak egyszerűen elfáradtál, szólsz, igaz? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Igenis, kapitány! - álltam engedelmesen haptákba, habár legszívesebben csak szememet forgattam volna, és kezdtem úgy gondolni, hogy kicsit elkiabáltam előző gondolataimat, miszerint Harry kezd kevésbé aggódó lenni. Mégis legalább azt elértem, hogy egy halk nevetés csendül édes ajkai közül, majd kivette a csomagtartóból hátizsákját, és átdobva vállán a táskát összekulcsolta ujjainkat. Miután pedig bezárta a kocsit, már indulhattunk is az ismerős erdő felé.

Jól esett a rövid séta a kis tisztásig, és még mindig nem tudtam betelni Harry közelségével. Úgy szorítottam ujjait, mintha képtelen lennék még egyszer elengedni őt. Út közben pedig csak úgy csüngtem minden egyes szaván, miközben Japánról mesélt.

- Mi van a táskában? - kérdeztem kíváncsian, mikor már majdnem megérkeztünk, mégsem tudtam tovább magamban tartani a kérdést, ami annyi ideig izgatott.

- Az ajándékod - válaszolta egyszerűen. Már nyitottam is volna a számat egy újabb kérdésre, de Harry még azelőtt megszólalt, hogy egy szót is kiejthette volna. - Nem. Nem fogom elmondani, hogy mi az - nevetett, hangjával megtörve a békés erdő csendes hangulatát.

- De, hát, úgy is mindjárt ott vagyunk! Mindegy, hogy most tudom meg, vagy pár perc múlva, nem? - kérdeztem reménykedve.

- Szerintem is - bólintott egy aprót, mire remény gyulladt bennem. - Pár perc úgy sem számít, annyit könnyen kibírsz - nézett le rám kuncogva. Egyszerűen jót mulatott rajtam.

- Egyezkedjünk - torpantam meg hirtelen, mire ő is megállt, és felém fordult. - Nekem is van számodra egy kis meglepetésem - ütögettem meg farmerem jobb zsebét, amiben megcsördült az összegyűrt leletem. - Elmondod, hogy mi az én ajándékom, és én is elárulom a tiédet - ajánlottam komolyan. Harry egy pillanatig az arcomat vizslatta, majd egyszerűen felnevetett.

- Engem nem tudsz megvesztegetni.

- Szóval akkor nem is érdekel a meglepetésed? - fontam össze mellkasom előtt a karom felhúzott szemöldökkel.

- Nem ezt mondtam, de én tudok várni - vonta meg a vállát. - Nekem már az is elég, hogy végre velem vagy - mondta lágyan, szemembe nézve. Szavaival újra megolvasztotta szívemet, és kissé felpipiskedve egy lágy csókot nyomtam édes ajkaira. - Mehetünk tovább? Már csak pár perc - nézett rám kissé könyörgő szemekkel, mikor elhúzódott.

- Nekem is hiányoztál nagyon-nagyon, de nem tudsz érzelmileg megzsarolni - mutattam rá összeszűkített szemekkel.

- Rendben - sóhajtott egy hatalmasat Harry, majd egyszerűen hátat fordított nekem.

- Most meg mit csinálsz? - lepődtem meg.

- A tisztáson találkozunk, ha kiduzzogtad magad! - szólt hátra a válla fölött, és láttam rajta, hogy csak nehezen tudja visszatartani nevetését. Először csak letaglózva néztem utána, és el sem hittem, hogy képes volt egyedül hagyni, majd feleszmélve futásnak eredtem, attól félve, hogy a végén még eltévedek az erdőben, így gyorsan utolértem őt. - Ez nem tartott sokáig - nevetett, mikor megjelentem mellette, én viszont nem válaszoltam, csak egyszerűen megforgattam a szemem, mire vidámságát még hangosabban fejezte ki. - Perceken belül ott vagyunk - biztosított mosolyogva, miután kezeinket újra összekulcsolva indultunk tovább a rég látott tisztás felé. Először ellenkezni akartam, de nem jött ki elégedetlen hang a torkomon, és képtelen voltam eltűntetni ajkaimon játszó vigyoromat.

