Már lassan egy hete járok a gyógytornára. Az első alkalmak, még a gyógyszerek ellenére is szörnyen fájdalmasak voltak, pedig eleinte csak fekve kellett mozgatnom, vagy mások tornáztatták a lábam. Pont ezért nem is hagytam, hogy Harry elkísérjen egy-egy kezelésre, nem akartam, hogy lássa a fájdalmat az arcomon, hiszen tudtam, hogy reagált volna, és nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát. Viszont abba már nem volt hajlandó beleegyezni, hogy a kemoterápiák alkalmával ne legyen mellett, amit nem is bántam, hiszen egyre jobban bírtam ezeket a fajta kezeléseket, és a gyógyszereket is sikerült megszoknom minden mellékhatással együtt. Persze még így sem volt kellemes élmény, hiszen folytonos hányinger kerülgetett, de valahogy már egészen kibékültem velük. A gyógytorna pedig bármennyire is fájdalmas volt a kezdetekben, mégis minden szempontból megérte, hiszen annyi idő után végre eljött a nap, mikor újra, orvosi engedéllyel elhagyhattam a kórtermemet, egyetlen kikötés volt csupán, hogy a klinika területén ne lépjek túl. Izgatottan vártam a reggeli vizitet, majd papucsot húzva a lábamra, Harryvel az oldalamon készen álltam a sétára, amit azóta, a szörnyű próbálkozás óta egyszer sem kíséreltem meg. Azért az izgatottság mellett félelem is volt bennem. Féltem az újabb elbukástól és a csalódástól. Harry ragaszkodott hozzá, hogy ő kísérjen el a kis sétámra, így minden orvosi segítséget elutasítottam, hisz tudtam, hogy az ő kezei között vagyok a legnagyobb biztonságban. Szorosan kulcsoltam össze ujjait enyémekkel, ahogy lábaimat az ágyról lelógatva a padlóra helyeztem. A szívem a torkomban dobogott, és az sem segített sokat, hogy lábaim is remegtek az idegességtől. Harry egy halvány, biztató mosolyt küldött felém, én pedig nagy levegőt véve testsúlyomat lábaimra helyeztem. Habár térdeimet instabilnak és gyengének éreztem, mégis remény gyúlt bennem, mert teljesen egyedül meg tudtam állni. Apró, bizonytalan lépéseket tettem előre, miközben Harry szorosan mellettem követett, készen állva arra, hogy akár egy esésnél vagy botlásnál segíteni tudjon, de lábaim remegése ellenére még mindig biztosan álltam Harry kezét erősen szorongatva.

- Sikerült… - suttogtam levakarhatatlan mosollyal az arcomon, miközben boldogan pillantottam fel Harryre.

- Hát persze, hogy sikerült. Tudtam, hogy így lesz – nézett le rám büszkén, én pedig szorosan bújtam mellkasához, karommal derekát ölelve. Harry édesen felkuncogott, és viszonozta cselekedetem egy puszit lehelve homlokomra. Mégis tudtam, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Elválva egymástól újra elindultunk teljesen céltalanul, de minden lépés után éreztem, ahogy az erő eltűnik lábaimból.

- Harry… - szóltam halkan. – Álljunk meg egy kis ideig – kértem. – Csak pihenek egy picit. – Harry megértően egy aprót bólintott, majd derekamat átkarolva egy székre ültetett, és helyet foglalt mellettem egyik kezemet az övéi közé véve. – Ez nem fog menni – ráztam meg a fejem, és lesütöttem a szemem, mert látásom homályosodni kezdett könnyeim miatt. Nem akartam sírni, de csalódott voltam, hiszen alig jutottunk el a folyosó feléig, én pedig máris képtelen voltam mozogni.

- Dehogynem, Ash – szólt halkan, és mutatóujjával az állam alá nyúlva kényszerített, hogy szemeibe nézzek. Azokba a gyönyörűen csillogó smaragd tekintetekbe. – Nem emlékszel, mi történt egy héttel ezelőtt? A fürdőig sem tudtál kimenni, most pedig teljesen egyedül eljöttél idáig. Nem baj, ha most nem megy több, mert pár nap múlva már a klinika kertjében fogunk sétálgatni – szólt édes mosollyal, biztatóan. – Ma eljutottunk a folyosó feléig, holnap már a liftig megyünk, aztán a kantinig. Meg fogjuk csinálni. Együtt.

- Ígéred? – kérdeztem csendesen.

- Ígérem – mondta halkan, majd egy lágy csókot lehelt el nem sírt könnyeimtől remegő ajkaimra.

