Drága Olvasóim!
Először is meg szeretném köszönni az előző részhez érkezett rengeteg csodálatos kommentet és, hogy tegnap estére elérte a blog a 250 feliratkozó olvasót is! Biztosan észrevettétek a kinézet változását, amit a tehetséges Briana T.-nek köszönhet a blog, a Dare to dream szerkesztőségétől.
Kicsit félek a reakciótoktól ezzel a résszel kapcsolatban, de remélem, hogy azért tetszeni fog!
Jó olvasást és szép félévi bizonyítványt kívánok Nektek!
xx, Csakegylány

Halk susmogásra ébredtem, de elég korán lehetett – vagyis nekem korán -, mert még szemeimet is lusta voltam kinyitni a fáradtságtól. Csak átfordultam a hátamra, nyakamig felhúztam a takarót, és már készültem is visszaaludni, mikor megint suttogást hallottam a közelből.

- Na, akkor, amit megbeszéltünk, rendben? – kérdezte Harry halkan. Nem tudom, kihez beszélhetett, de szinte azonnal megkaptam kérdésemre a választ, mikor meghallottam öcsikém vékony hangját.

- Oké – suttogta, és mintha kuncogott is volna egy kicsit. Éreztem, hogy terveznek valamit, de még mindig lusta voltam ahhoz is, hogy ezt kiderítsem.

- Akkor egy… kettő… és… három – mondta Harry még mindig csökkentett hangerővel. Egy másodperc múlva mindketten teli torokból énekelni kezdtek egy reggeli ébresztődalt, és valaki - feltételezem, Adam - ugrálni kezdett az ágyon. Persze ekkor már nem lustálkodhattam tovább, szemeim rögtön kipattantak, és felültem az ágyon. Harry és Adam hatalmas vigyorral az arcukon daloltak tovább, mire nekem is levakarhatatlan mosolyra húzódott a szám. Még épp időben kaptam kisöcsém után, aki a nagy éneklés és ugrándozás közben majdnem leesett az ágyról, ezzel a szívbajt hozva rám. Belehuppant az ölembe, én pedig nevetve egy puszit nyomtan puha arcára. 

- Ennél jobb ébresztést el sem tudtam volna képzelni! - jelentettem ki nevetve, miután a dal befejeződött. Igazat mondtam, mert ez a vidám keltés az egész napomra rányomta a bélyegét, és tudtam, hogy ezek után képtelenség, hogy rossz kedvem legyen. 

- Jó reggelt! - köszönt Harry egy lágy és - kisöcsémre tekintettel - szolid reggeli csókkal, de azért biztos, ami biztos, és kezemmel gyorsan eltakartam a kicsi szemét. - Mindjárt jövök! - szólt Harry kisfiús mosolyát felém villantva, majd el is tűnt az ajtóban. 

- Szia, Nagyfiú! Jól aludtál? - kérdeztem öcsikémet, és egyik kezemmel összeborzoltam göndör, szőke tincseit. Ekkor Adam édes, vékonyka hangján, felháborodva kezdett magyarázni arról, hogy a kis plüss pandája, hogy esett ki az ágyból, én pedig érdeklődéssel és mosolyogva hallgattam beszámolóját. Egy-két perc múlva nyílott a szobám ajtaja és Harry lépett be rajta kezei között egy csomó étellel megpakolt tálcával egyensúlyozva, amit elém helyezett az ágyon. 

- Jó étvágyat! - mosolygott rám alvástól kócos fürtjei közül. 

- Ezt most miért kaptam? - csodálkoztam el. Eddigi együttlétünk alatt Harry sokszor próbált nekem kedveskedni, ahol csak tudott, de ágyba reggelit még sosem kaptam tőle. 

- Mert megérdemled és különben is, Dorotának köszönd, mert ő készítette - ült le mellém az ágyra -, és szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésem miatt - nézett a szemembe bűnbánóan. 

- Nincs miért, mert sosem haragudtam, de erről le kell szoknod, hogy mikor valami probléma merül fel, rögtön elrohansz - mondtam enyhe rosszallással. 

- Igyekezni fogok - adott egy puszit az arcomra. 

- Mennyi az idő? – kérdeztem, miközben beleharaptam egy sajtos pirítósba.

- Mindjárt tíz óra – válaszolta rögtön. – Emlékszel, mikor azt mondtam tegnap, hogy kiengesztelésül elviszlek valahova? – kérdezte.

- Persze – vágtam rá, mert még halványan bennem élt az emlék, ahogy Harry ígéretet tesz nekem. – De tényleg nincs rá szükség, mert nem haragszom rád – nyugtattam meg.

- Szóval akkor nem is akarsz menni? – húzta fel a szemöldökét.

- Én ilyet nem mondtam – mosolyodtam el izgatottan.

- Valahogy sejtettem – nevetett fel. – Akkor reggeli után készülj el és pakolj össze, mert nemsokára indulnunk kéne – tájékoztatott.

- Mennyi időre pakoljak? – kérdeztem kíváncsian.

- Legkésőbb hétfőn reggel vissza kell indulnunk, mert muszáj lesz bemennem a stúdióba, de különben pedig ameddig csak szeretnél.

- Hova megyünk? – kérdeztem felvillanyozva.

- Nehogy azt hidd, hogy elárulom! – mondta tettetett felháborodással. – De azt hiszem, tetszeni fog – gondolkozott el.

- Jaj, ne csináld már! Nem hagyhatsz ilyen kétségek között! – nyafogtam. – Kérlek!

- Uh, elfelejtettem behozni a gyógyszereidet! – csapott a fejére színpadiasan, és felállt az ágyról, ezzel ügyesen terelve a témát.