Harrynek igaza volt, és alig pár perc múlva már ott is voltunk a kis tisztáson. Elengedtem a kezét, és a halkan csörgedező patak felé vettem az irányt. Leguggoltam, kezemet a hűvös vízbe mártottam, és lehunyt szemekkel élveztem a hullámok ismerős, lágy simogatását ujjaimon.

- Már nem is érdekel annyira az ajándékod? - zökkentett ki Harry hangja a hátam mögül. Mosolyogva pillantottam felé a vállam felett, majd felálltam, és Göndörke által kiterített pokróc felé igyekeztem. Harry vigyorogva terült el a földön, és szélesre tárta felém karjait. Az ölébe fészkeltem magam, és szorosan bújtam karjai közé, majd lehunyt szemekkel, mélyen szívtam magamba bódító illatát.

- Szóval? - húzódtam el tőle pár perc múlva egy apró puszit kíséretében, kíváncsian pillantottam rá, majd a nagy hátizsákra. - Vagy szeretnéd még tovább húzni az agyam? - néztem rá szúrós szemekkel.

- Isten ments! - emelte maga elé kezeit védekezően. - Na, akkor! - húzta maga elé a táskáját, majd kicipzározta azt. Hatalmas szemekkel figyeltem, ahogy kiemel belőle egy nagyobb dobozt, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékát várva. Letette a dobozt a földre, én pedig azzal a mozdulattal emeltem fel, de minden igyekezetem ellenére sem tudtam kitalálni, hogy mi lehet benne.

- Mi van ebben? - rázogattam a dobozt a fülem mellett.

- Vigyázz arra! - vette ki a kezemből, és újra a pokrócra helyezte, ezúttal azonban már nem nyúltam érte. - Különben sem a tiéd - tette még hozzá, mire szomorúan lebiggyesztettem ajkaimat. - Adamé. Egy robot van benne. Lehet, hogy még kicsit hozzá, de pár év múlva imádni fogja. Vettünk a fiúkkal egy pár hasonlót még Japánban, és fociztunk velük - mesélte lelkesen, én pedig csak várakozón tekintettem felé.

Még egy darabig kutatott a táskában, és szinte biztos voltam benne, hogy hosszas keresgélésével csak engem akart megőrjíteni. De végül nem is olyan sokára a kezembe adta első ajándékomat, egy igazi japán legyezőt, mindenféle gyönyörű virágdíszítéssel. Kacéran kuncogva rebegtettem rá pilláimat a legyező mögül, mire egy pillanat alatt kikapta kezemből ajándékomat, és hátradöntött a matracon.

- Sokkal jobban éreztem volna magam Japánban, ha ilyen gyönyörű szemek néztek volna rám a legyezők mögül - súgta a fülembe édesen, és egy hosszú puszit lehelt az orrom hegyére.

- Sokkal jobban éreztem volna magam a házadban, ha melletted kelhettem volna minden reggel - mondtam halkan, mégis mosollyal az ajkaimon.

- Nem csak az én házam. Az a te otthonod is - emlékeztetett.

- Csak akkor érzem annak, mikor te is ott vagy velem - vallottam be. - Különben olyan üres az a ház. Olyan magányos vagyok benne.

- Nem akarom, hogy többé egyedül érezd magad, de az utazás a munkámmal jár - mondta kissé csalódott arccal. 

- Tudom - mosolyodtam el halványan, és egy puszit nyomtam az arcára. - Ahogy azt is, hogy imádod, amit csinálsz, és boldog vagy, mert egy álmod vált valóra ezzel. Én pedig pont ezért támogatlak mindenben, még ha ez azzal is jár, hogy pár napot nélküled kell töltenem. 

- Te vagy a legjobb, akit valaha kaphattam - súgta ajkaimra, majd egy lágy csókot lehelt rájuk. 

Pár perc múlva újra Harry ölében ültem, és további ajándékaimat tűntettem el. Természetesen kaptam mindenféle hagyományos Japán cuccot, pálcika szettet, meg teáskészletet, hiszen Harry tudta, hogy mennyire oda vagyok a teáért, ahogy azt is, hogy engem a hasamnál fogva lehet a legjobban megfogni. Habár a betegségem miatt az étvágyam nem volt a régi, mégis képtelen lettem volna nemet mondani egy kis édességnek. Harry pedig minden bizonyossággal felvásárolt egy egész japán édességboltot. Végig kóstoltam minden fajta finomságot, amit Harry előkotort a hatalmas hátizsákból. Voltak köztünk szörnyen bizarr ízűek, viszont egyeseket meglepően finomnak találtam, habár igazán sosem voltam oda a japán konyháért. Néhanapján rendelünk sushit, vagy valami hasonlót, de azt is csak Harry kedvéért, mert ő majd meghalt a számomra undorító nyers halért.

