Lassan, rebegve nyitottam fel pilláimat, és szétnéztem magam körül. Egy vaságyban feküdtem a vakítóan fehér ágyneműk között, amik Harry puha, lágy takaróival fel sem vehették a versenyt. A szoba zöld falai valahogy mégis ismerősnek tűntek. Túl ismerősnek. Halkan felnyögtem, mikor rájöttem, hogy a kórházban vagyok. Mióta pár hete kijöttem a klinika unalmas falai közül, azóta próbáltam minél jobban elkerül ezt az épületet, és most mégis ott voltam. Megint… Ülésbe akartam tornázni magam, de fejemet felemelve egy éles fájdalom nyílalt a halántékomba, mire újból, ezúttal azonban már hangosabban felnyögtem, és visszaestem a párnára.

- Ash… - szólalt meg egy hang, amiben legjobb barátnőmet véltem felismerni a szoba másik végéből. Egy pillanat múlva azonban már meg is jelent mellettem, és helyet foglalt az ágyamhoz közeli széken. – Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen.

- Mint akit fejbe vertek – vallottam be, mire mindketten halványan elmosolyodtunk.

- Emlékszel, mi történt veled?

- Öhm… - gondolkoztam el. Kicsit meg kellett erőltetnem magam, de egy pár pillanat múlva beugrottak az emlékek, a vásárlás, az elmaradt csajos este. – Leestem a lépcsőn – böktem ki, és máris sokkal érthetőbb lett fejfájásom.

- Igen, az örökös makacsságod miatt – vádolt meg. – Én mondtam, hogy segítek felvinni a táskákat a szobába, de persze, te hallani sem akartál róla!

- Nem akarom a kioktatásodat hallgatni – mondtam neki kissé megrovóan. – Nem gondoltam, hogy egy kis vásárlás ennyire kikészít majd.

- Akkor is hülyeséget csináltál! – fonta össze Sarah a karjait mellkasa előtt.

- Rendben, igazad van – sóhajtottam halkan. Összeveszni a legjobb barátnőmmel volt az utolsó dolog, amit jelen pillanatban akartam. – Túlságosan megerőltettem magam minden figyelmeztetés ellenére, de én csak utálom, mikor úgy kezelnek, mint egy beteget – vallottam be. Őszintén dühös voltam magam, amiért nem hallgattam Harryre és Sarah-ra. Megint túl sokat vártam el magamtól az állapotom ellenére. Ha nem lettem volna ennyire önfejű, akkor Sarah-val együtt felpakoltuk volna a szobába a cuccaimat, majd indulhattunk volna Perrie-ékhez, hogy egy csajos este keretében eltöltsük a fiúk nélküli időt. Én viszont teljesen belerondítottam tökéletesnek ígérkező terveinkbe.

- Tudom, de akkor sem szabad elfelejtened, hogy nagyon közel voltál a halálhoz pár hónapja – lágyult el Sarah tekintete.

- Sajnálom – mosolyodtam el keserűen.

- Nagyon megijedtem, mikor megláttam, ahogy legurulsz a lépcsőn – ismerte be. – Nem értettem, mi történhetett veled, hiszen egész nap jól voltál. Dr. Jackson nyugtatott meg, hogy csak egy kis kimerültségről volt szó, azért egyszerűen csak hagyták, hogy kialudd magad.

- Ami mennyi időt is jelent? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Majdnem egy napot – válaszolta Sarah. Elkerekedtek a szemeim, és egy név ugrott be azonnal. Harry. Ezek szerint tegnap délelőtt beszéltünk utoljára, pedig megígértem neki, hogy még az este felhívom. El sem mertem képzelni, mennyire aggódhat már, biztosan ráhoztam a frászt, és talán még nem is tud semmit a kis balesetemről.

- Harry? – kérdeztem Sarah-t. – Beszéltél vele? Elmondtad neki? – rohamoztam meg kérdéseimmel.

- Nem – rázta meg a fejét hevesen. – Párszor hívott tegnap este, aztán ma reggeltől szinte percenként csörgeti a mobilod.

- Miért nem vetted fel? – húztam fel a szemöldökömet.

