Fehérség. Hívogató fehérség vett körül. Előttem egy sziporkázó fény csillogott, míg hátam mögött a félelmetes, visszataszító, mély feketeség lökött előrébb. Mégis úgy éreztem, pillekönnyű a testem és egyben a lelkem is. A napok, sőt hetek óta folyamatosan gyötrő fájdalom a gyomromban feloldódott, és a problémáim is mintha mind megoldódtak volna. Nem féltem többé, hogy mi lesz Adammel, mert tudtam, hogy az én göndör angyalom mellett soha nem lehet bántódása. Már Harry miatt sem aggódtam. Tudtam, hogy nehéz lesz neki nélkülem, de abban is biztos voltam, hogy egyszer csak tovább tud lépni rajtam, és egy másik lánynak is megadja majd, amit egyszer nekem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy már meghaltam-e, de kíváncsiság uralkodott el rajtam. Őszintén érdekelt, hogy mi van a hívogató fény mögött, hogy ott találkozok-e majd anyuval. Kezemet nyújtottam az egyre közeledő csillogás felé, és vártam, hogy magába szippantson az a gyönyörű tisztaság, de ekkor egy keserves sírást hallottam meg a hátam mögül. A feketeség felől visszhangzó zokogás hallatszódott, én pedig megtorpantam, és kezemet visszaejtettem testem mellé. Nem kislány, vagy nő sírt, ismertem én ezeket a hangokat. Harry volt. Harry, aki mindig úgy rejtette előlem könnyeit, és csupán kétszer engedte számomra látni őket, most mégis szívszaggatóan zokogott. Bármennyire is hívogatott a fény, mégis kétkedve néztem a visszataszító feketeség irányába. Szívem darabokra tört kétségbeesett sírása hallatán, és akkor már tudtam, hogy nem tehetem ezt vele, nem hagyhatom magára. Talán könnyebb lenne neki nélkülem egyszer, de most rám volt szüksége. Hátat fordítottam a fehér tisztaságnak, és hagytam, hogy az örvénylő sötétség magába szippantson, mert már tudtam, hol a helyem…

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mert időérzékelő képességem teljesen cserbenhagyott. Most a tiszta fehérség helyett már nyugtalanító sötétség vett körül. Ki akartam nyitni a szemem, ki akartam törni a feketeségből, de az minden egyes alkalommal örvényként húzott vissza, és nyelt el. Csupán pár pillanatra tudtam felülkerekedni rajta. Szemeimet erősen próbáltam szétfeszíteni, vagy megmozdulni, de testem zsibbadt volt, és képtelen voltam bármire is. Hangokat hallottam magam körül, csipogást, lépteket és suttogást, de annyira halkan beszéltek, hogy mondandójuk az agyamig már nem ért el. Egy idő után azonban mintha szavakat, mondatfoszlányokat is megértettem volna.

- …soha többé nem engedlek el… - suttogta egy mély, mégis lágy hang, de aztán újra magába nyelt a sötétség.

Megszámlálhatatlan alkalommal erősen küzdöttem a fekete örvény ellen, de hideg kezei indaként testemre csavarodtak, és hiába harcoltam ellene, nem engedett kiszabadulnom. De annyi küzdelem után végre éreztem, ahogy jeges szorítása enyhül rajtam, míg végül teljesen elengedett…

A csipogás a fülemben egyre hangosabban, és zavaróbban szólt, majd ajtónyitódást hallottam nem is olyan messze tőlem. Két férfi beszélgetett a közelemben. Szavaik először érthetetlenül mosódtak össze, majd egy idő után sikerült megértenem őket.

- …még mindig tehetetlenek vagyunk, de ezt az állapotot már nem lehet sokáig fenntartani. A szervezete így is legyengült, ha nem ébred fel, nem valószínű, hogy sokáig lesz még közöttünk – hallottam Dr. Jackson együttérző hangját. Nem tudtam, kivel beszél, mert az illető nem válaszolt, egy szót sem szólt. Erőt vettem magamon, és végre kinyitottam szemeimet. Az ablakokon beszűrődő fény szörnyen zavarta a szemem, és nagyokat kellett pislognom, hogy végre pupillám hozzászokjon az üvegen besütő naphoz. A szoba nem a sajátom volt, mégis annyira ismerősen festett, de valahogy még mindig nem értettem, hol vagyok. Végignéztem magamon, karomból csövek lógtak ki, az ágy mellett pedig hatalmas monitorok, és egy infúzió állt. Lassan raktam csak össze a képeket, de végül sikerült rájönnöm, hogy a klinikán vagyok. Innen már könnyen ment, mert rögtön eszembe jutott a műtét, és szinte hihetetlennek tűnt, hogy valóban túléltem. Pedig nagyon úgy festett, hogy még tényleg élek. A műtét mégis nagyon betehetett a szervezetemnek, mert gyengébb voltam, mint valaha. Ujjaimat alig bírtam megmozdítani, nemhogy karomat vagy fejemet megemelni. Igaz, alig pár perce ébredtem csak fel, de mégis legszívesebben újra elaludtam volna.

