Már lassan két hónap is elmúlt a szörnyűnek ígérkező, de összességében mégis jól végződő parti óta. Ez a kis idő szinte pillanatok alatt elszállt, és mire felfogtam volna, már be is köszöntött a tél. Az idő nagyon hűvös volt - a hőmérő még nappal is mínuszt mutatott -, de Londonhoz nem méltóan száraz is. A meteorológia eddig még idénre sem ígért fehér karácsonyt, habár az ünnepig már csak napok voltak hátra. Harryvel azt terveztük, hogy egy napot az én családommal, egyet pedig az övével töltünk. Azt hiszem, még sosem vártam ennyire ezt a kis időt, hiszen nemrég még az sem volt biztos, hogy lesz-e annyi időm, hogy életemben először Harryvel töltsem kedvenc ünnepemet. De a napok múlásával egyre nagyobb esélyt láttam arra, hogy ennyi kedvezményt talán még kapok a Sorstól. A kemoterápiákra természetesen rendszeresen jártam, mindent úgy tettem, ahogy azt Dr. Jackson előírta, mégis rá kellett döbbennem, hogy többé nem szabad magamban őriznem a remény egy szikráját sem, miszerint meggyógyulhatok, hiszen éppen két hete kaptam a kezembe legújabb leleteimet, miszerint a kezelések ellenére állapotom folyamatosan romlik. Ennek ellenére egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy félbehagyjam őket, mert habár az egészségemet nem is kapom vissza, de időt még nyerhetek velük, hiszen letelt a Dr. Jackson által megjósolt két hónap, és a körülményekhez képest egyelőre elég jól érzem magam. Mindezek ellenére rosszulléteim egyre gyakoribbak és elviselhetetlenebbek lettek. Mióta apa egyik nap ünnepélyesen bejelentette, hogy a fiúk legújabb albuma teljesen elkészült, és a CD azóta már a boltokba is került, ami miatt a fiúk egy kis szünetet kaptak a következő turné előtt, azóta Harry minden egyes percét nekem szenteli, és egy pillanatra sem téveszt szem elől. Az összes rosszullétem alatt velem volt, még az éjszaka közepén is. Ilyenkor nem győztem bocsánatot kérni tőle, amiért álmát megzavartam, de ő csak egy lágy puszit lehelt homlokomra, majd biztosított, hogy tulajdonképpen nem miattam ébredt fel, hanem csak, mert hiányoztam mellőle az ágyból, és nem szeret nélkülem aludni. Habár előtte mindig próbáltam tartani magam, mégis csak nehezen tudtam palástolni szörnyű fájdalmaimat, miken a gyógyszerek szinte már semmit nem enyhítettek. Ezek mellett a régebben borzasztónak vélt kemoterápiák kellemetlenségei már eltörpültek, és szinte megszoktam őket. Sokszor nem is szóltam Harrynek egyre gyakrabban előforduló fájdalmaimról és a gyógyszerek értelmetlenségéről, ő abban a tudatban van, hogy az általa látott rosszulléteken kívül szinte semmit bajom. Emellett az utóbbi időben még többet fogytam annak ellenére is, hogy Harry szorgalmasan etetett, akárcsak egy kisgyereket, mégis lassan kezdtem hasonlítani egy csontvázhoz. Egyik reggel sírva rogytam össze a gardrób nagy tükre előtt kiálló csontjaim láttán, de Harry karjaiban gyorsan sikerült megnyugodnom. Édes szavakat súgott a fülembe, hogy gyönyörű vagyok, a legszebb lány, akit valaha látott, én pedig minden egyes szavát elhittem. Azt mondta, hogy akár még három fejem is lehetne, ha ez azt jelentené, hogy örökre vele maradok. Nem akartam gyengének mutatkozni, de mégis sokszor összeomlottam. Harry végig férfiasan tartotta magát előttem, de néha észrevettem a fájdalmat a szemében egy-egy rosszullétem vagy kezelésem alatt. Ügyesen elrejtette előlem érzelmeit, de tudtam, hogy neki is legalább annyira fáj, hogy lassan elveszít engem, mint nekem a gondolat, hogy itt kell nemsokára hagynom mindent, ami kedves a számomra. Harry sokszor mondogatta, hogy még van remény a gyógyulásomra, de igazából mindketten tudtuk, hogy ez csak ámítás. Mindezek ellenére talán furcsa, de mégis boldog voltam. Az elmúlt hetekben megtanultam értékelni még a legapróbb dolgokat is. A napsütést, a finom illatokat, a családommal töltött minden egyes percet, a barátaim közelségét, Harryt, a csókjait és a szerelmét. Már tudom, hogy minden egyes szavának, érintésének mekkora jelentősége van, és csak arra vágytam, hogy halmozzon el édes bókjaival, és vággyal teli pillantásaival vegyen le a lábamról, ameddig csak lehet. Én pedig nem győztem köszönetet mondani neki – még, ha nem is szavakkal -, amiért szerelmével tökéletessé teszi nehéz napjaimat. Érte még azt is képes voltam eltűrni, mikor Vanessa látogatást tett nálunk. Persze, nem volt szüksége meghívásra, mert saját kulcsával könnyen be tudott jutni a házba, amit nem is igazán akart visszaszolgáltatni Harrynek. Az egyetlen pozitívuma a dolognak az volt, hogy elég keveset járt nálunk mostanában, talán a munkája miatt, de nem is nagyon izgatott a dolog mindaddig, amíg nem nálunk töltötte az idejét.

