Nem aludhattam olyan mélyen, mert mikor a telefonom hívást jelezve rezegni kezdett, rögtön felébredtem. Harry hívott.

- Szia! – köszöntem az álmosságtól rekedtes hangon.

- Jó reggelt, Gyönyörű! – hallottam meg Harry édes hangját. – Sajnálom, hogy felébresztettelek, de fél óra múlva lemegyünk vacsorázni, gondoltam, hogy éhes leszel és el szeretnél velünk jönni – magyarázta.

- Persze. Semmi baj, úgy is fel kellett volna kelnem, ha szeretnék az éjszaka is aludni valamit. Fél óra múlva kész leszek – ígértem.

- Rendben. Oda megyek majd érted, jó? – ajánlotta fel.

- Az jó lenne. Köszönöm – mosolyogtam.

- Akkor fél óra múlva.

- Várni foglak! – mondtam és leraktam a telefont.

A mobilomat az ágyra ejtve újra eszembe jutottak a tegnapi nap emlékei, de úgy tűnt, hogy könnyeim elfogytak, mert nem tudtam többet sírni miattuk. Mondjuk a bőgés nem is lett volna jó ötlet, mivel fél óra múlva lent kellett lennem az ebédlőben, találkoznom kellett Harryvel, ha pedig ő sírni lát, akkor elgyengülök és mindent elmondok neki, annak ellenére, hogy elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy soha ne jusson a délutáni eset az ő tudomására.

A faliórára pillantva rájöttem, hogy már 7 óra van, ami azt jelenti, hogy úgy két órát aludhattam. Kikászálódtam a meleg ágyból és rögtön a fürdőszobába mentem. A belenézve a tükörbe, szinte megijedtem magamtól. Szemem alatt az alvás ellenére sötét karikák húzódtak, karomon még tisztán látszottak a pár órával ezelőtti karmolás nyomai, arcom sápadt volt, hajam kócos, szemem pedig piros volt a sírástól. Már majdnem letelt a fél óra, mire sikerült elfogadható állapotba hoznom magam egy kis smink segítségével, majd kifésültem a hajam és az alvástól gyűrött ruháimat levéve felhúztam egy sötétkék, tapadós farmert egy fehér, mintás pólóval. Még egy kis parfümöt fújtam magamra, majd már hallottam is, hogy valaki kopog az szobaajtómon. Rögtön odamentem és mivel az nem volt bezárva, így csak lenyomtam a kilincset és már kint is voltam a tágas folyosón. Harry a küszöböm előtt állt és mosolyogva figyelte, ahogy bezárom az ajtómat.

- Szia! – köszöntem erőltetett mosollyal az arcomon. Viszonozta mosolyomat, majd derekamat átkarolva magához húzott és forró csókot lehelt az ajkamra.

- Hogy aludtál? – kérdezte kedvesen.

- Jól – füllentettem. - Nagyjából sikerült kipihennem a délutánt. - Harry annyira édes volt, hogy borzalmas bűntudat kezdte mardosni a szívem, amiért hazudnom kellett neki. Azzal nyugtattam magam, hogy ez nem is igazán hazugság, csak titkolózás, de ez is éppen volt elég ahhoz, hogy rosszul érezzem magam, nem mintha eddig valami fényes lett volna a kedvem.

- Mi a baj? – kérdezte hirtelen és összeráncolt szemöldökét fürkészte az arcomat. – Minden rendben volt délután?

- Nincs semmi gond. Jó volt minden. Tényleg – győzködtem. Nem igazán hitt nekem, pár pillanatig még engem méregetett. – Amúgy apa hol van? – tereltem el a témát. – Nem szeretnék megint belebotlani evés közben.

- Nyugi – nevetett fel. Az elterelő hadművelet sikerrel járt. – Megbeszélésre ment a biztonságiakkal úgy 10 perce, szóval egy darabig nem kell rá számítanunk.

