Egész hétfő reggel eluralkodott rajtam a türelmetlenség. Nehezen bírtam csak kivárni, míg Dorota elkészíti a reggelimet, vagy míg apa végez a fürdőszobában. Az érzés talán egy kicsit csillapodott, mikor végre beszálltam a kocsimba, és elindultam a stúdióba. Izgatottságom csak kis részben volt betudható újonnan szerzett munkámnak, habár kíváncsian vártam, hogy végre találkozzák az egyelőre ismeretlen zenésszel, akivel remélhetőleg jó sokáig együtt tudok még dolgozni. Mégis izgatottságomat nem ez okozta, hanem a tudat, hogy ma ismét láthatom Őt. Tegnap hajnalban megígérte, hogy még látni fogom, és tudtam, hogy ígéretét nem fogja megszegni. Egy kis részem bosszúsan csóválta a fejét akaratosságán. Szinte fel sem bírtam fogni, hogy miért nem hagyja annyiban ezt az egészet, és engem elfelejtve kezd egy tökéletes, boldog életet. Másik felem viszont csak azt leste, hogy mikor láthatja újra azt a göndör angyalt, akinek odaadtam a szívem. Az eszem tudta, hogy nem szabadna vele találkoznom az ő érdekében, de szívem csak azt várta, hogy végre felbukkanjon, és édes mosolyával újra meg újra elolvasszon.

Számítottam rá, mégis nagyot dobbant a szívem, mert mikor még csak pár utcányira voltam otthontól, a visszapillantó tükörből észrevettem, hogy egy ismerős fekete luxusterepjáró van a nyomomban. Halvány mosoly ült ki az arcomra, mikor megpillantottam a vezetőülésen Harryt, de magamban bosszúsan csóváltam is a fejem túlzott kitartásán. Abban biztos voltam, hogy nem találkozhat velem, így muszáj volt valahogy leráznom őt. Kis utcákon hajtottam végig, mindenféle ismeretlen utakon próbáltam eljutni a stúdióig, és már majdnem meg is érkeztem, mikor a nagy Range Rover még mindig szorosan követett, én pedig kezdtem ideges lenni, hiszen az utolsó volt, amit akartam, hogy Harry megtudja, hogy ismét a stúdióban dolgozom, ahova neki is szabad bejárása van. Egy hirtelen, kétségbeesett ötlettől vezérelve bekanyarodtam az egyik pláza parkolójába, majd a kocsit leparkolva a hatalmas épület bejárata felé igyekeztem. Szaporábbra vettem lépteim, mikor hátrapillantva észrevettem, hogy Harry ide is követ engem, és hosszú lábaival elég nagy előnyben volt velem szemben. Megszaporázott léptekkel sietem végig a mindenféle butikok között, de eszemben sem volt nézelődni, mert a szemem sarkából láttam a tömegben egyre csak felém törő Harryt. Befordultam a sarkon, és besiettem egy női mosdóba. Óvatosan kukucskáltam ki az ajtó mögül, és pár pillanat múlva láttam, ahogy Harry elmegy az ajtó előtt. Kissé megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és nekidőltem az ajtónak. Csupán egy pillanatig pihenhettem meg, majd már indultam is vissza kocsimhoz. Reménykedtem, hogy még azelőtt visszaérek, hogy Harry észreveszi kis cselemet. Sietve, mégis elég körültekintően igyekeztem kocsim felé, hogy észrevegyem Őt, ha újból követni kezdene, de szerencsére pár perc múlva megpillantottam a kocsimat a parkoló autók tömegében. Először kicsit fellélegezhettem, de nem sokáig, mert ekkor észrevettem a szemtelenül mögöttem álló fekete Range Rovert. Persze, direkt csinálta az egészet, és most hiába törtem a fejem, kocsimat lehetetlen lett volna kiszabadítani három autó és egy fa közé beszorulva. Harry ügyesen előttem járt egy lépéssel, okosan előre gondolkodott, és ezért állta el kocsijával az utamat. Nem volt sok időm töprengni a következő lépésen, mert Harry bármelyik pillanatban megjelenhetett volna, így autómmal nem is törődve, egyszerűen leintettem egy szabad taxit.

