Az elmúlt három napon szinte beköltöztem a stúdióba. Reggelente már kilenc előtt kezdtünk és éjszakába nyúlóan vettük fel és tökéletességig javítgattuk a dalokat az új lemezre. Minden hajnalban hullafáradtan estem be az ágyba Harry mellé. Harry esténként kiskutyaszemekkel hatva rám meggyőzött, hogy aludjak nála, én pedig szinte gondolkodás nélkül belementem és ez így ment minden éjjel. Így persze az egész napomat Harryvel töltöttem, még akkor is, ha munka közben nem igazán tudtunk figyelni egymásra, majd este miután hazaértünk, rögtön ágyba bújtunk, de a legfontosabb az volt, hogy egymás mellett voltunk. Néha-néha a szünetekben egy-egy csókot loptunk egymástól, majd elsuttogtunk a másik fülébe egy gyors, de annál szívmelengetőbb „szeretlek”-et. Emellett viszont az utóbbi napokban teljesen elhanyagoltam Adamet, mivel szinte egy percet sem töltöttem mostanában otthon, de az egy kicsit enyhített lelkiismeret furdalásomon, hogy egyik reggel sem hagytam ki, hogy én, vagyis ketten együtt Harryvel vigyük őt oviba. A kocsiban azon a rövid úton sikerült kifaggatnunk őt egy bizonyos Lizzy-ről, aki állítólag egy csodálatos, szőke copfos kislány, akitől Adam teljesen el van ájulva. A napot általában a Starbucksban folytattuk, mivel az én főzési tudományom elég csekély, Harry pedig lusta reggelit készíteni, majd kezdődhetett a kemény munka. Szinte csak ebédelni, később pedig vacsorázni álltunk le pár percig, és habár a stúdiózás kemény és fárasztó volt plusz nekem még elég szokatlan volt a nyüzsgés, mégis minden napot elejétől a végéig nagyon élveztem. Ennek ellenére jól esett végre egy kis pihenés, ami csak hétvégén valósulhat meg. Ma, vagyis szombaton, végre teljesen kipihenten kinyitottam ki szemeimet. Harry édesen aludt mellettem, szorosan magához húzva engem. Bár az, hogy Harryt néztem alvás közben egyáltalán nem bizonyult unalmasnak, nem kellett sokat várnom és egy kis forgolódás után lassan nyitogatni kezdte csillogó zöld szemeit.

- Jó reggelt! – köszöntem neki vidáman, majd egy hosszú puszit nyomtam puha arcára.

- Az már megvan – mondta az alvástól rekedtes hangon, miután felém fordult apró mosollyal a szája sarkában.

- Minden reggel melletted akarok ébredni – jelentettem ki és fejemet a mellkasára hajtottam.

- Ez nagyon egyszerűen megvalósítható. Költözz ide! – ajánlotta. Egyáltalán nem számítottam, hogy mostanában meg fog arra kérni, hogy költözzünk össze és hirtelen ért kérdése először teljesen összezavart.

- Költözzek hozzád? – kérdeztem és felnéztem rá, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem csak hülyéskedik.

- Igen – válaszolta teljesen komolyan. – Elég nagy ez a ház ahhoz, hogy ketten lakjunk benne. Úgyis minden éjjel itt alszol, már szinte beköltöztél. Sokkal egyszerűbb lenne, ha áthoznál pár cuccot – magyarázta.

- De még egy hónapja sem vagyunk együtt. – Pontosabban jövő hét csütörtökön lesz egy hónapja, hogy járunk, Niall születésnapja után egy nappal. Igazából fogalmam sincs, hogy fogjuk megünnepelni, vagy hogy Harry észben tartja-e egyáltalán.

- És? Az már elég hosszú idő, hogy megtegyük ezt a lépést – győzködött.

- Szerinted egy hónap elég hosszú? – húztam fel a szemöldökömet hitetlenül. – Másoknak évekig tart, mire összeköltöznek.