- Harry Styles! Ne merészelj csak így itt hagyni! – fenyegettem meg szúrós pillantást lövellve felé, mikor az ajtó irányába igyekezett.

- Mindjárt visszajövök! – kacsintott rám, majd egyszerűen kisétált a szobából.

- Még mennyi idő? – kérdeztem már vagy századszorra.

- Mindjárt ott vagyunk – nyugtatott meg Harry egy halvány mosollyal az arcán.

- De már egy órája is ezt mondtad! – nyafogtam. Már vagy három és fél órája kocsikáztunk, én pedig egyre izgatottabb lettem, mert sejtelmem sem volt, hogy hova visz engem és kicsit éhes is voltam, mert már mindent megettem, amit Dorota az útra csomagolt. Nem volt ismerős a környezet, de azt még meg tudtam mondani, hogy Angliában vagyunk.

- Most már tényleg csak maximum tíz perc – ígérte.

- És még mindig nem mondod el, hova tartunk? – kíváncsiskodtam. Persze ezt a kérdést szinte percenként feltettem neki, de ő mindig ügyesen kitért a válaszadás elől, vagy csak rávágott egy nemet. – Nemleges választ nem fogadok el – tettem hozzá gyorsan.

- Ne türelmetlenkedj annyit! – szólt rám teljesen nyugodtan. – Már tényleg mindjárt ott vagyunk.

- Akkor legalább hadd találjam ki! – kértem hatalmas szemekkel nézve rá.

- Rendben, kérdezz! – sóhajtott fel megadva magát.

- Kapok ebédet, ha ott vagyunk? – kérdeztem a legfontosabbat.

- Ez lesz az első! – ígérte nevetve.

- Akkor megnyugodtam. Második kérdés. Én jártam már ott?

- Igen – válaszolta röviden és egy pillanatra felém nézett, rám villantva csibészes mosolyát, majd tekintetét újra az útra szegezte.

- Délfelé tartunk, ugye? – tettem fel az újabb kérdést.

- Inkább délnyugat – javított ki.

- A tengerhez? – csodálkoztam el, mire egy apró bólintást kaptam válaszul. - És te is voltál már ott, ahova megyünk?

- Igen.

- Együtt voltunk ott? – Megint csak bólintott. Összeráncoltam a szemöldökömet és szinte már hallottam agykerekeim kattogását. Szóval a tenger. Harryvel együtt. És ekkor hirtelen beugrott valami. – Az nem lehet… - tátottam el a számat.

- Vagy mégis… - szólt, és a város táblája felé bökött. Rögtön arra kaptam a tekintetem, és szívem hevesen kezdett el dobogni, mikor elolvastam a rövid városnevet.

- Torquay… - nyögtem ki, és igazából alig hittem a szememnek.

- Ahol minden kezdődött – tette hozzá Harry apró mosollyal a szája sarkában. Mellkasomat átjárta a melegség, ahogy egyre ismerősebbek lettek a házak, a játszóterek és az utak. A 2009-es tábor óta nem jártam itt, pedig ez a hely akkor nagyon a szívemhez nőtt. Harrynek pedig igaza volt, mert itt találkoztunk először, itt ismertem először azt a furcsa, de mégis mindennél csodálatosabb érzés, amit szerelemnek hívnak.

- Ez el sem hiszem! – tapsikoltam, és nem is foglalkozva azzal, hogy megzavarom a vezetésben, és a nyakába ugrottam, majd egy hatalmas cuppanós puszit nyomtam az arcára, mire hirtelen azt vettem észre, hogy a kocsi átmegy a másik sávba, ahol szerencsére éppen egy autó sem közlekedett. 

- Héj, Ash! Ki akarsz minket nyírni! – kiáltott fel Harry ijedten, mire visszahúzódtam, ő pedig újra egyenesbe tudta hozni a kocsit. – Ne légy ilyen felelőtlen! Belegondoltál, mit történhetett volna, ha jönnek velünk szemben?! – szólt rám szigorú arccal.

- Sajnálom – suttogtam bűnbánóan, vékonyka hangon. Haragudott rám, jogosan, de mégis rosszul esett, utáltam, ahogy felemeli rám a hangját. Harry arca rögtön megenyhült ijedt arcom láttán, és combomra simította tenyerét.

- Most nem történt semmi, csak ne csinálj többet ilyet – mondta már sokkal kedvesebben.

- Nem fogok, bocsánat, meggondolatlan voltam – mondtam halkan, még mindig megszeppenve.

- Semmi baj, te se haragudj, hogy rád kiabáltam – nézett rám egy pillanatra ellágyult szemekkel, majd visszafordult az út felé. – Csak nem szeretném, hogy bajod essen – szorította meg a combom nyomatékosításképpen.

- Csak nagyon megörültem, hogy ide hoztál és elragadtak az érzelmek – vallottam be.

- Örülök, hogy örülsz – mosolyodott el halványan, már teljesen megenyhülve. Kezemet arcához emelte és egy hosszú puszit nyomott kézfejemre. 

Pár perc múlva sikerült túltennünk magunkat a történteken, önfeledten beszélgettünk tovább és elevenítettük fel a közös élményeinket a táborról. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon, mint egy kisgyerek, hatalmas szemekkel bámultam ki az ablakon. Egyre több ismerős épületet vagy utat fedeztem fel és agyamban villámként cikáztak át a szép emlékek. Hirtelen megakadt a szemem egy gyönyörű pavilonon, ami viszont egyáltalán nem volt ismerős, bár a város ezen részén a tábor alatt nem is igazán jártam, de a vezetőink biztosan megmutatták volna nekünk, mint torquay-i nevezetességet.

- Mi ez az épület? – kérdeztem Harryt tanácstalanságomban.

- Nem tudom, valami pavilon, de színháznak használják – vonta meg a vállát.