- Ash! Várj! – hallotta meg magam mögül Harry hangját, miközben éppen a taxi ajtaját nyitottam ki. Egy pillanatra fordultam csak hátra, hogy lássam, ahogy futva siet felém. Nekem viszont nem is kellett több, és bepattanva a taxiba azonnal lediktáltam a címet a sofőrnek. A kocsi megindult, és már csak az ablakból láttam, ahogy Harry tehetetlenül áll az út szélén, én pedig végre megkönnyebbülve lélegezhettem fel. Ekkor viszont telefonom megszólalt, sms-t jelezve.

Hangosan sóhajtott fel, majd rosszallóan fejemet csóválva dőltem hátra az ülésben.

A stúdió előtt kifizettem a taxit, majd az épületbe igyekeztem, hiszen már így is késében voltam a kis kitérő miatt a plázában. Gyakran kések, de ma igazán nem akartam az első napomról lemaradni, hiszen egy késés nem igazán jó első benyomásként. Szerencsére nem kellett sokat keresnem, és máris megtaláltam apát a folyosón, miközben éppen beszélgetett valakivel, de az ismeretlennek nem láttam az arcát, mert nekem háttal állt.

- Ash! Jó, hogy megjöttél! – szólt apa, mikor meglátott.

- Nagyon sajnálom, hogy elkéstem – siettem oda hozzájuk bocsánatkérő mosollyal az arcomon. – Taxival jöttem, mert történt egy kis fennakadás útközben. El tudnál valakit küldeni a közeli plázába a kocsimért? – nyújtottam felé a kulcsot.

- Öhm, persze… - nézett rám furán. – De mi történt?

- Áh, majd elmesélem – legyintettem egyet. Tulajdonképpen én is el tudtam volna menni a kocsimért majd a munka után, de féltem, hogy Harry talán képes lenne megvárni, míg újra felbukkanok a plázánál.

- Mindegy is. A lényeg, hogy itt vagy. Akkor be is mutatlak titeket egymásnak – fordult az előbb még vele beszélgető férfi felé.

- Ed, ő itt a lányom, Ashlyn, az új zongoristád – mutatott rám. – Ash, azt hiszem, őt nem kell bemutatnom neked – célzott az mellettünk álló fiúra. Most először időzött el hosszabban a tekintetem rajta, és szó szerinte leesett az állam.

- Ed? Ed Sheeran? – kerekedtek el a szemeim.

- Örülök, hogy végre találkoztunk – mosolygott rám, miközben kezét nyújtotta felém, amit még mindig kábán el is fogadtam. – Paul már ódákat zengett a tehetségedről.

- Csak elfogult – legyintettem kissé vöröslő arccal. Talán, ha más állt volna előttem, nem pedig az egyik kedvenc előadóm, nyugton tudtam volna maradni, de idiótán vigyorogva sütöttem le a szemem Ed előtt. Már régóta tudtam, hogy Harryvel is milyen jó barátok, és úgy volt, hogy Harry bemutatja majd nekem, hiszen mindig is tisztában volt vele, mennyire is szeretem Ed zenéjét, de eddig még valahogy nem került rá sor, sajnos. Most viszont, ha minden jól megy, vele fogok dolgozni heteken keresztül, így izgatottságomat nem is tudtam volna leplezni.

- Akkor azt hiszem, mi minden megbeszéltünk – fordult apa Edhez. – Ismerkedjetek össze egy kicsit, aztán munkába is foghattok, a stúdiót már láttad. Azt hiszem, remek csapat lesztek így ketten – nézett ránk apa büszkén. – Én megyek, mert találkozóm van egy újonnan befutott bandával, akikkel ha minden jól megy, szerződést kötünk ma, szóval magatokra is hagylak titeket. Jó munkát! – köszönt el apa, majd hosszú, sietős léptekkel el is tűnt a szemünk elől. Furán vigyorogva néztem fel Edre, habár csak alig pár centivel lehetett magasabb nálam.

