Könnyeim elhomályosították a látásomat, miközben nagy bőröndömet töltöttem meg. Csak rendszertelenül dobáltam be ruháimat a nagy táskába, és alig pár perc alatt teljesen kiürítettem a gardrób rám eső felét. Meggondolatlanul beraktam még egy-két felsőt és pulcsit Harryéi közül, mert mióta hozzáköltöztem, visszaszolgáltattam neki az összes cuccát, hiszen könnyen kivehettem ruháit az enyém melletti szekrényekből. Nehezen húztam össze a cipzárt a bőröndön, majd halkan kigurítottam a hálószobába. Először eszembe jutott, hogy egyszerűen elmegyek, de aztán rájöttem, hogy ezt nem tehetem meg Harryvel, nem lenne fair vele szemben, hiszen egy magyarázattal még tartozom neki, tulajdonképpen még sokkal többel is. Letöröltem könnyeimet, és próbáltam összeszedni magam. Nem ez volt az alkalmas idő a sírásra, hiszen arra lesz még elég időm majd otthon, de most erősnek kellett mutatkoznom. Az ablakhoz sétáltam, és gondolataimat összeszedve bámultam ki az üvegen. Korán volt még, és a hideg időjárás miatt senki sem tartózkodott az utcákon. Minden ember a meleg szobában töltötte a karácsony előtti napokat a családjával együtt. Nem sütött a nap, de az ég teljesen tiszta volt, ami arra engedett következtetni, hogy egy darabig még biztosan nem fog hó esni, szóval a fehér karácsony valószínűleg idén is elmarad. Eddig annyira vártam az ünnepet, hiszen csodás terveim szerint életem legjobb karácsonya lett volna, de most összerándult a gyomrom, ha a holnapi napra gondoltam.

Hirtelen ismerős karokat éreztem a derekam körül, és kissé ijedten ugrottam meg.

- Semmi gond – mosolyodtam el hamisan.

- Hogy érzed magad? – kérdezte lágyan, őszinte szeretettel és aggódással a hangjában.

- Sokkal jobban – nyugtattam meg, de őszinte is voltam vele. Egy hosszú puszit nyomott homlokomra, majd állát a vállamon pihentetve nézett ki az ablakon. Tudtam, hogy itt van az idő, hogy beszéljek vele, de olyan nehéz volt elkezdeni. Annyi mindent tett értem, nem volt erőm összetörni a szívét.

- Mindenemet odaadnám, hogy teljesítsem az álmod, hogy az első közös karácsonyunk fehér legyen. Ha befolyásolhatnám, már egy méteres hóban hoztuk volna haza tegnap a fát – mondta, és édes mosoly ült ki az arcára.

- Tudom – suttogtam, és megfordulva ölelésében egy lágy csókot leheltem ajkaira. Nem bírtam tovább visszatartani könnyeimet, és azok szemeimből kiszökve lefolytak az arcomon.

- Ash, miért sírsz? Mi a baj? – nézett Harry mélyen a szemembe, miután elváltunk, és felfedezte könnyeimet.

- Köszönöm, Harry… Nagyon köszönök mindent… - szipogtam.

- Ó, Ash… - húzott Harry egy meleg ölelésbe, én pedig meztelen mellkasába temetve az arcomat sírtam tovább. – Nincs miért hálálkodnod. Bármit megtennék érted, mert őrülten szeretlek – súgta a fülembe, én pedig zokogni kezdtem.

- Én is szeretlek. Örökké szeretni foglak… - Erősen szorítottam őt, mélyen beszívtam bódító illatát, és könnyes szemekkel olvadtam el meleg ölelésében, talán utoljára.

- Ash, készülünk valahova? – kérdezte Harry. Elhúzódtam tőle, és letöröltem könnyeimet, majd felnéztem rá. Szemöldöke össze volt ráncolva, arca értetlenséget tükrözött, ahogy az ajtó mellett álló bőröndömre meredt.

- É-én haza megyek, Harry – mondtam halkan.  

- Rendben, akkor én is elkészülődök, és elkísérlek – jelentette ki, de még mindig nem fogta fel, hogy miért van nekem ehhez szükségem a bőröndre.

- Nem, Harry. Most egyedül megyek – jelentettem ki, de hangon megremegett, és egyáltalán nem volt olyan határozott, mint azt szerettem volna.

