A házban teljesen sötét volt, apa és Adam már aludtak, amit nem is csodáltam, hiszen már csak egy kis idő volt hátra a napból. Ezért meg is bántam, hogy olyan hevesen csaptam be az ajtót az imént, majd reménykedtem, hogy nem ébresztettem fel vele senkit. Lábujjhegyen másztam fel a lépcsőn, és táskámmal a hátamon a szobámat vettem irányba. Fáradt voltam, viszont túl feldúlt és megsértett ahhoz, hogy aludni tudjak, habár könnyeim már teljesen elapadtak. Komótosan lezuhanyoztam, majd kipakoltam hétvégi cuccaimat. Mire végeztem, az álmosság már kellőképpen eluralkodott rajtam, és fáradtan dőltem be az ágyba. Lehunytam szemeimet és vártam, hogy végre álomba merüljek. De az Álomvilág sokat váratott magára, mert képtelen voltam elaludni. Harry szavai visszhangoztak a fejemben és összeszorult a mellkasom. Még mindig alig tudtam felfogni, hogy tehette ezt velem. Hazugságokkal vádolt meg, miközben hangja olyan kemény és rideg volt. Mégsem tudtam igazából haragudni rá. Szörnyen megsértett, de tudtam, hogy holnap tiszta fejjel másként látja majd a helyzetet, és eljön bocsánatot kérni. Talán már meg is bánta, ami tett és rájött, hogy igazságtalan volt? Lehet, hogy most éppen ő is, hozzám hasonlóan, álmatlanul vergődik hatalmas franciaágyában? 

Gondolataim közül kisöcsém szobájából kiszűrődő nyöszörgés zökkentett ki. Biztosan rosszat álmodott. Sóhajtva szálltam ki az ágyból, majd átsiettem hozzá. Adam a kiságyában sírt, könnyek áztatták édes arcocskáját. Karomba vettem őt, és szorosan öleltem magamhoz, majd átvittem a saját szobámba. Lefektettem az ágyamra, betakargattam, és mellébújtam. Még egy perc sem kellett és máris megnyugodott, majd mélyen szuszogva aludt tovább. Elmosolyodtam, mikor észrevettem, hogy apró kezeivel a pizsamámat markolászta. A sötétítőfüggönyön beszűrődő hold fénye halványan megvilágította könnyes, de már békés arcát. Nagyon hasonlított anyára, gyönyörű kisgyerek volt. Már előre tudtam, hogyha nagyobb lesz, a lányok csak úgy olvadozni fognak utána. Egy kis idő után, Adam halk szuszogását hallgatva engem is elnyomott az álom.

Zihálva riadtam fel, testem verejtékben fürdött, szívem pedig őrült vágtában dobogott. Rögtön könnyek lepték el a szemem, és egész testemben remegtem. Emlékeztetnem kellett magam, hogy az egész csak egy álom volt. Egy szörnyű rémálom. Még mindig a szobámban feküdtem, Adam pedig mélyen szuszogott mellettem. Nagy levegőket véve próbáltam megnyugtatni magam, de Harry hiánya hirtelen szinte már felemésztett. Ha ő velem lett volna, már egy meleg ölelésétől is jobban éreztem volna magam, egy csókja pedig mindent elfelejtetett volna velem. Rémálmomat nem bírtam kiverni a fejemből, ahogy Adamre néztem, csak az jutott az eszembe, hogyan ült ott az árvaház sarkában kisírt szemekkel és apát várva, aki már meghalt. Majd Harry szemeiben ülő mély szomorúság jutott az eszembe, ahogy csalódottan és végtelenül elkeseredetten ült nagy tölgyfa törzsének támaszkodva. Hirtelen Harry délutáni szavai ugrottak be. Látni fogod, hogy amit magad után hagysz, egy igazi pokol lesz. De nem lehet ez a jövő. Apa nem halhat meg, Adam sem kerülhet árvaházba, Harry pedig, akit annyira szeretek, nem kerülhet ilyen állapotba, nem törhet így össze. Vagy Harrynek talán mégis igaza volt a délután? Ha én elmegyek, minden összeomlik? Talán tényleg harcolnom kéne? De annak meg lenne egyáltalán értelme? Kétségbe voltam esve, mint álmomban is, és nem tudtam, melyik a helyes út. Annyira vonzott, hogy csak boldogan eltöltöm a hátralévő hónapjaimat és nyugodtan elmegyek, de most rájöttem, hogy talán a halál mégsem lesz olyan békés, ha szeretteim csak szenvedni fognak utána. A másik úttól viszont féltem. Rettegtem a kezelésektől, az esetleges műtéttől, de legfőképpen a csalódástól, hiszen esélyem a gyógyulásra nagyon csekély volt. 