- Nem is emlékszem rá – jegyeztem meg. – Pedig olyan gyönyörű.

- Igen, arról a lemaradtunk, mikor körbevezettek volna minket a város ennek a részén – adta meg a választ kérdésemre.

- Ó, már emlékszem! - ugrott be hirtelen. - Mikor elaludtál! Én mentem felkelteni téged, de végül lekéstük az indulást, mert nem volt kedved gyalogol. Persze utána egy hétig nekünk kellett mosogatni majdnem száz gyerek után – emlékeztettem.

- Ne fogd rám! - háborodott fel nevetve. – Te elmehettél volna, de úgy emlékszem, hogy nem nagyon volt ellenedre lemenni helyette a tengerpartra.

- Ahol majdnem belefulladtam a vízbe, mikor meg akartál tanítani úszni – emeltem fel egyik szemöldökömet.

- Mert reménytelen eset vagy – állította le a kocsi motorját egy kis étterem parkolójában.

- Ez nem is igaz! – bokszoltam bele gyengéden a vállába. – Gyorsan tanulok, csak a tanárom nem volt a legjobb – cukkoltam egy kicsit.

- Igen? – húzta fel a szemöldökét. – Akkor azt hiszem, meg kéne mutatnod, milyen gyorsan tanulsz.

- Ősz van. A tenger biztosan jéghideg – akadékoskodtam.

- Ez igaz, viszont nem fog érdekelni a tenger hőmérséklete, ha beledoblak – fenyegetett meg. – Szóval én ezek után nagyon jól meggondolnám, hogy kivel is szemtelenkedek – húzta az agyamat.

- Értettem, Harold! Most az egyszer nyertél! – adtam meg magam. – És most mi a terv, Főnök Úr?

- Ebédelünk, aztán elmegyünk a szállásra. Utána pedig majd meglátjuk – válaszolta, és kiszállt a kocsiból. Én is követtem a példáját, majd magamra vettem a dzsekimet, mert az enyhe őszi széltől libabőrös lett a karom. Harry hozzám sétált, és egy szolid csókot nyomott mosolyra görbülő ajkaimra, majd ujjainkat összekulcsolva az étterem bejárata felé vezetett.

Miután végre jóllaktam, elmentünk és lepakoltunk a szállásunkon. Mondanom sem kell, hogy Harry természetesen a város legjobb hoteljében vette ki a legfölszereltebb és legdrágább szobát. Most is megkérdőjeleztem fölösleges pénzkidobását, de ő csak annyival, hogy én a legjobbat érdemlem lezártnak tekintette a dolgot. Felajánlotta, hogy pihenjünk egy kicsit a hosszú út után, de én nem tudtam volna egy helyben ülni azzal a tudattal, hogy megint ebben a csodálatos városban lehetek Harryvel, és, hogy kevesebb, mint két nap múlva már haza is kell mennünk. Minden egyes percet ki akartam használni az itt töltött idő alatt, abba pedig nem fért bele a hotelszobában való lustálkodás, hisz azt Londonban is meg tudnám csinálni. Persze Harry rögtön beleegyezett a „nézzünk szét a városban” című tervembe. Egymást ölelve és nosztalgiázva sétálgattunk végig a város utcáin, ahol szerencsére nem sokan ismertek fel minket, mert Harry ügyesen álcázta magát egy kapucnival és egy napszemüveggel, ami elég furcsán mutatott az esti szürkületben, de legalább bevált. Nevetgélve elevenítettük fel a közös emlékeket. A város főterén eszembe jutott, hogy egyszer annyira nevetnem kellett Daviden, az egyik fiún a táborból, akit egyszer csak egy kiskutya támadásba vett, ő pedig sikítva rohangált körbe a téren, hogy a nevetéstől kiejtettem a kezemből a fagyimat, ami természetesen Harry nadrágján landolt és pont a legrosszabb helyen, mire kaptam egy fürdetést tőle az egyik szökőkútban. Olyan jó volt újra átélni ezeket az élményeket Vele. Mikor eljöttünk innen évekkel ezelőtt, teljesen bele voltam zúgva Harrybe. Akkor azt hittem, hogy mindez álom, és lám mit hozott a sors, mert most is az ő oldalán sétálom végig az utcákat, de már kéz a kézben, egy-két csókot lopva egy mástól. A legjobb pedig, hogy végre elfelejthettem a betegségemet, úgy érezhettem magam, mint egy normális tizennyolc éves.

Már teljesen besötétedett, a vékony járdát csak az utcai lámpák halvány fénye világította meg. Órák óta sétáltunk, lábaimat már szinte nem is éreztem a fáradtságtól, de nem volt kedvem visszamenni a hotelbe, hiszen csodálatosan éreztem magam Harryvel.

- Mutatni szeretnék még valamit – mondta Harry, mikor hirtelen ismerős lett a környék. Kis fakunyhók álltak szétszórva a nagy füves területen, középen pedig ott állt, azaz ismerős épület, ami kimagasodott a kis faházak közül. – Megtalálod még a miénket? – kérdezte Harry, és halvány mosollyal az arcán mutatott végig a szállásokon, amelyek egyike a kettőnké volt pár hétig a táborban.

- Még csukott szemmel is – jelentettem ki, és kezét elengedve határozott lépésekkel indultam el a számomra legkedvesebb kis kunyhó felé. Nem kellett csalódnom magamban, mert elsőre odataláltam a kis faházhoz, aminek ajtaján még ugyanolyan kopottan, mint évekkel ezelőtt, ott díszelgett a 12-es szám. Hatalmas szemekkel néztem végig ágakkal borított tetején és hatalmas ajtaján. Gondolkodás nélkül a kilincsre helyeztem a kezem, és benyitottam a nehéz faajtón, majd csak reménykedni mertem, hogy nem lesz bezárva, de hiába, mert az ajtó nem mozdult.