És minden úgy lett, ahogy Harry azt mondta. Mindennap sétáltunk, és mindig egyre tovább sikerült eljutnunk, a végső cél pedig a klinika kertje volt. Végre nem éreztem magam olyan kiszolgáltatottnak, hiszen már könnyen el tudtam egyedül is menni a mosdóig, és a fürdés is ment már önállóan. Négy nap múlva pedig célunk már az a csendes kis pad volt az ablakomból látszódó lombos tölgyfa alatt. Február közepe volt, de már nem is olyan hideg, még az idő is nekünk kedvezett, mert vidám napsütésre nyitottam ki reggel szemeimet, így csak egy vékonyabb kabátot vettem magamra indulás előtt. Boldog voltam, hogy végre engedélyt kaptam a klinika elhagyására, persze a kórházkertben kellett maradnom, de már hetek, sőt egy hónapja nem léptem ki a négy fal közül. Elmosolyodtam, ahogy kiérve a kórház nagy ajtaján a korai napsugarak lágyan simogatni kezdték arcomat. Szívemet valami furcsa boldogság töltötte el, és szaladni lett volna kedvem, de persze állapotom miatt ezt még nem engedhettem meg magamnak.

- Van egy kis meglepetésem – súgta Harry a fülembe. Értetlenül és mégis kíváncsian pillantottam fel rá, és éppen kérdésre nyitottam a szám, mikor meghallottam egy ismerős, vékonyka gyerekhangot a hátam mögül.

- Adam… - súgtam kikerekedett szemekkel, és megpördülve tengelyem körül már meg is pillantottam azokat a jól ismert szőke fürtöket. Bármennyire is elfáradtam eddig, abban a pillanatban mégis mintha valami rejtett energia tört volna fel belőlem, lábaim pedig önkéntelenül is szaporán indultak meg kisöcsém felé. Leguggoltam, és szorosan öleltem magamhoz apró testét, miközben szorgosan súgtam fülébe a „szeretlek” szócskát, édesen becézgetni oly régen látott kisöcsémet. Könnyeim és nevetésem hangja keveredett az ő édes beszédével. Könnyes szemekkel néztem fel egy pillanatra, és mosolyogva súgtam egy „köszönöm”-öt a tőlünk nem messze álló Göndörke irányába. Harry mellett álló apát eddig észre sem vettem, de gyorsan őt is egy puszival köszöntöttem, majd leültem egy csendes padra, és öcsikémet ölembe véve levakarhatatlan mosollyal az arcomon hallgattam Adam édes csacsogását. Késő délutánig ki sem fogyott a szavakból, aranyosan mesélte az elmúlt hetek történéseit mind az oviban, mind otthon. Kimondhatatlanul hálás voltam Harrynek, képtelen voltam megérteni, hogy lehet ennyire figyelmes és aranyos velem. Fogalmam sem volt, hogy tudom majd mindezt meghálálni neki, annak ellenére, hogy biztos voltam be, hogy nem vár viszonzást semmiért. Akkor a világ legboldogabb emberének érezhettem magam, és örömöm még akkor sem múlott el, mikor Adam és apa hazaindultak, hiszen Harry ölelésében nem is lehetett más, csak vidám mosoly az arcomon.

Még egy hét sem telt el Harry meglepetése óta, mikor a lehető legcsodálatosabb híreket kaptam Dr. Jacksontól. Végre kitűzték a hazamenetelem időpontját. Szó szerint Harry nyakába ugrottam az örömtől, mikor meghallottam a kétnapos határidőt. El sem hittem, hogy annyi idő után végre kiszabadulhatok a klinika unalmas falai közül. Persze tudtam, hogy gyakran kell majd visszalátogatnom a további kemoterápiák és vizsgálatok miatt, de ha Harry hatalmas és kényelmes ágyára gondoltam, majd annak lehetőségeire, rögtön borzongás futott végig gerincemen. Így kimondva az a két nap nem is hallatszott olyan hosszúnak a több mint egy hónap kórházban unatkozás mellett, mégis azt hiszem, sosem szenvedtem még ennyire, mint ebben a rövid időben. Az óra számlálója keserves lassúsággal vánszorgott előre, és örökös türelmetlenségemmel szinte kikészítettem a mellettem lévőket, csak Harrynek sikerült valahogy mosolyogva túlélni az elmúlt napokat. A sok keservesen elszenvedett óra után azonban végre eljött a ma reggel, a hazautazásom időpontja. Már hét óra előtt egy picivel kipattantam az ágyamból, ezzel magára hagyva a még édesen szundikáló Harryt. A fürdőbe siettem, és hogy eltöltsem az időt a szokásos vizitig -, mikor végre megkapom a papírjaimat -, lezuhanyoztam, és hajat is mostam, majd a lehető legaprólékosabban próbáltam elkészíteni magamat, hogy gyorsabban teljenek az órák. Hetek után először sminkeltem ki magam, és most volt az első alkalom, hogy a kórházi hálóing helyett a saját ruháimat vettem magamra. Vidám, mosolytól sugárzó arccal mentem vissza a fürdőből a kórtermembe. Harry már éppen ébredezett az ágyamban, és amint meglátott, könyökére tornázva magát futtatta le és fel tekintetét rajtam, miközben fokozatosan mosolyra húzódott a szája.

