Sóhajtva dobtam le az éjjeliszekrényre a telefonomat, miután megint kisípolt a vonal. Már vagy ezredszerre próbáltam Harryt hívni, de semmi. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan csak túlreagálom a dolgot, ezért ledőltem az ágyra és próbáltam álomra hajtani a fejem. Mégsem tudtam elaludni, bárhogy is próbáltam magamat pihenésre kényszeríteni. Mindenféle összeesküvés elméletek kavarogtak a fejemben. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy Harry egy idegen lány ágyában ébredezik éppen. Tudom, - legalábbis bízok benne - hogy nem csalna meg, de a többiek szerint nagyon sok alkohol lement a torkán tegnap és sejtelmem sincs, mire képes ilyen részegen. Tudok minden a múltjáról, a lányokról, akiket naponta váltogatott és habár tudom, hogy megváltozott, mi van, ha az alkohol visszahozta régi énjét. Nem kellett volna ennyire leinnom magam tegnap és akkor vigyázhattam volna rá. De még a feltételezés is fájt és igazából nem is hittem benne, hogy képes lenne megcsalni engem, hiszen bíztam benne. Talán csak leszaladt a boltba vagy még mindig próbálja kiheverni a tegnapi ivászatot valamelyik barátjánál. Felemeltem a telefonomat, hogy újra megcsörgessem, de rögtön ki is nyomtam a mobilomat. A végén még elege lesz belőlem, hiszen ő már nagyfiú, nem kell nekem mindent tudnom arról, hogy mit csinál és a túlzott nyomulásommal fogom végül elűzni őt magam mellől. Viszont eddig még nem volt ilyen probléma köztünk, sosem kellett utánanéznem, hogy merre lehet, mert mindig mindenről készségesen beszámolt, sosem hagyta, hogy kétségek között vergődjek, mint most. Ekkor persze rögtön visszajutottam a megcsaláshoz és ez még órákig így ment, mikor végre sikerült aggasztó gondolataimat kizárt a fejemből és megnyugtató álomba merültem.

Mikor felébredtem, már sötét volt, az órára pillantva gyorsan meg tudtam állapítani, hogy már majdnem kilenc óra van. Rögtön a telefonomért nyúltam, de nem volt sem nem fogadott hívásom, sem olvasatlan üzenetem. Sóhajtva keltem ki az ágyból, már teljesen kipihenve a tegnap éjjelt és konyhába indultam, mert a gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne ennem valamit. Sietve rohantam le a lépcsőn és már elképzeltem, hogy Harry a konyhában szorgosan készíti nekem a vacsorát, de el kellett szomorodnom, mert az egész földszinten korom sötét volt. Az előszobába siettem, de megszokott kopott csizmák most nem hevertek rendetlenül az ajtó előtt, mint általában. Eluralkodott rajtam a pánik és már tényleg nem tudtam, hogy mit gondoljak. Gyomorgörccsel a hasamban mentem be a konyhába, de evésről már szó sem lehetett, ezért csak egy teát készítettem magamnak. Pár perccel később már a kanapén ültem egy pokróccal és a csatornák között váltogattam gőzölgő bögrémmel az ölemben, miközben a telefonomat szorongattam. Nem tudott lekötni a tévé, ezért gyorsan ki is kapcsoltam és csak vártam. Vártam, hogy nyíljon a bejárati ajtó vagy megcsörrenjen a telefonom. Ekkor már a megcsalás mellett olyan szörnyű, filmbe illő dolgok is eszembe jutottak, mint az elrablás, lassan már azt kezdtem el várni, hogy bűnözők hívjanak fel a váltságdíjért. Hiszen Harry mi másért ne jelentkezett volna eddig, mert azt biztosan tudja, hogy mennyire aggódom érte. Eddig azzal nyugtattam magam, hogy biztosan csak másnapos, de annyira nem lehet az, hogy még egy üzenetet sem tud küldeni. Hirtelen eszembe jutott, hogy az én barátom tulajdonképpen egy szupersztár, akit szinte minden ember ismer, ami azt jelenti, hogyha megfordul valahol, akkor máris több száz róla készült kép lepi el a közösségi portálokat és a rajongói oldalakat. Gyorsan az ölembe vettem a laptopomat és böngészni kezdtem. Elkezdtem átnézni összes lehetséges blogot, a fiúkhoz csak egy kicsit is kapcsolódó weblapot, twittert és facebookot. Hajnalban viszont leragadtak a szemeim és laptopom fölött mély álomba merültem.

