Szinte még ki sem nyitottam szemeimet, mikor ébredés után rögtön mosolyra húzódott a szám. Magam körül éreztem Harry melegen ölelő karjait, és tudtam, hogy ezek után nem is lehet rossz kedvem. Nincs annál szebb reggel, mint mikor az mellett ébredhetsz, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Hirtelen eszembe jutott ez a kis szöveg, amit még régebben, talán egy közösségi oldalon olvastam, de csak most jöttem, hogy mennyire igaz ez a rövidke mondat. Azt hiszem, már egy hete nem aludtam ilyen mélyen és zavartalanul, mint most. Se egy zavaró álom vagy rosszullét, és most még az ágyam sem tűnt olyan hatalmasnak, mint pár nappal ezelőtt. Teljesen kipihent voltam, és tükör nélkül is meg tudtam mondani, hogy már azok a zavaró fekete karikák a szemem alól is eltűntek. Lassan, rebegve nyitottam fel pilláimat, és gyorsan megállapítottam, hogy már tíz óra is elmúlott. Óvatosan az oldalamra fordultam Harry szoros ölelésében, hogy szembe kerülhessek vele. Az én Göndöröm még ekkor mélyen szuszogott, arca békés volt, és nyugalmat sugárzott. Homlokán kisimultak tegnap este annyit megmutatkozott ráncai, olyan gondtalan volt és gyönyörű. Egy darabig figyeltem, ahogy finoman kidolgozott, napbarnított mellkasa egyenletesen fel-le mozog. Szinte alig bírtam megállni, hogy ujjaimmal ne rajzoljam körbe a takaró alól kikukucskáló tetovált madarakat a felsőtestén, de nem volt szívem felébreszteni őt, inkább csak még szorosabban bújtam hozzá. Göndör fürtjei most rendezetlenül területek szét körülötte a párnán, rózsaszín ajkai pedig enyhén szétnyíltak. Olyan gyönyörű volt, olyan természetfelettien szép. Nem értettem, hogy ez csodálatos férfi miért pont mellettem fekszik éppen. Nem vagyok se különlegesen szép, nincs semmilyen erényem, amivel dicsekedhetnék. Lányok millió, akik sokkal szebbek és érdekesebbek nálam, lennének most az én helyemben, de Ő engem ölel és engem tesz boldoggá minden pillanattal, amit velem tölt. Mivel érdemeltem ki, hogy én legyek pont azaz egy, aki csókolhatja és érintheti őt? Megérdemlem én egyáltalán mindezt? Nem, biztosan nem és ezért kaptam a büntetésem, a betegségem. De az nem számít mindaddig, míg ő kitart mellettem, hisz nélküle az életem üres volt. Monoton körforgásban teltek a napjaim, akkor is voltak jó dolgok az életemben, de mióta őt ismerem, azóta érzem, hogy igazán élek, hogy van értelme annak, hogy reggelente felkeljek. Mellkasomat egy furcsa, de kellemesen bizsergető érzés töltötte meg, nem is tudom, talán ez lehet a boldogság? Igen, határozottan kijelenthettem, hogy boldog vagyok. Tüneteimet a gyógyszerek enyhítették, szinte semmi kellemetlent nem éreztem, de attól még az a rosszindulatú daganat bennem volt és tudtam, hogy nemsokára a gyógyszerek már nem lesznek elegek, és a betegségem végül le fog győzni engem, de nem féltem. Mikor először megtudtam, hogy rákos vagyok, teljesen bepánikoltam, és gyűlöltem a Sorsot, nem értettem, hogy miért büntet ezzel, de mára már elfogadtam, amennyire csak lehetett. Belenyugodtam, hogy már csak egy igen kevés időm van hátra, nem a Sors igazságtalanságával foglalkoztam, hiszen az csak időpazarlás lenne, az idő pedig számomra napról napra rohamosan fogyott. Próbáltam megkeresni a jó oldalát a helyzetnek. Mert inkább legyek én beteg, ha közben a családom többi tagja és a szeretteim egészségesek, ha velük lenne valami, azt sokkal rosszabbul viselném, ebben biztos vagyok. Másrészt pedig tudom, hogy utolsó hónapjaimban betegségem ellenére is boldogabb leszek, mint valaha. Szerető családommal, a barátaimmal fogom eltölteni ezt a kis időt és persze Harryvel, akit mindennél jobban szeretek, és most már bebizonyította, hogy ő is hasonlóan érez irántam, hiszen most is velem van, és mellettem fog állni ebben a nehéz időszakban. Azért félreértés ne essék, nem akarok meghalni, hisz még csak tizennyolc vagyok, előttem áll az egész élet és annyi tervem és célom lenne a jövőmmel kapcsolatban, de próbáltam belenyugodni helyzetembe. Már csak egyetlen egy célom lett az életemben, amire mindennél jobban vágytam, hogy mikor elmegyek, én legyek a világ legboldogabb embere. 

