Szerencsére mi értünk először vissza Harry házához. Az út közben nagyon rá akartam kérdezni az utazásra Japánba, mert azóta nem tudtam kiverni a gondolataim közül, mióta a lányok kikotyogták. A legjobban azt furcsálltam, hogy Harry még egy szóval sem említette a dolgot. Nem értettem, hogy titkolózik, vagy egyszerűen csak elfelejtette megemlíteni. A legrosszabb az egészben az értetlenség volt, de nem akartam nála rákérdezni, majd csak miután a többiek hazamentek. Így visszafojtott érzelmekkel és fel nem tett kérdésekkel, szótlanul bámultam ki a kocsi ablakán egészen hazáig.

Otthon Harry nevetve figyelte, ahogy gyorsan rendet próbálok rakni, szerinte teljesen felesleges volt a takarítás, hiszen Louékat ismerve egy perc alatt csatatérré változtatják majd az egész nappalit. Igazából nem is nagyon lett volna időm teljesen tisztává varázsolni az egyébként sem túl rendezetlen nappalit, hiszen pár perc múlva nagy csörtetéssel a többiek is megérkeztek. Jó házigazdához méltóan a konyhába mentem, hogy készítsek valamit a vendégeknek. Feltettem egy nagy kanna vizet a gázra, hogy teát főzzek a Louis házában átfagyott csapatnak, majd úgy döntöttem, hogy a reggeli sütik kevesek lennének mindenkinek, főleg, hogy Niall is velünk volt, így egy nagyobb adag csokis golyó bekeverésével foglalatoskodtam. Igazából mást nem is nagyon tudtam volna készíteni, hiszen konyhai tudományom elég csekély volt, de abban biztos voltam, hogy még meg tudom ismételni a korábban már elkészített, nem is olyan nehéz receptet. Még csak a hozzávalókat vettem elő, mikor Sarah jelent meg az konyha ajtajában.

- Eltévesztettem volna a házszámot? Ash, te komolyan sütni próbálsz? – kérdezte tettetett csodálkozással.

- Anne-től tanultam egy isteni receptet, segítesz? – fogtam be munkára legjobb barátnőmet fülem mellett elengedve gonosz megjegyzését.

- Persze – bólintott, és mellém lépve kivette a kezemből a cukrot, és lassan önteni kezdte a tálba, amiben én már gyakorlottan kevertem össze a hozzávalókat. – Jobb lesz odafigyelni, nehogy megmérgezz minket – jegyezte meg alattomos mosollyal szája sarkában.

- Héj! – kiáltottam fel felháborodottan, és a kezemben lévő fakanállal bosszúból oldalába böktem, így egy nagy, barna folt keletkezett világos felsőjén. Sarah kikerekedett szemekkel nézett rám egy pillanatig, én pedig csak kinevettem hitetlen arcát látva. Mosolyom mégis gyorsan lefagyott az arcomról, mikor legjobb barátnőm egy egyszerű mozdulattal rám borította a cukros zacskót. Az apró, édes szemcsék egy pillanat alatt elárasztották hajamat, majd a ruhám alá is beférkőztek. Most Sarah-n volt a sor, hogy nevessen, én viszont egy percig sem haboztam, és ujjamat a csokis masszába nyomva rákentem a tésztát barátnőm arcára, mire azonnal ő is hasonló módon támadott vissza. Hangosan nevettünk egymás koszos megjelenésén, de egyikünk sem akarta feladni a harcot, így mindennel, ami a kezünk ügyébe akadt, támadtuk egymást. Már a konyha padlóján fetrengtünk, mikor Eleanor nevetését hallottam meg magunk mögül. Egy pillanatra néztem csak rá az ajtóban meglepetten, mégis nevetve álló lányokon, de ez a kis megtévesztés is elég volt ahhoz, hogy Sarah kiszabaduljon alólam, és egy tojással támadjon felém. A kezembe vettem a tejet, és képes lettem volna leönteni vele barátnőmet, hiszen ő is elszántam akartam szétloccsantani fejemen a tojást.

- Ne! Állj! – kiáltott Perrie. – Így is elég rendetlenséget csináltatok már! – korholt minket, mégis egy kis mosolyra görbült szája széle.

- Olyanok vagytok, mint az ovisok! – jelentette ki El, ő viszont már meg se próbálta elrejteni szórakozottságát, és hangosan nevetett rajtunk.