Reggel már elmúlt 10 óra, mire felébredtem. Felültem a kanapén és kicsit megtornáztattam az alvástól elgémberedett nyakamat. Azt reméltem, hogy Harry pár perc múlva megjelenik a fürdőajtóban, vizes tincsekkel és megmagyarázza, hogy miért tűnt el egy teljes napra, de a szívem mélyén éreztem, hogy még mindig egyedül vagyok abban a hatalmas házban. Rögtön a telefonomra pillantottam, de semmi. Becsoszogtam a konyhába és elöblítettem a tegnapi teáscsészémet, majd magamba erőltettem egy kis müzlit és egy pohár narancslevet. Felmentem a hálóba és tehetetlenül roskadtam le az ágyra. Arcomat kezeim közé rejtettem, de nem tudtam sírni. Tucatnyi érzés kavargott bennem, de a legrosszabb mind közül mégis a kétségbeesés volt. Össze voltam zavarodva és újra megcsörgettem Harry számát, de felesleges volt, mert úgy is tudtam, hogy végül csak a hangpostával tudok majd beszélgetni. Ha valami baj történt volna vele, azt már régen megtudtam volna, ezért csak egy reális megoldást láttam. Valahol mélyen legbelül reméltem, hogy tévedek, de más magyarázatot nem találtam a jelenlegi helyzetre. Csak azt a tudtam elképzelni, hogy a sok alkohol elfogyasztása miatt egy másik lány ágyában talált helyet és annyira szégyelli magát, hogy tud hazajönni. Ha előérzetem nem csal és tényleg képes volt megcsalni, akkor nem is tudom, mit tennék. Nem tudnám elhagyni, mindennél jobban szeretem őt, szükségem van rá, ezért képtelen lennék egy ilyen lépésre, de ahhoz, hogy a bizalmamat visszaszerezze, nagyon sokat kéne harcolnia. A legfontosabb az lenne, hogy most beszélni tudjunk. Annyira hiányzik már nekem. Szükségem van a csókjára, édes szavaira, meleg ölelésére és csupán egy röpke érintésére.

Gyorsan felvettem pár ruhadarabot és magamra kaptam a dzsekimet, majd Harry Range Roveréhez sietve az első hely, ahova indultam, Louis-ék háza volt, hiszen hol bújhatna el jobban valaki, mint a legjobb barátjánál. Sosem voltam még náluk ezelőtt, de Harrytől tudtam a címüket, így könnyen odataláltam. Miután becsöngettem, nem kellett sokat várnom és El nyitott ajtót mosolyogva.

- Ash! Nem is számítottunk rád! – ölelt meg.

- Sajnálom, nem akartam így rátok törni! – El szélesebbre tárta előttem az ajtót, így be tudtam lépni a házba. A lakás belseje egyáltalán nem olyan volt, mint amit elképzeltem. Igazából nem is tudom, mire számítottam, talán plüssrépákra vagy kitömött galambokra, de semmiféleképpen nem ekkora tisztaságra és rendre. A legfurcsább az volt, hogy minden olyan Louis-tól nem megszokottan nézett ki, olyan… normálisan. Mindenesetre látszott, hogy nő is van a háznál.

- Ülj csak le! – kínálta fel nekem a kanapét, amin gyorsan helyet is foglaltam. – Lou, gyere le, vendégünk van! – kiabált fel az emeletre. – Hozhatok neked valamit? Egy teát vagy bármi mást? – kérdezte jó házigazdához méltóan.

- Egy tea jól esne, köszönöm – erőltettem magamra egy mosolyt. Pár pillanat múlva Eleanor el is tűnt, de ekkor Louis robogott le a lépcsőn.

