Sziasztok! :)
Hát akkor itt is lenne a 44. fejezet! Remélem elnyeri a tetszéseteket!
Köszönöm az előző részhez érkezett 7 kommentet, köszönöm, hogy szakítotok rám ennyi időt, mert csodálatos érzés elolvasni őket!
Még annyi, hogy még mindig lehet jönni a facebook csoportba(https://www.facebook.com/groups/1414392055456275/)! :))

Most pedig jó olvasást! :))
xox, Csakegylány

A késői elalvás és a tegnapi nap fáradalmai miatt elég nehezen keltem fel. Talán még órákig húztam volna a lóbőrt, ha tompa puffanások és szekrényajtók nyikorgása fel nem ébresztett volna. Szemeimet még mindig csukva tartva, kezemet oldalra nyújtva Harryt kerestem magam mellett, de csak a gyűrött lepedőt markolásztam. Lassan, rebegve felnyitottam szemeimet és, mikor körbenéztem a szobába, meglepődve vettem észre, hogy Harry éppen az egyik bőröndjébe pakol. Egyáltalán nem volt jó hangulatában, a ruháit csak rendszertelenül a nagy táskába dobálgatta, míg szemöldökét összeráncolva, dühös arckifejezés ült ki az arcára.

- Jó reggelt! – ültem fel az ágyban nagyot nyújtózva és halkan köszöntem, de hangom sokkal rekedtebb volt így reggel, mint azt vártam. Felém pillantott, mire egy halvány mosolyt villantottam felé, amit nem viszonzott és meg sem szólalva tovább pakolt. – Miért pakolsz? Megyünk valahova? – kérdeztem kíváncsian. Továbbra sem szólalt meg, ezért gyorsan kipattantam az ágyból és kezemet a vállára helyezve megállítottam tevékenységében, mire kiegyenesedett, én pedig elé állva elértem, hogy végre rám nézzen. – Harry? Jól vagy? Mi a baj? – Kezemet lágyan az arcára helyeztem és nagyujjammal nyugtatóan simogatni kezdtem puha arcát, mire megenyhült és a gondoktól megjelent apró rácocskái rögvest elsimultak.

- Beszéltem Paullal. A tegnapi dolgokról. Nem mehetek így ki az utcára, mert rögtön elindulnak a pletykák - mutatott kissé sebhelyes arcára, ami már messze nem nézett ki olyan rosszul, mint tegnap. Szájáról a duzzadás már szinte teljesen visszahúzódott, csak bal szemöldökénél látszódott egy kisebb seb, amit a szemfüles újságírók és rajongók biztosan két perc alatt kiszúrtak volna. Habár nem eredeti kérdésemre válaszolt, de én már annak is örültem, hogy legalább hozzám szólt. – Hazautazok pár napra – jelentette be és újra gondterhelt kifejezés ült ki az arcára, majd elfordult tőlem és folytatta a pakolást. Karom erőtlenül hullott vissza a testem mellé és tehetetlenül álltam ott. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, vagyis, hogy Harry mit gondol. Miért viselkedik így? Talán mérges rám? Vagy csak még mindig a tegnap történtek miatt ilyen hideg velem? Igen, csak ez lehet az ok, hiszen még én sem tettem túl magam teljesen Noel látogatásán, mialatt Harryt szinte félholtra verte, engem pedig kis híján megerőszakolt. Mégis rosszul esett, hogy engem meg sem kérdezett, hogy vele szeretnék-e menni, de abban biztos voltam, hogy akkor sem fogom hagyni, hogy Harry ilyen könnyen lepattintson magáról.