- Kössetek fegyverszünetet, most! – követelte Perrie. Szúrós szemmel néztünk egymásra Sarah-val, majd még mindig a másik mozdulatait figyelve leraktuk fegyvereinket a kezünkből. Megenyhülve öleltük meg egymást, miközben halkan felkuncogtunk, mivel ezzel csak még jobban szétkentük magunkon a hozzávalókat. – Na, ezt már szeretem! – mosolyodott el a szőkeség.

- Tulajdonképpen mit is akaratok ti csinálni? A nappaliból lehetett hallani a sikítozásotokat – húzta fel a szemöldökét Eleanor.

- Sütit akartunk sütni – vontam meg a vállam, miközben inkább el sem akartam képzelni, hogy nézhetek ki.

- Rendben, akkor azt befejezzük, feltakarítunk, aztán ti ketten mehettek fürdeni – adta ki az utasítást Perrie, pont, mint egy vérbeli háziasszony, amiről valahogy Dorota jutott az eszembe. Az én vezénylésemmel befejeztük a sütit, majd miután azt a sütőbe raktuk, forró teát és kávét főztünk. A leghosszabb időt az vett igénybe, hogy Sarah-val együtt feltakarítsuk a konyhát a kis akciónk után, hiszen Perrie és Eleanor úgy döntöttek, hogy ebben nem hajlandók segíteni. Fellélegezve indultam fel Sarah-val az oldalamon a szobámba, mikor a konyha már csal úgy csillogott-villogott a tisztaságtól. Nevetnem kellett a fiúk meglepett, értetlen arckifejezésén, ahogy áthaladtunk a nappalin, a lépcső felé tartva. Olyan értetlenül néztek, hogy még kérdezni is elfelejtettek, és egy hang sem jött ki eltátott ajkaik közül.

- Úgy érzem magam, mint egy nagy vattacukor! – kuncogtam a hálóba érve.

- Én pedig, mintha csokiba mártottak volna – mondta Sarah.

- Ezt többször kellene megismételnünk – mutattam rá.

- Mármint a kajacsatát? – húzta fel a szemöldökét Sarah nevetve.

- A sütésre gondoltam – forgattam meg a szemem színpadiasan. – Meg igazából az együtt töltött időre.

- Egyetértek – bólintott mosolyogva. – Hiányoztál, Ash – vallotta be.

- Te is nekem – öleltem magamhoz. – Mindenki annyira hiányzott, míg a kórházban voltam. Te, apa, a srácok, Adam… - soroltam.

- Azóta nem is találkoztál az öcséddel? – kérdezte csodálkozva, miután elhúzódott ölelésemből.

- Harry meglepetése óta nem – mondtam szomorúan. – Viszont holnap bármi is történik, biztosan meglátogatom őt – jelentettem ki.

- Te is hiányzol ám neki – mondta kedvesen. – Sokszor kérdezget felőled.

- Jó ezt hallani. Féltem, hogy talán már nem is emlékszik rám – mosolyodtam szomorúan.

- Képtelenség – rázta meg a fejét Sarah. – Harry minden egyes nap meglátogatta a kicsit, míg te kómában voltál, legtöbbször oviba is ő vitte, és egy csomót mesélt neki rólad.

- Igazán? – csodálkoztam el. Harry idáig nem is említette, hogy járt Adamnél.

- Igen-igen – bólogatott hevesen. – Ha láttad volna! Elhalmozta mindenféle játékokkal, és olyan türelmesen bánt vele, mintha csak az apja lenne – mesélte barátnőm. Összeszorult a szívem Sarah szavai hallatán, hiszen tudtam, hogy ez az, amit én már sosem adhatok meg Harrynek. Minden álmom azt volt, ha egyszer teljesen felépülök, hogy Harryt megajándékozhassam az apasággal.

- Sarah, én nem is hiszek a füleimnek! – csodálkoztam el. – Te most tényleg dicséred Harryt? – tátottam el a számat színpadiasan. – Csak nem megkedvelted őt?

- Nem! Természetesen nem! – ellenkezett hevesen, mintha csak leprásnak nyilvánítottam volna. – Kizárt, hogy bármikor is barátok legyünk, de már nem irtózunk egymás társaságától – jelentette be büszkén, mire halkan felnevettem.

- Igazán nagy előrelépés – forgattam meg a szemem.

- Ó, és nem is említettem! Rávette Adamet, hogy bilibe pisiljen – mondta lelkesen.

- Tényleg? – csodálkoztam el. – Mégis hogy csinálta? Én hónapokig könyörögtem neki, de semmi hatása nem volt.

