Másnap reggel, miután felébredtem a telefonomra pillantva, csodálkozva vettem észre, hogy majdnem egy fél napot átaludtam. A szekrényemen ott állt a reggelire kapott, kissé már kiszáradt kakaóscsigám, de úgy döntöttem, hogy inkább megvárom az ebédet, és csak a reggelihez való nagy pohár tejet ittam meg, míg bevettem a gyógyszereimet. Szerencsére napról napra egyre kedvesebb pirulát kellett szednem, és a nővér szerint már az infúziót sem sokáig kapom, aminek hatását is megéreztem, hiszen sokkal éberebb voltam mostanában, mint mikor a gyógyszerek eltompítottak. A későig tartó alvást pedig annak tudhattam be, hogy a tegnapi parti teljesen elszívta az energiámat, de ma már sokkal jobban, sokkal kipihentebbnek éreztem magam. Harryt sehol sem láttam, amin nem is csodálkoztam. Igaz, megígérte, hogy mellettem lesz, még mielőtt felébredek, mégsem tudtam neheztelni rá. Sokat hallottam már a híres bulizásairól, sőt egy-kettőnek még tanúja is voltam, szóval tudtam, milyen egy átbulizott éjszaka után. Valószínűleg még mindig – legjobb esetben a saját ágyában – alszik, és a tegnap este történtekre szinte alig fog emlékezni még ébredés után is.

Mégsem unatkoztam, mert még ebéd előtt apa beugrott meglátogatni engem. Sokat beszélgettünk, de sajnos egy rossz hírt is hozott, miszerint nem hozhatja be hozzám Adamet, mert a klinika területére nem jöhetnek be tizennégy év alatti kisgyerekek, így szomorúan kellett elfogadnom, hogy csak hetek múlva találkozhatok legközelebb kisöcsémmel. Együtt ebédeltem apuval a kórtermemben, de nem a valójában nem is olyan rossz kórházas kosztot, mert az én öregem a kedvenc éttermemből hozott nekem is egy nagy adagot a napi menüből. Egy óra után egy picivel azonban neki is el kellett mennie Adamért az oviba, így újra egyedül maradtam. Már nem számítottam senki látogatására, csak Harryére majd a későbbi órákban, hiszen mindenki a tegnapi buli fáradalmait próbálta kipihenni a jelek szerint. Egyedüllétem alatt egy magazint lapozgattam, amit az egyik nővér hozott fel a szobámba unaloműzésképpen. Természetesen a fiúkról is volt benne szó rögtön a második oldalon, amiben szerencsére én nem lettem megemlítve, mint Harry beteg barátnője. Mikor több mint két hónapja valahogyan kiderült mindenki számára betegségem, és még egy lehangoló cikk is megjelent rólunk, Harry teljesen felkapta a vizet, és minden áron ki akarta deríteni, hogy ki szivárogtatta ki a médiának a betegségem. Én mégsem tudtam olyan komolyan venni ezt az egészet, hiszen úgy is tudtam, hogy valakinek előbb vagy utóbb el fog járni a szája, így nem is nagyon csodálkoztam, mikor először megláttam egy közös fotónkat az újság címlapján. Hetekig ment a találgatás, hogy vajon a kapcsolatunkra mindez milyen hatással lesz, de egy ideje szerencsére leszálltak a témáról, miután már hosszú idő telt el a nagy hír kirobbanása óta, és mi még mindig boldogan, egymás kezét fogva sétálgattunk az utcákon Harryvel. Az egyetlen dolog, ami meglepett, azaz volt, amit a Twitteren láttam. Már nagyon régen nem vagyok fent egyetlen közösségi oldalon sem a sok gyűlölködés miatt, amit kaptam, mióta Harryvel vagyok, de most mégis megakadt a szemem pár kedves, nekem címzett jókívánságon. Nem is hittem volna, hogy ennyi édes üzenetet kapok majd a betegségemmel a kapcsolatban, szinte alig voltak olyanok, akik máris a halálomat kívánták. Egy idő után pedig Harry is megnyugodott, és már nem akarta minden áron megtalálni az árulót.

