- Ez képtelenség – ráztam meg a fejem azonnal. – Ismerem Harryt, és tudom, mennyire imádja, amit csinál. Sosem hagyná abba. Nem tudsz becsapni, Louis, ezzel nem fogsz rávenni, hogy találkozzak vele. Sőt, nincs semmi, amivel meg tudnál győzni, hogy a közelébe menjek.

- Bárcsak erről lenne szó, és csak hazudnék! – mondta Louis nagyot sóhajtva. – De tényleg ezt tervezi. Ki akar lépni.

- Mégis miért tenne ilyet? – ültem vissza a helyemre. Louis túl komolynak hangozott, semmi átverést vagy viccet nem éreztem hangjában.

- Nem tudom. Bekattant neki valami – vonta meg a vállát. – De nem is érdekel. Tudom, hogy nem lesz a banda örökké együtt, de ilyen hamar nem lehet vége az egésznek.

- Nem értem, hogy nekem ehhez mi közöm van – vallottam be.

- Ránk nem hallgat többé. A fejébe vette ezt az őrültséget, és képtelenek vagyunk lebeszélni őt róla. Te vagy az egyetlen reményünk – nézett rám kétségbeesetten.

- Még mindig nem értem, hogy jövök én itt a képbe. Semmi közöm sincs már Harryhez – emlékeztettem. - Miért hallgatna pont rám, ha rátok sem hallgatott? Semmit sem számítok már neki.

- De még mennyire, hogy számítasz neki! Nem te voltál vele az elmúlt egy hétben. Össze van törve. Kezd teljesen belebolondulni, hogy nem vagy vele.

- Na, persze! – nevettem fel keserűen. – Az ő döntése volt, szóval nekem ne próbáld meg bemagyarázni, hogy Harry mennyire szenved, mert egy szavadat sem hiszem el.

- Pedig nem hazudok – győzködött. – Teljesen magába fordult. Inni kezdett. Volt, hogy már délben nem volt magánál.

- Ezzel kapcsolatban beszéltem vele – vágtam közbe. – Próbáltam megállítani, de nem hallgatott rám akkor sem. Most miért tenné?

- Mert hiányzol neki. Hát, nem érted, Ash? Majd belepusztul, hogy nem vagy mellette. Nem bírtam nézni, ahogy szenved, azért átköltöztettem hozzánk, míg kicsit össze nem szedi magát. Rávettem, hogy végre fürödjön meg, és nem adtam neki több alkoholt, de mostanra nem tudom, hogy jól tettem-e. Egész nap nem csinál semmit. Többé már nem foglalja le, ami régen örömet okozott neki. Csak néz ki a fejéből, szerintem azt sem tudja igazán, hogy nem otthon van. De még éjszaka sincs nyugta. Egyik éjjel elmentem az ajtaja előtt. Azt hittem, hogy beszél valakivel, de csak a te nevedet motyogta álmában. Ez már nem normális, Ash! Félek, hogy ebbe tényleg belebolondul.

- Nem tudok ezzel mit kezdeni. Sajnálom, Louis – mondtam remegő hanggal. Egyszerűen nem értettem, Harry miért tesz ezt magával. Ő volt az, aki megcsalt engem. Nekem kellene összeomlanom, ő pedig boldogan élhetné az életét azzal a lotyóval.

- Kérlek, Ash! Tedd meg ezt érte, csak beszélj vele! Tényleg őrülten szenved, hiszen szeret téged! – könyörgött Louis.

- Őrülten szenved? – emeltem fel a hangom hitetlenül. – Ezt ne! Csak azt ne merd nekem mondani, hogy szenved! És akkor szerinted velem mi van? Nekem nincsenek érzéseim?

- Én nem ezt mondtam, Ash… - szólt halkan Louis.

- Nem, Louis! Neked fogalmad sincs róla, hogy mit éltem át! Szerinted nekem nem fáj ez az egész? Hetekig sírva aludtam el, és úgy éreztem, hogy soha többé nem leszek már ugyanolyan! Láttam a szeretteim szemében az aggodalmat, mert attól féltek, hogy beleőrülök ebbe az egészbe! Mostanra vége elértem, hogy őszintén tudjak mosolyogni! Nem akarok róla megint hallani, nem akarom elölről kezdeni, amit eddig felépítettem! Különben is, ő volt az, aki becsapott!

- Hát, te sem sokat tettél azért, hogy ne ez történjen… - morogta Louis az orra alatt.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! – esett le az állam.

