Kisgyerekként mindig rettegtem a sötétben esténként. Sokszor megtörtént, hogy anya sírva talált rám az ágyamban, mert megijedtem a szélben himbálózó fa furcsa árnyékától a falon, és még mostanában is előfordult, hogy félve mentem ki egyedül az utcára alkonyat után. Ez pedig most sem volt másképp, és ahogy ez az ismeretlen feketeség felém tartott, belül remegtem félelmemben. Próbáltam ellene harcolni, de ehhez már kevés voltam, és magába szippantott a sötét örvény. Végül viszont olyan dolog történt, amire nem is számítottam volna: megnyugodtam. Az előbbi borzasztó fájdalom teljesen eltűnt, és többé már nem éreztem semmit, csak megkönnyebbülést és nyugalmat. Éreztem, ahogy izmaim elernyedtek, és szívem is pehelykönnyűnek tűnt. Nem tudom, mennyi lehetett az idő, de talán órákig is élveztem ezt a csodálatos megnyugvást, mikor valami hirtelen megzavarta csendes pihenésem. A távolban egy kis fehér fény gyulladt, ami eleinte nem is igazán zavart, de ahogy egyre közeledett felém, bántani kezdte a szemem. Csipogást hallottam valahonnan a távolból, és izmaim megfeszültek, ahogy fokozatosan újra megjelent a fájdalom a gyomromban. Talán nem volt olyan rossz, mint mikor az utcán összeestem, de így is egy halk nyögés hagyta el ajkaimat.

- Ash… - hallottam meg egy ismerős, lágy hangot valahonnan az egyre közeledő fény közeléből, ami már szinte megvakított, így össze kellett szorítanom szemeimet. – Ash… - hallottam újból, de a hang már nem volt távoli, ahogy a csipogás is mintha már mellőlem hallatszódott volna. Rebegve nyitottam ki szemeimet, és eltelt egy kis ideig, míg azok megszokták a fényt. Óvatosan néztem körbe, és nem kellett sokat gondolkoznom, míg rájöttem, hogy a kórházban vagyok. A falak hasonlóan zöldek voltak, mint múltkor is, de tudtam, hogy nem a kezelésekkor használt kórteremben vagyok. A régi sokkal barátságosabb volt, inkább nézett ki egy igazi szobának, mint kórházi kórteremnek. Ez a mostani viszont tele volt mindenfelé furcsa orvosi gépekkel, amikből azaz idegesítő csipogás is hallatszódott. A falak is olyan ridegnek hatottak a barátságtalan berendezés mellett. Karomba infúziót kötöttek, ami valamelyest enyhítette fájdalmaimat, míg ujjam végére egy furcsa csipeszszerű dolog volt rögzítve. Egy másik cső pedig egészen az orromig vezetett, és félelmetesen hasonlított a filmekben is látható lélegeztető gépekhez. Nehezen emeltem fel kezemet, de önkéntelenül is az orromhoz nyúltam, csak el akartam tüntetni magamból a zavaró csöveket.

- Azt már nem! – éreztem meg pár meleg ujjat fagyos bőrömön, amik visszanyomták kezemet az ágyra.

- Harry… - fordítottam arcomat azonnal a hang irányába, ami nemrég a nevemet szólongatta. A Göndörke ott ült az ágyam mellett, smaragdzöld szemei pirosak és kissé duzzadtak voltak, fájdalmat és mérhetetlen aggódást sugároztak. Mindenféle csövek nélküli kezemet összefonta az övével, nekem pedig őszintén jól esett érintése, de rögtön tudtam, hogy nem helyes, így kezemet kihúztam az övéi közül. Arcára kiült a csalódottság, nekem pedig megfájdult a szívem, hogy így kell látnom őt. – Ka-kaphatok egy kis vizet? – kérdeztem olyan rekedten és halkan, hogy alig értettem meg egyszerű mondatomat is, de szám már lassan porzott, torkom pedig kapart a szomjúságtól.