- Ash! – nézett rám megszokott, örök vidámságával. – Jó, hogy beugrottál!

- Igen… - nyögtem és ekkor lehullott rólam a „boldog vagyok, minden rendben” maszk.

- Feszült vagy – állapította meg és leült mellém. – Mi a baj? Harryvel van valami? – kérdezte, mintha csak a gondolataimban olvasna.

- Itt van, Lou, igaz? – kérdeztem halkan.

- Kicsoda? Harry? – értetlenkedett, de nem tudtam eldönteni, hogy csak megjátssza-e. Egy aprót bólintottam. – Nem, de miért lenne itt? Összevesztetek? – kérdezte aggódva

- Nem jött haza tegnap – nyögtem ki. – Te beszéltél vele, ugye?

- Nem és most nem hazudok, de tényleg nem tudok semmit róla – rázta meg a fejét. – Átnézheted az egész házat, de tényleg nem rejtőzik itt – mondta őszintén és tudtam, hogy nem hazudik, Harry tényleg nincs itt.

- Ó, Louis, annyira kétségbe vagyok esve – öleltem és ekkor eltörött a mécses. Könnyeim patakként folytak le arcomon, eláztatva Lou fehér pólóját.

- Héj, Ash, semmi baj – ölelt magához.

- Csak meséld el, mi a baj – szólalt meg mellőlem El. Eddig észre sem vettem, hogy már visszajött. – Hátha tudunk segíteni – simogatta meg a hátam nyugtatóan.

- Én csak… csak össze vagyok zavarodna és azt sem tudom, mit gondoljak – szipogtam és elhúzódtam Loutól.

- Tessék, idd meg a teát, segít lenyugodni – nyomta El a kezembe a nagy bögre gőzölgő folyadékot.

- Köszönöm – mondtam halkan. A kellemesen forró tea jólesően égette a torkom és zokogásom csillapodni kezdett, de könnyeim még mindig megállíthatatlanul folytak.

- Szóval akkor a buli óta nem láttad Harryt, ugye? – kérdezte Louis átgondolva a hallottakat.

- Igen – bólintottam. – Nem válaszol a hívásaimra sem, nem tudok róla semmit.

- Ez nagyon nem rá vall – csóválta meg a fejét Lou.

- És mi van, ha direkt csinálja… mi van akkor, ha megcsalt… - suttogtam.

- Micsoda? – kerekedtek ki a mellettem ülő fiú szemei. – Azt nem tudnám elhinni – csóválta meg a fejét.

- De, így teljesen összeáll a kép – törölgettem könnyeimet.

- Erre Harry nem lenne képes – szólt El.

- Tudom, viszont azt mondtátok, hogy nagyon sokat ivott tegnap. Ha az ember részeg, nem gondolkodik tisztán.

- Ez igaz, olyankor az ember ösztönösen cselekedik, de Harry ezt a kapcsolatot most igazán akarja. Nem képes más lányhoz érni, mert szeret téged, már te vagy az ösztöneiben. – Lou szavai nyugtatóan hatottak rám és könnyeim elapadni látszottak.

- De akkor hol lehet? – kérdeztem és üres bögrémet a kis dohányzóasztalra helyeztem a kanapé mellett.

- Nem tudom, de annyi lehetőség van – tárta szét a karját.

- Viszont mi segítünk neked! – jelentette ki El. – Pár telefon és már meg is lesz, ne aggódj! – biztatott.

- Rendben, akkor ti hívjátok fel a fiúkat a bandából és a stúdióból, én pedig beszélek Hazz legközelebbi ismerőseivel – adta ki a parancsot Lou és már tárcsázott is.

- …rendben, azért köszönöm. Szia! – tettem le ugyanígy a telefont már vagy huszadszorra. Úgy egy órája kezdtük el a telefonálgatást, felhívtuk a fiúkat, az összes stúdióst, munkatársat, de semmi. Minden hívásmegszakítás után egyre idegesebb és kétségbeesettebb lettem.

- Na, találtok valamit? – jött be Louis a nappaliba a konyhából.

- Nem. Semmi – csóválta meg a fejét El csalódottan. – Nálad van valami? – kérdezett vissza.

