Gyermeki izgalommal ültem végig az autóutat az óvodáig. Szinte hihetetlen volt, hogy már hetek óta nem láttam az öcsémet. Folyamatosan izegtem-mozogtam az ülésben, Harry viszont csak rajtam mosolyogva vezetett el az ismerős épületig. Kezeinket összekulcsolva sétáltunk be a nagy faajtón, mikor egy női hang ütötte meg a fülem.

- Á, Harry, ma Ashlynt is hoztad magaddal? – kérdezte egy mosolygós arc, amiben Adam egyik óvó néniét ismertem fel. Mosolyogva köszöntem neki, majd folytattam is utam Adam csoportját keresve, de Harry megállt egy pillanatra, és udvariasan beszélgetésbe elegyedett az ötvenes éveiben járó nővel. Nem is kellett nagyon fülelnem, és egy pillanat alatt meghallottam a hangos gyerekzsivajt az egyik ajtó mögül kiszűrődni. Több tucat kisgyerek játszott az egyik beszőnyegezett teremben a hideg miatt, mégis öröm volt nézni mosolygós arcukat. Volt, aki bújócskázott, egyesek kisautót tologattak, mások pedig babákkal játszottak, míg a legvadabbak a kislányok copfját húzogatták. A sok apróság között viszont azonnal megismertem az én kis öcsémet, aki az egyik asztalnál ülve, kissé kidugott nyelvel, erősen koncentrálva rajzolgatott pár barátjával együtt.

- Adam! – kiáltottam neki, mire felkapta a fejét, és száján még szélesebbre húzódott a mosoly, mikor meglátott engem. Felpattant a székből, és apró lépteivel szaladt felém. Leguggoltam hozzá, és szorosan átöleltem őt. – Szia, Kicsim! – adtam egy hosszú puszit az arcára. – Mit rajzoltál az előbb? – kérdeztem.

- Havat – válaszolta vékonyka hangján, mire halkan felnevettem. Egy pillanatra egyedül hagyott, majd már vissza is tért hozzám egy papírral a kezében. – Nézd! – dugta az orrom elé a kis gyerekrajzot.

- Ez gyönyörű lett, Kicsim! – dicsértem meg gyerekes, mégis nagyon édes rajzát. – Ez egy hóember, igaz? – mutattam a lap közepén álló három nagy körre, és próbáltam megfejteni a főleg csak vonalakból álló alkotást.

- Igen – bólintott egy nagyot. – Az vagy te, az Harry, meg apa és Dorota – magyarázta mutogatva.

- És mit csinálunk? Hóembert építünk? – kérdeztem levakarhatatlan mosollyal az arcomon, mire öcsikém egy nagyot bólintott. – Nagyon szép lett! Ha szeretnéd otthon meg is valósíthatjuk a rajzot.

- Építünk hóembert? – csillant fel tengerkék szeme.

- Hát persze! – nyomta egy cuppanós puszit puha arcára.

- Helló, Nagyfiú! – hallottam meg hirtelen Harry hangját mögülünk. Öcsikém felé tartotta nagy tenyerét, mire a kicsi kacagva csapott bele egyik kezével. Harry elégedetten simogatta meg az Adam fejét, akinek ujjai még mindig az enyémeket fogták.

- Harry! Itt van, Harry! – kiáltották többen is, majd egy pillanat alatt az egész csoport körénk, pontosabban Harry köré gyűlt. A Göndörke egy kislányt a karjába emelt, míg volt olyan apróság, aki Harry hosszú lábát ölelte magához. Nagyon édesen nézett ki ennyi kisgyerekkel maga körül. Később pedig arra is rájöttem kicsik nem úgy ismerték meg őt, mint a One Direction énekesét, hanem sokkal inkább baráti viszont alakult ki köztünk. Harry szinte mindegyiknek tudta a nevét, a sok kis lurkónak pedig majd be nem állt a szája. Volt, aki a rajzát vagy új babáját akarta megmutatni neki, de olyan is akadt, aki csak az aznapi ebédet részletezte el. Hosszú, mégsem unalmas percekig tartott, míg sikerült elszabadulnia az ovisok csoportjától, egy idő múlva azonban már kéz a kézben, Harrynek Adammal a karjában léptünk ki az ovi ajtaján. A Göndörke beültette Adamet a gyerekülésbe, amit eredetileg még Luxnak vett, majd ő is beszállt mellém, a kormány mögé.