- Ó, értem – lepődött meg. – Holnapután indulunk Holmes Chapelbe – emlékeztetett. – Addig visszajössz, ugye?

- Harry… - kezdtem, de hangon elcsuklott.

- Ash, mi a baj? Mikor jössz vissza? – kérdezte, és egy kis kétségbeesés hallatszódott ki hangjából. Képtelen voltam a szemébe nézni, így kezeim közé rejtettem arcomat, miközben sós könnyeim újból eleredtek.

- Ash, kérlek, mondj valamit! – kért. – Visszajössz még, ugye? – kérdezte elfojtott hangon. Erőt vettem magamon, és felnéztem rá. Tekintetéből sugárzott a félelem, de már tudta a válaszomat. Finoman megráztam a fejem, de ez elég volt ahhoz, hogy megértsen. - Miért? – kérdezte egyszerűen, és minden érzelem eltűnt az arcáról. Kemény, rideg tekintete fogva tartotta az enyémet.

- Harry… - kezdtem, de nem hagyta, hogy folytassam.

- Alig egy perce még azt mondtad, hogy örökké szeretni fogsz, most pedig egyszerűen elhagysz? Nem értem – rázta meg a fejét. – Tettem valamit? Vagy kellett volna, amit nem csináltam meg? Túl sok volt ez neked? Úgy érzed, hogy rád szálltam? Meguntál? Ha az előbb egyszerűen hazudtál, és már nem szeretsz, akkor menj! – tárta szét a kezét lemondóan. – Én azt akarom, ami neked a legjobb, szóval, ha én már csak teher vagyok a számodra, akkor tényleg ez lesz a legmegfelelőbb megoldás, de tudni akarom az okát. Miért? – tette fel a kérdést újra. Itt lett volna az alkalom, hogy egy egyszerű hazugsággal lezárjak köztünk mindent, de nem tehettem meg. Mondhattam volna neki, hogy már nem szeretem őt, mint egy elcsépelt szappanoperában, de az nem lett volna fair vele szemben. Annyi mindent megtett értem, nem hazudhattam neki, tartoztam még egy őszinte magyarázattal.

- Szeretlek, Harry – kezdtem. – Nem akarok mást csak veled lenni éltem minden egyes percében. Sosem éreztem még ilyet senki iránt. Ez egy őrület. Ha nem vagy velem, csak rád tudok gondolni. Minden pillanatban vágyom az érintésedre, a csókjaidra, vagy csak arra, hogy egy bókkal elolvaszd a szívem. Nem hazudtam, mert örökké szeretni foglak.

- De akkor mi a baj? – Harry tekintete meglágyult, és közelebb lépett hozzám. Kezét az arcomhoz emelte, hogy gyengéden végigsimítson a bőrömön, de elfordítottam az arcomat, ő pedig csalódottan maga mellé ejtette a karját. – Miért csinálod ezt, Ash?

- Nekem ez annyira tökéletes. Csak veled. Ketten. De nem gondolhatok csak magamra, Harry – néztem rá könnyes szemekkel. – Tudom, hogy szeretsz, és pont ez a baj. Túlságosan is belém szerettél. Már annyira megszoktad, hogy melletted vagyok, hogy minél tovább maradok, annál nagyobb fájdalmat okoz neked majd az elvesztésem. Nem akarom, hogy szenvedj – simítottam végig puha bőrén, mire lehunyta szemeit. - Pont ezért kell elmennem. – Szemei azonnal felpattantak, és kezemet megfogva rabul ejtett.

- Kérlek, Ash, ne csináld ezt! – nézett a szemembe könyörgőn. – Csak össze vagy zavarodva. Gyere, feküdjünk vissza az ágyba. Alszunk egyet, miután kipihened magad, mindent másképp fogsz látni, ígérem!

- Nem lehet, Harry. Döntöttem – jelentettem ki határozottan. – Csak megkeserítem az életedet.

