- Ash, gyere már! Fél órán belül indul a gép! – kiáltott Harry a ház előtt parkoló kocsi mellől, és éppen a bőröndöket pakolta be a csomagtartóba

- Megyek már! – szóltam vissza lerohanva a lépcsőn, a bejárat felé tartva.

- El fogunk késni. Még van… - nézett le az órájára – úgy három és fel percünk odaérni a reptérre, ami azt jelenti, hogy már úgy negyed órája el kellett volna indulnunk – emlékeztetett Harry.

- Ezt most úgy mondod, mintha negyed órája te még nem egy üres bőrönddel rohangáltál volna fel-le a házban – forgattam meg a szemem, miközben sietve felkaptam a postát a küszöbről, és a táskámba süllyesztettem, hogy átnézhessem majd a repülőn.

- Indulhatunk? – húzta fel a szemöldökét, ahogy beült a kocsiba. Én is sietve bepattantam mellé, és egy gyors puszit nyomtam az arcára.

- Igen, azt hiszem, indulhatunk – bólintottam egy hatalmasat. A kocsi motorja felmordult, én pedig izgatottan dőltem hátra az ülésben.

Az elmúlt két hét szinte elrepült az utazás tervezéseivel és előkészületeivel. A papírok intézése mellett orvoshoz is mennünk kellett valami védőoltásért és vitaminokért, hiszen Afrika egyik legszegényebb részére tartottunk. Emellett pedig nekem ott volt a költözés és a vizsgálatok is. Már egy hete tettem látogatást Dr. Jacksonnál, de az eredmények eddig még mindig nem érkeztek meg, viszont mire hazaérünk, már biztosan megtudunk mindent. A legjobbakban reménykedtem, de a fel voltam készülve a legrosszabbra is, viszont egyelőre az utazás foglalkoztatott a legfőképp. Sosem jártam még a Föld ezen részén, és minden eddigi utazásom teljesen normális körülmények között zajlott. Soha életemben nem tapasztaltam meg még a szegénységet, és kíváncsi voltam, hogy az ilyen helyen élő emberek hogyan birkóznak meg a mindennapokkal.

Természetesen a reptérről elkéstünk, és Apa rosszallóan csóválta a fejét, míg a többiek csak vidám üdvözöltek minket. Rajtuk is látszott az izgatottság, hiszen ők sem jártak még hasonló helyen, és senki sem tudta, hogy pontosan mire is számíthatunk majd.

Miután Apa is túltette magát késésünkön, és mosoly húzódott kissé azért még bosszús arcára, végre felszállhattunk a csak ránk váró magángépre. Harryvel azonnal letelepedtünk valahol középen, két egymás melletti széken. A pilóta felszólítására mindenki bekacsolta övét, így a gép lassan a levegőbe emelkedett. Két stewardess azonnal hozzánk sietett, hogy kiszolgáljanak minket, de én csak egy üveg ásványvizet kértem.

- Hátramegyek kicsit Louis-hoz – tájékoztatott Harry az övét kikapcsolta. – Csak beszélek vele, de mindjárt visszajövök – biztosított.

- Csak nyugodtan – mosolyodtam el lágyan.

- Addig aludj, úgy is tudom, hogy fáradt vagy – kacsintott rám, én pedig az éjszaka emlékeit felidézve azonnal elpirultam. Még egy apró csókot nyomott ajkaimra, és édes mosolyt villantva rám a gép hátuljába indult Louhoz.

Igazából képtelen lettem volna ekkora zajban és nevetésben aludni, ezért elővettem a táskámból a reggeli leveleket, és sorban kibontottam őket, kivéve azokat, amik Harrynek érkeztek, persze a számlákon kívül. A legtöbben csak egy-egy csekket találtam, de egyszer csak a kezembe akadt egy nekem címzett levél. Kezeim remegni kezdtek, és nagyot nyeltem, mert gombócot éreztem a torkomban, ahogy megláttam a borítékon a kórház pecsétjét. Rögtön tudtam, hogy csakis az eredményeim lehetnek a papírokon, de a levél annyira váratlanul ért, hiszen nem mostanra vártam volna a híreket.