- Az jó – sóhajtottam fel. - Mehetünk? – kérdeztem. - Éhes vagyok – mondtam, csakhogy ne kérdezősködjön többet, pedig gyomrom borsó méretűre zsugorodott már hosszú ideje és úgy éreztem, hogy egy kanál levésnél több tápanyagot nem tudok a szervezetembe erőltetni. Harry egymásba fonta ujjainkat és összekulcsolt kezeinket a szájához emelte, majd egy hosszú puszit nyomott az enyémre, miközben folyamatosan mosolyogva a szemembe nézett. De mosolya hirtelen lefagyott az arcáról.

- Mi történt a karoddal? – vizsgálta meg a hosszú, piros karmolás nyomokat a kezemen. – Ki csinálta ezt?

- Senki – csattantam fel és rántottam ki kicsit durvábban, mint akartam a karomat kezei közül. – Csak elestem – mondtam már sokkal lágyabban.

- De ezek olyanok, mint a karmolás nyomok – vitatkozott.

- Nem. Mondom, hogy csak elestem. Nekiestem egy hegyes drótkerítésnek. – De a titkok hazugságot szülnek és ekkor már annyira benne voltam a hazudozásba, hogy itt már nem állhattam le. Ha mindent kitálaltam volna, akkor az valószínűleg még nagyobb sebet ejtene a kapcsolatunkon. – Nem mehetnénk már? Nagyon éhes vagyok – nyögtem egyet. Harryn látszott, hogy nem tudja eldönteni, hogy elhiggye-e azt, amit mondtam, vagy sem, de végül arckifejezése meglágyult és ujjainkat összekulcsolva elindultunk az étkező felé.

- Sziasztok! – köszöntem a többieknek, akik már egy asztalnál ültek.

- Hogy vagy, Ash a délután történtek után? – kérdezte Louis. Hirtelen elállt a lélegzetem. Biztosan Eltől tudta meg, hogy mi történt, viszont a Louis már tudja, akkor a többiek is.

- Mért mi volt délután? – kérdezte Harry értetlenül. Szeme a társaságon cikázott választ várva. Úgy, hogy Harry ne lássa ijedtem megráztam a fejem és mutatóujjam a szám elé téve jeleztem Louis-nak és a többieknek, hogy egy szót se. – Szóval? – türelmetlenkedett Harry.

- Semmi. Csak El mesélte, hogy… - kezdte Louis.

- Csak meséltem neki, hogy mennyit sétáltunk – vágott közbe Eleanor nagy megkönnyebbülésemre.

- Ja, hogy az! – bólintott Harry. – Hozzak neked valamit? – kérdezte tőlem kedvesen.

- Egy levest, légyszi – mosolyodtam el.

- Csak egy levest? Beteg vagy? – kérdezte viccelődve.

- Nem, csak nem vagyok valami éhes – magyaráztam.

- Az előbb még majdnem éhen haltál – húzta fel a szemöldökét.

- Az még akkor volt – vontam meg a vállam. – Csak egy húslevest kérek.

- Meglesz – adott egy puszit arcomra és elindult a svédasztal irányába. Nagyot sóhajtva leültem az egyik székre abból a kettőből, amit a többiek nekünk hagytak ki.

- Ez most mi volt? – ráncolta össze a szemöldökét El. – Nem mondtad el neki?

- Nem – ráztam meg a fejem és lesütöttem a szemem. – Nincs szívem elmondani neki és szeretném, ha ti sem tennétek.

- Tőlem nem fogja megtudni – csapott egy kicsit az asztalra Zayn.

- Lakat a számon – értett egyet Niall is. Lassan mindenki beleegyezett a hallgatásba, csak Louis nem. Mindenki egy emberként bámult rá és várta, hogy mondjon valamit.

- Mi van? – csattant fel Louis idegesen. – Ne nézzetek így rám!

- Lou, kérlek! – könyörögtem. – Kérlek, ne mondj neki semmit!

- Ő a legjobb barátom. Nem hazudhatok neki – rázta meg a fejét.

- Na, Louis… - kezdte Eleanor kedvesen Louis-hoz dörgölőzve. – Ez az ő dolguk. Hagyd, hogy ők elrendezzék egymás között.