- Megkeseríted? – nézett rám hitetlenül. – Tudod, milyen volt az éltem előtted? Tökéletes. A banda miatt híres, és gazdag lettem. Bekerültem olyan felsőbb körökbe, amiről egy átlagember egész életében vágyakozik. Bárhol megjelentem, tucatnyian vettek körbe, és mindenki imádott. Minden tökéletes volt. Legalábbis azt hittem – komorult el a tekintete. – Aztán megjelentél te, és felforgattad tökéletesnek hitt életemet. Először utáltalak. Annyira más volt voltál, mint a többiek. Gyűlöltél engem, pedig akkor még azt sem tudtam, hogy már ismertelek előtte is. Viszont kíváncsi voltam rád. Meg akartalak érteni. Paul egy szobába osztott minket, egyre több időt töltöttem veled, és teljesen elvarázsoltál. Többé már nem érdekelt a pénz, csak annyira volt szükségem, amivel téged boldoggá tudlak tenni. A sok ember körülöttem hirtelen nyomasztóvá vált, és csak a te társaságodra vágytam. Tudom, sok hülyeséget csináltam, míg rájöttem, de teljesen beléd estem. Szeretlek, Ash – nézett rám lágyan, én pedig képtelen voltam megállítani könnyeimet. – Kellesz nekem, hogy a földön tudjak maradni. Már szinte nem is emlékszem, milyen volt az életem nélküled, de többé nem akarom egyedül csinálni.

- Harry, én halálos beteg vagyok – emlékeztettem remegő hangon.

- Tudom nagyon jól, de meg fogsz gyógyulni. Annyi mindenen keresztülmentünk már együtt, ezen is túllépünk, ígérem – fogta meg a kezem, és közelebb húzott magához.

- Nem, Harry. Ez nem ilyen egyszerű – ráztam meg a fejem. – Te is nagyon jól tudod, hogy milyen súlyos az állapotom. Ne álltassuk magunkat, mert mindketten tudjuk, hogy a gyógyulásomra nincs már remény.

- Ez nem igaz – ellenkezett kitartóan.

- Ó, dehogyisnem! – nevettem fel keserűen. – Nem csak a leleteim mutatják, hanem mindennap egyre inkább érzem, hogy milyen gyenge vagyok, és a fájdalmak is egyre gyakrabban kísértenek. Érzem, hogy le fog győzni ez a betegség. Én harcolok, próbálkozom, de ehhez már nem vagyok elég erős.

- Ash… - nyúlt a kezemért, de elhúzódtam. – Ne csinálj butaságot! – kért gyengéden. – Maradj velem, kérlek! Szükségem van rád, ahogy neked is rám.

- Tudom – szipogtam. – De…

- Akkor maradj – vágott közbe. – Talán igazad van, és nem is olyan sokára elmész, de hagyd, hogy addig veled legyek, és boldoggá tegyelek.

- Nem lehet – ráztam meg a fejem. – Nekem ez lenne a legegyszerűbb, de közben gondolnom kell rád is. Tönkreteszem az életedet. Tudom, hogy neked sem könnyű. Tudom, hogy fáj a tudat, hogy elveszítesz, és látom a szemedben a sajnálatot, minden egyes rosszullétemnél. Nem tehetem ezt veled. Nem tehetem tönkre az élteted, mert ez már nem az. Ez már nem egy élet.

- Még meggyógyulhatsz, semmi sem dőlt el! – tartott ki az elképzelése mellett.

- Ha meggyógyulnék, azzal te járnál a legrosszabbul – legyintettem le keserűen. Harry csak megrökönyödve bámult rám. – A második kemoterápia óta nem volt meg a menstruációm – vallottam be. – Te is nagyon jól tudod, hogy mit jelent ez. Tudom, furcsa tizennyolc évesen erről beszélni, de ha valamilyen csoda folytán meggyógyulnék, akkor sem lennék már teljes értékű nő. Nekem már soha nem lehet gyerekem. - Eddig próbáltam elkerülni ezt a témát, de többé nem hunyhattam szemet felette. – Olyan jól kijössz a gyerekekkel, itt van például Lux és Adam is. Ne is tagadd, tudom, hogy egyszer te is szeretnél majd egy tucatot, de velem ez nem lesz lehetséges. Neked nélkülem lesz a legjobb – mondtam ki a szomorú valóságot. - Te mindig velem voltál, segítettél, amiért örökké hálás leszek neked. Pont ezért most én teszek neked szívességet azzal, hogy elmegyek.

- Én még nem állok készen elengedni téged – mondta Harry mély szomorúsággal a szemében.

- Ez természetes, mert szeretsz, de minél előbb megyek el, annál gyorsabban túllépsz majd rajtam. Fájni fog, de egy idő után jobb lesz, ígérem.

- Én nem tudnék mást szeretni – suttogta elgyötörten.