Hosszas gondolatmenetemből Harry mozgolódása zökkentett ki. Azt hittem, hogy felébredt, de csak hasára fordulva, édesen szuszogott tovább, arcát a párnába rejtve. Talán önző vagyok, hogy magam mellett tartom őt. Két ember áll a listám élén, akikért a legjobban fáj a szívem, hogy itt kell őket hagynom és ez a két személy nem más, mint az én imádott kisöcsém és a göndör angyalom. Talán Adam miatt nem is kell annyit aggódnom, hiszen ő még nagyon kicsi, még a három évet sem töltötte be, talán pár év múlva már nem is fog emlékezni rám. Az egyetlen dolog, ami gondot okoz vele kapcsolatban, hogy félek, hogy egyedül marad. Az időszak, mikor anya meghalt és apa a munkájába temetkezett, majd szinte tudomást sem vett rólunk, szörnyű volt, de akkor legalább mi ott voltunk egymásnak. Ha betegségem végleg legyőz engem, apa talán megint összeomlik, és Adamnek senkije sem marad. Az egyetlen reményem, hogy apa talán nem esik megint a múlt hibájába. És Harry. Sok filmben láttam a szerelmet, amit annyi dalban is olyan gyönyörűen megírtak és már olyan régóta vágytam rá, de sosem gondoltam volna, hogy létezik egy olyan érzés, amely ennyire csodálatos. Mindig is körülvettek az emberek, de mégis hiányzott valami és magányosnak éreztem magam. Viszont mióta rájöttem, hogy őrültem belezúgtam a mellettem fekvő Göndörbe, azóta érzem azt, hogy ez a hiányzó űr a lelkemben nincs többé és testem minden porcikája csak utána vágyakozik. Mikor nincs a közelemben úgy érzem, mintha nem lennék teljes és minden gondolatomat csak Ő tölti be. Ha viszont a közelében vagyok, olyan, mintha a fellegek között szárnyalnék, és nincs bennem több szorongás, csak végtelen, lángoló szerelem. 

Nem bírtam tovább, azt akartam, hogy végre rám nézzen gyönyörű, csillogó smaragdzöld szemeivel. Lassan felemelkedtem a párnáról, és könyökömre támaszkodtam. Fölé hajolva egy apró puszit nyomtam puha arcára, majd még egyet orra hegyére. Persze mindez meg sem zavarta mély álmában, ezért újból próbálkoztam, és most egy hosszú csókot nyomtam szája sarkában. Megelégedve figyeltem, ahogy szája halvány mosolyra húzódott, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy tényleg felébredt, vagy csak álmában mosolyodott el. Visszadőltem a puha párnára, és kezemet arcához emelve kisöpörtem pár kósza göndör tincset homlokából, majd ujjaimmal végigsimítottam puha bőrén, orra tökéletesen ívelt vonalán, majd telt, rózsaszín, szív alakú ajkain. Halkan felsikkantottam és szinte fel sem tudtam fogni, mit csinál, mikor hirtelen Colgate reklámba illő, vakítóan fehér fogaival mutatóujjamra harapott. Persze ekkor már világossá vált, hogy csak játszadozott velem, és már régen nem aludt. Szemei játékosan csillogtak és pajkos mosolyra húzódott a szája, de ujjamat még mindig szorosan tartotta fogai között. 