- Nincs, egyelőre semmi – sóhajtott fel és lezuhant mellém a kanapéra.

- Most mi lesz? – kérdeztem síros hangon és már éreztem is, hogy könnyek gyűlnek a szememben.

- Megtaláljuk, ne aggódj! – ölelt át El biztatóan, fél karral.

- És mi van azokkal, akik ott voltak Niall buliján? – kérdeztem kezeim közé temetve arcomat.

- Ott voltak a srácok, a stúdiósok, Niall pár otthoni haverja, londoni barátai, Ben, Louék… - sorolta Louis, de egy névre felkaptam a fejem.

- Igen, Ben! – kiáltottam fel. – Vele nagyon sokat beszélgetett tegnap este Harry.

- Igen, tulajdonképpen ő itatta le – bólintott El. Ekkor minden szimpátiám, amit Ben iránt éreztem, valahogy eltűnt és azon kaptam magam, hogy mérges vagyok rá és őt kezdem el okolni Harry eltűnéséért.

- Akkor lehet, hogy vele ment haza! Fel kell hívnom! Lou, megvan a száma? – kérdeztem és végre remény csillant bennem.

- Persze! Felhívjam én, vagy beszélsz vele te? – kérdezte.

- Majd én! – vágtam rá rögtön. Pár pillanat múlva már a fülemnél tartottam telefonomat és örömömre a vonal kicsörgött. Gyomrom görcsbe rándult, mikor meghallottam Ben vidám hangját.

- Halló?

- Szia, Ben! – köszöntem. – Ashlyn vagyok, Harry barátnője. Niall buliján találkoztunk, emlékszel?

- Rád ne emlékeznék? – flörtölt. – Mizujs, baby?

- Öhm… Csak érdeklődni szeretnék, hogy nincs-e veled Harry véletlenül? – kérdeztem az idegességtől gombóccal a torkomban.
- Nem. Miért talán gond van az Édenkertben? - poénkodott.
- Ez most komoly, Ben! - szóltam rá. - Nem láttad őt?

- Mármint Harryt? A szöszi bulija óta?

- Igen! Nem láttad azóta? – sürgettem.

- Nem, nincs nálam és nem is láttam – válaszolta.

- Kérlek, Ben, biztos vagy benne? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Megnyugodhatsz, nem hazudok – mondta kis sértődöttséggel a hangjában. – Miért baj van?

- Nem tudom, a buli után nem jött haza és nem is jelentkezett. Már egy csomó embert hívtunk, de semmi – mondtam halkan, könnyekkel a szememben, amiket Ben nem láthatott.

- Sajnálom – mondta őszintén és habár nem régóta ismerem őt, most volt először komoly. – Felhívhatok pár srácot, akiket Londonban ismerek – ajánlotta fel.

- Az nagyon jó lenne – szipogtam.

- Kitartást, Ash! Hamarosan meglesz, meglátod! Biztosan csak a buli után lábadozik valahol – biztatott. - Ha megtudok valamit, ezen a számon elérhetlek, ugye? - kérdezte.

- Igen. Köszönöm, Ben! Szia! - köszöntem el és kinyomtam a telefont, majd ügyetlenül az ölembe ejtettem.

- Tudott Ben valamit? – kérdezte Louis rögtön. Nem bírtam válaszolni, csak arcomat kezeim közé rejtve zokogásban törtem ki. Ezután már nem kérdeztek semmit, ebből mindent megértettek. El szorosan megölelt, Lou a hátamat simogatta, de ez most nem tudott megnyugtatni.

- Én a-azt hiszem, most hazamegyek… - pattantam fel hirtelen a kanapéról..

- De Ash… - szólt utánam Lou.

- Semmi baj… Hazamegyek, lehet, hogy Harry már otthon fog várni – mondtam, de igazából én sem hittem el szavaimat. – Igazán köszönöm a segítséget! Majd még beszélünk! – köszöntem el és sietős léptekkel elhagytam a nappalit. Hallottam, hogy El a nevemet hívja, de ekkor már kint is voltam a ház előtt.