A fürdőbe siettem és nem vacakoltam sokat az öltözködéssel, de azért egy csinos, de mégis szolidabb fehér ruhát vettem fel, hiszen mégiscsak most fog Harry bemutatni a családjának, mint barátnőjét, habár már elég jól ismertem őket, hiszen a tábor után majdnem egy hetet náluk töltöttem. Hajamat csak kifésültem és hagytam, hogy hullámosan a vállamra omoljon, majd még a fejembe nyomtam egy kalapot. A sminkemmel sem vesződtem sokat, mert ugye azt mondják, hogy fő a természetesség. A fürdőből kilépve meglepődve vettem észre, hogy Harry már sehol sincsen és nagyon reménykedtem benne, hogy nem indult el köszönés nélkül. Szerencsére összecuccolnom már nem kellett, mivel tegnap este nem pakoltam ki a bőröndömből, szóval már csak azt kellett levonszolnom a lépcsőn. Pár perc múlva nagy táskámat magam után húzva léptem ki a házból még pont időben, mert Harry ekkor ült be a kocsijába. Sietve – már amennyire sietni tudtam nagy bőröndömmel az oldalamon – mentem az a nagy fekete autóhoz és bedobtam a csomagtartó nehéz cuccaimat. Harry folyamatosan figyelte mozdulataimat a visszapillantó tükörből és felhúzott szemöldökkel meredt rám, mikor beültem mellé az anyósülésre.

- Mit csinálsz? – kérdezte értetlenül, habár a szituáció szerintem nagyon is világos volt.

- Veled megyek – válaszoltam egyszerűen. – Régebben egész jól kijöttem a családoddal és már vagy ezer éve nem találkoztunk. Különben is ideje lenne, hogy bemutass nekik, mint barátnődet – magyaráztam határozottan. Egy darabig keményen farkasszemet néztünk, majd Harry feladta és sóhajtva hátradőlt az ülésében.

- Rendben. Akkor induljunk – bólintott és a slusszkulcsát elfordítva a motor halkan felmordult. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, kínos csönd telepedett közénk.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem megtörve a zavaró hallgatást.

- Jól – válaszolta röviden és tovább fókuszált a vezetésre.

- Ha fájdalmaid lennének, akkor tegnap Ms Mitchell adott gyógyszert, ami…

- Azt mondtam, jól vagyok – vágott közbe mondandómba durván.

- Rendben, fizikailag jól vagy, de látom, hogy aggaszt valami. Kérlek, mondd el! Beszéljük meg! – kértem kedvesen.

- Igen, ideges vagyok – vallotta be felemelt hangon. – Ideges vagyok, mert egész reggel a folytonos aggódásodat kell hallgatnom és már elegem van belőle!

- Szóval eleged van belőlem – vontam le a következtetést.

- Mondtam én ilyet? Látod, megint ezt csinálod! Túl nagy feneket kerítesz a dolgoknak! Nem vagyok ideges és teljesen jól vagyok, nem kellenek a gyógyszerek csak egy kis csendre van szükségem! – fakadt ki.

- Egyszer akkor is meg kell beszélnünk a tegnap történteket – erősködtem.

- Rendben. Az expasid látogatása nem volt éppen kellemes, de már valószínűleg régen egy börtöncellában rohad. Vége. Megbeszéltünk. Most már kaphatok egy kis nyugalmat? – zárta le gyorsan a témát. Ellenkezni akartam vele, miszerint Noel nem az exem, de inkább nem akartam őt még jobban felbosszantani.

- Harry… - szóltam halkan.

- Mi van?! – csattant fel idegesen.

- Megállhatnánk annál a McDonald’s-nál? – mutattam a tőlünk alig száz méterrel lévő gyorsétteremre. - Nem reggeliztem és éhes vagyok – kértem szinte suttogva, apróra húzva magam a nagy bőrülésben.

- Persze – válaszolta sokkal kedvesebb hangszínben és lehúzódott a gyorsétterem parkolójába.

Sietve vettem magamnak egy szendvicset Harrynek pedig egy kávét és habár ő nem kért semmit, mégis szívesen elfogadta a gőzölgő barna folyadékot. Miután továbbindultunk, egyikünk sem szólt a másikhoz. Csendben néztem az elénk tárulkozó tájat az ablaküvegen keresztül. Nem tudtam megérteni Harry viselkedését és egy gombóc volt a torkomban. Egy-két könnycsepp elhomályosította a látásomat, de gyorsan, nagyokat pislogva eltűntettem őket a szememből. Attól féltem, ha utat engedek nekik, Harry azért is leordítja a fejem. Sok minden megváltozott az éjszaka alatt. Tegnap este azt mondta, hogy csak rám van szüksége, most pedig szinte ellök magától. Tudom, hogy valami nyomasztja, de mégsem hajlandó beszélni velem róla. Talán azért ilyen hideg velem, mert tegnap megcsókoltam Noelt? De hát az miatta volt, mindent csak érte tettem és ezt neki is tudnia kéne. Csak abban mertem reménykedni, hogy kiszabadulva a mindennapok körforgásából, a hazai környezet kissé megnyugtatja majd őt és nyugodtan meg tudjuk beszélni azt, ami a lelkét nyomja.