Mostanában egyre több időt töltöttem a családommal is, apával a viszonyunk jobb nem is lehetett volna, amiben Harry is támogatott. Nem akart magának kisajátítani, de azt sem szerette, ha távol voltam tőle, azért általában velem tartott egy-egy hazalátogatás alkalmával, hiszen tökéletesen jól kijött a családommal, Adam egyenesen imádta őt. Minden annyira tökéletes volt, ezért nem is próbáltam a nehéz jövőre gondolni, csak egyszerűen eléveztem a pillanatot.

Ma reggel is, még mielőtt kinyitottam volna szemeimet, máris mosoly húzódott a számra. Már csak azért boldog voltam, hogy aznap reggel is felébredtem, nem mellesleg Harry ölelő karjai között. Izgatott voltam, hiszen két nap múlva karácsony, és Harryvel mára beszéltük meg a fa beszerzését. Teljesen kipihent voltam, mert az éjszakát sikerült rosszullét nélkül átvészelni, csak a szokásos gyengeség éreztette velem, hogy valami nincs teljesen rendben. Óvatosan nyújtózkodtam egyet, hogy Harryt ne ébresszen fel, de tudtam, hogy már ő is fent van, mert egyszer csak szorosabban ölelte derekamat, és egy puszit nyomott a hajamba.

- Jó reggelt! – köszöntem levakarhatatlan mosollyal az arcomon.

- Szia – válaszolta reggeli rekedtes hangján egy kisfiús mosoly kísértében, mire önkéntelenül is gyorsabban kezdett verni a szívem. Egy lágy csókot nyomott ajkaimra, de nem hagytam, hogy jobban elmélyüljön, és kipattantam az ágyból. – Mi ez a sietség? – kérdezte elégedetlenül, összeráncolt szemöldökkel.

- Hát nem emlékszel, mit ígértél tegnap? – tettem csípőre a kezem.

- De, persze, hogy emlékszem – sóhajtott fel, és felült az ágyban.

- Akkor igyekezz, indulnunk kell! – tapsoltam egyet-kettőt.

- Hova ez a nagy sietség? A karácsonyi vásár egész estig nyitva van – mondta, de halvány mosoly ült ki arcára.