- Jó reggelt! – köszönt, és kezét nyújtotta felém, ahogy szemei az arcomon állapodtak meg.

- Szia – sütöttem le a szemem túlzott bámulása miatt. Éreztem, hogy megragadja a kezem, és az ágyra húz, maga mellé. Egy lágy, de mégis forró csókot nyomott ajkaimra, mitől elfelejtettem sietségemet, és minden izgatottságomat, eddigi érzelmeim helyét pedig a Harry iráni szerelem vette át.

- Gyönyörű vagy – súgta ajkaimra, mikor elváltunk. Még mindig szorosan ölelte derekamat, én viszont kibújtam karjai közül, és sporttáskám felé igyekeztem, hogy összepakoljam a maradék, a szobában szétszórt dolgaimat. – Mi ez a sietség? – húzta fel a szemöldökét kissé elégedetlenül, majd kiszállt az ágyból, így rálátást nyerhettem finoman kidolgozott felsőtestére, és csábítóan vékony lábaira, mire furcsa bizsergés éreztem hasam alsó részénél.

- M-még nem pakoltam össze – válaszoltam, miután elnézve róla végre sikerült összeszednem Harry által összezavart gondolataimat. Persze őt nem verhettem át, és azonnal észrevette zavartságomat, mire hátam mögé lépve szorosan karolta át derekamat, ezzel magához húzva engem. Megdermedtem, ruháim kiestek kezeim közül, le a földre, ahogy meleg leheletét éreztem a fülemnél. - Fel kellene öltöznöd… Bárki bejöhet… - mondtam halk, remegő hangon, és lehunytam szemeimet. Hallottam, ahogy kuncog mögöttem, szemeim pedig ajkai meleg érintése nyomán a bőrömön, rebegve csukódtak le.

- Biztosan ez az egyetlen ok, amiért fel kellene öltöznöm? – súgta pimaszul, ahogy egyre lejjebb haladt nyakam kényeztetésével. Teljesen átadtam magam a gerincemben bizsergető érzésnek, de hirtelen kopogó lépéseket hallottam meg a folyosón, mire felpattantak a szemeim, és ijedten azonnal kibontakoztam Harry öleléséből. Kikerekedett szemekkel füleltem, és figyeltem, ahogy a sarkak kopogása egyre messzibbnek hallatszódik.

- Ő most a mi szobánkba is jöhetett volna – figyelmeztettem Harryt, ahogy felé fordultam.

- De nem ide jött – mosolyodott el kisfiúsan. Egy szúrós pillantást küldtem felé, mire azonnal védekezően maga elé emelte kezeit. – Oké, oké! De otthon folytatjuk! – kacsintott rám kacéran, majd a saját hátizsákjához ment, hiszen lassan már ő is beköltözött mellém a kórházba. Most pedig egy újabb okot adott, hogy még izgatottabban várjam, hogy végre nála legyünk, hiszen a kórházban töltött hetek alatt a fizikai állapotom és körülmények miatt egyszer sem voltunk együtt úgy, és őszintén megvallva, már őrülten hiányoztak gyengéd érintései, és forró csókjai.

- De előtte be kellene ugranunk apáékhoz is, hogy összeszedjem a dolgaimat, ha még mindig azt szeretnéd, hogy hozzád költözzek – emlékeztettem, miközben felvettem a földről az imént leejtett ruhadarabokat, és gondosan összehajtva a sporttáskámba helyeztem őket.

- Természetesen szeretném, és különben sincs más választásod, mert az összes cuccod már nálam van, bepakolva a gardróbba – válaszolta, ahogy szűk farmerjába préselte magát, közben pedig egy cinkos mosolyt küldött felém meglepődött arcom láttán. – Sarah segített – tette hozzá gyorsan.

- Ti szóba álltatok egymással, és még össze is dolgoztatok? – tátottam el a számat színpadiasan.

- Azt akartam, hogy minél előbb visszaköltözhess hozzám, és ő volt az egyetlen, akitől ilyen helyzetben segítséget tudtam kérni – vonta meg a vállát közömbösen, én viszont el sem akartam képzelni őket órákon keresztül egy légtérben.

Előbbi félelmem azonban alaptalannak bizonyul, hiszen Harry társaságában valahogy mégsem tűnt olyan hosszúnak az a pár óra a vizitig. Segített összecsomagolni, majd együtt mentünk le a kantinba reggelizni. Nem sokkal azután, hogy visszaértünk a kórterembe, jött a Doki is, majd egy pár figyelmeztetés után elbúcsúzott, elmondta a következő kezelések és vizsgálatok időpontját, majd már meg is kaptam a papírjaimat.

Még az óramutató a delet sem érte el, mikor végre hazaértünk, vagyis beléptünk Harry házába.