- Minden kislányt magadba bolondítottál, míg én a kórházban voltam, mi? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem mindet! – kiabálta hátulról Adam számomra értetlen felháborodással.

- Persze, Adam, Lizzie csak a tiéd – nézett Harry hátra a visszapillantó tükörből.

- Ó, hát Lizzie… - mosolyodtam el. Ezt a nevet már sokszor hallottam Adam első ovis napja óta.

- De az összes többi lány szerelmes Harrybe – kuncogta a kicsi.

- Igen? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem csak a kislányok – kacsintott rám. – Ott vannak még az óvónők, meg a konyhások. Az anyukákról nem is beszélve - húzódott szemtelen mosolyra a szája.

- Szóval az anyukák… - mondtam halkan, megjátszott felháborodással.

- Nekem csak te kellesz, édes, de ezt már úgy is tudod – nyomott egy lágy csókot ajkaimra, mire Adam felháborodottan nyögésekkel jelezte nemtetszését. Halkan felkuncogtam, és elhúzódtam Harrytől, mire ő elindította a motort, és kihajtott az óvoda parkolójából.

- Na, mesélj csak, Adam! Mi is van most ezzel a Lizzie-vel? – kérdeztem mosolyogva a hátsó ülésre nézve. Öcsikém először nehezen, szégyenlősen kezdett bele a mesélésbe első szerelméről, de gyorsan belejött, és egészen hazáig a szőke kislányról csacsogott.

Adam kezét fogva léptem be a házba, amit leginkább az otthonomnak éreztem. Harry követett minket, miközben bezárta a kocsit.

- Sziasztok! Megjöttünk! – kiabáltam, majd lerúgtam cipőimet, és Adamnek is segítettem levenni csizmáit. Egy pillanat múlva hangos csaholással Sammy jelent meg az előszobában. Hatalmas mosoly húzódott az arcomra, hiszen hónapok óta nem láttam már kiskutyámat. Hirtelen nem is értettem, mit keres bent a szobában, mert Dorota retteg tőle, és nem is igazán szereti, ha a házban tartózkodik, szerinte, összenyálaz mindent, és a szőre miatt naponta kétszer kell takarítani utána, de most biztosan a rossz időre való tekintettel kapott engedély a bent tartózkodásra. Én mégis boldogan öleltem magamhoz az én nagy golden retrieverem, aki farkát vidáman ingatta jobbra-balra. Szinte el sem hittem, hogy még megismert annyi külön töltött idő után.

- Sziasztok, fiatalok! – jelent meg apa is az ajtóban jókedvűen. Először engem köszöntött egy szoros öleléssel, majd a két fiút is, és beljebb invitált minket. Harry és Adam az emeletre mentek, mi pedig apával a nappaliba. Alighogy letelepedtünk az egyik kanapéra, már meg is jelent az egyetlen eddig hiányzó személy, Dorota, egy nagy tál sütivel a kezében.

- Ashlyn, el sem hiszem, hogy végre itthon vagy! – csapta össze a kezeit könnyes szemekkel, majd szorosan ölelt meg.

- Te is hiányoztál, Dorota! – kuncogtam szoros fogásában.

- Meddig maradsz? Ugye nem mész el megint egy óra után, aztán pedig csak hetek múlva látlak újra?

- Nem, dehogy! – tiltakoztam rögtön. – Talán a következő napokban itt is alszok egyszer-kétszer, mikor a fiúk Japánban lesznek. Apa, te is elkíséred őket? – fordultam az öregem felé.

