- Ash, ébredj! – keltegetett Harry édes, mély hangján. – Pár óra múlva indul a gép és nem kéne lekésnünk – beszélt halkan. Egy hosszú puszit nyomott a nyakamra, mire muszáj volt felkuncognom. – Jó reggelt! – Álmosan morogtam egyet és oldalamra fordulva átkaroltam Harry derekát, majd oldalába fúrtam az arcomat és már majdnem újra elaludtam, mikor megszólalt. – Ne! Nehogy visszaaludj! Gyerünk, Csipkerózsika!

- De itt most valami nem stimmel! – mondtam miután felnyögtem egyet. – Csipkerózsikát a királyfi a csókjával ébresztette fel, én meg csak egy puszit kaptam – kötekedtem és felnéztem rá.

- Ha csak ez a probléma – vonta meg a vállát és fölém hajolva egy lágy, reggeli csókot lehelt a számra.

- Így már sokkal jobb – mosolyodtam el és lassan kitápászkodtam az ágyból, mármint a mi hotelszobai ágyunkból, pedig emlékeim szerint a földön aludtam el tegnap este az unalmas horror alatt. – Miről maradtam le tegnap? – kérdeztem Harryt, aki már a szekrényből pakolta ki a ruháit, persze összehajtogatni őket már nem lehetett, csak simán, teljesen gyűrötten dobálgatta őket a bőröndjébe.

- Igazából semmiről – vonta meg a vállát. – Utánad a Perrie és Danielle is bealudt és a film sem volt valami jó, így mindenki átment a saját szobájába – magyarázta. – De mért nem férnek be a cuccaim a bőröndbe? Mikor jöttünk még egy kis hely is volt benne, most össze sem tudom húzni, pedig nincs több cuccom, mint amivel jöttem – értetlenkedett és már óriási táskájára ülve próbálta behúzni a cipzárt.

- Persze, mert ha csak gyűrötten bedobálod őket, akkor nagyobb helyet foglalnak – álltam fel és a segítségére siettem.

- Ennek semmi értelme – csóválta meg a fejét.

- Az lehet, viszont a hajtogatás mindig beválik – kacsintottam rá.

- Segítesz? – kérdezte kiskutya szemekkel felnézve rám a földről.

- Persze – sóhajtottam fel és elhelyezkedtem mellette, majd kiborítottam a bőrönd egész tartalmát.

- Kösz – adott egy puszit Harry az arcomra, majd felpattant mellőlem és már indult is, mikor hitetlenkedve utána szóltam. – Azt mondtam, segítek, nem, hogy az egészet egyedül megcsinálom!

- De te sokkal ügyesebb vagy nálam, én csak elrontanám az egészet – próbált kibújni a munka alól.

- Rendben – adtam meg magam. – De akkor legalább hozz valamit reggelire! – kiabáltam utána és reméltem, hogy meghallotta, amit mondtam, de ekkor már kint volt az ajtón. Egy nagyot sóhajtva hozzáláttam a nagy kupac ruha összehajtogatásához, majd szépen sorjában behelyeztem őket a bőröndbe. Alig tíz perc múlva már az utolsó daraboknál tartottam, mikor Harry visszajött egy nagy tálca étellel a kezében és letelepedett mellém a földre.

- Mindjárt készen vagyok – mosolyogtam rá.

- Tündér vagy – hajolt oda hozzám és egy hosszú, hálás puszival jutalmazott.

- Átjönnek a többiek? – kérdeztem és kezembe vettem egy szűk famernadrágot.

- Nem – ráztam meg a fejét. – De mért?

- Mert annyi kaját hoztál, ami az egész II. emeletnek elég lenne – nevettem el magam.

- Nem tudtam, hogy mit ennél szívesen, szóval hoztam mindenből, meg különben is megérdemled – puszilt meg újra.