- Várj egy picit – szólt Harry, mikor utolért engem. Kezében egy nagy kulcsot lengetett, amivel pillanatokon belül beengedett minket a kis kunyhóba.

- Istenem… - néztem végig a kis helyiségen meghatódva és újabb emlékképek villantak a fejembe. Az ajtóval szemben pont ugyanaz az emeltes ágy állt, mint régen, mellette egy kis éjjeliszekrénnyel. A jobboldali falnál voltak a hatalmas ruhásszekrények, velük szemben pedig egy kis asztalka két székkel együtt. – Ez semmit sem változott – jegyeztem meg.

- Először arra gondoltam, hogy itt szerzek szállást – szólalt meg mögém lépve, miközben átkarolta derekamat és tekintetét mosolyogva körbevezette a régi szobánkon. – Nem lett volna olyan kényelmes, mint a hotel, csak a nosztalgia miatt gondoltam, de rájöttem, hogy ilyenkor túl hideg van egy faházhoz.  De talán nyáron is eljöhetnénk – ajánlotta.

- Persze – bólintottam és mosoly erőltettem az arcomra, mert önkéntelenül is a tudatomba férkőzött egy kérdés. Látni fogom én még a következő nyarat?

Kizártam minden zavaró gondolatot az agyamból, nehogy elrontsák eddig tökéletes hangulatomat. Kiléptem Harry öleléséből, miután egy hosszú puszit leheltem szája sarkába, majd az ágyhoz mentem, és végighúztam a kezem fa keretén, amin egy kis keresgélés után meg is találtam, a kis feliratot, amit kerestem. Ash&Harry. Nem került nagy erőfeszítésbe visszaemlékezni arra, hogy mikor került oda az a kis írás. Mielőtt hazaindultunk volna, Harry karcolta bele a puha fába a nevüket a többi mellé, ahol azóta csak még jobban megszaporodtak az írások. Ha a rajongók ezt tudnák, biztosan ez kis kunyhó lenne a fanok egyik legszentebb zarándokhelye.

- Mikor tudtad összehozni ezt az egészet? – kérdeztem mosolyogva, még mindig nevünket tanulmányozva az ágy keretén, de nem kaptam választ. – Harry? – kaptam fel a fejemet furcsállva a dolgot. Az ajtó nyitva állt és egyedül a voltam a kis kunyhóban. Értetlenül, összeráncolt szemöldökkel léptem ki a nagy faajtón, és Harry keresésére indultam. A tábortól alig ötven méterre lévő tengerhez vettem az irányt. A tábor fényei minden lépés után egyre kevésbé világították meg a látókörömet, de már hallottam a tenger hullámainak csendes moraját, és orromba szívtam jellegzetesen sós illatát. Kabáton vékony anyagát átjárta a hűvös őszi szellő, mire megborzongtam, és szorosan összehúztam magamon az anyagot.

- Harry? – szólongattam az én Göndörömet, de nem kaptam választ. Nem értettem, hogy milyen játékot is játszik velem, de nem tetszett, és már azon voltam, hogy visszafordulok, itt hagyom, és egyedül megyek vissza a hotelbe, mikor pár méterrel arrébb egy kis fényt láttam meg a homokban. Még egy esélyt adtam neki, és megközelítettem a kis világosságot. Egy gyertya adta a fényt, de nem sokra mentem vele. Viszont hirtelen megpillantottam egy újabbat alig pár méterrel arrébb, majd még egyet. Kíváncsian követni kezdtem a gyertyákat, amik egyre sűrűbben voltak elhelyezve, amiből arról következtettem, hogy lassan a célnál vagyok. Mikor a kis fényforrások már szinte teljesen egymás mellett egy utat képeztek nekem, megláttam egy tábortüzet. A hely közelében senki sem volt, de a tűz mellett egy kis asztalka volt elhelyezve székekkel együtt, amin két személyre volt terítve. Megfordult a fejemben, hogy talán rossz helyen járok, de ekkor megpillantottam az asztalon egy hatalmas csokrot a kedvenc virágaimból. Finoman végigsimítottam a szegfüvek lágy szirmain, amik selyemként kényeztették ujjaimat. Rá kellett jönnöm, hogy már nem is fázok, hisz a tábortűz jólesően felmelegített.

- Örülök, hogy idetaláltál – szólalt meg mögöttem az a mély bársonyos hang, amitől jólesően kirázott a hideg. Megfordultam, és mosolyogva néztem Harry gyönyörű szemeibe, amiknek a tűz egy különös csillogást kölcsönzött, mitől még csodálatosabbnak nézett ki. Olyan természetfelettien gyönyörűnek.

- Mikor csináltad mindezt? – kérdeztem tátott szájjal.

- Volt egy kis időm tegnap délután – vonta meg a vállát.

- Te tegnap is voltál itt? – csodálkoztam el még jobban, mire halvány mosollyal az arcán egy aprót bólintott. – De az út oda-vissza több mint 7 óra.

- Érted tízszer ennyi utat is bevállaltam volna – mondta mélyen a szemembe nézve. Egy csodálatos érzés áradt szét bennem szavai hallatán és szétfeszítette a mellkasomat.

- Köszönöm. Annyira szeretlek! - Hatalmas mosollyal az arcomon és örömkönnyekkel a szememben karoltam át a nyakát, és kissé felpipiskedve egy szenvedélyes csókot leheltem ajkaira.

- Már most megérte ennyi utazni – húzta száját féloldalas mosolyra. – Szóval, Miss Higgins, foglaljon csak helyet! – húzta ki előttem az egyik széket udvariasan.