Még órákig forgolódtam az ágyamban zavaros gondolatokkal a fejemben, a kezelés melletti és elleni érveket gyűjtöttem, hogy megoldást találjak végre. Végül csak hajnalban bírtam elaludni, mikor meghoztam a döntést, és már csak abban mertem reménykedni, hogy a helyes utat választottam.

Reggel arra ébredtem, hogy az én imádnivaló kisöcsém apró ujjacskájával az arcomat bökdösi, majd édesen kuncog. Mosoly ült ki arcomra, mikor szememet kinyitva tekintetünk összetalálkozott.

- Jó reggelt! – köszöntem vidáman, és tudtam, hogy kedvemet már semmi nem szegheti. Nyugodt voltam, tegnapi kétségbeesésemnek már hűlt helyét sem láttam, mert egyre biztosabb voltam abban, hogy megtaláltam a legjobb megoldást. Gyorsan írtam Sarah-nak egy sms-t, mi szerint azonnal beszélnünk kell, majd Adamet az ölembe véve kipattantam az ágyból, és a konyhába siettem. Alig, hogy Dorota elkészítette a reggelinket, Sarah máris berobbant az ajtón.

- Megjöttem! – jelentette ki kissé zihálva, amiből arra következtettem, hogy tényleg sietett hozzám.

- Köszi, hogy ilyen gyorsa ideértél – mosolyodtam el.

- Ez csak természetes – vonta meg a vállát közömbösen. – Na, de most halljam, miért rángattál ide!

- Úgy döntöttem, hogy elvállalom a kezeléseket. Rájöttem, hogy meg kell adnom magamnak a lehetőséget a gyógyulásra, még ha csak egy nagyon kis esély is van rá – jelentettem ki határozottan.

- Na, végre! – sóhajtott fel. – Úgy tűnik, mégis bejött Bodri terve.

- Igen, be – mondtam halkan. Eszembe jutott Harry, és hirtelen bűntudatom lett, amiért olyan csúnyán bántam vele tegnap. Elhatároztam, hogy mielőbb bocsánatot fogok kérni tőle. – Torquay még mindig elképesztő – jegyeztem meg. 

- És mit csináltatok? – kérdezte kíváncsian Sarah, miközben beleharapott az egyik pirítósomba.

- Felültünk az óriáskerékre, hatalmasakat sétálgattuk, aztán egyik este elmentünk meglátogatni a tábort. Nem változott ott semmi – meséltem lelkesen. – Harry szervezett egy gyönyörű tábortüzes vacsorát a tengerparton. Olyan tökéletes és romantikus volt… - áradoztam szerelmesen.

- El kell ismernem, Bodri ez egyszer kitett magáért – bólintott elismerően, és mivel éppen Harryről volt szó, így nagy bóknak számított mindez Sarah szájából. – Szóval akkor jöhetnek a kezelések.

- Igen – bólintottam a lehető legelszántabban. – Még ma elmegyek Dr. Jacksonhoz. Elkísérnél? – kérdeztem reménykedve.

- Ez nem kérdés – bólintott egy nagyot Sarah. – Már mindenki nagyon aggódott miattad, örülök, hogy végre megjött az eszed – mosolyodott el.

Reggeli után sietve kezdtem el készülődni. Ideges voltam, hogy újból a kórházba kell mennem, mert a hideg is kirázott attól a környezettől. Féltem, hogy talán már túl késő lesz, hogy annyit vártam a kezelésekkel, hogy állapotom rohamosan romlott és már semmi értelme nem lenne elkezdenem őket, pont mikor végre elhatároztam magam mellettük. Őszintén szólva, reményem még mindig csak nagyon csekély volt azzal kapcsolatban, hogy meggyógyulhatok, de harcolni akartam, mert Harrynek igaza volt. Csak magara gondoltam, hogy számomra mi lenne a legkönnyebb, önző voltam. Rájöttem, hogy gyávaság lenne megfutamodni és be kell bizonyítanom az embereknek, akik mellettem állnak, hogy támogatásuk nem hiábavaló. Meg akartam mutatni Harrynek, hogy mennyire is szeretem őt és, hogy harcolni fogok értünk, a szerelmünkért.