- Pár pillanat, mindjárt készen vagyok, és akkor ehetünk is! – biztosítottam, mert, ahogy a ránk váró reggelire néztem, megkordult a gyomrom. Még gyorsan összehajtottam a hátramarad két felsőt és egy nadrágot, majd behelyeztem őket a táskába, miben így már természetesen volt egy csomó hely. Talán azoknak a felsőknek a helye, amik még nálam voltak és reméltem, hogy Harry meg tud birkózni a hiányukkal, mert ha rajtam múlik, egyhamar nem fogja őket megtalálni a szekrényében. Behúzva a cipzárt, magammal megelégedve felállítottam a bőröndöt, de ekkor az egyik kisebb zsebből kiesett egy fehér papír. Gyorsan felvettem a földről és már vissza is akartam rakni a helyére, mikor megpillantottam a másik felét. Elakadt a lélegzetem és akaratom ellenére a szívem megtelt féltékenységgel, mert a lapocska hátoldalán egy fénykép volt. Egy fénykép Taylorról. Igazából semmi okom nem volt neheztelni a lányra, hiszen miután Harryvel szakítottak, - vagyis ő szakított a Göndörkével, mert a kapcsolatuk csak érdekből valósult meg - szépen félreállt. De akkor mért van Harrynél még mindig a képe? Érez még iránta valamit?

- Oh – csak ennyit tudtam kinyögni. Harry értetlenül nézett rám, majd kikapta a kezemből a papír, így ő is látta kiakadásom okát. Kikerekedett a szeme és kissé megkönnyebbülve láttam, hogy őt is meglepetésként érte a fénykép.

- Gondolom, hogy már egy egész összeesküvés elméletet kovácsoltál össze a fejedben, de ez nem az, amire gondolsz – védekezett rögtön és idegesen beletúrt a hajába, majd hanyagul az éjjeliszekrényre dobta a fotót.

- Én nem gondolok semmire – ráztam meg a fejem zavarodottan. - Igazából fogalmam sincs, mit gondoljak erről az egészről.

- Jó, mert ezen nem kell aggódnod, főleg nem félreértened. Ez semmi. Már semmi, rendben? – nézett rám reménykedve.

- Reggelizhetnénk? - kérdeztem kérdését figyelem kívül hagyva, amit persze ő is észrevett. Igazából csalódott voltam, rettenetesen csalódott. Meg sem próbálta elmagyarázni, hogy mért is van nála az a kép, csak rögön tagadott, igazából nem is tudom mit. Nekidőltem a szekrénynek és elvettem a tálcáról egy almát, majd kedvetlenül, összeszűkült gyomorral eszegetni kezdtem.

- Na, jó! Ebből elég volt! – pattant fel Harry idegesen a szőnyegről egy kis idő után. – Tudom, hogy valami bajod van és azt is, hogy ennek köze van ahhoz az átkozott képhez!

- Nem! Talán… Igen! – álltam fel én is.

- Kifejtenéd pontosan az aggódásod okát? – kérte összeráncolt szemöldökkel.

- Mért van nálad az a kép? Érzel még valamit iránta? – válaszoltam kérdésére kérdéssel. - Akkor is velem lennél, ha Taylor nem szakított volna veled? Őszintén!

- Mi van?! Nincs Taylorhoz többé közöm és ezt te is nagyon jól tudod! Az a kép pedig, mint már mondtam semmi! – járkált fel-alá a szobában, hevesen mutogatva a levegőben. – Azt még akkor adta nekem, mikor együtt voltunk! Te is tudod, hogy téged szeretlek! – akadt ki és felemelte a hangját. – A fenébe is! Nem tudnál egyszer bízni bennem? Taylor már a múlt! Ha nem vetted volna észre, nem az ő csókjára vágyom minden reggel, hanem a tiédre és neked mondom el nap, mint nap, hogy szeretlek nem neki! Ez a gyanúsítgatás egyszerűen nevetséges!

- Szóval nevetséges vagyok? – tettem csípőre a kezem.