Be kell vallanom, az elején kissé feszült voltam a társaságában, hiszen azért mégis az egyik kedvenc énekesem állt előttem, de Ed nagyon jól kezelte rajongásomat, és miután autogramot is kaptam tőle, sikerült egy kicsit lenyugtatnom magam. Egy nap közös munka alatt sikerült egyre jobban megismernem őt, és megértettem, hogy Harry miért is kedvelni ennyire Edet. Nem csak személyisége fogott meg, hanem zenéjébe is még jobban beleszerettem. Csodásan gitározik, és hangja is egészen természetfeletti, én pedig csak egyszerűen kísérem őt. Engedi, hogy beleszóljak elképzeléseibe, hogy elmondjam a véleményemet akár a dallamokról vagy a szövegről, és őszintén érdeklik elképzeléseim. Emellett pedig gyönyörű gondolatai vannak, néha attól félek, hogy én csak elrontom őket, de végül úgy tűnt, hogy tényleg elég jó párost alkotunk.

Nem igazán tudtam, hogy Ed felismer-e engem, hiszen Harry már biztosan beszélt neki rólam korábban, de úgy tűnt, mintha tényleg nem tudná, ki vagyok. Emellett pedig a betegségemmel sem volt tisztában, és talán nem fair vele szemben, de megígértettem apával, hogy ő sem fogja elmondani neki. Nem akartam egy újabb sajnálkozó tekintetet magamon érezni mindennap. Persze Ed sem volt hülye, és észrevette, hogy valami nincs teljesen rendben velem, hiszen fájdalmaimat nem mindig tudtam elrejteni előle, de szerencsére nem kérdezett túl sokat, úgy gondolta, hogy majd elmondom neki, ha úgy érzem, vagy ha majd szükséges lesz.

Már napok teltek el, mióta először találkoztam Eddel. Azóta elég jól megismerkedtünk, és szerencsésnek éreztem magam, amiért megmutatta nekem sokszínű egyéniségét. Ednek ezer oldala van, a romantikus, szenvedélyes zenész, a kedves barát -, mert úgy érzem, hogy lassan a barátomnak mondhatom őt -, és persze az őrült huszonéves srác is. Nagyon jó csapatot alkottunk mi ketten, és az együtt töltött napok szinte csak röpke perceknek tűntek. Minden egyes nap szinte estig dolgoztunk, akkor is csak apa rángatott haza, hogy végre pihenjek is egy kicsit. Az elmúlt négy nap sokat segített, és csupán pár pillanatig gondoltam csak betegségemre. A zenélés tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult.

Ma reggel is kissé fáradtan, de mégis vidáman keltem ki ágyamból. Harry miatt nem igazán használhattam a saját autómat, hogy ne történjen meg újból a hétfői eset, így mindennap másképp kellett eljutnom a stúdióba. Volt, hogy apa kocsijával, vagy taxival kellett mennem. Mára maradt a metró. Amióta kocsit kaptam, nem is igen használtam a tömegközlekedést, és habár nem is ez volt a legkényelmesebb utazási forma, mégis a metró bejáratánál sikerült leráznom a nyomomban loholó Harryt. Épp időben sikerült beérnem a stúdióba, majd szinte azonnal munkához is fogtunk Eddel. Az éjszaka eszembe jutott egy jónak ígérkező dalötlet, ami neki is eléggé megtetszett, így szinte egész délelőtt azon dolgoztunk. Csak egy kis szünetet tartottunk, míg megettünk az ebédre rendelt pizzáinkat.

- Ash, tudod, nem szeretek kíváncsiskodni, de már nagyon érdekel, hogy ki hívogat egész héten – mutatott a telefonomra, amin éppen egy hívást utasítottam el, természetesen Harrytől.

- Bocsánat – mosolyodtam el sajnálkozva. – Csak az exem – vontam meg a vállam érzelemmentesen, pedig Harry gondolatára görcsbe rándult a gyomrom. Reggelente az egyik ok, amiért érdemes volt felkelnem, hogy tudtam, hogy újra láthatom Őt, de a távolság, ami máskor elválasztott minket, szinte teljesen felemésztett.