- Persze – bólintott Harry egy aprót, és levett a mellettünk lévő asztalról egy pohár vizet, majd egy szívószálat helyezett bele. Megpróbáltam ülésbe tornázni magam, de olyan gyenge voltam, hogy még alkaromon támaszodva sem bírtam megtartani testsúlyomat. Harry rögtön a segítségemre sietett, és egy kezével hátam mögé nyúlva segített tartani, míg másikkal a poharat fogta. Nagyokat, mohón kortyoltam a hűs folyadékból, míg egészen üres nem lett a pohár, majd Harry óvatosan visszafektetett a puha párnára, és lerakta a poharat a kicsi szekrényre.

- Köszönöm – mosolyodtam el, de hamisan, mégis legalább hangom már valamivel tisztább és érthetőbb volt. - Mi történt? – kérdeztem.

- Öhm… - szedte össze Harry a gondolatait homlokráncolva. – Miután elfutottál a stúdióból, utánad mentem, hogy rávegyelek, hogy legalább beszélni hajlandó legyél velem, de olyan makacs voltál. Felajánlottam, hogy hazaviszlek, de te ragaszkodtál a buszhoz, így veled mentem. Végre majdnem megcsókoltál, de valami bezavart, és újból elrohantál, aztán hirtelen összeestél. Rögtön behoztalak a klinikára, de nem tértél magadhoz. Kaptál fájdalomcsillapítókat, csináltak rajtad pár tesztet és vizsgálatot, de még egyelőre nincs eredmény, hiába beszéltem Dr. Jacksonnal, de megígérte, hogy megsürgeti a labort. Azt mondta, hogyha megjönnek az eredmények, rögtön idejön – fejezte be, nekem pedig lassan kezdtek előjönni az emlékek. 

- Mióta vagyok itt? – kérdeztem.

- Alig egy órája – válaszolta halkan. – Szóltam már Paulnak, szóval bármelyik pillanatban itt lehet.

- Köszönöm – suttogtam erőtlenül.

- Hogy érzed magad? – kérdezte lágyan. Kedvem lett volna megsimogatni arcát, hogy eltűnjenek róla a gondterhelt ráncocskák, de végül is visszafogtam kezemet.

- Olyan bágyadt és gyenge vagyok, de biztosan csak a gyógyszerektől – mondtam fáradtan.

- És vannak még fájdalmaid?

- Igen, de nem olyan rossz. Már egészen kezdem megszokni – mosolyodtam el fájdalmasan.

- Nincs szükséged esetleg valamire?

- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem lágyan. – Harry, én nagyon hálás vagyok neked… - kezdtem.

- Ash, sem… - szakított félbe, de tovább folytattam.

- Nagyon hálás vagyok neked, de tudnod kell, hogy a véleményem most sem változott.

- Annyira makacs vagy – sóhajtott fel, és arcát kezei közé temette.

- Sajnálom, Harry, de nem hagyom, hogy miattam tönkre menjen az életed – jelentettem ki.

- Pedig most is pont ezt csinálod – nézett fel mély szomorúsággal szemeiben. – Én beleőrülök, ha nem vagy mellettem.

- Kérlek, Harry, annyira fáradt vagyok, ne kezdjük újra! – könyörögtem.

- Akkor ne ellenkezz többet, és csak hagyd, hogy veled legyek! – kért.

- Harry, értsd meg, neked sokkal jobb nélkülem! – győzködtem.

- Ne, Ash! Ne próbálj meg ezzel a hülyeséggel etetni megint! – figyelmeztetett kissé keményebben. – Első alkalommal még majdnem el is hittem, de mekkora egy barom voltam! Hogy gondolhattam egy pillanatig is, hogy jobb lesz nélküled?! – sóhajtott fel. - Megint erről a gyerek témáról van szó, igaz? – nézett rám sokkal lágyabban. – Ash, nekem csak te kellesz. Nekem nem kell más, ha te velem vagy. Ráérünk majd foglalkozni ezzel évek múlva, mikor odaérünk, ha kell örökbe fogadunk, nem érdekel. Ketten kitalálunk majd valamit, hiszen annyi megoldás van már erre. A lényeg, hogy együtt csináljuk. Minden, amire igazán szükségem van, az egyedül te vagy – nézett mélyen a szemembe.

- Nem hinném, hogy ezzel még foglalkoznunk kellene – mondtam halkan. – Harry, nekem már nincs sok hátra. Érzem, hogy a betegség lassan legyőz, napról napra gyengébb vagyok. Én már sosem leszek egészséges – mondtam ki a szomorú tényeket, hiszen belőlem már minden reménysugár eltűnt.