A kórterem ajtajában Dr. Jackson és apa ácsorogtak. A Doki sajnálkozva apa vállára helyezte a kezét, míg az én öregem szemeiben könnyen láthatóak voltak a napfényben meg-megcsillanó könnyek, nekem pedig összeszorult a szívem.

- Apa? – szólaltam meg. Hangon erőtlen és rekedt volt, mintha már hetek óta nem beszéltem. Nem is hittem, hogy az ajtóban álló két férfi meghallja a hangomat, de szinte azonnal az irányomba kapták a fejüket. Meglepettség futott végig az arcukon, ahogy ledermedten álltak az ajtóban. Apa kapcsolt először, és hosszú léptekkel szelve át a köztünk lévő távolságot szorosan magához ölelt. Nagy erőfeszítések árán, de végül sikerült karomat nyaka köré kulcsolnom, és muszáj volt felkuncognom, mert alig pár napos borostája csiklandozni kezdte bőrömet.

- Istenem, Ashlyn… El sem hiszem, hogy itt vagy… - suttogta, és nagy pislogásokkal próbálta előlem elrejteni könnyeit. Kissé értetlen voltam heves reakciója miatt, hiszen alig egy napja találkoztunk utoljára.

- Apa, nem vagy rám mérges, amiért nem mondtam el neked a műtétet, ugye? – kérdeztem már sokkal biztosabb hangon.

- Azon már régen túltettem magam. Most az a lényeg, hogy velünk vagy – nézett rám, mintha már ezer éve nem látott volna, én pedig válaszként egy mosolyt villantottam felé.

- Hogy érzed magad, Ashlyn? – kérdezte Dr. Jackson.

- Fáradt vagyok, és úgy érzem, hogy a kisujjamat sem tudnám megmozdítani, de különben egészen jól – válaszoltam.

- Emlékszel mindenre a műtét előttről? – kérdezősködött tovább.

- Igen, minden teljesen tiszta – bólintottam egy aprót. Ezután Dr. Jackson elvégzett rajtam egy-két gyors vizsgálatot. Belevilágított a szemembe valami idegesítő kis lámpával, majd lábamat és kezeimet tapogatta, miközben folyamatosan kérdezgetett, legfőképpen az emlékeimről.

- Egyelőre nem veszek észre semmilyen rendellenességet, a reflexek jól működnek, ahogy a pupilla is, valamint agyi károsodást sem tapasztalok – mondta a Doki.

- Akkor megúsztam? – kérdeztem humorosan.

- Egyelőre úgy tűnik, de még alaposabb vizsgálatokat is el kell végeznünk, hogy biztosat tudjak mondani – válaszolta.

- És a műtét hogy sikerült? – kérdeztem feszülten.

- A daganatot sikeresen eltávolítottuk a szervezetedből – biztosított.

- Maga hihetetlen, Dr. Jackson – néztem rá hálás mosollyal.

- Én csak a munkámat végeztem – vonta meg a vállát a sablonszöveggel együtt.

- Na, persze! – forgattam a szemem hitetlenül. Azt hiszem, soha nem fogom tudni eléggé meghálálni a Dokinak, amit értem tett. Az egyetlen ember, aki hiányzott az Harry volt. Nyomát sem láttam sehol, de biztos voltam benne, hogy mindjárt felbukkan, hiszen a műtét előtt megígérte, hogy velem marad, én pedig bíztam benne.

- Én most magatokra is hagylak titeket, azt hiszen van mit bepótolni – mondta a Doki, majd apával kettesben hagyott minket a kórteremben, aki még mindig szinte hitetlenül, mégis boldogan meredt rám, ahogy mellettem ült, és fogta a kezemet.

- Ezt most értenem kellett volna? – kérdeztem. Apa arca egy pillanatig szintén értetlenséget tükrözött, majd homloka gondterhelt ráncokba szaladt össze. – Mi az apa? Titkoltok előlem valamit? Miért néz rám úgy mindenki, mintha napok óta nem találkoztunk volna? – kérdeztem zavartan.