- Nagyon kitartó - állapította meg halkan felkuncogva.

- Az – bólintottam sóhajtva.

- Mennyire volt komoly a dolog? – kérdezősködött tovább.

- Eléggé. Már össze voltunk költözve. Csak pár hete mentünk szét, de most egész héten ez megy – vallottam be.

- Nagyon vissza akar kapni – állapította meg, és kezébe vette gitárját. – Mi volt az ok, miért szétmentetek? – kíváncsiskodott.

- Bonyolult – legyintettem.

- Oké. Értem én. Nem kérdezősködöm tovább – nevetett fel.

- Sajnálom, Ed, de ez még túl friss – vallottam be.

- Még mindig szereted? – kérdezte kedvesen.

- Igen, de muszáj volt megtennünk ezt a lépést. Nem hiszem, hogy valaha is el tudom őt felejteni. Csak az segít, hogy tudom, hogy így lesz a legjobb – mosolyodtam el fájdalmasan.

- Régen volt már komoly kapcsolatom, de ne hidd azt, hogy nem tudom, mit érzel. Az egyik jó barátom is pont ezen megy keresztül – mondta, és felnézett a húrok közül.

- Oh, persze! Taylor és a híres szerelmi ügyletei – horkantam fel, ezzel barátságukra célozva. 

- Nem olyan rossz, mint gondolnád – védte ki barátját. – Te nem is találkoztál még vele személyesen.

- Na, persze… - horkantam fel, és nem igazán volt kedvem visszaemlékezni a Taylor által okozott bonyodalmakra, habár a lány a végén tényleg elég korrektül járt el velem szemben. 

- Tessék? Ismered őt? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem! – tiltakoztam rögtön. - Mármint őt mindenki ismeri, nem?

- Mindegy, mert különben sem róla beszéltem – vonta meg a vállát. - Ismered Harryt? Harryt Stylest a One Directionből? – kérdezte, nekem pedig mintha egy kést forgattak volna a mellkasom az Ő neve hallatára.

- Ne-nem igazán – dadogtam.

- Paul a menedzserük. Még tényleg nem futottál össze vele soha? – csodálkozott el. Csak egy gyors fejrázással válaszoltam neki, mert egyelőre nem voltam elég biztos hangomban. - Mindegy is – legyintett. - Tegnap találkoztunk, miután hazamentem a stúdióból. Te elég jól leplezed, de ő teljesen össze van törve. Sosem találkoztam a barátnőjével, vagyis már exbarátnőjével, de nagyon különleges lehet, ha ennyire szereti. Nagyon keményen harcol érte, de a lány könyörtelen – mesélte, és egy kis mosoly bujkált a szája sarkában.

- Oh – csak ennyit tudtam kinyögni.

- Egyszer majd bemutatlak neki. Szerintem elég jól kijönnétek - állapította meg.

- Oké – nyeltem egy nagyot, de rögtön tudtam, hogy erre a bemutatásra sosem kerülhet sor.

Ezután a kis beszélgetés után egész nap görcsben állt a gyomrom, és csak nehezen tudtam a munkára koncentrálni, mert minden pillanatban attól féltem, hogy Harry felbukkan az ajtóban. Ed észre is vette figyelmetlenségemet, így nem nagyon erőltette a munkát, és jóval korább, mint az elmúlt napokban hazaengedett.

Másnap reggel, miután sikerült kialudnom magam, mindjárt sokkal rózsásabbnak láttam a helyzetet. Tegnap még az a kétségbeesett gondolat is megfordult a fejemben, hogy abbahagyjam a munkát Eddel, de reggelre már rögtön el is vetettem ezt az őrült ötletet. Hiszen imádtam az együtt dolgozni vele, a Harrys dolgot pedig majd valahogy elintézem. Ha össze akar hozni egy találkozót, akkor egyszerűen kifogásokat keresek majd, de az is lehet, hogy a tegnapi csupán egy üres ígéret volt.