- Ne mondd ezt, kérlek! – Szomorúság csillogott a szemében.

- Kérlek, Harry, menj el innen! – kértem, miközben könnyek folytak le az arcomon. – Én csak próbállak megvédi téged!

- Megvédeni? Mégis mitől? – kérdezte értetlenül széttárt karokkal.

- Saját magamtól – suttogtam lesütött szemekkel.

- Őrültségeket beszélsz – rázta meg a fejét.

- Nem. Ez az igazság. Minél tovább velem vagy, annál nehezebb lesz, ha én már nem leszek. Még most véget kell vetnünk ennek, mielőtt túl késő lesz, és…

- Túl késő lesz, és mi? – vágott közbe. – Túlságosan beléd szeretek? – kérdezte hitetlenül. – Egy fél éve, ha valaki azt mondja, hogy ennyire szeretni fogok valakit, biztosan kiröhögöm. Most viszont másra sem tudok gondolni, csak rád. Sosem tudnálak elengedni, ha tudom, hogy te is így érzel irántam. Szóval ezzel a „túlságosan is belém szeretsz” dologgal már kicsit elkéstünk – nevetett fel keserűen.

- Kérlek, Harry csak… - szipogtam könnyeim között, mikor apa rontott be a kórterem.

- Ash, hála Istennek! – könnyebbült meg egy kicsit, mikor meglátott. – Harry mondta, hogy elájultál, de mi történt pontosan? Vagy miért sírsz? – komorult el az arca könnyeim láttán. – Rosszul vagy?

- Nem, én csak… - kezdtem, de elszorult a torkom, és nem tudtam befejezni mondatomat.

- Harry csinált valamit? Ő volt, igaz? – nézett rám szigorúan. Nem válaszoltam, csak összeszorított szemekkel szipogtam tovább. – Harry, ideje lenne menned – javasolta apa.

- Nem – jelentette ki Harry egyszerűen.

- Tessék? – ráncolta apa össze a homlokát, mintha nem is hallotta volna. – Menj ki, Harry, legalább az ő érdekében. Csak felzaklatod, és az nem segít neki.

- Neki az segít, ha vele vagyok, Paul, ezt mindenki nagyon jól tudja – erősködött Harry, és nem is mozdult a helyéről.

- Menj el, Harry, vagy biztonsági őrt hívok! – fenyegette meg apa felemelt hangerővel.

- Ugyan már, Paul! – legyintett Harry. – Mindketten tudjuk, hogy amit a legjobban utálsz az a botrány. Nem okoznál jelenetet az egész kórház előtt.

- Igazad van, de a legfontosabb a családom, és nem fogom hagyni, hogy zaklassák a lányomat. Még egyszer megkérlek, hogy menj ki ebből a kórteremből, vagy más eszközökhöz fogok folyamodni – ígérte.

- Csinálj, amit csak akarsz – vonta meg Harry a vállát makacsul.

- Ha nem adsz más lehetőséget… - sóhajtott fel apa, és füléhez emelte a telefont. Alig fél percig beszélt csak, de szinte azonnal megjelent egy magas, kigyúrt férfi az ajtóban, akit már az amerikai turné alatt láttam párszor. A neve, azt hiszem, Greg volt.

- Mr. Styles, kérem, fáradjon ki a szobából – szólította fel Harryt.

- Paul, ezt te sem gondolod komolyan! – nevetett fel idegesen felpattanva a székről.

- Mr. Styles, ez az utolsó felszólítás! – szólt újra a biztonságis, és fenyegetően a Göndörke felé lépett.

- Ash, kérlek! – fordult kétségbeesetten felém. – Te sem akarod ezt! Szükséged van rám! Nélkülem nem lehetsz boldog! Kérlek, csak most az életben először légy egy kicsit önző! – könyörgött.