- Bárcsak napok lettek volna – sóhajtott fel apa, én pedig még jobban összezavarodtam.

- Mi történt? Kérlek, mondj valamit, apa! – könyörögtem.

- A műtét alatt komplikáció lépett fel, és leállt a szíved – mondta apa lassan, és félve figyelte reakciómat. Szinte nem is hittem a fülemnek. Valóban meghaltam volna? – Alig pár percig tartott az egész, mert Dr. Jacksonnak sikerült az újraélesztés – folytatta, én pedig fejben plusz egy dolgot hozzáírtam a Dokinak szóló hálalistámhoz.

- Aztán? – kérdeztem összezsugorodott gyomorral.

- A szervezetednek túl sok volt a műtét, és kómába estél – mondta. Szavai mintha arcon csaptak volna, biztos voltam benne, hogy csak viccel.

- Ez nem lehet! A műtét tegnap volt. Csak az éjszakát aludtam át az altatók miatt! – győzködtem. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Egy rémálom, amiből legszívesebben elmenekültem volna, de megmozdulni alig bírtam olyan gyenge voltam, nemhogy még szaladgálni. Kezemet az oldalamhoz vezettem, ahol a műtét miatt keletkezett vágásnak kellett volna lennie, de a seb helyén már csak egy vékony heg maradt. Mennyi ideig nem voltam magamnál? Hetek? Hónapok? Vagy talán évek?

- Sajnálom, Ashlyn – nézett rám szomorúan. Az ágyam mellett álló szekrényhez nyúltam a telefonomért, de nem csodálkoztam, mikor a képernyő fekete maradt.

- Me-mennyi ideig aludtam? – kérdeztem könnyes szemmel.

- A műtét három hete volt – válaszolta apa halkan. Lehunytam a szemem, mire pár apró könnycsepp csusszant ki pilláim alól. Próbáltam összeszedni magam, hiszen a legfontosabb volt, hogy éltem. Nem hittem a műtét sikerességében, de még mindig dobogott a szívem, ez nem vitás, hiszen éreztem, hogy dörömböl a mellkasomban. Nem akartam sírni, nem akartam hálátlannak tűnni, hisz így is többet kaptam, mint vártam volna, de ha eszembe jutottak az elpazarolt, kómában töltött napok, akkor önkéntelenül is könnyek potyogtak a szememből. Aztán hirtelen egy név ugrott a fejembe. Harry. Hol lehet most Ő? Bele sem mertem gondolni, hogy mit élhetett át, mennyi fájdalmon mehetett keresztül ezek a hetek alatt. Mintha emlékeztem volna egy-két szófoszlányra édes ajkaitól, mikor nem voltam magamnál, de azok inkább csak álomnak tűntek, mint valóságnak. Most viszont nem láttam sehol Őt. Semmi sem bizonyította, hogy mostanában itt járt volna. Talán elfelejtette az ígéretét? Talán feladta a várakozást, hogy felébredjek? Talán nincs többé reménye? Tudom, én kértem a levelemben, hogyha nem sikerül az operáció, és már nem leszek önmagam, akkor felejtsen el, és lépjen tovább rajtam, de mégis összeszorult a szívem, hogy ilyen gyorsan feladta a reményt, feladta a szerelmünket. Tudom, én kértem tőle mindezt, mégis nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feladja, mert én nem tettem volna.

- Mi történt ez idő alatt? Miről maradtam le? – kérdeztem, és egy gyenge mosolyt erőltettem arcomra.

- Adam túlesett a bárányhimlőn – mosolyodott el.

- Igen? – csodálkoztam el. – És hogy bírta?

- Nagyfiú már, úgy is kezelte a betegséget, mint egy nagyfiú. Olyan bátor volt, mint a nővére – nézett rám lágyan, én pedig végre őszintén elmosolyodtam. – Büszke vagyok rád, Ashlyn. Édesanyád is az lenne, és az is, tudom – szorította meg a kezemet finoman.

- Talán egyik nap behozhatnád Adamet – mondtam.

- Jó ötlet, ő is nagyon hiányol már téged. Majd beszélek is Dr. Jacksonnal – ígérte.

- És a többiek? Sarah? Dorota? – kíváncsiskodtam tovább.

- Dorota és Laurent már nagyban tervezik az esküvőt, de addig nem akarták megtartani, míg fel nem épülsz.

- Akkor majd nagyon igyekszem. És Sarah? – kérdeztem.