Mielőtt elindultunk volna Sarah-val a kórházba, muszáj volt felhívnom apát, hogy nem megyek ma be dolgozni. Barátnőm már türelmetlenül várt rám, mikor még gyorsan megcsörgettem apa számát.

- Jó reggelt! – köszönt vidám hangon, mikor fogadta hívásomat. – Elindultál már a stúdióba? – kérdezte.

- Szia, Apa! Pont erről akartam veled beszélni – kezdtem, remélve, hogy nem lesz nagyon dühös.

- Hallgatlak.

- Nem lenne probléma, ha nem mennék ma be dolgozni? Sarah-val együtt elmennénk a kórházba. Úgy döntöttem, hogy elvállalom a kezeléseket – mondtam.

- Igazán? – Hangjából még így a telefonon keresztül is hallatszódott az meglepettség és a megkönnyebbülés. – Ez csodálatos! – mondta boldogan.

- Akkor nem gond? – kérdeztem újból.

- Nem! Természetesen nem. Majd megoldjuk, ne aggódj! – nyugtatott meg. – Melyik kórházba fogtok menni? – érdeklődött.

- A közkórházba, ahol már ezelőtt is voltam, Dr. Jacksonhoz – tájékoztattam.

- Nem szeretnélek belekényszeríteni semmibe sem, de nemrég hallottam arról, hogy a St. George kórház lenne a legmegfelelőbb számodra. Ez egy magánklinika és egészen közel is van hozzánk. Az ellátás kitűnő és ott dolgozik az orvosod is, akihez annyira ragaszkodsz – győzködött.

- Rendben – egyeztem bele rögtön.

- Akkor mindjárt el is küldöm a címet – mondta lelkesen. – És Harry tud már róla? – kérdezte valamivel komolyabban.

- Nem, még nem beszéltem vele – válaszoltam közömbösen. – Majd csak akkor szólok neki is, ha többet megtudtam.

- Ash, tudod, hogy nem szeretnék beleszólni a kapcsolatotokba, de észrevettem, hogy Harry nem aludt nálunk az éjszaka és furcsállottam a dolgot, főleg, hogy mostanában sülve-főve együtt vagytok. Minden rendben van köztetek? – kérdezte kissé aggódva.

- Kicsit összevesztünk tegnap délután, de nem történt semmi olyan, amit egy beszélgetéssel ne tudnánk megoldani – nyugtattam meg.

- Akkor jó – mondta és hallottam a hangján, hogy elmosolyodott.

- Rendben, Apa, akkor kérlek, küldd át a címet, hogy minél hamarabb indulni tudjunk – kértem.

- Amint letettük a telefont – biztosított. – Csak még azt szeretném, hogy tudd, én nagyon büszke vagyok rád. Olyan erős és hatalmas szívű nő lettél, mint amilyen édesanyád volt – mondta halkan, meghatódva.

- Köszönöm – suttogtam, miközben apró mosoly húzódott a számra. – Szeretlek, Apa! – köszöntem el, mert féltem, hogy mindketten túlságosan is elérzékenyülünk.

- Én is téged – válaszolta, majd bontotta a vonalat.

Lassú, remegő léptekkel sétáltam végig a hatalmas magánklinika folyosóin Sarah-val az oldalamon. Apának igaza volt, ez a környezet sokkal kellemesebb volt, mint a közkórházban és a fertőtlenítő büdös szaga is elviselhetőbb volt.

- Bemenjek veled? – kérdezte Sarah Dr. Jackson rendelője előtt.

- Nem, azt inkább egyedül beszélnék a dokival – mondtam.

- Rendben, akkor itt kint megvárlak – mosolygott rám biztatóan, majd leült egy kis műanyag székre a váróban.

Remegő kezekkel nyitottam be Dr. Jackson rendelőjébe. Reggel, mikor időpontot akartam kérni, az asszisztensnő azt mondta, hogy csak nyugodtan menjek be, mikor megérkeztem. Nem tudom, apa mennyit fizethetett a kórháznak, de nem minden beteg kap ilyen szolgáltatást az biztos.

- Jó napot! – köszöntem gombóccal a torkomban, mikor beléptem a kis helyiségbe.

- Á, Miss Higgins! Fáradjon csak beljebb! – hívott Dr. Jackson az asztala mögül, mosollyal az arcán.

- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadni tudott – léptem közelebb.

- Üljön csak le! – mutatott a doki a vele szemben lévő székek egyikére.

- Köszönöm – biccentettem, majd helyet is foglaltam.