- Nem tudom, mivel vehette rá, de azóta a kicsinek már csak estére kell a pelus – mesélte tovább.

- Ezek után tényleg meglátogatom holnap az öcsikémet. Ezt muszáj megnéznem, Harryből pedig addig kiszedem a titkot – határoztam el.

- Én is beugranék holnap hozzátok, de Niallt kísérem el a kórházba egy ellenőrzésre – mondta sajnálkozva.

- Semmi baj, majd máskor bepótoljuk – mosolyodtam el megértően. Sarah-nak adtam pár ruhát az enyémek közül, majd egy kölcsöntörölközővel a fürdőbe indítottam őt. De még mielőtt én is vetkőzni kezdtem volna, halk kopogás hallatszódott az ajtón.

- Gyere! – szóltam felemelve hangomat. Egy pillanat múlva Harry mosolygós, mégis kissé értetlen arca bukkant fel az ajtóban. – Neked nem a fiúkkal kellene lenned? – kérdeztem viszonozva mosolyát.

- Elfoglalják ők magukat, hidd el – jött közelebb. Végigsimított az arcomon, majd egy pillanatig méregette az ujjaira ragadt cukrot, és vállat vonva egyszerűen lenyalta onnan, mire halkan felkuncogtam. – Cukor? – húzta fel a szemöldökét, mire halkan nevetve bólintottam. – Az pedig csoki? – kérdezte az arcomra mutatva.

- Hol? – kérdeztem, hogy letöröljem a foltot.

- A szádon. Majd én leszedem – vállalkozott hősiesen, és ajkait az enyéimre nyomva kezdte eltüntetni a csokit a számról.

- Sosem csókoltak még ilyen édesen – kuncogtam, mire Harry még egy rövid puszit lehelt alsó ajkamra.

- Mit csináltatok ti a konyhába? – húzta fel a szemöldökét. – Hasonlítasz egy nyalókához – tette még hozzá mosolyogva, mire finoman mellkasába bokszoltam.

- Sütit sütöttünk – vontam meg a vállam.

- Rendben, erről, azt hiszem, többet nem is akarok tudni, csak még azt áruld el, hogy egyben van még a konyha?

- Csak úgy csillog-villog minden – nyugtattam meg.

- Ez nagyon megnyugtató – nevetett.

- Most pedig, ha nem haragszol, szeretnék elmenni fürdeni – céloztam ezzel, hogy ideje lenne távoznia.

- Csak nyugodtan. Miattam ne zavartasd magam – ült le az ágya szélére szemeit rám szegezve.

- Menj ki, Harry! – utasítottam.

- Miért? Eddig sosem zavart, ha néztelek. Vagy szeretnéd, ha csatlakoznék hozzád? – kérdezte kacér mosollyal az arcán.

- Nem erről van szó – sütöttem le a szemem egy picit elpirulva. – Csak te is tudod, mi lesz annak a vége, ha itt maradsz, míg én levetkőzöm – kuncogtam.

- És? – húzta fel a szemöldökét.

- És itt vannak a barátaink – emlékeztettem. – Szerinted, mit fognak gondolni, ha mindketten eltűnünk? Azt fogják, hinni, hogy mi… - hallgattam el be sem fejezve mondatomat.

- És milyen jól fogják gondolni! – kacsintott. A lehető legszúrósabban néztem rá, mire sóhajtva maga elé emelte kezeit.

- Rendben – állt fel az ágyról elégedetlen arckifejezéssel. – Lent találkozunk, ha már nem vagy olyan, mint egy habcsók – nyomott egy gyors puszit a homlokomra, majd sietve ment ki a szobából.

- Muszáj lesz nyernünk. Nem hallgathatom egész este, ahogy Louis kárörvendően kinevet – mondta Eleanor, miközben egy nagyobb golyót próbált formázni a fehér hóból.

- Többségben vannak, de mi vagyunk a lányok. Kizárt, hogy az ő hóemberük jobb legyen – jegyezte meg Sarah. Már lassan egy órája kezdtünk az építést, mikor teáink és a sütik fölött a fiúkkal kicsit összezörrentünk azon, hogy ki is épít jobb hóembert, a lányok vagy a fiúk. Most pedig két csapatban próbáljuk meggyőzni a másikat a saját meglátásunkról. Igazából nagyon is jól éreztem magam, miután végre megszabadultam a sok ragacsos cukortól és nyers tésztától a bőrömön. Az idő előrehaladtával pedig egyre jobban meg akartam nyerni én is a versenyt, hiszen a fiúk, létszámtöbbségükből kifolyólag, biztosra vették győzelmüket. Mi, lányok, viszont dupla erővel dolgoztunk, miközben a beszédbe is fektettünk nem is olyan kevés energiát, és be sem állt a szánk, mióta kiléptünk a hóba.