- Persze – bólintott egy nagyot, és vett egyet a sütiből. – A fiúk még sosem voltak Japánban, muszáj lesz velük mennem.

- És ti, Dorota, hogy álltok az esküvővel? – érdeklődtem, miközben megvakartam a mellettem helyet foglaló Sammy fejét.

- Már megvan az időpont. Május második szombatján lesz – mesélte izgatottan.

- Ha esetleg kell valami segítség, akkor csak szólj!

- Lenne is itt valami – vallotta be. – Még nem sikerült ruhát választanom.

- Nagyon szívesen segítenék! – kezdtem lelkesedni én is.

- Jövő héten megyek a szalonba, de fogalmam sincs a ruháról, semmi elképzelésem eddig – mondta kissé kétségbeesetten.

- Semmi baj. Nincsenek esetleg újságaid? Legalább nagy vonalakban megnézhetnénk, hogy legyen már valami terved, mielőtt felpróbálnád a ruhákat. – A konyhába indultunk, és szinte egy órán át lapozgattuk a katalógusokat, mire megtaláltuk Dorota álmainak ruháját. Én közben teát iszogattam, remélve, hogy torokfájásom lassan múlni kezd. Örültem, hogy segíthettem neki, és, hogy egy terhet sikerült levennem a válláról, ő pedig végre már nem aggódott annyit legalább a ruha miatt.

Kíváncsian indultam fel az emeltre Sammyvel a nyomomban, ahol Adam szobájában azonnal meg is találtam a fiúkat. Valami videojátékkal játszottak együtt, és öröm volt nézni, ahogy mindketten koncentrálva merednek a tévé képernyőjére. Nem akartam megzavarni a játékot, így csak az ajtóból figyeltem őket egy darabig. Nagyon úgy tűnt, hogy Harrynek nem csak a kislányokat, de Adamet is sikerült magába bolondítania. A kicsit szobája tele volt mindenféle új játékokkal, és mostani szórakozásuk tárgyát sem láttam még ezelőtt.

- Hát ezt nem hiszem el! – fakadt ki Harry hirtelen. – Ezt meg hogy csinálod? Hogy lehet, hogy mindent te nyersz? – vonta kérdőre öcsikémet, aki csak boldogan tapsolva kuncogott fel. Mellé mászott a földön, és csikizni kezdte a kicsit, mire az hangosan nevetni kezdett.

- Mit csináltok, fiúk? – léptem beljebb a szobába, majd letelepedtem melléjük a puha szőnyegre.

- Legyőztem Harryt autózásban! – mesélte vidáman Adam.

- Nem is egyszer – tette hozzá a Göndörke.

- Ügyes vagy, Kicsim! – túrtam szőke tincsei közé. – Szóval ezt szoktátok csinálni együtt? Videojátékoztok? – húztam fel a szemöldökömet.

- Meg vonatozunk, megsétáltatjuk Sammyt… - csacsogta, és még vagy egy tucat játékot felsorolt, amit Harryvel csináltak, míg én a kórházban voltam.

- Imád téged – jegyeztem meg mosolyogva, miközben egyik szememmel öcsikémet figyeltem, ahogy az egyik kisautóját keresi, amit Harrytől kapott. – Köszönöm, hogy vigyáztál, míg én nem tudtam – mosolyodtam el.

- Jó fiú ő, nem volt nehéz – húzódott közelebb hozzám. – Különben is, megígértem, emlékszel? – adott egy puszit az arcomra, én pedig egy aprót bólintottam.

- Köszönöm – súgtam, és egy lány csókot nyomtam puha ajkaira.

 A délutánt is együtt töltöttük, és ahogy Adamnek az oviban ígértem is, hóembert építettünk, hiszen abból már nekem és Harrynek is elég nagy gyakorlatom volt a tegnapi napról. Megtanítottuk a kicsinek, hogy kell hóangyalt csinálni, majd egy olyan tökéletes hóembert építettünk, ami a tegnapi versenyen biztosan az első helyet nyerte volna el. Egész délután le sem tudtam vakarni mosolyomat az arcomról, és a bennem lángoló boldogság még estefelé, mikor Harry házához visszaértünk, sem aludt ki. Viszont torok- és fejfájásom is egyre csak rosszabbodott, és az sem tett jót neki, hogy ma sokat tartózkodtam kint, a hideg levegőn,  kezdtem biztos lenni abban, hogy sikerült megfáznom, habár mégsem bántam egy pillanatát sem ennek a napnak.