- Köszönöm, Uram! – foglaltam helyet, és mosolyogva pillantottam fel rá. Minden fáradtság egy pillanat alatt elillant belőlem, pedig alig pár perce már az alvást tervezgettem a hotelszobában, de ekkor már minden alvásról szóló tervemet elvetettem, mert előre sejtettem, hogy az éjszaka csak most kezdődött.

Nagyot nyújtózva nyitottam ki szemeimet és szám szinte azonnal mosolyra húzódott. A sötétítőfüggönyön átszűrődő őszi nap gyenge sugarai kissé megvilágították a hotelszobát, és az órára nézve könnyen megtudhattam, hogy már tizenegy óra is elmúlott, amit nem is csodáltam, hiszen elég későn aludtunk el hajnalban. Most is Harry hasán ébredtem, egyik kezünk összekulcsolva hevert a takaró alatt, míg a Göndörke másik karja gyengéden a derekamat ölelte. A tegnap éjszaka olyan csodálatos volt, még most sem vagyok teljesen biztos, hogy nem csak álmodtam az egészet. Mosolyogva gondoltam vissza a tökéletes vacsorára a tengerparton. Még mindig könnyen fel tudom idézni az isteni fogások ízét, a tenger sós illatát és a meleg tűz pattogását. Mindezt pedig csak miattam hozta össze, fél napot utazott, csakhogy egy ilyen csodálatos estét varázsoljon nekem. Ami pedig ezután a hotelszobában történt, mindent felülmúlt. Emlékszem minden egyes forró érintésre és a szenvedélyes csókokra. Olyan sok időt töltöttünk távol egymástól, és az elmúlt időben egyszer sem éreztem magam ilyen közel hozzá és most nem csak a testi dolgokra célzok. Annyira hiányzott már, hogy éreztesse velem, hogy mennyire szeret és törődik velem. Lassan legurultam róla és próbáltam nem felébreszteni őt, de mindhiába, mert pár pillanat múlva már gyönyörű smaragdzöld szemeibe nézve éreztem meg azokat a furcsa pillangókat a gyomromban. A kapcsoltunk elején azt hittem, hogy egy idő után már nem lesz rám ilyen hatással, nem pirulok el minden egyes bókjától, vagy már nem leszek libabőrös reggelente, mikor először meghallom mély, bársonyos hangját és lassan megszokom a közelségét, de még mindig minden egyes alkalommal jóleső borzongás fut át a testemen, mikor csókol, vagy csupán csak megérint.

- Jó reggelt! – dörmögte álmosan.

- Szia! – mosolyodtam el, és ujjaimat puha arcára simítva egy reggeli csókot nyomtam ajkaira. – Köszönöm, hogy ennyit fáradoztál a tegnap estével. Csodálatos volt – mondtam neki hálát már vagy ezredszerre.

- Érted ez nem volt fáradtság – adott egy puszit a homlokomra, majd nagyot ásítva kiszállt az ágyból. Gyönyörködtem finoman kidolgozott hátizmaiban, amik minden mozdulatnál szépen kirajzolódtak, miközben a bőröndjében egy boxert keresett magának, majd gyorsan felhúzta vékony lábain. Felém fordult, én pedig gyorsan elkaptam a tekintetem, és kipattantam az ágyból, de Harry halk kuncogásából ítélve mégis lebuktam, hogy bámultam őt. Sietve én is követettem Harry példáját, és öltözködni kezdtem.

- Van terved mára, vagy tegnap mindent ötletedet végigjártuk? – kérdeztem.

- Ne aggódj! Ötletem, mint a tenger – kacsintott rám.

- És persze nem fogod elárulni, hogy ma hova megyünk – húztam fel a szemöldökömet.

- Természetesen nem – zárta le ezzel a témát, hiába bosszankodtam tovább.

Mivel lassan már dél volt, ezért első utunk egy étterembe vezetett, habár a hotelben is kaphattunk volna enni. Miután jóllaktunk, meglátogattuk a torquay-i óriáskereket, amit sajnos tegnap este nem tudtunk kipróbálni, mert túl sokan vártak már így is rá és nem szerettük volna, hogy Harryt valaki felismerje és megzavarja nyugodt együttlétünket. Habár most nem volt olyan gyönyörűen kivilágítva az óriáskerék, mint éjszaka, legalább most nem álltak előtte sorban tucatnyian és a magasból az egész várost láthattuk. Mikor újra föld volt a lábunk alatt, kéz a kézben sétáltunk tovább. Harry vezetett az utcákon céltudatosan, én pedig csak belekapaszkodva nézelődtem. Egy hosszú, de mégis jó hangulatban gyorsan eltelt sétálás után pedig ott álltam a pavilon előtt.

- Beszéltem az igazgatóval, és azt mondta, hogy körbenézhetünk, ha már miattam lemaradtál róla a táborban – mosolyodott el, és udvariasan kitárta előttem az ajtót. Sokszor hallottam már, hogy Harry valakivel megbeszélt valamit, ami az esetek többségében, azt jelentette, hogy lefizette. Sokszor kihasználja, hogy híres és ezzel együtt annyi pénze van, hogy azt sem tudja, mit kezdjen vele. Mindez először talán furcsa volt – hisz én pénzügyileg mindig is apától függtem – és néha még kellemetlen is, mikor ezt a pénzt rám költötte. Drága éttermekbe vitt, és sokszor meglepett egy-egy aprósággal, amit én nem tudtam neki viszonozni, és hiába próbáltam megbeszélni vele, a válasza mindig az volt, hogy így is túl sok a pénze és csak örül, ha arra az emberre költheti, akit a világon a legjobban szeret. Ezek után persze már nem bírtam nemet mondani a sok-sok ajándéknak, amivel annyiszor meglepett.