- Üdv itthon! – súgta Harry a fülembe, ahogy lerakta sporttáskámat az előszobában, miután bezárta az ajtót magunk mögött. Szavai megmosolyogtattak, hiszen olyan sokat voltam itt még karácsony előtt, hogy szinte már az otthonomnak éreztem ezt a hatalmas házat. Valamiért mégsem tudtam kimondani rá gondolva a „haza” szót, Harry bármennyire is kérte, vagy elvárta tőlem. Az „otthon” szóra még mindig az én öregem kertes háza jutott eszembe a szomszéd utcában, és az én kis szobám a halvány, krémszínű falakkal. Mégis hatalmas mosollyal az arcomon néztem végig az ismerős falakon, bútorkon és képeken, vagy személyes tárgyakon, amiknek egy része már hozzám is tartozott. Egy kissé furcsa fertőtlenítő szag lenge körbe a házat, ami szerencsére csak annyira volt érezhető, hogy még ne legyen zavaró. Mondjuk, nem csodálkoztam rajta, hiszen én is ott voltam, mikor Dr. Jackson figyelmeztette Harryt az elővigyázatossági lépésekről. Tudtam, hogy steril környezetet kell nekem biztosítani a fertőzések és betegségek elkerülése miatt, hiszen legyengült szervezetem sokkal érzékenyebb volt most az ilyesfajta dolgokra. Harry pedig mindent megtéve, hogy a legideálisabb körülmények között érkezzek haza, már két hete elkezdte szervezni és véghezvinni a különböző elővigyázatossági lépéseket.

Megérkezésünk után első dolgom volt, hogy kipakoltam a bőröndömből Harry segítségével, majd átvettem egy kényelmesebb szerelést, hiszen nem terveztük mára, hogy kimozdulunk a melegből. Már lassan közeledett a tél vége, de az idén még egyszer sem esett a hó nagy szomorúságomra. Nem is nagyon lehetett rá számítani, hogy London még az idén fehérbe öltözik, de az én reményemet csak az első napsugár tudta volna igazán elűzni, ami eddig még nem érkezett meg.

A kiköltözés a kórházból kissé leszívta az energiámat, így mikor végre készen lettem a kipakolással, Harry emlékeztetésére bevettem a gyógyszereimet. Ma reggel a kórház melletti patikában váltottuk ki őket, mert újfajta gyógyszereket kaptam otthonra, amiknek mennyisége szerencsére napról napra csökkent, és ma is már csak három apró pirulát kellett bevennem. A gyógyszerek miatt ennem is kellett pár falatot, így bekaptam pár kekszet a szekrényből, majd egy pokróccal a kezemben letelepedtem a tévé elé. Harry is hamarosan csatlakozott hozzám már egy kényelmesebb melegítőbe átöltözve, és mellém bújva szorosan az ölébe húzott. Szótlanul egy lágy csókot nyomott ajkaimra, majd bekapcsolta a tévét, és céltalanul lapozgatott a csatornák között. Egy kis idő után szemhéjaimat ólomsúlyúnak éreztem, és képtelen voltam tovább nyitva tartani őket. Még hallottam, ahogy Harry kikapcsolta a tévét, és engem felemelve az kanapéról felvitt a lépcsőn. Viszont találkozásomra a puha ággyal már nem emlékszem, mert félúton, Harry meleg karjai közt könnyedén adtam át magam az Álomvilágnak.

A következő időben nagyon furcsán éreztem magam. Nem tudom mennyi idő telt el, talán napok is, viszont a nappalok és éjszakák teljesen egybefolytak. Az elmúlt napokat teljesen átaludtam, mikor felkeltem, akkor vagy ettem, vagy a fürdőbe mentem egy rövid időre. Valami nagyon nem volt rendben velem, de nem is nagyon volt erőm szólni vagy ezen gondolkodni, mert egy kis ébrenlét után újra magához hívott az Álomvilág. Nem sok mindenre emlékeztem az elmúlt napokból, de amit biztosan tudok, hogy Harry végig mellettem volt. Mikor egy perce felébredtem, azonnal hozta a reggelimet, és a napi gyógyszereimet, vagy ha éjszaka is volt, mikor magamhoz tértem, egyszer sem voltam egyedül, mert minden alkalommal édesen, derekamat ölelve szuszogott mellettem, de mindezzel együtt örökösen aggódó arcát sem tudtam elfeledni.