- Jó reggelt! – köszöntem nevetve, de nem kaptam választ. – Elengednéd az ujjam? – húztam fel a szemöldököm, de Harry csak egy heves fejrázással válaszolt kérdésemre. – De ez fáj! – füllentettem. Reménykedtem, hogy végre szabadnak érezhetem ujjamat, ekkor pedig szerencsére lazított fogai szorításán, de csak egy pillanatig, míg egy puszit nyomott kissé kipirosodott bőrömre, majd újra felállt az előző helyzet, és a Göndörke nem is nagyon akart nekem engedni. Azt hiszem, olyanok lehettünk mind az ovisok, akik ilyen gyerekes módszerekkel próbálnak udvarolni egymásnak. Azon kezdtem törni a fejem, hogy mivel is tudnám beszédre bírni őt, ezzel elengedve ujjamat, de egyelőre semmi sem jutott az eszembe. – Sokáig fogod ezt még csinálni? – néztem rá olyan szúrósan, amennyire csak tőlem tellett, de igazából nem tudtam haragudni rá. Csak egy apró bólintást kaptam válaszul. – Játszani akarsz? – néztem rá kihívóan. – Akkor játszunk! – Finoman ráültem combjaira, szabad kezem mutatóujjával pedig lassan körberajzoltam mellkasa bal oldalára tetovált madarat, majd a hasa felső részén lévő, gondosan kidolgozott lepkét. Mosolyogva figyelte mozdulataimat, szemében elszántság csillogott. Ujjaim még lejjebb vándoroltak, köldöke alá. Ujjaim végét finoman végighúztam szexi V-vonalán, és alhasán játszadoztam egy picit. Éreztem, ahogy egész testében megfeszül érintésem alatt, szemei kikerekedtek, és szája megremegett ujjam körül, ekkor pedig már biztos voltam győzelmemben. Lassan lehajoltam, és csípőjén hanyagul lógó boxere fölötti területet kezdtem el behinteni apró puszikkal, aztán ajkaim csapdájába ejtettem csábító illatú bőrét, majd nyelvemmel és fogaimmal lágyan kényeztetni kezdtem. Alig pár pillanat múlva mély nyögés szakadt ki belőle, ezzel szabaddá téve ujjamat. Győztes arccal néztem fel rá és feljebb csúszva csípőjére ültem, és egy csókkal próbáltam eltüntetni elégedetlen arckifejezését. – Nyertem – suttogtam ajkaira. 

- Nyertél – ismerte el reggeli, rekedtes hangján. 

- Még hozzá másodszor! – hajoltam el tőle diadalittas arccal, de ő csak értetlenül felhúzta a szemöldökét. – Tudod, kötöttünk egy fogadást még ott a vízesésnél. 

- Oh, tényleg, már emlékszem. 

- Tegnap pedig láttam, hogy ittál. Meg úgy hallottam, hogy előtte is volt pár jó éjszakád – céloztam a Szöszitől hallottakra. 

- Ezt meg honnan tudod? – ráncolta össze a szemöldökét. 

- Meg vannak az informátoraim – vontam meg a vállam. 

- És még jók is. Tényleg van pár kiesett éjszaka az elmúlt hétről – vallotta be. – Nem is tudom, anyáék mit gondolhatnak rólam – sóhajtott fel. 

- Csak aggódnak érted – válaszoltam kedvesen. 

- Nem kellett volna elmennem. Nem kellett volna ilyen távol lennem tőled – sütötte le a szemét szégyenkezve. 

- Nem számít – adtam egy gyors puszit a szájára, és biztatóan rá mosolyogtam. – Az a lényeg, hogy most itt vagy. 

- Annyi mindent tehettem volna, de én pont a legrosszabb utat választottam – mondta keserűen. Nem akartam, hogy ilyen komor hangulattal induljon a napunk. Szinte hihetetlen, hogy az előbb még ovisok módjára játszadoztunk. 

- Kérlek, Harry, ne ostromold magam feleslegesen. Én már régen megbocsájtottam, neked is ezt kéne tenned – mutattam rá. – Most pedig, ha nem akarod, hogy éhen haljak, akkor menjünk reggelizni! – adtam még egy utolsó puszit az arcára, majd felpattantam róla. 

- Igenis, Miss Higgins! – ugrott ki az ágyból, és haptákba vágta magát, de a legfontosabb, hogy levakarhatatlan mosoly ült ki szája sarkába. Összekulcsolta ujjainkat és az ajtó felé kezdett húzni, mikor megállítottam. 

- Várj egy pillanatot! – szóltam rá, mire megtorpant, és kérdőn nézett felém. – Ugye tudod, hogy nem mehetsz így le a konyhába? - utaltam ezzel hiányos öltözetére. 

- Miért? – húzta fel a szemöldökét. – Ne félj, Dorota nem az esetem – kacsintott rám. Nehezen bírtam ki nevetés nélkül ezt a beszólását, de próbáltam komoly maradni. 

- Nem pont erre gondoltam – forgattam meg a szemem. – De apa valószínűleg itthon van és furcsa lenne, ha egy szál boxerben előtte mászkálnál. 

- Hidd el, látott már Paul kevesebb ruhában is, mint egy alsónadrág.
- De ez most más, mert már az én barátom vagy és olyan kellemetlen lenne - győzködtem.
- Nem értelek, de rendben – sóhajtott fel. – Viszont a tegnapi felsőmet nem veszem vissza! – kötötte ki. 