- Kérlek, Louis! – kérleltem újból, mert Harry vészesen közeledni kezdett az asztalunk felé. – Kérlek!

- Rendben – fújt egyet és öklével dühösen az asztalra csapott.

- Köszönöm, Lou – sóhajtottam fel megkönnyebbülve.

- De azt még hozzátenném, hogy nem értek egyet a döntéseddel – mondta hidegen. Sosem láttam még Louis-t ilyen komolynak, de tudtam, hogy Harry védelmében ellenkezett velem és ezért én még jobban szerettem őt. – Én nem mondok neki semmit, viszont neked minél hamarabb beszélned kell vele, mert ennek nem lesz jó vége. Nem kell sok idő és minden ki fog derülni és az még rosszabb lesz.

- Mi fog kiderülni? – kérdezte hirtelen Harry. Észre sem vettem eddig, hogy már vissza is ért. – Szóval? – nézett rám kérdőn.

- S-semmi. É-én csak… - dadogtam.

- Csak arról beszéltünk, hogy milyen jól döntöttetek azzal, hogy Ash-sel felvállaltátok a kapcsolatotokat – hazudta Niall. Nem ez volt e legjobb téma, amit választhatott volna, de hálás voltam neki, amiért kisegített.

- Ez volt a legjobb döntés – vonta meg a vállát Harry és lerakott elém egy nagy bögre húslevest.

- Köszi – mosolyogtam rá és egy puszit adtam az arcára, mikor leült a mellettem lévő székre.

- Így, hogy őszinték voltunk, talán nem fogják annyira bántani Ash-t. –Összeszorult a szívem.

- Na persze… Ennél jobbat kis sem találhattatok volna – motyogta Louis, én pedig nagyon reméltem, hogy Harry nem hallotta meg, miközben majdnem kiköptem a számban lévő levest, majd félrenyeltem és köhögni kezdtem.

- Jól vagy? – ütögette meg Harry gyengéden a hátamat. Aprót bólintottam és biztatóan Harryre mosolyogtam.

- Amúgy ti mit csiná… - kezdtem volna elterelni a témát, de kikerekedett szemekkel lefagytam, mikor megláttam, ahogy apa idegesen, liluló fejjel beront az étkezőbe. – Ajjaj! – sóhajtottam fel, mire mindenki az ajtó felé pillantott. El akartam futni vagy csak simán az asztal alá bújni, de ekkor már késő volt. Tenyerembe rejtettem az arcomat és már előre felkészültem, arra, hogy apa lekiabálja a fejem valami lényegtelen hülyeségért, de mikor beszélni kezdett, meglepetésemre dühös hangvételű beszéde nem felém irányult.

- Az egész a te hibád! Mondtam, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz jó vége, de nem hallgattál rám! – kiabálta le a Harry fejét, aki persze az egészből nem értett semmit.

- T-tessék? M-miről beszélsz? – dadogta Harry értetlenül, kikerekedett szemekkel.

- Hogy bírsz a délután történtek után lelkifurdalás nélkül vele lenni?!

- Apa! Állj le! – emeltem fel a hangom és felugrottam a székről. – Őrülnék, ha nem rendeznél jelenetet az egész hotel előtt! Amúgy meg honnan tudsz róla?

- Most jövök egy megbeszélésről a biztonságiakkal. Greg mondta. Ő látta az egészet – mondta már sokkal halkabban.

- Egy biztonsági őrnek nem az a dolga, hogy vigyázzon az emberekre? Greg ahelyett, hogy végignézi, ahogy széttépnek a rajongók inkább segíthetett volna, nem? – gúnyolódtam.

- Ne! Őt ne keverd bele! Épp elég gondja volt azzal, hogy kint tartsa a rajongókat az utcán! – figyelmeztetett felemelt hanggal.

- Na jó, ezt most hagyjátok abba! – csattant fel egy hang a hátam mögött. Eddig teljesen kiment a fejemből, hogy Harry is itt van, most pedig mindent hallott. – Lenne szíves valaki elmagyarázni, hogy mi folyik itt, mert nagyon úgy tűnik, hogy van valami, amit mindenki tud csak én nem! – nézett körbe dühösen.