Nem láttam értelmét várni a boríték kibontásával, habár tudtam, hogy negatív hír esetén elronthatja az egész utazást, de már hetek óta erre a levélre vártam, és képtelen voltam bontatlanul visszatenni a táskámba. Így remegő ujjakkal szakítottam fel a fehér papírt, és sietve, visszatartott lélegzettel kezdtem olvasni a sorokat. A sok, számomra értelmetlen orvosi szakszó ellenére valahogy mégis sikerült megértenem a lényeget. Szám elé kaptam szörnyen remegő kezemet, miközben könnyeim megállíthatatlanul lefolytak arcomon. Képtelen voltam megállítani, és egy hangos zokogás hagyta el ajkaimat, miközben szabad kezemben még mindig szorosan fogtam a papírt, ezzel kapaszkodva a valóságba. Dr. Jacksonnal már beszéltünk erről az eshetőségről is, de sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni.

- Héj, Ash, minden rendben? – dugta előre két ülés között a fejét Niall, aki éppen mögöttem ült. – Mi a baj, Ash? – húzta össze a szemöldöké, és azonnal felállt a helyéről, mikor meglátta könnyáztatta arcomat.

- É-én csak… Én nem… - dadogtam. – Harry! – kiáltottam, mikor megtaláltam a hangomat, és azonnal felpattanva az ülésből, kezeim között a leleteket szorongatva a gép hátsó részébe futottam, ahol már messziről megláttam azokat a jól ismert göndör fürtöket. – Harry! – szóltam újra, mire a Göndörke azonnal kíváncsian felém kapta a fejét, majd arca azonnal aggódásba fordult át, és hosszú léptekkel felém sietett. Amint egymáshoz értünk, rögtön biztonságot nyújtó karjai közé vetettem magam, és belezokogtam fehér pólójába.

- Ash… - lehelte, ahogy szorosan körém fonta karjait. – Mi a baj? Mi történt? – kérdezte aggódással a hangjában. Én viszont képtelen voltam válaszolni, mert ajkaim közül nem jöttek szavak csak nevetés és zokogás furcsa keveréke. – Kérlek, Ash! Megijesztesz…

- Azt hiszem, itt van a megoldás! – szólalt meg Louis, mire felkaptam a fejem. A kezében lebegtette idő közben elejtett papírjaimat a hírekkel együtt. – Na, ki is legegészségesebb ezen a gépen?

- Mi? – hökkent meg Harry azonnal, és a lapokért kapott, miközben lazított ölelésén, így addig én Louis kitárt karjai közé vetettem magam.

- Gratulálok! – szorított erősen magához, mire halkan felkuncogtam, és igyekeztem letörölni arcomról a nedvességet, de teljesen felesleges volt, mert helyükre rögtön újabb örömkönnyek érkeztek.

- Ash, ez igaz? – kérdezte Harry elhaló hangon.

- Nagyon úgy tűnik – mosolyogtam rá halványan, ahogy eltávolodtam Louis-tól.

- El sem hiszem... Ó, Istenem… - túrt hitetlenül göndör fürtjei közé. – Ash, te egészséges vagy! Meggyógyultál! – emelt derekamnál fogva a magasba, mire hangosan, és ami a legfontosabb, hogy több mint fél év után végre őszintén és felhőtlenül tudtam felnevetni. Sosem hittem volna el, hogy valaha még meggyógyulhatok, és most is úgy éreztem, minden csak egy álom.

- Igazából ez az egész még nem biztos, mert bármikor kiújulhat a rák vagy áttét keletkezhet. Minél több idő telik el, annál kevesebb az esélye, szóval most még hatalmas, és egy csomó vizsgálatra kell még mindig járnom, de az idő elteltével egyre kevesebbre, és… - hadartam, de nyelvem képtelen volt tartani az iramot agyamon átcikázó gondolataimmal. Szavaim áradatát pedig Harry egy lágy csókkal szakította félbe. Minden zavaró gondolatom ellenére, mégis belemosolyogtam csókunkba, hiszen tisztában voltam vele, hogy nagy az esély arra, hogy a rák kiújul, de úgy éreztem, hogy kaptam még egy lehetőséget az élettől.