- Nem probléma – vontam meg a vállam, majd a gardróbomba siettem és egy nagy fiókot kihúzva keresgélni kezdtem. 

- Rendes tőled, de nem hinném, hogy a ruháid megfelelő méretűek lennének a számomra – mondta cinikusan. 

- Nem is arra gondoltam… - keresgéltem tovább. – De mit szólnál, mondjuk ehhez? – mutattam fel a Göndörke egyik pólóját, amit még a new yorki turné alatt szereztem tőle. 

- Ez volt a kedvenc felsőm! – csodálkozott el. – Már mindenhol kerestem! – vette ki a kezemből a puha anyagot. – Hol szerezted? Egész végig nálad volt? 

- Igen – bólintottam. – Még Amerikában adtad kölcsön és ezt is megtartottam – vontam meg a vállam. 

- Is? – húzta fel a szemöldökét. 

- Van egy-két dolog, ami még véletlenül nálam maradt – füllentettem és reméltem, hogy nem akadt fenn a témán, de hiába. 

- Megnézhetem? Hol vannak? – ment oda a szekrényhez és sorban húzogatni kezdte ki a fiókjaimat. 

- A legalsó – igazítottam el. Kihúzta a legalsó fiókot is, majd kikerekedett szemekkel kezdte vizsgálgatni a tartalmát. Hát igen, együttlétünk alatt elég szép gyűjteményem kerekedett Harry cuccaiból. Volt ott pár póló, egy-két boxer, zokni, egy törölköző, meg egy szabadidőruha is. 

- Most már teljesen világos, hogy miért csökkent a felére a ruhásszekrényem tartalma az utóbbi időben – keresgélt tovább, majd kihúzott a fiókból egy ugyanolyan parfümös üvegcsét, amilyet ő használ. – Rákérdezzek? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. 

- Inkább ne – temettem vörösödő arcomat kezeim közé. Pedig azért a parfümért elég nagy árat fizettem, ha nem is a pénzösszeg volt olyan hatalmas, hanem, hogy annak a plázázásnak az alkalmával, mikor Harry parfümjét vettem, pont aznap ejtettek túszul a bevásárlóközpontban. Szinte csak pár hónapja történt az eset, de olyan, mintha már vagy ezer éve lett volna. De igazából megérte. Jó hasznát veszem a kis üvegcsének, mert mikor a Göndörke nélkül töltött éjszakákon nem tudok elaludni, csak egy-két fújás a párnámra, és máris könnyebben vészelem át az éjszakát egyedül. Harry csak elképedt arccal turkált tovább a fiókomban, míg fejem egyre vörösebb színeket öltött. – Jaj, ne vágj már ilyen arcot! – szóltam rá. – Szerinted én nem vettem észre, hogy rejtélyes módon eltűnt a fekete, csipkés melltartóm? – vádoltam meg. 

- Igazad van, de nálam csak két fehérnemű szetted van, te pedig eldugva őrizgeted a fél ruhatáramat – védekezett rögtön. 

- Kettő? – csodálkoztam el. 

- Aha, tudod az a piros. 

- Tényleg! – ugrott be hirtelen. – Az volt a kedvencem! 

- Az enyém is! – kacsintott rám, és belebújt a pólójába. 

- Visszakapom? – kérdeztem. 

- Amint te is visszaadod az én cuccaimat – egyezkedett, miközben magára húzta a fiókomban őrzött melegítőnadrágját. 

- Veszek újat – vontam meg a vállam, elutasítva ajánlatát. 

- Csődbe megyek miattad! – vádolt meg tettetett felháborodással. 

- Szerinted hagynám? Nézd a jó oldalát! Ha nem lesz pénzed ruhára, majd én adok neked egy-két cuccot – léptem elé és átkaroltam a nyakát, majd egy lágy csókot nyomtam puha ajkaira. 

- Mehetünk reggelizni? Kezdek én is éhes lenni – mondta mosolyogva miután szétváltunk. 

- Persze – adtam még egy gyors puszit a szájára, majd ujjainkat összekulcsolva magam után húztam, le a földszintre. A konyhában már ekkor mindenki ott volt, Adam a padlófűtéstől meleg parkettán ülve tologatott egy kisautót, míg Dorota a tűzhelynél sürgött-forgott, apa pedig kávézgatva olvasott egy napilapot. 