Könnyeim patakzottak az arcomon, míg hazafelé vezettem. Szívem összeszorult, gyomrom görcsbe rándult. Őszintén nem hittem abban, amit az imént Louis-éknak mondtam, csak feleslegesen áltattam volna magam azzal, hogy Harry már otthon van. Ahogy vártam is, a ház teljesen üres volt. Lábaim felmondták a szolgálatot, nekidőltem az becsukott ajtónak és lecsúsztam a földre. Térdeimet magamhoz húzva és átkarolva zokogni kezdtem. Annyira hiányzott és úgy aggódtam érte. Már nem érdekelt az sem, hogyha megcsalt, csak az kívántam, hogy jöjjön végre haza, épségben. Szívem mélyén éreztem, hogy itt már nem megcsalásról van szó, tudtam, hogy valami történt vele. Már több mint egy napja nem ettem semmit és alig aludtam, egy nagy pihenésre és valami ételre lett volna szükségem, de valahogy most nem bírtam ezekre gondolni. Utáltam, hogy csak tétlenül ülök összeroskadva a földön ahelyett, hogy Harryt keresném, de valahogy nem volt semmihez sem erőm. Lassan könnyeim is elfogytak, ezért felálltam a földről és a konyhában tehetetlenül öntöttem magamnak egy pohár vizet. Ki kellett tisztítanom a fejem és józanul gondolkodnom. Biztosan kell lennie valami épeszű magyarázatnak. Ekkor hangos kopogást hallottam az ajtón, mire felkaptam a fejem. Az előszobába rohantam és zakatoló szívvel téptem fel a bejárati ajtót. Csalódottan sóhajtottam fel, mikor az ajtóban nem a várt göndör fürtöket, hanem Niall szőke hajkoronáját láttam meg, de hát, ha belegondolok, Harrynek van kulcsa, ő biztosan nem kopogott volna. Niall Sarah-val volt, de mikor mögéjük néztem, megpillantottam Lout, Elt, Liamet és Danielle-t is.

- Sziasztok! Hát ti meg mit csináltok itt? – kérdeztem csodálkozva.

- Hallottuk, mi történt Harryvel, gondoltuk eljövünk és segítünk megkeresni őt – magyarázta Sarah, én pedig szélesebbre tártam az ajtót, hogy beljebb tudjanak jönni.

- Igen, Zaynék is mindjárt itt vannak – tette hozzá El. 

- Hozhatok nektek valamit? – kérdeztem, és hacsak halványan, de őszintén elmosolyodtam.

- Ismerjük a járást, majd kiszolgáljuk magunkat – legyintett Liam, Danielle-lel az ölében. Ekkor újra kopogtattak, szóval pár pillanatra egyedül hagytam vendégeimet a nappaliban, míg beengedtem Zaynt és Perrie-t.

- Köszönöm, hogy eljöttetek – köszöntöttem őket egy-egy puszival.

- Ez a legkevesebb – mondta Perrie.

- Harry nekünk is fontos, mi is aggódunk érte – tette hozzá Zayn. Már éppen csuktam volna be a bejárati ajtót, mikor egy taxi állt meg a ház előtt és váratlan személy pattant ki belőle egy bőrönddel a kezében.

- Ben? – tátottam el a számat.

- Épp a repülőtérre indultam - célzott ezzel bőröndjére -, de itt nagyobb szükség van rám! – lépett be a házba és váratlanul megölelt.

- K-köszönöm – mondtam halkan, még mindig letaglózva a meglepettségtől.

- Na, - csapta össze a kezét Lou, mikor mi is letelepedtünk a nappaliban – most, hogy mindenki itt van, próbáljuk meg összeszedni, amit tudunk! Mindenki a buliban látta utoljára Hazz-t, igaz? – egytől egyig helyeslően bólintottunk.

- Igen, mi egész este ott voltunk Nialléknél, Harry elég rendesen leitta magát, állni alig tudott – szólt közbe Liam.

- Én a nappaliban láttam utoljára olyan 4 körül – szólt Zayn. – Akkor már régen nem volt józan.

