Soha éltemben nem voltam az a könnyen ébredő ember, főleg, ha előző éjszaka csak későn jutottam az ágyba. Vanessa jóvoltából most is pont ez történt, mert már elmúlt éjfél, mikor végre aludni mentünk. A telefonom ébresztője pedig túlságosan is korán szólalt meg. Nyögdécselve tornáztam fel magam a könyökömre, majd sietve kikapcsoltam a zenét, de abban a pillanatban vissza is zuhantam a párnámra.

- Fent vagy? – szólalt meg Harry mély, rekedtes hangon, mikor már majdnem újra álomba merültem.

- Nem… - nyögtem, és arcomat a párnába temettem, mire Harry halkan felkuncogott, és egy puszit nyomott a hajamba.

- Jó reggelt – súgta a fülembe. Meleg lehelte bizsergettem bőrömet.

- Nem tudok még felkelni – morogtam.

- Nem is kell – ölelte át a derekamat. – Beszélek Paullal, te csak aludj nyugodtan – nyomott egy puszit az arcomra, majd éreztem, ahogy kiszáll mellőlem az ágyból.

- Oké… - motyogtam a párnába, majd már majdnem elaludtam, mikor hirtelen eljutottak agyamig Harry szavai. – Micsoda? Nem! Muszáj felkelnem. Be kell fejezni az albumot! – mondtam már sokkal éberebben, majd gyorsan felültem, hogy biztosan ne aludjak el. Harry éppen egy sötét felsőt húzott magára, és hangosan kuncogott rajtam. Nyögdécselve kászálódtam ki a meleg paplan alól, majd a gardróbomba mentem, és Harry példáját követve én is öltözködni kezdtem. Ezután a fürdőszobába igyekeztem, és egy kis smink segítségével eltüntettem sötét karikáimat a szemeim alól, majd kifésültem a hajamat, és egy laza lófarokba fogtam. Késznek nyilvánítottam magam, majd a konyhába igyekeztem, hogy valamivel megtöltsem üresen korgó gyomromat, hiszen Dr. Jackson is megmondta, hogy muszáj ennem. Szerencsére ma reggel már semmilyen hatását nem éreztem az első kezelésnek, de gyomrom apróra zsugorodott, már az esti kemoterápia gondolatára is. Próbáltam kiűzni az ilyen zavaró képeket a fejemből, majd a lépcső felé vettem az irányt. A konyhába belépve Harryt pillantottam meg, ahogy a konyhapultnál, azt hiszem, szendvicseket készített. Segíteni akartam, de nem hagyta, miszerint pár szendvicset még ő is meg tud csinálni, szóval, amíg ő a szorgoskodott, addig én kávét főztem neki, magamnak pedig kakaót készítettem, de természetesen csak azután, hogy bevettem a gyógyszereimet.

- Jó reggelt! – hallottam meg azt a hangot mögülem, mitől a szőr is felállt a hátamon.

- Szia… - morogtam, és még egy pillantásra sem méltattam Vanessát. Már teljesen el is felejtettem, hogy tegnap esti színészkedésének köszönhetően itt aludt. Így belegondolva csak azon csodálkozom, hogy nem hármasban ébredtünk reggel, mert ezek után én már bármit el tudnék róla képzelni. A tegnapi beszólásai után pedig csak várhatta, hogy rendes legyek hozzá, és kávét készítsek neki. Harry egy gyors mosolyt küldött a lány felé, majd az asztalra helyezett egy tányért nekem, míg ő még mielőtt leült volna egy székre, már elkezdte elfogyasztani a saját szendvicsét. Kiöntöttem a forró kávét egy bögrébe, majd a két itallal a kezemben indultam az asztalhoz, hogy csatlakozzam hozzájuk. Nem sokon múlott, hogy ki ne ejtsem a két bögrét a kezemből, mikor megláttam a széken terpeszkedő Vanessát. A lány mindössze a tegnapi topját viselte, ami szinte még a köldökéig sem ért le, alul pedig egy bugyin kívül nem volt más rajta, és az is tanga volt. Képzelőerőre nem sokat bízó öltözéke teljesen kiverte nálam a biztosítékot, ez már több volt, mint szemtelenség. Kikerekedett szemekkel bámultam pár másodpercig, majd gyorsan elfordítottam tekintetemet róla, és Harryre pillantottam reakcióját lesve, de megkönnyebbültem, mert az én Göndöröm egy pillantásra sem méltatta Vanessa formás fenekét és hosszú combjait, túlságosan is el volt foglalva reggelijével. Már nagyjából túltettem magam Vanessa hiányos öltözékén, és újra az asztal felé indultam. Helyet foglaltam Harry mellett, és elé helyeztem a kávéját, amiért egy hosszú, cuppanós puszit kaptam az arcomra köszönetképpen. Mosolyogva ittam bele a kakaómba, de majdnem kiköptem a kellemesen meleg folyadékot, mikor megláttam, hogy a mi kedves vendégünk éppen az én szendvicsembe harap bele. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de Vanessa azonnal kiszúrta dühös tekintetemet.