Aztán egyszer csak kipattantak a szemeim. Fogalmam sem volt, mennyi ideig voltam ilyen tudatlan, furcsa állapotban, vagy, hogy mi okozta, hiszen ennyire nem lehettem fáradt a hazaköltözés miatt. Nem tudtam mennyi az idő, de a szobában teljesen sötét volt, és csak Harry halk szuszogása hallatszódott mellőlem. Aztán hirtelen a gyomrom megkordult, én pedig rájöttem, hogy mennyire is éhes vagyok. Egy gyors puszit nyomtam Harry puha ajkaira, majd kibújtam ölelő karjai közül, és a konyhába igyekeztem. Felkelve az ágyból kissé megszédültem, de pár pillanat múlva tovább indultam. A telefonomra pillantva megállapítottam, hogy több mint három napja jöttem haza a kórházból, és éppen hajnali fél négy volt. Olyan éhes voltam, hogy nem szándékoztam magamnak összeütni valamit, inkább csak a hűtőben kerestem egy kis harapnivalót. Kissé eltátottam a szám, mikor a hűtőajtót kinyitva megláttam azt a rengeteg ételt. Egy csomó friss zöldséget, gyümölcsöt és húst találtam, majd dobozokban készételeket. Megmosolyogtatott, és szívemet megmelengette a tudat, hogy Harry főzött nekem mindennap, és ezzel ellentétben rosszul is éreztem magam, amiért így elhagytam magam az utóbbi napokban, és szinte csak csipegettem az ínycsiklandozó ételekből, amikkel naponta próbált kedveskedni.

Végignéztem a dobozokat, majd a sok finoman kinéző étel közül kiválasztottam a számomra legjobban tetszőt, egy nagy adag csirkeragut. Egy tányérba szedtem magamnak belőle, és a mikróba raktam, majd türelmetlenül, a konyhapulton dobolva ujjaimmal vártam, hogy felmelegedjen a csirke. A várakozás közben kivettem a hűtőből egy doboz tejet, majd egy pohárba öntve egyszerre lehúztam a hűs folyadékot. Épphogy behelyeztem a poharat a mosogatóba, mikor lábdobogást hallottam az emeletről, majd a hozzáillő hangokat is.

- Ash? – szólt Harry az alvástól rekedtes, mély hangon.

- A konyhában vagyok – szóltam vissza, ahogy kiöblögettem a poharat.

- Ash, mit csinálsz? – jelent meg pár pillanat múlva a konyhaajtóban. – Már fél négy is elmúlott – dörzsölte meg a szemét álmosan. Ha pár perce még nem az ágyban láttam volna, akkor is meg tudtam volna mondani, hogy épp most kelt fel, hiszen csak a szokásos éjjeli ruhája, egy fekete boxer volt rajta. Göndör fürtjei a szokásosnál is kócosabban keretezték arcát, és szinte alig tudta nyitva tartani szemeit.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek, de mindjárt éhen halok – vallottam be kissé szégyenlősen, lesütve a szemem.

- Semmi baj – mosolyodott el lágyan, ahogy beljebb lépett. – Csak megijedtem, hogy nem vagy mellettem – vallotta be, ahogy kihúzott magának egy széket, és leült az asztal mellé. – Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben szemével követte minden mozdulatomat.

- Teljesen jól vagyok. Igazából fogalmam sincs, mi volt velem az elmúlt napokban – mondtam, ahogy kivettem a mikróból az elkészült ételt. – Nem is értem… - ráztam meg a fejem homlokomat ráncolva.

- Én viszont igen – mondta, ahogy az asztalhoz leülve az ölébe húzott.

- Akkor elmagyarázhatnád – néztem rá kíváncsi szemekkel.

- Egyél, és mesélek – biccentett a tányérom felé, mire az asztalról felvettem a kanalamat, és egy nagy falatot a számba lapátoltam a csirkéből. Az étel nemcsak kinézetre, de ízre is tökéletes volt, és egy újabb hatalmas falattal töltöttem meg kanalamat.

- Ezt tényleg te csináltad volna? – kérdeztem meglepetten.

- Héj, azt most vegyem sértésnek? – húzta fel a szemöldökét felháborodást színlelve, de szája sarkában ott bujkált, azaz édes kis mosoly. – Tudok főzni, te is tudod – mutatott rám.

- Még nem sokszor hagytad, hogy megismerjem a tehetséged – vágtam vissza.

- Lesz alkalmad, ne aggódj – kacsintott egyet csábos mosollyal.

- Eddig elég jó úton halaszd, hogy meggyőzz róla – adtam egy gyors csókot ajkaira, majd visszatértem a csirkéhez. – Szóval, akkor mi történt az elmúlt napokban? – kérdeztem, miután lenyeltem egy újabb falatot.

- A gyógyszereid – válaszolta egyszerűen.

- A gyógyszerek? – csodálkoztam el, hogy majdnem félrenyeltem a számban lévő falatot.

- Igen – bólintott egy nagyot. – Először én sem értettem. Első nap még csak azt hittem, hogy elfáradtál a hazaköltözés miatt, de másodikon már aggódni kezdtem – ráncolta össze szemöldökét emlékei közé mélyedve. – Egész nap aludtál, és mikor pár percre felébredtél, akkor is olyan volt, mintha nem lennél teljesen magadnál. Megkérdeztem, hogy érzed magad, te pedig valami hóangyalról kezdtél el beszélni – mesélte, mire halkan felkuncogtam, de ő komoly maradt, és arcán még mindig gondterhelt kifejezés ült. – Egyre furcsább lett az egész, ezért ma reggel áthívtam Sarah-t, hogy vigyázzon rád, míg én elmentem Dr. Jacksonhoz. – Furcsa volt, hogy legjobb barátnőmet említette, hiszen nem is emlékeztem rá az elmúlt napokból. – Ő mondta, hogy valószínűleg a gyógyszerek mellékhatása lehet, és egyszerűen megoldotta a dolgot, mert újakat írt fel. Így viszont kettővel többet kell szednem – tette még hozzá.