- Nemrég értek haza Niall-lel – mondta.

- És hogy ment a műtét?

- Jól, még lábadozik, de a turné kezdetéig biztosan teljesen jól lesz már a térde. Sarah, amint megtudta, hogy kómába estél, azonnal haza akart jönni – folytatta.

- De nem hagyta egyedül Niall-t, ugye?

- Nem sokon múlt, nagyon nehéz volt lebeszélni róla, de végül ott maradt vele Amerikában. Tudom, te is ezt akartad volna – magyarázta.

- Igaz – bólintottam egy aprót. – Azért örülök, hogy már itthon is vannak – vallottam be. Muszáj volt beszélnem legjobb barátnőmmel.

- És másra nem is vagy kíváncsi? – biccentette oldalra a fejét.

- Ó, apa, milyen buta vagyok! Veled mi van? – érdeklődtem.

- Nem, Ashlyn, nem magara gondoltam – rázta meg a fejét nevetve.

- Ó – csodálkoztam el. – Harry… - nyögtem.

- Pontosan – bólintott. – Nem is érdekel, hogy vele mi van? – csodálkozott el.

- De, nagyon is, viszont félek attól, amit hallani fogok – vallottam be.

- Ezt hogy érted? – ráncolta össze apa a szemöldökét.

- Nincs itt, és jelet sem látok arra, hogy meglátogatott volna mostanában – mondtam halkan, lesütve a szemem.

- A virág nem elég bizonyíték? – kérdezte, miközben mosolyogva az éjjeliszekrényemen álló nagy váza szegfű felé biccentett.

- Ezek gyönyörűek – tátottam el a szám a sok-sok fehér és egy-két rózsaszín virággal tarkított csokron.

- Minden egyes nap újat hozott – tájékoztatott.

- De akkor most hol van? – kérdeztem értetlenül.

- Franciaországban koncertezik a bandával. Megbízott egy nővért, hogy amíg ő távol van, miden nap hozzon neked egy nagy csokor szegfűt – válaszolta. – Miért mit gondoltál?

- Hogy feladta – vallottam be lesütött szemekkel.

- Pedig nem ez történt – rázta meg a fejét apa. – Alig tudott itt hagyni téged, de muszáj volt elmennie Párizsba, mert ez a koncert már régen le lett egyeztetve. Szinte fel kellett lökdösni arra a repülőgépre, hogy ne ragadjon itt, az ágyad mellett – mesélte.

- Akkor nem is adta fel… - suttogtam, miközben a megkönnyebbülés és az öröm könnyei lepték el a szemem.

- Egy pillanatra sem – mondta apa lágyan. – Talán mi már fel is adtuk volna a remény, ha ő nem lett volna itt. Három hete szinte el sem mozdult az ágyad mellől. Betegesen hitt abban, hogy fel fogsz ébredni, úgy tűnik, nem hiába – mosolyodott el.

- Megkaphatom a telefonodat? Fel kell hívnom őt – jelentettem ki.

- Persze – bólintott, és zsebéből kivéve a mobilját a kezembe nyomta azt.

- Köszönöm – mondtam halkan, majd remegő ujjakkal pötyögtem be a már jól ismert számsort. A vonal hosszan kicsöngött, és már nem is hittem, hogy Harry válaszolni fog a hívásomra, mikor meghallottam édes, mély hangját, mire szívem szaporábban kezdett verni, és a szavam is elakadt. Talán végigaludtam az elmúlt három hetet, mégis éreztem a hiányát, mintha már ezer éve nem találkoztunk volna.

- Tudom, Paul, hogy tizenegykor van az interjú, de magamtól is fel tudok kelni – szólt a telefonba reggeli rekedtes hangon. Képtelen voltam megszólalni, mert könnyek mardosták a szemem a boldogságtól, és gombóc gyűlt a torkomba. – Paul, itt vagy? – türelmetlenkedett Harry.

- Sajnálom… Nem akartalak felébreszteni – suttogtam végre.

- Ash… - nyögte, és habár nem láttam őt, el tudtam képzelni, ahogy megkövül hangom hallatán. – Álmodom? – kérdezte halkan.

- Nem tudom. Én sem vagyok benne biztos, hogy ez a valóság – vallottam be. – Azt hittem, hogy soha többé nem nyitom már ki a szemem a műtét után.

- Ash, tényleg te vagy az? – kérdezte Harry még mindig hitetlenséggel a hangjában. – El sem hiszem… - suttogta elhalón. – Mikor ébredtél fel? – kérdezte, és végre hallottam, hogy kezdi elhinni, hogy mindez a valóság.