Mikor annyit ettem a sok édességből, hogy már egy falat sem ment volna le a torkomon, hátamat Harry mellkasának döntöttem, és elégedett mosollyal hunytam le szemeimet a madarak csicsergését hallgatva az első napsugarak simogatásában. Egyszerre Harry puha ajkait éreztem meg a nyakamon, a csiklandós érzésre pedig halkan felkuncogtam. Egyik kezét a hasamra helyezte, másikkal pedig ujjainkat kulcsolta össze. Felháborodva nyögtem fel, mikor abbahagyta bőröm kényeztetését édes ajkaival, és elégedetlenül fordítottam a fejem felé. Harry halkan nevetett, majd kárpótlásul egy lágy csókot nyomott a számra.

- A hétvégén Párizsba kell utaznunk – szólalt meg hirtelen, ezzel elrontva a pillanatot.

- Már megint? – nyögtem fel halkan.

- Sajnálom, de most csak egyetlen koncertről van szó – biztosított.

- Az hány éjszakát jelent?

- Szombaton délben indulunk, de már másnap reggel megint a tiéd vagyok – ígérte.

- Imádom, amit csinálsz, de csak magamnak akarlak – vallottam be. – Nem akarok rajtad osztozkodni a rajongókkal. Szerinted ez nagy önzőség? – néztem fel rá kérdőn.

- Szörnyű nagy önzőség – bólintott egyet, de szemeiben ott volt a humor. – De akkor én is önző vagyok – jelentette ki, és összekulcsolt kezünket a szájához emelte, majd egy hosszú csókot nyomott kézfejemre, és sérült csuklómra. – Már azt utálom, ha egy férfi rád néz. Ha pedig még beszélsz is vele, és rámosolyogsz, azzal az édes mosolyoddal, amit csak magamnak akarok, akkor legszívesebben egy bezárnálak egy toronyba, hogy csak az enyém legyél.

- Egy toronyba? – húztam fel a szemöldököm nevetve.

- Aha, tudod, mint abban a mesében.

- Köszönöm, de nekem a mi mesénk is tökéletesen megfelel – mosolyogtam, Harry pedig válaszommal megelégedve egy lágy puszit nyomott szám sarkába.

- Furcsa volt Japánban - mondta halkan, állát a vállamra fektetve egy kis csend után.

- Igen? - húztam fel a szemöldököm, amit ő nem láthatott. - Biztos sok volt az ázsiai.

- Nem pont erre gondoltam - nevetett fel, hogy hangja bezengte az egész erdőt. - De sosem fordult még elő, hogy ennyire vártam volna, hogy végre hazaérjek. Jól éreztem magam Japánban, mondjuk, egy teljesen más kultúra és társadalom, a szokások is teljesen eltérnek az angoltól, de nem is ez volt a baj, hiszen mindig is szerettem utazgatni. Viszont most volt, aki hazavárt, akiért érdemes volt hazajönnöm - magyarázta csendesen. - Ezelőtt mindegy volt, hogy hol vagyok, nem érdekelt, hogy talán hónapokig távol voltam Londontól, mert igazából semmi sem kötött ide. Nem használtam soha az "otthon" szót, mert nem éreztem, hogy tartozok valahova. Még ha Londonban voltam, akkor is általában valamelyik haveromnál voltam, vagy meglátogattam a családomat. Mások azzal magyarázták, hogy ilyen társasági ember vagyok, pedig igazából csak a magánytól féltem. Ott volt az a hatalmas ház, de gyűlöltem ott lenni, mert olyan üresnek tűnt. Akkor éreztem igazán, hogy milyen magányos vagyok. - Felnéztem rá, ő viszont mélyen gondolataiba merülve bámult a fák közé. Arca érzelemmentes volt, de szemeiben könnyen észrevettem egy kis szomorúságot. Nyakába temettem az arcom, ezzel kizökkentve őt elmélyedéséből, mire egy puszit nyomott a homlokomra. – De többé már nem – lágyult el a hangja. – Régebben kinevettem Louis-t, mert mindig ő volt, aki nem bírt ki még egy pár napot sem Eleanor nélkül, de azt hiszem, én most jóval felülmúltam őt – kuncogott édesen, és minden bánat eltűnt tekintetéből. – El sem tudod képzelni, milyen jó érzés, ha tudod, hogy hazavárnak. Miattad végre úgy érzem, hogy tartozok valahová – nézett mélyen a szemembe.