- Upsz, ez a tiéd lett volna? – nézett rám megjátszott ártatlansággal.

- Igen, az pont az én reggelim volt! Milyen meglepő! – morogtam enyhe éllel a hangomban.

- Most már mindegy, nem? – vonta meg a vállát butácskán, és tovább folytatta reggelimet, vagyis már az övét.

- Semmi gond, csinálok másikat – ajánlkozott rögtön Harry, sajnálkozó arccal.

- Nem kell – ráztam meg a fejem dühösen. – Már úgy is elment az étvágyam – álltam fel talán túl hirtelen is, majd kiittam az utolsó csepp kakaót a bögrémből, és a mosogatóba helyeztem.

- Na, akkor számíthatok rád ma este, ugye? – hozta fel Vanessa megint a tegnap esti témát, mire háta mögött megforgattam a szemem.

- Van, nem fog menni, értsd meg – válaszolta Harry határozottan. Már ő is kezdte unni ezt a témát, azt hiszem.

- A kocsiban megvárlak – szóltam Harrynek, mielőtt a lány még tiltakozni tudott volna, majd a garázsba indultam. Dühösen csaptam be a Range Rover ajtaját magam mögött, és mellem előtt összefont karokkal fortyogtam magamban. Még alig kezdődött el a nap, de máris utáltam az egészet Vanessának köszönhetően, de legalább már nem voltam vele egy helyiségben. Talán ez neki volt a legjobb, mert már nem sok kellett ahhoz, hogy kirobbanjak.
Szerencsére nem kellett sokat várnom, és Harry megjelent a garázsban, és beszállt mellém a kocsiba.

- Figyelj, Ash, sajnálom, ő csak… - kezdte volna megmagyarázni barátja viselkedését, de azonnal leállítottam. Semmi kedvem sem volt Vanessáról beszélgetni. Csak azt reméltem, hogy mikor hazajövünk, már hűlt helyét sem találom itt, és annyira lefoglalja majd a munkája, hogy még a Harry házához vezető utat is elfelejti.

- Ne! – emeltem fel az egyik kezem elhallgattatva őt. – Csak induljunk végre! – kértem. Harry felém hajolt, hogy egy csókot leheljen ajkaimra, de durcásan elfordítottam a fejem, és kibámultam az ablakon, így szája csak az arcomat érintette. Igen, dühös voltam rá, amiért ilyen vak, és nem veszi észre, hogy Vanessa nyilvánvalóan többet akart tőle barátságnál, és amiért mindent megenged, és elnéz neki.

- Kérlek, Ash, ne csináld ezt velem… - mondta halkan, megszeppent arccal, mitől rögtön ellágyult a szívem. Felsóhajtott, és összekulcsolta ujjainkat, de érintésétől ekkor már nem húzódtam el. – Ő a barátom – kezdte. - Nem sok emberrel tartom a kapcsolatot a múltamból, őt viszont már egészen kiskorom óta ismerem. Egy csomó szép emlékem kötődik hozzá még otthonról, amiket nem szeretnék elfelejteni. De Vanessa ilyen. Mindig is ilyen volt. Kedvelem őt, de csak, mint egy barátot. Semmi több nincs köztünk, és soha nem is lesz. Ash, én téged szeretlek – nézett mélyen a szemembe. – Te vagy a mindenem. Nem is tudnék melletted másra gondolni. Próbálok megadni neked mindent, úgy bánni veled, ahogy megérdemled. Minden egyes pillanatban próbálom bebizonyítani neked, hogy milyen őrültem szerelmes vagyok beléd, de most tanácstalan vagyok – húzódott el tőlem, és fájdalmas arccal hátradőlt az ülésben, és lehunyta szemeit. Nekem pedig összeszorult a szívem csalódott tekintetétől.