Most sem említettek meg engem egy szóval sem, csak a lassan közelgő turnéról volt szó az oldalakon. Viszont még szinte végig sem olvastam a cikket, mikor nyílott a kórtermem ajtaja, mire azonnal felkaptam a fejem. Rögtön széles mosoly húzódott az arcomra, ahogy megláttam a szobába belépő Göndörkét. Szörnyen nyúzottan nézett ki, szemei alatt sötét karikák húzódtak, míg göndör fürtjei még a szokásosnál kis kócosabban meredtek össze-vissza.

- Szia – mosolyodtam el még szélesebben, és felé nyújtottam egyik kezem. Fáradt mosolyra húzódott a szája, ahogy összekulcsolta ujjainkat, majd egy lágy puszit nyomott a homlokomra. Szótlanul rúgta le lábáról szétjárt csizmáit, és kicsit megemelve a takarót befeküdt mellém a paplan alá. Átölelve derekamat szorosan húzott magához, és fejét finoman a hasamra helyezte, majd csukott szemmel rejtette arcát a kórházi hálóingembe.

- Szia – mondta halkan, rekedtes hangon, mintha csak nemrég kelt volna fel, és csukott szemmel édesen elmosolyodott, ahogy mélyen beszívta illatomat. Kérdezősködni akartam a tegnapi partiról, de láttam rajta, hogy az egyetlen, amire szüksége van, azaz alvás, és hogy a közelében legyek. Így csak finoman beletúrtam göndör fürtjei közé, és lehajolva egy lágy csókot helyeztem el ajkain, mire szemét csukva tartva, lágyan elmosolyodott. Szinte nem is telt bele pár perc, és meg sem mozdulva, szorosan magához ölelve álomba merült. Halkan kuncogtam édes fáradtságán, nehogy felébresszem, de nagyon mulatságosnak tartottam gyűrött arckifejezését. Egyre kíváncsibb voltam, hogy mi történhetett az éjszaka, miután én eljöttem, hiszen Harryt látva elég nagy bulit csaphattak a barátaival, de a részletek még várattak magukra. Az elkövetkezendő órákban mégsem unatkoztam, hiszen le sem bírtam venni a szemem Harry kissé nyúzott, de mégis olyan édes arcáról.

Már fél öt is eltelt lassan, mikor Harry végre mocorogni kezdett. Az elmúlt több mint három órában rajtam feküdt, így kezdett kissé kényelmetlen lenni a póz, amiben órák óta feküdtem, de eddig mégsem volt szívem mocorgásommal felkelteni őt.

- Mennyi az idő? – kérdezte mély, rekedt, alvás utáni hangon, de szemeit még mindig csukva tartotta.

- Fél öt múlt – mondtam halkan, ahogy ránéztem telefonomra, mire Harry ajkai közül egy halk nyögés tört elő, nekem pedig muszáj volt felkuncognom. Egyik kezemet arcára simítottam, és egy lágy csókot leheltem szája sarkába. Végre lassan kinyitotta alvástól csillogó szemeit, és legurult rólam, mire halkan fellélegeztem. - Hogy érzed magad? – kérdeztem hajába túrva.

- Mint akit leütöttek – morogta. – Sajog a fejem – nyögte.

- Szereztem neked gyógyszert – mondtam, mire egy halvány, de mégis hálás mosolyt villantott felém. Nyögdécselve könyökére tornázta magát, majd a kezébe adtam egy pohár vizet a fájdalomcsillapítóval együtt, amit a nővértől szereztem.

- Nem vagy éhes? – kérdeztem.

- Nem – húzta fel az orrát undorodva, és visszahanyatlott az ágyra, miután bevette a gyógyszert, én pedig nem tudtam visszafojtani mosolyomat.

- Enned kellene valamit – mondtam lágy hangon. Próbáltam halkan szólni hozzá, hogy ne tegyem még beszédemmel is rosszabbá fejfájását.