- Az lehet, de még fel is kell díszíteni a fát, és nézelődni is szeretnék majd egy kicsit – soroltam izgatottan. – Csinálok reggelit, te addig próbálj meg felébredni. A konyhában várlak! – nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd lesiettem a földszintre, reménykedve abban, hogy Harry nem fog már visszaaludni. Ez első dolgom volt, hogy bevegyem egyre csak növekvő számú gyógyszereimet, majd főzéstudás hiányában nekiláttam pár szendvics elkészítésének. Éppen elkészültem Harry kávéjával és az én teámmal, mikor a Göndörke lépett be konyhába már teljesen elkészülve. Sima fehér felsője enyhén izmaira simult, tetkói pedig kissé átlátszódtak a vékony anyagon. Mindig is szerettem, ahogy sötét nadrágja feszül vékony lábain, de igazán lecserélhette volna ezt a farmerját egy újra, mert a nadrág mindkét térdénél lyukas volt. Valamiért azonban nagyon ragaszkodott hozzá, pont úgy, mint szétnyűtt fekete csizmájához is. Ezekben a szakadt, elhordott ruhákban, mégis inkább nézett ki modellnek, mint egy egyszerű fiúnak. Gyorsan elkaptam a tekintetemet róla, de kacér mosolyából rájöttem, hogy lebuktam bámulásommal.

- Beszéltem tegnap Lou-val – húzott az ölébe, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Igen? És mit mondott? – kérdeztem kíváncsian, miközben beleittam még forró teámba.

- Korcsolyapályát építtet az udvarába. Tiszta őrült – csóválta meg a fejét mosolyogva.

- Nem is ő lenne! – nevettem fel.

- Talán elmehetnénk hozzájuk a jövő héten, mit gondolsz?

- Az nagyon jó lenne! – válaszoltam lelkesen. – Olyan régen találkoztam már a srácokkal. – Az utóbbi hetekben szinte teljesen bezárkóztunk, csak jól éreztük magunkat a mi közös kis világunkban, de végre jó lett volna egy kicsit kimozdulni, rájönni, hogy rajtunk kívül még mások is léteznek. Ehhez pedig a mai karácsonyi vásáros program tökéletesen megfelelt. – Csak egy probléma van – gondolkoztam el.

- És mégis mi? – kérdezte, miközben beleharapott szendvicsébe.

- Nem tudok korizni – biggyesztettem le alsó ajkamat.

- Én sem – vonta meg a vállát édesen kuncogva, majd egy cuppanós puszit nyomott az arcomra.

- Nem lett volna sokkal egyszerűbb rendelni egy fát? – panaszkodott Harry, mikor kiszálltunk a kocsiból a karácsonyi vásár melletti kis parkolóban.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan? – akadtam ki.

- Most miért? A tavalyi cég, akikkel hozattam, még fel is díszítették – győzködött.

- Nagyon elkényelmesedtél, Harold Szupersztár Styles – böktem oldalba. – A karácsony nem arról szól, hogy megrendeljük a tökéletes fát, és majd hetekig azt nézzük. Hát nem emlékszel, milyen volt még otthon, Holmes Chapelben? Elmegyünk a karácsonyi vásárba, forralt bort vagy meleg teát iszunk, miközben végignézzük az összes kis bódét, aztán együtt kiválasztjuk a fát a legjobb helyen, otthon pedig közösen feldíszítjük. Az egésznek megvan az a meghitt hangulata, amit nem szabad kihagyni – magyaráztam lelkesen, miközben a vásár felé igyekeztünk.

- Tudom, anya minden évben berakta azokat a borzalmas zenéket - nyögött fel Harry.

- Igen, mert az is hozzátartozik. Akármennyire is utálod azokat a zenéket, akkor mégis jókedved lesz tőlük, és hangosan, fejből dúdolod az összes dallamot, miközben a karácsonyi puding és a finom aprósütemények illata lengi be az egész házat – áradoztam.