- Mire gondolsz? – kérdezte aggódva, összeráncolt szemöldökkel, és most én közelítettem felé. Egy nagyot sóhajtott, majd kinyitotta szemeit, és felém fordította tekintetét.

- Én próbálok úgy bánni veled, ahogy megérdemled, de úgy tűnik, hogy ez nem elég. Látom, rosszul csinálok valamit, de nem értem, hogy mit. Azt hittem, hogy megadtam neked mindent, amire szükséged van, de valamit nagyon elrontottam – mondta halkan, kissé összetörten.

- Nem, Harry, ez nem igaz… - ellenkeztem kétségbeesetten, és még mindig értetlenül álltam hirtelen hangulatváltása előtt.

- De igaz – mondta. – Ha tényleg jól csinálnám, akkor nem kellene megkérdőjelezned, hogy tényleg szeretlek-e. Csak nem értem... Tettem valaha valami olyat, ami okot adna a féltékenységre? Tettem valami arra utaló jelet, hogy nem vagy nekem elég jó? – kérdezte fájdalmas arccal.

- Nem, dehogy! – ellenkeztem rögtön.

- Akkor nem tudom, hogy mit tehetnék még. Mondd el, hogy mit akarsz, és megteszek bármit, hogy megbízz bennem, csak, kérlek, áruld el, hogy mit csináljak! – nézett rám könyörgőn.

- Ó, Harry! – bújtam hozzá szorosan, és csak el akartam tüntetni minden szomorúságot tekintetéből. – Kérlek, ne csináld ezt! Ne ostromold magam valami olyanért, amiről nem te tehetsz! Hülye voltam. Annyira sajnálom. Túlreagáltam a dolgot, és egy önző liba voltam. Bízom benned. Mindennél jobban szeretlek, és bízom benned – hajtogattam, csak, hogy megnyugodjon. – Csak néha annyira félek, hogy jön valaki más, aki sokkal jobb nálam – vallottam be halkan. Harry tartása végre ellazult, és védelmező karjait derekam köré fonta.

- Ne butáskodj, Ash – súgta a fülembe. – Nálad nem létezik jobb, tökéletes vagy – mondta, mire szívemet egy furcsa, meleg érzés járta át. A boldogság.

- Szeretlek – néztem fel gyengédséggel teli szemeibe.

- Én is szeretlek – súgta, és egy halvány mosoly húzódott a szájára. Többé már nem volt szomorú, vagy kétségbeesett, hanem megkönnyebbülés ült ki az arcára. Lehajolt hozzám, és egy hosszú, lágy csókot lehelt ajkaimra. Csókjában nem volt semmi sürgető, csak élveztük egymás közelségét és kényeztetését. Miután szétváltunk, fejemet mellkasára hajtottam, ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra. Szorosan öleltük egymást, megnyugtató csend vett körbe minket.

- De akkor is megette a szendvicsemet – morogtam, de számra önkéntelen is egy kis mosoly húzódott. Éreztem, ahogy Harry felkuncog, majd melegen végigsimított hátamon.

- Még jó, hogy van egy okos, jóképű és kedves barátod, aki nem hagyja, hogy éhen halj – mondta, majd a kezembe nyomott egy szendvicset, mikor nevetve elhúzódtam tőle. – Ne aggódj, mert sokkal jobb lett, mint az első – kacsintott rám, mitől olvadozni kezdtem.

- Köszönöm – nyomtam egy puszit arcára hálám jeléül, és mohón nekiláttam szendvicsemnek.

- Indulnunk kellene – mondta Harry, és egy kis távirányítóval felnyitotta a hatalmas garázskaput. Ekkor pillantottam rá a műszerfalon lévő órára. Már most elkéstünk. Kilencre volt megbeszélve a találkozó a stúdióban, de az már hét perccel el is múlott. Elkésni a szabadság utáni első munkanapról… Ez az én formám. Harry nem is foglalkozva késésünkkel, beindította a motort, és kihajtott a garázsból.

- Vanessával mi lesz? – kérdeztem két falat között, mert eszembe jutott, hogy vendégünk még mindig nem ment haza.