- Meg csak az kéne! Rám bízott téged, mielőtt elment. Biztosan engem okolna az egészért, amiért nem vigyáztam rád kellően – rázta meg a fejét.

- Akkor még nem tud semmiről – vontam le a következtetést. - Jobb is ez így – bólintottam egy aprót.

- Nem is fogod neki elmondani? – csodálkozott Sarah.

- Ah, dehogynem! – legyintettem. – Nem fogom eltitkolni ezt előle, de csak akkor fogja megtudni, mikor hazaért. Múltkor, mikor felébredtem a kómából, képes volt hazarepülni Párizsból, most viszont nem történt semmi komoly, ezért nem akarom, hogy feleslegesen idegesítse magát – magyaráztam.

- Semmi komoly… - forgatta meg a szemét Sarah. – Semmi komoly ahhoz képest, ami történhetett volna. Szerencsés vagy, hogy megúsztad egy puklival a fejeden és egy csuklóficammal. – Szavai hallatán tekintetemet azonnal kezemre kaptam, ahol meg is pillantottam egy szörnyű, sötétkék csuklórögzítőt. – Nem kellett műteni vagy ilyesmi, ez a legkevesebb, ami történhetett veled.

- Fel kell hívnom Harryt – sóhajtottam.

- Rendben, addig egyedül hagylak – állt fel mellőlem. – Nincs szükséged valamire esetleg?

- Egy fájdalomcsillapító jól jönne a fejemre, meg persze, némi kaja, mert mindjárt kilyukad a gyomrom – vallottam be. – És Sarah! – szóltam utána, mikor már az ajtónál járt. – Ne haragudj, amiért olyan csúnyán beszéltem veled tegnap délután, és sajnálom, hogy tönkretettem a csajos estét.

- Már nem is emlékszem rá – legyintett egyet. – A csajos estét pedig még bepótoljuk valamikor – biztosított. – A telefonodat a szekrényen találod, feltöltöttem tegnap este – szólt még, majd miután egy hálás mosolyt küldtem felé, ki is lépett az ajtón.

Sarah-nak teljesen igaza volt, mert a telefonom tele volt nem fogadott hívásokkal, sms-ekkel, sőt még egy-két hangüzenetet is találtam rajta. Egyikre sem válaszoltam, mert első dolgom volt, hogy megcsörgettem gyorstárcsázómban az első számot. Egy-kettőt csöröghetett ki a vonal, majd már meg is hallottam Harry lágy, megnyugtató hangját, ami most egy kis idegességet hordozott magában.

- Ash… Hol voltál eddig? Aggódtam. Már vagy ezerszer hívtalak, de…

- Igen, azt láttam – vágtam a szavába kuncogva. – Egyébként, szia neked is – tettem hozzá elfelejtve fejfájásomat, óriási mosollyal az arcomon.

- Miért nem vetted fel? – kérdezte kissé nyugodtabban.

- Sajnálom, de nem volt időm. Olyan jól éreztük magunkat a lányokkal tegnap este – füllentettem.

- És ma délelőtt? Meg úgy egész nap? – vont felelősségre.

- Sokáig aludtunk – válaszoltam röviden. Utáltam hazudni Harrynek, most is csak az vett rá, hogy tudtam, pár nap múlva úgy is mindent bevallok majd neki.

- Aha, egészen mostanáig. – Magam előtt el tudtam képezni, ahogy hitetlenül ráncolja össze szemöldökét.

- Nem, persze, hogy nem! Vásárolgatni voltunk, és csak most értünk haza – meséltem neki egy általam kitalált történetet, és reménykedtem, hogy elhiszi majd szavaimat. – De most mi ez? Kihallgatás? – vontam kérdőre, majd egy pillanat múlva hangosan nevettem. Harry is egy kis idő múlva egy halk sóhajt engedett el.

- Tényleg csak ennyi lenne? – kérdezte.

- Hát persze! Miért mit gondoltál? Hogy elraboltak az ufók? Vagy, hogy Balira szöktem egy hosszú hajú basszusgitárossal? – próbáltam elhülyéskedni a dolgot.

- Nem igazán – nevetett halkan.