Hazaérve fáradtan helyezkedtem el a kanapén egy pokróccal az ölemben, majd unottan kapcsolgattam a csatornák között. Az egyiken szinte azonnal felismertem egyik kedvenc filmemet, a Fogadomot. Már vagy ezerszer láttam, de mégis képtelen voltam megunni, ahogy a férfi olyan kitartóan küzd a szerelméért.

- Már megint? – húzta fel a szemöldökét Harry fájdalmas arccal, ahogy belépett a nappaliba, és ő is felismerte a filmet, ami már annyiszor végignézett velem együtt, habár ő inkább tartotta az egészet nyálasnak, mint romantikusnak.

- Annyira szép ez a történet – sóhajtottam. – Ennél jobb bizonyíték nem is kell arra, hogy van igaz szerelem.

- Én e nélkül is hiszek benne – mondta Harry, és mögém lépve egy puszit lehelt hajamba, mire muszáj volt elmosolyodnom. Egy pillanat múlva már mellettem is termett, majd a kezembe nyomott egy nagy bögre forró teát. Hálásan elmosolyodtam, de már nem reménykedtem, hogy a teától elmúlik torokfájásom, hiszen egész nap mást sem ittam a meleg folyadékon kívül, de az csak egyre rosszabb lett. Mohón kortyoltam a bele az illatos teába, torkom pedig, hacsak egy pillanatra is, de mégis enyhülést kapott.

- Nagyon finom – jegyeztem meg. – Mit raktál bele? Mézet? – ízlelgettem az italt.

- Gondoltam, jót tesz a torkodnak – mondta, mire majdnem kiköptem a számban lévő teát, de ahelyett csak félrenyeltem a kortyot, és hangosan, fuldokolva köhögni kezdtem, Harry viszont csak jót nevetett rajtam. – Komolyan azt hitted, hogy nem fogom észrevenni? – húzta fel a szemöldökét rajtam mulatva, majd bebújt mellém a pokróc alá.

- Nem… én csak… - dadogtam össze-vissza.

- Ez a torkodra van – nyomott egy kis kék gyógyszert a kezembe. – Ez meg, ha fáj a fejed – adott egy másikat is.

- Köszönöm – mondta halkan, majd bevettem őket egy korty tea kíséretében. – Hogy vetted észre? – kérdeztem most már én is kissé mosolyogva.

- Több teát ittál csak ma, mint egy normális ember egész évben – ugratott, de inkább elengedtem a fülem mellett gúnyos megjegyzését. – Ezen kívül pedig köhögtél egész nap – tette hozzá. Különös, én szinte észre sem vettem. – Amúgy pedig egyszerűen csak ráhibáztam. Furcsa lett volna, ha teljesen jól lennél a tegnapi nap után.

- Persze, nekem semmi bajod sincs, pedig félmeztelenül feküdtél a hóban hosszú percekig – böktem oldalba gyengéden. Kérdésemre a válasz igazából nagyon is egyszerű volt, hiszen az én szervezetem nagyon le volt gyengülve a betegség és sok-sok kezelés miatt.

- Egy erős, edzett férfinak semmi baja nem lesz egy kis hótól – mondta.

- Erős, edzett férfi? – forgattam meg a szemem kuncogva, majd fejemet mellkasára hajtottam, ő pedig újra hajamba puszilt. Csendesen, egymást ölelve a filmet kezdtük nézni Harry minden ellenkezése nélkül. Még csak az esküvői résznél járhattunk, mikor szemeim elnehezedtek, és lassan álomba is merültem.