- Dehogynem. Hatalmas szíved van, Harry. Találsz majd magadnak egy lányt, akit pont úgy fogsz szeretni, mint engem, én pedig már csak egy szép, és talán egy kissé fájdalmas emlék leszek a számodra. – Nehéz volt beszélnem erről, mert már a gondolattól is, hogy Harrynek egyszer egy másik lány áll majd az oldalán, összeszorult a mellkasom, de nem lehettem önző.

- Nem! Hagyd ezt abba! Ne beszélj úgy, mintha már nem is lennél! – emelte fel a hangját. Hirtelen hangnemváltása kissé meglepett. – Nem fogsz elmenni! Ne hagyom! – jelentette ki határozottan.

- Sajnálom… - suttogtam halkan, és elfordulva tőle, könnyes arccal a bőröndömért indultam.

- Nem, Ash! – fogta meg a csuklómat, és nem eresztett. - Nem engedem, hogy elhagyj! – Ekkor lenéztem kezünkre, és egy pillanatra a vér is meghűlt bennem, mikor Harry karján hosszú, piros csíkokat fedeztem fel.

- Mi az a karodon? – kérdeztem hirtelen.

- Semmi – válaszolt rögtön, és csuklómat elengedve a háta mögé rejtette kezét.

- Harry, mi volt az? Mutasd! – kértem, és mikor nem tette, amit mondtam, én magam húztam elő háta mögül a karját. Nem káprázott a szemem, és a hosszú sebek még mindig ott voltak. Tudtam, hogy én okoztam őket tegnap délután. Emlékeztem, hogy milyen erővel szorítottam fájdalmaim közepette Harry karját, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora kárt teszek benne. – Istenem… Annyira sajnálom… - kaptam szám elé kezem, és el sem akartam hinni, hogy bántottam őt.

- Ash, ne aggódj! Ez semmiség – próbált enyhíteni lelkiismeret furdalásomon, nem sok sikerrel.

- Hát nem látod, Harry? Nem elég, hogy fájdalmat okozok, és pokollá teszem az életedet, még bántalak is? El kell mennem. Így lesz a legjobb – győzködtem inkább magamat, mint őt. Hirtelen Harry ajkait éreztem enyémeken. Vadul, éhesen csókolt. Először ellenkezni próbáltam és eltolni őt magamtól, mire csak még keményebben nyomta ajkait az enyémekre. Kérésére nem adtam meg nyelvének a bejutást, mert tudtam, ha ebbe belemegyek, akkor nem lesz megállás.

- Gyerünk, Ash! – súgta kissé zihálva a fülembe. – Szükségem van arra, hogy érezzelek – mondta, majd újra, és ha lehet, még vadabbul csókolt. Nekitolt a falnak, erős karjait derekam köré fonta. Én pedig ekkor feladtam, hogy harcoljak ellene. Bejutást engedtem neki, ezzel megadva azt, amire vágyott. Teljesen elgyengültem, és visszacsókoltam őt. Ő nyert. Kezeit a fenekemre csúsztatta, finoman belemarkolt, majd kissé felemelt, mire lábaimat dereka köré fontam. Így vitt el az ágyig, és döntött le a puha matracra. Ujjaimmal beletúrtam alvástól kócos göndör fürtjei közé, majd gyengéden meghúztam egy-két kusza fürtjét, mire egy mélyről feltörő sóhaj szaladt ki ajkai közül. Tudtam, hogy a lehető legrosszabbul cselekszem, de teljesen elgyengültem érintésitől, és már nem volt visszaút. Tisztában voltam vele, hogy ezzel csak mindkettőnknek megnehezítem az elválást, de nem tudtam neki ellenállni, és többé már nem is akartam. Meg akartam neki mutatni, hogy mennyire szeretem őt, és hogy mennyire szenvedek én is, amiért így kell végződnie szerelmünknek. Ez volt az én búcsúajándékom.

- Szeretlek… - súgta Harry, és lehunyta szemeit. Közelebb húzott magához, és mellkasára vont.

