Ashlyn Higgins vagyok. Igen, Paul Higgins, a One Direction menedzserének a lánya. Mindenki azt gondolja, hogy ebből kifolyólag én teljesen oda vagyok a fiúkért, de ez nem igaz. Sőt, szerintem a világon nincsen nagyobb utálójuk, mint én. Hogy miért? Mindent megettem, hogy apa figyeljen rám, hogy büszke legyen rám. Egy zene suliba jártam, tudok gitározni, zongorázni és dobolni. A zene mellett a másik szenvedélyem a nyelvtanulás, nyelvvizsgám van franciából, németből és spanyolból plusz szín ötösre leérettségiztem, valahogy sikerült matekból, pedig ahhoz egyáltalán nem értek. Reméltem, hogy talán egy kicsit büszke lesz rám, de egy váll veregetést sem kaptam tőle és ez nagyon fáj. Anyukám két éve meghalt, azóta úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Legszívesebben már régen elköltöztem volna otthonról, mert májusban betöltöttem a 18 – at, csak a lassan három éves öcsém miatt nem teszem meg, meg különben is felesleges lenne, apa így is alig van itthon, volt már olyan is, hogy két hónapig nem láttam, mert állítólag a fiúkkal kellett lennie. Tudom, hogy őt is nagyon megviselte anya halála, talán az emlékekkel nem tud megbirkózni, amik itthon várják, de közben elhanyagolja a két gyerekét. Talán nekem márt nincs is olyan nagy szükségem a támogatására, de Adamnak, az öcsémnek van, így is elég neki, hogy anya nélkül kell felnőnie. Szóval, az indok nagyon egyszerű, amiért utálom azt az öt bájgúnárt: elvették tőlünk az apánkat.
Az elején még kedveltem őket. Harryt még személyesen ismertem is, mert 2009–ben együtt voltunk egy torquay-i zenetáborban és elég jóban voltunk, egyszer voltam náluk Holmes Chapelben, de a nagy távolság miatt nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Mikor apa megkapta őket az X-Faktor után nagyon boldog voltam, gondoltam, hogy majd újra találkozhatok vele, de aztán jött anya halála, apa pedig szinte teljesen a munkájába menekült. Néhányszor voltak már nálunk a fiúk, de én akkor bezárkóztam a szobámba, úgyhogy apa el sem mondta nekik, hogy egyáltalán vagyok, nehogy magyarázkodnia kelljen miattam.

Most leérettségizett 18 évesként tengetem napjaimat, nem gondolva a jövőre. Egyetemre nem szeretnék menni, de a nyelvvizsgákkal és a hangszerekkel tudnék és szeretnék dolgozni valamit. Szívesen belépnék egy bandába, de csak amolyan háttérzenészként. Nem szeretnék híres lenni, szeretek elvegyülni a tömegben. Nem szeretek a középpontban lenni, azt meg végképp utálnám, ha minden lépésemet figyelnék, nem mehetnék ki akármiben az utcára anélkül, hogy megszólnának, nem mehetnék el, anélkül az sétálni, hogy egy csomóan odajönnek hozzám jópofizni. Igen, háttérzenész szívesen lennék, majd megkérem apát, hogy segítsen keresni valami ilyen munkát, ismer egy csomó híres embert és úgyis holnap jön haza. Már előre várom…