- Adtam neki egy pótkulcsot, megmondtam, hogy dobja majd be a postaládába – tájékoztatott. Valamiért nagyon úgy éreztem, hogy az a pótkulcs már nem fog visszakerülni Harryhez, ami csak egyet jelentett. Vanessának ezentúl szabad bejárása lesz Harry házába. Szuper…

Izgatottan szálltam ki a nagy Range Roverből alig húsz perc múlva. Igazából már nagyon vártam, hogy végre megint munkába állhassak, és találkozzak a fiúkkal, meg persze a zenekar többi tagjával. Harryvel összekulcsolt ujjakkal léptünk be a hatalmas épületbe, ahol apa fogadott minket késésünk miatt elég paprikás hangulatban, de szinte azonnal ellágyult a tekintete, mikor engem meglátott. Már két napja nem is találkoztunk, és kezdett hiányozni az én öregem. Harryvel viszont már nem volt ennyire elnéző, és egy szúrós pillantás kíséretében zavarta be egy külön szobába, ahol a szólókat veszik fel. Apának teljesen igaza volt, mikor azt mondta, hogy a zenészeknek már szinte nincs is munkája, mert egész nap alig csináltam valamit. Már unatkozni is kezdtem volna, ha nem lettek volna ott a srácok, akik nagyon jól elszórakoztattak egész idő alatt, és egy perc nyugtot sem hagytak nekem. Mikor pedig a nap vége felé ők is kidőltek, nekem teljesen megfelelt az is, hogy Harry csodálatos hangját hallgassam, mikor szólókat vett fel. Azt hiszem, már csak neki voltak elmaradott munkái, ezért egész nap keményen dolgozott. Mikor pedig egy kis pihenőidőd kapott, akkor is rögtön szaladt hozzám. Egész nap úgy gondoskodott rólam, mintha ő lenne az apám. Figyelte, hogy rendesen egyek, de csakis az előírt étrend szerint, és még azt sem zavarta, ha néha a fiúkra kellett rászólnia, ha azok majd megfojtottak, mikor ledöntöttek egy kanapéra. Nagyon gyorsan elment az idő, talán túl gyorsan is. Kicsivel öt óra után, mikor Harry fáradtan búcsúzkodni kezdett, akkor jöttem csak rá, hogy nekem még nem ért véget a nap legkeményebb része, a második kezelés. Ahogy egyre közelebb értünk a kórházhoz, úgy nőtt bennem a pánik, és gyomrom is borsóméretűre zsugorodott. Harry észrevette feszültségemet, és megnyugtatóan, combomra helyezett kezével apró köröket rajzolt bőrömre. A kórház előtt udvariasan kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd egy biztató mosoly kíséretében összekulcsolta ujjainkat, és beljebb vezetett az épületbe. Nem is kellett sokat várnunk, mert Dr. Jackson szinte azonnal jött, és ugyanabba a szobába terelt minket, ahol tegnapelőtt is voltam.

- Nos, akkor kezdhetjük? – kérdezte a doki, mikor a kezelésre készen ültem a megszokott ágyban. Oldalamon Harry foglalt helyet egy széken, és egy pillanatra sem engedte el a kezem. Egy aprót bólintottam az orvosnak, majd már éreztem is azt a fájdalmas csípést, ahogy az infúziót bekötik, de egy szót sem szóltam, hisz tudtam, a legrosszabb rész még csak most kezdődik.

- Ne aggódjon, Miss Higgins – mondta a doki. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de ő is könnyen észrevette kétségbeesésemet. – Az erősebb gyógyszereket fogja kapni, ahogy megbeszéltük.

- De azoknak nincs semmilyen mellékhatása, ugye? – kérdeztem reménykedve.

- Mint miden gyógyszernek, természetesen ezeknek is vannak mellékhatásai, de nem olyan komoly. Előfordulhat, hogy talán idegesebb lesz, könnyen felkapja a vizet, vagy kissé agresszív magatartás tanúsít majd, de semmi különösebb – tájékoztatott.

- Rendben – dőltem hátra az ágyon. Sosem volt az a könnyen felidegesíthető ember, így nem is gondoltam, hogy ezek a mellékhatások problémát okozhatnak.

- Nem tudom, Miss Higgins, mennyire nézett utána a kezelésének, de jó, ha tud pár dolgot – kezdte az orvos.