Az épület hatalmas volt és nem utolsó sorban gyönyörű. Miután beléptünk, rögtön rájöttem, hogy most színháznak használják. Végiglépkedtem a hosszú széksorok mellett, kezemet végighúzva a piros bársonyülések tetején. Egy kis lépcsőn felmentem a színpadra és az üres néző teret pásztáztam szemeimmel, de már ettől is lámpalázam lett. Sosem szerettem volna színész lenni, vagy híres énekes, a mostani munkámmal tökéletesen meg voltam elégedve. Nem akartam híres lenni, ezért a zongoristaállás, hogy a háttérben zenélhetek tökéletesnek bizonyult. Persze a hírnév Harry barátnőjeként elkerülhetetlen volt, mégis könnyen elviseltem, ha azzal járt, hogy az oldalamon tudhattam az én Göndörömet. Kíváncsian néztem körbe a színpad végében, mikor egy rozoga ajtót pillantottam meg, amit gondolkodás nélkül kinyitottam. Az ajtó túloldalán egy hosszú lépcsősor vezetett felfelé, de igazából fogalmam sem volt, hogy hova.

- Szerinted hova vezet? – kérdezte meg Harry bekukkantva az ajtón, mikor utolért.

- Nem tudom, de derítsük ki! – csillant fel a szemem és elindultam a lépcsőfokokon. Már fájt a lábam, mikor végre megláttam a fényt velem szemben. Véget ért a lépcső és kiléptem a szabad levegőre. Az épület tetején álltam a pavilonban, amiről az egész színházat elnevezték. Az őszi szél jólesően csípte az arcom, miközben a korláthoz lépkedtem. A magasból lenézve rögtön a hullámzó tengert pillantottam meg, alig pár méterre a színház bejáratától. Harry átölelt és szótlanul ácsorogtunk ott a gyönyörű kék tengert figyelve. Talán örökké így maradtam volna minden gondot elfeledve csak Vele, és már a tudat is fájt, hogy legkésőbb holnap hajnalban itt kell hagynunk ezt a csodálatos helyet.

- Nem akarok holnap hazamenni – nyafogtam.

- Pedig muszáj lesz – sóhajtott fel Harry. – Paul kinyír, ha nem leszek ott holnap a stúdióban.

- Nehogy már a Nagy Harry Styles egy pocakos biztonsági őr áldozata legyen – cukkoltam.

- Pocakos biztonsági őr? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva. – Ha ezt elmondom apádnak, talán nem nekem kell majd attól félnem, hogy hogyan fognak kinyírni.

- Elfutnék – vontam meg a vállam egyszerűen.

- Igazán? És mennyire vagy gyors, Kisasszony? – nevetett.

- Mint a villám – kacsintottam rá. – Azokat pedig főleg simán lehagyom, akiket egy pocakos biztonsági őr is könnyedén elintéz.

- Valóban? – húzta fel a szemöldökét.

- Igen – bólintottam határozottan. – Bebizonyítsam? – kérdeztem, és már a lépcső felé kezdtem araszolni. – Aki utoljára ér a tengerhez az fog megfürödni benne! – kiáltottam el magam és már rohantam is.

- Ash, ha leesel azon a lépcsőn, esküszöm, hogy tényleg megfürösztelek! – hallottam meg Harry fenyegetését a hátam mögül.

- Le vagy maradva, Styles, én már régen lent vagyok! – kiabáltam felfelé. – Remélem, hoztál magaddal törölközőt! – húztam az agyát majd őrült rohanásba kezdtem. Elszaladtam a széksorok mellett és már az ajtóban voltam, mikor Harry még csak akkor ért le a színpadról. Előnyöm elég nagy volt, de Harry kondija sokkal jobb volt az enyémnél, így nagyon bele kellett húznom. Már majdnem a tengernél voltam, de nyomomban hallottam Harry rekedtes nevetését. Beleadtam mindent, nem hiába, mert előbb értem oda a csillogó, kék vízhez.

- Nyertem! – kiáltottam el magam boldogan. Ebben a pillanatban éreztem meg Harry erős karjait a derekam körül, ahogy az ölébe emelt. – Fürödnöd kell! – parancsoltam rá nevetve.

- Csak veled együtt! – kötötte ki.

- Nem, nem! Én nyertem, szóval száraz maradok! – tiltakoztam.

- Ha önszántadból nem jössz, majd viszlek! – vonta meg a vállát Harry és a tőlünk alig pár méterre hullámzó tenger felé kezdett lépkedni. – Szerinted milyen hideg lehet? Hat-hét fok biztosan megvan – gondolkozott el.

- Ne merészelj bedobni oda! – kiabáltam, és öklömmel ütögettem a mellkasát, habár valójában tudtam, hogy nem lenne szíve megmártóztatni engem a jéghideg tengerben.

- Úgy is beígértem neked még egy úszásleckét – mondta gonosz vigyorral az arcán.

- Ne csináld! Harry, esküszöm, hogy… - kiabáltam nevetve, de hirtelen valami összeszorította a torkomat és köhögni kezdtem. Fájt a mellkasom és minden jókedv eltűnt belőlem. Nem akartam ez most, nagyon nem. Utálom ezt a hülye rohamot és azt reméltem, hogy legalább ezt a hétvégénket nem fogja elrontani.

- Ash, mi a baj? – nézett rám Harry aggódó szemekkel és lerakott a földre. Ujjaimmal kabátjába kapaszkodtam, míg kissé meggörnyedve másik kezemet a mellkasomra szorítottam. Megremegtek a lábaim és féltem, hogy összeesek, ezért leültem a földre és fejemet a térdeim közé hajtva próbáltam csillapítani köhögésemet. Harry leguggolt elém és a hátamat simogatta, de mást nem tudott tenni. Utáltam, hogy ezzel kellett elrontanom, ezt a tökéletes napot. Pár perc  múlva azonban a roham ahogy jött, úgy el is múlt és már csak a szokásos kimerültség maradt utána. – Jobban vagy? – kérdezte Harry arcomat fürkészve.