Az elmúlt majdnem egy hét azzal telt, hogy lábadoztam a megfázásból. Igazából nem is voltam olyan rosszul, és lázam sem volt. Pár nap múlva már csak egy kis köhögés maradt hátra a betegségből. Szerencsére Harry sem volt túlságosan ideges vagy mérges rám, ennek ellenére még jobban figyelt rám, mint eddig, és úgy tűnt, mintha élvezné is, hogy kiszolgálhat engem. Viszont eltelt az egy hét, és elérkezett a nap, mikor a fiúknak Japánba kellett utazniuk. Persze mindenben támogattam őket, főleg természetesen Harryt, mégsem tudtam, és talán nem is akartam leplezni, hogy mennyire fog nekem hiányozni a következő öt napban. Az utazás előtti este meg is beszéltük, hogy mivel úgy is hajnali hatkor indul a gépük, így nem fog felébreszteni, hogy ne fájdítsuk szívünket a búcsúzkodással, hiszen úgy sem vagyunk jók benne, félő, hogy a végén talán még rávenném Harryt, hogy maradjon itthon.

Az éjszaka közepén azonban kipattantak a szemeim. Fáztam, és Harry testének melegére vágytam, ezért első mozdulatom volt, hogy karomat kinyújtva Harryt kerestem magam mellett, de csak az üres lepedőt markolásztam. Azonnal felkaptam a fejem, és az órára pillantottam, ami alig ötöt mutatott, ez pedig csak azt jelentette, hogy Harry már elment. Legalább is azt tervezte még tegnap este, hogy öt óra előtt elindul a reptérre, hogy időben odaérjen, különben apa biztosan dühös lenne rá, amiért felborítja az egész tervet. Nagyot sóhajtva hajtottam vissza fejemet a párnára, a hasamra fordultam, magamra húztam a takarót, és próbáltam újra elaludni, de az álom csak nem jött a szememre. Hiszen Harryt ismerve biztos, hogy elkésik. Soha, egyetlen egyszer sem sikerült odaérnie valahova időre. Minden alkalommal ő az oka annak, hogy sietve kell menniük a koncerthelyszínekre, az én édesapám pedig mást nem utál jobban a kiszámíthatatlanságnál és a előre elkészített tervek összezavarásánál. Emlékszem, egyszer egy fontos interjúra készültek, ezért apa egy órával előbbi időpontot mondott meg neki a találkozásra, de még így is tíz perc késéssel tudták csak elkezdeni a beszélgetést. Szóval mi van akkor, ha Harry most is elkésik, és talán még el sem indult? Emlékeztem, mit beszéltünk meg vele tegnap este, mégis egy pillanat alatt kipattantam az ágyból, és őrült sebességgel lerohantam a lépcsőn, nem is félve attól, hogy esetleg lábamat törhetem, ha elbotlok. A szívem összeszorult, mikor a nappaliban nem találtam nagy bőröndjét, amit már tegnap este kikészített, hogy engem ne ébresszen fel ma reggel pakolászásával. A konyhában sem találtam már hűlt helyét sem, nem is olyan régi ottlétéről azonban egy nagy tányér rántotta tanúskodott, amit valószínűleg még nekem készíthetett indulás előtt. Halványan elmosolyodtam kedves, figyelmes gesztusán, azonban egyre kevesebb esélyt láttam arra, hogy még megköszönhetem neki ezt a kedves gesztust, és elbúcsúzhatok tőle indulás előtt. A garázs felé szedtem szaporán a lábaimat, és reméltem, hogy még ott találom a nagy Range Rovert. Mikor beléptem a hatalmas helyiségbe, a sok méregdrága autó között megláttam a fekete luxusterepjárót, aminek láttára annyira vágytam. A garázsajtó fel volt nyitva és a kocsi is mozgásban volt már, éppen akkor hajtott ki az útra, egy pillanat múlva pedig már kezdett is lecsukódni a nagy kapu. Gyorsan szedtem a lábaimat, és lehajolva még átfértem az ajtó alatt. Kint még teljesen sötét volt, habár már nem olyan hideg, mint pár napja, hiszen a levegő jelentősen felmelegedett, így a hó is elolvadt, bár még az idő mindig elég fagyos volt, így egy szál pizsamában vacogni kezdtem. Hangosan kiabáltam Harry nevét, és vadul intettem utána. Már azt hittem, hogy nem is fog észrevenni, mikor a kocsi hirtelen lehúzódott az út szélére, Harry pedig kipattant a vezetői ülésről. Az ajtó már lecsukódott mögöttem, és bőrömet csípte a hűvös, téli levegő, mégis mosolyra húzódtak ajkaim, mikor Harry szélesre tárt karokkal szaladt felém. Egy boldog kacajjal a nyakába ugrottam, és erősen szorítottam magamhoz. Harry ajkaimat apró puszikkal rohamozta meg, amiknek egyikéből én egy lágy csókot kerekítettem.