- Szeretlek, Harry. Annyira szeretlek – súgtam, mert más nem jött ki a torkomon előtörő érzelmeim miatt.

- Én is szeretlek, Ash. Mindennél jobban – mondta halkan, majd szavait egy édes csókkal pecsételte meg.

Még pár óráig nem indultunk haza, csak hallgattuk a madarak énekétől hangos erdőt, és a kis vízesés csobogását. Alig vártam már, hogy kicsit melegebb legyen az idő, és bele is csobbanhassunk a tiszta vízbe. Nap már lassan kezdett elbújni a fák mögött, így legnagyobb sajnálatomra muszáj volt hazaindulnunk, ha nem akartunk eltévedni sötétben az erdőben. Én mégis akár napokig képes lettem volna ott maradni, azon a kis tisztáson, Harry melegen ölelő karjai között. Szerettem ezt helyet csendessége és nyugalma miatt. Sehol egy rajongó vagy lesifotós, és még az autók zaja sem ért el hozzánk. Persze térerő sem volt a közelben, így Harryt sem tudta senki sem zaklatni a telefonján, mint általában.

A hazafelé vezető utat is halkan tettünk meg, mégsem az a kínos csend ereszkedett közénk. Nem kellettek nekünk szavak ahhoz, amit mondani akartunk, hiszen egy-egy lágy, szeretetteljes mosoly, egy édes puszi vagy érintés többet mondott minden létező szónál.

London már sötétbe burkolózott, mikor végül hazaértünk. Én pedig talán a hosszabb séta, vagy a hajnali kelés miatt, de fáradtan dőltem le a kanapéra.

- Nem kérsz valamit? Nem vagy éhes? – kérdezte Harry mosollyal az arcán lenézve rám.

- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Teljesen tele vagyok a sok édességtől – kuncogtam halkan.

- Rendben, akkor behozom a kocsiból a cuccokat, aztán nézhetünk valami filmet, de mehetünk az ágyba is. Bármit, amit szeretnél – mondta egy kacér mosoly és kacsintás kíséretében. – Csak maradj ébren, míg visszajövök!

- Nem alszok be – biztosítottam, de hangom sokkal fáradtabbnak tűnt, mint azt vártam volna.

- Különben is, még tartogatsz számomra valami meglepetést, nem? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Oké – motyogtam álmosan. Nekem igazából már teljesen ki is ment a fejemből Harrynek szánt ajándékom, de tudtam, hogy nem alhatok el addig, míg azt oda nem adom neki. Vagy talán még holnap is ráér?

Harry halkan nevetve ment ki a szobából, én pedig neki tett ígéretemet megszegve alvásra hunytam le szemeimet. Pár pillanat múlva már félálomban, csak ellenőrzésképpen nadrágom zsebébe nyúltam, majd azonnal minden fáradtságom megszűnt, és kipattantak a szemeim, mert a farmerom zsebe teljesen üresnek bizonyult. Beletúrtam a másikba is, de abban sem találtam meg a lassan salátává gyűrődött papírlapot. Már teljesen éberen pattantam fel a kanapéból, és éles szemekkel néztem körbe a szobába, még a kanapé alá is bekukkantottam. Végigkutattam minden helyiséget, amiben megfordultam hazaérkezésünk óta, de sehol sem jártam sikerrel. Már csak két lehetőség maradt: vagy a kocsiban esett ki a zsebemből, vagy a tisztáson maradt. Jelen pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy melyik eset lenne a jobb. Ha az erdőben hagytam, akkor többet biztosan nem látom újra, ha viszont a kocsiban, akkor Harry a legnagyobb valószínűséggel már rá is talált. Sietve mentem a garázs felé, de még az ajtóig sem értem el, mikor a kitárt ajtón keresztül megláttam Harryt. Szemei kikerekedtek, szinte lefagyva állt a kocsi mellett, kezében pedig nem is olyan meglepő módon a leletemet tartotta.