- Ne fáradjon ezzel – intettem le. – Teljesen profi vagyok. Akár le is doktorálhatnék a rákos megbetegedésekből – próbáltam viccelődni, mire a doki halványan elmosolyodott.

- Akkor csak egy pár szót – mondta. – Biztosan olvasott már a kemoterápia mellékhatásairól is. – Egy nagyot bólintottam. – A fájdalmakra és a hányingerre kapott gyógyszereket, viszont a kezelések egyik leglátványosabb tünetével az orvostudomány még nem sokat tud kezdeni. Itt van ugyebár a hajhullás – tájékoztatott. Elhúztam a számat. Olvastam már róla, de eddig nem igazán adtam neki jelentőséget. – Persze ez a mellékhatás nem egyforma súllyal jelentkezik a betegeknél, de lassan majd megtudjuk, hogy önnél mekkora hatása lesz. Ilyenkor azt szoktuk tanácsolni, a betegeknek, hogy vágassák le a hajukat, és akkor talán nem lesz olyan nagy mértékű – mondta. Még magyarázott valamit arról, hogy a rövidebb hajszálak megtartása kevesebb teher a hajhagymának, ezzel pedig kisebb az esélye a hajhullásnak, de nem igazán figyeltem oda. Most is pontosan annyi hajszálam volt, mint az első kezelés előtt, szóval nem hinném, hogy a második után lesz valami változás. – Ha bármi probléma van, csak nyomják meg a nővérhívó gombot – mondta, majd már távozott is a kórteremből.

- Eddig hogy érzed magam? – kérdezte Harry.

- Nem is tudom… - gondolkoztam el. – Megint hányingerem van, de nem olyan rossz, mint az előző kezelésnél, és talán most a taccsot sem fogom kidobni. Legalábbis egyelőre így érzem – tettem még hozzá, hiszen csak alig tíz perce kezdődött el a kezelés. Valamiért úgy éreztem, hogy nem fogom ilyen egyszerűen megúszni.

Már eltelt fél óra a kezelés kezdete óta, de még mindig alig hasonlíthatóak a mellékhatások az előző terápiáéhoz. Igaz, hányingerem valamennyire felerősödött, de még egyszer sem hánytam, pedig tegnapelőtt már az első tízpercben kidobtam a taccsot. Reménykedni kezdtem, hogy Dr. Jacksonnak igaza volt, és talán most tényleg nem lesz olyan elviselhetetlen ez a kezelés. Harry eddig végig mellettem volt, fogta a kezem, és mesélésével próbálta múlatni az időt, ezzel megkönnyítve számomra ezt az estét. Egy idő után viszont nem kötött le többé, és valahogy idegesíteni kezdett folyamatos beszéde. Sosem fordult még ilyen elő velem, imádtam hallgatni őt, hangja mindig is lágyan simogatta érzékeimet, és akár még hajnalban is szívesen hallgattam, de most ennek pont az ellenkezője történt.

- Még mindig rendben vagy? – kérdezte Harry már vagy ezredszerre.

- Igen – sóhajtottam, és nehezen bírtam ki, hogy ne forgassam meg szemeimet. 

- Biztos nincs szükséged semmire? – kérdezett tovább, én pedig egyre türelmetlenebb lettem.

- Nincs, de nem kell minden egyes percben rákérdezned, majd szólok, ha kell valami – mondtam talán kicsit keményebben a kelleténél.

- Rendben – mosolyodott el, mintha észre sem vette volna kissé durva hangnememet, ami csak még jobban felidegesített engem. – Meséltem már, hogy múltkor, mikor… - kezdte.

- Ne, Harry! – állítottam le. – Csak egy pillanatra maradj csöndben, oké? – kértem nagyot sóhajtva.

- Valami baj van? Rosszul érzed magad? – kérdezte aggódva.

- Nem! Az Isten szerelmére, már vagy ezerszer elmondtam, hogy jól vagyok! Megtennéd, hogy csak egy percre békén hagysz? – néztem rá szúrósan.

- Bocsánat – mondta halkan, megszeppenve. Sóhajtva hunytam le szemeimet, pihenni próbáltam, de hirtelen kényelmetlen lett az ágy. Már nem bírtam egy helyben feküdni tovább. – Héj, mit csinálsz? – állított le Harry, mikor készültem felállni.