- Na, mi készen vagyunk! Ti hogy álltok? – jelent meg Zayn, mi pedig reflexesen hóemberünk elé ugrottunk, nehogy az ellenség meglássa azt, nem mintha hátunk mögött el tudtuk volna rejteni a tőlünk jóval magasabb hószobrot.

- Még pár percet kérünk – válaszolta Perrie. – Már csak az utolsó simítások vannak hátra – biztosította barátját. Gőzerővel kezdtünk dolgozni, és felöltöztettük hóemberünket, majd jöhetett is a szembesítés. Az egyetlen szó, ami a fiúk művéről eszembe jutott azaz, hogy nevetséges. Hatalmas volt a hókupac, amit odahánytak az biztos, pont annyira, mint az, hogy mindenre hasonlított csak hóemberre nem. A hótorony tetejére Harryik egyik kalapja volt helyezve, míg orra helyén egy répa díszelgett. A lányokkal szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, mikor megpillantottuk a művüket, ők pedig egy-egy szúrós pillantással jutalmaztak meg minket.

- Most meg mi van? – tört ki Niallből a kérdés.

- Ez meg mi? – kérdezte Perrie két nevetés közepette.

- Talán ő! – javította ki Lou sértetten.

- Ő itt Fred, a hóember – mutatta be nekünk Harry a kalapos hókupacot.

- Ez valami… Valami… - kerestem a szavakat. – Igazán egyedi.

- Na, jó, akkor lássuk a tiéteket, ti nagyokosok! – mondta Louis, és a ház túloldalára indult, mi pedig követtük őt. A fiúk kicsi eltátották a szájukat a mi hóemberünk láttán, de nem adták szavukat elismerésüknek.

- Akkor azt hiszem, mi nyertünk! – jelentette ki El édesen mosolyogva.

- Hát persze, hogy nyertünk! – pacsiztunk le egymással boldogan a győzelemtől.

- Én ezt azért nem jelenteném ki ilyen hirtelen… - kezdte Niall.

- Egyet kell értenem ír barátommal – karolta át Niall nyakát Liam. – Be kell vallanunk, hogy a ti… - kereste a szavakat.

- Ellie. Ellie-nek hívják – segítettem ki.

- Szóval a ti Ellie-tek sokkal hóemberesebb, mint a mi Fredünk, de…

- De ne feledkezzünk el, ahogy Ash is mondta, az egyediségről és a szabad gondolkodásról – kezdte nagy tudományosan Louis. – Ellie annyira hagyományos. Ilyet mindenki tud csinálni, ezzel ellenben Fred igazi művészi alkotás, egyszerűen leutánozhatatlan.

- Az biztos – horkant fel Perrie.

- A ti hókupacotokat össze sem lehet hasonlítani a mi hóemberükkel – mondtam.

- Szóval ki is jelenthetjük, hogy a miénk a győzelem! - nevetett boldogan Eleanor.

- Ez elbuktuk, srácok – csóválta meg a fejét Zayn csalódottan, míg mi vidáman öleltük meg egymást.

- Nem! – kiáltott fel Louis, aki a legkevésbé sem tűrte el a veszteséget. Mi pedig kikerekedett szemmel néztük, ahogy futva megindul a mi Ellie-nk felé, és egy nagyot ugorva szorosan átöleli. Egy pillanat múlva pedig hóemberünk már csak egy Fredhez hasonló hókupac volt, répával a közepén. Louis elégedetten állt fel a maradványok mellől, és egy hatalmas, diadalittas mosoly ült ki ajkaira. - Azt hiszem, mégis mi nyertünk! – jelentette be, mint aki jól végezte dolgát.

- Csaló vagy, Louis! Akkora egy csal… - kiabálta Eleanor szörnyen dühösen. Belül én is forrni kezdtem, és meg sem várva a többiek reakcióját, pont ugyanazt tettem Louis-val, mint amit ő tett Ellie-vel. Lendületet véve futottam felé, ő pedig még fel sem fogta a támadást, mikor elrugaszkodtam, és a földre terítettem őt, mire egy hangos sikítás hagyta el a száját.