- Szörnyű ötlet volt, hogy nem búcsúztunk el – suttogta ajkaimra, majd homlokát az enyémnek döntötte.

- Egyetértek – bólintottam egy aprót. – Nagyon fogsz hiányozni – vallottam be.

- Te is nekem - nyomott egy puszit az orrom hegyére, mire szomorúan elmosolyodtam. – Utálom, hogy nem lehetek melletted a mai kezelés alatt.

- Semmi baj, nagylány vagyok már, kibírom – nyugtattam meg.

- Tudom, csak sokkal nyugodtabb lennék, ha mellettem lennél – mondta.

- Nem fog sokáig tartani. Kedden már itthon is lesztek.

- Hacsak Paul nem nyír ki, amiért megint elkések – mondtam, mire mindketten halkan felnevettünk. Már biztos volt, hogy Harry nem fog odaérni időben a reptérre.

- Akkor menj csak, de ígérd meg, hogy azonnal felhívsz, mikor odaértek – kértem.

- Te pedig ígérd meg, hogy vigyázol, és nem erőlteted meg magad túlságosan. A megfázás miatt így is le vagy gyengülve, amire este a kemoterápia csak rátesz majd még egy lapáttal – figyelmeztetett lágyan.

- Óvatos leszek, ígérem – mondtam. – Csak a lányokkal tervezünk egy ottalvós partit, meg holnap délelőtt elmegyek Sarah-val vásárolgatni, szóval semmi nagyszabásút nem fogok csinálni. Nem lesz semmi gond – ígértem.

- Vigyázz magadra úgy, mintha csak én tenném – nyomott egy lágy puszit az arcomra. – És hívj fel, ha bármi történik, ha baj van, de akkor is, ha egyszerűen csak hiányzom - súgta.

- Akkor le sem tesszük a telefont, míg haza nem érsz – kuncogtam halkan, és ő is elmosolyodott. 

- Szeretlek – suttogta, majd ajkait hevesen az enyéimre nyomta. Meleg nyelve szenvedélyes táncra hívta az enyémet, miközben kezét végighúzta hátamon, mire jóleső bizsergés futott végig gerincemen. Kezei fenekemen állapodtak meg, és finoman markolt domborulatomba. Én ujjaimmal puha, kócos fürtjei közé túrtam, és gyengéden meghúztam egy-két göndör tincsét, mire egy halk nyögés tört fel mellkasából.

- Én is szeretlek – súgtam kissé zihálva ajkaira, miután elváltunk. – De most már igyekezz, mert apa tutira nem lesz elnéző – nevettem halkan, őszintén.

- Viszlát kedden! – nyomot még egy gyors puszit a számra.

- Viszlát kedden… - suttogtam, de biztos voltam benne, hogy halk szavaimat már nem hallotta meg, hiszen hangomat levitte a hűvös szél. Harry pedig egy pillanat múlva már a kocsijánál termett, és bepattanva a nagy terepjáróba pár perc heves integetés után el is tűnt szemeim elől.