Az út Holmes Chapelig majdnem három órás volt, de ez idő alatt egyszer sem szóltunk egymáshoz, így megkönnyebbülés volt kiszállni a kocsiból Harry családjának már ismerős háza előtt. Meglepetésemre Harry vitte az én bőröndömet is az ajtóig, ami arról tanúskodott, hogy udvariasságát egyelőre még nem veszítette el. A csengő megnyomása után már nem sokat kellett várni és az ajtó kitárult.

- Harry! – ugrott a Göndörke nyakába Gemma. A lány sokkal csinosabb volt, mint amire emlékeztem és szőke haja is nagyon jól állt neki. Vele mindig is nagyon jól kijöttem, reméltem, hogy ez most sem fog megváltozni. – Nem is tudtam, hogy jössz! – sikította boldogan. Harry azonnal viszonozta ölelését és halványan elmosolyodott, édes látványuk pedig nekem is mosolyt csalt az arcomra.

- Csak ma reggel döntöttük el, hogy jövünk – magyarázta Harry.

- Döntöttétek? – kérdezte kíváncsian Gemma.

- Jó újra látni, Gemma! – léptem ki Harry takarásából.

- Ashlyn! Már vagy ezer éve nem találkoztunk! – köszöntött engem is egy szoros öleléssel. – Milyen csinos lettél!

- Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz! – bókoltam.

- Na, gyertek beljebb, ne ácsorogjatok ott kint! – invitált be minket a házba.

- Eddig te nem hagytál minket – akadékoskodott Harry huncut vigyorral az arcán.

- Jaj, ne legyél már ilyen okostojás! – borzolta össze Gemma öccse haját. – Anya! Itt vannak Harryék! – kiabálta fülsüketítő hangon. – Ki lesz akadva, hogy nem szóltatok – súgta oda még nekünk.

- Kik vannak itt? – jött ki Anne a konyhából és felcsillant a szeme, mikor meglátott minket. – Ó, micsoda meglepetés! – ölelte magához melegen egyetlen fiát, majd engem köszöntött két puszival. – De Harry, mért nem szóltál, hogy jöttök? Főleg, hogy még a barátnődet is hozod – kérdezte Anne szigorúságot öltve az arcára.

- Sajnáljuk, de hirtelen döntöttünk így, csupán ma reggel – védtem meg Harryt.

- Meg különben sem kell miattunk nagy felhajtást csapni – állt mellém a göndör. 

- Jaj, el sem hiszem, hogy itthon vagytok! – sóhajtott fel Anne meglágyultan és még egy puszit nyomott régen látott fia arcára. – Harry, mit csináltál a szemöldököddel? – szúrta ki jó anya módjára a kis sebet.

- Semmit, anya, csak egy kis baleset. Béna voltam – vonta meg a vállát hanyagul. Szóval, nem akarta elmondani a családjának, hogy mit történt, de azt hiszem, jobb is így. Nem is merek belegondolni, hogy viszonyulnának hozzám az után, ha megtudnák, hogy miattam verték össze szeretett Harryjüket.

- Csak, mint mindig – boxolt bele Gemma játékosan öccse vállába.

- És hol van Robin? – kérdezte hirtelen Harry.

- Egy üzleti úton – legyintett Gemma. – De holnaputánra megérkezik.

- Rendben, drágáim, akkor pakoljatok fel Harry szobájába aztán jöhettek, mert lassan készen van az ebéd – mondta kedves mosollyal Anne.

Segítettem felvinni Harry szobájába a cuccainkat, ahol lehullott róla „boldog vagyok, minden a legnagyobb rendben” maszk és újra felvette az előbbi bosszús és gondterhelt arckifejezést. De gyorsan eltűnt a lépcsőn, míg én a szobában maradtam és kipakoltam a legfontosabb dolgokat, nem mindent, mert tudtam, hogy úgy is haza kell mennünk pár nap múlva. Kicsit körbenéztem Harry szobájában, ahol nem sok minden változott az évek alatt. Kék falai tele volt ragasztva poszterekkel és szinte mindenhol lehetett találni egy-egy fényképet még kiskorából, a sulijából, vagy éppen amin a bandával együtt vagy a családjával van, csak a szekrények belseje volt szinte teljesen üres.