- Én csak azt mondom, hogy te sem sokat harcoltál a kapcsolatotokért – mondta, amit gondolt. – Azt hittem, ennél ti jobban szerettétek egymást.

- Szerettem Harryt minden egyes porcikámmal, és még mindig szeretem! – fakadtam ki, és nem is érdekelt, hogy felhívom magamra a figyelmet, de amúgy sem voltak már sokan a kávézóban, és nem hagyhattam szó nélkül Louis gondolatait. Nem értettem őt, hiszen nagyon jól tudta, hogy Harry mit tett velem, hogy megcsalt. Ennél undorítóbb dolgot egy férfi nem tehet, és még ezek után azt merte mondani, hogy én is hibás voltam. – Szerinted mégis mit kellett volna tennem ezek után? Hagynom kellett volna, hogy hülyének nézzen, és sajnálatból lehazudja nekem még a csillagokat is?

- Nyugodj mag, Ash – mondta halkan. – Ne veszekedjünk! – zárta le a témát. – Nem értem a döntésed, de elfogadom, csak annyit nem tudok felfogni, hogy velünk miért kellett megszakítanod a kapcsolatot. Barátok voltunk, és mindenkinek hiányzol, a lányoknak meg főleg – mondta lágyan.

- Mégis mindenki átvert! Nagyon jól tudtátok, hogy Harry mit tervez, és mégsem mondtatok semmit. El tudod képzelni, mekkora megaláztatás még csak visszagondolnom is erre az egész színjátékra? Azt hittem, hogy barátként bízhatok bennetek, de mind becsaptatok! – jött ki belőlem minden, eddig elfojtott gondolat.

- Mi nem vertünk át téged! – vágott közbe Louis kissé dühösen. – Szerinted mit kellett volna tennünk ebben a helyzetben? Harry a legjobb barátom, megkért, hogy ne mondjunk el neked semmit, mert ő akarta veled megbeszélni. Ha elmondtuk volna neked, akkor azzal őt árultuk volna el.

- És végig tudtátok volna nézni, ahogy engem becsap még hetekig, vagy talán hónapokig? – vontam kérdőre.

- Itt nem erről volt szó! Nekünk sem volt könnyű, hiszen nem volt helyes döntés ebben a szerencsétlen helyzetben.

- Ez akkor sem kifogás! A lányok a szemembe hazudtak, mikor megtudtam az egészről. Hitegettek, hogy minden rendben lesz. A legjobb barátnőm képes volt így átverni!

- Sarah? – húzta fel a szemöldökét Louis. – Ő akkor még nem is tudott semmiről.

- De… - tátottam el a szám, és képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni. Azonnal bűntudat szivárgott az agyamba.

- Azóta már Niall-lel is szakítottak. Nem tudtad? – csodálkozott el.

- Nem – ráztam meg a fejem hevesen. – Mégis hogy? És mikor? – kérdeztem értetlenül.

- Nem tudok részleteket. A te barátnőd – vonta meg a vállát Louis.

- Rendben – fújtam ki a levegőt, mert értettem a szemrehányást hangjában. – Végeztünk? Szeretnél még valamit, vagy mehetek? Késő van, és ott szeretnék lenni, mikor Adam aludni megy.

- Már csak egy perc – kérte Lou. – Visszatérve az eredeti témára, amiért megkerestelek. Belátom, hogy Harry hibázott, és megértem a döntésed. Mégis arra kérlek, hogy beszélj vele. Nem miatta, ő majd túlteszi magát rajtad, legalábbis nagyon remélem – tette hozzá gondterhelt arccal -, de most tényleg komolyan gondolja, hogy kilép a bandából. Nem miatta, hanem miattunk és a több millió rajongóért, akiknek összetörne a szíve, ha vége lenne, csak miattuk tedd meg.

- Nem tudom, Louis – ráztam meg a fejem. – Félek, hogy nekem ez túl sok lenne. Én lezártam már magamban a kapcsolatunkat, és talán egyikünknek sem tenne jót, ha felforgatnánk a múltat.

- Elfogadom a döntésed, ha valóban ez az utolsó szavad, de arra kérlek, hogy gondold még ezt át – kérte Louis higgadtan. – Holnap este lesz egy vacsora hétkor – kezdte, mire azonnal az orromat ráncoltam. – Legalább eszel egy jót – próbált rám hatni.

- Hol?

- The Gilbert Scott – válaszolta.