- Szeretlek – súgta Harry nevetve, és újabb csókot helyezett ajkaimra. – Nagyon-nagyon szeretlek! – Gyermeki lelkesedéssel tartott még mindig a levegőben, és ölelt szorosan magához. Régen láttam már őt ilyen felszabadultan boldognak, és ez nagyon hiányzott. Gyűlöltem, hogy én okozok neki szomorúságot.

- Én is téged, és most már soha többé nem tudsz lerázni magadról – ígértem levakarhatatlan vigyorral arcomon.

- Mi folyik itt? – jött Apa is a gép végébe, ahol már egy kisebb csapat összegyűlt körülöttünk, én pedig örömteli mosollyal fogadtam a gratulációkat. Harry még Apa jelenlétére sem engedett el, és csillogó szemekkel nézett, akárcsak egy kisfiú a karácsonyi ajándékát bámulva.

- Ash meggyógyult! – jelentette ki Niall.

- Inkább csak egyelőre rákmentes vagyok – javítottam ki.

- Ashlyn, el sem hiszem! – ölelt át Apa szinte kitépve Harry karjai közül, aki kissé durcásan nézett főnökére. – Tudtam! Mindig is tudtam, hogy nem fogsz minket ilyen könnyen itt hagyni! – Az egyik stewardess felé intett, aki pár percen belül meg is jelent egy kis kocsit tolva, ami pezsgőspoharakkal volt megrakva. Kérdőn néztem Apára, aki csak nevetve vállat vont. Mindig is utálta, ha alkoholt iszom, és néha úgy kezelt, mint egy nyolcévest, ezért most meglepett hirtelen határozása. – Van okunk ünnepelni, nem igaz? A lányom meggyógyult! – bontotta ki az üveg pezsgőt. – Na, de csak mindeki egy kicsit! Nem kellene, hogy elázva szálljatok ki a gépből! – figyelmeztetett, majd ő maga öntött mindenkinek pár kortynyit. – Ashlynre! – tartotta magasba poharát, majd mindenki utánozta mozdulatát. Koccintottam Harryvel, majd vigyorogva és egymásra nézve hörpintettük le a kis alkoholt, ami rögtön tudtam, hogy mennyisége miatt senkinek sem fog megártani. Azonban egyszer csak újra megjelent az egyik stewardess, és illedelmesen mindenkit megkért, hogy foglaljuk el helyeinket, hiszen az elmúlt percekben az egész gép felállva az egészségemre koccintott. Lassan mindenki visszament a helyére, ahogy Harryvel mi is elfoglaltuk üléseinket.

- Mindig tudtam, hogy nem fogod egykönnyen feladni – mosolyodott el büszkén, ahogy homlokomra egy puszit lehelt. – Tudtam, hogy meg fogsz gyógyulni.

- Azért volt, mikor a te hited is megingott, úgy emlékszem – mutattam rá.

- De egy kis részem mindig hitt benne, hogy nem hagysz egyedül – vette kezei közé az enyémet, és szorosan húzott magához az ülésen.

- Sosem akartalak itt hagyni, és ha nem lettél volna, már a kezdetekkor feladtam volna – vallottam be kissé szégyenkezve. – Annyi mindent köszönhetek neked – bújtam közel hozzá. – Olyan butának érzem magam, hogy nem is akartam elkezdeni a kezeléseket. Igaz, mind szörnyű volt, de ha akkor tudtam volna, hogy ez lesz az eredménye, sosem kételkedtem volna benne, hogy el kell-e kezdenem.

- Pedig olyan jó kis kirándulást szerveztem Torquay-ba – nosztalgiázott egy kicsit.