Lassan én is Harry után mentem a földszintre. A nappaliból számomra ismeretlen női hang szűrődött ki, biztosan tudtam, hogy nem Gemma vagy Anne az. A tágas szobába léptem, ahol egy idegen lányt ült, akit még sosem láttam. Harry mellette foglalt helyet és felszabadultan nevettek együtt valamin, viszont a velük szemben ülő Gemma már egyáltalán nem volt ilyen jó kedvében. Az ismeretlen lánynak festett vörösesbarna haja és szép mogyoróbarna szemei voltak, ezek mellett pedig feltűnőek csinos volt, ami akaratlanul is elültette bennem a féltékenység egy kis szikráját. Beljebb léptem a szobába, mire mindhármuk tekintete rám szegeződött.

- Ó, biztosan te vagy, Asha! – ölelt meg a csaj és már rögtön nem volt szimpatikus.

- Ashlyn – javítottam ki.

- Ja, persze! – legyintett vihogva. – Én Vanessa vagyok. A szomszéd lány.

- Örülök – villantottam felé egy kedvesnek tűnő mosolyt.

- Egy pillanat és visszajövök, csak elugrom a mosdóba – mondta természetellenesen magas hangon és el is tűnt az ajtó mögött, én pedig helyet foglaltam Gemma mellett. Igazából arra vártam, hogy Harry maga mellé ültessen, de nem tette, ami kissé csalódottá tett engem.

- Na, végre hogy elment! – fújta ki a levegőt Gemma. Szóval ő nem kedveli csajt. – Nem zárjuk be a wc-be? – csillant fel a szeme és habár nem akartam kimutatni, de ötletét zseniálisnak tartottam.

- Nem, természetesen nem – nézett Harry csúnyán Gemmára. – Hagyd már őt, kedves lány!

- Kedves? – húzta fel a szemöldökét Gemma. – Igen, ha megtudja, hogy itt vagy, mindig „véletlenül” sütit süt – rajzolta a macskakarmokat a levegőbe –, amit nem mellesleg két utcával arrébb vesz a cukrászdában, különben pedig még köszönni sem tud az utcán, de igazad van, Vanessa igazán "kedves" lány! – Szóval a csaj teljesen bele van habarodva Harrybe, amit nem csodálok, de ettől még nem lett szimpatikusabb a számomra.

- Szerinted kedves vagyok? – sipítozott boldogan Vanessa az ajtóban és lemertem volna fogadni, hogy a beszélgetésnek csak a végét hallotta. Gemma ölébe vetette magát, mire szegény csak kidülledt szemekkel meredt maga elé, azt hiszem, elég sokkoló élmény volt ez a számára.

- Rendben – fejtette le magáról Vanessát. – Most, hogy ezt tisztáztuk mehetnénk is ebédelni! – ajánlotta mosolyt varázsolva az arcára.

- Ez jó ötlet! Menjünk kajcsizni! – kiáltott fel Vanessa boldogan.

- Te nem vagy meghívva – tájékoztatta őt Gemma.

- De nagyon örülnénk ha maradnál – tette hozzá Harry gyorsan.

- Ez nagyon szupi! Akkor gyerünk, mert éhen halok! – indult ki az ajtón. Gemma még egy „halál vár rád” mozdulattal megfenyegette Harry, majd követtük a mi kis vendégünket az ebédlőbe. Leültem Vanessával szemben az egyik székre, majd vártam, hogy Harry mellém üljön, de ő csak gondolkodás nélkül Vanessa mellett foglalt helyet. Őszintén szólva rosszul esett, de hát Vanessa mégis egy rég nem látott barátja, ugye?

- …és akkor belül éreztem, hogy meg kell vennem! – áradozott Vanessa egy vásárlós élményéről. Az elmúlt fél órában, amíg ebédeltünk elég világosan lejött, hogy a csaj gondolatai más körül sem forognak, mint a vásárlás és Harry, szóval más nem is jöhetett nála szóba, mint beszédtéma.