- Sétálok egyet, nem bírok tovább itt feküdni – mondtam, habár nem igazán gondoltam át a dolgot, mert az infúzió miatt pár méternél messzebb nem mehettem az ágyamtól. 

- Nem, Ash, ne csináld! – nézett rám szigorúan. – Már nincs sok hátra, csak egy picit bírd még ki! – kért.

- Harry, szállj le rólam! – szóltam rá gorombán, és lelöktem kezét a vállamról. – Csak egy pillanatra hagyd abba, hogy úgy kezelsz, mint egy kisgyereket! – Először meglepték szavaim, majd arca ellágyult, és halvány mosolyra húzódott a szája. – Most meg mi van? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.

- Ez a gyógyszerek miatt van. A gyógyszerek miatt vagy ilyen feszült. Dr. Jackson is megmondta, hogy így fogsz reagálni – mondta egy kis önelégült mosollyal az arcán, mintha csak még jobban fel akart volna húzni.

- Nem igaz! Ne fogj mindent a kezelésre! – emeltem fel a hangom felháborodva. – Csak elegem van a folytonos pátyolgatásodból! Néha olyan érzésem van, hogy nem is a barátom vagy, hanem az apám! – álltam fel az ágyról dühösen.

- Ash, gyere vissza az ágyra! Az orvos megmondta, hogy ne nagyon kelj fel! – szólt rám Harry szigorúan.

- Látod! Most is ugyanezt csinálod! – mutattam rá. – Egyáltalán minek kellett eljönnöd velem?

- Ash, ezt te sem gondolod komolyan – szólt nyugodtan.

- Ne próbálj meg megkérdőjelezni! Egész este ezt csinálod! Mintha direkt akarnál felhúzni! Inkább otthon maradtál volna a kis Vanessáddal! - kiabáltam.

- Ash, kérlek, ne kezd megint – mondta megőrizve higgadtságát.

- Ez a te hibád! Az egész miattad van! Te vettél rá ezekre a hülye kezelésekre! Te vagy az oka, és akkor még csak nem is segítesz semmit, hanem a sok hülyeségeddel traktálsz! Menj ki! Nem akarom, hogy itt legyél! – kiabáltam. – Menj innen! Hagyj békén! 

- Ash… - szólt megdöbbent arccal, de többet nem tudott kinyögni.

- Nem, Harry! Hagyj békén! Menj innen! – mutattam az ajtóra dühtől remegő kezekkel. Csalódottság futott végig Harry arcán, és megadóan az ajtó felé indult.

- Kint leszek a folyosón, ha szükséged lenne rám – tájékoztatott halkan, kissé megbántottan, szomorúsággal a szemében, amivel most cseppet sem tudott meghatni, majd becsukta maga után a kórterem ajtaját. Mellem előtt összefont karokkal vetettem be magam az ágyba, azért arra ügyelve, hogy az infúziónak ne essen baja. Magamban zsörtölődve bámultam a kórház halványzöldre festett plafonját. Egy cseppet sem bántam, amit az imént Harrynek mondtam, hisz mindenben teljesen igazam volt. Csak az ő kedvéért megyek keresztül ezeken a szörnyű kezeléseken, és akkor még nem is könnyíti meg a helyzetemet. Nem hinném, hogy ő is élvezné a helyzetet, biztosan sokkal szívesebben kísérné el drága Vanessáját az első munkanapjára, minthogy a beteg barátnőjét pátyolgassa kezelés közben. De ő mégis velem volt… Persze biztosan csak sajnálatból, és hogy enyhítsen bűntudatán, amiért miatta kapom ezeket a borzalmas terápiákat. Vagy… Mi van, ha csak azért, mert őszintén szeret? Talán az előbb túlságosan is elvakult voltam vele? Hiszen tényleg szeret engem, ő maga mondta. Talán igazságtalan voltam vele az előbb, és alaptalanul kiabáltam vele olyan csúnyán. Hosszú percekig kétségbeesetten próbáltam a fejemben az összekuszálódott szálakat kibogozni, de haragom nem múlott el. Nem múlott el, de már nem Harryt hibáztattam. Az én hibám volt. Szörnyen viselkedtem vele, pedig ő csak segíteni próbált nekem. Egyszerűen itt hagyhatott volna, de ő végig velem volt, míg én el nem küldtem. Talán már meg is utált, és hazament nélkülem. Sosem fordult még velem elő ilyen. Eddig mindig csat ittam szavait, szerettem hallgatni, ahogy beszél még akár kis dolgokról is. Igaza volt. Azaz előbb nem én voltam, hanem a gyógyszerek beszéltek belőlem. Undorodva néztem végig a karomhoz csatlakoztatott csöveken. Sokat segítettek, mert rosszullétem messze nem volt olyan rossz, mint a múltkori alkalommal, de már nem akartam őket. Ilyen áron nem. Egy határozott mozdulattal nyomtam meg a nővérhívót, mire szinte azonnal mellettem termet az ismerős hölgy.