- Lehet, - vonta meg a vállát – de mi nem mások vagyunk. Azt hiszem, mi mindent fordított sorrendben csinálunk, mint a normális szerelmesek. – Igaza volt. A kapcsolatunk eleje minden volt csak normális nem. Szerettük egymást anélkül, hogy ezt bevallattuk volna még csak magunknak is, veszekedtünk, barátok lettünk, randiztunk, aztán megint utáltuk egymást és másokkal találkozgattunk, ő Taylorral és pedig Noellel. Na, igen, Noel. A kárörvendés nem helyes, de remélem, hogy még sokáig rohad abban a börtöncellában azok után, amit velem és más lányokkal tett. Megpróbáltam kiűzni az ő roppant idegesítő gondolatát a fejemből és visszairányítottam Harryre a figyelmemet. Kibontakoztam szoros öleléséből és kipattantam az ágyból, majd a fürdő felé siettem.

- Hová mész? – kérdezte Harry még az ágyból. – Ma nem kell sietni dolgozni – mondta ki az egyértelműt.

- Ez igaz, viszont nekem még egy csomó elintéznivalóm van – magyaráztam.

- Mi ilyen fontos hétvégén? – kérdezte és nyögdécselve feltápászkodott az ágyról.

- Van egy olyan érzésem, hogy jövő héten is folytatódni fog a kemény munka, szóval csak hétvégén érek rá a költözésre – válaszoltam.

- Tessék? – jött felém boldog mosollyal az arcán. – Akkor ez most az jelenti? – állt meg előttem reménységgel teli arccal.

- Igen – bólintottam. – Hozzád költözök.

- Köszönöm, nagyon köszönöm! Annyira szeretlek! – a boldogság csak úgy sugárzott az arcáról, majd átkarolta a derekamat. Pár pillanat múlva lábaim alól eltűnt a talaj, mire kuncogás és sikítás keveréke szaladt ki ajkaim közül és átkaroltam a nyakát.

- Nem. Én köszönöm a meghívást – villantottam felé egy hatalmas, örömmel teli mosolyt.

- Enyém a megtiszteltetés – nézett fel rám levakarhatatlan vigyorral az arcán, csillogó szemekkel. Mohón lecsaptam ajkaira és lábaimmal körülöleltem a derekát. Nem volt hosszú csók, de tele volt érzelemmel, főleg mérhetetlen boldogsággal és szerelemmel. 

- Sietek! – adtam még egy gyors puszit Harry szája sarkába, majd kicsusszanva öleléséből a fürdőszobába siettem. Örömmel nyugtáztam, hogy három nap alatt végre sikerült eltalálnom a fürdőbe, anélkül, hogy eltévedtem volna. Kibújtam a pizsamaként használt bugyiból és a Harrytől alvásra kapott pólóból, majd magamra engedtem a meleg vizet és megpróbáltam ellazulni. Az apró vízcseppek egymásba fonódva siklottak le a New York-i nap barnította bőrömön. A zuhanyzás nem tartott túl hosszan, mert túl izgatott voltam a költözés miatt ahhoz, hogy sokáig, ráérősen álljak a kényeztető, meleg vízsugár alatt. Persze ruhát elfelejtettem magammal vinni, ezért csak kivettem a szekrényből egy nagy törölközőt és gondosan magam köré csavartam. Kigubancoltam a hajam Harry egyik fésűjével, ezután gyorsan rányomtam egy kis fogkrémet a Göndörke fogkeféjére és átsikáltam a fogaimat, majd egy nagy adag vízzel kiöblítettem a számat, miközben közben megállapítottam, hogy vennem kéne magamnak pár dolgot, ha már ideköltözök, többek között saját fogkefét és egy női tusfürdőt is. Egy szál törölközőben mentem vissza a hálószobába és már előre azon kezdtem el gondolkozni, hogy Harry milyen szemtelen megjegyzésekkel fog illetni hiányos öltözetem miatt, de meglepetten vettem észre, hogy arcát az egyik kispárnába temetve, mélyen szuszogva alszik a nagy franciaágy közepén. Amilyen halkan csak tudtam a szekrényhez osontam és kivettem belőle Harry egyik ingét, majd az egyik fiókból egy boxert halásztan elő. Még gyorsan Harry felé pillantottam, de mikor láttam, hogy még mindig ugyanabban a pózban szunyókál, mint az előbb, ledobtam magamról a törölközőt. Magamra vettem az előbb szerzett boxert és a tegnapi melltartómat fehérneműként, majd belebújtam a farmeromba és Harry világoskék ingébe és késznek is nyilvánítottam magam. Gyomrom hangos korgása eszembe juttatta, hogy ideje lenne ennem valamit, ezért leszaladtam a földszintre és összeütöttem a specialitásomat – vagyis az egyetlen ételt, amihez sütőt kell használni és mégis el tudom készíteni, azaz – pár melegszendvicset. Miután végeztem az evéssel, megterítettem Harrynek, hogy ne haljon éhen szegény, mire hazaérek, mert tudom, hogy inkább az éhhalált választana, mint, hogy ő készítsen valamit. Elmostam a tányéromat, majd felszaladtam az emeletre, hátha Harry már nem alszik és el tudok még tőle köszönni. Mikor a szobába léptem, kissé elszontyolódva vettem észre, hogy még mindig húzza a lóbőrt. Csendesen az ágyhoz mentem és kisöpörtem az édesen alvó Harry homlokából egy-két kósza göndör tincset, majd ez lágy puszit nyomtam az arcára és már indultam is ki a szobából, mikor meghallottam rekedtes reggeli hangját.