- Szeretlek, Harry. Pont ezért nem lehetek veled önző – sírtam. A következő dolog, amit láttam, hogy Greg karjánál fogva vezeti ki a szorításában vergődő Harryt, de a biztonsági őr még így is sokkal erősebb volt a Göndörkénél. Összeszorított szemekkel, nagy levegőket véve próbáltam lenyugtatni magam, ahogy figyeltem a kórterem üvegablakán keresztül, hogy apa Greggel beszél. Lassan sikerült csillapítanom zokogásomat, és talán egy kicsit meg is könnyebbültem, hiszen tudtam, hogy már távol van tőlem. Kinyitottam még könnyes szemeimet, mikor meghallottam, ahogy apa belép az ajtón.

- Semmi baj, Ashlyn. Gregnek gondja lesz rá, hogy Harry ne zavarjon téged többet, viszont a kórházból nincs jogom elküldeni – lépett az ágyam mellé apa, és biztatóan megszorította a kezem.

- Köszönöm – töröltem le arcomról sós könnyeimet.

- Dr. Jackson mondott már valamit? – kérdezte.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Még az eredményekre várunk.

- Rendben. Nincs szükséged valamire?

- Nem, csak fáradt vagyok – mondtam kissé bágyadtan a gyógyszerektől.

- Sarah be szeretne jönni hozzád, és Ed is hívott, mikor megtudta, hogy mi történt – tájékoztatott.

- Nem szeretnék most látogatókat fogadni, csak kipihenném magam. Majd talán holnap – mondtam.

- Rendben, ezt majd én megoldom. Te csak aludj, én addig beszélek Dr. Jacksonnal, és elintézem, hogy senki se zavarjon – adott egy puszit az arcomra, és egy apró mosolyt villantva felém kilépett a kórteremből. Én pedig ezután szinte pillanatok alatt álomba merültem.

Átaludtam az egész délutánt, és csak másnap reggel fél kilenc körül ébredtem fel. Bár elég zaklatott állapotban voltam elalvás előtt, de szerencsére a gyógyszerek nem csak a fájdalmamat csillapították, hanem kissé el is tompítottak. Viszont már sokkal jobban éreztem magam, mint tegnap, egészen kipihent voltam. Alig pár perce keltem még csak fel, de már meg is jelent egy mosolygós, harmincas évei elején járó nővér a reggelimmel és a gyógyszerekkel együtt. Szerencsére orvosi utasításra végre kivették az orromból a fura csöveket, de az infúziót még fájdalmaim miatt muszáj volt kapnom. A tegnapi rosszullétem óta a fájdalom a gyomromban nem akart megszűnni, habár már nem volt olyan elviselhetetlen.

- Van egy fiú a kórterem előtt – tájékoztatott a nővér kedves mosollyal az arcán.

- Igazán? – csodálkoztam el, ahogy felültem az ágyban.

- Igen, és nagyon rendíthetetlennek tűnik – nevetett fel egy picit, miközben kezembe adott egy tálcát, amin a reggelim állt.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan. – De mégis ki az a fiú? Nem látta már esetleg?

- Azt hiszem, valami énekes lehet. Mintha már láttam volna a tévében – gondolkozott el.

- Ed? Ed Sheeran? – kérdeztem, mivel apa már tegnap említette, hogy Ed meg akar látogatni, de a nővér furcsa arcot vágott, amiből azonnal leszűrtem, hogy fogalma sincs, hogy miről beszélek. – Hogy néz ki? Kék szem? Vörös haj? – kérdezgettem.

- Nem igazán. Inkább ilyen barna, göndör. A szemére nem emlékszem, éppen aludt a folyosón, mikor jöttem – mondta kuncogva, miközben az infúziómat állítgatta be.

- Istenem – sóhajtottam, és arcom kezeim közé rejtettem. Harry. Hát persze, hogy ő az...

- Valami baj van? – kérdezte a nővér összeráncolt szemöldökkel.

- Nem, köszönöm – erőltettem magamra egy halvány mosolyt. Ekkora étvágyam már egyáltalán nem volt, és óvatosan kiszállni készülődtem az ágyból.