- Jó reggelt! – köszöntem Harryvel együtt, tőlem szokatlanul, teljesen kivirultam, amit apa is észrevett, mert mikor meglátott, lerakta kezéből az újságot, és mosolyogva köszöntött minket. Mikor Harryre vándorolt a tekintete, egy kis meglepettség suhant át az arcán. Tudott róla, hogy Harry milyen módon szakított velem egy hete, bár ő nem neheztelt annyira rá, mint Sarah. Azt hiszem, apa valahogy megértette Harryt, hiszen pár éve már ő is elveszítette a szerelmét, és tudom, hogy milyen mély nyomott hagyott benne anya halála. 

- Jó reggelt! – köszönt ő is. Mosolyogva nézett összekulcsolt ujjainkra, én pedig boldog voltam, hogy végre teljesen sikerült elfogadnia, hogy Harry szeret engem. – Reggeli? Dorota isteni muffinokat készített. 

- Jöhet! Farkaséhes vagyok! – nyafogtam. – Na, mi van nagyfiú! – guggoltam le öcsikémhez és összeborzoltam szőke tincseit. – Sikerült kipihenni a tegnapi partit? – Adam édesen mosolyogva bólintott, majd adtam egy puszit puha arcocskájára, és helyet foglaltam Harry mellett az asztalnál. 

- Ashlyn, bevetted már a gyógyszereidet? – kérdezte Dorota, miközben egy nagy tálca sütit rakott elénk. 

- Ó, azt elfelejtettem! – jutott eszembe hirtelen. Készültem felállni, de ekkor már előttem is voltak azok az utálatos bogyók. Ha Dorota nem lenne, talán egyszer a fejemet is elhagynám. Gyorsan töltöttem magamnak egy pohár tejet az asztalon álló kancsóból, és leöblítettem a gyógyszereket. Harry tekintete egy pillanatra elkomorult, mintha eddig teljesen kiment volna a fejéből a betegségem, és csak most jött volna rá a szomorú valóságra. Igazából ma reggel nekem is sikerült egy kis ideig elfelejtenem a gondokat, amit csakis neki köszönhetek. 

- Szóval, Harry – szólalt meg apa -, most, hogy visszajöttél, kezdődhet hétfőn a munka, ugye? 

- Öhm, persze – bólintott a Göndörke. – Sajnálom, hogy ennyi ideig eltűntem – mondta, de mintha szavait nem csak apához, hanem hozzám is intézte volna. 

- Minden rendben. Amíg nem voltál egy kicsit tudtunk haladni, de csak a többi fiú szólóit vettük fel. Jövő héten viszont nagyon bele kéne húznunk, hogy készen legyen az album, mert már nincs sok idő a megjelenéséig – mondta apa. Én csak egy finom muffint majszolgatva figyeltem beszélgetésüket. 

- Bemehetek akár ma is – ajánlotta fel Harry. 

- Erre nincs semmi szükség – nyugtatta meg apa. – Már tényleg nincs sok munka hátra. 

- És én? Nekem van még valami dolgom? – kérdeztem érdeklődve. 

- Igen, jó, hogy mondod, akartam is beszélni veled erről – mutatott rám apa. – Lenne még egy-két dal, amihez kellene zongorista, de nem várom el tőled, hogy megcsináld, csak tudnom kell, hogy szerezzek-e valakit helyetted. 

- Nem. Szeretném befejezni – válaszoltam őszintén. 

- Nem hinném, hogy ez egy jó ötlet – szólalt meg Harry. – Neked pihenésre lenne szükséged – aggódott tovább. 

- Szerintem viszont nincs igazad – ellenkeztem, és készen álltam, hogy bármi áron is megvédjem az álláspontomat. – A felvételek már nem tartanak sokáig, a gyógyszerek pedig egyelőre még enyhítik a tüneteimet. Szeretem ezt a munkát és, ha már elkezdtem, akkor be is fogom fejezni. Különben is, mit csinálnék én egész álló nap itthon? 

- Pihennél, és a gyógyulásodra koncentrálnál – érvelt tovább. - Te állapotodban nem szabadna megerőltetned magam, hajnalig fent maradni, aztán korán kelni, na meg stresszelni. 

- Itthon viszont csak a betegségemmel lennék elfoglalva, és a végén teljesen belediliznék a semmittevésbe. Így legalább van valami, amit kicsit elvonja a figyelmemet a rossz dolgoktól – érveltem én is. 

- Akkor sem tartom jó ötletnek – csóválta meg a fejét rosszallóan. 