- Akkor? – kérdeztem még mindig mosolyogva.

- Nem tudom, mit gondoltam… Csak féltem, hogy rosszul lettél vagy valami ilyesmi – vallotta be.

- Nincs semmi gond – mondtam. – Sarah tökéletesen vigyáz rám.

- Reméltem is – jegyezte meg, mire megforgattam szemeimet. – De mindegy is! Mesélj csak, mi is van ezzel a hosszú hajú basszusgitárossal? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy végre megnyugodott. Magam elé képzeltem vakító mosolyát és édes gödröcskéit, mire önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.

Sokáig, majdnem egy fél órát beszéltünk, hiszen sok mesélnivalónk volt egymásnak, mivel már lehetett egy napja is, mikor utoljára hívtuk egymást. Ő az élményeit ecsetelte Japánról, míg én a tegnapi vásárlásról áradoztam – persze, mintha csak pár órája történt volna -, és Harry dicsőségére legyen mondva, minden panaszkodás nélkül tűrte, ahogy ilyen lányos témákról csacsogok, sőt úgy tett, mintha még érdekelte is volna a dolog. Viszont hosszú percek után neki indulnia kellett egy kisebb koncertre, ami miatt muszáj volt megszakítanunk a beszélgetést, azonban Harry most ezerszer is megígértette velem, hogy este még felhívom őt, legalább elalvás előtt. Alig vártam már a kedd reggelt, hogy végre újra találkozhassunk. Az elmúlt hetekben, hónapokban szinte minden egyes percet együtt töltöttünk, már megszokottá vált, hogy mindig velem van, most pedig nélküle olyan magányosnak éreztem magam.

Épphogy leraktuk a telefont, mikor Sarah lépett be az ajtón. Óvatosan, ügyelve fejfájásomra ülésbe tornáztam magam, majd elkerekedtek a szemeim, és mégis boldog mosolya húzódtak ajkaim, mikor még két vidám arcát láttam meg az ajtóban.

- Sziasztok! – köszöntem boldogan, de mégis még egy picit elképedve.

- Helló, csajszi! – ölelt meg Perrie. - Hallottuk, hogy mi történt. Hogy érezd magad?

- Már teljesen jól. – A fejfájáson, meg ezen a hülye rögzítőn kívül. Tettem hozzá magamban, miközben Eleanor arcára egy puszit nyomtam köszönésképpen. – Sajnálom, hogy miattam el kellett halasztani a tegnap esti programot.

- Oh, mi pont ezért jöttünk, nem kell emiatt aggódnod! – legyintett, mire csak értetlenül felhúztam a szemöldököm.

- Érted jöttünk – tette hozzá Perrie, mikor meglátta értetlen arcomat. – Az orvosod azt mondta, hogy hazamehetsz, amint felébredtél, mi pedig eljöttünk érted, hogy elvigyünk hozzánk.

- Rajtad tartjuk a szemünket, nehogy megint itt, a kórházban köss ki, ne aggódj! – biztosított Sarah.

- Ha kell még a lépcsőn is felcipelünk! – tette hozzá El határozottan.

- Oké! – nevettem el magam. – És mi a terv? – érdeklődtem.

- Hoztunk neked ruhát – mutatta fel Perrie a kezében lévő hátizsákot. – Kiszabadítunk innen, és kezdődhet a parti a fiúk nélkül! – lelkesedett.

- Akkor azt hiszem, elkezdek felöltözni! – jelentettem ki, és óvatosan elkezdtem kikászálódni az ágyból.