- Még gondolattól is rosszul vagyok – nyögött, ahogy a hátára fordult, engem a mellkasára húzva.

- Akkor én sem eszem – erősködtem, hiszen tudtam, hogy muszáj valamit ennie, ahhoz, hogy legalább a gyomra rendben legyen.

- Ne próbálj megzsarolni! – szólt kissé szigorúbb hangnemben.

- Oké – sóhajtottam fel, de mosolyom még mindig ott volt az arcomon. Láttam, hogy milyen morcos kedvében van, és hogy nem érzi jól magát, így nem volt szívem vitatkozni vele. – Akkor legalább meséld el, mi történt a partin, miután elmentem – kíváncsiskodtam.

- Nem igazán emlékszem – vallotta be, mire halkan felkuncogtam. – Ne nevess ki! – morogta.

- Mennyit ittál, Harold? – vontam felelősségre viccesen.

- Nem tudom, nem igazán számoltam – vonta meg a vállát lehunyt szemekkel. – Mindenki koccintani akart velem, és én, mint ünnepelt, nem mondhattam nemet senkinek sem – magyarázta. Én próbálkoztam, tényleg próbálkoztam visszafojtani, de hangos kacagás tört ki belőlem. Felkönyököltem Harry feje mellett, és nevetve néztem le mogorva arcára.

- Sajnálom – suttogtam, ahogy egy puszit helyeztem orra hegyére, majd szája sarkába, végül pedig ajkaira nyomtam egy lágy csókot. Hirtelen pattantak ki Harry szemei, majd egy gyors és határozott mozdulattal fordított helyzetünkön. Ő került felülre, két csuklómat egyik kezével rabul ejtve kiszabadíthatatlanul tartotta a fejem fölé, míg másikkal a nyakam mellett támasztotta magát. Arcán már nyoma sem volt az előbbi szenvedésnek. Határozottan, de mégis gyengéden bánt belem, mintha csak porcelánból lennék, és ügyesen kikerülte a karomból kilógó infúziót is. Őszintén megleptek hirtelen mozdulatai, és halkan felsikítottam.

- Mit csinálsz? – suttogtam.

- Meg akarlak büntetni, amiért kinevettél – súgta, ahogy fülemhez hajolt. – Ha nem lenne benned ez az átkozott cső… - kezdte, de mondatát nem fejezte be, és egy szenvedélyes csókkal tapasztotta be ellenkezésre nyíló ajkaimat. Erősen harcoltam ellene, de csuklómat még mindig ellenállhatatlanul tartotta a fejem fölött. Nyelvével határozottan tört utat a számba, én pedig hangos nyögéssel adtam nemtetszést kezeim fogsága miatt. Szinte azonnal elengedte csuklóimat, helyette ujjait gyengéden csípőm bőrébe mélyesztette. Végre szabad kezeimmel göndör fürtjei közé túrtam, ujjaim fürgén játszadoztak pár puha tinccsel a tarkójánál. Nem akartam véget vetni forró csókcsatánknak, és rosszallóan mordultam fel, mikor ő húzódott el előbb. – Hozok valami vacsorát – vigyorodott el elégedetlenségem láttán, és egy pillanat múlva le is szállt rólam, engem egyedül hagyva szaporán dörömbölő szívemmel, és levakarhatatlan, szerelmes mosolyommal az arcomon.