- Nos, akkor, Miss Higgins, végül a kezelések mellett döntött? – kérdezte.

- Igen, de előtte szeretnék megtudni pár dolgot.

- Mit szeretne tudni? - kérdezte készségesen. 

- Például azt, hogy mennyi esélyem van a gyógyulásra, ha egyáltalán még elkezdhetjük a kezelést. Vagy, hogy milyen kezelésről lenne is szó? És milyen hatással lenne az rám? – kérdeztem egyetlen levegővel.

- Egyszerre csak egy kérdést – szólt rám Dr. Jackson mosolyogva.

- Sajnálom – mosolyodtam el bocsánatkérően. – Akkor először is. Még megkaphatom a kezeléseket, vagy túl későn hoztam meg a döntést?

- Ezt sajnos egyelőre nem tudom megmondani, el kéne végeznünk előtte egy-két vizsgálatot – válaszolta. – Azután tudok csak pontosabb tájékoztatást adni. A leletek alapján pedig majd megbeszélhetjük, hogy milyen kezelés lenne ideális az ön számára és, hogy mik lesznek ennek a mellékhatásai.

- Értem – bólintottam. – És akkor mikor lehetne elvégezni ezeket a vizsgálatokat? – kérdeztem idegesen. – Sajnálom, hogy ennyire sürgetem, de szeretném tudni, hogy van-e még egy nagyon pici esélyem is – magyarázkodtam.

- Megértem, Miss Higgins – mosolygott rám kedvesen. – Van ma ideje? Akár most is elvégezhetnénk a vizsgálatokat – ajánlotta.

- Az szuper lenne – csillant fel a szemem.

- Rendben, akkor menjen a 207-es vizsgálóba és ott hivatkozzon rám, én pedig majd megsürgetem a laborosokat, hogy még ma megkapjuk az eredményt. Akár itt is megvárhatja őket a klinikán – ajánlotta. Igen, már kétség sem fér hozzá, apa valakit nagyon lefizetett.

- Oké, akkor megvárom – bólintottam, és felálltam a székről. – Köszönöm, Dr. Jackson – mosolyogtam kedvesen a dokira, majd kiléptem a rendelőből. Sarah még mindig ugyanazon a széken ült és egy magazint olvasgatott, de mikor meghallotta a zár kattanását, felkapta a fejét és felpattant a székről.

- Na, mit mondott? – sürgetett kíváncsian.

- Nem tudott még semmi biztosat, a 207-es vizsgálóba kell mennem, hogy kiderüljön, hogy még nem késő-e megkapnom a kezeléseket – válaszoltam.

- Rendben, akkor siessünk! – karolt belém, majd sietve az említett vizsgáló felé húzott. Gyorsan túl lettem a vérvételen és minden egyéb vizsgálaton, de a legnehezebb rész csak ezek után következett. A hosszú várakozás. Idegtépő órákig ültünk a folyosón, próbáltam elvonni a figyelmemet a váróban kihelyezett szennylapokkal, de sajnos az sem tartott sokáig. Lementünk a kantinba és ittam egy teát, míg Sarah valami sütit evett, és folyamatos csacsogásával próbálta lekötni a figyelmemet. De az idegőrlő várakozás után végre Dr. Jackson asszisztense a nevemet szólította, és a rendelőbe hívott.

- Akkor megvannak az eredmények? – kérdeztem idegesen, miközben helyet foglaltam a dokival szemben.

- Igen-igen – bólogatott, miközben teleírt lapokat tanulmányozott, valószínűleg a leleteimet.

- Akkor még lehetségesek a kezelések? – kérdeztem idegesen.

- Miss Higgins, az állapota nem romlott annyit az elmúlt hetekben, ami ezt megakadályozná – nézett fel rám, én pedig megkönnyebbülve hátradőltem a székben.

- Akkor ez jót jelent, igaz? – kérdeztem reménykedve.

- Igen, bár az állapota romlott, amire számíthattunk is. – Szavai hallatán egy kis bűntudat kezdett el mardosni belülről, de inkább próbáltam a dokira figyelni. – Kemoterápiás kezelést javasolnék, amit ciklusosan kapna meg, itt a kórházban. Pár órára kellene befeküdnie, amíg az infúzió lemegy.

- És milyen mellékhatásai lennének? – kérdeztem.

- Előfordulhat hányás, hasmenés, szájkiszáradás, vagy akár vérszegénység és hajhullás is, de a tudomány nagyon sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, így a mellékhatások nagy részét már gyógyszerekkel enyhíteni tudjuk – magyarázta.