- Alig pár perce – válaszoltam mosolyogva.

- Hogy érzed magad? – kérdezősködött tovább.

- Fáradt vagyok, de különben minden rendben – biztosítottam.

- Nincsenek fájdalmaid? – faggatott. A háttérben pakolászást és cipzár hangját hallottam.

- Nem, nem tudom, hogy a gyógyszerek miatt van-e, de egyáltalán semmi – nyugtattam meg. – Csak te hiányzol olyan nagyon – vallottam be.

- Nekem mondod? – nevetett felszabadultan. – Három hétig erre a napra vártam, hogy végre magadhoz térj, most pedig több száz mérföldre vagyok tőled. Tudtam, hogy nem szabadna elmennem, de Paul annyira erősködött.

- Semmi baj, Harry – mosolyodtam el. – Neked kötelességeid vannak, megértem.

- De te vagy az első, a legfontosabb. Pár óra múlva már együtt leszünk, ígérem. Már el is indultam – jelentette be.

- De hát pár perce még aludtál! – nevettem fel hitetlenül. – Harry, neked ma még van egy interjúd – emlékeztettem.

- Most komolyan az kéred, hogy maradjak? – kérdezte hitetlenül. – Hogy tudnék ezek után ilyen távol lenni tőled? Különben is, azt az interjút a fiúk is el tudják intézni. Akár ellenzed, akár nem, nem érdekel, mert mindjárt beszállok egy taxiba, és a legközelebbi repülővel megyek vissza Londonba – jelentette ki határozottan.

- Bárcsak már most itt lennél – mondtam minden ellenkezés nélkül.

- Estére már melletted leszek – ígérte.

- Héj, Hazz! Hová mész? – hallottam meg Zayn hangját a háttérből.

- Felébredt! Ash, felébredt! – kiabálta Harry boldogan, de a telefont még mindig a szájánál tarthatta, mert fülem is belefájdult hangos szavaiba, és fájdalmasan felnyögtem. – Sajnálom – kért bocsánatot.

- Semmi baj, csak máskor készíts fel, mielőtt meg akarsz süketíteni – viccelődtem. Harry pár percig még beszélt a fiúkkal, majd leadta a szoba kulcsát, de aztán újra hozzám szólt a telefonon keresztül.

- Beszéltél már Dr. Jacksonnal? – kérdezte. A háttérben ajtócsapódást, majd egy kocsi motorjának a zümmögését hallottam.

- Igen, csinált rajtam pár vizsgálatot, de a nagyobb kivizsgálások még hátra vannak – mondtam. – Vezetsz? – kérdeztem. – Ha igen, akkor rakjuk le, mert azt szeretném, hogy épségben érj ide hozzám.

- Taxival vagyok – válaszolta, de a telefonba egy kis fékcsikorgás, majd dudaszó szűrődött be Harry halk káromkodása mellett.

- Hazudós – vádoltam meg, miközben halkan kuncogtam. – Legalább elütöttél valakit?

- Nem, csak ez a szerencsétlen elém hajtott! – mérgelődött. – De rendben – adta meg magát. – Mit fogsz addig csinálni, míg haza nem érek?

- Azt hiszem, alszok egyet. Mindjárt leragadnak a szemeim – vallottam be, és nyomatékosításképp egy nagyot ásítottam is. – Na, jó, ez nevetséges! – kuncogtam fel. – Három hetet végigaludtam, mégis úgy érzem, mintha ezer éve nem pihentem volna.

- Akkor aludj csak, mire felébredsz, már melletted leszek. A lényeg, hogy most kicsit kevesebb ideig tartson, mint múltkor – viccelődött.

- Nem fogok megint kómába esni, ígérem – mosolyodtam el. – Szeretlek – suttogtam.

- Én is téged. Jó éjt, Gyönyörű! – mondta, majd a vonal kisípolt, mégis hatalmas vigyor ült ki az arcomra, ahogy apunak átnyújtottam a telefonját.

- Minden rendben? – kérdezte mosolyogva.

- Igen, a legnagyobb rendben – bólintottam egy nagyot. – Harry már úton van hazafelé.