- Uh, sajnálom, hogy úgy elrontottam – nyögtem fel.

- Nem gond, azt hiszem, megérte – mosolyodott el édesen. – Különben is én jól éreztem magam, és akár máskor is elmehetnénk oda. Mondjuk a nyáron – ajánlotta.

- És mi lesz Svájccal? A kis kiruccanásod óta ígérgeted, hogy elviszel oda – emlékeztettem.

- Emlékszel, mit ígértem neked a műtét előtt?

- Nehéz lenne elfelejteni – kuncogtam. A műtét óta sokszor gondoltam már a kórházban megtett ígéretére, de eddig mindez csak egy álom maradt. Az ígéret, hogyha meggyógyulok pár év múlva feleségül vesz, és készen áll majd velem a családalapításra, aminek gondolatára most egy kicsit összeszorult a torkom. – De igazából ez idáig azt hittem, hogy a pillanat hevében mondtad azokat akkor – vallottam be.

- Azt hiszed, hogy az egészet csak azért ígértem meg, mert azt hittem, hogy meghalsz, és így kibújhattam volna a felelősség alól? – kérdezte kissé sértődötten, kikerekedett szemekkel.

- Mi?! Nem! Dehogy! – ellenkeztem azonnal, mert szörnyen félreértette előző szavaimat. – Csak arra céloztam, hogy nyomás alatt másképp viselkedik az ember, és mond olyat, amit nem gondol teljesen komolyan, de nem kell aggódnod, mert nem lesz semmi következménye az akkori dolgoknak.

- Ash, szerintem, te is félreérted – szólalt meg pár pillanat csend után. – Szeretlek, és egy nap feleségül foglak venni. Teljesen úgy gondolok mindent, mint a műtét előtt. Veled akarom leélni az életemet, és ha szeretnéd, akkor már most is megkérhetem a kezed – ajánlotta fel teljesen komolyan.

- Már megvan a gyűrű? – kerekedtek el a szemeim ijedten.

- Nem, de amint leszállunk, veszek egyet, ha ez boldoggá tesz téged.

- Ne! – tiltakoztam azonnal hevesen. - Mármint nem veled van a baj, mert komolyan gondolom az egészet, de még olyan korai lenne, és… - hadartam, mikor Harry gyorsan félbeszakított.

- Tudom – mosolyodott el lágyan. – Nem kell elsietni, hiszen még te is csak tizennyolc vagy. Biztos vagyok magamban, de nem akarok még esküvőt vagy gyerekeket. A banda most van a csúcson, de pár év múlva, mikor kiélveztük az életet, és készek vagyunk rá, akkor úgy is a feleségem leszel.

- Köszönöm – sóhajtottam fel megnyugodva. – Én is szeretlek, de nem akarom, hogy rólunk beszéljenek, hogy milyen felelőtlenek vagyunk ennyi idősen összeházasodni – vallottam be. – Különben is a házasság csak egy darab papír, amit bármelyik pillanatban fel lehet bontani, de köztünk ennél erősebb kötelék van már.

- Azért ne becsüljük ennyire alá azt a papírt – húzta fel a szemöldökét. Ritkán beszéltünk erről a témáról, és nem tudtam, hogy neki ennyire fontos ez az egész házasságosdi.

- Meg amúgy is, ha most megkérnél úgy, hogy számítok rá, az nem lenne valami romantikus – mondtam, mire Harry halkan felkuncogott.

- Rendben, de különben is túlságosan féltem a seggem Paultól most még. Ha itt megkérnélek, biztosan kirúgna a gépből. – Halkan felnevettem, és fejemet Harry vállára hajtottam. Az elmúlt percek eseményei teljesen feldobtak, így többé már nem voltam fáradt, csak csendesen terveztem tökéletes jövőnket az édesen alvó Harry ölelő karjai között.

