- Hát, apa nem is tudom… - gondolkoztam el. Elég hirtelen jött ez az egész, fogalmam sem volt, hogyan kéne döntenem.

- Mindig ilyen munkát akartál nem? Zenélni, de csak a háttérben meghúzódva – győzködött.

- Igen, de… Mikor is lesz egyáltalán a következő koncert? – kérdeztem és még mindig nem tudta, mi legyen.

- Holnap este.

- De hát képtelenség megtanulni ennyi kottát egy nap alatt! – fakadtam ki.

- Ash, az apád vagyok, és teljesen tisztában vagyok a képességeiddel, – na, ezzel tudtam volna vitatkozni… - és különben sem kell fejből tudni az egészet, olvashatod kottából is. Meg tudod csinálni! Holnap este kipróbálod, és ha nem tetszik, nem kell aláírnod a szerződést – győzködött tovább.

- Ne is tudom – ráztam meg a fejem – Ezt még át kell gondolom.

- Ne már Ash! – szólt közbe Harry. – Csak próbáld meg! Jó móka lesz! Olyan jó lenne, ha megpróbálnád, igaz fiúk? – nézett a többiekre várakozva, mire azok hevesen elkezdtek bólogatni, úgyhogy nem mondhattam nemet.

- Rendben, de csak megpróbálom, aztán majd meglátom, mi lesz – egyeztem bele. Nem a pénz miatt tettem, azt apa így is-úgyis adott volna, hanem azért, mert tényleg szerettem volna ezt az állást és azt gondoltam, hogy talán így közelebb kerülhetek a fiúkhoz, mert tényleg szerettem volna a barátjuk lenni.

- Ez fantasztikus! – lelkendezett apa. – Tíz perc múlva indulunk Birminghambe, ott rögtön megkapod a kottákat. A szálloda biztosít nekünk egy „zeneszobát” ott tudsz is majd gyakorolni, csak kéne valaki, aki segíteni. Fiúk? – nézett rájuk kérdőn, de mire feltette a kérdést már éreztem is valakit az oldalamon.

- Majd én segítek! – ajánlotta fel Harry a segítségét készségesen.

- Rendben – egyezett bele apa mosolyogva. – Akkor most indulás! Mindenki! – csapta össze a két kezét – Tíz perc múlva találkozunk a kocsinál! – mind a hatan egy emberként indultunk vissza a szobába, most, hogy sikerült megoldani a problémát.

- Ash! – szólt utánam apa. – Nagyon köszönöm! – mondta, mire én egy halvány mosollyal válaszoltam és a fiúk után mentem.

Az a halvány mosoly közel sem mutatta ki azt, amit éreztem, igazából. A szívem majd szétrobbant a mellkasomban. Borzasztóan boldog voltam, hogy végre apa büszke rám, mert tudtam, láttam a szemében, hogy büszke. Annyi ideig próbálkoztam, hogy egyszer figyeljen rám és most végre sikerült és ezzel együtt még egy munkát is sikerült kapnom, pont olyat, mint amilyet mindig is szerettem volna.

Boldogan, szinte gyerekesen ugrándozva mentem vissza a szobába, ahol már kikészítve álltak a bőröndjeink.

- Indulhatunk? – kérdezte Harry kifelé a fürdőszobából.

- Persze! – mondtam egy óriási mosoly kíséretében.

- Boldog vagy – állapította meg ő is mosolyogva. – Jó látni, jól áll neked a mosoly – jegyezte meg, mire teljesen elpirultam.

- Ezt most vegyem bóknak? – kérdeztem kacéran.

- Annak szántam – nézett a szemembe.

- Induljunk! – mondtam pár pillanat múlva, mert kezdtem kényelmetlenül érezni magam és lesütöttem a szemem. Nem nagyon fordult elő eddig, hogy egy fiú nekem bókolt volna és váratlanul ért a helyzet.

Felvettem a bőröndömet és a vállamra akasztottam a sporttáskámat, majd kiindultam az ajtón.

- Add ide a bőröndödet, majd én viszem. – ajánlotta fel Harry lovagiasan és már ki is kapta a nehéz táskát a kezemből.

- Nem kell Harry, elbírom én is! – ellenkeztem.

- Tudom, én viszont illedelmes és erős férfi létemre nem hagyhatom, hogy egy gyenge lány cipeljen egy ilyen nehéz bőröndöt – magyarázta.

- Illedelmes és erős férfi! – forgattam meg színpadiasan a szememet, miközben beszálltunk a liftbe, mire ő, mint egy óvodás kinyújtotta rám a nyelvét.

Az autóút nem volt olyan hosszú, kevesebb, mint két óra alatt Birminghamben voltunk. Ahogy apa ígérte, miután leraktuk a cuccainkat a szobába, meg is kaptam a kottákat. Nem volt kevés, bár annyira nehezek sem voltak, de abban biztos voltam, hogy egész éjjel ezeket kell gyakorolnom ahhoz, hogy valami normálisat tudjak produkálni holnap a színpadon.