- Harry, szerintem, Ashlynnek igaza van – szólt közbe apa vitánkba. – Így legalább egy kicsit el tudna vonatkoztatni a betegségétől. Különben sincs már olyan sok munkájuk a zenészeknek, a legtöbb tennivaló még nektek, énekeseknek maradt hátra – állt mellém apa, amiért nagyon hálás voltam neki. – Tényleg nem lenne megerőltető és, ha soknak érzi, bármikor el is mehetne, plusz legalább körülöttünk is lenne. Ha itthon maradna egyedül és történne vele valami, senki sem tudna segíteni neki, de, ha közelünkben van, rögtön tudunk cselekedni. – Harry egy pillanatig elgondolkozott majd sóhajtva rábólintott a dologra. 

- De megígéred, ha bármi bajod is van, fáradt vagy, rosszul érzed magam, nem erőlteted tovább! – kötötte ki. 

- Ígérem! Köszönöm! – ugrottam az ölébe és egy hosszú puszit nyomtam puha arcára, mire gondterhelt tekintete teljesen megenyhült, és szájára halvány mosoly húzódott. 

- Mit terveztek mára? – szakította meg apa boldog hálálkodásomat. – Itt maradhatnál, Harry, ebédre, ha nincs más programotok? 

- Köszönöm, Paul, de még nem igazán beszéltünk róla – válaszolta Harry vállat vonva. – Mihez lenne kedved? – fordult felém. 

- Maradjunk itthon. Semmi kedvem nem lenne most kimenni. Egész nap csak lustálkodni akarok az ágyban! – jelentettem ki. 

- Rendben, akkor itt maradunk – bólintott rá a Göndörke mosolyogva. 

- Megnézünk egy filmet? – kérdeztem Harryt, mikor reggeli után visszamentünk a szobámba. 

- Oké, de előtte elmennék fürdeni – mondta. 

- Persze – bólintottam rá. – A fürdőben az alsó szekrényben találsz tiszta a törölközőt – tájékoztattam. 

- Addig te keress valami filmet, de lehetőleg valami értelmeset, amiben több az izgalom, mint, hogy a fiú a randi után vajon megcsókolja-e a lányt vagy sem – kötötte ki. Nevetnem kellett, ahogy visszaemlékeztem legutóbbi filmnézésünkre, mikor szintén én választottam ki, hogy mit nézzünk. Nekem nagyon tetszett, olyan romantikus volt, szinte az egészet végigbőgtem volna, ha a mellettem ülő Göndörke nem vonta volna el a figyelmemet. Őt nem nagyon kötötte a film, a felét olyan látványosan szenvedte végig, hogy nevetnem kellett az emléken is, a végén pedig ölembe hajtott fejjel aludt. – Sietek – nyomott egy puszit a homlokomra, majd kiment a szobából. 

Leültem a földre és kinyitottam a tévé alatti szekrényt, majd próbáltam választani valami nézhetőt a sok-sok CD közül. Egy romantikus vígjáték és egy akciófilm között vacilláltam, de végül is a második mellett döntöttem, hogy egy kicsit Harrynek is kedvezzek. Beraktam a filmet, majd az ágyamra ültem, hátamat a fejtámlának döntve és Harryre várva kapcsolgattam a csatornák között. 

- Na, mit választottál? – jött be Harry a szobába egy kis idő múlva. 

- Valami akciót – vontam meg a vállam. A tévé már nem kötött le, szememet sokkal jobban vonzotta Harry tökéletes látványa. Csípőjéről hanyagul lógó törölköző takarta csak, kidolgozott mellkasán pedig egy-két vízcsepp csordult le nedves fürtjeiből és olyan csábítóan festett, hogy szinte a látványától is elpirultam. Bement a gardróbomba, majd pár perc múlva már a titkos fiókomból felöltözve terült el mellettem az ágyon. Elindítottam a filmet, és fejemet mellkasára hajtottam, míg ő derekamat átkarolva szorosan húzott magához. 