- Voltam már azon a helyen egyszer – fintorodtam el. – Az árak a csillagokban, az adag pedig akkora, hogy nagyítóval kell keresni a tányéron.

- De jól főznek – állt ki az étterem mellett Louis.

- Ez igaz, de ha nem lakok jól? – tártam szét kezeimet. Semmi kedvem nem lett volna kiöltözni valami kényelmetlen ruhába és magassarkúba, és az álbarátaimmal jópofizni, de igazából ellenkezésem legnagyobb oka Harry volt.

- Úgy sem neked kell fizetned, tőlem aztán rendelhetsz mindenből dupla adagot, vagy meghívlak utána egy pizzára, de gyere el! – győzködött. – Csak gondold át! – kérlelt kemény arcom láttán.

- Átgondolom, de nem ígérek semmit! – mondtam, és felálltam az asztaltól, mire Louis is követte a példámat, és az üres bögrék közé dobott pár bankjegyet.

- Köszönöm – mosolyodott el halványan. – Sajnálok mindent, ami történt, és tudd, hogy mindannyióknak hiányzol. Ha Harryvel nem is akarsz beszélni, legalább mi próbáljuk meg tisztázni a dolgot holnap, mert tényleg nem akartunk neked ártani – mondta lágyan, és egy gyengéd ölelésbe vont. Először meglepődve nem válaszoltam közeledésére, majd karjaimat, és is mellkasa köré fontam.

- Tudom nagyon jól – sóhajtottam egy aprót. Jól esett Louis ölelése és kedvessége, képtelen voltam ezek után haragudni rá, és őszintén hiányzott már nekem ez a túlkoros bohóc, meg persze a többiek is. - Köszönöm a teát – mosolyodtam el, miközben a kijárat felé igyekeztünk.

- Akkor legalább gondold át az ajánlatot! – kérte újból, miközben én beültem a kocsimba.

- Rendben, átgondolom – bólintottam egy aprót. – Viszlát, Louis! – csaptam be az ajtót, és beindítottam a motort.

- Akkor holnap találkozunk! – hallottam még a hangját, de mire elképedve válaszolni tudtam volna, Louis már az út túloldalán járt, én pedig fejcsóválva, de mégis mosollyal az arcomon hajtottam ki a parkolóból.

A mai estét nyugalmasan, az ágyamban tévézve terveztem eltölteni egy nagy doboz fagyit kanalazgatva. Mégis egy órával azután, hogy Louis-val elbúcsúztunk, én pedig elaltattam Adamet, már ott álltam a hűvös utcán, egy ismerős emeletes ház megkopott ajtaja előtt. Kissé idegesen, kezemet tördelve toporogtam a lépcső alján, ami bejárathoz vezetett. Megtettem azt a pár lépést, majd kissé bizonytalanul nyomtam meg a kapucsengőt, és vártam.

- Igen? – szólalt meg egy pár csengetés után barátnőm ismerős hangja.

- Szia, Sarah! Ashlyn vagyok – mondtam, de szinte be sem tudtam fejezni két rövid mondatomat, és máris megszakították a vonalat. Valahogy sejtettem, hogy így fog rám reagálni, így nem is lepődtem meg nagyon, hogy csak így lecsapta a kaputelefont. Nagyon jól tudtam, hogy én hibáztam, hiszen meg kellett volna hallgatnom őt, ahelyett, hogy egyszerűen elutasítom a közeledését, mikor ő semmiben sem volt hibás. Az egészről nem is tudott semmit, én pedig egyszerűen megvádoltam olyannal, amiről nem is tudott, és félrelöktem egy hosszú barátságot. Tudtam, hogy most nekem kell tennem, hogy mentsem a még menthetőt, így azonnal újra csengettem.

- Mit akarsz? – szólalt meg végül Sarah nyersen, mikor már kezdtem volna feladni a várakozást.

- Bocsánatot kérni – válaszoltam magabiztosan.

- Túl késő, már nem érdekel – vágta hozzám érzelemmentesen.

- Kérlek, Sarah! Meg szeretném magyarázni.

- Késő van. Ilyenkor már szemtelenség becsengetni másokhoz.

- Ezelőtt sosem zavart, még ha hajnalban jöttem is, hiszen legjobb barátnők vagyunk - emlékeztettem.

- Csak voltunk legjobb barátnők – mondta unottan.

- Kérlek, Sarah, ne mondd ezt! – kezdtem kétségbe esni.

- Erre én nem érek rá – vágott szavamba, még mielőtt bármit is mondhattam volna.