- Igen, ez most nem volt olyan rossz, mint általában – nyugtattam meg és nagy levegőket véve próbáltam lecsillapítani szapora lélegzetvételeimet.

- Menjünk vissza a hotelbe és akkor lepihenhetsz egy kicsit – ajánlotta.

- Nem kell, csak kicsit kifújom magam – tiltakoztam.

- Rendben. Kifújod magad és utána megyünk vissza a hotelbe – mondta, mire megforgattam a szemem. Leült mellém a homokra és az ölébe húzott. Mellkasának dőltem, mire átölelte derekamat és egy puszit nyomott a hajamba.

- Miért velünk történik mindez? – kérdeztem komoran. – Pont mikor minden olyan tökéletes.

- Nem tudom – sóhajtott fel Harry. – Fogalmam sincs, de nem kell belenyugodnunk a sorsunkba. Annyi mindenen átmentünk már együtt, nem szabadna pont most feladnod.

- Harry, ezt már megbeszéltük – emlékeztettem. – Nem fogom elvállalni a kezeléseket.

- De miért nem? Veled maradok egész végig, segítek, hogy átlépd ezt az időszakot. Mindent elintézek, csak bólints rá, kérlek! – könyörgött.

- Nem, Harry – álltam fel az öléből a fejemet csóválva. – Semmi biztosíték nincs arra, hogy meggyógyulok és a statisztikák is ellenem vannak. A kezelések csak a szenvedéseimet hosszabbítanák meg. Kérlek, Harry, próbáld meg elfogadni a döntésemet, mert én már belenyugodtam a helyzetembe.

- Hogy kérhetsz ilyet? – állt fel ő is. – Hogy kérheted, hogy egyszerűen adjam fel a szerelmet? Mindaddig harcolni fogok érted, míg egy nagyon kis esély is van arra, hogy meggyógyulj! Annyira szeretlek, Ash! Mindennél jobban. Nekem szükségem van rád – nézett a szemembe elgyötörten.

- Kérlek, Harry, ne tedd ezt még nehezebbé. Én már döntöttem, és ha te ezt nem vagy képes elfogadni, akkor az lesz a legjobb, ha Londonban véget vetünk a kapcsolatunknak – mondtam halkan. Minden egyes szót nehezemre esett kimondani, de muszáj volt. Nem szabadott Harrynek azt hinnie, hogy a betegségem miatt muszáj velem maradnia.

- Hogy mondhatsz ilyet? – nézett rám ijedt szemekkel. – Olyan mintha nem is ismernélek – suttogta.

- Tessék? – kaptam fel a fejem.

- Megváltoztál – mondta halkan. – Mikor megismertelek, te voltál a legmelegszívűbb lány, akivel valaha találkoztam. Tele voltál élettel és próbáltad megkeresni a legborzasztóbb helyzeteknek is a jó oldalát. Ezzel teljesen elvarázsoltál és ez volt az a lány, akibe én beleszerettem. De megváltoztál – mondta komoran. – Sok mindenen mentél keresztül, sokat szenvedtél ezidáig és most, hogy végre megkaptál mindent, amire csak vágytál, egyszerűen eldobod magadtól az egészet egy újabb akadály miatt.

- Harry, én rákos vagyok – mondtam lassan, mintha eddig nem értette volna meg. – Nem fogok meggyógyulni soha. Talán már csak hónapok vannak nekem hátra – emlékeztettem.

- De ez még nem biztos, hisz van esélyed a gyógyulásra, nem sok, de van! – mondta kétségbeesetten.

- Nem akarok erről többet beszélni – zártam le a témát és elindultam a hotel irányába.

- Önző vagy – szólalt meg halkan a hátam mögül. - Már nem az a lány vagy, akibe én beleszerettem. Hol van azaz Ash, aki mindent megtenne családjáért, a szeretteiért? De most csak azt nézed, hogy számodra mi lenne a legegyszerűbb – szavaival a lelkembe mart és könnyek folytak végig az arcomon.

- Én nem akarok meghalni… - suttogtam.

- Ó, dehogyis nem! – emelte fel Harry a hangját vádlón. – De igazad van! Egy pillanat lesz az egész! Te jó helyre fogsz kerülni, azzal pedig már nem is kell majd foglalkoznom, hogy mi lesz azokkal, akiket hátrahagysz. Itt van Paul. Szerinted apáddal mi lesz? A felesége halála után teljesen összeomlott és még a mai napig nem tudta feldolgozni, hogy édesanyád elment. Belegondoltál már mi fog történni vele, ha te nem leszel? Talán egy kis idő után már találkoztok is, mert apád nem fogja sokáig bírni! És akkor itt van Adam. Egyedül marad majd. Teljesen egyedül. Árvaházról árvaházra fog járni és mindenféle nevelőszülőhöz kerül. Tizennyolc évesen az egészet otthagyja és nem lesz mellette senki, aki elmondaná, hogy mi helyes és mi nem. El lesz veszve ebben a hatalmas világban és rossz társaságba fog keveredni. Adamből nem lesz rendes ember. Az öcsédből, akit állítólag annyit szeretsz! 

- Ne! Hagyd abba! – kiáltottam rá zokogva, de mintha meg sem hallotta volna, tovább folytatta. De miért csinálja ezt? Miért akar gyötörni?