- Rendben – nevetett fel Harry elragadottságomon. – Akkor kezdjük az első ponttal, és célozzuk meg a vásárt – ajánlotta. Még mindig nem volt elragadtatva az ötlettől, de azon voltam, hogy felidézzem benne a szép emlékeket, és újra megszerettessem vele a karácsony minden szépségét, nem csak az ajándékozást és a hatalmas lakomákat.

Összekulcsolt ujjakkal sétálgattunk végig a kis bódék között, és csak egyszer-kétszer szakadtunk el egymástól, mikor egy-egy szemfüles rajongó kiszúrta Harryt. Az egésznek csodálatos hangulata volt, édes illatok lengték be a nagy teret. Én sajnos forralt bort nem ihattam a gyógyszerek miatt, de egy kis forró teát kaptam helyette, ami jólesően melegítette fagyos ujjaimat. Aztán egy kis kürtőskalácsot is kikönyörögtem, mert nem azzal volt a gond, hogy Harry nem akart volna venni nekem a finomságból, hanem mert hatalmas sor tolongott a sütőbódé előtt. Majd következett a fenyőnk kiválasztása. Annak ellenére, hogy csaknem fél órát álltunk a sorban, mégis mindenkire ráragadt az a békés, szeretetteljes hangulat. Egy idő után, Harry is belejött a dologba, és egy kisgyerek izgatottságával kereste a megfelelő fát. Sikerült kiválasztania a szerinte legtökéletesebbet, de el kellett, hogy szomorítsam őt, mert az általa kiválasztott fenyő olyan hatalmas volt, hogy nehogy nagy luxusterepjárójába, de még a nappaliba sem fért volna el, ezért egy kisebb méretű mellett kellett döntenünk. Meggyűlt egy kis bajunk a fával, míg a vásárból sikerült a nappali közepére felállítani, majd kezdődhetett is a kedvenc részem, a díszítés.

- Oké, akkor Celin Dion vagy Mariah Carey? – mutattam fel a két CD-t.

- Ah, muszáj ezt? – nyögött fel Harry.

- Igen, muszáj – vágtam rá.

- Nem tudom, válassz te – vonta meg a vállát, miközben lerakta a földre a garázsból előhozott karácsonyfadíszeket. Gyorsan beraktam a lejátszóba Mariah Carey Merry Christmas című albumát, majd az ismerős dallamokat dúdolgatva indultam segíteni Harrynek. A megszokott módon először az égőkkel kezdtünk. Én egy székre felállva tekertem körbe a csinos kis fát a világító díszekkel, míg Harry a földről segédkezett. A fenyő olyan hatalmas volt, hogy még így is alig értem el a tetejét. Lábujjhegyen, magasra nyújtóztam a kiszemelt ághoz az égőkkel a kezemben.

- Mindjárt megvan… - koncentráltam erősen. De Harry hiába tartott derekamnál fogva, mert egy pillanat alatt elveszítettem egyensúlyomat, és lezuhantam a székről, szerencsére Harry ölébe, de a Göndörke is megbillent súlyomtól, így mindketten a földön végeztük. Az égősorok a fa helyett körénk tekeredtek, a kijutás pedig szinte lehetetlennek tűnt. – Upsz… - mosolyodtam el egy kisgyerek ártatlanságát színlelve.

- Mi lenne, ha az égőkkel inkább én próbálkoznék? – ajánlotta Harry nevetve.

- Nem rossz ötlet. Csak előbb jussunk ki innen – utaltam a körénk tekeredő díszekre.