Bármennyire is próbáltam koncentrálni, mégsem kötött le a film, valamiért nem érdekelt, ahogy a túlzottan is kigyúrt férfiak sportkocsikból lövöldözik egymást. Harry viszont láthatóan nagyon élvezte a dolgot, én pedig csak őt néztem és mosolyogva bólogattam, mikor megpróbálta velem megértetni egy-két jelenetnek a lényegét. Alig, hogy befejeztük a filmet, Dorota már szólt is, hogy elkészült az ebéd, én pedig korgó gyomorral fogyasztottam el mindent, amit elém rakott. Furcsa volt, de emellett fantasztikus érzés, hogy Harry is velünk volt, mellettem ült és olyanok voltunk, mint egy nagy család. Evés után segítettem elmosogatni Dorotának, majd elindultam megkeresni a fiúkat. A nappaliban találtam rájuk a tévé előtt playstationözve. Adam Harry ölében ült, kezében egy konzollal és nagy szemekkel próbálta irányítani a képernyőn futkározó focistákat, míg Harry nagyban mutogatott és magyarázott neki. Az ajtónak támaszkodva, mosolyogva figyeltem, ahogy a Göndörke ujjongva felkiáltott és egy puszit nyomot Adam szőke fürtjei közé, mikor a kicsinek sikerült gólt rúgnia. Nem akartam megzavarni a játékot, és ma attól is eltekintettem, hogy Adam délután általában aludni szokott pár órát. Csendben hagytam el a nappalit, és lábaim abba a szobába vittek, ahol már olyan régen nem jártam. Óvatosan löktem be az ajtót és körbenéztem a kis zeneszobában. Lassan a nagy versenyzongorához lépkedve leültem a zongoraszékre. Három hangszeren is játszok, de mindig is a zongora állt a legközelebb hozzám. Végighúztam ujjaimat a hangszer tetejét, ami feketén csillogott a tisztaságtól. Látszott az egész szobán, hogy Dorota ezt a helyiséget is takarítani szokta. Óvatosan felnyitottam a billentyűzet tetejét és sóhajtva lefújtam a port a koszos billentyűkről. Lassan játszani kezdtem egy régi, jól ismert dallamot, amit még anyától tanultam. Ujjaim fürgén táncoltak a fehér és fekete billentyűk között, lágy hangok töltötték be a szobát, és átadtam magam a zenének. Úgy hiányzott már ez az érzés, a nyugalom, ami akkor tölt el, mikor zongorázok. Könnyek folytak le az arcomon és remegő ujjakkal játszottam tovább. Csak akkor eszméltem fel, mikor valaki biztatóan átölelte a derekamat. Kicsit arrébb húzódtam a széken, és hagytam, hogy Harry mellém üljön. Lassan a dal a végéhez közeledett és lenyomtam az utolsó hangokat is. Csendben meredtem magam elé, míg a Göndörke egy hosszú puszit nyomott homlokomra. 

- Nagyon régen jártam már ebben a szobában – suttogtam. 

- Hogyhogy? Azt hittem, szeretsz zenélni – mondta halkan. 

- Szeretek is, de már nem úgy, mint régen – töröltem le könnyeimet. – Régebben ez volt az életem. Minden szabadidőmet itt töltöttem, hangszeren játszottam, vagy dalokat írtam. 

- És mi változott? – kérdezte és mellkasára húzott. 

- Anya szerette volna mindig, hogy zenéljek, miatta kezdtem el járni zenetagozatra, de nem bántam meg, mert ez volt az, amiben mindig jó voltam és élveztem is. Miután ő elment, már nem éreztem ugyanazt a békét, mikor ebben a szobában voltam. Továbbra is zenéltem, de már nem élveztem, csak megszokásból gyakoroltam, mert kellett a suliban. Mióta letettem érettséget, azóta nem jártam itt – válaszoltam. – De most újra azt szeretném, hogy a zene az életem része legyen. 

- Anyukád nagyon büszke lenne rád – suttogta fülembe, és ez az egyetlen mondat is megmelengette a szívemet. 

- Komolyan így gondolod? – néztem fel rá, mire halvány mosollyal a szája sarkában egy aprót bólintott. - Szerinted találkozni fogok vele, ha a betegségem… - kezdtem, de elcsuklott a hangom és nem bírtam befejezni a kérdést. 

- Nem fogsz meghalni – jelentette ki. – Meg fogsz gyógyulni és százévesen még együtt fogsz játszani a ükunokáiddal. 

- Én nem már igazán hiszek ebben – vallottam be. 

- Butaságokat beszélsz – mondta lágyan. 

- Utána olvastál már bárhol is a betegségemnek? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel és elhúzódtam öleléséből, majd összekulcsoltam ujjainkat. 

- Igen - bólintott. – Aztán összetörtem egy számítógépet, meg egy széket – vallotta be lesütött szemekkel, szégyenkezve. 

- Meg fellöktél egy szekrényt – folytattam nevetve. – Sajnálom anyukád szegény vázáit. 

- Te meg kitől tudsz erről? – csodálkozott. 

