- Ash! Jó reggelt, Álomszuszék! – hallottam meg Harry édes hangját, mire önkéntelenül belemosolyogtam a párnába. Pár pislogás után sikerült kinyitnom a szemem. Harry az ágyon ült, fölém tornyosulva hatalmas mosollyal az arcán. Ő már régebben felébredhetett, mert teljes „harci díszbe” volt öltözve.

- Szia! – köszöntem kissé rekedtesen.

- Rendben vagy? – kérdezte, mire én értetlen képet vágtam. – Az éjjeli dologra gondolok – magyarázta. – Minden oké? - kérdezte aggódással a szemében.

- Persze. Köszönöm. Nem tudom, mi lett volna, ha te nem vagy ott – mondtam hálásan.

- Nincs mit – mosolygott. Ekkor ránéztem a falon lógó órára, mire elkerekedett a szemem.

- A francba! Már fél egy van! – ültem fel hirtelen, akkora lendülettel, hogy elég keményen összefejeltem Harryvel.

- Áú! – kiáltott fel fájdalmasan és a homlokához kapott, pont, mint én.

- Mért nem keltettél fel? Még gyakorolnom kellett volna! – vontam felelősségre.

- Jaj, Ash! Tudni fogsz mindent, ne aggódj annyit! Különben is lesz még egy kis időd, mielőtt beengedik a rajongókat – masszírozta a fejét, ahol egy szép piros folt emlékeztette a kis koccanásunkra.

- Nagyon kemény fejed van – állapítottam meg és felnevettem.

- Még te beszélsz, Szélvész Kisasszony?! – mondta tettetett felháborodással.

- Na jó, kapsz még egyet, ha még egyszer így szólítasz! – emeltem fel fenyegetően a mutatóujjamat, majd kipattantam az ágyból és a tegnap este kikészített ruháimmal bevonultam a fürdőszobába.

Egy gyors felöltözés és fésülködés után, mikor bementem a hálóba Harryt már nem találtam a szobában, csak egy cetli és egy nagy tálca reggeli volt az étkezőasztalon.

A rövid üzenet mosolyt csalt az arcomra. Nem szoktam meg, hogy valaki, főleg nem egy fiú ennyire gondoskodik róla, de mit ne mondjak nagyon jól esett.

A reggeli nagyon jól nézett ki és az íze is fantasztikus volt, de nem tudtam valami sokat enni, mert az esti koncert gondolatára a gyomrom borsó méretűre is zsugorodott és három falatnál több ételt még, ha akartam volna, sem tudtam volna legyűrni.

Ahogy Harry írta pontban 1 órakor lent is voltam a parkolóban, ahol indulásra készen már csak rám vártak, úgyhogy el is indultunk. Fiúk gyorsan bemutattak a zenekar tagjainak, akik egytől-egyig mind nagyon kedvesek és őrültek voltak, gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Rögtön el is kezdtük a gyakorlást, hogy a koncert alatt rendesen tudjunk majd egymáshoz alkalmazkodni. Az elején elég döcögősen haladtunk be-becsúsztak kisebb-nagyobb hibák, de végül sikerült ráhangolódunk egymás ritmusára.

Három óra múlva úgy döntöttünk, nagy magabiztosan, hogy ennél jobbak lenni már bűn, úgyhogy boldogan, de kissé még szorongva mentem be a fiúk öltözőjébe. Nem is kopogtam, csak simán benyitottam. Egy kis keresgélés után sikerült megtalálnom őket a fürdőszobában, ahol éppen csoportos fogmosást tartottak. Mind az öten a fogaikat kefélték, nekem pedig ezen önkéntelenül nevetnem kellett. Pár másodperc múlva öt habos fogkefét éreztem az arcomon, amik öt hosszú, mentolos csíkot hagytak a bőrömön.

- Fúj! Ez undorító! – sikítottam föl és a legközelebbi fiúnak, - aki Louis volt – a pólójába töröltem az arcomat, mire az csupa fogkrém lett.

- Jaj, Ash én is úgy szeretlek! – közelített felém ölelésre kitárt karokkal.

- Ne! – sikítottam és rohanni kezdtem, de nemsokára két erős kart éreztem a derekam körül. Louis hosszasan megölelt, amitől és is tiszta fogkrém lettem. – Most nézz rám! Nekem nincs másik ruhám, most így menjek fel a színpadra?! – mutattam a ruhámra mérgesen.