- Én is szeretlek. Örökké – ígértem, és egy lágy csókot nyomtam ajkaira. Még utoljára. Alig pár perc múlva már mélyen szuszogott mellettem, de én csak erre vártam. Igazából legszívesebben örökké karjai közt maradtam volna, de eljött az én időm. Muszáj volt elmennem, amíg alszik, mert tudtam, hogy így lesz a legjobb. Legalábbis az ő számára. Óvatosan bújtam ki ölelő karjai közül, mire szerencsére nem ébredt fel, majd a földről összeszedve ruháimat, gyorsan felöltöztem. Nem akartam elköszönni, és még búcsúlevelet sem írtam. Bőröndömmel a kezemben, könnyes szemekkel néztem még egyszer végig a szobában, mit talán most látok utoljára. Végül az ágyra esett a tekintetem és a benne nyugodtan pihenő Harryre. Arca békés volt, amilyennek mindig is szerettem őt látni. Nem érdemelte meg az a sok rosszat, és fájdalmat, ami mellettem érte. Tudtam, hogy boldog lesz, és nekem ez volt a legfontosabb, még akkor is, ha nélkülem. Egy utolsó puszit leheltem homlokára, és mélyen beszívtam bódító illatát. Jól elraktároztam az agyamban mindent egyes apró részletét. Illatát, telt ajkait, hosszú pilláit, göndör fürtjeit és még gyönyörű smaragdzöld szemeit is, amiket most csukva tartott. Szinte éreztem a fájdalmat, ahogy egyre jobban eltávolodtam tőle. Beültem a kocsimba, és arcomról letörölve könnyeimet, beindítottam a motort, és magam mögött hagytam a boldogságom.

Már majdnem egy hét is eltelt, mióta utoljára itthon jártam. A bejárati ajtón belépve, rögtön megcsapott Dorota finom karácsonyi pudingjának ínycsiklandozó illata, és a jelenlegi helyzet ellenére is egy kis mosoly húzódott az arcomra. A lépcső aljához állítottam a bőröndömet, és a konyhába igyekeztem. A helyiség teljesen üres volt, csak az ízletesnek tűnő sütik sorakoztak a konyhapulton, amikből valahogy most egy falatot sem tudtam volna enni. Dorota már biztosan hazamehetett Laurent-hoz, hiszen holnap karácsony, és ők is együtt töltik az ünnepeket.

- Sziasztok! – köszöntem tettetett vidámsággal az én kis családomnak. Adam apa ölében ült a kanapén, és valami karácsonyi műsort néztek a tévében, de mikor meghallották köszönésem, rögtön a nappali ajtaja felé kapták fejüket.

- Ashie! – kiáltott fel Adam édes mosollyal az arcán, és felpattanva apa öléből, felém szaladt.

- Szia, Nagyfiú! – guggoltam le hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Régebben ilyenkor mindig felemeltem, és úgy szorítottam magamhoz, de már annyi erőm sem volt betegségem miatt, hogy felemeljem apró testét.

- Nem is számítottunk rád, Ashlyn – jött oda hozzám apa is, és meleg ölelésével köszöntött. – Azt hittem, hogy csak holnap jöttök Harryvel, nem mintha nem örülnék neki – védekezett gyorsan. Harry neve hallatán, mintha egy kést forgattak volna a szívemben, és csak a fájdalomra tudtam gondolni, amit hiánya okozott. Talán már felébredt, és észrevette, hogy eltűntem?

- Öhm, csak hiányoztatok – nyögtem ki egy jó indokot, amit persze apa nem vett be.

- És Harry? – kíváncsiskodott. – Dorota annyit főzött az ünnepekre, hogy bőven elég lesz négyünknek is – mondta lelkesen, és látszott, hogy őszintén örült, amiért láthat engem.

- Ő most nem jött – válaszoltam röviden, és lábamat kezdtem el vizsgálgatni.

- Olyan szótlan vagy, Ash – állapította meg. – Valami baj van? Történt köztetek valami Harryvel? – tapintott rá.

- Hazaköltözöm – jelentettem ki. – Persze csak, ha nem baj – tettem hozzá.

- Ne butáskodj! Mégis hogy lenne baj? – mosolyodott el apa. – De mi az oka? Gyere, meséld el, mi történt! – ültetett le a kanapéra, majd helyet foglalt mellettem.

- Én… én… - kezdtem, de képtelen voltam bármit is kinyögni, és újra könnyek szúrták a szemem.

- Szakítottatok? – kérdezte apa összeráncolt szemöldökkel. – Nem kell erről beszélned, ha nem akarsz – tette hozzá gyorsan könnyes szemem láttán.

- Nem, minden rendben – biztosítottam, és sűrű pislogással tüntettem el könnyeimet. – Már nem vagyunk együtt Harryvel – nyögtem ki. A szavak égették a torkom.