- Mi a fene? – sipította.

- Teljesen tökre tetted! – kiáltottam derekán ülve. – Te szélhámos csaló!

- Nyugi, Ash, ez csak egy hóember volt! – emlékeztetett kissé ijedt arccal.

- Nem csak egy hóember! Ő Ellie volt, de megölted őt! – vádoltam meg. Persze már régen nem voltam rá mérges, kezdeti dühömet elfújta Louis meglepett, kissé félős arckifejezésre.

- Srácok, nem segítenétek? – nézett segítséget keresve a fiúkra, akik csak mosolyogva bámultak minket, míg Eleanorék majd megszakadtak a nevetéstől, és biztatóan kiabálták, hogy „Ne hagyd élni!”, „Adj neki, Ash!”, „Megérdemli, emlékezz csak, mit tett Ellie-vel!”. – Na, ne már! – kiáltotta Louis, mikor senki sem sietett a segítségére. – Harry? – fordult a Göndörke felé.

- Bocs, haver! – vonta meg a vállát Harry, miközben jót mulatva, mégis büszkén nézett végig rajtam.

- De a csajod tiszta őrült! – sipítozott kisfiús hangon. – Szállj le rólam! – kiabálta. – Hazz, segíts már!

- Nem tehetem – emelte maga elé Harry a kezeit tehetetlenül. – Én élek vele, és nem pedig te – mutatott rá.

- Kösz, a segítséget – morogta Lou, majd mérgesen rám emelte a szemeit. – Mit akarsz tőlem, te őrült nőszemély?

- Valld be, hogy mi nyertünk! – utasítottam.

- De hát nem is nyertetek! – ellenkezett, mire egy nagy adag havat dobtam az arcába.

- Hogy mondtad? – húztam fel a szemöldökömet.

- Te teljesen őrült vagy! – vádolt meg újra.

- Csak makacs, kedves Louis – tettem újra hó alá.

- Rendben! – kiabált jegyes kását köpködve. – Nyertetek! Ti nyertetek! – kiabálta.

- Kérj bocsánatot, Lou! – követeltem.

- De hát… - kezdett ellenkezni, mire kesztyűs kezemmel egy újabb adag havat markoltam meg. – Rendben, bocsánat! Sajnálom, hogy kinyírtam Ellie-t! – Szélesen elmosolyodtam célom elérése miatt, és megelégedve kezdtem felállni Lou derekáról, mikor Harry nyújtotta felém segítőkészen a kezét, amit gondolkozás nélkül el is fogadtam, mire Harry felhúzott, és átölelte derekamat.

- Szeretem, mikor ilyen harcias vagy – nevetett halkan, majd egy szolid csókot nyomott ajkaimra. Ebben a pillanatban egy hógolyó süvített el a fejünk mellett, majd egy következő a lábam felső részét találta el. Hirtelen megfordultam, és Louis kárörvendő nevetésével találtam szembe magam. Egy újabb hógolyóval célzott meg bosszújaképpen, ami elől éppen csak ki tudtam térni. A következő pillanatban Harry támadt vissza Louis-ra, de kissé mellé célzott, mert a mellette álló Niallt találta el. Ebből pedig hatalmas hócsata alakult ki. Hógolyók repkedtek szerteszét az egész udvarban. Két csapat keletkezett, volt Louis-é, Niall-lel, Sarah-val, Liammel, és természetesen Eleanorral. Míg Harry és az én csapatomat Perrie és Zayn gazdagították. Harry önfeláldozóan szinte minden felém érkező hógolyó elé vetett magát, és teljes erőbedobással támadta az engem dobálókat. Hangos nevetés, és sikítozás zengte be a hatalmas kertet. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, mikor ennyit nevettem. A betegségemnek mindig bele kellett szólnia a boldogságunkba, voltak az elmúlt hónapokban is gyönyörű, boldog pillanataim Harryvel, a családommal és barátaimmal, de minden vidám percet beárnyékolt a tudat, hogy talán ez lesz az utolsó. Persze még most sem feledkezhettem meg róla egészen, hiszen a halálos kór még mindig a szervezetemben volt, de hónapok óta először esélyt láttam a gyógyulásra, az életben maradásra. Azért még most is érzékeltem a kezelések, és a sok kényszerpihenő utóhatásait, hiszen ezután a hosszú nap után éreztem, ahogy egyre csökken az energiám minden mozdulat után. Különben is reggel, hajnali fél négykor keltem, és még vissza kellett állnom a rendes kerékvágásba.