- Várj, ne menj el! – kiáltottam. – Csak hallgass végig! – kérleltem.

- Én is csupán ennyit akartam tőled, mikor olyan egyszerűen lepattintottál! – mondta dühösen. – Egy hétig próbáltalak elérni, de mindig csak elutasítást kaptam a részedről, mikor azt sem tudtam, hogy mit tettem ellened. De többé már nem is érdekel, csak hagyj békén!

- Tudom, és ezt akarom jóvátenni, csak hagyd, hogy megmagyarázzam. Két percet kérek! – könyörögtem.

- Te egy másodpercet sem adtál nekem – emlékeztetett durván.

- Sajnálom, ha visszacsinálhatnám, megtenném. De olyan régóta vagyunk barátok, ilyen könnyen nem tehetjük tönkre. Olyan vagy nekem, mint a testvérem… - csuklott el a hangom.

- Egy percet kapsz – sóhajtott fel Sarah megadva magát. - Egy másodperccel sem többet!

- Köszönöm! – lelkesültem azonnal. – Nem fogod megbánni, mert tényleg meg tudom magyarázni.

- Ötvennégy másodperc – közölte monoton hangom, mire azonnal észbe kaptam.

- Szóval... - kezdtem nagy levegőt véve. - Igazából akkor kezdődött az egész, mikor a lányokkal utoljára Harrynél voltunk, mikor megtudtam, hogy megcsalt. – Nehéz volt kimondanom az Ő nevét és erről beszélnem, de akkor csak egy cél rebegett a szemem előtt: hogy visszaszerezzem a nővéremet. – Pár nappal azután beszéltünk Harryvel, és kiderült, hogy minden igaz, amit az a lotyó mondott, és akkor megtudtam, hogy mindenki tudott a kapcsolatukról rajtam kívül – hadartam a rövid időt legjobban kihasználva. - Dühös voltam, és szörnyen csalódott, mert úgy éreztem, hogy mindenki elárult, és képtelen voltam bárkivel is beszélni. Ma viszont Louis meglátogatott, és elmondta, hogy te nem is tudtál az egészről. Pedig én tényleg azt hittem, hogy Niall biztosan elárulta neked is.

- De tévedtél – szólt közbe.

- Most már rájöttem. Tudom, rossz kifogás, de kezdtem beleőrülni abba, hogy Harry megcsalt, és azt hittem, hogy minden barátom elárult. Teljesen befordultam akkoriban, de ha semmissé tehetném az egészet, akkor tényleg megtenném. Nagyon-nagyon sajnálom azt, ahogy veled viselkedtem, és nem akarlak elveszíteni. Harry elment, a barátaimat én utasítottam el, a családomon kívül már senkim sincsen – mondtam, és csak ekkor vettem észre könnyeimet, mik végigfolytak az arcomon. – Tudom, hogy elcsesztem, de nem akarlak elveszíteni – szipogtam könnyeimet törölgetve.

- Nyitom az ajtót – sóhajtott egyet Sarah pár pillanat csend után, majd meg is szakította a vonalat. Hallottam, hogy egy halk zúgással nyitódik a zárt, így könnyen benyomtam az ajtót, és felsiettem a lépcsőkön. Megálltam az ismerős, második emeleti lakás előtt, majd már emeltem is a kezem, hogy bekopogjak, de nyílott az ajtó, én pedig szembe találtam magam Sarah-val.

- Helló, Idegen! – köszönt kissé nyers hangnemben, de ezzel szemben szemei gyengédséget sugároztak. Nekem viszont túl sok volt már a szavakból, és képtelen voltam egy értelmes mondatot is kinyögni, így egyszerűen csak barátnőm nyakába ugrottam, aki egy pillanatig sem habozott, és viszonozta ölelésemet.

- Annyira sajnálom – suttogtam, miközben egy halvány mosoly húzódott ajkaimra.

- Menjünk be a szobámba, mert a nővéremnek holnap valami fontos vizsgája lesz, és aludni akar – mondta, miután hosszú percek múlva elhúzódott. Egy aprót bólintottam, és követtem őt. Sarah-nak nagyon apró szobája volt, mégis néha irigyeltem az én hatalmas lakosztályom mellett. Annyira otthonos és családias volt, és a hangulat miatt mindig is szerettem itt tölteni a tanítás utáni délutánokat Sarah-val.

Barátnőm letelepedett az ágy egyik felé, míg én a másikon helyezkedtem el. Egy darabig csak csendesen bámultuk egymást, majd én szólaltam meg először.