- Én ilyet nem mondtam! Ne forgasd ki a szavaimat, de ez a helyzet az! Teljesen nevetséges! – nevetett fel idegesen és cseppet sem őszintén.

- Nem az én táskában van kép egy fiúról! – vágtam vissza.

- Nem tudom, hányszor mondjam még el, hogy azt sem tudtam, hogy meg van még az a fotó, de ha ennyire zavar, akkor tessék! – lekapta a szekrényről a papírt és darabokra tépte majd dühösen a kukába hajította a fecniket. – Most boldog vagy? – Fogalmam sem volt, hogy mit szóljak, még mindig letaglózva álltam Harry kifakadását figyelve. – Nevetséges… Ez az egész kész röhej… - motyogta és elgyötörten az ágy sarkára ült, arcát kezei közé temetve. Nagy levegőket véve az ablakhoz léptem és próbáltam én is lenyugtatni magam.

Ez alatt a három hét alatt megszokott volt a hőség és a hét ágra sütő nap, de ma, hogy beköszöntött a szeptember minden egy villámcsapásra megváltozott. A napsütésnek még a nyomát sem lehetett érzékelni és szürke felhők gyülekeztek az égen, amikből könnyen lehetett hamarosan várható esőre következtetni. Tegnap még nagy embertömeg tolongott az utcán, pont, mint ma, de most az utolsó nyári szüneti napokat élvező tanulók és szabadságukat töltő emberek helyett elegánsan öltözött üzletemberek fekete aktatáskáikkal próbáltak nagy nehezen áttolakodni az egyenruhás diákok iskolába siető tömegén keresztül. Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan eltelt ez a majdnem három hét. Tele voltam fájó emlékekkel, amiket megszépítettek az ennél sokkal boldogabb pillanatok, ezeket pedig semmiért el nem cserélném. Már nagyon vágytam haza, mert habár New York csodálatos volt, London mégis az otthonom és még sosem éreztem, hogy a „mindenhol jó, de a legjobb otthon” mondás ennyire igaz lett volna. Őszintén megvallva egy kis félelem bújt meg az elmém egy sötétebb zugában. Rettegtem attól, hogy Harry bejelenteni, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője, hogy ez csak egy amolyan „nyári szerelem” volt és vége a nyárnak, ahogy köztünk is mindennek. Bíztam benne és szinte tudtam, hogy a mi kapcsolatunk ennél erősebb, ezért próbáltam minél gyorsabban kitörölni ezt az egész aggasztó gondolatmenetet a fejemből, de nem tehettem, hiszen most még nagyobb volt a baj. Itt már nemcsak az én terhelő agyszüleményeimről volt szó, ez most komolyabb volt. Tudom, túlkomplikáltam ezt a fényképes dolgot és nagyon aggasztott az előbbi veszekedésünk. Talán most kettőnk kapcsolatának is vége lesz, mint a nyárnak? Talán csak ennyi lett volna? Csupán egy nyári szerelem? Nem! Azt nem hagyhatom! Hirtelen elfordultam az ablaktól, Harryt akartam, bocsánatot akartam kérni, de miután megfordultam az ő gyönyörű smaragdzöld szemeivel találkoztam, amik tele voltak megbánással.

- Ne haragudj, hogy úgy kiabáltam veled – fogta meg a kezem és reménykedve megszorította.

- Nem. Én sajnálom. Túlreagáltam ezt az egész dolgot – bújtam hozzá szorosan, mit egy kiskutya, aki valami rosszat tett.

- A válaszom: igen – szólalt meg egy kis idő múlva.

- Tessék? – kérdeztem értetlenül, mert nem tudtam, miről beszél.

- Ha Taylor nem szakított volna velem, akkor én tettem volna meg egy pár nap múlva, szóval igen, akkor is együtt lennénk. – Válasza megmosolyogtatta a szívemet, de újra előjött az a nyomasztó gondolat.

- Harry, mi lesz velünk ezek után? – kérdeztem.