Ma apával együtt mentünk a stúdióba, miután mindketten elkészülődtünk. Sietni próbáltam, hiszen be kellett hozni a tegnap délutánt.

- Jó reggelt! – köszöntem Ednek, amint a szobába léptem.

- Helló, Ash! – mosolygott rám gitárjával a kezében.

- Sajnálom, Ed, a tegnapot, de valamiért nem igazán voltam magamnál – néztem rá bocsánatkérően.

- Semmi gond – mosolyodott el.

- Akkor kezdhetjük? – ültem le a zongora mögé munkára készen.

- Nyugi, Ash! Nem kell úgy sietni, hiszen még egy csomó időnk van, hogy befejezzük az albumot, és különben is jobban állunk, mint kellene – nyugtatott meg.

- Oké, akkor most mit csináljunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Tegnap beígértem, hogy bemutatok neked valakit – emlékeztetett. – Idehívtam Harryt – mondta. – Talán dolgozhatnánk együtt egy kicsit – javasolta, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.

- Most? Idejön? – kerekedtek ki szemeim.

- Igen. Már úton van – erősített meg. Egy hirtelen lendülettel felpattantam a zongora mellől, és az ajtó felé siettem. Tudtam, hogy minél előbb ki kell jutnom ebből az átkozott stúdióból. Mielőtt még túl késő lenne. – Héj, Ash! Várj már! Hová mész? – fogta meg Ed a csuklómat, hogy nem tudtam szabadulni.

- É-én… N-nekem el kell mennem – dadogtam.

- De miért ilyen hirtelen? Harry miatt? Ne aggódj, nem kell félned tőle. Rendes srác, meglátod! – biztatott.

- Nem erről van szó. Nem találkozhatok vele. Ed, én vagyok… - kezdtem volna kitalálni neki mindenről, mikor hangosan kopogtattak az ajtón, és többé már nem volt menekvés.

- Ez biztosan ő lesz – engedett el Ed vidáman. – Ne aggódj, Ash! Minden rendben lesz – mosolygott rám biztatóan, de valahogy nem tudtam hinni neki. Az ajtóhoz ment, és egy határozott mozdulattal nyitotta ki. Én a falnak lapultam, de minden lelki erőmet összeszedve sem tudtam láthatatlanná válni.

- Harry! – köszönt Ed.

- Helló! – hallottam meg azt az ismerős, mély hangot, minek hallatára egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Viszont nem láthattam őt, mert a nyitott ajtó takarásban tartotta alakját. – Tulajdonképpen miért is kellett nekem idejönnöm? – kérdezte.

- Mondtam neked tegnap este. Be akarlak mutatni valakinek – magyarázta.

- Sokkal fontosabb dolgaim is vannak ennél – szólt Harry kelletlenül, és hangján hallatszott, hogy nem szívesen van itt.

- Nem rohanhatsz örökké az excsajod után, Hazz. Felejtsd el, és nézz körbe! Annyi gyönyörű lány van még körülötted, biztosan találsz nála jobbat is – győzködte.

- Nem – mondta Harry egyszerűen. – Te nem értheted ezt az egészet. Nem ismered őt – hangja fáradtan csengett. – Essünk túl ezen az egészen, aztán én itt sem vagyok – tette hozzá, majd beljebb lépett. Egy szűk fekete farmert viselt, egy egyszerű fehér pólóval és megszokott szétjárt csizmáival. Szeme alatt még mindig ott éktelenkedtek a szilveszter éjjelén már látott sötét karikák. Arca fáradtnak tűnt, és mintha vékonyabb is lett volna, mint legutóbbi találkozásunkkor. Tekintete végigsiklott a stúdión, a hangszereken, de rám nem is pillantott. Megfordult a fejemben, hogy talán, ha egyszerűen kisurrannék mellette…

- Harry, ő itt… - kezdte volna szegény Ed, de Harry szinte azonnal félbeszakította.

- Én is be tudom magamat mutatni, ne fáradj! – szólt kissé durván. – A nevem Har… - mondta, és ekkor végre rám nézett. Amint felismert, elakadt a szava, és szemei elkerekedtek. – Ash… - suttogta.