Sarah-tól kaptam egy fájdalomcsillapítót, majd némi ételt, amiket magamhoz véve már sokkal jobban éreztem magam, így öltözni is kezdtem. Már majdnem indulásra kész voltam, mikor Dr. Jackson jelent meg a kórteremben a zárójelentésemmel a kezében. Mégsem volt hajlandó átadni a papírokat addig, amíg nem kaptam tőle is egy kis megrovást, amiért nem fogadtam szót, és túlságosan megerőltettem magam. Miután ezredszerre is megígértem, hogy ezentúl jó kislány leszek, és megbeszéltünk egy időpontot hétfőre, mikor megjönnek a legújabb eredményeim, már indulhattunk is a lányokkal. Nagyon édes volt és mégis vicces, ahogy kímélni próbáltak. A kórházban az első emeleten volt a kórtermem, de még ezt a kis távolságot is lifttel tettük meg. Nem is olyan sokára pedig életemben először beléphettem a Malik villába. Teljesen más stílusú volt, mint Harryé, modern, tele hatalmas ablakokkal és Zayn random rajzaival a falakon. Egyedül azt sajnáltam, hogy Danielle nem jött el. Állítása szerint holnap korán indulnak Amerikába egy táncfellépésre, de igazából mindenki tudta, hogy Dani még nem tette túl magát Liamen, mi pedig csak a fájdalmas emlékeket idéztük volna fel benne. Ezen kívül viszont az este nagyon jó hangulatban telt, az együttlétünk első felét szinte végigcsacsogtuk. Egy pár óra múlva már minden londoni pletykát hallottam, amikről lemaradtam a kórházban töltött hetek, hónapok során. Közben pedig befontam Eleanor gyönyörű, hullámos fürtjeit, mielőtt Perrie kifestette a körmeimet. Természetesen egy kis egészségtelen gyorskaját is rendeltünk, majd egy kis pezsgővel koccintottunk. Én persze nem ihattam a gyógyszereim miatt, ezért Perrie-ék sem akartak, de nem hagyhattam, hogy miattam lemondjanak pár korty pezsgőről. Vagyis első körben egy kis pezsgőről, aztán előkerült egy üveg bor is, és egy kis idő után a hangulat a tetőfokára hágott. Habár én egy korty alkoholt sem ittam, a többiek felspannoltsága rám is átszállt. Hangos zenét hallgatva ugráltuk körbe az egész házat, miközben torkunk szakadtából énekeltünk. Azonban a mi energiánk is véges volt, így egy idő múlva lihegve terültünk ki Perrie-ék hálójában. Sarah egy székben esett össze, míg a házigazda velem együtt az ágyon terült el, Eleanor viszont csak egyszerűen a szőnyegezett földön feküdt ki.

- Ezt az estét meg kell ismételnünk máskor is! – jelentette ki Perrie.

- Mondjuk a következő lehetne nálunk – ajánlotta El.

- Igen, mikor a fiúk megint elmennek koncertezni vagy valami ilyesmi – lelkesedtem én is.

- Azért jó néha a fiúk nélkül – jegyezte meg Sarah. – Imádom Horant, de azért kell néha ilyen „pasik kizárva” este is – mondta, mi pedig egyetértően bólintottunk. Egy kis csend állt be közöttünk, majd egy pillanat múlva Eleanor szipogása visszahangzott a szobában.

- Héj, El… - állt fel, és ültem mellé, le a földre. – Mi a baj? – öleltem át féloldalasan, mire a többiek is körénk gyűltek.

- Úgy hiányzik Louis – vallotta be könnyes szemekkel.

- Tudom – bólintottam egy aprót egyetértően, hiszen ezek a Harry nélkül töltött napok nekem is hosszú éveknek tűntek.

- Nappal annyira nem is rossz – mondta Sarah szomorú szemekkel.

- De este, mikor egyedül fekszel be a hideg ágyba, és senki sem ölel át… - csuklott el Eleanor hangja. Biztos voltam benne, hogy könnyeinek legfőbb oka a sok pezsgő volt, de szavai őszinték voltak.

- És a ház is annyira üres… - tette hozzá Perrie könnyektől csillogó szemekkel. Magamban imádkoztam, hogy ne bőgjék el mindhárman magukat, mert nem tudtam volna mit kezdeni három összetört, részeg lánnyal.

- Ígérjétek meg, hogy nem hagytok egyedül, ha Lou nincs itt – könyörgött El.

- Támogatom az ötletet, én is gyűlölök egyedül lenni abban a hatalmas házban – fintorodtam el fájdalmasan.