- Nem fogom beárulni az informátoromat – jelentettem ki határozottan. 

- Mindegy, nem is ez a fontos – vonta meg a vállát. – Lényeg az, hogy nem érdekel, hogy mit írnak az interneten. Még el sem kezdted a kezeléseket, lehet, hogy jól fogsz rájuk reagálni és fél év múlva már teljesen egészséges leszel. Ha pedig az nem használ, akkor kipróbálunk más terápiákat, annyi lehetőség van. Az egyik biztosan segíteni fog – gondolkozott pozitívan. 

- Nem tudom, Harry – ráztam meg a fejem. – Nem tudom, hogy karom-e a kezeléseket. 

- Tessék? – döbbent meg és elengedte a kezem. 

- Nem akarom hitegetni magam, hogy meggyógyulhatok, mert tudom, hogy ez szinte lehetetlen – válaszoltam megfontoltan. – Sokáig tartott, de most már belenyugodtam, hogy meghalok, nem fogom tovább áltatni magam azzal, hogy még lehetek egészséges. 

- Nem adhatod fel ilyen könnyen! Nem futamodhatsz meg! – állt fel hirtelen, zaklatott arccal. – Nem hagyhatsz el ilyen egyszerűen! Nem fogom hagyni! 

- Nem erről van szó, te is tudod – mondtam nyugodtan. – Én csak méltóságteljesen akarok elmenni. Nem akarom az utolsó heteimet a kemoterápiától legyengülve és kihullott hajjal a kórházban tölteni, mint egy élőhalott – érveltem. 

- De hát még semmi sem biztos! – mondta kétségbeesetten. – Különben is, én végig veled lennék. Segítenék neked, ahol csak tudok. Megpróbálnám neked megkönnyíteni a dolgot, amennyire csak lehet. A pénz nem számít – jelentette ki, amit egyszer már apa is elmondott. 

- Én már döntöttem – álltam ki elhatározásom mellett. 

- A legrosszabb utat választod. A legegyszerűbbet, de a leghelytelenebbet – figyelmeztetett mély szomorúsággal teli szemekkel. 

- Sajnálom – mondtam halkan, nem engedve neki. Harry lemondóan megrázta fejét, majd nekem hátat fordítva az ajtó felé igyekezett. – Harry, hova mész? – szóltam utána. 

- El kell intéznem egy-két dolgot – mondta érzelemmentes hangon, majd elhagyta a szobát. 

Megint ezt csinálta. Már harmadszorra hagyott faképnél ezen a héten. Olyan néha, mint egy kisgyerek. Ha nem tetszik neki valami, vagy meg van bántva, mindig egyszerűen hátat fordít, és elszalad. Ezúttal viszont biztos voltam benne, hogy vissza fog jönni, tudtam, hogy most csak egy kis időre van szüksége, hogy feldolgozza, hogy engem nemsokára biztosan el fog veszíteni. Talán küzdenem kéne, de úgy érzem, nincs elég erőm hozzá. Nem akarok meghalni, de félek a kezelésektől és a szenvedéstől, amit a terápiák ígérnek, főleg, hogy gyógyulásomnak az esélye szinte a nullával egyenlő, a kezelések pedig talán csak a szenvedésemet nyújtanák meg. Harrynek pedig meg kell értenie döntésemet. 

Egész délután idegesen vártam, hogy visszajöjjön, féltem, hogy valami hülyeséget csinál, mert elég zaklatott állapotban ment el, és még azt semmi mondta, hogy hova siet annyira, csak, hogy "dolga van". Sokáig virrasztottam aggódva, az én Göndörömet várva, de egy idő után erőt vett rajtam a fáradtság, és álmosan dőltem be ágyamba. Már nem voltam messze az Álomvilágtól, mikor nyílott az ajtóm és pár pillanat múlva éreztem, ahogy lesüpped mellettem az ágy. Harry szorosan átkarolta derekamat és mellkasára vont. 

- Harry, én sajn… - kezdtem, de nem hagyta, hogy végigmondjam, és egy lágy csókkal elhallgattatott. 

- Én sajnálom, hogy megint itt hagytalak – súgta a fülembe lágyan. – Leszokom róla, ígérem – mondta, mire muszáj volt elmosolyodnom. – Viszont holnap elviszlek valahova kiengesztelésül – ígérte. – Most pedig, jó éjt, Gyönyörű! – mondta halkan és még egy lágy puszit lehelt ajkaimra, engem pedig szinte rögtön elnyomott az álom, meleg, biztonságot nyújtó karjai között.