- Miért? Csinált valami hülyeséget? – komorult el a tekintete.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Pont ez az – sóhajtottam fel. – Annyira édes volt, vigyázott rám, egy percre sem vette le rólam a szemét, a tenyerén hordozott, de nem tehetem tovább ezt vele.

- Nem igazán értem ezt, Ash – vallotta be apa.

- Nekem már nincs sok hátra, ezt nagyon jól tudjuk. – Fájdalom csillant meg apa szemében szavaim hallatán, de folytattam, mert az egyetlen, amire vágytam, azaz volt, hogy a szobámban álomba sírhassam magam. – Nem tehetem őt tönkre. Túl kell hogy lépjen rajtam. Ez lesz neki a legjobb.

- És neked is ez a legjobb? – kérdezte apa halkan.

- Nem tudom. Nem. Persze, hogy nem – ráztam meg a fejem keserűen elmosolyodva.

- Akkor viszont nem értelek, Ahslyn – sóhajtott fel apa. Én pedig hosszú perceken keresztül magyaráztam el neki a helyzetet. Felfedtem előtte minden érzésemet, hogy jobban megértse döntésemet. Közben pedig a telefonom vagy ezerszer megcsörrent, minden alkalommal Harry hívott, és tudtam, hogy nem tart majd neki sokáig kideríteni, hogy hol is vagyok, és megjelenik az ajtónk előtt. – Nem tudom, Ash – csóválta meg apa a fejét gondterhelten, miután teljesen kiöntöttem neki a lelkem. – Úgy érzem, hogy a rossz utat választottad. Megértem az érveidet, de én csak neked akarom a legjobbat, és látom rajtad, hogy már most szenvedsz – nézett rám lágy szemekkel.

- Én viszont kiállok a döntésem mellett – mondtam határozottan, miközben kikapcsoltam a telefonomat Harry újabb hívása után. – Nem kérem, hogy érts velem egyet, mert tudom, hogy sosem fogsz, de arra kérlek, hogy legalább fogadd el a döntésemet, és próbálj meg támogatni ebben. Kérlek, Apa – szóltam, mikor hezitálást láttam tekintetében. – Engem már nem tudsz megmenteni, de segíts, hogy Harrynek normális élete legyen. Félek, hogy tönkremegy ebben az egészben, pedig nem ezt érdemli. Kérlek, Apa! – könyörögtem.

- Rendben, Ashlyn – sóhajtott fel. – Valószínűleg sosem fogom teljesen megérteni a döntésedet, de megpróbálom elfogadni, és segítek neked bármiben, amiben csak tudok – ígérte. – Ez a legkevesebb, amit tehetek.

- Köszönöm, Apa – mosolyodtam el hálásan, és nyakába borulva szorosan öleltem őt. Alig ültünk így egy-két másodperce, mikor megszólalt az bejárati ajtó csengője. Összeszorítottam a szemem, és akadozva fújtam ki a levegőt, miközben gyomrom apróra zsugorodott. Gyorsabban ideért, mint arra én számítottam.

- Szerinted ő lehet az? – kérdezte apa, mikor kibontakoztam öleléséből.

- Valószínűleg – bólintottam, és még jobban megbizonyosodtam látogatónk kilétéről, mikor a vendégünk idegesen kopogtatott az ajtón. – Kérlek, Apa, ne engedd be! – néztem rá kétségbeesetten. Minden vágyam volt, hogy újra a szemébe nézhessek, a nyakába ugorva, egy heves csókot nyomva telt ajkaira mondhassam azt, hogy szeretem őt, és hazamenjek vele. Legszívesebben már régen visszacsináltam volna az egészet, de most már ki kellett tartanom elhatározásom mellett. Viszont attól féltem, hogyha szemben állok vele, minden falam leomlik, és könyörgök neki, hogy bocsásson meg, és egyszerűen visszamegyek hozzá.

- Nem fogom – ígérte, majd felállt mellőlem, és a bejárat felé indult. Én pedig a konyhába osontam, és habár tudtam, hogy hallgatózni nem szép dolog, mégis az ajtónak lapulva hallgattam beszélgetésüket.

- Harry! – nyitott apa ajtót. – Mi szél hozott erre? – kérdezte, és valami szörnyen játszotta a tudatlant.