- És akkor megvetted! – fejezte be Gemma a történetet, hiszen ezt volt már vagy a huszadik, ami pont így végződött.

- És tujátok, mit csináltam? Megvettem! – jelentette be nagy átéléssel, mintha csak a világot mentette volna meg.

- Csodás… - morogtam az orrom alatt.

- Aztán pedig éppen egy fagyit akartam venni, mikor rájöttem, hogy elköltöttem az összes pénzem, viszont az árus már régen nekem adta a fagyit, én meg nem tudtam mivel fizetni. Hát az valami überciki volt. Vagyis az lett volna, ha nem jött volna az én megmentőm.

- Egy fagyival azért nem mentettem meg a világot – szólt közbe Harry. Tehát, akkor ő volt a nagy megmentő.

- De engem megmentettél – olvadozott, mire Gemma öklendezni kezdett mellettem, én pedig alig bírtam ki, hogy hangosan fel ne nevessek. – És aznap csókolóztunk először, aztán a kocsiban… - Az épen számban lévő vizet félrenyeltem és hangosan köhögve fuldokolni kezdtem, mire minden szem rám szegeződött.

- Ti-ti jártatok? – kérdeztem leesett állal.

- Aha. Majdnem fél évig és csak az X-Faktor miatt szakítottunk – válaszolta Vanessa hatalmas mosollyal.

- Oh – csak ennyit bírtam kinyögni. Eddig különösebben nem volt bajom a csajjal, maximum annyi, hogy roppant idegesítő a hangja, ennek ellenére folyamatosan beszél és csak hülyeséget. Most viszont minden szimpátiámat elveszítette.
Ezután sokkal jobban felfigyeltem a viselkedésükre. Mikor visszamentünk a nappaliba Harry megint nem ült mellém, hanem Vanessa mellett foglalt helyet, hozzám sem szólt, de még csak rám sem nézett. Teljesen el volt veszve Vanessa csacsogásában, míg én gyomorgörccsel figyeltem viselkedésüket, ahogy Harry keze Vanessa combjára csúszott, vagy ahogy a lány egy-egy nyálas puszit nyom az arcára. Néha-néha összesúgtak, majd nevetésben törtek ki, aztán az együtt megélt élményeiket ecsetelték. Sokkal inkább nézett ki úgy, hogy Vanessa a barátnője, én pedig a szomszéd lány. Úgy éreztem magam, mint egy kívülálló, mintha nem ott lenne a helyem, de mégsem mentem el onnan, féltem attól, hogy mi történne, ha én nem lennék ott. Vanesssa biztosan letámadná, de Harry vajon hagyná? Azt hiszem még sosem voltam ilyen bizonytalan Harry hűségével kapcsolatban. Alig vártam már, hogy a csaj hazamenjen, mert én már a földön ülve is képes lettem volna elaludni a fáradtságtól. Éjfél előtt egy kicsivel őfelsége hazavonult, így én megkönnyebbülve mehettem el fürdeni és már csak azt vártam, hogy végre befeküdjek Harry puha ágyába és, hogy az ő karjaiban végre álomba merülhessek.

Nedves hajamat egy törölközővel szárítgatva mentem be Harry szobájába az ő egy bő pólójában, amit már teljesen kisajátítottam magamnak. Harry az ágyon ült mosolyogva pötyögött valamit a telefonján. A radiátorra akasztottam nedves törölközőmet és Harry felé fordultam.

- Mit csinálsz? – kérdeztem kíváncsian. Jókedve volt, így reménykedni kezdtem, hogy végre túljutott délelőtti komorságán.

- Sms-t írok Vanie-nak – válaszolt egyszerűen, fel sem nézve rám.

- De úgy 5 perce ment el – akadékoskodtam, mire ő csak megvonta a vállát és újra belemerült a telefonjába. – Mit csinálunk holnap? - váltottam témát. 

- Mindegy – vonta meg a vállát és rám sem nézett.

- Körbevezethetnél a városban – ajánlottam.

- Aha – válaszolta, de kérdésem nem hiszem, hogy eljutott az agyáig.

- Meg azt hiszem, befestetem a hajam kékre, rendben? – mondta bosszúsan.