- Miss Higgins, kérem, maradjon az ágyában. Dr. Jackson azt mondta, hogy nem kelhet fel – figyelmeztetett a nővér. Nem is válaszoltam szavaira, hiszen csak arra koncentráltam, hogy gyenge lábaimon eljussak az ablakig, mert látnom kellett őt. Megtámaszkodtam a falnál, és kikukucskáltam a sötétítő résein. Tényleg ott volt. Pont ugyanabban a ruhában, amit tegnap is hordott. Fejét a falnak döntötte, szemei csukva voltak, ajkai enyhén szétnyíltak, ahogy mellkasa egyenletesen fel-le emelkedett. Újra azt a szörnyű kettősséget éreztem, mint az elmúlt napokban többször is. Hiszen megdobogtatta a szívem, hogy itt van a közelemben, de mégis dühös voltam makacssága miatt.

- Kérem, Ashlyn, most már feküdjön vissza! – szólt újra a nővér, és karomnál fogva vezetett az ágyhoz.

- Mióta van már itt? – kérdeztem, habár igazából a választ már régen tudtam.

- Mikor tegnap befejeztem a műszakot, már itt volt – válaszolt halványan mosolyogva.

- Tudom, hogy szabályellenes, de nincs itt egy szabad szoba vagy kórterem, ahol lefeküdhetne csak egy kicsit? – kérdeztem.

- Az ügyeletes kolléganőm már felajánlotta neki, de azt mondta, hogy itt marad, hátha szükség van rá – mosolyodott el cinkosan. Elképzelni sem mertem, hogy miket pletykálhattak már itt a dolgozók a szegény rákos kislány és a kórházban éjszakázó fiú románcáról.

- Tudom, mondta, hogy a Doki nem engedte meg, de esetleg nem kellhetnék fel egy picit. Bent maradok a kórteremben, csak le szeretnék fürödni, meg ilyenek – néztem rá könyörgőn.

- Lehet róla szó. Küldök mindjárt valakit, aki segít a tisztálkodásban – mondta, majd az ajtó felé igyekezett.

- Muszáj ezt? Azt hiszem, menne egyedül is – szóltam utána.

- Nem engedhetem egyedül, sajnálom. Ez a szabály – vonta meg a vállát sajnálkozón, majd becsukta maga mögött az ajtót. Pár percig kellett csak várnom, és végre nyitódott az ajtó, de nem az ígért ápoló lépett be rajta, hanem az én drága barátnőm.

- Sarah! – lepődtem meg, és kitártam felé karomat.

- Szia, Ash! Úgy aggódtam érted. Alig bírtam ki, hogy ne jöjjek be hozzád tegnap, de Paul azt mondta, hogy pihenni akarsz – ölelt át szorosan.

- Igen, ezek a gyógyszerek teljesen kiütöttek – vontam meg a vállam.

- És mit keres itt Bodri az ajtó előtt? – húzta fel a szemöldökét, ahogy leült mellém az ágyra.

- Nem igazán akarja megérteni, hogy nem kellene itt lennie. Annyira önfejű, és nem képes felfogni, hogy az egész az ő érdekében van – sóhajtottam fel bosszúsan.

- Elküldjem? – ajánlotta Sarah szenvtelenül.

- Nem hinném, hogy sikerülne – legyintettem szemforgatva. – Még Greg sem riasztotta el, szóval nem gondolnám, hogy hallgatna pont rád.

- Greg? – húzta össze a szemöldökét.

- A biztonsági őr. Apa hívta ide Harry miatt – magyaráztam.

- Akkor már értem, hogy miért kellett egy órát magyarázkodnom annak a hústoronynak az ajtód előtt, míg bejöhettem – világosult meg. – Azért szívesen teszek egy próbát Bodrival, ha szeretnéd.

- Nem kell, de azért köszönöm – nevettem fel, mert szemeim előtt már le is játszódott, hogy ezek ketten megint szócsatáznak. Ebben a pillanatban lépett be a kórterem egy nyugdíjtól már ne messze álló, ősz hajú hölgy, fehér köpenyéből ítélve az ápoló.

- Jó reggelt! – köszöntem még mindig mosolyogva.

- Jobbat – morogta az ápoló, majd ledobta a kezében tartott törölközőket az ágyam végébe. Cinkosan összenéztünk Sarah-val, és csak nehezen tudtuk visszafojtani a nevetést a nő morcos ábrázatát látva. Nem kellett sokáig győzködnünk, míg beleegyezett, hogy Sarah segítsen nekem a fürdésben, így alig pár perc múlva már a meleg víz alatt áztattam magam. Legjobb barátnőm a vécéfedőn ülve figyelt rám, bár előre tudtam, hogy nem lesz szükség a segítségére.