- És az interjú? – botránkozott meg, de gondterhelt kifejezése rögtön megenyhült, mikor összeráncolt szemöldökkel bámultam rá. – Itt nagyobb szükség van rá. Értem én! Egy interjút igazán kihagyhat – változtatta meg a véleményét hirtelen. Ebben a pillanatban lépett be a kórterembe egy ismerős nővér, és mosolyogva közölte, hogy elvisz pár fontosabb vizsgálatra, így az alvós tervem kissé elhalasztottam. Viszont másfél óra múlva, amint visszaértem a kórterembe, szinte azonnal álomba is merültem.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, a kórterem már sötétbe burkolózott, csak az ágyam melletti szekrényen álló kis lámpa világított egy picit. Torkom száraz volt, így próbáltam magam ülésbe tornázni, de ekkor éreztem meg egy súlyt a csípőm felett. Lepillantottam magamon, és elmosolyodtam, mikor megláttam az én Göndörkémet. Keresztbe font karjaira hajtott fejjel, kissé rám nehezedve édesen szuszogott. A bőröndje az ajtó mellett állt, amiből rögtön rájöttem, hogy a repülőtérről első útja hozzám vezetett, a tudat pedig megmelengette a szívemet. Talán nem kellett volna felébresztenem őt, hiszen ő sem tette, mikor én aludtam érzekése alatt, de három hét után látni akartam szeme csillogását, ahogy rám néz. Érezni akartam ölelő karjait testem körül, és édes csókját ajkaimon. Ezért óvatosan túrtam barna hajába, ujjaimmal göndör fürtjeivel játszadozva. Nem is kellett sok, és pár pillanat múlva kinyílottak szemei. Pár másodpercig eltartott, mire felfogta, hogy hol van, majd rám pillantva lágy mosolyra húzódtak ajkai.

- Sajnálom, nem kellett volna felébresztenelek, de annyira hi… - szóltam, de szavaimat belém fojtotta az egyetlen dologgal, amire a legjobban vágytam: édes csókjával. Ajkai hevesen mozogtak az enyéimen. Kényeztetésében minden az elmúlt hetekben felgyűlt érzelem benne volt. Fájdalom, reménytelenség, de a hit és az őszinte szerelem is. Mikor végül elváltunk, akkor sem engedett el. Egy apró puszit helyezett el számon, majd homlokomon, és elhajolt tőlem, de ujjainkat összekulcsolta, és tekintetét képtelen volt elszakítani az enyémtől. - …de annyira hiányoztál – fejeztem be félbeszakított mondatomat, mire édes mosolyra húzódtak ajkai.

- Siettem, ahogy csak tudtam – szólt, és egy újabb puszit nyomott orrom hegyére.

- Felébreszthettél volna – mondtam mosolyogva, de ő csak édesen megrázta a fejét.

- Mikor leszálltam a gépről, vagy ezerszer csörgettem a mobilodat, de a vonal folyamatosan kisípolt. Akkor kezdtem azt hinni, hogy csak alva jártam.

- Csak lemerült a telefonom – szóltam közbe.

- Igen, idő közben rájöttem – biccentettem az éjjeliszekrényen heverő fekete képernyőjű telefonra. – De az elmúlt hetekben annyiszor álmodtam, hogy végre kinyitottad a szemeidet, hogy azt hittem, teljesen beleőrültem a várakozásba, és csak képzeltem az egészet. A reptérről rögtön a klinikára jöttem. Itt feküdtél az ágyon, pont úgy, ahogy itt hagytalak. Azt hiszem, akkor összetört bennem valami, de aztán megmozdultál. Az oldaladra fordultál, és beszéltél álmodban – mesélte.

- És mit mondtam? – kérdeztem kíváncsian.

- Azt, hogy hiányzom, és hogy szeretsz – mosolyodott el. 

- Ezt már úgy is tudtad – vontam meg a vállam kissé elpirulva.

- Azért jó volt újra hallani – nézett rám ellágyult szemekkel.

- Szeretlek. Nagyon-nagyon – mondtam, és egy lány csókot leheltem ajkaira.

- Mit csináltál napközben? – érdeklődött, miután ő is egy "szeretlek"-et suttogott a fülembe.

- Elvégeztek rajtam pár vizsgálatot, de az eredmények még nincsenek meg – tájékoztattam.

- Nem lesz semmi baj – nyugtatott meg, és nagyujjával apró köröket rajzolt kézfejemre. – Meg fogsz gyógyulni.

- Nem tudhatod biztosan – mondtam halkan.

- De. Ezt biztosan tudom. Nekünk együtt kell lennünk, érzem.

- Talán igazad lehet – gondolkoztam el. – Ha a Sors nem akarná, hogy együtt legyünk, akkor már régen szétválasztott volna minket. – Meg akartam gyógyulni, jobban, mint betegségem során valaha. Eddig egy részem belenyugodott már a halálba, de most, hogy ennyi mindenen túlmentem, már kétségbeesetten ragaszkodtam az élethez.