- Szia, Harry! – mosolyodtam el bénán, kissé kellemetlenül.

- Ti… Te mit keresel itt? – kérdezte Harry még teljesen letaglózva.

- Besegítek egy picit Ednek az új albumába – válaszoltam sokkal határozottabban, mint azt vártam volna.

- Miért nem vetted fel a telefont? Miért nem válaszoltál egyetlen átkozott sms-re sem? – kérdezte hirtelen kissé megrovó hangnemben.

- Próbálok túllépni rajtad – néztem a szemébe. – Neked is ezt kellene tenned.

- Várj! – szólt közbe Ed. Arca értetlenséget tükrözött. – Ti ismeritek egymást? – Tekintete Harry és köztem cikázott.

- Sajnálom, Ed. Nekem most mennem kell – vettem gyorsan táskámat a vállamra, és el akartam futni. Minél messzebb akartam kerülni Harrytől, de Ed elém állt, ezzel pedig másodszorra akadályozta meg, hogy kilépjek a stúdió ajtaján.

- Magyarázatot kérek! – mondta határozottan. – Addig nem mentek sehova! – kötötte ki.

- Kérlek, Ed… - néztem rá könyörgőn.

- Ő Ash. Azaz Ash – szólalt meg Harry mögülem.

- Mármint… - kerekedtek el Ed szemei, ahogy leesett neki a dolog. – Ó! – mást nem is tudott kinyögni meglepettségében. – Akkor te hívtad őt naponta vagy százszor? – fordult Harryhez.

- Ő volt – válaszoltam a Göndörke helyett.

- Ez nagyszerű! – tapsolt egyet Ed, és ekkor rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Nem értettem, mi is lehet ilyen remek ebben a helyzetben. – Csak gondoljuk át logikusan a dolgot. Ash, te magad mondtad nekem tegnap, hogy még mindig mennyire szereted Harryt. Harry te pedig az elmúlt napokban vagy ezerszer hívtad őt, és kezdesz beleőrülni, hogy nem lehetsz Ash-sel. Szóval akkor nem értem, mi a gond. Mindketten megőrültök egymásért. Tudom, hisz végignéztem mindkettőtök szenvedését. Nem tudom az okát, amiért szétmentetek, de szeretitek egymást. Itt az idő, hogy tisztázzátok a dolgokat! – jelentette ki, és várakozón nézett végig kettőnkön. Szavaiból könnyen megállapíthattam, hogy Harry nem beszélt neki a betegségemről, ezért nem értette a helyzetet.

- Ed, ezt te nem érheted. Mi nem lehetünk együtt – sóhajtottam fel, és megadóan a fejemet csóváltam. – Mennem kell! Sajnálom – néztem rá bocsánatkérően, majd hosszú léptekkel, vissza sem nézve Harryre kiviharoztam az ajtón.

- Ashlyn, várj! – kiáltott utánam Ed, de mintha nem is hallottam volna, kiléptem a hűvös, téli levegőre. Kabátomat nem volt időm felhúzni, így a hideg esőcseppek miatt kirázott a hideg. Mivel ma reggel apával együtt jöttem a munkába, most muszáj volt valami tömegközlekedéssel hazajutnom, így a buszt választottam. Nem is olyan messze a stúdiótól volt egy magálló, így azt vettem célba. Zavaró gondolataim keringtek fejemben, és másra sem tudtam gondolni csak, hogy nemrég újból láttam Őt. Arca fáradt és megviselt volt, de mégis olyan gyönyörű. Szinte hihetetlen, hogy kibírtam a közelében anélkül, hogy hozzá ne értem volna, hogy ölelő karjai közt végre megint boldognak érezzem magam.

Gondolataim közül egy kocsi zökkentett ki, ahogy lelassított mellettem. Felnéztem, de őszintén nem igazán csodálkoztam, mikor Harry Range Roverét pillantottam meg. Nem álltam meg, sőt gyorsabbra vettem a tempót, de az autó könnyen tartotta velem a tempót, miközben Harry lehúzta az ablakot.