- És mesélj csak! Mikor indultok Niall-lel Amerikába? – kérdeztem a zuhanyfülkéből kilépve.

- Elvileg estefelé – válaszoltam bizonytalanul, miközben felém nyújtott egy törölközőt.

- Elvileg? – húztam fel a szemöldököm, és magam köré tekertem a puha anyagot.

- Arra gondoltam, hogy talán kellek majd itthon – vallotta be, és idegesen piszkálgatta körmét. Én pedig csak mosolyogni tudtam, hogy ilyen csodálatos barátnőm van.

- Sarah, ne butáskodj! – szóltam szigorúan, de mosolyomat nem tudtam lerejteni. – Niall-nek sokkal nagyobb szüksége lesz rád, mint nekem. A térdműtét után járni sem fog tudni egy jó ideig mankó nélkül.

- Igazad van, de… - kezdte.

- Semmi de! – kötöttem ki. – Miattam nem kell aggódnod. Apa minden helyzetben mellettem állt, sőt még Harry is letáborozott az ajtóm előtt, bármennyire is ellenzem én ezt. De a lényeg, hogyha velem bármi is történne, pillanatokon belül segíteni tudnának. Sarah, - guggoltam le elé - őszintén mondom, hogy szörnyen fogsz hiányozni arra a pár hétre, de teljesen megértelek. A te helyedben én is elkísérném a fiút, akit szeretek, hogy segíteni tudjak neki, és mellette legyek, és tudom, hogy fordított helyzetben te is támogatnál engem ebben.

- De hetekről van szó, és az egy szörnyen hosszú idő. Attól félek… - vette egy nagy levegőt. – Attól félek, hogy túl sokáig leszek távol, és mire visszajövök, te… te már nem… - dadogta könnyes szemekkel, nekem pedig végre leesett, hogy mitől is fél igazán.

- Ó, Sarah! – öleltem magamhoz szorosan. – Velem nem lesz semmi gond. Nem akkora a baj, mint amilyennek látszik. A tegnapi rosszullétem ijesztő volt, tudom, de ez még nem a vége. Szerintem legkésőbb holnap el is hagyhatom a kórházat. Pár hét múlva pedig otthon fogom várni, hogy beszámolj Amerikáról. Eszemben sincs elmenni, amíg te vissza nem jössz, ígérem!

- Szeretlek, Ash – suttogta a fülembe sírástól remegő hangon.

- Én is téged – válaszoltam őszinte mosollyal az arcomon. – Most pedig indulás csomagolni! – parancsoltam.

Miután végeztem a fürdéssel, és a nővér visszakötötte karomba az infúziót, végre sikerült rávennem Sarah-t, hogy kezdjen el összepakolni az útra. Nehezen hagyott itt, és megígértette velem, hogy mindenről beszámolok neki, és hogy minden nap beszélünk majd. A délelőtt folyamán apa is volt bent, de miután megnyugtattam, hogy már sokkal jobban érzem magam, ő el is rohant egy fontos megbeszélésre a biztonságiakkal. Úgy tizenegy körül nyílott az ajtó, és mosoly húzódott a számra, mikor megpillantottam az ajtón bekukucskáló vörös zenésztársamat.

- Helló, Ash! Bejöhetek? – kérdezte kedvesen mosolyogva.

- Ne viccelj, Ed! Hát persze! Gyere csak! – hívtam beljebb vidáman, és elhelyeztem az ágyam melletti szekrényen az éppen unaloműzésként olvasott könyvemet.

- Hoztam egy kis ebédet, gondoltam azért a kórházi koszt itt sem a legjobb - nyújtott egy dobozkát.

- Köszönöm – mosolyodtam el hálásan. – Ülj csak le! – biccentettem az ágyam mellett álló szék felé. – Ed, te egy gondolatolvasó vagy! Ez a kedvencem! – ugrándoztam örömömben, mikor megpillantottam a dobozban egy jó nagy adag lasagne-t, majd azt is könyvem mellé helyeztem. Eddel egy pillanatig kínos csendben meredtünk egymásra. Tudtam, hogy bocsánatkéréssel tartozom neki, de olyan nehéz volt belekezdeni.