Másnap reggel lustán nyitottam ki szemeimet. Kezeimmel Harryt kerestem, de csak a lepedőt markolásztam magam mellett. Nagyot nyújtózva próbáltam kiverni a maradék álmosságot a szememből. Fogalmam sem volt, Harry hová tűnhetett, hiszen tegnap este még mellettem aludt el. Miután hozott magunknak vacsorát a kantinból, én pedig leerőltettem a torkán pár falat szendvicset, aminek köszönhetően megjött az étvágy is, nem kellett sok, és szokatlanul korán, már nyolc óra után egy kicsivel álomba is merült. A telefonomra pillantva már nem is találtam annyira furcsának, hogy nincs mellettem, hiszen már lassan fél tíz is elmúlott. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban újra betoppanhat a reggelimmel a kezében. Arcomra mosoly húzódott, ahogy megpillantottam a szekrényen a vázában álló friss szegfűcsokrot. Azt is jó hírként vettem tudomásul, hogy többé már nem lógott infúzió a karomból, és csupán pár szem gyógyszert kellett lenyelnem, ami arra engedett következtetni, hogy állapotom is egyre javult. Igazából sokkal jobban is éreztem magam, mint az elmúlt napokban. Kipihent volt, és tele energiával. Többé nem tudtam az ágyban lustálkodni, lábaim sétálásra késztettek, habár Dr. Jackson erősen tiltott mindenféle nagyobb mozgástól. Ma lett volna az első gyógytornám, hogy megint megtanuljak járni a kóma után, de úgy éreztem, hogy semmi szükség rá most már. Erőt éreztem magamban, és úgy éreztem, hogy végre muszáj kikelnem az ágyból. Persze azért reálisan is kellett gondolkoznom, hiszen tudtam, hogy egy nagyobb sétára képtelen lennék, de a fürdő nem tűnt olyan nagy távolságnak. Alig csak pár lépés lehetett az ágyamtól a fürdőajtóig, és már különben is szükségem lett volna egy fogmosásra, és egy alaposabb mosakodásra, meg persze fésülködésre. Ülésbe tornáztam magam az ágyon, és lehajtottam magamról a takarót. Karommal segítve az ágy szélére toltam magam, és óvatosan helyeztem egyik lábam a padlóra, majd mellé a másikat. El tudtam képzelni, milyen dühös lenne most Dr. Jackson, és Harry rosszalló arcát is láttam magam előtt, de kitűztem magam elé egy célt – ebben az esetben a fürdőajtót – és tudtam, hogy bármit megtennék, hogy azt elérjem. A hideg parketta csiklandozta ujjaimat, mire halkan felkuncogtam, de egy pillanat múlva újra megkomolyodott az arcom. Összeszedtem minden erőmet, és kezemmel segítve fel tápászkodtam az ágyról. Lassan helyeztem át testsúlyomat lábaimra, és próbáltam kizárni a fájdalmat, amit tagjaimban éreztem. Szörnyen gyenge voltam, de hatalmas mosoly kúszott az arcomra, mikor sikerült lábra állnom. Igaz, még erősen szorítottam az ágy végét, de már a saját, igaz kissé remegő lábaimon álltam. Óvatosan tettem pár lépést az ágy mellett, erősen koncentráltam, hogy ne essek el. Nagy levegőt véve engedtem el az ágy keretét, és lábaimat lassan, bizonytalanul pakolgatta egymás elé. Szívem a torkomban, hevesen dobogott, mikor térdeim kissé megrogytak, és a falba kellett támaszkodnom egy pillanatra, nehogy elessek. Megpihentem egy kicsit, és hosszan fújtam ki a levegőt. Éreztem, hogy testemből fokozatosan tűnik el minden erő, de már olyan közel voltam a célomhoz, hogy nem adhattam fel. Kiegyenesedtem, és ellöktem magam a faltól. Lassan, ingatag léptekkel céloztam meg újra a fürdőajtót. Egy lépés… Két lépés… Kezemmel segítettem megtartani az egyensúlyom, de mégis egyre csak szélesedő mosolyra húzódott a szám. Halkan kuncogtam, majd nevetni kezdtem. Kinevettem a Dokit, Harryt, a nővéreket, és mindenkit, akik nem hitték, hogy lábra tudnék állni, talán még magamat is. Még alig három-négy lépés lett volna az ajtóig, mikor hirtelen térdem megrogyott, és kibillenve egyensúlyomból a földre zuhantam. Mosolyom azonnal lehervadt az arcomról, és egy halk sikoly is elhagyta ajkaimat az ijedtség miatt. Lenyugtattam heves szívverésemet, és összeszedve minden erőmet, újra megpróbáltam felállni. Már csak olyan kevés volt hátra, itt nem bukhattam el. Talpra helyeztem lábaimat, és újra rájuk támaszkodtam, de gyenge végtagjaim feladták, és újra összecsuklottam. A kórterem közepén, a földön ültem, miközben körülöttem semmi sem volt, amibe kapaszkodni tudtam volna. Még egyszer megpróbáltam felkelni a padlóról, de minden erőlködés hiábavaló volt, és újra összezuhantam, akár egy rongybaba, amit a földre dobnak. Könnyek kúsztak le az arcomon, ahogy kezeimmel a falhoz húztam magam, mert lábaimat képtelen voltam akár megmozdítani is. Minden erő kiszállt belőlem, és összetörten dőltem neki a hűvös falnak. Túl sokat hittem magamról, és nem hallgattam Harryre, vagy a Dokira. Nem szabadott volna ilyen félvállról vennem ezt az egészet, mikor legbelül tudtam, hogy nem sikerülhet. Csak álltattam magam, hiszen nem vagyok ám különleges beteg, velem sem történnek csodák. Talán a műtét sikeressége annak tűnhet, de igazából az is csak egy végtelenül tehetséges orvosnak volt köszönhető. Egy kis részem azért mégis azt hitte, hogy sikerülhet, de megbuktam. Összetörve, tehetetlenül ültem a földön, miközben könnyeim záporként mosták arcomat. Halk zokogásom töltötte be nem túl nagy kórtermet, ahogy arcomat kezeim közé temettem. Ennél már csak az lehetett rosszabb, mikor valaki rám talál, olyan megalázó. Rögtön el tudtam képzelni Dr. Jackson szidalmazását, és Harry csalódott tekintetét. El akartam süllyedni ott helyben, eltűnni mindenki szeme elől.