- Ashlyn! – mondta Liam megjátszott felháborodással – Te most komolyan ilyen szemét disznónak képzelsz minket, hogy még a fellépő ruhát is megvonjuk tőled?

- Fellépő ruha? – csillant fel a szemem.

- Hát persze! – bólintott mosolyogva.

- Megnézhetem? – kérdeztem tőle ellenállhatatlan nagy szemekkel.

- Gyere! Megmutatom! – hívott Harry mosolyogva.

Bevezetett egy kisebb gardróbszoba szerűségbe, amiben annyi ruhásszekrény állt, hogy meg sem próbáltam őket megszámolni. Az egyik előtt Harry megállt, amin egy kis matricával az én nevem volt feltüntetve: Ashlyn Higgins. Még alá sem írtam a szerződést, de már is külön szekrényt kaptam, ez annyira apára vall. Még meg sem egyeztünk, de ő már tudja, hogy hogyan fogok dönteni.

Harry kinyitotta a szekrényajtót, amiben egyelőre csak egyetlen ruha árválkodott.

- Tessék, a tiéd! – akasztotta le a ruhát és a kezembe adta. Ekkor néztem alaposabban.

- Ez gyönyörű! – suttogtam. És valóban, a ruha csodálatosan nézett ki. nem volt valami hosszú, combközépig ért és halvány krémszínű volt. Elállt tőle a lélegzetem.

- A stylistok mindig kitesznek magukért – vonta meg a vállát. – Kimegyek, hogy nyugodtan át tudj öltözni, de előtte még viszek Louisnak valami ruhát a fogkrémes helyett – mondta és elmosolyodott valószínűleg Louis és az én fogkrémes akciónk emlékére.

Mikor kinyitotta Louis szekrényét, abban 7-8 teljesen egyforma nadrágot és felsőt pillantottam meg.

- Hűha! – tátottam el a számat.

- A stylistok mindig kitesznek magukért! – kacsintott rám és már ki is ment az ajtón Louis ruháival a kezében. – Ja, a cipőket a szekrényben megtalálod – nyitott be újra, de mire az ajtó felé pillantottam már el is tűnt.

Egy hipergyors átöltözés után, a „pihenő” szobában érve nagy zűrzavar fogadott.

- Mit csináltok? – vontam fel kíváncsian a szemöldököm. Mind az öt szempár rám irányult és Harryé el is időzött rajtam. Alaposan végigmért a fejem tetejétől a lábam ujjáig, majd elismerően elmosolyodott, én pedig ettől teljesen zavarba jöttem, bár bevallom jól esett, talán túl jól.

- Hát a gumicukrokat keressük! – mondta Niall felháborodva tudatlanságomon.

- Nemsokára kezdődik a koncert, majd esztek a hotelben – próbáltam megoldani a helyzetet.

- De nekünk most kell! – kiáltott fel kétségbeesetten.

- Jó, azért le ne harapd a fejem! – húzódtam vissza, mert inkább nem akartam kikezdeni Niallel, ha ideges. – Amúgy nem most mostatok fogat? Fogmosás után gumicukrot enni?

- Ezt te nem értheted, Ash – szólt közbe Liam. – Nekünk létfontosságú, hogy a koncertek előtt gumicukrot együnk, különben el fogjuk rontani az egészet – magyarázta.

- Ez csak egy hülye babona! Ezen igazán nem múlik semmi!

- Nem, ez nem csak „egy hülye babona” – utánozta a hangomat sértődötten Niall. – Volt egy idő, mikor abbahagytuk, nos, hát az borzasztó volt. Az én mikrofonom elromlott, Harry teljesen elrontotta a szólóját, Liam beverte a fejét egy színpadi díszbe, Louis elfelejtette a szövegét, Zayn pedig teljesen besült a tánccal – győzködött.

Még mindig nem hittem benne, hogy egy csomag gumicukornak ekkor hatása van, de láttam rajtuk, hogy nekik ez fontos, úgyhogy nem volt mit tenni én is elkezdtem a keresgélést. Már egy jó ideje nem sikerült megtalálnunk az édességeket, mikor valaki kopogtatott az ajtón.

- Helló! – nyitott be egy a harmincas évei elején járó csinos nő. – A stylist küldött nektek pár csomag gumicukrot, mert állítólag a hotelben hagytátok – nyomott a kezembe egy nagy zacskót és már el is tűnt.

- A stylistok mindig kitesznek magukért! – idéztem Harryt nevetve.

- Ki a fene hagyta a hotelben? – kérdezte Niall szúrós szemmel körbenézve.