- Figyelj, Ash, én nagyon sajnálom a tegnapit – szólalt meg Ed először. – Nem akartam, hogy ez történjen, de őszintén nem tudtam, hogy te meg Harry… na, érted! – célozgatott. – Nem is tudom pontosan, hogy mi van most köztetek.

- Semmi gond, igazából én tartozom egy bocsánatkéréssel – mondtam. – Nem szabadott volna elhallgatnom előled a betegségem, már ez elején el kellett volna mondanom. Meg, mikor Harry szóba került, akkor is be kellett volna vallanom, hogy mi együtt voltunk, és az a kínos helyzet máris nem alakult volna ki – vallottam be.

- Nekem viszont már az elején rá kellett volna jönnöm, hogy ki vagy. Nem is értem, hogy lehettem ilyen ostoba, hiszen apád Paul Higgins, ebből pedig össze kellett volna raknom, hogy te vagy azaz Ashlyn, Harry Ashlyne. – Harry Ashlyne. Szívemet megmelengette ez a két szó, és ezzel együtt fájdalmat is okozott. – Különben is, Hazz annyit beszélt rólad, hogy rögtön tudnom kellett volna, hogy te vagy az a lány, akiről annyit mesélt – mosolyodott el édesen.

- Akkor az egész elfelejtve, ugye? – kérdeztem reménykedve.

- Hát persze! Minden elfelejtve – bólintott egyet lelkesen, miközben finoman kezet ráztunk. – És milyen itt a kórházban? Hogy érzed magad?

- Unatkozok egyedül, mert Sarah, a barátnőm, elutazik, apa pedig dolgozik egész nap, de igazából minden rendben, mert mindenki nagyon kedves velem – mondtam. – Alig várom, hogy végre beszéljek Dr. Jacksonnal, és hazamehessek – vallottam be. – Különben is, már sokkal jobban vagyok, mint tegnap, még mindig fáj a hasam, de valószínűleg az már nem is fog elmúlni, a gyógyszerek viszont sokat segítenek rajta.

- Ennyire rossz már a helyzet? – kérdezte elkomorult arccal.

- Harry erről nem beszélt? – csodálkoztam el.

- A legtöbbször kerülte ezt a témát, csak annyit mondott, hogy beteg vagy, és elég súlyos a dolog – válaszolta.

- Ő még nagyon reménykedik, de igazából már mindenki tudja, hogy nem fogok meggyógyulni. – Annyiszor mondtam már ki ezt a mondatot, de még így is minden alkalommal fájdalmas kiejtenem ezeket a szavakat a számon, így most is egy nagyot nyelve próbáltam legyűrni a torkomban lévő gombócot. - De hagyjuk is most ezt! – legyintettem mosolyt erőltetve arcomra. – Inkább mesélj, hogy megy a munka!

- Nélküled sokkal lassabban. Amint kikerülsz innen, várlak vissza a stúdióba, persze csak, ha te is úgy érzed – tette hozzá.

- Már alig várom – bólintottam egy nagyot. Semmi okom nem lett volna félbehagyni a munkát, hisz ez volt, amit imádtam csinálni.

- Különben meg, milyen itt a kaja? – kérdezte hirtelen.

- Öhm… Nem olyan rossz, mint gondolnád – válaszoltam értetlenséggel a hangomban, hiszen nem is sejtettem, hogy tartozik ez az egész a stúdiózáshoz.

- Reggeliztél? – kérdezte újra.

- Nem igazán – vontam meg a vállam.

- Enned kellene, Ash – mondta, én pedig egyre furábba néztem rá.

- Oké, majd igyekszem, de mi ez az egész? Miért is beszélgetünk mi most az ételekről? – kérdeztem furcsállva a dolgot.

- Csak szeretnék gondoskodni egy barátomról, már ez is baj? – kérdezett vissza. Csupán egy pillanatra lesütötte a szemét, ebből pedig rögtön tudtam, hogy titkol valamit.

- Ed? Miről is van szó tulajdonképpen? – biccentettem oldalra a fejem, és várakozón néztem rá.