- Nem baj – sóhajtottam fel. – Ha így nem leszek kiütve napokig, akkor el tudom viselni – mondtam. Igazából kissé megkönnyebbültem, amiért csak ennyi volt az oka túlzott fáradtságomnak. Nem akartam volna még hosszú ideig, akár hetekig, hónapokig ilyen szörnyű tudatlanságban feküdni.

- Nagyon megijesztettél – szólalt meg pár perc múlva Harry, én pedig jóllakva leraktam a kanalamat, és felé fordultam.

- Sajnálom, nem akartam – simítottam egyik kezemet puha arcára, hogy eltüntessem fejéből a rossz emlékeket.

- Nem a te hibád – rázta meg a fejét, majd kissé oldalra fordítva azt, egy csókot lehelt tenyerembe. – Előbb kellett volna elmennem Dr. Jacksonhoz, csak fogalmam sem volt, mi lehet veled. Féltem, hogy valami komolyabb gond van… – halkult el a hangja.

- Semmi baj – öleltem szorosan magamhoz. Karjai derekam köré fonódtak, és arcát a vállamba rejtve halkan felsóhajtott. – És most már nem is lesz. Nem esek többet kómába, nem ütöm ki magam gyógyszerekkel, ígérem – súgtam a fülébe nyugtatóan. – Nem foglak többé magadra hagyni – mondtam halkan.

- Szeretlek – mormolta a bőrömbe.

- Én is szeretlek – súgtam vissza a fülébe, és ujjaimmal göndör fürtjei közé túrva nyugtatóan játszadoztam puha tincseivel. Hosszú percekig öleltük egymást szótlanul, de egy idő után éreztem, ahogy Harry szorítása a derekam körül egyre jobban felenged, és jobban dől rám. – Harry… Harry… - szólongattam halkan, mire egy kis idő múlva fáradtan, álomtól csillogó szemekkel nézett fel rám. Biztos voltam benne, hogy pár perce még aludt. – Gyere, menjünk aludni – szóltam csendesen, majd felállva öléből összekulcsoltam ujjainkat, és felvezettem őt a lépcsőn, majd szorosan mellé bújtam az ágyban. Szinte pillanatok alatt újra álomba merült, én viszont eleget pihentem az elmúlt napokban ahhoz, hogy cseppet sem legyek fáradt. Talán órákig figyeltem, ahogy Harry édesen szuszog mellettem. A csípőjéig lecsúszott takaró alól kilátszott tökéletes felsőteste, és összes tetkója, amiket egytől-egyig mind annyira imádtam. Hosszú, sötét szempillái békés arcán pihentek, míg göndör fürtjei a párnán terültek el rendezetlenül. Az elalváshiány ellenére mégsem volt szívem felébreszteni, sőt még az ágyból sem keltem ki, hogy mocorgásommal ne zavarjam meg mély álmát. Már lassan kilenc óra volt, mikor nem bírtam tovább a semmittevést, és kibújva Harry ölelő karjai közül kimásztam az ágyból, és csendesen az ablakhoz osontam. Óvatosan elhúztam a sötétítőfüggöny egyik sarkát, de mikor kinéztem az udvarra képtelen voltam tovább nyugton maradni.

- Harry! Harry! – kiabáltam, és mikor a Göndörke nem mozdult, az ágyhoz szaladtam, és finoman megráztam őt. – Harry ébredj! – szólogattam türelmetlenül.
- Mi az, Ash? – nyújtózott egy hatalmasat félálomban.

- Esett a hó, Harry! Esett a hó! Teljesen fehér minden, és még most is hullik! – kiabáltam lelkesen.

- Lassan március van, Ash – motyogta álmosan. – Biztos csak álmodtál… Gyere, feküdj vissza még egy kicsit – kérte csukott szemekkel, készen arra, hogy bármelyik pillanatban újra visszaaludjon.

- Nem! Harry, nem! – rázogattam, nehogy megint álomba zuhanjon. – Tényleg havazik! – győzködtem tovább.

- Rendben – morogta. – Majd reggel megnézzük, de most inkább… - mondta, de mondatát egy hatalmas ásítás szakította félbe, majd hasára fordulva próbált tovább aludni. Összeszűkült szemekkel, mellkasom előtt összefont karokkal figyeltem őt pár percig, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az ablakhoz rohantam, és kinyitva azt, egy nagy adag fehér havat markoltam a kezembe az ablakpárkányról. A hideg kissé csípte a bőrömet, de úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, mikor a legújabb babáját kapja meg. Hónapok óta vártam már a havat, és most, hogy végre megérkezett, képtelen lettem volna nyugton maradni. Gonosz tervemet folytatva pedig lassan, finoman ültem vissza Harry mellé az ágyra, majd egy pillanat alatt a takaróját megemelve, rádobtam a nagy adag havat meztelen hátára. Egy másodpercig sem tartott, míg Harry egy rövid kiáltás kíséretében kipattant az ágyból, és hátát vakarva, eszelős arccal halkan káromkodott az orra alatt.