- Vagy, ha ez nem elég, én is itt vagyok! – mutatott magára. – Szeretlek! Jobban, mint bárki mást ezen a világon! Nem tudom elképzelni már az életemet nélküled! Ha te elmész, egy nagy űrt hagysz majd magad után a szívemben, amit senki nem fog tudni betölteni! Nem leszek már soha teljes ember, egy roncs leszek nélküled, egy élőhalott!  - kiabálta és már neki is könnyek folytak a szeméből.

- Ne, mondd ezt Harry… Kérlek… - zokogtam.

- Annyiszor mondtad, hogy szeretsz – folytatta halkan. – Az mind hazugság volt? Annak kellett lennie, mert képes vagy feladni és harc nélkül itt hagyni mindent. Engem, Pault, Adamet és akkor még a többiekről, Sarah-ról nem is esett szó. Azért hoztalak el ide a hétvégén, hogy bebizonyítsam neked, hogy van értelme az életednek, hogy megmutassam, mennyire szeretlek. És nem én vagyok az egyetlen, mert szeret a családod, a barátaid és legvégül itt vagyok én is, aki már abba is beleőrül, ha arra kell gondolnia, hogy nem sokára el fog téged veszíteni. Mindenkinek szüksége van rád, de úgy tűnik neked ez már nem jelent semmit – hajtotta le a fejét megadva magát. – Látom, többé már nem érdekel senki más, csak azzal foglalkozol, hogy neked hogy lesz a legkönnyebb. De tudod, mit? – törölte le könnyeit és nem sírt tovább. - Tedd, amit jónak látsz, hiszen úgy is veled maradok, bárhogy is döntesz, mert őrülten szeretlek. Viszont nehogy azt hidd, hogy ott majd könnyebb lesz. Látni fogod, hogy amit magad után hagysz, egy igazi pokol lesz – hangosan zokogva a térdeimre rogytam és arcomat kezeim közé temettem. - Csak szenvedést fogsz látni, mert önző módon beletörődtél a sorsodba. Talán az egész csak egy színjáték volt a részedről. Talán nem is szeretsz senkit igazán, de legalább is magadnál jobban senkit sem szeretsz. Csak ezt gondold át. Gondold át, hogy ki voltál és ki vagy most. Szeretlek, Ash, és szeretni is foglak bárhogy is döntesz majd ezután, de rossz úton haladsz. Mindenki a legjobbat akarja neked, de te minden segítőkezet ellöksz magadtól. Csak ezen gondolkodj el, kérlek – fejezte be, és mikor látta, hogy nem tudok megszólalni, egyszerűen elsétált. Zokogásom és tenger hullámainak morajlása volt ez egyetlen, amit hallottam. Minden szava után, mintha kést forgattak volna a szívemben. Még élénken élnek az emlékezetemben könnyei, majd a nyers düh, ami csak úgy szikrázott a szeméből. Sosem gondoltam volna, hogy pont Ő, aki a legjobban ismerem engem, aki tudja a legféltettebb titkaimat és félelmeimet, pont ő fog ilyen szörnyűségeket a fejemhez vágni. Csalódott voltam és annyira megbántott, hiszen semmi sem volt igaz abból, amit mondott, ugye? Nem vagyok önző, csak félek a szenvedéstől. Én sem akarok meghalni, nem én választottam magamnak ezt a sorsot, de már belefáradtam a harcba. Harryvel sokat beszélgettük erről tegnap este és azt hittem, hogy akkor megértett engem. Megnyugodtam, hogy végre elfogadta a döntésemet, de csalódnom kellett. Megvádolt egy csomó alaptalan dologgal, azt mondta, hogy önző vagyok és hazug, hogy nem is szeretem őt valójában, hogy az egyetlen, akit igazán szeretek az saját magam. A csalódottságot hirtelen átvette a düh. Felálltam a földől, leporoltam a homokot nadrágomról, majd futni kezdtem a hotel felé. A fejéhez akartam vágni mindent, hogy csalódtam benne, hogy mennyire utálom most, mert igazságtalan volt. Meg akartam neki mondani, hogy nekem is nehéz és ő az önző, amiért csak magával fogalakozik. Zihálva értem a lifthez, majd hosszú léptekkel mentem el a szobánkig. Indulatosan téptem fel az ajtót és Harry kerestem. Az ágyon ült arcát kezei közé temetve. Mikor meghallotta, hogy megérkeztem, felkaptam a fejét és tekintetét az enyémbe fúrta. Szeme tele volt keserű fájdalommal, amitől a torkomon akadtak a szavak, amiket a fejéhez készültem vágni és helyette csak ezt mondtam:

- Haza akarok menni. Vigyél vissza Londonba! – kértem komoran, rezzenéstelen arccal.

- Rendben – bólintott Harry lemondóan felsóhajtva és felállt az ágyról. – Rendezem a számlát – mondta, majd elhagyta a szobát. Egyedül hagyott én pedig a táskámhoz mentem és sietve pakolni kezdtem bele a két nap alatt használt dolgaimat.

Alig tíz perc múlva már Harry kocsijában ültünk hazafelé tartva. A több mint három órás út szótlanul telt, csak könnyeim hangja töltötte be az autó utasterét. Harry nem próbált megnyugtatni vagy megvigasztalni és bocsánatot sem kért. Rám sem nézett, csak érzelemmentes tekintettel vezette végig az utat. Mikor a kocsi végre leparkolt apa háza előtt, amilyen gyorsan csak tudtam kipattantam belőle. Hallottam, hogy Harry is kiszállt és az autó hátuljához ment, majd kivette a csomagtartóból a táskámat. Várta, hogy behívjam, de túl sértett voltam most az udvariaskodáshoz, azért könnyeimet törölgetve csak kivettem a kezéből könnyű táskámat és az ajtó felé igyekeztem.