- Miért? Nem tetszik? – kérdezte pimaszul. Pedig hát hogy is ne tetszett volna! Testünk egymásnak préselődött, arcunk alig pár centire helyezkedett csak el egymástól. Mohón csaptam le Harry telt ajkaira, és kezemet a tarkójához vezetve beletúrtam puha fürtjei közé. Rögtön visszacsókolt, nyelveink szenvedélyes ütemben kényeztették egymást. Harry kezei a csípőmre vándoroltak, és még közelebb húzott magához. Egyre jobban elmélyültünk forró csókcsatánkban, de szenvedélyes pillanatunkat az égősorok zavarták meg, mert mikor lábaimat Harry csípője köré akartam fonni, azok kitartóan ellenálltak. – Be kell vallanom, mégsem olyan szörnyű ez a díszítés, mint gondoltam – állapította meg pimaszul. Nevetve bogoztam ki magunkat a kábelek sokaságából, és feltápászkodtam a földről. – Várj! – szólt Harry, majd valahonnan egy télapó sapkát előhúzva a fejemre nyomta a piros anyagot. Fölém hajolva egy újabb, de az előzőnél lágyabb csókot nyomott ajkaimra.

Egy kis szünet után újból hozzáfogtunk a díszítéshez. Harry már könnyen felhelyezte az égőket a fa legmagasabb pontjaira is, majd jöhettek a többi díszek. Dúdolgatva, forró csokit iszogatva egy röpke óra alatt el is készültünk a fával, ami alá a Mikulás már csak napok múlva helyezi el az ajándékokat. Nem is sejtettem, hogy Harry mit ad majd nekem, de még időben megegyeztünk - vagyis nagy nehezen sikerült rávennem Harryt -, hogy ne vegyen nekem semmi őrülten drága ajándékot. Szerettem volna, ha ez az ünnep nem a pénzről szólna, hanem az igazi lényegét, a szeretetet helyezzük előtérbe. Ezért megegyeztünk, hogy csak apró, jelképes ajándékokkal lepjük meg egymást.

- Ó, a tetejét hadd én rakjam! – kértem el Harrytől egy kisgyerek izgatottságával a csúcsdíszt, ami egy hatalmas csillagot formált. A Göndörke mosolyogva nyújtotta nekem át az utolsó díszítőelemet, majd derekamnál fogva emelt fel, ezzel elkerülve az előbbi esetet. – Kész! – jelentettem ki büszkén végignézve a díszes fán. A díszítés nem volt profi, de még rendezett sem. Össze-vissza aggattuk csak fel a különböző gömböket és formákat az ágra, de mégis büszke voltam rá, hiszen ez mégiscsak a kettőnk fája volt, a maga aranyosan túldíszített módján. – Nem is volt olyan rossz, igaz? – böktem oldalba gyengéden Harryt.

- Azt hiszem, ezt jövőre is megismételhetnénk – egyezett bele. Próbáltam negatív gondolataimat kiverni a fejemből, miszerint nekem előreláthatóan már nem lesz következő karácsony, azért inkább Harry kijelentésének pozitív oldalát ragadtam meg. Előre tudtam, hogy ez lesz. A végére ő is nagyon jól belejött ebbe a karácsonyozós hangulatba, és ő is hangosan énekelte az állítólag unalmas, agyonhallgatott dalokat. Csak hírnév miatt felejtette el az ünnep meghitt légkörét, de pont ezért voltam itt neki, hogy visszahozzam őt a földre, és hogy megmutassam, hogy a fényűző hírességek élete mellett az egyszerű emberek mindennapjainak is megvannak a csodálatos szokásai, amit Harry az évek során szinte már el is felejtett. Pedig pár éve még ő is csak egy kisvárosi, rendezett házacskában ünnepelte a karácsonyt, egyszerű, de annál meghittebb körülmények között.

Elégedetten karoltam át Harry derekát, míg ő egy szeretetteljes puszit lehelt homlokomra. Elhatároztuk, hogy a délután folyamán megnézünk pár karácsonyi filmet, ha már sikerült ilyen jól ráhangolódnunk a közelgő ünnepre. Én tejet melegítettem magunknak, és egy nagy tányér Dorota által készített ünnepi sütit vittem a nappaliba, míg Harry filmet keresett. Szorosan bújtam mellé kanapén, Harry pedig egy pokróccal takart be minket, majd az ölébe húzott. Fejemet mellkasán pihentettem, majd egy kis idő után a délelőtti sétától, és a díszítéstől elfáradva a film közepén el is szundítottam Harry karjaiban.