- Mi a franc volt ez? – kérdezte értetlenül, kissé bosszús arccal.

- Hát hó! – kiáltottam fel boldogan. – Nem hittél nekem, de éjszaka esett egy csomó! – Harry arcán még mindig hitetlenséget láttam, ezért gyorsan felpattantam az ágyról, és egy egyszerű mozdulattal elrántottam a sötétítőfüggönyt. Harryt egy pillanatra elvakította az üvegen beszűrődő fény, majd csodálkozva kerekedtek ki a szemei a csillogó hótenger láttán. – Na, ugye, hogy megmondtam! Enyém az első hóangyal! – kiáltottam, ahogy leszaladtam a lépcsőn. Egy kis idő után hallottam, ahogy Harry a nevemet kiáltja, de nem álltam meg, és lábamra húzva meleg mamuszomat, kiszaladtam a hátsó üvegajtón a hatalmas, hóborította udvarba. Azonnal megcsapott a hideg, és csípni kezdte az orromat, de én egy óvodást megszégyenítő lelkesedéssel gázoltam bele a talpam alatt hangosan ropogó hóba.

- Ash! – kiáltott Harry a mögülem, mire hatalmas mosollyal az arcomon fordultam felé. – Gyere vissza a házba! – parancsolta az ajtóból.

- Jaj, Harry! – nyafogtam vidáman. – Inkább gyere te is! – hívtam, majd elterülve a hófehér jégtengerben, és kezeimet, lábaimat egyszerre mozgatva egy angyalt formáztam.

- Ash, az Istenért! Meg fogsz fázni pizsamában! – szólt rosszallóan fejét csóválva. - Gyere vissza a melegbe!

- Arról ne is álmodozz, Harold! Egész télen erre vártam! Semmi áron nem hagyom itt a havat, amíg ki nem élveztem!  – szóltam vissza nevetve, ahogy leporoltam nadrágomról a havat, miután felálltam, és megcsodáltam művemet.

- Ash, Dr. Jackson megmondta, hogy vigyáznod kell! – figyelmeztetett.

- Ne legyél olyan, mint egy házsártos vénember! Inkább élvezd! Olyan gyönyörű! – sóhajtottam fel álmodozva, ahogy végignéztem a fehérbe öltözött fákon.

- Bentről is tudod nézni, de ennek nem lesz jó vé… - kezdte volna a kioktatást, de egy általam felé hajított hógolyó megállította szavai kitörni készülő áradatát. Sajnos a fehér labda nem találta el őt, hanem elsuhant mellette, egyenesen be az ajtón, a nappaliba. Azután hangos csörömpölés hallatszódott bentről, mire Harry azonnal arra kapta a fejét, én viszont a távolság miatt már nem láttam be a helyiségbe.

- Upsz! – kuncogtam fel kezemet a szám elé tartva, mikor eszelős tekintettel nézett rám. – Mi volt az? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel.

- Az egyik hangfal – szűrte fogai között, és láttam rajta, hogy nagyon nagy erővel próbálja visszatartani dühét. Én mégsem álltam le, azt akartam, hogy végre felengedjen, és velem együtt nevetni tudjon. Ezért újabb kísérletet indítottam, de ezúttal a hógolyó Harry arcát találta el. Egy pillanatra lefagyott, majd lassú, fenyegető mozdulatokkal törölte le arcáról a hideg, kissé már olvadt jeget. Én viszont kezemet a számra tapasztva próbáltam visszatartani kitörni készülő nevetésem.

- Ashlyn Higgins, most szólok utoljára! Vagy bejössz a házba, vagy én magam hozlak be! – fenyegetett feltartott mutatóujjal.

- Akkor remélem, gyorsan futsz, Harry Styles! – szóltam vissza a vállam felett, majd rohanni kezdtem, ahogy csak a lábaim bírták, habár nevetőgörcs közben ez az alapvető mozgásforma sem tűnt olyan egyszerűnek. Igazából nem is gondoltam volna, hogy Harry tényleg utánam fog szaladni, de nem kellett sok és meghallottam szapora lépteimet magam mögött. Hátranéztem a vállam felett, és kissé meglepettem vettem észre, hogy képes volt mezítláb, egy szál boxerben utánam jönni. A köztünk lévő távolság rohamosan csökkenni kezdett, és én is fáradtam már, így taktikát váltva megtorpantam, és egy adag hóért lehajolva újra támadást indítottam ellene. Harry viszont elszántam közeledett a hógolyók ellenére is, és átkarolva a derekamat a levegőbe emelt. Sikítva ütöttem öklömmel mellkasát, de mintha nem is érezte volna, és tovább vitt az ajtó irányába. Én viszont kitartóan ellenkeztem, ficánkoltam erős karjai között. Lábbal átöleltem derekát, és egy ügyes mozdulattal kibillentettem egyensúlyából, mire a hátára esett, és végül a hóban landolt. Én a csípőjén ülve nevettem ki őt morcos arckifejezése láttán.