- Milyen sűrűn lennének a kezelések? – kérdeztem tovább.

- Az első kezelés után célszerű lenne egy héten belül elvégezni a másodikat, majd utána egy pár hetes szünet következne, hogy a szervezete regenerálódni tudjon – válaszolta.

- És mennyi az esélye, hogy érnek valamit a kezelések?

- Ez nem lehet előre megmondani. A gyomorrák egy elég agresszív daganat és a kemoterápiák legtöbb esetben csak a beteg életét tudják meghosszabbítani – nézett rám sajnálkozóan.

- Rendben – sóhajtottam, mert elfogyott az összes kérdésem. – És mikor kezdhetnénk az első kemot?

- Evett valamit mostanában? – kérdezte a doki.

- Nem igazán – ráztam meg a fejem. – Csak otthon reggeliztem mielőtt idejöttünk volna és az előbb ittam egy teát.

- Akkor akár már most is belevághatnánk az első kezelésbe – ajánlotta.

- Te-tessék? Én nem is tudom… - dadogtam ijedten.

- Akarja a kezelést, igaz? – húzta fel a szemöldökét.

- Igen, de ez túlságosan is gyors nekem. Nem vagyok felkészülve – ellenkeztem.

- Miss Higgins, minden perc számít, ezt maga is jól tudja. A kemoterápiára nem lehet felkészülni, csak megszokni. Nincs értelme tovább húzni a dolgot, már így is elég időt vesztegettünk el – győzködött.

- Hát nem is tudom… - nyeltem egy nagyot. – Legyen – sóhajtottam.

- Akkor szólok is egy nővérnek, aki előkészít majd egy szobát az ön számára – kezdett intézkedni.

- És mennyi ideig tartana ez az egész? – kérdeztem, miközben felálltam a székről.

- Pár óra alatt lefolyik az infúzió, este már otthon is lehet – válaszolta.

- Telefonálhatnék még gyorsan egyet? – kérdeztem kivéve táskámból a mobilomat.

- Természetesen, azután pedig menjen az ezzel a rendelővel szemben lévő vizsgálóba, ahol felkészítik önt a kemoterápiára – utasított. – Nemsokára majd én is benézek magához – ígérte. Sietve hagytam el a rendelőt és szinte még teljesen le voltam sokkolva. Sejtettem, hogy nemsokára meglesz az első kezelés, de hogy ilyen hamar, azt nem is gondoltam volna. Nagyon hirtelen jött az egész, de talán így is lesz a legjobb, legalább nem izgulom túl a dolgot.

- Na, mit volt? – kérdezte Sarah rögtön, mikor kiléptem a folyosóra.

- Dr. Jackson máris el akarja kezdeni az első kemoterápiát – tájékoztattam kicsit összeszedve magam.

- Ilyen hamar? – csodálkozott el ő is.

- Igen – bólintottam. – Megtennéd nekem, hogy elhozol nekem pár dolgot otthonról, amire szükségem lehet – kértem.

- Ez csak természetes – bólintott és indulni akart.

- Sarah - szóltam utána -, azt hiszem, én félek – vallottam be.

- Ó, Ash – ölelt át. – Ne aggódj, én melletted leszek egészen végig. Elmegyek hozzátok, de a kezelés kezdetekor már fogni fogom a kezed.

- Köszönöm – suttogtam.

- Ígérem, sietek – mondta, majd elhúzódott ölelésünkből és egy biztató mosolyt villantva felém el is tűnt a folyosó sarkán. Ezután az első dolgom volt, hogy Harryt hívjam. Nem tudtam, hogy mennyire lehet dühös rám, vagy, hogy neheztel-e egyáltalán, de azt akartam, hogy tudja, hogy már nem vagyok önző és, hogy harcolni fogok. Emellett pedig azt sem tudtam, hogyan fogom viselni az első kezelést, talán szükségem lesz rá Sarah támasza mellett. Viszont nem bírtam elérni őt, mert telefonja ki volt kapcsolva. Ezután apát csörgettem, de az ő mobilja is hasonló állapotban volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan nagyon el vannak foglalva a munkával, így nem hívtam már senki mást és nagyot sóhajtva, erőt véve magamon bekopogtam a vizsgálóba.