- Én tényleg nagyon-nagyon…

- Ne! – állított le azonnal. – Ha még egyszer bocsánatot kérsz, esküszöm, hogy kidoblak a másodikról! – fenyegetett.

- Rendben – mosolyodtam el szélesen. – Csak annyit szeretnék még, hogy tudom, hogy egy hülye voltam, de úgy éreztem, hogy az egész világ összefogott ellenem, és nem gondolkoztam tisztán. Mindenkit eltaszítottam magamtól, de olyan egyszerű volt rátok haragudni. Sokkal könnyebb volt ezzel a foglalkozni, mint a ténnyel, hogy Harry megcsalt azzal a lotyóval, és többé már nem kellek neki – vallottam be szégyenkezve. – De már tudom, hogy hibáztam, amiért csak így eldobtam a barátságunkat. Még ezerszer bocsánatot kérnék tőled, de elég magasnak tűnik ez a két emelet, és féltem a hátsóm épségét.

- Jaj, te őrült nőszemély! – ölelt magához. – Tudod te, min mentem keresztül? Nem vetted a fel a telefont, hazaköltöztél, nem engedtél be hozzátok. Aggódtam érted, és nem is értettem, hogy miért nem engedsz közel magadhoz. - Örültem, hogy Sarah nem kezdte el szidni Harryt, mert azt hiszem, egyelőre még képtelen voltam erről mélyebben beszélni. 

- Egy szörnyű félreértés volt az egész – húzódtam el, de kezeink nem engedtél el egymást.

- Akkor is meg kellett volna hallgatnod, mielőtt csak úgy elutasítasz.

- Tudom, hogy igazad van, saj… - Ebben a pillanatban kezét a számra helyezve nem engedte, hogy újra bocsánatot kérjek.

- Nehogy! – figyelmeztetett. – Nem vagyok értelmi fogyatékos, elsőre is megértettem – biztosított.

- Bocsán… - kezdtem volna, miután kezei lekerültem ajkaimról, de egy pillanat múlva már saját tenyeremet nyomtam a számra.

- Itt hagyjalak, míg meg nem unod a bocsánatkérést? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem, most már tényleg elég volt belőle – nevettem halkan.

- Szóval, hogy vagy? – kérdezte Sarah már sokkal komolyabb arccal.

- Jobban – sóhajtottam. – Az első hét volt a legnehezebb, de kezdek talpra állni.

- Szeretnél róla beszélni?

- Nem – ráztam meg a fejem gyengéden. – Egyelőre a magamba fojtós fázisban vagyok.

- Rendben, de ha beszélni akarsz, akkor itt vagyok, ugye tudod? – szorított meg egy kicsit a kezem.

- Tudom, és köszönöm – mosolyodtam el hálásan. – És veled mi van? Hallottam, hogy már nem vagytok együtt Niall-lel.

- Uh, ne is mondd! – dőlt hátra az ágyban, fejét pedig az egyik kispárnába temette.

- Na, Sarah! – másztam közelebb hozzá. – Te nem vagy azaz elfojtós fajta, jobb lesz, ha elmondod. Mi történt? – próbáltam lefejteni ujjait a párnáról.

- Egyszerű az egész. Megbeszéltük, és szakítottunk – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban, de szemei bánatot mutattak, mikor a kispárna eltűnt arca elől.

- Mi volt az indok? – kérdeztem lágyan.

- Rájöttünk, hogy nem működne – válaszolta egyszerűen.

- Ez butaság, hiszen szerettétek egymást. Ez az érzés már elmúlott? – faggattam tovább.

- Nem! A fenébe is, nem! – ült fel az ágyán hirtelen, kissé dühös tekintettel. – De akkor sem működne! Szeretem őt, de nekem ez nem megy! Én nem tudok a kedves lenni a sok utálkozó rajongóval. Nem tudom őket úgy kizárni, mint te! Meg itt van ez a csomó turné és fellépés. Nekem szükségem van arra, hogy velem legyen, hogy elvigyen vacsorázni, hogy megcsókoljon, és hozzám érjen – magyarázta egyre csak elhalkuló hanggal, és csillogó szemekkel.

- Tudom, miről beszélsz. Én is sokszor elgondolkoztam ezen, mikor még együtt voltunk Harryvel – vallottam be, és észrevettem, hogy egyre könnyebben mondom ki nevét. A szívem már nem sajdult bele annyira, és torkom sem szorult össze.