- Akkor most tegyünk fogadalmat! – mondta ünnepélyesen Perrie, és felénk nyújtotta egyik kezét, mire mi is követtük mozdulatait, és összekulcsoltuk ujjainkat. – Ígérjük meg, hogy ezentúl sosem hagyjuk egymást egyedül, és ha a fiúk elutaznak valahova, minden estét együtt töltünk.

- Fogadom – mondtuk egyszerre, és mind a négyünknek mosoly ült az arcán.

Meghitt ígéretünk tétele után egy nagy adag boldogsághormonnal a kezünkben ültünk a tévé elé, és egy csöpögős, szerelmes drámát indítottunk el. Éjfél felé pedig már egy szem sem maradt szárazon, és egy tábla csoki sem volt már fellelhető a házban. Nem is tudom, hány óra lehetett, mikor hálózsákjainkat üresen a földön hagyva, mind a négyen Perrie-ék hatalmas franciaágyán nyomorogtunk, de semmi pénzért nem hagytunk volna egyedül senkit aludni, hiszen nem is olyan rég megszeghetetlen fogadalmat kötöttünk.

Ezek után pedig minden egyes nap, egészen hétfőig együtt töltöttük az estéket, és minden alkalommal másnál tartózkodtunk. Mondjuk, az alkoholt az estékre kitiltottuk, tekintettel az első összejövetelre, de így sem unatkoztunk egymás társaságában egy pillanatra sem.

Hétfő délután pedig, ahogy Dr. Jacksonnal is megbeszéltük, ott voltam a kórházban a legújabb leleteimért. Szinte megérkezésem után egy pillanattal már sorra is kerültem, és a megszokott kérdések után Dr. Jackson rá is tért a lényegre. Képtelen voltam figyelni a Doki szavaira, miután kezembe adta a lelteket, csak egy, a papírokból idézett mondata játszódott le a fejemben egymilliószor egymás után.

Képtelen voltam felfogni a Doki szavait.

Hosszú percekbe telt, mire sikerült felfognom a szavak súlyát. A sok szenvedés és keserves kezelés végre meghozta gyümölcsét. Persze azzal is tisztában voltam, hogy még semmi sem biztos, még bármi történhet, hiszen nem gyógyultam meg, de újra remény ébredt bennem. Újra esélyt láttam arra, hogy megtartsam Harrynek tett ígéretemet, miszerint meggyógyulok, és sosem hagyom el őt. Megint volt reményem, hogy ott lehetek, mikor Adam első osztályba megy, vagy, hogy én lehetek a tanú Sarah esküvőjén, és a koszorúslány, mikor Perrie és Zayn összeházasodnak.

Hatalmas mosollyal az arcomon léptek ki a klinika hatalmas ajtaján, és leleteimet szorongatva, kissé még bódultan sétáltam autóm felé. Már reflexszerűen vezettem el Harry házáig, és egy húsz perc múlva beálltam a garázsba, majd elcsodálkoztam, hogy már haza is értem, hiszen a sok agyamban kavargó gondolat miatt oda sem figyeltem az útra. Első gondolatom volt, hogy felhívom Harryt, és elmondom neki a jó hírt, de telefonomat inkább visszadugtam a zsebembe, és a gardróbomba mentem, hogy összeszedjek pár cuccot a ma estére, amit Eleanoréknál töltünk. Személyesen akartam beavatni a fejleményekbe, hiszen ez nem telefon téma volt, bármennyire is feldobott gyógyulásom tudata, és különben is túlságosan kíváncsi voltam Harry arcára, mikor elmondom neki a legújabb lelet tartalmát. Viszont azt már nem tudtam megtiltani magamnak, hogy barátnőimmel ne osszam meg bódulatom okát. Átgondolatlanul dobáltam be random dolgokat a hátizsákomba, egyetlen célom volt, hogy minél elébb Louis-ék házába érjek, és legszívesebben az egész világnak elmondtam volna nemrég hallott fejleményeket.

Gyorsan megérkeztem az ismerős házhoz, ahol nem is olyan régen, egy délután vidáman korcsolyáztam, bár a korizásra már nem volt lehetőség, hiszen március lévén az idő is jobba fordult, így a pályát is száműzetésbe kellett küldeni a következő télig. Igazából nem is volt szükség nekünk korcsolyázásra ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, főleg most. Megérkezésemkor a lányok nyakába ugrottam, és örömkönnyektől csillogó szemekkel meséltem el nekik a jó hírt. Őszinte örömöt láttam az ő arcukon is, és nem tudtuk megállni, hogy fel ne bontsunk egy üveg pezsgőt, persze szigorúan csak alkoholmenteset.