- Szállj be, Ash! Hazaviszlek – hívott.

- Nem, köszönöm. Busszal megyek – utasítottam el ajánlatát, és cipőmet fixírozva sétáltam a buszmegálló felé.

- Gyerünk, Ash! Meg fogsz fázni – állapította meg. Ekkor vettem csak észre, hogy szó szerint didergek a téli hidegben, egy szál pólóban.

- Van kabátom – vontam meg a vállam lazaságot színlelve.

- Ash, kérlek, szállj be! Menjünk el egy kávézóba, és igyunk meg egy teát! Beszélgessünk! Kérlek, Ash! – könyörgött.

- Nem lehet, Harry. Hagyj békén! – utasítottam, hiszen tudtam, hogy többé nem hibázhatok. Nem hagyhatom, hogy megint túl közel kerüljön hozzám.

- Rendben – sóhajtott fel. Egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg magamra hagy, amin csodálkoztam volna, de már hallottam is, ahogy becsapódik a kocsi ajtaja, majd máris mellettem termett. Hosszú lábaival könnyen felvette a tempómat.

- Mit csinálsz, Harry? – húztam fel a szemöldökömet.

- Elkísérlek a buszhoz – vonta meg a vállát egyszerűen. Tekintete az arcomnál lejjebb vándorolt, és édes mosolyra húzódott a szája, amint észrevette, hogy most is hordom a nyakláncot, amit tőle kaptam. Igazából, mióta megtaláltam a borítékban, egy pillanatra sem – maximum csak fürdésekre – váltam meg tőle.

- Meg fognak büntetni – figyelmeztettem félig járdán, tilosban parkoló kocsijára mutatva.

- Nem érdekel – válaszolta közömbösséget színlelve.

- Kérlek, Harry, hagyj békén! - könyörögtem. - Csak minden tönkreteszel!

- Te sem akarod igazán, hogy elmenjek – szólt magabiztosan, mire megtorpantam, így ő is megállt velem szemben. – Élvezed a közelségem, és másra sem bírsz gondolni csak, hogy megcsókolj. Minden reggel boldogan kelsz fel, mert tudod, hogy nem is olyan sokára meg foglak találni. Tudom, hisz én is így érzek – nézett mélyen a szemembe. – Csak mondd, hogy többé nem akarsz látni. Mondd, hogy már nem szeretsz, és akkor elmegyek, és soha többet nem látsz, ígérem! Csak nézz a szemembe, és mondd ki!

- Harry… Én… - kezdtem, miközben, ahogy kérte belenéztem csillogó, smaragdzöld szemeibe. Egy egyszerű mondatot kellett volna csak kinyögnöm, de nem tudtam hazudni neki. Várakozón nézett rám, én viszont csak lesütve a szemem megszakítottam a szemkontaktust.

- Tudtam – mosolyodott el győztesen. – Akkor viszont ideje befejezni ezt az őrültséget. Szükségünk van egymásra, ezt mindenki tudja – lépett hozzám közelebb. – Csak most az egyszer ne gondolkozz sokat – hajolt felém. Megéreztem bódító illatát, és elgyengülve hunytam be szemeimet teljesen varázsa alá kerülve. - Ne bonyolítsd túl a dolgokat – helyezett el egy hosszú, meleg puszit az arcomon. Meleg lehelete csiklandozta bőrömet. Remegve nyitottam ki szemeimet, és lélegzetem is elakadt, mert sokkal közelebb volt hozzám, mint azt vártam. Smaragdzöld tekintete fogvatartott, és jóleső bizsergés futott végig a gerincemen. – Hallgass a szívedre. Tedd azt, amit ő akar – súgta lágyan. Még közelebb hajolt hozzám, orrunk szinte teljesen összeért. – Mit akarsz, Ash? Csak kérned kell. Mondd, hogy mire vágsz – kérte suttogva. Én pedig nagyon jól tudtam, hogy mire van szükségem.

- Meg akarlak csókolni – szaladt ki egy rövid mondat a számon, mielőtt még meggondoltam van, hogy helyesen cselekszem-e.