- De ti mégis túltettétek magatok ezen – folytatta. – Köztetek volt valami furcsa kapocs, amit képtelen vagyok megérteni.

- Igazad van. Csak volt – sóhajtottam, és elterültem az ágyon, majd a plafont kezdtem vizsgálgatni. Tényleg őszintén meg tudtam érteni Sarah-t. Sokan szerettek volna a helyünkben lenni még pár hete, pedig nem is tudták, hogy egy híresség mellett nem csak boldogságból áll az élet. Mint mindennek, ennek is megvolt a maga rossz oldala. Én is sokszor elbizonytalanodtam, főleg a kapcsoltunk elején, de minden kétség elszállt, mikor belenéztem azokba a csillogó smaragd szemekbe, mikor megláttam édes mosolyát, vagy ajkait az enyémeken éreztem. Mikor velem volt, és az ölelésébe húzott, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt a hírességgel járó sok kényelmetlenség, és nem érdekelt, hogy mennyire időre van távol tőlem, mert tudtam, hogy én várni fogok rá, mert minden pillanatért megérte, amit vele töltöttem. Talán ez volt az, ami olyan erősen összetartott minket. De ez mind már csak a múlt, aminek emlékére könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem el őket, nem akartam többé Miatta sírni.

- Ez annyira szánalmas – sóhajtott fel Sarah, miután ő is ledőlt mellém.

- Nekem mondod? Pedig még nem is tudod, Louis miért jött el hozzám – nyögtem fel hangosan.

- Na, mesélj! – támaszkodott Sarah a könyökére.

- Egyenesen könyörgött, hogy beszéljek Harryvel, mert ki akar lépni a bandából.

- És mégis miért lépne ki? – húzta fel a szemöldökét.

- Fogalmam sincs, de Louis sem tudja. Ez kell holnap kiderítenem, pedig őszintén semmi kedvem sincs találkozni vele – füllentettem. Minden porcikámmal kívántam, hogy végre újra a közelébe lehessek, de az eszem az súgta, hogy ez a találkozás biztosan hazavágná a tervemet, miszerint próbálok túllépni Harryn.

- Istenem! – csapott színpadiasan a homlokára Sarah. – Mindig is tudtam, hogy Bodri nem egy zseni, de hogy ennyire elmeroggyant legyen! – Kijelentésére muszáj volt nekem is nevetnem. – Állítólag ez volt élete álma, most meg bekattant neki valami, és csak úgy eldobná az egészet? Teljesen flúgos!

- De nem ez a lényeg – mondtam. – Nem értem, hogy mi keresni valóm lenne nekem ott? Miért pont én tudnám őt meggyőzni, ha többieknek nem sikerült?

- Talán még mindig érez valamit irántad – találgatott. – Azért nem lehet olyan könnyen elfelejteni egy ilyen szerelmet, mint amilyen köztetek volt. De igazából fogalmam sincs, nem látok bele ennek az eszelősnek a fejébe.

- Akkor most mi legyen? Mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Szerintem ezt a rész átugorhatjuk, és mondjuk, beszéljük meg, hogy milyen ruhába mész – mondta, mire kikerekedtek a szemeim. – Ash, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy úgy is el fogsz menni – nézett rám várakozón.

- Én csak nem akarom, hogy tönkremenjen a banda, és meg szeretném beszélni a dolgokat a lányokkal…

- És? – húzta fel a szemöldökét.

- …és találkozni akarok Vele újra. Már két hete nem láttam, és hiányzik – vallottam be. – Tudom, hogy őrültség az egész, mert csak rosszabb lesz, miután újra elmegyünk, de Louis mondott dolgokat, és meg kell bizonyosodnom, hogy jól van – sóhajtottam.

- Meddig dolgozol holnap? – kérdezte.

- Ötig, de honnan tudsz róla? – csodálkoztam el.

- Dorota – válaszolta egyszerűen vállat vonva. – Szóval akkor holnap átmegyek hozzátok ötre, és segítek elkészülődni.

- Köszönöm, de nincs semmilyen ruhám. A betegségem előttieket kifogytam, amiket pedig azóta vettem, már kicsik rám.

- Bízol bennem? – húzta össze a szemöldökét.

- Persze – bólintottam egy nagyot.

- Akkor az órák után elmegyek én, és veszek neked valamit, aztán ötkor találkozunk nálatok – tájékoztatott a tervről.

- Rendben, de semmi túl rövid vagy nagyon kivágott – figyelmeztettem.