Mikor kinyitottam a szemem, a nappali már teljes sötétbe burkolózott, mert habár még csak öt óra volt, így télen elég korán besötétedett, és csak a karácsonyfa égősorainak halvány fénye világította meg a szobát. A tévé képernyője is fekete volt, mert a film már valószínűleg órákkal ezelőtt lejárt. Harry édesen szuszogott alattam, még álmában sem engedve el derekamat. Azt hiszem, ő is elfáradhatott a délelőtt folyamán, mert szinte teljesen egyedül cipelte a fát, mivel én a betegségem és a kemoterápiák miatti gyengeségből kifolyólag alig tudtam neki segíteni, nem mintha engedte volna. Egy lágy puszit nyomtam puha arcára, majd óvatosan - nehogy felébresszem őt -, tápászkodtam fel a kanapéról, nem is foglalkozva a már megszokott kis szédüléssel. Felvettem az asztalról a két üres poharat, amiben nemrég még tej volt, majd a konyhába igyekeztem. Beállítottam a poharakat a mosogatóba, majd teát kezdtem el főzni magunknak. Egy kis idő múlva két bögre gőzölgő folyadékkal indultam vissza a konyhába, mikor hirtelen olyan dolog történt velem, mint még soha. A hasamba szörnyű fájdalom nyilallt, amit persze már megszokhattam, de ez most más volt. Könnyek homályosították el a látásom, és kezemből kiejtettem a bögréket, amik csörömpölve darabokra törtek a konyha parkettáján. A lábaim nem tartottak meg, és a földre estem. Karommal szorosan öleltem magam, és szinte sikítottam a fájdalomtól.

- Harry! Harry… - kiáltottam, miközben könnyek folytak le az arcomon. Éreztem, hogy ruháim anyagát átitatja a forró tea, és kissé égeti a bőrömet, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit a hasamban éreztem. Olyan volt, mintha kést szúrtak volna belém, habár még sosem tettek velem ilyet, de az is valami hasonlóan szörnyű érzés lehet. – Harry, kérlek! – zokogtam. Azt hiszem, második hívásomat már meghallotta, mert alig egy másodperc múlva kétségbeesett hangja szűrődött be a konyhába.

- Ash? Hol vagy? Baj van? – hallottam meg őt. Szinte azonnal felbukkant a konyhában, de arcát nem láthattam, mert könnyeim és a fájdalom elhomályosították látásomat. – Istenem, Ash! – guggolt le mellém kétségbeesetten. – Mi a baj? Kérlek, válaszolj! – szólt idegesen.

- Fáj… Annyira fáj… - nyögtem. Fogaimat összeszorítva tartottam vissza kitörni készülő sikításomat. Hirtelen eltűnt alólam a konyha hideg köve, és Harry, karjaiba emelve vitt fel a lépcsőn, majd óvatosan az ágyra helyezett. – De hát bevetted a gyógyszereidet, nem? – kérdezte tehetetlenül.

- Azok már nem hatnak… Már régen nem… - nyögdécseltem fájdalmak között.

- De hát… - kezdte.

- Harry, segíts… - állítottam le felesleges értetlenkedését. - Kérlek… Csak mulaszd el ezt a fájdalmat… Könyörgöm… - kapaszkodtam kétségbeesetten Harry karjába, és úgy szorítottam őt, mintha az életem múlna rajta.