- A te feladatod lett volna hozni, nem? – húzta fel a szemöldökét Zayn.

- Nem! – tiltakozott rögtön a szöszke – Louisra volt bízva!

- Nem is, mert rád! – vágott vissza rögtön Lou. Ebből persze nagy veszekedés kerekedett, úgyhogy ideje volt közbelépnem.

- Nem tök mindegy, hogy ki volt? Az a lényeg, hogy most itt van, úgyhogy egyétek! – dobtam az asztalra a csomagokat. – Én meg elindulok, mert nemsokára kezdenünk kell – mondtam és indultam volna kifelé az ajtón, mikor egy erős kéz visszarántott a derekamnál fogva.

- Neked is enned kell! – mondta Harry szigorúan.

- Mi? Nem, dehogy is! Én hiszek az ilyen babonákban! – tiltakoztam. Igazából eléggé ideges volt a koncert miatt és egyáltalán nem kívántam azokat az édes maci és békaformájú dolgokat.

- Louis! – intett a répásgyerek felé. – Most hagyjuk, hogy Ash elrontsa élete első koncertjét? – gúnyos mosoly húzódott az arcára.

- Ne! Hagyjatok békén! – kiabáltam és az ajtó felé kezdtem hátrálni.

Ebben a pillanatban Louis erős karjai hátulról körém fonódtak, mire felsikítottam Harry pedig egy gyors mozdulattal a számba tömött egy marék édes békát. Már azon voltam, hogy az egészet kiköpjem, de Harry kezét a számra szorította, amíg le nem nyeltem az egészet. Igazából nagyon szeretem a gumicukrokat ezeknek pedig elég jó ízük volt.

- Ezt még nagyon megkeserülitek! – fenyegettem meg őket.

- Nyugi, hálás leszel nekünk, hogy nem rontasz egy hangot sem! – mondta Louis teli szájjal. Már elkezdtem volna veszekedni velük, mikor egy asszisztens jött be a szobába, hogy 10 perc múlva kezdődik a koncert, úgyhogy rájöttem, hogy nekem már rég mennem kellett volna.

- Na jó, inkább csak szurkoljatok! – mondtam idegesen.

- Nyugi, már ettél gumicukrot, nem lesz semmi baj! – nevetett Niall, én pedig szemforgatva rohanni kezdtem a helyemre.

Minél közelebb volt a koncert kezdete én annál idegesebb lettem, úgyhogy inkább be sem kukkantottam a nézőtérre, hogy nehogy visszajöjjön az a marék gumicukor, amit Harry belém tömött. Aztán egyszer csak meghallottam a rajongók sikoltozását és tudtam, hogy itt a mi időnk. Abban a pillanatban, mikor elkezdtük a zenélést, minden idegesség és szorongás kiszállt belőlem. Mindennél jobban szerettem ezt csinálni, mondhatni ez volt az életem.

Természetesen a fiúk osztatlan sikert arattak a közönség végig őrjöngött. Én a koncert végre már teljesen kipurcantam, mert több mint egy órát végigzongoráztam, igaz, hogy voltak közte szünetek is, mikor a fiúk öltöztek vagy éppen rajongói kérdésekre válaszoltak. De akkor is nagyon elfáradtam, viszont egy hangot sem hibáztam, úgyhogy mindent összevetve a koncert fantasztikus volt, talán mégis rosszul tettem, hogy nem hittem a gumibékák „erejében”. Természetesen az kérdés sem volt ezek után, hogy alá írom-e majd a szerződést.

Már éppen kezdtem volna felkászálódni a székemből, mikor valaki a fülembe súgta, hogy s.o.s. el kéne játszanom valamit, amíg a fiúk levonulnak a színpadról. Hirtelen teljesen bepánikoltam azt sem tudtam, hogy mit kezdjek, majd hirtelen eszembe jutott a számomra legkedvesebb dal a világon, a Summer’09, amit Harryvel még a táborba írtunk. Tudtam, hogy lehet, hogy ezzel elárulom magam, vagy tönkre teszek mindent, de nem érdekelt, belekezdtem a dalba és ahogy mondani szokták utánam az özönvíz.

Az utolsó hangoknál könnyek homályosították el a szemem és mikor felálltam Harryt pillantottam meg a színpad lépcsőjének az alján kikerekedett szemekkel, de abban a pillanatban nem érdekelt, csak elrohantam mellette és kétségbeesetten keresetem egy olyan helyet, ahol elbújhatok egy időre.