- Már mész is? – kérdezte. Visszamentem az ágyhoz és leültem mellé.

- Igen, elhozok otthonról pár cuccot – mondtam halkan.

- Kell segítség? – mormolta és felém fordult, de szemeit még mindig nem nyitotta ki.

- Nem, aludj csak – mosolyodtam el. – Elvihetem a kocsidat?

- A Range Rovert igen – válaszolta. Még vártam, hogy figyelmeztessen, hogy mi lesz, ha egy karcolás is esik féltett járművén, de olyan álmos volt, hogy most még erre sem futotta. Látszott raja, hogy csak azt várja, hogy végre visszaalhasson. - Csak siess vissza! – tette még hozzá, arcát a párnába fúrva.

- Rendben – simogattam meg az arcát. – Pár óra múlva itthon leszek – ígértem. – Csináltam pár melegszendicset reggelire, ha éhes lennél – tettem még hozzá, bár nem nagyon hinném, hogy hallotta, amit mondtam neki, mert mély és egyenletesen levegővételeit hallgatva biztosra vettem, hogy elaludt. Még egy utolsó – és most már tényleg utolsó – puszit nyomtam az arcára és felállva az ágyról csendesen az ajtó felé vettem az irányt. Lecsörtetve a lépcsőn, felkaptam az előszobaszekrényről a Range Rover slusszkulcsát, s már indultam is hazafelé. Habár a két ház elég közel volt egymáshoz, mégis kellett a kocsi, hogy ne kelljen cipelni majd a cuccaimat.

- Sziasztok! Megjöttem! – kiabáltam, mikor beértem az előszobába. Hanyagul kibújtam a cipőmből és rendetlenül a földre raktam, ezért még nagyon ki fogok kapni Dorotától, ezt már előre tudtam.

- Ashlyn! – hallottam egy nem várt hangot a hátam mögül.

- Apa! – pördültem meg és az ajtóban álló apa karjaiba vetettem magam. – Nem is tudtam, hogy már hazaértél! Mikor jöttél meg?

- Alig pár órája. – Most, hogy ezt mondta, észrevettem a karikákat a szeme alatt, ami kialvatlanságra engedett következtetni. - Nem bírtam olyan sokáig nélkületek, meg hát el is veszettem egy fogadást.

- Egy fogadást? – néztem fel rá fura arcot vágva.

- Igen. Tom vagy kétszer annyi halat fogott, mint én ezek után pedig mégsem maradhattam ott – magyarázta. Hát igen, apa és az ő furcsábbnál furcsa elvei… - Harrynél aludtál? – kérdezte témát változtatva.

- Igen, mint az utóbbi pár napban – bólintottam mosolyogva. - Szeretnék veled ezzel kapcsolatban beszélni.

- Igen? – húzta fel a szemöldökét.

- Át szeretnék vinni oda pár cuccot, tulajdonképpen azért is jöttem most haza – magyaráztam.

- Oda akarsz hozzá költözni – jelentette ki átlátva rajtam.