Kora délután landolt a gép, és rögtön átvittek minket és a többi dolgozót nagy, sötétített ablakú kocsikkal a város legjobb hotelébe. Igazából a fővárosban, Accrában, lettünk elszállásolva, és majd autóval visznek ki minket kisebb falvakba mindennap. Estefelé pár biztonságis kíséretével kimentünk sétálni a városba majd a kikötőbe. Őszintén bevallva nem teljesen erre számítottam. A város teljesen normálisnak és átlagosnak tűnt. Hallottam a nagy szegénységről, amit itt fog minket várni, de egy kissé gazdaságilag elmaradott helyen kívül nem láttam semmi mást. Persze a főváros cseppet sem hasonlított Londonhoz, nem voltak felhőkig emelkedő, hatalmas házak és óriási forgalom mindenféle drága kocsival. A legfurcsább talán a sok sötétbőrű ember volt, és az, hogy a minket körbevezető férfin kívül szinte senki sem tudott angolul. Az emberek kedvességére és vendégszeretetére viszont semmi kifogásolnivalónk sem lehetett.

Az egész akkor kezdett el furcsa lenni, mikor második nap a stábbal együtt a fővárostól kocsival másfél órára egy iskolát látogattunk meg, hiszen a fiúk elkezdték forgatni az új klipet. A faluban messziről láthatóan nem éltek olyan jól, mint a fővárosban, de az iskolában ismertem csak meg azt a nagy szegénységet, ami az ország központján kívül uralkodott. Az emberek többsége egészségtelenül sovány volt, és a házak sem árulkodtam bőségről. A legtöbb építmény szabványos kocka alakú és vékonyfalú volt, bár igazából ilyen meleg körülmények között nem is volt szükség vastagabbra. Ami viszont furcsa volt, hogy a legtöbb ház alig tűnhetett nagyobbnak az én szobámnál, pedig egész nagy családok, sok gyerekkel laktak benne.

Nem álltunk meg, utunk azonnal az iskolához vezetett. Az én tizenkét év tanulásom alatt sok tapasztalatot szereztem, de ez a suli semmiben sem hasonlított a hazaiakhoz, a gyerekekről nem is beszélve. A szegénység miatt nem voltak könyvek, és a diákok a földön ülve tanultak. Viszont ami még jobban szembetűnt az a gyerekek viselkedés volt. Bármennyire kevés volt az ebéd és soványak voltak, mosolyuk egy percre sem tűnt el vidám arcukról. Amint beléptünk az osztályba, a különböző bőrszínünk ellenére sem különböztettek meg minket, és édesen körénk sereglettek, mintha mi is közéjük tartoznánk. A fiúk elkezdték felvenni a klipet, engem és az éppen szabad munkatársakat pedig addig a gyerekek szórakoztattak. Megtanítottak nekem valami furcsa fonást, amiről tudtam, hogy holnap már úgy sem fogok emlékezni. Nem igazán értettük meg egymást, de egy tolmács segítségével sikerült megismernem egy tizenkét éves lányt, Mhinát. Megtudtam tőle, hogy a neve vidámságot jelent, ami tökéletesen illett hozzá. Elmesélte, hogy a családjában öten vannak testvérek, mert két húga meghalt. Az egyik egy itt gyakori betegségben, maláriában, a másik pedig rögtön megszületése után. Azt is elmondta, hogy a családja mekkora szegénységben él, hogy gyakran éhesen kell ágyba mennie. Megszakadt a szívem, hogy egy kislánynak ilyen idősen már ekkora szörnyűségeken kellett keresztül mennie, másrészről viszont csodáltam Mhinát, amiért alig láttam szomorúságot szemeiben. Büszkeséggel és vidáman mesélt nekem családjáról. Olyan vidám volt és szerethető. Megérdemelte volna a boldogságot.

Már késő délután volt, mikor a fiúk végül végeztek, így ideje volt visszaindulnunk Accrába. Hosszasan búcsúztam el a megismert gyerekektől, legfőképpen Mhinától. Tudtam, hogy valószínűleg soha többé nem látjuk majd egymást, ezért neki adtam az egyik karkötőmet, míg ő a csuklómra kötötte a vékony fonatot,  amit ő készített, hogy sose felejtsem el őt, nem mintha ez valaha bekövetkezhetett volna, hiszen ez az édes kislány örökké az emlékezetembe véste magát.