- Azt nem tudjuk, hogy mikor ment el? – kérdezte Dan. Mindenki csöndesen gondolkozni kezdett.

- Minden apró részlet nagyon fontos lehet – mondtam halkan.

- Fél öt körül hívott magának taxit – törte meg a csendet Ben. – Én azt hittem, hogy hazamegy.

- Ez egy jó kiindulópont! – ugrott fel Lou. Talán utánam ő volt az, aki a legjobban aggódott Harryért.

- Akkor osszuk ki a feladatokat! – állt fel Liam is. – Mi Louval elmegyünk és megpróbáljuk kideríteni, hogy Harry hova ment a taxival.

- Én addig megnézek pár szórakozóhelyet, ahol még lehet! – mondta Ben.

- Jövök veled! – szólt Zayn.

- Mi pedig Sarah-val átjárjuk Harry kedvenc helyeit! – jelentkezett Niall is.

- Eleanor, Ash és én pedig itt maradunk, hátha addig hazajön és felhívunk pár hotelt és ismerőst! – jelentette ki Dan.

- Rendben, akkor induljunk! – állt fel mindenki és kiosztott feladatára indult. A meghatódottságtól könnyes szemekkel, de mosolyogva néztem végig a társaságon. Szívemet melegség öntötte el, tudtam, hogy a barátaim csodálatosak, de hogy ennyire! Szinte tátott szájjal figyeltem sürgölődésüket és nem is tudtam, hogy hálálhatnám meg ezt nekik.

Már besötétedett, mire Benék és Niallék visszaértek, de nem találtak semmit, csak Lou és Liam voltak még kint. Mi, lányok az egész délutánt telefonálgatással töltöttük, de semmi nyomravezetőt nem találtunk. Harry egyik hotelben sem szállt meg és éttermekben sem volt foglalása. A legnehezebb volt Harry családját felhívni, nem akartuk nekik elmondani Harry eltűnését, de azért azt meg kellett tudnunk, hogy nincs-e náluk a Göndörke. Habár nem találtunk semmit, mégis sokkal nyugodtabb voltam, mint délelőtt, mert velem voltak legjobb barátaim, akik támogattak, lelket öntöttek belém és nem hagyták, hogy összezuhanjak.

Egy nagy bögre, Dan által készített gőzölgő teával a kezemben ültem le a hosszú kanapén Ben mellett. Ez már sokadik teám volt, de valahogy kicsit ellazított és megnyugtatott.

- Ti találtatok valamit? – kérdezte Ben.

- Nem, semmit – ráztam meg a fejem és beleittam teámba.

- Én bocsánatot szeretnék kérni – mondta hirtelen.

- Miért? – húztam fel a szemöldököm értetlenül.

- Nem kellett volna ennyire leitatnom őt. Már mondta, hogy nem kér többet, de  én erőltettem rá. Jó… bulinak tűnt – vallotta be őszinte megbánással a szemében. 

- Nem a te hibád – nyugtattam meg. – Ne okold magad! – mondtam halkan. Nagyra értékeltem, hogy Ben is segít nekünk, annak ellenére, hogy tudtam, hogy csak a lelkiismeret furdalása miatt teszi.
Újra megcsörgettem Harry telefonját, de ahogy vártam is, pár kicsörgés után a vonal kisípolt. Az ablakon kinézve vettem észre hogy az eső zuhogni kezdett. Hirtelen arra kezdtem gondolni, hogy mit csinálhat most Harry. Van, aki gondoskodik róla? Evett már valamit? Vajon ő sem tudott aludni nélkülem, ahogy én forgolódtam egész éjszaka az ő hiányában?

- Héj, ne szomorkodj már! – bökött oldalba gyengéden a könyökével Ben, ezzel megszakítva gondolatmenetemet. – Meg fogjuk találni! Hazz már nagyfiú, tud vigyázni magára!

- Igen, remélem, igazad van – sóhajtottam fel. Ben meglepetésemre gyengéden megölelt. Sosem gondoltam volna, hogy van neki egy ilyen érzelgősebb oldala is a nagy macsó mellett és ez tetszett. Talán egyszer még barátok is lehetünk.