Sokszor hallottam már, hogy a kemoterápia egyáltalán nem kellemes, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire szörnyű. Sarah végszóra esett be a kórterembe, ahol csak egyedül feküdtem, majd bekötötték az infúziót és már csak várni kellett. Az első perceket nagyon jól tűrtem és azt hittem, hogy a sok rémisztgetés csak hazugság volt, de negyed óra után émelyegni kezdett a gyomrom és kiadtam magamból a reggelimet. Mégsem könnyebbültem meg és hányingerem egyre súlyosbodott. Testem verejtékben fürdött, a sok hányás elszívta az összes energiám, bár igazából már nem volt bennem semmi. Összegömbölyödve görcsösen fájó hasamat szorongattam, mert hiába adagolták nekem a gyógyszereket, azok cseppet sem enyhítették rosszullétemet. Sarah viszont végig mellettem volt és hátrafogta a hajam, mikor kellett. Próbálta minél jobban megkönnyíteni a helyzetemet azzal, hogy lekötötte a figyelmemet kisebb-nagyobb sikerrel. Párszor még próbáltam hívni Harryt és apát, de telefonjuk még mindig ki volt kapcsolva, ezért nem is zavartam őket tovább, különben sem volt már erőm a kezembe venni a telefonomat. Azt hiszem, életem legszörnyűbb óráit életem át, miközben a percek csigalassúsággal teltek, de végül csak lefolyt az infúzió, és mintha a gyógyszerek is hatni kezdtek volna. Dr. Jackson, ahogy ígérte is, meglátogatott és sajnálkozó tekintettel nézte szenvedésemet. Állítása szerint ez majd pár kezelés után javulni fog, de ezzel nem igazán tudott megnyugtatni. Látta, hogy mennyire megviselt a kemoterápia, ezért azt tanácsolta, hogy maradjak a kórházban az éjszakára. Ajánlatát rögtön el is fogadtam, mert tudtam, hogy felülni az ágyban is nehézséget jelentene, nemhogy még hazavezetni.

- Valamivel jobban vagy már? – kérdezte Sarah.

- Mondhatni – mondtam halk, elhaló hangon. Ekkor már a rosszullétem szinte teljesen elmúlt, csak hányingerem nem csillapodott egészen és szörnyű ízt éreztem a számban.

- Szükséged van valamire? – kérdezte együttérző szemekkel.

- Nem. Csak fáradt vagyok – suttogtam erőtlenül, mikor hirtelen Sarah telefonja megszólalt, de egyszerűen csak kinyomta. – Nem veszed fel? – kérdeztem.

- Nem – vonta meg a vállát. – Csak Horan volt az, majd később visszahívom.

- Terveztetek mára valamit? – kérdeztem álmosan.

- Csak filmezést nála, de itt most jobb helyen vagyok – mosolyodott el.

- Miattam nem kell lemondanod a randitokat – győzködtem.

- Nem is lenne igazi randi – vonta meg a vállát. – Különben is, neked most nagyobb szükséged van rám.

- Sarah, menj csak nyugodtan – mosolyodtam el erőtlenül. – Én már megleszek. Csak kialszom magam és holnapra le is felejtem az egészet – győzködtem, habár tudtam, hogy ezt a délutánt nem fogom egykönnyen kiverni a fejemből.

- Nem kell játszanod a hőst, Ash – húzta fel a szemöldökét.

- Nem is! – ellenkeztem. – Kérlek, Sarah, menj el a randira, különben egész életemben lelkifurdalásom lesz miatta.

- Rendben, de ha kell valami, azonnal szólsz! – figyelmeztetett.

- Oké – bólintottam egy aprót. – Csak siess, mert elkésel! – sürgettem.

- És Harryvel mi legyen? – kérdezte miközben felállt az ágyam melletti székről.

- Ne szólj neki - kértem, mert el tudtam képzelni, hogyan is festhetek most. – Nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson – mondtam, mire megértően bólintott.

- Csodállak, Ash – nézett még vissza az ajtóból. – Bárcsak én is ilyen erős lehetnék, mint te – mondta halkan, mire egy halvány mosollyal válaszoltam, majd Sarah már el is tűnt a folyosón.