- Hogy mi történt?! – kezdte gúnyosan apa. – Azt történt, hogy miattad…

- Paul! – szólt hirtelen Niall. – Nem a te dolgod elmondani. Ez csakis kettejükre tartozik! – mutatott rám és Harryre. Apa meglepődött Niall kemény szavai hallatán, de nem szólt egy szót sem. Minden szem rám szegeződött. Tekintetem összetalálkozott Harryével. Arca kíváncsiságot, türelmetlenséget és dühöt tükrözött. Érzetem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben és meggondolatlanul sarkon fordultam és rohanni kezdtem az étkező kijárata felé.

Mért kellett apának megjelennie és tönkretennie mindent, mint általában? Eddig minden jól ment. Nem tökéletesen, de nagyjából rendben sikerült eltitkolni Harry elől a délutánit, míg ő meg nem érkezett. Már csak abban tudok reménykedni, hogy Harryvel rendesen, normális emberek módjára meg tudjuk beszélni a dolgot, de nem most. Nem voltam még felkészülve egy vitára.

Zihálva megálltam és hátamat nekidöntöttem a falnak, majd nagy levegőket véve megpróbáltam lenyugtatni magam. Nem sok időm volt fellélegezni, mert hirtelen a folyosó másik végén megpillantottam Harryt, ahogy hosszú, gyors léptekkel felém tart. Körbenéztem menekülési lehetőséget keresve és pár pillanat múlva megláttam egy ajtót, ami a kiírásból ítélve egy női öltöző volt. Szinte berontottam a helységbe, de szerencsére a késői óra miatt már egy lélek sem volt bent. Az öltözőből egy zuhanyzó nyílott. Bementem és a fal mentén lecsúsztam a földre, majd térdeimet szorosan a mellkasomhoz húzva előtört belőlem a sírás. Nagyon reméltem, hogy Harry ide már nem követ engem, bár gondoltam, hogy egy női öltözőbe azért nem fog bejönni. Magányomat egy-két perc múlva az ajtó nyílása zavarta meg és legnagyobb meglepetésemre Harry bukkant fel a zuhanyzóban.

- Mért szaladtál el? – kérdezte és összeráncolta a szemöldökét.

- Ugye tudod, hogy ez egy női öltöző? – Zavartan törölgettem könnyeimet kérdését pedig figyelem kívül hagytam.

- Hidd el, teljesen leszarom, hogy ez egy női öltöző! – csattant fel, mire összerezzentem. - Elmondanád, hogy mi történt délután? Mindenki tud róla, rajtam kívül. Olyan érzés mintha gyogyósként kezelnétek! – fakadt ki.

- Nem kezelünk téged gyogyósként! – ellenkeztem.

- Szóval? Mi volt délután? – türelmetlenül kérdezte újra.

- Hát ugye Ellel elmentünk sétálni - kezdtem. - Beszélgettünk, fagyiztunk és tök jól éreztük magunkat, de mikor visszajöttünk minden elromlott… - csuklott el a hangom.

- Miért? Mi történt? – kérdezte már sokkal lágyabban.

- Tele volt rajongóval a hotel bejárata előtti terület. Azt hittem nem lesz semmi baj, hogy Eleanor csak eltúlozta, hogy milyen kegyetlenek a rajongók és már majdnem az ajtón belül voltunk, mikor valaki meglökött hátulról… - Könnyeim utat törtek és megállíthatatlanul folytak. – Aztán meg is ütött…

- Ő csinálta a sebeket is karodon? Nem is volt semmilyen kerítés, igaz? – kérdezte, de hangja rideg volt. Többre nem tellett, csak egy aprót bólintottam.

- Eddig minden jól ment! Neked erről az egészről nem kellett volna tudni! – mondtam dühösen.

- Csak előre szólok, hogy tudd! Ha ezt az életet választod, akkor lemondhatsz a magánéletedről! Itt nincsenek titkok!

- Pont ezt az, hogy én ezt az egészet nem akarom! Nem akarok híres lenni és már most rühellem ezt az egészet! – fakadtam ki.