Azonban minden perc elteltével egyre jobban vártam, hogy Harry hazaérjen, és a többiek is a szokásosnál sokkal többször említették meg a fiúkat, hiszen már csak egyet kellett aludnunk a repülőjük landolásáig. Előreláthatóan hajnalban érkeznek meg, így másnap reggel már mi is korán keltünk, hogy otthon tudjuk várni a mi elveszetteinket. Én is már akkor elindultam hazafelé, mikor a nap még fel sem kelt teljesen, út közben pedig megálltam egy pékségnél, hogy főzőtudomány hiányában tudjak valamivel szolgálni Harrynek, ha hazaér. Az a kis idő is, amit még Harry nélkül kellett töltenem, sokkal hosszabbnak tűnt, mint az elmúlt napok, mikor nem volt mellettem. Az idő alatt pedig, hogy lefoglaljam magam valamivel, a gardróbomban raktam rendet, majd kipakoltam, és újra átrendeztem az egészet. Ezzel végezve pedig a fürdőbe indultam mosni, vagy takarítani, még nem döntöttem el egészen, mikor meghallottam a bejárati ajtó nyílását, mire szívem hevesen kezdett dobogni. Szaporán szedtem a lábam a földszintre a lépcsőn keresztül, nem is foglalkozva azzal, hogy megint lezúghatok róla a nagy sietség miatt. Egy pillanatra azonban megtorpant, és a lélegzetem is elállt, mikor megpillantottam Őt a nappaliban. Ahogy újra láttam csillogó zöld szemeit, kisfiús, gödröcskés mosolyát és kócos fürtjeit, szinte képtelen voltam elhinni, hogy bírhattam ki nélküle majdnem egy egész hetet. Mikor ő is rám emelte szemeit, széles mosolyra húzódtak ajkai, és ledobta bőröndjét a kanapé mellé, majd hosszú léptekkel sietett felém, és a lépcső aljánál, kitárt karokkal várt rám. Nekem nem is kellett több, és újra megindulva felé az utolsó pár fokot kihagyva olyan lendülettel öleltem át, mielőtt bármit is mondhatott volna, hogy egy pillanatra elvesztett egyensúlyát velem a karjaiban, majd egy pillant múlva már mindketten a földön feküdtünk. Nekem semmi bajom nem lett, hiszen puhára, vagyis Harryre estem, de a Göndörke rosszabbul is járhatott volna, ha fejét nem a nappali szőnyegébe veri.

- Sajnálom – kuncogtam egy csöpp megbánás nélkül a hangomban, majd ajkaimat hevesen nyomtam az övéire. Már azóta csak csókjára és gyengéd érintésére vártam, mióta csütörtök reggel elment. Most pedig végre úgy éreztem, hogy újra teljes minden. A szívemben keletkezett lyukat végre betöltötte az a személy, aki távolságával ezt a fájdalmas rést okozta.

- Helló – súgta ajkaimra, és karjai szorosabban fonódtak derekam köré.

- Szia – mosolyogtam fel rá szélesen, és őrülten boldogan.

- Hiányoztál – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Te is nekem – vallottam be. – Nagyon-nagyon – súgtam, és szavaimat egy-egy apró csókkal pecsételtem meg. – Milyen volt Japán? – érdeklődtem őszinte kíváncsisággal, habár minden nap többször is beszéltünk telefonon, és kívülről fújtam, hogy hol jártak az elmúlt szűk egy hét alatt, de újra akart hallani minden legkisebb részletet is.