- Valami probléma van? – kérdezte kedvesen. – Esetleg szüksége van valamire?

- Nem szeretném többé a gyógyszereket. Most azonnal állítsák le! – követeltem kétségbeesetten.

- De hát mi a probléma? Nem használnak?

- De használnak, viszont olyan emberré tesznek, ami sosem akarok lenni. – Olyan emberré, aki szemrebbenés nélkül megbántja a személyt, aki a legfontosabb a számára – tettem hozzá magamban. – Szóval csináljon valamit, kérem!

- Kérem, Miss Higgins, ne hozzon elhamarkodott döntést! Láthatóan sokkal jobban van tőlük, mint a múlt alkalommal – győzködött türelmesen.

- Hát nem érti? – emeltem fel a hangomat. – Nem kellenek! Nem akarom őket!

- Előbb konzultálnom kell egy orvossal. Mindjárt visszajövök! – szólt, és az ajtó felé indult.

- Ne! Ne menjen el! Csak vegye ki őket! – tartottam felé a karomat. – Nem érdekel az orvos véleménye, csak csinálja, amit mondok! – követeltem, és könnyek szánkáztak le arcomon.

- Sajnálom, de nem tehetem – rázta meg a fejét együttérzően. – Hívom Dr. Jacksont, és…

- Nem! Nem akarom! Egy perccel sem tovább! – kiabáltam könnyes arccal. Egy határozott mozdulattal téptem ki a karomból az infúziókat, nem is foglalkozva a belém nyilaló fájdalommal.

- Ezt nem teheti! Kérem, próbáljon meg lenyugodni! – csillapított a nővér, de nyugodtsága már régen eltűnt.

- Nem! Hagyjon békén! Nem kell! Nem akarom! – kiabáltam teljesen kikelve magamból, és karommal magamat öleltem védelmezően.

- Ash! Ash, mi a történt? – hallottam meg Harry hangját, de összeszorított szemeim miatt nem láthattam őt.

- Nem akarom! Nem… - zokogtam.

- Azt mondta nem kéri tovább a gyógyszereket – hadarta a nővér idegesen. – Próbáltam megállítani, de kitépte a karjából az infúziót. Talán pánikrohama lehet.

- Ash, kérlek! Nyugodj meg! – szólt Harry, és próbálta elfedni a hangjában rejlő kétségbeesést. Karjait szorosan körém zárta. Egy darabig ellenkezni próbáltam, de lassan megnyugodtam, és szorosan simultam mellkasához. Pólója szélét erősen markolászva belezokogtam a puha anyagba. – Ssh… Semmi baj, Ash. Itt vagyok veled – nyugtatott édes, mély hangján, és egy-egy apró puszival próbálta eltüntetni záporként hulló könnyeimet. – Miért csináltad ezt a butaságot? – kérdezte, és kissé elhúzódott, hogy szemembe tudjon nézni. – Mi az, hogy nem kellenek a gyógyszerek? Azt hittem, hogy használnak.

- Ha-használnak, de nem kellenek… Nem akarok jól lenni azon az áron, hogy veled ilyen… ilyen szörnyen viselkedek – szipogtam. – Sajnálom… Annyira sajnálom… - hajtogattam, és arcomat újra a pólójába temettem.

- Semmi baj – nyomott egy puszit könnyes arcomra. – Tudom, hogy az nem te voltál, azért nem is haragudtam rád. Azt hiszem, sosem tudnék – súgta lágyan a fülembe. – Biztos vagy benne, hogy nem kéred tovább a gyógyszereket? A mellékhatást eltekintve elég jól beváltak, azért kérlek, hogy gondold át még egyszer! – nézett rám szeretetteljesen.