- Segíteni akarok nekik, de fogalmam sincs, hogy tehetném – sóhajtottam, mikor visszaértünk a hotelbe, és lehuppantam a Harryvel közös ágyunkra. – Annyi mindenre lenne szükségük, ruhára, ételre, vízre… - soroltam.

- Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – mondta Harry, ahogy ledobta cipőit a sarokba. – Holnapután egy gyermekkórházba megyünk el, ahol felveszünk egy rövidfilmet az alapítványnak, aminek bevételéből majd oltásokat vesznek a gyerekeknek.

- Annyira sajnáltam Mhinát – mondtam. – Ő csak egy kislány, és mégis annyi szomorúságon ment már keresztül.

- De nem láttad az arcukat? – ült le mellém Harry az ágy szélére. – Mosolyogtak, és boldognak tűntek.

- Ez az, amit mi otthon, Európában nem érhetünk. Láttad, milyen boldogok voltak, mikor játszottak, megkapták az ebédet vagy egyszerűen csak tanultak? Nem keresték a csodát, ahogy azt mi tesszük, mert megragadják az élet apró örömeit. Hatalmas szegénységben élnek, éheznek, de mégis boldogok, hogy van családjuk, és ott vannak egymásnak.

- Nem úgy, ahogy mi tesszük. Várunk a csodára egész életünkben, de túl későn vesszük észre, hogy nincs itt semmiféle csoda. Ha pedig valami mégis adódik, azt egy idő után megszokjuk, és csak még többet akarunk, új luxuskocsit, hatalmas házat, pénzt... Megtanultam ma, hogy meg kell ragadnod az élet apró örömeit, mert csak így lehetsz igazán boldog.

- Amint hazaértünk, felmondok a boltban – jelentettem ki egy kis elmélyedős csend után.

- Miért döntöttél így? Eddig annyira védted azt a munkát.

- Mert a fenébe is, de nem szeretem! – fakadtam ki, és minden akkoriban felállított elvem egy pillanat alatt dőlt romokba. – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elpazaroljam a legszebb éveimet egy olyan állásra, amit még csak nem is szeretek. Nem tesz boldoggá – vallottam be. – Ha kell, addig keresek valami munkát, ami érdekel, amíg csak kell, de nem fogok többet könyveket pakolgatni. Én zenélni szeretek, nem pedig olvasni.

- Na, végre! Már most megérte, hogy elhoztalak ide – kuncogott halkan, ahogy átkarolta derekamat. – Ez azt jelenti, hogy lemondasz a gázszámláról?

- De csak, amíg nem találok valami rendes munkát – kötöttem ki.

- Már megint ez a függetlenség dolog? – sóhajtott fel, és színpadiasan arcát a kezei közé temette.

- Uh, ez többé már nem arról szól – vallottam be. – Azt hiszem, ideje lenne túllépnem ezen a hülyeségen is, hiszen bárhogy nézzük, sosem lehetek teljesen független, de már nem is akarok az lenni. Szükségem van rád, és a családomtól is függök. Különben is, hány gyereket láttunk ma, akiknek senkijük sem volt, mert a családjukat elvitte az éhezés vagy valamilyen betegség? Én inkább hálát adok azért, hogy itt vagytok nekem – bújtam szorosan Harryhez. – Ez a rezsifizetős dolog sem erről szól. Én csak nem a karok az a tipikus eltartott, gazdag nő lenni, a híres férj mellett, aki egész nap nem csinál semmit, és otthon elunja az életét.

- Tudom, és ezt szeretem benned – adott egy lágy csókot ajkaimra.

- Csak legalább a kaját és a hasonlókat hadd vegyem én, mert te szörnyen vásárolsz – kuncogtam.

- Micsoda? – tátotta el a száját.