- Mesélek, csak engedj felállni – nevetett, mire mosolyogva lemásztam róla, így ő is fel tudott kelni a földről. Édesen a kezem után nyúlt, de ujjai megálltak a levegőben, arca pedig elkomorult egy kicsit, és értetlenséget vett fel, ahogy szemei a jobb kezemre szegeződtek. – Mi történt a csuklóddal? – kérdezte, és óvatosan vette ujjai közé sérült karomat, majd vizsgálgatni kezdte a kék rögzítőt. Én viszont annyira boldog voltam, hogy végre újra láthatom őt, hogy erről a kis apróságról már teljesen el is felejtkeztem.

- Áh, semmiség az egész! – legyintettem, és hátam mögé rejtettem karomat.

- Aha, és mégis mi volt ez a semmiség? – húzta fel a szemöldökét.

- Csak leestem a lépcsőről – fordultam el tőle egyszerűen vállat vonva, és a nappaliban leültem a kanapéra, hogy addig se kelljen a szemébe néznem.

- Csak leestél a lépcsőről? – ráncolta össze a homlokát mellkasa előtt összefont karokkal.

 -Igazából semmiség volt az egész – füllentettem. – Csak kificamodott a csuklóm, meg kicsit bevertem a fejem.

- Ennyi? – ült le mellém vizsgálódó tekintettel.

- Hát meg bent is kellett maradnom a kórházban egy napot – tettem hozzá.

- Azt mondtad, hogy nem volt nagy dolog az egész, akkor miért is kellett bent maradnod? – tette fel további kérdéseit.

- Hát mert egy kicsit elájultam, nem is említettem? – játszottam a meglepettet.

- Oh, csak elfelejtetted, értem én – szólt hitetlenkedve, lehunyt szemmel, az orrnyergét masszírozva. - És mégis hogy sikerült leesned a lépcsőn? – nézett fel rám.

- Hát… Arra már nem is emlékszem – füllentettem.

- Szeretnéd, hogy felfrissítsem az emlékezeted? – húzta fel a szemöldökét. – Vásárolni mentetek Sarah-val, és túlságosan megerőltetted magad annak ellenére, hogy többször is figyelmeztettelek, hogy vigyáznod kell – vádolt meg.

- Te honnan tudsz erről? – esett le az állam.

- A barátnőid nagy része az bandatársaimnak a csajai, szóval elég gyorsan eljutott hozzám a hír – mondta.

- És hagytad, hogy hosszú percekig idegeskedjek, hogy hogyan fogsz reagálni, mialatt az egészről tudtál? – vádoltam meg.

- Az, hogy már tudtam róla, még nem azt jelenti, hogy nem vagyok dühös – mutatott rám. – Főleg, amiért eltitkoltad előttem – húzta össze szemeit.

- Nem titkoltam el előled, csak kicsit el akartam halasztani, hogy megtudd – védtem meg magam. – Nem akartam, hogy idegeskedj, azt meg főleg nem, hogy ott hagyd Japánt, különben sem lett semmi komoly baj – húzódtam közelebb hozzá.

- De lehetett volna – emlékeztetett. – Csakis azért, mert nem vagy képes hallgatni rám, vagy ha nem is rám, legalább az orvosra!

- Tudom, és sajnálom, de már tényleg megtanultam a leckét – fektettem fejemet a mellkasára, ő pedig minden haragja ellenére karjait derekam köré fonta. Tudtam, hogy nem is olyan dühös rám, mint mutatja. 

- Remélem is – sóhajtott megadva magát nekem.

- Akkor nem haragszol? – néztem fel rá hatalmas szemekkel.

- Hát persze, hogy nem – sóhajtott, és egy puszit lehelt hajamba.

- Különben is, olyan jó kislány voltam az utóbbi napokban. Sarah-t is megkérdezheted! – győzködtem. – De most ettől a sok pihenéstől túl sok a fölösleges energiám – vallottam be mélyen magamba szippantva édes illatát.

- Túl sok az energiád? – húzta fel a szemöldökét jól mulatva rajtam. – Akkor talán ki kellene mozdulnunk. Menjünk el egy olyan helyre, ahol már nagyon régen jártunk – ajánlotta.

- Benne vagyok, különben is van egy meglepetésem a számodra! – álltam fel az öléből lelkesen, mire ő is követte a példámat. Sejtettem, hogy milyen helyre gondol, így mosolyom csak még nagyobbra nőtt.