- Én nem szeretném – ráztam meg a fejem kétségbeesetten. Féltem, hogy ezek után a kezelés megint ugyanolyan szörnyű lesz, mint múltkor, de annál már csak az volt a borzalmasabb, ahogy a gyógyszerek hatása viselkedtem. – Harry, kérlek… - csuklott el a hangom. Ajkaim újból lefelé görbültek, és könnyes lett a szemem.

- Ne! Ne sírj, kérlek! – ölelt magához még szorosabban. – Úgy lesz, ahogy csak szeretnéd. Ha úgy döntesz, hogy nem kell a gyógyszer, akkor nem fogod kapni – nyugtatott meg.

Minden úgy történt, ahogy Harry ígérte. A nővér megkereste Dr. Jacksont, aki azonnal jött is, és egy kis szidalmazás után, miszerint tökreteszem vénáimat, újra bekötötték az infúziót, de már a mellékhatások elleni gyógyszerek nélkül. Egy idő után sikerült lenyugodnom, de nem volt időm ezt kiélvezni, mert a gyógyszerek nélkül megjelentek a kemoterápia mellékhatásai, a hányinger, és a hasfájdalom. De Harry ezek ellenére sem hagyott cserben, és segítőkészen hátrafogta a hajam, mikor visszaköszönt az ebéd, és arcomra hintett apró csókjaival próbálta elűzni fájdalmamat. A kezelés végeztével csak arra vágytam, hogy otthon legyek. Dr. Jackson ígérete, miszerint egyre jobban fogom viselni a kezeléseket, nem igazán teljesült, és szinte majdnem olyan rosszul voltam, mint az előző terápia után.
A kocsiban már enyhe hányingeren kívül nem éreztem mást, de csak nagy nehézségek árán tudtam nyitva tartani szemeimet. Az ismerős házhoz érve Harry kisegített a kocsiból, de lábaim olyan gyengék voltak, hogy szinte alig tartottak meg. Harry derekamat ölelve segített bemenni a házba, miközben leplezni próbálta a szemében lapuló sajnálkozását és aggódást. Szinte teljes súlyommal ránehezedtem, de ez őt cseppet sem zavarta, és könnyen karjaiba emelt, ezzel nagyban megkönnyítve a dolgomat.

- Na, végre, hogy megjöttetek! – Nem, ez nem lehet igaz. Kérlek, mond, hogy ez csak valami vicc! Csak arra vágytam, hogy lemossam magamról a kezelés nyomait, és végre az ágyba bújjak, Harry melegen ölelő karjai közé. Erre viszont megjelent Ő a nappali ajtajában, erősen kisminkelve, egy kis darab csillogó, fekete ruhában.

- Van? Hát te mit csinálsz még itt? Nem dolgoznod kellene már? – kérdezte Harry zavartam. Átvágott a nappalin, és lehelyezett a kanapéra.

- Uh, vele meg mi történt? – mutatott felém nem is válaszolva Harry kérdésére.

- Elintézem őt, mindjárt jövök – suttogta nekem a Göndörke, majd egy puszit nyomott a homlokomra, és Vanessa felé vette az irány. – Van, Ash nincs jól. Most nem éppen alkalmas az időpont – mondta udvariasan.

- Jaj, Harry, azt hitted ennyivel megúszod? Na, gyerünk, öltözz, és indulhat is a buli! – kiáltott fel a lány izgatottan.

- Van, ezt már vagy ezerszer átbeszéltük, a válaszom pedig még mindig: nem – mondta Harry határozottan. 

- Jaj, nem teheted ezt velem! – vette nyafogósra a hangját. – Nem intézhetsz el ennyivel!

- Vanessa, - emelte fel Harry a hangját – Ash beteg, nem hagyhatom őt egyedül! Talán egy másik este, ha jobban lesz, elmegyünk, de biztosan nem ma! - szögezte le. 

- Szóval őt választod helyettem? – kérdezte hisztérikus hangon.

- Igen, ez nem is kérdés! – szólt Harry durván. Azt hiszem, a lánynak ezúttal őt is sikerült felhúznia.

- Rendben, akkor legyen! Végeztem veled! – Vanessa kiviharzott a szobából, és már csak a bejárati ajtó hangos becsapódása hallatszott mögötte. Harry rosszallóan csóválta a fejét, de szerencsére nem ment utána.

- Héj, minden rendben? – kérdeztem elhaló hangon.