- Áh, szóval megtaláltad! – dőltem neki az ajtónak.

- Ez… Mikor? Én… - dadogott zavart tekintettel.

- Ha jól emlékszem, hétfőn, amikor az eredményekért mentem a kórházba.

- Miért nem mondtad? – szedte kicsit össze gondolatait. – Hogy tudtad titokban tartani?

- Nem éreztem telefontémának – vontam meg a vállam. Harry hitetlenül rázta meg fejét, de szája széles mosolyra húzódott. Hosszú léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot, és könnyen karjaiba emelve engem, ajkait szenvedélyesen tapasztotta az enyémekre.

- El sem hiszem… - súgta ajkaimra. – Valahol mélyen mindig is tudtam, hogy meg fogsz gyógyulni.

- Azért ne siessünk ennyire előre, mert még nem gyógyultam meg, de legalább egy ideig kihagyhatom a kezeléseket – rántottam meg a vállam.

- Annyi idegeskedés után… - rázta meg a fejét hitetlenül. - Voltak pillanatok, mikor tényleg azt hittem, hogy elveszítelek. Olyan régóta vártam erre… - súgta a fülembe.

- Meg fogok gyógyulni – néztem szemeibe eltökélten. – Annyi mindenen mentem, és mentünk keresztül, hogy képtelenség, hogy ez a betegség fog legyőzni.

- Olyan bátor vagy – nézett rám büszkeséggel szemeiben. – Olyan bátor és erős. És az enyém. Csak az enyém – csókolt meg újra. Hátamat az ajtónak nyomta, én pedig lábaimmal derekát, két karommal nyakát öleltem. Szinte észre sem vettem, de pár perc múlva már a nappali kanapéján csókoltuk egymást.

- Te pedig az enyém, Harry Styles – ziháltam, ahogy pólóját áthúztam a fején, ezzel összekócolva amúgy is kusza tincseit. - Senki másé, csakis az enyém.

- Nem érdekel senki más, ha te velem vagy. A tiéd vagyok, Ashlyn Higgins, végérvényesen és visszavonhatatlanul…

A hét napjai őrült gyorsasággal teltek el, aztán eljött az idő, mikor újra elválni kényszerültünk Harryvel. Mivel most nem hajnalban indultak, így kikísértem a fiúkat a reptérre, ahol találkoztam Eleanorral, Sarah-val és Perrie-vel is, majd megbeszéltük, hogy fogadalmunkhoz hűen az estét ez alkalommal nálunk töltjük. Harryvel hosszasan fájdalmas búcsút vettünk, majd könnyeimet visszatartva, hatalmas mosolyt varázsolva arcomra integettem Harrynek, ahogy felszálltak a gépre. Reméltem, hogy valamikor megszokom ezt a sok búcsúzást, bár eddig nem úgy tűnt, mintha bármikor is könnyebben viselném el Harry hiányát és a köztünk lévő hatalmas távolságot. Viszont becsületemre legyen mondva, hogy egy könnyet sem ejtettem ezúttal, és hatalmas hiányérzettel, de mégis lelkesen készülődtem a lányok érkezésére. Bevásároltam az estére, majd kicsit takarítottam, egyedül a főzést nem tudtam megoldani a szokásos problémák miatt. Gyorsan eltelt az idő, közben Harry is hívott, hogy megérkeztek Párizsba. Épphogy letettük a telefont, mikor megszólalt a csengő. Először csodálkoztam is, hogy már meg is érkeztek a lányok, hiszen még elég korán volt, de hatalmas mosollyal az arcomon nyitottam ki a bejárati ajtót.

- Nem is gondoltam, hogy ilyen korá… - Azonban vigyorom azonnal lefagyott az arcomról, hiszen a küszöbön nem három barátnőim egyike állt, hanem az a személy, akinek érkezésére ebben a két napban számítottam volna a legkevésbé. A személy, aki nem is olyan régen annyi fejfájást okozott, és nagy örömömre a vártnál hosszabb ideig sikerült elkerülnöm, most mégis ott állt az ajtóban.