- De mégis miért nem lehetett nekem ezt elmondani? A francba is! – kiabált. Idegesen beleütött ököllel a falba, mire összerezzentem. A falban nem tett kárt, de nem is azért aggódtam, csak azt reméltem, hogy Harry kezének nem lett semmi baja.

- Mert téged akartalak védeni! – kiabáltam könnyeim között. Gyönyörű, smaragdzöld szemei kissé meglágyultak, de a következő másodperben már újra düh villogott bennük.

- Pedig nem kell! Nincs szükségem arra, hogy megvédjenek! Tudok gondoskodni saját magamról! – kiabálta. – Ma reggel. Pont ma reggel ígérted, hogy nincs több titok, erre meg jössz ezzel a szarsággal!

- Sajnálom! Oké? Tudom, hogy elrontottam! – kiabáltam vissza. – Sajnálom!

- Hát a bocsánatkérésed most rohadt kevés! Mondd, hogy tudnék ezek után bízni benned? – Hátával a falnak támaszkodott, majd fejét hátradöntve egy nagyot sóhajtott és próbálta lenyugtatni magát. Lecsúszott a földre és hasonló pózba, mint én fejét a térdein pihentette. Hosszú, de nem kínos csend ereszkedett közénk és csak az én fojtott zokogásomat lehetett hallani.

- Most mi lesz? – kérdeztem szipogva több perces hallgatás után.

- Nem tudom – válaszolta halkan. – Fogalmam sincs. De most elmegyünk és lefekszünk, aztán majd holnap reggel, tiszta fejjel meglátjuk – sóhajtott fel. Lassan felállt a földről és az ajtó felé ment. – Nem jössz? – fordult vissza. Egy aprót bólintottam és követtem őt. Nem volt már mérges, csak csalódott, ami még rosszabb. Nem fogta meg a kezem a folyosón és hozzám sem szólt. Csodálkoztam, mikor bementem a szobámba, ő pedig követett és becsukta maga után az ajtót.

- Elmegyek fürdeni – tájékoztattam halkan, mire bólintott és helyet foglalt az egyik fotelben. Tíz perc múlva már készen is voltam, mert a meleg víz most nem nyugtatott meg és nem lazított el, inkább úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok a forró gőztől. Mikor visszamentem a hálóba Harry még mindig a fotelban ült és semleges arckifejezéssel maga elé meredt. Leültem az ágyra és vártam, hogy csináljon valamit, vagy csak beszéljen hozzám. Végül pár perc múlva megmozdult, felém közeledett. Egy kis remény villant fel bennem, hogy lehet, hogy megölel vagy megcsókol, de nem tette, ehelyett csak egy puszit nyomott a homlokomra és az ajtó felé ment.

- Jó éjt, Ash! – mondta hidegen és már ki is lépett a szobámból. Nem szóltam egy szót sem csak felkaptam az első dolgot, ami a kezem ügyébe került, - azaz Harry pólóját - és dühösen az ajtónak vágtam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Féltem. Nagyon féltem. Nem akartam elveszíteni őt az én hülyeségem miatt. Eddig végig apát hibáztattam, pedig semmi jogom nem volt hozzá. Itt egyetlen bűnös volt, az pedig egy voltam. Nem is értem, hogy juthatott ilyen hülyeség az eszembe és, hogy gondolhattam, hogy Harry előbb-utóbb nem fogja megtudni az igazságot. Mindenféle zavaró gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben könnyeim kicsordultak a szememből. Hirtelen felpattantam az ágyról és nem érdekelt, hogy már pizsamában vagyok, kirohantam a folyosóra és türelmetlenül bekopogtam az enyémmel szemben lévő ajtón, amit nem is olyan sokára kinyitottak.

- Hello, Ash! – köszönt apa csodálkozva.

- Szia! – köszöntem vissza kurtán. – Bemehetnék? Beszélnem kell vele!

- Hát, Ash nem is tudom… - gondolkozott el.

- Apa, ígérem, hogy gyors leszek, csak beszélni akarok vele! – győzködtem.