- O-oké, máris hívom Dr. Jackson! – állt fel mellőlem, és kiviharzott a szobából. Sosem éreztem még ekkora fájdalmat, azt hittem, hogy ennek sosem lesz vége, és teljesen megőrülök. – Mindjárt itt lesz – jött vissza Harry a szobába alig pár perc múlva. – Ígérem, minden rendben lesz – térdelt le az ágy mellett. – Csak egy picit bírd még ki – kérte. Hangjából jól felismerhetően kicsengett az aggódás és a tehetetlenség érzése. Életem legszörnyűbb perceit éltem át az ezután következő alig negyedórában. Fájdalmam egy picit sem csillapodott, és oldalamra fordulva, összegömbölyödve vonaglottam tovább. Tudtam, hogy Harrynek sem könnyű most, sejtettem, hogy legszívesebben elrohanna, mint hogy ilyen állapotban kelljen látnia engem. Viszont tudta, hogy mekkora szükségem van rá, ezért végig mellettem volt, és mindent elkövetett, hogy jobban érezzem magam. Megnyugtató szavakat duruzsolt a fülembe, és úgy tett, mintha minden rendben lenne. Tudtam, hogy bármit megtenne, hogy fájdalmamat enyhítse, de ebben a helyzetben teljesen tehetetlen volt. A percek csigalassúsággal teltek, és még mindig szörnyen szenvedtem. Rosszul voltam még a gondolattól, hogy ez igazából csak a kezdet. Ennél még sokkal nagyobb fájdalmaim lesznek majd az utolsó heteimben, napjaimban. Talán már ilyen közel lennék a végéhez? Lehet, hogy ez már a végjáték?

Nem igazán tudtam fellélegezni még akkor sem, mikor meghallottam a Doki hangját a földszinten. Szinte egy szót sem kérdezett, amiért hálás voltam neki, mert sikításon kívül talán egy hang sem jött volna ki a torkomon. Harry kétségbeesetten magyarázott neki hirtelen rosszullétemről, majd már éreztem is egy apró tűszúrást a karomban. Nem tudom, mit adhatott be, de alig pár perc kellett csak, és fájdalmam fokozatosan enyhülni kezdett. Görcsösen feszülő izmaim lassan elernyedtek, és a fájdalommal együtt minden energiám is eltűnt a testemből.

- Jobban vagy, Ashlyn? – kérdezte Dr. Jackson.

- Igen – leheltem erőtlenül. – Köszönöm, Doki, hogy ilyen gyorsan idejött – hálálkodtam. Az utóbbi időben egész jól összebarátkoztunk az orvosommal, ő már régen tegez engem, és azt sem bánja, mikor én „Doki”-nak szólítom őt. Kiderült, hogy van egy kislánya, aki Adammel egy óvodába jár. Igazán bájos kislány, az öcsém teljesen oda van érte.

- Semmiség – mosolyodott el halványan és kissé szánakozva Dr. Jackson. – Egy elég erős gyógyszer kaptál, amitől pár perc múlva teljesen elmúlik minden fájdalmad, de egy idő után talán már ez is kevés lesz.

- És akkor mi a teendő? – kérdezte Harry idegesen.

- Akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy Ashlyn befekszik a kórházba, ahol a legegyszerűbben megkönnyíthetjük számára… - kereste a legjobb szót – az időt. Keserűen mosolyodtam el, mert éreztem, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb kifejezés. A gondolat, hogy utolsó napjaimat egy kórházban, gépekre kötve, gyógyszerekkel elbódítva töltsem, nem ígérkezett valami biztatónak. – Ha az elkövetkezendő napokban bármi probléma merülne fel, csak nyugodtan hívjatok, az ünnepek után pedig Ashlyn, eljöhetnél a kórházba, hogy megbeszéljük a továbbiakat.