- Jól van… - fújt egyet. – Találkoztam Harryvel – vallotta be. – Itt ült a folyosón, és megkért, hogy bizonyosodjak meg róla, hogy jól vagy, meg hogy eszel rendesen – vallotta be.

- Az ebédet is ő küldte, igaz? – kérdeztem, mire egy apró biccentést kaptam csak válaszul. – Sejtettem – sóhajtottam fel. Bosszantott is, viszont nagy részben megmelengette a szívemet Harry édes gondoskodása. Tudtam, hogy nem fog mellőlem elmozdulni, míg a kórházban vagyok és, hogy még, ha nem is lehet mellettem, akkor is gondoskodni fog rólam, mindenben kedveskedni próbál majd, amiben csak tud. Olyan érzésem volt, mintha lenne egy személyes, láthatatlan őrangyalom.

- Kérlek, Ash, ne légy dühös, tudom, hogy nem akarsz vele találkozni, de szerintem hibát követsz el azzal, hogy ellököd magadtól – mondta.

- Te is az ő pártját fogod, hát persze! – forgattam meg a szemem.

- Szerintem hibát követsz el, de valahol téged is meg tudlak érteni. Harry a legjobb barátom, és fáj látni, hogy szenved, de ez egy olyan önzetlen döntés volt a részedről, amiért csak még jobban becsüllek – vallotta be.

- Köszönöm – mosolyodtam el hálásan.

- Viszont legalább azt engedd meg nekem, hogy megnyugtassam, hogy már jobban vagy. Kissé kétségbe van esve, mert azt mondta, hogy tegnap, mikor látott, felülni sem tudtál, és tele voltál mindenféle csövekkel.

- Rendben – bólintottam egy aprót. – Kérlek, mondd meg neki, hogy sokkal jobban vagyok, mint tegnap, de az eredményeim még nincsenek meg. És köszönöm az ebédet – tettem még hozzá.

- Oké – állt fel. – Akkor beszélek vele, aztán megyek is stúdiózni. Téged pedig várlak vissza, amint úgy érzed – mutatott rám.

- Rendben, majd még beszélünk – mosolyogtam fel rá, majd Ed pár pillanat múlva el is tűnt az ajtó mögött.

Épphogy befejeztem az ebédre kapott isteni lasagne eltüntetését, a Doki lépett be a kórterembe. Nem is lehetett okom panaszkodni arra, hogy magányos vagyok, hiszen szerintem senkinek sem volt ekkora forgalma ebben a kórházban, mint nekem. 

- Jó napot! – köszöntem vidáman.

- Szia, Ashlyn! – mosolyodott el Dr. Jackson. – Hogy érzed magam? – kérdezte először.

- Sokkal jobban, mint tegnap, bár még mindig fáj a hasam – feleltem a ma már vagy százszor elmondott választ erre a kérdésre.

- Kaphatsz valami erősebb gyógyszert – ajánlotta.

- Inkább nem – ráztam meg a fejem. – Azok teljesen kiütnek. Tegnap is átaludtam az egész délutánt. – Én viszont nem akarok erre pazarolni egy percet sem a hátralévő időmből – tettem hozzá magamban.

- Ma reggel megjöttek a leleteid – mondta a Doki, miközben ráncba szaladt homlokkal pillantott bele a kezében tartott papírokba.

- Ennyire rosszak lennének? – kérdeztem baljós előérzetem miatt.

- Őszinte leszek veled, Ashlyn. Az eredmények rosszabbak lettek, mint azt vártam – vallottam be, én pedig próbáltam lenyelni a torkomban nőtt gombócot.

- Ó – többet nem tudtam kinyögni, és minden vidámság lefagyott az arcomról.

- A tüdődben nagymértékben visszahúzódott az áttét, de a gyomrodban a daganat nagyon sokat nőtt, úgy tűnik, a kemoterápiák már egyáltalán nem használnak – mondta komoran.

- Akkor mennyi időm van még hátra? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
- Talán egy-két hét, de lehet, hogy ennél is kevesebb – mondta, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe.

- É-és nem lehet valamit tenni? Bármilyen kezelést elvállalok, megcsinálok mindent, amit mondd – szóltam kétségbeesetten.