Elvesztettem időérzékelő képességem, de talán egy órát is ott ülhettem a parkettán könnyeim között, míg végül az ajtó halkan nyílódott. Próbáltam eltűnni, a falnak préseltem a hátam, de mégsem sikerült láthatatlanná válnom. Harry göndör fürtjeit láttam meg hirtelen, ahogy belépett az ajtón. Arcáról a mosoly azonnal lefagyott, mikor megpillantotta üres ágyamat.

- Ash? – szólalt meg. – Ash, hol vagy? – emelte fel kicsit hangját. Aggódó tekintete bűntudattal töltötte el szívemet. Aggódással teli szemeit sietve futtatta végig a szobán, majd tekintete rajtam állapodott meg. Sietve helyezte el az eddig kezében pihenő papírzacskót, és kávéspoharat az asztalon, ahogy felém igyekezett értetlen, és könnyeim láttam kissé kétségbeesett arccal. – Ash… - guggolt le elém. – Mi történt? – kérdezte gyengédséggel teli hangon. Szégyenkezve rejtettem kezeim közé arcomat, és újra zokogásban törtem ki. Szinte azonnal megéreztem Harry karjait derekam körül, ahogy szorosan a mellkasára vont. – Mi történt, Ash? – kérdezte újra. – Kérlek, mondj valamit! – könyörgött kissé idegesen.

- Én akartam… - kezdtem szipogva. – A fürdőbe… A fürdőbe akartam menni… - szipogtam.

- Istenem, Ash! De Dr. Jackson szigorúan megtiltotta, hogy kikelj az ágyból, főleg egyedül! Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – szólt kis megrovással a hangjában. Próbáltam visszafogni magam, de rosszalló hangszíne hallatán csak még jobban folytak könnyeim. Hirtelen éreztem, ahogy eltűnik alólam a talaj. Harry a hátam és a térdhajlatom alá nyúlva emelt fel a földről, és vitt el az ágyig. Ujjaimat összekulcsoltam tarkója mögött, és arcomat ingébe fúrva keservesen belezokogtam mellkasába. - Megsérültél? – kérdezte már sokkal gyengédebben, ahogy egy kósza tincset kisöpört könnyes arcomból. Kérdésére szavakkal nem válaszoltam, csak egy picit megráztam a fejem. – Hála Istennek! – sóhajtott fel kissé megkönnyebbülten, ahogy közelebb húzott magához, és karját szorosabban zárta körém. Szívemet azonnal megmelengette apró gesztusa, és felnézve rá, letöröltem arcomról sós könnyeimet, de hiába, hiszen helyükre azonnal újak érkeztek.