- Gratulálok, Ash! Ezt gyönyörűen megcsináltad! – szólt szarkasztikusan. Próbált felülni, én viszont visszalöktem őt fekvő helyzetbe, és fölé hajolva egy heves csókot nyomtam ajkaira. Először nem viszonozta azt, de nem bírta sokáig és alig pár másodperc múlva ajkai már szinkronba mozogtak az enyémmel, nyelve pedig bejutásért esedezett, amit én egy kis ellenkezés nélkül meg is adtam neki. A hideg abban a pillanatban fel sem tűnt, testemet forróság járta át érintése nyomán.

- Sosem csókolóztam meg hóban fekve - suttogtam kuncogva ajkaira, mikor szétváltunk.

- Én sem – vallotta be, és mintha egy kis mosoly jelent volna meg szája sarkában.

- Lazulj el egy picit, Harry – súgtam a fülébe. – Elég volt mostanában a feszültség. Élvezzük egy kicsit, hogy éppen nem áll köztünk semmi. – Mikor elhúzódtam tőle, szemében láttam, hogy elgondolkozik szavaimon, egy kis idő után pedig meglágyultak vonásai, aztán egy pillanat múlva összehúzott szemekkel meredt rám.

- Mi van már megint? – sóhajtottam fel.

- Mit mondtál az előbb? – kérdezte.

- Öhm… - gondolkoztam el. – Hogy soha nem csókolóztam még ilyen helyzetben.

- Nem-nem – rázta meg a fejét. – Még az előtt.

- Nem tudom. Már nem is emlékszem – vallottam be.

- Oh, csak erőltesd meg magad egy kicsit jobban. Mit mondtál, milyen is vagyok?

- Ja, hogy az! – vigyorodtam. – Egy házsártos vénember.

- Szóval valóban ilyen lennék? – húzta fel a szemöldökét. – Egy házsártos vénember?

- Néha – válaszoltam, és nehezen tudtam csak visszatartani mosolyomat.

- Néha? – kérdezett vissza.

- Igen, olyankor, mikor túl sokat aggódsz – válaszoltam. – Szeretem azt a Harryt is, de ezt, amilyen most vagy, sokkal jobban – súgtam, majd egy lágy csókot nyomtam ajkaira.

- Tönkretetted a hangfalamat – emlékeztetett szemrehányóan.

- De úgy is van még egy csomó. Soha nem értettem, miért kell ennyi – mondtam értetlenül.

- Viszont mindegyikre szükség van. Anélkül nem lehet rendesen tévét nézni, annak is megvolt a saját funk… - magyarázta, de én pedig csak kuncogva megforgattam a szemem, és a szavába vágtam.

- Veszek neked egy újat – ígértem. – Amúgy nem fázol? – húztam fel a szemöldököm, hiszen Harry már hosszú percek óta feküdt egy szál boxerben a fagyos hóban és a kemény mínuszban.

- Hátamat már egyáltalán nem érzem, ahogy lábamat sem, szóval maradhatunk még – vonta meg a vállát.

- Na, jó, ideje lenne bemenni – kuncogtam halkan, ahogy lemásztam róla. Nem akartam, hogy megfázzon, különben is már én is dideregtem a hidegben, és kezdetben meleg mamuszom is teljesen átázott. Mindkettőnknek egy forró fürdőre volt szüksége. Harry is nyögdécselve felállt a földről, majd összekulcsolva fagyos ujjainkat bevezetett a meleg nappaliba. A fürdő felé húzott, majd azonnal megnyitotta a csapot, hogy forró vizet engedjen a hatalmas kádba. Felém fordult, majd finom mozdulatokkal fogta meg pizsamám szélét, és húzta át fejemen, míg én gyorsan kibújtam az éjszakai ruha alsó részéből is. Teljesen meztelenül álltam előtte, ő pedig mosolyogva nézett rajtam végig. Ezúttal én cselekedtem először, és nyakánál magamhoz húzva hevesen csókoltam őt. Harry meg nem szakítva a csókot kibújt átázott boxeréből, majd menyasszonyi stílusban a karjaiba emelt. Halkan felmordult, ahogy nedves fürtjei közé túrtam fagyos ujjaimmal. Óvatosan beereszkedett velem a kádba, ahol a meleg víz jólesően bizsergette jeges tagjaimat.

- Ez a Harry az összes közül a kedvencem – súgtam puha ajkaira.