- Mostantól örökké együtt leszünk – döntötte homlokát az enyémnek.

- Köszönöm a virágokat – suttogtam. – Gyönyörűek.

- Semmiség – nyomott egy rövid puszit a számra.

- Jó estét! – nyitott be ebben a pillanatban a szobába Dr. Jackson. Harryvel kicsit szétrebbentünk, de kezemet még most sem engedte el. – Hogy érzed magad, Ashlyn?

- Fáradt vagyok, de nincs semmilyen fájdalmam – válaszoltam. – Mit csinál itt, Doki, ilyen későn? – kérdeztem furcsállva a dolgot, hiszen lassan éjfél körül lehetett már az idő. Egy kis szenvedés árán, de sikerült feltornáznom magam ülésbe, és hátamat az ágy támlájának döntöttem. Harry tekintete végigkísérte mozdulatsoromat, és tudtam, hogy felkészült, bármelyik pillanatban segítene, ha egyedül nem boldogulnék. Egy puszit helyezett el a homlokomon, és hátam mögé helyezte a párnámat, hogy kényelmesebben tudjak ülni. Egy hálás mosolyt villantottam felé, ő pedig újra helyet foglalt mellettem, és ujjainkat egymásba kulcsolta.

- Épp most fejeztem be egy sürgős műtétet, de úgy is éjszakás vagyok, szóval gondoltam, benézek, hogy  megkérdezzem, hogy vagy – magyarázta a Doki. – Valamint az eredményeid is megérkeztek a délután folyamán?

- És mit mondanak? – kérdezte Harry kissé idegesen.

- A lehető legjobbakat. A kómának semmilyen következményét nem mutatták ki a vizsgálatok, amit azt jelenti, hogy sem az agyad, sem más szerved nem sérült a műtét vagy a kóma alatt – nyugtatott meg, Harry arcán pedig megkönnyebbülés suhant át.

- De akkor miért vagyok ennyire gyenge? Szerintem lábra állni is képtelen lennék – panaszkodtam.

- Ne várj el túl sokat magadtól. A gyengeség természetes, hiszen csak pár órája ébredtél fel a kómából, és nemrég leállt a szíved. A műtét nagyon legyengítette a szervezeted, de idővel erőre fogsz kapni, ne aggódj – magyarázta.

- Ezt jó hallani – sóhajtottam fel. – De lenne még egy kérdésem.

- Hallgatlak – biccentett a Doki egyet.

- Dr. Jackson, én éhen halok – vallottam be, Harry pedig halkan kuncogott mellettem.

- Semmi akadálya annak, hogy egyél, de először csak óvatosan, csak pár falatot, hogy megnézzük, hogy a szervezeted, hogy reagál a táplálékra. Ha az étel bent marad a gyomrodban, akkor utána csak nyugodtan – mondta. Harry ekkor felállt mellőlem, és hosszú léptekkel elhagyta a kórtermet, de csak miután biztosított, hogy nem megy messzire, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra.

- És mik a következő lépések? – kérdezősködtem.

- Továbbra is kapni fogod a kemoterápiát, ahogy a kóma alatt is, a többit pedig majd meglátjuk – mondta.

- És mikor mehetek haza?

- Még pár hétig biztosan bent kell maradnod – válaszolt. – A kórház kertjébe esetleg kimozdulhatsz, ha már kicsit megerősödtél, de addig szigorú ágynyugalmat rendelek el.

- Szuper – sóhajtottam fel fájdalmasan. – Köszönöm, Doki – mosolyogtam rá halványan

- Esetleg szeretnél tudni még valamit? – kérdezte, mire csak megráztam a fejem, mert kifogytam a kérdésekből. – A kórházban leszek egész éjjel, ha szükséged lenne valamire, szólj a nővéreknek, ők pedig majd értesítenek engem. De próbálj meg pihenni – kérte.

- Azzal nem lesz gond – mondtam mosollyal az arcomon, hiszen máris el tudtam volna aludni. – Jó éjt, Doki! – köszöntem el, Dr. Jackson pedig egy biccentés kíséretében elhagyta a kórtermet, de az ajtóban majdnem összeütközött a visszafelé tartó Harryvel.

- Ugye nem gondoltad, hogy ezt mind meg tudom enni? – nevettem fel, mikor megláttam, hogy kezei között egy nagy tálcát egyensúlyoz mindenféle étellel megpakolva.