- Mérges vagy rám? – kérdeztem arcát fürkészve. Tekintet kissé szigorú és merev volt, de szemei melegséget árasztottak magukból. Megszakította szemkontaktusunkat, és hosszan fújta ki a levegőt. – Sa-sajnálom – dadogtam remegő hangon. Belesajdult a tudatba a szívem, hogy Harry talán nehezteljen rám.

- Dehogy haragszom, Ash – szólt halkan, lecsókolva arcomon lefelé cikázó könnyeimet. – Nem akartam ilyen dühösen rád szólni, csak azt hiszem, megijedtem. Az ágyad üres volt, te pedig a zokogva a földön feküdtél. Hirtelen azt sem tudtam, mit gondoljak – vallotta be, és egy hosszú puszit nyomott homlokomra. – De tulajdonképpen hova is akartál menni? – kérdezte.

- Csak a mosdóba – mondtam halkan. Könnyeim áradata ekkor már elapadt, és kezdtem megnyugodni Harry védelmező karjai között.

- Miért nem szóltál valakinek, vagy vártad meg, míg visszajövök? – kérdezte, ahogy körém csavarta takarómat, mert lábaim kissé átfagytak a padlón való ülésről, és hőmérsékletük egy jégcsapéhoz kezdett hasonlítani.

- Ne beszélj butaságokat, Ash! – szólt lágyan. – Senkinek sem vagy a terhére. A nővérek csak a munkájukat végzik, és nekem sem fáradtság vigyázni rád. Te teszel boldoggá azzal, hogy velem vagy, és nem akarok többé egy pillanatot sem eltölteni nélküled. Örülök, ha bármiben segíteni tudok neked, pont ezért is kértem, hogy költözz vissza hozzám – nézett szemembe mélyen, szerelmesen.

- Igazából tudom, és nagyon hálás vagyok neked. Köszönöm, hogy mellettem állsz mindenezek után, hiszen annyi lehetőséged lett volna elfutni, de te még mindig mellettem vagy. Viszont olyan kiszolgáltatottnak érzem magam így – vallottam be.

- Ez már nem fog ez sokáig tartani, ígérem – mondta egy halvány mosollyal szája sarkában, ahogy nagyujjával végigsimított az arcomon. – Ma elmész az első gyógytornára, és pár nap múlva már a kórházkertben fogunk sétálgatni, rendben? – kérdezte édesen mosolyogva rám, amit én őszintén viszonoztam. – Csak többé ne csinálj ilyen butaságot – kérte.

- Rendben – bólintottam egy aprót, és ajkaimat az övéire tapasztottam. Az előbbi kétségbeesésem már teljesen a múlté volt, és boldogan öleltem magamhoz a férfit, akit szeretek. Beláttam, hogy hülyeséget csináltam, és talán túl is reagáltam a dolgot. A legjobban viszont azt sajnáltam, hogy Harrynek aggodalmat okoztam, annak ellenére, hogy fejembe vettem, hogy mindenáron megkímélem őt minden rossztól, ami körülvesz minket. Alig vártam már, hogy végre elhagyhassam ezt a klinikát. Persze tökéletesen meg voltam vele elégedve, hiszen az orvosok és a nővérek is mind kedvesek voltak, az ellátásról nem is beszélve, de úgy éreztem, hogy sokkal jobban tudnék pihenni otthon, a nyugodtabb körülmények között, a szeretteim mellett, Harry szerető kényeztetésében.

- Figyelj, ezt az egészet ne mondjuk el a Dokinak, rendben? – néztem fel rá, miután ajkaink elváltak egymástól.