- Helló, Paul! – hallottam meg Harry köszönését. Csupán hangjára térdeim elgyengültek, és szívem őrült vágtába kezdett. – Csak gondoltam, benézek – mondta egyszerűen, és szinte láttam magam előtt, ahogy hanyagul megvonja a vállát. Annyira nevetséges volt beszélgetésük. Harry biztos lehetett benne, hogy én is itt vagyok, míg apa tudta, hogy a Göndörke miért jött, de egyikőjük sem mondta ki igazán, amit gondolt. – Esetleg bemehetnék? – kérdezte Harry, nekem pedig elakadt a lélegzetem, és már csak apa ígértében tudtam bízni.

- Ez nagyon nem jó ötlet, Harry – szólt apa határozottan.

- Beszélnem kell vele, Paul! – hullott le mindkettejükről a maszk.

- Nem lehet, Harry. Menj haza, hagyd őt békén! – kérte apa ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan? Melléálltál ebben az egész őrültségben? – nevetett fel Harry keserűen.

- Én sem értek vele egyet, de nem tehetek mást.

- Dehogyisnem! Engedj be, Paul, kérlek! Beszélek vele, és ráveszem, hogy visszajöjjön. Rá tudom beszélni, ezt ő is tudja, pont ezért nem akar velem találkozni. – Ó, hogy mennyire átlátott rajtam. – Kérlek, Paul!  Te is tudod, hogy ez az egész őrültség! Neki velem a legjobb! Szüksége van rám a boldogsághoz! – győzködte tovább.

- Tudom, Harry!  Fenébe is, nagyon jól tudom! – emelte fel apa a hangját haragosan. – De ő a lányom! Az egyetlen lányom, akit hamarosan el fogok veszíteni! Nem mondhatok neki ellent! Nem tudom megtagadni a kérését, bármekkora butaságnak is tartom az egészet! Nem megy! – mondta apa kissé összetörten. – Menj haza, Harry, a családodhoz, biztosan már várnak az ünnepekre – tért vissza újra a normális hangnemre.

- Nélküle nem megyek sehová! – jelentette ki Harry határozottan.

- De, és hogyha kell, én magam megyek a rendőrségre egy távoltartási végzésért – fenyegette meg apa.

- Ezt te sem gondolod komolyan – mondta Harry hitetlenséggel a hangjában.

- Nem szeretném, hogy erre kerüljön sor, de megteszem, ha muszáj – ígérte apa. – Most pedig menj Harry haza, Holmes Chapelbe, és felejtsd el őt! – mondta még utoljára.

- Paul, ne! Kérlek, ne te…  - hallottam Harry kétségbeesett kiáltását, majd hirtelen csönd lett, mikor apa a Göndörke orrára csukta a bejárati ajtót. Könnyek folytak végig az arcomon, és szám elé tettem a kezem, hogy ne hallatszódjon hangos zokogásom. Felsiettem a szobámba, és csakhogy a szívemet fájdítsam, kikukkantottam az ablak függönye mögül. Harry idegesen túrt bele a hajába, ahogy a kocsija felé ment. Mikor az autó ajtaját nyitotta ki, egy pillanatra felnézett a szobámra. Rögtön elhúztam a függönyt, de könnyes tekintetem még így is találkozott Harry szomorú szemeivel. Lekuporodtam az ágyam mellé, és mellkasomhoz húzva a térdeimet próbáltam összetartani a magam, nehogy darabokra hulljak a fájdalomtól. Hirtelen nyílott a szobám ajtaja, első gondolatom az volt, hogy apa hozta fel a bőröndömet, azért fel sem néztem rá.

- Ashie? – hallottam meg Adam vékonyka hangját. Felkaptam a fejem, és megláttam öcsikémet az ajtóban állva, miközben hatalmas, aggódó szemekkel nézett rám.

- Semmi baj, Kicsim – töröltem le gyorsan könnyeimet. Nem akartam, hogy így lásson, hiszen ő még csak egy kisgyerek, nem kell neki a szomorúság.

- Miért sírsz? – kérdezte.

- Csak örülök, hogy itthon lehetek veletek – füllentettem, és egy hamis mosolyra húztam ajkaimat. De Adam korához képest túl okos volt, és láttam rajta, hogy nem igazán hisz nekem. – Gyere ide! – tártam ki felé karjaimat, mire apró lépteit megszaporázva apró kezeivel átölelte a nyakamat, és szorosan bújt hozzám. 

- Szeretlek – suttogta meglepetésemre a fülembe, miközben én puha fürtjeit simogattam.