- Harry – szóltam a Göndörkének, mire ő mosolyogva felém kapta tekintetét. Szörnyen édesen nézett ki boldogságtól csillogó szemeivel, és a hidegtől kipirosodott arccal. – Bemegyek, rendben?

- Valami baj van? – kérdezte, és egy gyors mozdulattal fordított helyzetünkön, így az ő háta nézett a csatatér felé. Egy tucat hógolyó találta el őt, de szemei meg sem rebbentek.

- Csak elfáradtam – vallottam be.

- Oké – bólintott egy aprót, majd kesztyűs kezeinket összekulcsolva behúzott a nappaliba. Leült a kanapéra, és az ölébe húzott.

- Nyugodtan kint maradhattál volna a többiekkel. Miattam nem kellett volna bejönnöd, láttam, milyen jól érezted magam – mondtam kissé bűnbánó arcot vágva.

- Akkor érzem magam a legjobban, ha veled vagyok – mondta, ahogy körénk tekert egy pokrócot, hogy felmelegítse a hótól fagyos tagjainkat. – Csak te számítasz – súgta a fülembe. Mellkasának dőltem, és szorosan öleltem nyakát, majd lehunyva szemeimet mélyen szippantottam magamba bódító illatát.

- Szeretlek – motyogtam álmosan.

- Én is szeretlek – mondta halkan. – Jó éjt, Gyönyörű! – súgta, a következő pillanatban pedig megadtam magam az Álomvilágnak.

Rebegve nyitottam ki szemeimet, mikor estefelé felébredtem a Harryvel közös ágyunkban. A szobában már teljesen sötét volt, de mégsem lehetett olyan késő, mert Harry még nem feküdt mellettem. Egészen kipihentnek éreztem magam, és gyomrom is korgott az ürességtől, így felkeltem az ágyból, és a konyhába igyekeztem. A lépcsőn leérve azonban ismerős hangokat hallottam meg kiszűrődni a nappaliból. A srácok nagy része már hazamehetett, csak Harry és Louis beszélgettek, de biztosan Eleanor is még itt volt, bár az ő hangját nem hallottam.

- …és hogy van most? – fogtam meg egy Louis ajkai közül származó mondatfoszlányt. Be akartam menni a nappaliba, de lábaim megtorpantak, hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy beszélgetésük tárgya én vagyok.

- Jobban, már sokkal jobban – válaszolta Harry. – Örülök, hogy végre hazahozhattam a kórházból, itt sokkal jobban tudok figyelni rá.

- Nem lehet egyszerű – mondta Louis, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Nem is az. Ahhoz képest, hogy már egy felnőtt nő, néha mégis úgy viselkedik, mint egy kisgyerek – nevetett fel halkan Harry, és nekem is mosoly húzódott a számra. – Néha nagyon megnehezíti dolgom, de minden percét élvezem, amit vele tölthetek.

- Nagyon szereted ezt a lány, igaz? – kérdezte Louis lágy hangnemben.

- Ő a mindenem – mondta Harry halkan, szavai pedig megolvasztották a szívemet. – Nem tudom, mire lennék képes, ha elveszíteném…

- Ash meg fog gyógyulni – biztatta Louis.

- Tudom. Erősebb, mint az valaha is gondoltam volna – sóhajtott fel Harry. – De az elmúlt napok olyanok voltak, mint a pokol.

- Mi történt? – kérdezte Lou halkan.

- A gyógyszerek rosszul hatottak rá, és teljesen kiütötték, de napokig nem értettem, mi lehet a baj. Éjszakánként álmatlanul feküdtem órákon át mellette a lélegzését hallgatva. Féltem… Annyira féltem, hogy nem ébred fel többet – csuklott el Harry hangja. Nem engedtem utat szemem sarkában egyre csak gyűlő könnyeimnek, de szívem összeszorult. Tudtam, hogy Harryt megviselte az elmúlt pár nap, de azt nem is gondoltam volna, hogy ennyire kétségbeesett.

Hosszú csend telepedett a házra, amit Louis telefonjának a csörgése szakított meg. Válaszolt is a hívásra, de a beszélgetés alig lehetett hosszabb fél percnél.

- A szerelő volt – mondta. – Most végzett a fűtéssel – magyarázta. – Muszáj lesz mennünk, hogy ki tudjuk fizetni.