A kezelés minden energiámat kiszívta a testemből, de még az utolsó erőmmel feltápászkodtam az ágyból, kivánszorogtam a fürdőbe, majd a fogkefémmel és egy kis fogkrémmel eltüntettem a hányás okozta szörnyű ízt a számból. Megmostam verejtékes arcomat, majd már csak arra vártam, hogy végre mély álomba merülhessek. A kemoterápia szörnyen megviselt, arcom sápadtabb és nyúzottabb volt, mint valaha, míg szemeim alatt szörnyű karikák éktelenkedtek. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy többet foglalkozzak magammal, így csak visszacsoszogtam a kórterembe, amit már csak a hold ezüstös fénye világított meg, és nyakig betakarózva hunytam le a szemeimet. Épp, mikor már az Álomvilág küszöbén voltam, hallottam a kórterem ajtajának nyílását. Azt hittem, Sarah jött vissza, de nem volt már ahhoz sem erőm, hogy kinyissam a szemem és leszidja, amiért nem Niall-lel van éppen. Viszont pár pillanat múlva megéreztem egy ismerős, férfias kezet, ahogy puha ujjbegyeivel a fülem mögé tűri egy-két kósza hajtincset, majd gyengéden végigsimít arcomon. Hirtelen megnyikordult a szék mellettem, jelezve, hogy látogatóm leült az ágyamhoz, majd meleg kezeit az enyémekre helyezve összekulcsolta ujjainkat. Lassan, remegve nyitottam ki szemeimet, és azokkal a jól ismert smaragdzöld szemekkel találkoztam, mikben most annyi aggódás és bűntudat csillogott.

- Szia – suttogtam elhalóan, de halvány mosolyra húzódott a szám.

- Szia – mondta halkan és viszonozta mosolyomat, hogy édes gödröcskéi előbukkantak. – Hogy érzed magad? – kérdezte.

- Jól vagyok – vontam meg a vállam érzelemmentesen. – És te?

- Én is – bólintott, majd összeráncolta szemöldökét. – Az időnk is nagyon szép, nem gondolod? 

- Aham – bólintottam értetlenül. Beszélgetésünk kezdett egyre kínosabb lenni.

- Akkor most hogy már minden lehetséges közhelyet ellőttünk, elmondhatnád, hogy valójában hogy vagy. Milyen volt a kezelés? – kérdezte lágy tekintettel. Éreztem, ahogy falam könnyedén leomlik, és könnyek kezdték mardosni a szemem.

- E-ez borzalmas volt… - Könnyeim lassan lefolytak az arcomon nedves foltot hagyva a párnámon, miközben erősen szorítottam Harry kezét. – É-én nem tudom, hogy kibírom-e még egyszer… - csuklott el a hangom és zokogásban törtem.

- Ssh, Ash… - ölelt magához, én pedig szorosan karoltam át a nyakát, mintha az életem múlna rajta. – Semmi baj… Már vége van… - lehelt egy puszit egy arcomra, miközben nyugtatóan a hajamat simogatta. – Sajnálom, hogy elkéstem és nem voltam melletted – suttogta a fülembe, de csak megráztam a fejem, hiszen megértettem őt. Nem hagyhatja ott a munkáját miattam.

- Bocsáss meg, hogy nem hallgattam rád előbb – szipogtam ingébe.

- Ez már nem számít. A lényeg az, hogy végül meggondoltad magad – mondta gyengéden.

- Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem tegnap – néztem fel rá könnyes tekintettel. – Mindenben igazad volt. Önző voltam és csak magamra gondoltam. Nem foglal… - kezdtem, de szinte azonnal leállított.

- Nem, nem mondtam igazat – rázta meg a fejét. – Nem önző voltál, sosem tudnál az lenni. Csak féltél és kétségbe voltál esve.

- De azt mondtad… - értetlenkedtem.

- Sok szörnyű és alaptalan dolgot vágtam hozzá a fejedhez tegnap, de csak azért, mert ezt kellett mondanom.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam össze a szemöldököm.

- Emlékszel, mikor a minap elrohantam tőletek?

- Igen, mikor szervezted az a csodás vacsorát – bólintottam megmosolyogva a szép emléket. Fáradt voltam, másra sem vágytam csak egy kiadós alvásra, de kíváncsian hallgattam mondanivalóját. 

- Pontosan. Aznap délután nem magamtól találtam ki Torquayt. Miután eljöttem tőletek, az első dolgom volt, hogy felkerestem az orvosod.

- Te beszéltél Dr. Jacksonnal? – csodálkoztam.