- Nem tudtam, hogy mit szeretnél – vonta meg a vállát, és elhelyezte a tálcát az ölemben, majd leült mellém. Csúnyán nézett rám, mikor éhesen fogtam meg egy szelet pizzát. – Dr. Jackson azt mondta, hogy első alkalommal csak óvatosan.

- Rendben – forgattam meg a szemem, majd egy körtét vettem a kezembe, és éhesen a gyümölcsbe haraptam. Harry elvette tőlem a tálcát, és lehelyezte a szekrényem, miután elfogyasztottam a körtét, ekkor pedig rajtam volt a sor, hogy csúnyán nézzek rá.

- Csak fél óra – biztosított. – Utána az egész tálcát kiürítheted – ígérte.

- Addig mesélj, milyen volt Párizsban? – érdeklődtem.

- Unalmas – vonta meg a vállát érzelemmentesen.

- Valóban ilyen rossz lett volna? – nevettem fel hitetlenül. Az egyik kedvenc városom Párizs volt, így én repestem volna az örömtől, ha csak egy délutánt is tölthetek ott.

- A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, mi van veled. Éreztem, hogy nem kellene elmennem, habár csak három napig voltunk távol. Soha többé nem hallgatok ezután Paulra – rázta meg a fejét bosszúsan.

- De most már együtt vagyunk – simítottam végig az arcán, mire ő fejét kissé oldalra fordítva belecsókolt a tenyerembe. – Nektek hosszú szünetetek következik, és én sem tervezek még egyszer három hetes alvást – ígértem. - Mikor kinyitottam a szemem, és nem találtalak itt, azt hittem, hogy feladtad – vallottam be lesütött szemmel egy kis csend után. Arcára mégsem csalódottság vagy harag ült ki, hanem ellágyult tekintete, és egy csókot helyezett szám sarkába.

- Megígértem, hogy végig veled leszek, igaz? – kérdezte, mire egy aprót bólintottam. - Egy pillanatra sem adtam fel a reményt, hogy felébredsz, hiszen megígérted, hogy visszajössz hozzám – mondta.

- De amit mondtál, mikor betoltak a műtőbe… - kezdtem értetlenül.

- Az csak egy gyenge pillanatomban volt – mondta szemembe nézve.

- Akkor egy pillanatra sem fordult meg a fejedben?

- Az öngyilkosság? De – bólintott egy aprót. – Mikor a nővér mondta, hogy leállt a szíved, úgy éreztem, hogy magaddal vitted a lelkemet, és már soha többé nem lehetek boldog – vallotta be.

- De nem tetted meg – mutattam rá.

- Nem, mert belegondoltam, hogy mekkorát csalódnál bennem – mondta lágyan. Szemében bűntudat és szégyen csillogott. 

- A hangod – kezdtem halkan, mert valamivel muszáj volt felvidítanom. – Hallottam a hangod, és azért jöttem vissza. Tudom, butaságnak hangzik, de a kóma alatt is éreztem, hogy mellettem vagy. Te adtál erőt, hogy harcoljak – suttogtam kezét szorítva. Egy pillanat múlva ajkai édesen az enyémet kényeztették, miközben szorosan húzott magához derekamnál fogva. Belemosolyogtam csókunkba, és ujjaimmal göndör fürtjeivel játszadoztam. Mikor szétváltunk, akkor sem engedett el, és mellkasára húzva szorosan ölelt magához. – Pontosan mennyit is aludtam? – ráncoltam össze a szemöldökömet hirtelen, és magamban számolni kezdtem.

- Tegnap volt három hete a műtét – válaszolta.

- Hányadika van ma? – húzódtam el tőle kikerekedett szemekkel. Harry előhúzta a telefonját.

- Január 31-e – olvasta le a képernyőről, és kérdőn meredt rám. Kikaptam a kezéből a telefont, és hitetlenül meredtem a dátumra.

- Két perc múlva éjfél – mondtam izgatottan. – Nemsokára szülinapod van – állapítottam meg szélesen elmosolyodva.

- Aha – bólintott egy aprót, közömbösséget színlelve. Most rajtam volt a sor, és ajkaim hevesen az övéire nyomtam. Akartam, hogy érezze, mennyire szeretem. Ezzel a csókkal pecsételtem meg ígéretem, miszerint már soha nem hagyom magára, és meg fogok gyógyulni, hogy ezentúl örökké együtt leszünk.

- Boldog szülinapot! – suttogtam ajkaira, mikor szétváltunk, és az óra éjfélre váltott.