Az egész olyan volt, mintha egy gyönyörű álomból ébredtem volna fel. Minden békés volt és csodálatosan könnyű voltam. Mikor kinyitottam a szemem, rögtön vissza is kellett csuknom, mert a túl fehér falakról visszaverődő fény bántotta a szememet. Hirtelen rájöttem, hogy mit is tettem. Körbenéztem és észrevettem, hogy - nem nagy meglepetésemre - egy kórházban vagyok.  Legszívesebben fejbe vágtam volna magamat, ami biztosan nem sokat segített volna hasogató fejfájásomon. Hogy a fenébe lehettem ennyire önző?! Gondolnom kellett volna Adamre, a kisöcsémre, akinek rajtam kívül nincs senkije és különben is én sosem voltam az a fajta lány, aki elmenekül a problémái elől, főleg nem lesz öngyilkos. Még kimondani is borzasztó. Szegény apa mit élhetett át? Vagy hogy nézek ezek után Harry szemébe? Biztosan azt gondolja most rólam, hogy egy labilis elmebeteg vagyok.

A telefonomra nézve, - ami az ágyam melletti szekrényen volt – megtudtam, hogy egy teljes napon keresztül aludtam. Szóval gyönyörűen belerondítottam a fiúk turnéjába, bár ők már biztosan a turné következő helyszínén vannak, mert tegnap kellett volna továbbutaznunk.

Meghallottam az ajtó nyitódását és mikor felpillantottam, apát láttam meg az ágyam felé közeledni.

- Jó reggelt! Hogy érzed magad? – kérdezte fáradtan, de mégis megkönnyebbülést láttam a szemében.

- Borzasztóan. – sóhajtottam – Széthasad a fejem, de ennél sokkal rosszabb, hogy majd elsüllyedek szégyenemben. – mondtam, miközben apa helyet foglalt az ágyam melletti székek egyikén.

- Van fogalmad róla mennyit aggódtam miattad? Hogy jutott az eszedbe ekkora hülyeséget csinálni? – korholt.

- Sajnálom. – mondtam bűnbánóan.

- Ugye tudod, hogy az orvosok pszichiáterhez akarnak küldeni? – kérdezte kicsit megenyhülve.

- Sejtettem, hogy ez lesz. – sóhajtottam fel – Viszont nincs szükségem rá, hogy egy dilidoki bemásszon a fejembe. Tudom, hogy nagy hülyeséget csináltam, de soha többé nem tennék ilyet. – kérleltem.

- Rendben. – egyezett bele – De ha még egyszer előfordul… - kezdte volna a fenyegetést, de gyorsan közbeszóltam.

- Nem fog többet előfordulni.

- Jó válasz. – mosolyodott el.

- Amúgy mikor engednek ki? – érdeklődtem.

- Azt mondták, hogy csak holnap hagyhatod el a kórházat. Figyelj Ash, sosem szerettem volna ezt mondani, de lehet, hogy jobb lenne, ha hazamennél.

- Biztosan ez lenne a legcélszerűbb, de nem lehet. – sóhajtottam fel – Ebbe már annyira belekeveredtem, hogy már nem lehet.

- Rendben, ahogy szeretnéd. – mondta és láttam a szemében, hogy örül neki, hogy maradok – Holnap még itt alszunk a városban, de holnapután indulunk tovább. – ismertette velem az útitervet - Itt van Harry a kórtermed előtt, szeretnél beszélni vele? – kérdezte, mire elég kétségbeesett arcot vághattam, mert gyorsan folytatta – Vagy azt is mondhatom neki, hogy fáradt vagy, hogy legyen időd átgondolni a dolgokat.

- Inkább holnap beszélnék vele. – Még nem voltam felkészülve arra, hogy ezt megbeszéljük Harryvel, úgyhogy gyorsan elfogadtam a második lehetőséget. – Amúgy mit csinál itt Harry? Azt hittem, hogy már rég továbbutaztak a következő koncertre.

- El is mentek, de visszajöttek, mert aggódtak érted, főleg Harry. – magyaráztam, nekem pedig leesett az állam. Aggódnak értem? – A virágokat is ők hozták még tegnap. – mutatott egy asztalra a szoba másik felében, amin öt gyönyörű, nagy csokor virág állt – Akkor én most megyek, hagylak pihenni, meg egy csomó dolgot el kell intéznem, de előtte még visszaküldöm a hotelbe Harryt.

- Rendben. – bólintottam, mire kiment a szobából.

Szemem újra az asztalra és az öt virágcsokorra tévedt. Mért foglakoznak velem? Ez alatt az egy hét alatt végig azt lestem, hogy hol tehetek nekik keresztbe és ők mégis aggódnak értem.