- Mire gondolsz? – húzódott el, hogy a szemembe tudjon nézni, de még mindig ölelte derekamat.

- Most, hogy vége a nyárnak. Mindenki hazamegy és ezután mi lesz? Neked egy csomó dolgot lesz, keveset találkozunk majd és elhidegülünk egymástól?

- Nem, természetesen nem. Igaz, elég sok munka vár ránk az új album miatt, de rád mindig lesz időm, ezt megígérem. Minden szabad pillanatomat neked fogom szentelni, rendben? – szélesen elmosolyodtam és hevesen bólogatni kezdtem. – Amúgy sem lakunk olyan messze és akármikor átjöhetsz majd hozzám.

- Azt hiszem, ez elég jól hangzik – gondolkoztam el.

- Én is így gondolom – mosolygott rám. – Különben is, neked, mint a One Direction zongoristájának sem lesz sok szabadideje és együtt fogunk dolgozni, szóval ott is találkozhatunk – nyugtatott meg.

- A végén még rám unsz, ha ilyen sokat együtt leszünk – viccelődtem.

- Hát én ezt kizártnak tartom. Annyira kiszámíthatatlan vagy a számomra. Sosem úgy reagálsz, ahogy én azt elvárnám, sőt mindig teljesen az ellentétét csinálod mindennek – csóválta meg a fejét nevetve. – Viszont azt hiszem, be kéne fejeznünk a reggelit, mert hamarosan indul a gép és te még be sem pakoltál.

- Igazad van, viszont most te fogsz nekem becsomagolni, én már elég ruhát hajtogattam össze ma reggel – mutattam rá és leültem a földre, majd a kezembe vettem egy szendvicset és jóízűen beleharaptam. Persze, most, hogy tisztázódtak a dolgok és újra szent a béke köztünk, megjött az étvágyam és ketten elpusztítottuk a telepakolt tálca nagy részét, mondván, hogy hosszú lesz az út hazáig, nem mintha nem kapnánk a repülőn is, amit csak kérünk. A teli gyomor nekem sem volt a legszerencsésebb, hisz köztudottan nem bírom a repülést és egy kisebb légörvényben is simán kidobom a taccsot, ezért már előre bekészítette a táskámba az utazási gyógyszeremet.

Reggeli után pedig én is elkezdtem összepakolni, természetesen Harry segítségére nem számíthattam. Persze sporttáskámban rögtön megtaláltam az ő hiányzó pólóit. Egy kicsit vacilláltam, hogy visszaadjam-e neki őket, majd úgy döntöttem, hogy nekem nagyobb szükségem van rájuk, mint neki, és különben is a szekrénye még valószínűleg tele van mindenféle felsőkkel, eszre sem fogja venni ezeknek a hiányát. Felöltöztem és ezután visszavittem Eleanornak és Danielle-nek a ruháikat, amiket még tőlük kaptam, mikor nem volt mit felvennem bőröndöm hiányában. Nem igazán akarták visszavenni a cuccaikat és így is egy csomó darabot rám tukmáltak, mondván, hogy rajtam sokkal jobban állnak. Igazából volt, amit nem is bántam, hisz eléggé a szívemhez nőtt, mikor rajtam volt pár darab. Eközben eszembe jutott, hogy Sarah és Niall biztosan a randijukon vannak ebben a pillanatban is, mert ugye ezt tegnap este nagyon szépen elintéztem nekik. Igazából nagyon szurkoltam, hogy legyen köztük valami és rajtuk is látszott, hogy nem közömbösek egymásnak. Persze a repülőn majd bőven lesz időm kifaggatni Sarah-t, már előre látom, hogy ez a közel hét óra repülőút keserves lassúsággal fog telni.