- Ha rajtad múlna, nem lenne semmi otthon csak műkaja – nevettem.

- Tessék? – kerekedtek el a szemei, de ezúttal nem a sértődöttségtől, hanem a meglepetéstől. – Te tényleg azt mondtad, hogy otthon? – csodálkozott el.

- Igen, azt hiszem – mosolyodtam el őszintén.

- Kezdtem azt hinni, hogy már sosem fogod azt a házat az otthonodnak tekinteni.

- Pedig így van – bólintottam egy aprót megerősítésként.

- Szeretlek – súgta.

- Én is szeretlek, és ez most már örökké szól – mondtam halkan, majd egy lágy csókban fonódtunk össze.

Sok nehézséget láttunk a Ghánában töltött napokban, én pedig kezdtem hálás lenni, hogy milyen csodálatos életet kaptam. A legnehezebb mégis talán az volt, mikor egy kórházba mentünk el a maláriában szenvedő gyerekekhez. Világ életemben odavoltam a kisgyerekekért, és látni őket, ahogy szenvednek egyszerűen szívszorító volt. Volt ott egy páréves kisfiú, aki olyan gyenge volt, hogy a fejét sem tudta tartani, mikor felemelték, és már csak pár napja volt hátra. Segíteni akartam neki és minden gyereknek, de már senki sem tudott. Ezernyi kisgyerek szenved a világban, mert pénz hiányában nem jutnak hozzá a szükséges védőoltásokhoz és gyógyszerekhez. A tehetetlenség eluralkodott rajtam, és könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam tovább nézni még egy szenvedő arcocskát, és sietve hagytam el az épületet. Szám elé kaptam kezemet, hogy elfojtsam feltörő zokogásomat. Harryt láttam meg utánam szaladni, majd mikor hozzám ért, szorosan magához ölelt.

- Ez annyira igazságtalan – szipogtam. – Mhina húgával is pont ez történt... Ők csak ártatlan gyerekek, nem érdemlik meg ezt...

- Tudom – súgta a fülembe Harry, miközben nyugtatóan simogatta a hátamat.

- Nézd meg, hogy mi milyen pazarlóan élünk otthon, ők pedig az életükért küzdenek, mert nem tudták kifizetni a védőoltást.

- Sajnálom, nem kellett volna elhozzalak ide is, de én sem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet itt.

- Nem, ez így van jól. Felnyílt a szemem, és rájöttem, hogy az én problémáim hogy letörpülnek ezeknek az emberek problémái mellett. Olyan idiótának érzem magam – vallottam be. – Mikor kiderült a betegségem, alig lehetett rávenni, hogy elkezdjem a kezeléseket, most pedig látni ezt a sok haldokló kisgyereket… - csuklott el a hangom. – Nekem megvolt a lehetőségem arra, hogy harcoljak és túléljem, és nem akartam elfogadni a segítséget, mikor repesnem kellett volna, hogy nekem még van esélyem, de nekik már nincs. Olyan szörnyű embernek érzem magam – sírtam.

- Nem vagy szörnyű ember, csak abban az időben túl sok volt rajtad a nyomás. Viszont most itt az esélyünk, hogy segítsünk, és eljuttassuk az emberekhez az igazságot, hogy a helyzet itt még rosszabb, mint ahogy azt hallják a hírekből. Ezeken a gyerekeken már nem tudunk mind segíteni, de felnyitjuk a jobb helyzetben élők szemét, hogy itt milyen körülmények között élnek az emberek, és ártatlan gyerekek halnak meg. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtuk. Így sem fogunk tudni mindenkit megmenteni, de egyelőre ez a legtöbb, amit tehetünk – adott egy lágy puszit az arcomra. – Vissza kell mennem forgatni, de te addig esetleg átmehetnél az építkezésre a sarkon. Mi is ott fogjuk folytatni a klipet, ha itt végeztünk.

- Rendben – bólintottam egyet. Szégyelltem a dolgot, de képtelen lettem volna visszamenni a kórházba.