- Akkor gyerünk… Csókolj meg – súgta ellenállhatatlan, bársonyos hangján. Nekem pedig nem kellett más, többé képtelen voltam tartani magam, és a nemrég még olyan erősnek hitt kitartásom összeomlott. Lehunytam szemeimet, és kezemet nyaka köré fontam, majd már kész voltam, hogy magamhoz húzzam, mikor egy hangos dudálás zökkentett ki kábult pillanatomból. Csak egy másodperc volt, de elég ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem, és kikerülve Harry varázsából, gyorsan elengedtem őt, és hátrébb léptem még mindig kissé kábultan. Harry halkan szitkozódott, amiért félbeszakítottak minket, én viszont képtelen voltam elhinni, hogy majdnem megtettem, majdnem megcsókoltam őt.

- Ennek nem kellett volna megtörténnie – ráztam meg a fejem. – Mennem kell, lekésem a buszt – szóltam zavartan, és sarkon fordulva sietős léptekkel távolodtam el tőle.

- Nem! – ért utol Harry, és ujjait csuklóm köré fonva megállított, és maga felé fordított.

- Hagyj elmenni, Harry! – könyörögtem.

- Annyiszor elfutottál előlem a héten. Többé nem fogom hagyni! – jelentette ki határozottan.

- Kérlek, Harry, ne nehezítsd ezt meg! Hagyd, hogy helyesen cselekedjek! Csak en… - Nem tudtam befejezni mondatomat, mert hirtelen megéreztem azt a szörnyű fájdalmat a hasam felső részénél. Talán nem volt olyan rossz, mint a múltkori roham Harrynél, szerencsére azóta nem éreztem még akkora fájdalmat, de az a mostani is elég volt ahhoz, hogy könnyek lepjék el a szemem, és egy halk nyögés hagyja el ajkaimat. Arcomra fájdalmas kifejezés ült, és kissé összegörnyedtem. Megtántorodtam egy picit, és muszáj volt Harry kabátjába kapaszkodnom, hogy ne rogyjak össze.

- Ash, minden rendben? – éreztem meg Harry karját a derekam körül. Hangja aggódó volt, és tudtam, hogy arca is hasonló érzelmeket mutathat, habár könnyeimtől csak homályosan láttam őt. – Rosszul vagy?

- Nem – vettem egy nagy levegőt, és pár pillanat múlva mintha már a fájdalom is enyhülni kezdett volna. – Csak megszédültem egy picit – füllentettem, de leráztam magamról segítő karját, mert többé már nem kellett segítség az álláshoz, és ruháját is elengedtem.

- Gyere, hazaviszlek – jelentette ki.

- Nem kell. Mindjárt jön a buszom – utasítottam vissza, majd meg sem várva tiltakozását, megfordulva a másik irányba igyekeztem remegő lábaimon. Talán elfogadtam volna a fuvart, ha előre tudtam volna, hogy az előző fájdalom csak a kezdett volt, csupán egy figyelmeztetés. Hiszen alig pár lépés után megint, mintha kést forgattak volna gyomromban, de ez most még elviselhetetlenebb volt, mint az előző. Káprázni kezdett a szemem a fájdalomtól, és szédülés fogott el. Lábaim elgyengültek, és muszáj volt megtámaszkodnom egy pékség falába. Még egy halk segélykérés hagyta el ajkaimat, majd elsötétült előttem minden, és zuhanni kezdtem. Vártam, hogy fejem a hideg betonba verődjön, de a várt koppanás elmaradt.

- Ash, kérlek, nyisd ki a szemed! – könyörgött Harry kétségbeesetten szólongatva nevem, de szemhéjaim ólomsúlyúnak érződtek, és képtelen voltam eleget tenni kérésének. – Ash, maradj velem! Kérlek, ne hagyj el! – sírta. Ki akartam nyitni a szemem, és megnyugtatni őt, hogy minden rendben lesz, de nem érzékeltem semmit a külvilágból, és képtelen voltam ajkaimmal szavakat formálni. Megszűnt a rettentő fájdalom, és már nem is fáztam.