Egy kis ideig még bámultam a sarkot, ahol kocsija lekanyarodott, és végleg kikerült a látókörömből. Lábaim már lassan kékre fagytak, és félő volt, hogy újra megfázom, mikor végre megmozdultam, majd a postaláda mögé rejtett kulccsal visszamentem a házba. Az egész lakás olyan üresnek tűnt így, egyedül, Harry nélkül csak még kevésbe éreztem otthonomnak a hatalmas házat, és nagy nehézségek árán tudtam rávenni magam, hogy ne Harryre gondoljak. A felkelő nap halvány sugarai beszűrődtek a nappali ablakának üvegén keresztül, de még mindig csak fél hat volt, így nagy sóhajjal csoszogtam fel a Harryvel közös hálónkba, és az ágyba vettem magam, ami most Harry nélkül túl hatalmasnak tűnt. Kezembe vettem a mobilom, és az Ő hívását várva újra mély álomba merültem.

Az első, Harry nélkül töltött nap szörnyen keservesen telt el, sehol sem találtam a helyem. Tudtam, hogy a fiúk utazása Japánba legalább egy fél napig el fog tartani, mégis egész nap telefonomat figyeltem, hogy meghalljam az Ő csengőhangját. A délutánra azonban meguntam az otthon szenvedést, így összepakoltam a dolgaimat az esti kezelésre, majd átmentem apáékhoz. Míg Adam haza nem ért, Dorotának segítettem az esküvő előkészületeiben, majd négy óra után öcsikémmel elmentünk megsétáltatni Sammyt. Sarah is éppen akkor hívott, hogy egyeztessük,  a holnapi programot, mikor sietve indultam a kórház felé, hiszen Harryhez hasonlóan nekem is mindig problémáim voltak az időpontok betartásával, így most is már késésben voltam. Épphogy elkezdődött a kemoterápia, mikor végre megszólalt a telefonom, nekem pedig hatalmas mosoly húzódott az arcomra, mikor a képernyőn Harry nevét pillantottam meg. Épp akkor értek a hotelbe a fiúkkal. Vidáman mesélni kezdett a japán fanok hihetetlen rajongásáról, és hosszasan részletezte az általa mindig is annyira kedvelt japán ételeket, melyeket most megkóstolhatott. Én pedig csendesen hallgattam őt, magamba szívtam édes szavait, és csak mosolyogtam. Teljesen el is felejtettem a kezelés kellemetlen mellékhatásait, és a több mint egy óra múlva pedig lágy szavait altatódalként hallgatva merültem álomba.

Másnap reggelre szinte már teljesen jól voltam, egy kis gyengeségen kívül nem éreztem semmi mellékhatását a tegnapi kezelésnek. A mai programot, azaz a vásárolgatást Sarah-val pedig semmiféleképpen sem mondtam volna le, még akkor sem, ha Harry reggel hosszasan győzködött az ellenkezőjéről.

Nem is bántam meg, hogy megtartottuk a programot, mert csodálatosan éreztem magam legjobb barátnőm társaságában. Olyan régen tudtunk kettesben tölteni egy kis időd, miközben csajos dolgokkal foglalkozunk. Hónapokig el voltam zárva a külvilágtól, így most végre meghallottam a legújabb pletykákat, és sikerült a ruhatáramat is felfrissíteni, valamint bevásároltunk az esti csajos pizsipartihoz, ami Perrie-éknél lesz megtartva. Délutánra pedig kellően elfáradtam, egy lépést sem tudtam volna már megtenni, így hazaindultunk, azaz Harry házához, hogy lepakoljunk a vásárolt cuccokat, terveink szerint pedig onnan indultunk volna Perrie-ékhez.

- Egy pillanat alatt elpakolok, és már mehetünk is! – biztosítottam Sarah-t, ahogy az ajtón beléptünk.

- Ne segítsek? – ajánlotta legjobb barátnőm.

- Nem kell, gyorsan megcsinálom – intettem le.

- Legalább a szatyrokat hadd segítsek felvinni – kérte. – Így is elég fárasztó napod volt – tette hozzá.