- Rendben – sóhajtott fel fejét csóválva és tágabbra nyitotta az ajtót, hogy be tudjak menni. – 5 perc – tette hozzá. Sietős léptekkel mentem be a hálóba, ott pedig meg is találtam Harryt, aki az ágyon ült ölében a laptopjával.

- Héj! Mit csinálsz itt? – kérdezte meglepődve és lerakta a kezében lévő gépet maga mellé az ágyra.

- Beszélnünk kell! – jelentettem ki. – Hibáztam. Nem kellett volna előtted titkolóznom. Sajnálom. Tudom, hogy elrontottam, de te is! Én nem tettem a rajongóiddal semmit, de ők ennek ellenére bántottak, elég durván. Nekem most szükségem lenne rád, de te ezt nem veszed észre, mert belesüppedtél megbántottságba és a sérelmeidtől nem látsz semmit. Pedig ha egy kicsit is kilátnál az önsajnálatból, akkor észrevennéd, hogy nekem csak az kell, hogy védelmezően átölelj és azt mondd, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendbe jön! – Ekkor könnyeim újra utat törtek maguknak és megállíthatatlanul lefolytak az arcomon. – Sok mindenen mentünk keresztül, nem akarlak elveszíteni – tettem még hozzá. Vártam, hogy Harry mondjon valamit, de mikor válaszra nyitotta a száját, nem jött ki hang a torkán. – Jó éjt, Harry! – mondtam nem várva tovább arra, hogy egy szót is kinyögjön és egy puszit nyomva az arcára elhagytam a szobát. A fürdőszobából a víz csobogásának a hangja szűrődött ki, ami azt jelentette, hogy apa hallgatózás helyett inkább elment lefürdeni, amiért hálás voltam neki. Könnyeimet törölgetve léptem be a szobámba. Felvettem a földről Harry pólóját és ráhúztam egy kispárnára, majd befeküdtem az ágyba és szorosan hozzábújtam újonnan szerzett alvótársamhoz. Beszippantottam Harry csodálatos illatát és lassan sikerült álomba merülnöm.

Az éjszaka elég álmatlanul telt, mert a pólóba bújtatott kispárna egyáltalán nem tudta helyettesíteni Harryt és nyomasztott a tegnapi veszekedésünk. Fél nyolc körül véglegesen kipattantak a szemeim és lehetetlennek tűnt, hogy tovább az ágyban tudjak maradni. Miután felkeltem alig húsz percig tartott elkészülődnöm, habár a sminkem elkészítése most kicsit tovább elhúzodott a szokásosnál, mert el kellett tüntetnem a szemem alatt éktelenkedő sötét karikákat. Tőlem szokatlanul nem voltam különösebben éhes, de nem tudtam mit kezdeni magammal és a bűntudatommal, szóval leindultam az étkezőbe. Mikor beléptem a nagy kétszárnyú üvegajtón, máris megpillantottam egy négyszemélyes asztalnál, Louis-t, Eleanort és Niall. Nem lepődtem meg, hogy már ilyen korán fent vannak, mert még Louis-ékat sosem láttam álmosnak, Niall pedig biztosan éhes volt. Feléjük vettem az irány és útközben lekaptam a svédasztalról egy gyümölcsjoghurtot.

- Jó reggelt! – köszöntem vidámságmentes hangon és leültem egy székre.

- Héj, Ash! Mi van veled? Még csak nyolc óra van – tájékoztatott Niall.

- Nem igazán voltam álmos – vontam meg a vállam.

- Összevesztetek Harryvel? – kérdezte El kedvesen.

- Igen – sóhajtottam fel. – Elég komolyan. Nagyon rossz ötlet volt titkolózni előtte.

- Sajnálom, Ash, de szeretitek egymást és tudom, hogy minden rendbe fog jönni – mondta biztatóan Louis és átölelt. Mondhatta volna azt, hogy ő ezt előre megmondta, de ehelyett csak biztatóan megölelt, én pedig ezért szeretem őt ennyire.

- Csak el akarom neki mondani, hogy mennyire sajnálom – suttogtam magam elé meredve.