- Persze – mondta Harry, de a pár perccel ezelőtt mély szomorúság még mindig kicsengett hangjából. Kikísérte Louis-t és Eleanort az előszobába, ahol még váltották pár mondatot, amit már nem értettem, majd már csak a bejárati ajtó csukódását hallottam. Halkan léptem be én is a sötétbe burkolózott előszobába, ahol Harry körvonalait véltem felfedezni. Lehunyt szemekkel homlokát az ajtónak támasztotta, miközben arcán mély fájdalom ült. Halkan léptem mellé, majd kezeimet szorosan dereka köré fontam. Teste a meglepettség miatt egy pillanatra megfeszült, majd azonnal el is engedett, mikor felkapva a fejét meglátott engem. Óvatosan megfordult ölelésemben, és szótlanul viszonozta azt, majd arcát nyakam hajlatába rejtette. Tudta, vagy legalább is sejtette, hogy hallottam a beszélgetését Louis-val.

- Melletted mindig fel fogok ébredni – súgta fülébe, ahogy finoman beletúrtam göndör fürtjei közé. Egy hosszú csókot lehelt nyakam bőrére, és ha lehet, még szorosabban ölelt magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Pedig ez volt az utolsó dolog, amitől tartania kellett, hisz képtelen lettem volna elmenni, szükségem volt rá a boldogsághoz.

Másnap reggel Harry lágy csókjaival keltegetett. Mosolyogva nyitottam ki szemeimet, örömöm pedig egyre csak nőtt, mikor megpillantottam Harry boldogságtól csillogó smaragd szemeit. Utáltam őt úgy látni, mint tegnap este, olyan összetörtnek. Túl sok szenvedésen és fájdalmon ment már keresztül ilyen fiatalon. Azt akartam, hogy boldog legyen mellettem, ne aggódjon minden pillanatban valamiért. Szerettem úgy látni, mint tegnap délután, vidámságtól csillogó szemekkel és őszinte mosollyal az arcán.

- Jó reggelt, Gyönyörű! – súgta, majd egy lány csókot helyezett el ajkaimon.

- Szia – mondtam halkan, mosolyogva.

- Hogy érzed magad? Nem fáj a torkod vagy fejed? Nem csodálnám, ha a tegnapi után megfáztál volna – mondta.

- Rendben vagyok – mosolyodtam el halványan. Egy picit kapart a torkom, de az istenért sem árultam volna el Harrynek, mert akkor biztosan nem engedett volna kimozdulni ma a házból.

- Mi a terv mára? – kérdezte, majd még egy lágy csókot hagyva ajkaimon kiszállt az ágyból.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk hozzánk. Régen láttam már Adamet, meg persze apa is hiányzik – mondtam, ahogy ülésbe tornáztam magam.

- Rendben, de most még csak fél tíz van. Adam ilyenkor már oviban van, és csak három körül megy haza – sorolta. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy fejből el tudná mondani öcsikém napirendjét.

- Akkor csak menjünk el sétálni, aztán délután mi mehetnénk el Adamért az oviba – ajánlottam.

- Rendben, de öltözz melegen! – figyelmeztetett, majd el is tűnt a fürdőszobában.

Reggeli után Harry parancsát betartva a lehető legmelegebb ruháimat vettem fel. A lábaimra csizmát húztam, míg nyakam köré egy sálat tekertem, fejemre pedig sapkát húztam, és reménykedtem, hogy a réteges öltözködés megóv, hogy torok- és fejfájásomból ne legyen nagyobb baj. Nevetnem kellett saját magamon, mert a tükör elé állva vettem észre, hogy egy eszkimó nem öltözik fel ilyen melegen Szibériában. Harry velem ellentét viszont tökéletesen festett hosszú, fekete szövetkabátjában és barna csizmájában, mint egy téli fotózásra készülő modell. Egymást ölelve sétálgattunk a csendes hóesésben. A hideg az embereket elriasztotta attól, hogy kimozduljanak a ház melegéből, így szinte teljesen egyedül jártuk a környező utcákat, ami abból a szempontból szerencsés volt, hogy egy rajongó vagy lesifotós sem akaszkodott ránk, így nyugodtan élvezhettük egymás társaságát. Egy órája sétálgathattunk már, majd betértünk egy csendes kis kávázóba. Nem volt zsúfolt hely, rajtunk kívül csak két nő és egy fiatal párt ült bent. Belépve halk zene szólt a lejátszóból, és kellemes meleg csapott meg. Harry az egyik legeldugottabb asztalhoz vezetett, és még csak éppen leültünk, mikor egy negyvenes évei végén járó hölgy jelent meg mellettünk, és felvette a rendeléseket. A kis forgalomra való tekintettel perceken belül megkaptuk kért italokat, Harry egy kávét, én pedig egy forró teát. Gondolataimba merülve kavargattam kiskanalammal a meleg folyadékot, mikor Harry átnyúlva az asztal fölött kezét az enyémre téve összekulcsolta ujjainkat, ezzel elérve, hogy felnézzek rá.