Már majdnem egy órája repültünk, egy kis késésben voltunk, mert a rajongók megtudták, hogy ma mennek a fiúk haza, így elég nagy tömeg fogadott minket a reptéren. Azt hiszem, halláskárosodásom lett a sok sikoltozástól, csak Adam aludt végig a karomban. Niall és Sarah külön-külön, de mosolyogva jöttek mögöttünk és nem is olyan ritkán lopva egymásra pillantottak. Már alig vártam, hogy végre megtudjam a részleteket a randijukról. Harry felszállás után egy kicsivel álomba merült, Adammel a karjai közt. Nagyon édes látványt nyújtottak, ha rájuk néztem, nem tudtam nem elmosolyodni. Azt hiszem Harry tipikusan az a fiú, akire azt lehet mondani, hogy neki jól áll a gyerek. Hirtelen bevillant, hogy egy nap talán a mi közös gyerekünkkel fog így törődni... Gyorsan leállítottam magam, hisz ez az egész még túl korai. Na jó, ez szinte már beteges. Betegesen belezúgtam Harrybe.
Viszont most adódott az alkalom és átültem a tőlünk pár székkel előrébb helyet foglaló Sarah mellé. Út közben észrevettem, hogy szinte mindenki alszik már a gépen csak apa írogat valamit a laptopján és Louis piszkálgatja az alvó Liamet egy tollal – nem is tudom, honnan szerzett tollat egy magángépen –, aki erre csak viccesen fintorgott egyet és tovább aludt, fejét a másik oldalra fordítva. Lehuppantam Sarah mellé – szerencsére még ő sem szundított el, a telefonján hallgatott zenét – és várakozóan, kitágult szemekkel bámultam rá.

- Mi az? – kérdezte kivéve füléből a fülhallgatóját, cseppet sem kedvesen. Talán neheztel rám amiért én adtam fel Niallnek a randizós feladatot? Lehet, hogy nem sikerült olyan jól a kettesben töltött idő?

- Te is nagyon jól tudod! Ne játszadozz velem, Sarah! Most azonnal el kell mesélned, hogy mi történt a randin! Szóról szóra! – utasítottam és izgatottan vártam, hogy megtudjam a részleteket.

- Rendben, de nem mintha megérdemelnéd – adta be a derekát. – Ugye tudod, hogy tegnap este az nagyon csúnya volt tőled?

- Jó, persze. Szánom bánom, csak mesélj már! – türelmetlenkedtem. – Milyen volt?

- Jó – préselt ki magából egy rövid választ, ami engem egyáltalán nem elégített ki.

- Kicsit részletesebben? – kérleltem. – Most akkor jártok?

- Nem, nem – rázta meg a fejét hevesen és zavarában a körmét kezdte piszkálgatni. – Igazából csak beszélgettünk, de azt hiszem, nagyon jól megértjük egymás. Nem volt semmi nagy dolog, csak megebédeltünk, aztán visszamentünk a hotelba és… - elakadt és fülig elvörösödött, amitől én még inkább izgatott lettem.

- És? – próbáltam rávenni a folytatásra.

- Megcsókolt – nyögte ki és végre felnézett rám. Arcára egy hatalmas mosoly ült ki és le sem tagadhatta volna, mennyire oda van Niallért.

- Megcsókolt? Úgy igazából? – sikítottam fel, mire tenyerét a számra tapasztotta.

- Ó, fog be a szád! Nem kell mindenkinek megtudnia! – szidott le. - Tudom, már csókolóztunk tegnap este is, de ez most teljesen más volt. Olyan érzelmes és tökéletes… – áradozott. Nem tudtunk sokat beszélni, mert pár pillanat múlva a kis Szöszi jelent meg mellettem.

- Oh, szia Ash! – köszönt zavartan. – Nem tudtam, hogy itt vagy, de mindegy… öhm… majd visszajövök később.