- Rendben. – Nem bírtam többet kinyögni, mert szemhéjaim ólomsúlyúnak tűntek, és nyelvem is nehezen forgott. Dr. Jackson lassan hazaindult, hiszen őt is várta otthon a családja így karácsony előtt pár nappal. Egy kis bűntudatot éreztem, amiért pont ilyenkor kellett iderángatni őt miattam, de ha a nemrég engem gyötrő fájdalomra gondolta, máris nem tűnt akkora bűnnek. Harry kikísérte a Dokit, én pedig szinte már majdnem elaludtam, mikor újra megjelent a szobában, és óvatosan elhelyezkedett mellettem. Finoman húzott magához, és ölelte át a derekamat, mintha csak attól félt volna, hogy fájdalmat okoz nekem. Mellkasára hajtottam a fejem, és mélyen beszívtam édes illatát.

- Miért nem mondtad el, hogy gyakran fájdalmaid vannak? – kérdezte Harry, de hangjában egy csöppnyi megrovást sem hallottam.

- Nem akartam, hogy emiatt is aggódnod kelljen – vallottam be, de szemeim csukva maradtak.

- Butus vagy, Ash – szólt gyengéden, és egy-két tincset fésült ki ujjaival verejtékes homlokomból. – Tudnom kellett volna róla, talán akkor többet tudtam volna segíteni.

- Így is mindent megtettél, amit lehetett – nyugtattam meg.

- Nagyon megijesztettél az előbb – vallotta be, és hangjából könnyen kihallatszódott az elmúlt percek emlékének fájdalma.

- Sajnálom – húzódott halvány mosolyra a szám.

- Most már minden rendben van, ugye? – kérdezte lágyan.

- Fogjuk rá – bólintottam egy aprót. – Csak nagyon fáradt vagyok – mondtam, és kijelentésemet még egy hatalmas ásítással is nyomatékosítottam.

- Akkor aludj csak. Jó éjt, Csipkerózsika! – duruzsolta a fülembe, és egy lágy puszit lehelt arcomra. Nekem pedig nem is kellett sok, és azonnal álomba merültem.

Reggel még szinte hajnalban nyitottam ki szemeimet. A tegnapi rosszullétemnek már nyoma sem volt, csak egy kis gyengeség maradt a fájdalom után. Mégis könnyek gyűltek a szemembe, mikor oldalamra fordulva végignéztem az engem szorosan magához ölelő Harryn. Rózsaszín ajkai enyhén szétnyíltak, göndör fürtjei kócosan terültek el a párnán. Annyira édes és nyugodt volt. Semmi gond vagy aggodalom nem látszott az arcán. Önkéntelenül, de mégis elég homályosan beugrottak a tegnap este emlékei, Harry elgyötört, tehetetlen arca. Szeméből csak úgy sugárzott a fájdalom és az aggódás, ahogy szörnyű gyötrődéseimet figyelte. Hirtelen önzőnek éreztem magam. Az elmúlt hónapokban annyi mindent megtett értem, annyi kellemetlenségen ment keresztül miattam. Velem volt, minden kemoterápián és az összes rosszullétem alatt. Hajnalokig virrasztott, mikor legrosszabb éjszakáimon csak hánykolódtam az ágyban. De elvárhatom én ezt tőle? Tudom, hogy puszta szeretetből, minden elvárás nélkül teszi mindezt, de ő nem ezt érdemli. Önző voltam, mert eddig csak magara gondoltam. Tudtam, hogy nekem mi a legjobb, az, ha Harry mellett vagyok, de rá nem gondoltam. Vajon számára is ez a leghelyesebb út? Olyan önzetlenül segített végig az elmúlt időszakon, én pedig szinte észre sem vettem, hogy mennyi lelki fájdalmat kell átélnie miattam. Nem lehet borzasztóbb, mint valakinek tehetetlenül végignézni a szerelme haldoklását. Ez még a legrosszabb embereknek is túl nagy büntetés lenne. Harry ehhez túl jó. Ki kell javítanom a hibám, és esélyt kell neki adnom egy normális, boldog éltre, mert nem érdemli meg a szenvedést.