Harryvel szinte egész éjjel gyakoroltunk, nagyon segítőkész volt, ha ő nem lett volna ott, akkor biztosan sokkal tovább tartott volna a gyakorlás. A legtöbb dalt énekelte is, így megbizonyosodhattam arról, hogy még mindig olyan gyönyörű hangja van, mint három éve volt, sőt, talán még sokkal jobb is, bár ez nem meglepő, mivel már több mint 2 éve ezzel foglalkozik.

- Gyere! Eleget gyakoroltál, menjünk aludni! – állt fel hirtelen Harry. Hajnali 2 volt, már több mint öt órán keresztül próbáltunk.

- De még el kéne játszanom legalább egyszer az összes számot – nyafogtam.

- Nem! Ennyi mára elég volt, már így is tudod a legtöbbet kívülről és holnap reggel lesz még egy kis időd, különben is az a legfontosabb, hogy kipihent legyél, akkor nem lesz semmi gond – mondta szigorúan.

- Tényleg így gondolod? – kérdeztem kissé kétségbeesetten.

- Persze – mondta lágyan és leguggolt elém. – Soha nem láttam még olyan embert, aki ilyen rövid idő alatt ennyi dalt megtanult volna. Olyan tehetséged van hozzá, amit minden ember megirigyelhetne. Gyere, menjünk aludni, mert holnap nagyon fáradt leszel! – állt fel és felém nyújtotta a kezét, amit én szívesen, mosolyogva elfogadtam, mire felhúzott a zongoraszékről.

Teljesen kábán mentem a folyosókon Harryvel az oldalamon, aki a derekamat egyik karjával átkarolva vezetett engem. Ha ő nem lett volna ott, valószínűleg el is tévedtem volna a nagy hotelben. A szobába érve egy gyors zuhany után fáradtan dőltem be az ágyba. Azt még hallottam, hogy Harry lekapcsolja a villanyt és éreztem, hogy lesüllyed mellettem az ágy, majd mély, de mégis borzasztó álomba merültem. Nagyon régen volt, hogy ezt álmodtam, sőt visszaemlékezni sem szerettem életem eddigi legborzalmasabb pillanatára, de most újra visszatért minden.

Verítékben fürödve ébredtem fel. Belezokogtam a párnába és csak remélni mertem, hogy Harry nem ébredt fel. Már majdnem három éve történt a baleset, de még mindig nem tudtam kiverni azt, hogy az anyám a saját szemem előtt halt meg és nem hiszem, hogy valaha is ki tudom törölni ezt a borzalmas emléket a fejemből.

Kirohantam a fürdőbe, hogy legalább egy kis esélye legyen Harrynek a nyugodt alvásra. A lámpákat fel sem kapcsolva lerogytam a hideg csempére, összehúztam magam, kezeimmel átkaroltam a lábamat és minden porcikámmal azon voltam, hogy ne essek szét és csak zokogtam.

Pár perc múlva szemhéjaimon keresztül észrevettem, hogy valaki felkapcsolja a villanyt és éreztem, hogy leereszkedik mellém. Harry magához húzott és szorosan megölelt én pedig belezokogtam meztelen mellkasába.

- Sss! Semmi baj! Csak egy rossz álom volt! Semmi több, csak egy rossz álom, biztonságban vagy, én megvédelek! – duruzsolta nyugtatóan a fülembe, mire egy kis idő után zokogásom csillapodni kezdett. – Elmeséled? – kérdezte halkan. – Nem muszáj, de azt mondják, hogy megkönnyebbülsz tőle.

- Majdnem három éve történt – szipogtam. - Anyuval aput akartuk meglepetésként meglátogatni és a velünk szemben jövő kamion megcsúszott egy olajfolton és frontálisan ütközött velünk. Anyu még a szemem láttára, a kocsiban meghalt. Apa azóta magát hibáztatja mindenért – foglaltam össze röviden a történteket, könnyeim pedig még mindig folytak. Mindig fájdalmas pont volt ez az életemben, nem is tudom, mért mondtam el neki, talán, azért mert megbíztam benne. Még apunak sem meséltem el soha, hogy mi történt pontosan, csak a rendőrnek, aki kihallgatott és egyszer Sarahnak.

- Nagyon sajnálom – suttogta és még szorosabban magához ölelt, ami felettébb jól esett. Fogalmam sincs mennyi ideig ültünk így a hideg csempén, de egyszer csak Harry megszólalt. – Menjünk aludni, holnap nagy nap lesz a számodra! – állt fel engem pedig kezemnél fogva felhúzott a padlóról, de nem engedte el a kezem. Kézen fogva az ágyhoz vezetett, nagy meglepetésemre magához húzott, betakart minket és nyugtatóan a hajamat simogatta. Nemsokára könnyeim áradata megszakadt és mély, álomtalan alvásba merültem.