Kimentem a fürdőszobába kicsit rendbe szedni magam, bár a lábiam mintha ólomból lettek volna. A tükörképemre nézve elhúztam a számat. Szőke hajam kócos volt és szemeim alatt nem odavaló, sötét karikák húzódtak, habár majdnem egy napon keresztül aludtam. Undorodtam magamtól, nemcsak az öngyilkossági kísérlet miatt, hanem ezért, mert borzasztóan bántam a fiúkkal, pedig nem ezt érdemelték volna. Teljesen pozitívan álltak hozzám és kedvesek voltak velem én pedig nem éltem ezzel a lehetőséggel, amiért tinilányok milliói versengtek volna. Teljesen elrontottam az egészet és biztos voltam benne, hogy ezt már sosem hozhatom rendbe. Minden vágyam volt, hogy újrakezdhessünk az egészet, de erre esélyt sem láttam. Rájöttem, hogy nagyot tévedtem, mikor őket hibáztattam apám miatt, pedig ők nem is tehettek semmiről, sőt valószínűleg nem is hallottak semmit anyu haláláról.

Miután feladtam, hogy normális külsőt varázsoljak magamnak, visszafeküdtem az ágyba. A sok alvás ellenére szemhéjaim lassan lecsukódtak és mély álomba merültem.

Életem legborzalmasabb óráit éltem át, míg Ashlyn életéért küzdöttek az orvosok. Borzasztó volt, hogy még azt sem értettem, hogy mért tette. Megfordult a fejemben, hogy talán a veszekedésünk miatt. Elég ideges voltam akkor a kialvatlanság miatt, tudom, hogy ez nem indok, de nagyon csúnyán beszéltem vele és már ezerszer megbántam a dolgot. Azt viszont nem értettem, hogy mire céloz azzal, hogy csak azt tette, amit én kértem tőle. Sosem akartam volna, hogy öngyilkos legyen, kedvelem őt, még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám soha a halálát. Mondjuk azt sem értettem soha, hogy mért ilyen bunkó velünk, hisz soha nem ártottunk neki, de biztos vagyok benne, - vagyis inkább csak nagyon remélem -, hogy van rá oka. Gondolatmenetemet hangos léptek szakították meg, Paul és a fiúk közeledtek futva felém. Gyorsan felpattantam a székről, amin ültem és eléjük siettek.

- Mi a fene történt? – kérdezte Paul zihálva a futástól.

- Nem tudom. A fürdőszobában találtam rá, az orvosok azt mondták, hogy túladagolta magát valami gyógyszerrel. – magyaráztam.

- De miért? – kérdezte kétségbeesetten – Veled beszélt előtte nem? Nem mondott neked valamit? Vagy te zaklattad fel? – faggatott.

- Kicsit összevesztünk, de fogalmam sincs mért tette. – vallottam be.

- Mit mondtál neki? Szóról szóra! Hadd halljam! – mondta idegesen.

- Eléggé kiakadtam, hogy feltette a netre a telefonszámomat, elég fáradt voltam és elkezdtünk kiabálni. Aztán a végén azt mondtam, hogy menjen vissza az anyukájához és hagyj… - mondtam, de Paul hitelen közbeszólt.

- Azt mondtad neki, hogy menjen haza az édesanyjához?! Te szerencsétlen! – kiabálta és kínjában az egyik falhoz támaszkodott.

- Igen… Én ezt nem értem… - mondtam bizonytalanul.

- A feleségem két éve meghalt. – mondta már halkabban.

- A francba! Én barom! – rogytam le az egyik székre és arcomat a kezeim közé temettem.

Szóval az egész az én hibám volt. Ash miattam lett öngyilkos és most miattam van élet és halál között. Sosem bocsájtom meg magamnak, ha meghal, azzal nem tudnék együtt élni. Muszáj még legalább egyszer beszélnem vele és bocsánatot kérni tőle, kicsit megkönnyebbülne a lelkiismeretem.

- Nem tudhattad. – éreztem meg Paul kezét a vállamon, mire felnéztem.

- Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. – suttogtam.

- Nem emészd magad, nem tehetsz semmiről. – nyugtatgatott – Az lenne a legjobb, ha most visszamennétek a hotelbe és elkezdenétek pakolni.

- Nekem itt kell maradnom. – mondtam határozottan.

- Nektek tovább kell mennetek a következő koncert helyszínére, én pedig itt maradok vele, és ha jobban lesz, utánatok megyünk. – Már ha jobban lesz. Tettem hozzá magamba.

-  Rendben. – bólintottam vonakodva.

Elindultunk a fiúkkal ki a kórházból, akik eddig még egy szót sem szóltak, de út közben sem voltak valami beszédesek. Pár perc múlva sms-t kaptunk Paultól, hogy Ash túl van az életveszélyen és, hogy holnapután találkozunk és sok szerencsét kívánt a koncerthez. Mit ne mondjak szerencsére most szükség lesz, mert fogalmam sincs, hogy fogok ezek után jópofizni a koncerten aztán meg az újságíróknak, de legalább túlélte és még beszélhetek vele. Rögtön el is határoztam, hogy még ma este a koncert után visszajövök és holnap beszélek is vele. Attól az egy sms-től olyan boldog lettem, hogy madarat lehetett volna velem fogatni és biztos voltam benne, hogy mindent tisztázni fogunk Ashlynnel. Hirtelen rádöbbentem valamire. Igazából nem attól féltem, hogy azzal kell majd együtt élnem, hogy miattam halt meg, hanem attól, hogy soha többé nem láthatom Őt.