- Hát… így is mondhatjuk – bólintottam félve. – Tudom, még csak pár hete vagyunk együtt, de így is az egész napot egymással töltjük, szóval az éjszaka már úgysem nagyon számítana, félbe.

- Rendben – bólintott. 

- Odaköltözhetek? – esett le az állam.

- Igen, azt hiszem, nem kell felhívnom a figyelmedet az elővigyázatosságra azzal kapcsolatban...

- Nem, természetesen nem - vágtam a szavába, mert azt hiszem, ez egy elég kellemetlen beszélgetésnek lett volna a kezdete. 

- De azért gyere haza néha – mosolyodott el.

- Hát persze! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – szinte sikítozva öleltem meg. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerűen menni fog, mikor megláttam őt az előszobában, már azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen védőbeszédet kell majd neki mondanom, hogy megengedje a költözést.

- Azt hiszem, én lefekszem vacsoráig pár órára – jelentette be apa ásítva, miután elengedtük egymást és pár pillanat múlva már el is tűnt a szobáján. Örömömben ugrálni lett volna kedvem, de ehelyett inkább felrohantam a lépcsőn egyenesen Adam szobájába. Egy nagy öleléssel köszöntöttem a Kicsit, majd az én szobámba vonultunk és együtt kezdtünk el pakolni az egyik bőröndömbe. Nagyon örültem, hogy végre együtt tölthetek valamennyi idő vele, mert ez nagyon régen nem adatott meg nekünk, de sajnos nemsokára öcsikémnek eljött a délutáni alvás ideje, szóval, miután lefektettem őt, egyedül kellett befejeznem a pakolást. Két kisebb bőröndöt töltöttem meg a ruháimmal és egyéb személyes dolgaimmal. A lépcső aljáig lecipeltem a nehéz táskákat, majd megéhezve a nagy pakolászásban a konyhába siettem. Dorota szorgosan sürgött-forgott a tűzhely mellett, ahonnan már ínycsiklandozó illatok érződtek.

- Ashlyn! – csapta össze a két kezét. – Milyen jó, hogy itt vagy végre! És apád is hazajött ma! – Elhiszem, hogy örült, hogy már van itthon valaki, hiszen így végre ő is költözhet Laurent-hoz.

- De nem sokáig! Még ma odaköltözök Harryhez! – jelentettem be boldogan.

- És akkor most mi lesz? – nézett rám kissé megrovóan. – Már soha nem is leszel itthon.

- Hogy mondhatsz ilyet, Dorota? – tettem csípőre a kezem sértődötten. – Annyit fogsz még látni, hogy a végén eleged lesz belőlem.

- Szeretném én azt látni! Még egy-két hétig rendszeresen látogatsz minket, aztán mindig egyre kevesebbszer jössz, a végén pedig már arra sem fogunk emlékezni, hogy hogy néztél ki – vádolt.

- Ó, Dorota! Nem lehet engem ilyen könnyen levakarni – viccelődtem, mire Dorota halványan elmosolyodott, én pedig egy cuppanós puszit nyomtam az arcára. Ekkor Dorota megkavargatta a vacsorát, azt hiszem, valami tésztát, de nem is ez volt a lényeges.

- Dorota, ez meg mi? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Ó, hát ez… Tegnap történt… - dadogtam és gyűrűjét kezdte takargatni.

- Laurent megkérte a kezed? – kiáltottam fel, de kérdésem inkább hangzott megállapításnak.

- Igen – nyögött ki egy rövid választ.

- És mikor lesz az esküvő? Lehetek koszorúslány? De leglább megívsz, ugye? – rohamoztam meg kérdésekkel.

- Jaj, ne is kérdezz ilyeneket! – legyintett le. – Nem akarunk semmi nagy dolgot, csak egy kis összejövetelt, vagy talán még azt sem. Bemegyünk az anyakönyvvezetőhöz és a tanúkkal aláírjuk a papírokat. – Na, hát ez nem valami romantikus…

- Akkor nem leszek koszorúslány, de legalább ott lehetek majd? – kérdeztem reménykedve.

- Természetesen te leszel az első, akit meg fogok hívni – bólintott boldogan mosolyogva. Dorota teljesen ki volt virágozva az eljegyzése miatt és én is nagyon örültem a boldogságának. Az elmúlt három évben szinte csak nekünk élt, velünk töltötte minden percét és örülök, hogy végre megtalálta az embert, aki mellett boldog lehet.