- Nem! – álltam fel gyorsan az ülésből. – Én már úgyis menni készültem. Foglalj csak nyugodtan helyet – nyomtam le Niall a székre, ahol eddig én ültem. – Én megyek is! Ti meg csak beszélgessetek, meg csinálhattok mást is, csak azt ne felejtsétek el, hogy egy repülőgépen vagytok – kacsintottam rájuk, mire mindketten elvörösödtek. Mosolyogva indultam vissza a helyemre és megelégedetten lehuppantam az ablak melletti ülésre. Egy kis ideig néztem, ahogy Harry nyugodtan szuszog a mellettem lévő ülésben, majd a repüléstől én is elálmosodtam és fejem a vállára hajtva pár pillanat múlva mély álomba merültem.

- De lefekvés előtt még felhívsz, ugye? – kérdeztem Harryt a repülőtér parkolójában. Apa és Adam már az autóban voltak, míg Harryre is vártak már a kisbuszban. A mi kocsink mellett álltunk és próbáltunk elszakadni egymástól. Már majdnem éjfél volt, így csak a magas utcai lámpák világítottak a korom sötétben.

- Persze, még beszélünk ma – bólogatott mosolyogva.

- És holnap? Vasárnap lesz, nem kell dolgoznunk. Találkozunk majd valamikor? – néztem fel rá reménykedve.

- Délelőtt találkozom pár barátommal és nem tudom, hogy meddig fog tartani, a hangulattól függ, de utána majd felhívlak és megbeszélünk valamit – ajánlotta. Kicsit csalódott volna, mert így majdnem egy egész napig nem fogunk találkozni, ez pedig fura lesz ahhoz képest, hogy az elmúlt hetekben 5 percre sem váltunk el egymástól, de nem sajátíthatom ki Harryt magamnak, mert a végén még rám un.

- Rendben – bólintottam, miközben egy nagy ásítás hagyta el a számat.

- Fáradt vagy, én pedig sokkal később érek haza, mint ti, menj csak aludni, majd felhívlak reggel – ajánlotta fel, majd gyengéden rám mosolygott és kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.

- Ne, nem vagyok annyira álmos – füllentettem, mert alig fél órát aludtam csak a gépen Louis jóvoltából, így majd leragadtak a szemeim. – Nyugodtan hívhatsz majd – biztosítottam, mire halkan felkuncogott. Talán ennyire rosszul leplezem az álmosságot?

- Oké, akkor egy óra múlva csörgök – húzott magához és belepuszilt a hajamba.

- Hiányozni fogsz – sóhajtottam.

- Szeretlek – suttogta a fülembe.

- Én is téged – mondtam halkan, hogy csak ő hallja, hisz ez csak ránk tartozik. Lábujjhegyre pipiskedtem és egy lassú, lágy búcsúcsókot nyomtam a szájára. Mikor szétváltunk, Harry még egy utolsó puszit lehelt az arcomra, majd beültem a kocsiba, hátra, a gyerekülésben alvó Adam mellé. Harry becsukta a kocsiajtót, majd apa elfordította a slusszkulcsot, mire a motor lágyan felmordult és a kocsi mozgásba lendült. Fáradt döntöttem neki a homlokom a hűvös ablaküvegnek és csak néztem, hogy válnak a házak egyre ismerősebbé még így a sötétben is. Kicsit eleredt az eső és vízcseppek tapadtak meg az üvegen, majd néhol egymásba fonódva folytak tovább. A délelőtti szorongás már teljesen eltűnt a szívemből és helyét tiszta nyugalom vette át. Már nem volt bennem semmi kétely, vagy aggódás, mert hittem Harrynek. Tudtam, hogy a mi kapcsolatunk sokkal erősebb annál, hogy itt és most vége legyen. Különben is, mit számít, ha van egy képe az exéről, mikor éjjel-nappal velem van, engem csókol, nekem mond édes bókokat és az én fülembe suttogja, hogy szeret. Nekem ennél több nem is kell. Gyorsan elszállt ez nyár, talán túl gyorsan is. Nem is sejtettem, mit tartogathat még nekünk ez az év, de nekem mindegy is, jöhet hideg vagy meleg, ha Harry velem, én biztosan nem fogom bánni akár mi is fog történni.