- Olyan csendes vagy ma – jegyezte meg lágyan. – Valami baj van?

- Csak gondolkozom – válaszoltam halkan, majd belekortyoltam fahéjas illatú teámba, újra megszakítva szemeivel a kapcsolatot. A meleg folyadék jólesően égette a torkom, és enyhített a kaparáson, ami csak nem akart elmúlni. 

- Nem lehetnek valami boldog gondolatok – jegyezte meg. – Nem szeretnéd megosztani velem?

- Én csak… - kezdtem nagyot sóhajtva. – Miért nem mondtad el, hogy Japánba mentek a jövő héten? – nyögtem ki a kérdést, amin egész nap kattogott az agyam. Újra felpillantottam rá. Arcára a meglepettség rosszabb fajtája ült, látszott rajta, hogy egyáltalán nem várt erre a kérdésre. – A lányok mondták el – tettem hozzá, és kihúztam kezemet ujjai közül, majd az ölembe ejtettem. Harry arca kissé csalódott lett mozdulatom láttán, majd ő is az asztal alá rejtette kezét. – Miért nem mondtad el? – kérdeztem újból, mikor nem akart megszólalni.

- Nem tudom… Én csak… - dadogta zavartan.

- Tulajdonképpen mikor is gondoltad, hogy elmondod? Csütörtök hajnalban, mikor indulsz a reptérre? – húztam fel a szemöldököm. Próbáltam nem felerősíteni túlságosan a hangon, nem akartam botrányt csapni, csak válaszokat kicsikarni belőle.

- Nem. Természetesen nem – rázta meg a fejét.

- Még mindig nem válaszoltál az eredeti kérdésre – emlékeztettem kissé dühösen.

- Elmondtam volna pár napon belül – mondta halkan. – Nem akartam eltitkolni előled, csak ezért nem beszéltem róla eddig, mert próbáltam elhalasztani a dolgot.

- Elhalasztani? – húztam fel a szemöldökömet. Többé már nem dühös, hanem értetlen voltam.

- Igen – bólintott Harry. – Nem szívesen hagylak itthon egyedül. Arra gondoltam, hogy talán te is velünk jöhetnél, de egy hét múlva lesz egy kezelésed, ami miatt muszáj lesz itthon maradnod.

- Igazad van – sóhajtottam. Őszintén megkönnyebbültem, hogy csak ennyiről van szó, pedig mennyi kétségbeesett percet szerzett nekem ez az információ még tegnap. – És mire jutottál? – kérdeztem.

- Igazából semmire – csóválta meg a fejét Harry csalódottan. – Nem lehet más napra átrakni az utazást, mert klippet veszünk fel, és már régen le vannak beszélve az időpontok.

- Mennyi ideig lesztek távol? – kérdeztem.

- Kedden már jövünk haza – válaszolta.

- Tényleg csak ennyi lenne az egész? – sóhajtottam fel.

- Miért? Mit gondoltál? Hogy Japánba költözünk? – kérdezte elmosolyodva.

- Csak nem értettem, hogy miért a lányoktól kellett megtudnom, napokig ezen kattogott az agyam. Olyan zavarba ejtő volt, hogy én voltam az egyetlen, aki nem is értette, miről beszélnek – vallottam be.

- Sajnálom, csak nem akartam semmit sem mondani, amíg nem tudtam biztosat – nézett rám bocsánatot kérve, és újra felém nyújtotta a kezét az asztal felett.

- Semmi baj, csak máskor avass be egy picit előbb a dolgokba – kértem elmosolyodva, és kezemet az övébe helyeztem.

- Te pedig rögtön szólj nekem, ha valami kétséged van, rendben?

- Megegyeztünk – bólintottam egy aprót mosollyal az arcomon. Harry áthajolt az asztal fölött, és egy lágy csókot nyomott ajkaimra.

- Mit szólnál, ha elmennénk valahova ebédelni? Pont még van annyi időnk, mielőtt elmennénk az öcsédért – ajánlotta.

- Benne vagyok – egyeztem bele vidáman.