- Természetesen. Muszáj volt mindent megtudnom a betegségedről, hogy segíteni tudjak neked. Akkor mondta az orvos, hogy milyen súlyos az állapotod és, hogy minél hamarabb el kéne kezdeni a kezeléseket, de te annyira makacs voltál – sóhajtott fel. – Tudtam, hogy meg tudnálak puhítani, de ahhoz idő kellett volna, én viszont nem kockáztathattam meg, hogy még több nap vagy hét teljen el eredmény nélkül, mialatt csak még jobban romlik az állapotod. A hétvégén többször próbálkoztam még, hogy rávegyelek a kezelésekre, ezért is találtuk ki Sarah-val a torquay-i kirándulást, de nem igazán hatott rád a szép szó. Tudtam, hogy keményebben kell majd szólnom hozzád. Ismerlek és tudom, hogy a lelkiismeretednél hathatok rád a legjobban. Tisztában voltam vele, hogy talán nem sikerül és megutálsz, talán még lehet, hogy el is hagysz, de attól még jobban féltem, hogy kifutok az időből, ezért meg kellett tennem. – Elképedve hallgattam végig Harryt, és hirtelen minden, amit mondott, más értelmet nyert.

- É-én azt hittem, hogy már nem szeretsz annyira, mint régen és csalódtál bennem – mondtam zavartam.

- Ó, butus Ash – mosolygott rám szeretetteljesen. – Minden tetteddel csak azt éred el, hogy még jobban beléd szeressek. El sem tudod képzelni, milyen bűntudat mardosott, mikor kimondtam azokat a szörnyűségeket. Nagyon nehéz volt tartanom magam, mikor láttam, hogy mennyire összetörtél szavaim után – sütötte le a szemét elszégyellve magát. Kezemet az arcára simítottam, mire fejét elfordítva, lehunyt szemekkel egy puszit lehelt tenyerembe. – Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem akarok többet hazudni neked – vallotta be. – Újra megtenném és egy percig sem gondolkoznék rajta, ha tudnám, hogy ezzel elérem, hogy ne add fel, még akkor is, ha elhagysz. Inkább élek távol tőled, mint nélküled ebben a világban.

- Harry, elvállaltam a kezeléseket, de ne felejtsd el, hogy ez még nem jelenti azt, hogy minden rendben lesz. Még így is nagyon kevés az esélye, hogy meggyógyulok – figyelmeztettem.

- Tudom – bólintott szomorúan. – És pont ezért tudnod kell, hogy nagyon büszke vagyok rád. Tudtam, hogy nem fogok benned csalódni. Erősebb vagy, mint gondolnád – nézett rám meleg szemekkel.

- Ez a kezelés szörnyű volt. Soha életemben nem éreztem még ilyen borzalmasat – vallottam be. Harry bátorítóan megszorította ujjaimat és egy puszit lehelt kézfejemre. – De még ezerszer is átmennék rajta, ha ez azt jelentené, hogy csak pár nappal is, de több időt tölthetek veled – mosolyodtam el őszintén.

- Annyira szeretlek, Ash – suttogta szerelmesen, és egy lágy csókot nyomott ajkaimra.

- Én is szeretlek – motyogtam álmosan. - Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy rosszul döntsek.

- Sosem hagynám. Még akkor sem, ha néha ilyen kemény módszerekkel kell rád hatnom – mondta, mire fáradtan felnevettem. – Nincs szükséged valamire? Nem vagy rosszul? – kérdezte gondoskodással a szemében.

- Van egy kis hányingerem, de főleg csak nagyon fáradt vagyok – mondtam, és harcolnom kellett, hogy nyitva tudjam tartani szemeimet.

- Szólok egy nővérnek, hogy hozzon valami gyógyszert – állt fel, de a keze után kaptam.

- Ne, ne menj el! – kértem kissé kétségbeesetten. Annyira hiányzott már nekem, nem akartam, hogy egy percre is távol legyen tőlem. – Nem olyan rossz már. Csak ki kell pihennem magamat – bizonygattam.

- Rendben – bólintott és visszaült mellém. – Akkor csak aludj, és szólj, ha szükséged van valamire.

- De nem mész el, ugye? – kérdeztem nyugtalanul.

- Egy percre sem hagylak egyedül – húzta halvány mosolyra a száját. – Ne aggódj, most már végig veled maradok – ígérte. Rögtön megnyugodtam, de többé már nem tudtam kontrolállni fáradtságomat, és lassan lecsukódtak a szemeim. Hallottam, ahogy Harry cipői a padlón koppannak, majd éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, mire kicsit arrébb húzódtam, hogy az én Göndöröm könnyen elférjen mellettem. Mellkasára húzott, és finoman hátamat simogatta, míg én szorosan öleltem derekát, hogy biztosan nem tűnjön el, míg én alszom.

- Jó éjt, Gyönyörű – suttogta a fülembe, nekem pedig nem is kellett sok és mély álomba merültem.