- Kérdezhetek még valamit? – mondtam csendesen, mire Dorota bólintott egy aprót. – Én mindig azt hittem, hogy te, hogy is mondjam… vonzódsz apához. Rosszul láttam? – nyögtem ki ezt a kissé kellemetlen kérdést. Dorota szeme kikerekedett, biztosan nem várt volna tőled ilyet, de végül összeszedte magát és válaszolt.

- Volt egy olyan időszak és hazudnék, ha azt mondanám, hogy apádra nézve nem érzek mást a tisztelet mellett, viszont mindketten tudjuk, hogy köztünk sosem lehetne semmi – sóhajtott egyet.

- De miért? – kérdeztem értetlenül.

- Hát nem egyértelmű? – nézett rám keserűen. – Apád egy sikeres férfi, én pedig egy külföldi nevelőnő vagyok.

- Ez egy ősi felfogás, Dorota. Manapság már senkit sem érdekel a származás.

- A saját korosztályodról beszélsz, nálunk ezek még kicsit máshogy működnek – mosolyodott el fanyarul. – Tudod, a boldogságért néha áldozatot kell hoznunk. – Igen, és Dorotánál ez az áldozat a szerelem volt. – És ez az élet minden terén igaz, néha áldozatot kell hoznunk azért, akit szeretünk. Apád sem lett volna boldog mellettem. Nem hiszem, hogy valaki átveheti valaha is édesanyád helyét. – És igaza volt. Apa sosem fogja tudni igazán elengedni anyut, ahogy én sem. Így belegondolva, tudom, hogy önzőség, de nem örülnék, ha apa hazahozna egy nőt, még Dorotát sem nézném el jó szemmel mellette. Most már tudom, hogy Dorota nem szereti Laurent, de tiszteli és legjobb barátként tekint rá, hiszen apa mindig ott lesz a szívében, de ennek ellenére boldog mellette és ez mindennél fontosabb. – De mindegy is! – szólalt meg végül. – Hívd fel Harryt! Hívd át vacsorára! – ajánlotta.

- Rendben – bólintottam mosolyogva. – Köszönöm – és ebben minden benne volt. Nem csak ezért a beszélgetésért és bölcs tanácsiért mondtam köszönetet, hanem az elmúlt három évért és minden áldozatért, amit értünk tett. Azért, hogy miattunk lemondott a magánéletéről és megpróbált belőlünk normális embereket faragni.

Felkaptam két bőröndömet a lépcső aljáról és kivittem őket a kocsihoz. Tapogattam a zsebemben, telefonom után kutatva, hogy felhívjam Harryt és átinvitáljam hozzánk vacsorára, de ekkor jöttem rá, hogy a mobilomat a kocsiban felejtettem. Persze a kis készüléket meg is találtam az anyósülésen és meglepetésemre 14 nemfogadott hívás várt rajta, mind Harrytől. Már elmúlt 4 óra is, pedig megígértem neki, hogy gyorsan hazaérek, biztosan ezért is hívott ilyen sokszor. Gyorsan a névjegyzékben megkerestem a számát és már vissza is csörgettem. Pár búgó hang után felvette a telefont, én pedig meg sem vártam, hogy beleszóljon, rögtön magyarázkodásba kezdtem.

- Annyira sajnálom, megígértem, hogy sietek, de olyan gyorsan elment az idő, hogy észre sem vettem! Annyi mindent kell majd mesélnem neked – hadartam teljesen felpörögve. Ha valaki arra járt, biztosan hülyének nézett, ahogy az utca kellős közepén, a kocsi mellett ugrándozva magyarázok a telefonba. – Amúgy szia! – tettem még hozzá, majd hagytam őt szóhoz jutni.

- Hello, Cica! – Nem Harry szólt bele a telefonba, de ezt a hangot bárhol felismertem volna. Nem! Ez nem lehet! Neki még évikig börtönben kéne lennie! Mit keres itt Londonban? Miért van nála Harry telefonja? De a legfontosabb: mit csinált Harryvel? Ezek a kérdések már nem érték el a számat, csak letaglózva egy nevet tudtam kinyögni: