Kopogás nélkül nyitottam be Harry szobájába. A Göndörke az ablakpárkányra támaszkodva bámult ki az üvegen az utcára, gondolatiba merülve és fel sem nézett, mikor bementem. A bőröndömhöz igyekeztem és kivettem belőle egy felső, mivel a pólómat egy nagy narancssárgás folt díszítette a narancslé miatt, Harry jóvoltából.

- Harry… - szóltam halkan és kibújtam a koszos felsőmből.

- Hm? – mormolta rám sem nézve.

- Nézz rám, ha hozzád beszélek, légy szíves! – kértem olyan kedvesen, ahogy csak tudtam.

- Mit van? – csattant fel, de legalább rám pillantott. Tekintete a mellkasomra kúszott és ott megállt egy ponton.

- Mi az? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Utálom azt rajtad – jelentette ki durván és felém bökött egyet a fejével. Lepillantottam magamon és akkor vettem észre a kulcscsontomon egy Noel által okozott csúnya, lilás foltot. – Vegyél fel valamit! – parancsolta Harry, miközben undorodó arckifejezés ült ki az arcára. Szégyenkezve sütöttem le a szemeimet és amilyen gyorsan csak tudtam magamra kaptam a tiszta felsőmet. Könnyek gyűltek a szemembe a tudat miatt, hogy Harry undorodik tőlem, de megfogadtam, hogy nem fog sírni látni, ma biztosan nem. Mégis nagyon nehéz volt megállni, hogy ne törjek ki zokogásban, mert Harry minden szavával igyekezett fájdalmat okozni nekem.

- Beszélhetünk? – kérdeztem remegő hangon, szinte már suttogva.

- Nem akarok beszélni! – vágta hozzám és biztos voltam benne, hogy magában még a „veled” szót is hozzárakta rövid mondatához.

- Akkor mit akarsz? – csattantam fel. – Nem akarsz beszélni, nem akarsz velem lenni, ennek ellenére azt sem akarod, hogy mással jól érezzem magam. Nem csókolsz meg, nem alszol velem, hozzám sem érsz. Sok mindent nem akarsz, de engem az érdekelne, hogy mit szeretnél! – fakadtam ki. – Mi legyen? Mi legyen velünk? Tartsunk szünetet, vagy azt akarod, hogy vége legyen? Szakítani akarsz? Mert ha igen, csak egy mondd ki és engem nem látsz többet, esküszöm! – ígértem, habár fele olyan bátor sem voltam belül, mint aminek tűnhettem szavaim után.

- Megőrültél? – ráncolta össze a szemöldökét. - Nem akarom, hogy szakítsunk.

- Akkor mondd, hogy mit akarsz, megteszek bármit, de ez a helyzet egyikünknek sem jó – győzködtem kétségbeesetten. Harry elengedte füle mellett kérésemet és az ajtó felé indult. – Hová mész? – kérdeztem hitetlenkedve.

- El – vonta meg a vállát.

- Nem Harry Styles! Nem mész te sehova! – emeltem fel a hangom. Az ajtóhoz sietve elfordítottam a kulcsot a zárban és kikaptam azt a helyéről, majd az ablakhoz futottam és kitártam a két szárnyát. – Nem fogsz megint lepattintani!

- Mit csinálsz, Ash? – kérdezte Harry leesett állal. Nem mondtam semmit, tetteim helyettem beszéltek és egy könnyű mozdulattal kiejtettem az ablakon a kis kulcsot. – Gratulálok, ezt jól megcsináltad! Most hogy a fenébe fogunk kimenni innen? – akadt ki Harry teljesen.

- Egyikünk sem megy ki innen, míg meg nem beszéltük a dolgainkat – jelentettem ki határozottan és lehuppantam az ágyra. Harry dühösen, a fejét csóválva az egyik szekrényéhez ment, kirántotta az alsó fiókot, majd valami után kutatott benne egy darabig, miközben a benne lévő ruhadarabok a padlóra hulltak, a sok boxerből ítélve ez lehetett régen Harry fehérneműs fiókja. Miután nem találta meg, amit keresett, egyszerűen kivette a fiókot a helyéről és a földre borította a tartalmát. Kikerekedett szemmel bámultam, hogy mit csinál, majd nem bírtam szó nélkül hagyni cselekedetét, mikor már a harmadik fióknál tartott és a szoba padlóját szinte teljesen betemették a mindenféle ruhadarabok és egyéb kacatok. Szegény Anne teljesen ki fog borulni, ha hazaér, lehet, hogy még vissza is zavar minket Londonba.

- Harry, te meg mi a fenét csinálsz? Bele akarsz fojtani minket a ruháidba? – kérdeztem értetlenül.

- Még régebben volt a szobához egy pótkulcs, de eldugtam Gemma elől mielőtt elköltöztem innen, viszont most fogalmam sincs, hogy hol van – magyarázta, miközben kifordította az utolsó fiókját is, majd jöhettek a szekrények.

- Harry, állj már le! – szóltam rá és kipattantam az ágyból. – Anne ki fog minket nyírni! – figyelmeztettem és vállára tettem a kezem, mire végre abbahagyta a rombolást.

- Ki szeretnék valahogy innen jutni, ha már ilyen sikeresen bezártál ide minket – nézett rám rágalmazón, mire én csak megvontam a vállam. Harry az ablakhoz ment, kinyitotta azt és lenézett.

- Ki akarsz ugrani? – húztam fel a szemöldököm hitetlenkedve.

- Nem lehet több 4-5 méternél. Legrosszabb esetben is csak a lábamat töröm el - gondolkozott el hanyagságot színlelve, én pedig rögtön tudtam, hogy úgy sem csinálná meg, biztosan nem ugrana le. Ugye?

- Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet – mondtam lassan.

- Szerintem meg az volt a rossz ötlet, hogy bezártál ide minket – csattant fel és felhagyott az ablakból kiugrós tervével. Mint egy kisgyerek, durcás arccal és összefont karokkal az ágyára huppant. Mielőtt bármit is mondhattam volna megszólalt az íróasztalon fekvő telefonja. Harry már állt volna fel, de beelőztem őt és kezembe kaptam a mobilt. Vanessa neve villogott a kijelzőn. Hát persze, ki más is lehetne? – Ash, add ide a telefonomat! Gyerünk! Nem tudom, mi jár a fejedben, de ne csináld, csak add ide! – követelte Harry és felkelve az ágyából, veszélyesen felém közeledett. Az ablakhoz hátráltam és már kezdtem voltam kinyitni, mikor újra megszólalt. – Ne merészeld! – figyelmeztetett. – Ha ezt is kidobod, esküszöm, utána ugrok! – Ez után persze erről a tervemről rögtön lemondtam, helyette inkább fogadtam a hívást és a fülemhez emeltem a telefont.

- Na végre, Harry! – nyafogott Vanessa. – Úgy itt hagytál a cukrászdában, pedig olyan jó volt dumcsizni veled, drága! – Drága? Ez most komoly? Ezzel az erővel kicsimnek vagy szerelmemnek is szólíthatná.

- Szia, Vanessa! – köszöntem neki vidámságot színlelve.

- Asha? Te vagy az, ugye? – kérdezte elkomorodva.

- Ashlyn – javítottam ki magamban fortyogva.

- Mindegy. Oda tudnád adni Harryt?

- Öhm… Hát ez nem igazán fog sikerülni. Harry éppen… – mondtam és magamban elkezdtem kifogásokat gyártani. - …éppen fürdik – nyögtem ki. – De várj, szólok neki! Harry! Venassa hív! – kiabáltam a kitalált szituációhoz hűen, miközben Harry szúrós szemmel méregetett. – Ja, hogy már meztelen vagy! És szeretnéd, hogy csatlakozzak! – játszottam. – Mindjárt jövök, Drágám, csak várj meg a szappanozással! – mondtam hangosan, hogy Vanessa is biztosan hallja. Ekkor Harry telefonja hangos sípolásokkal jelezte, hogy a csaj nem bírta tovább és megszakította a vonalat, nekem pedig hatalmas gonosz vigyor ült ki az arcomra.

- Ez most mire volt jó? – kérdezte Harry dühösen, miközben átnyújtottam neki a telefont. – Kicsit túlmész a határon ezzel a féltékenykedéssel, nem gondolod?

- Én megyek túl a határon? – akadtam ki. – Te csináltál botrányt a cukrászdában és fenyegetted meg Luke-ot, csak mert beszéltem vele.

- Luke egy szemét. Tudod, hány lányt csapott be és törte össze a szívüket? Ugyanezt tette Gemmával is annak idején, amiért én meg majdnem szétvertem a képét – mondta lángoló szemekkel.

- Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni – csattantam fel.

- Persze, azt már láttam! – húzódott gúnyos vigyorra a szája. Nem is sejtettem, hogy mire célzott, de azt hiszem, nem is akartam igazán tudni. 

- Én legalább nem tapizom le a barátnőm előtt az egyik „barátomat” – rajzoltam a macskakarmokat a levegőbe.

- Én meg legalább nem csókolózgatok egy pszichopatával annak ellenére, hogy mással vagyok! – vágott vissza.

- De hát én nem is csókoltam meg Luke-ot! – értetlenkedtem.

- Nem Luke-ról beszélek! – emelte fel a hangját. Én ekkor jöttem rá, hogy mire céloz.

- Noel? – nyögtem ki. – Én azt hittem, hogy ezen már régen túl vagyunk.

- Hogy túl vagyunk rajta? – nevetett fel kínosan. – Megcsókoltad őt! A szemem láttára megcsókoltad őt! Megcsaltál, Ash! Érted? Megcsaltál… - csuklott el a hangja és az ágyra rogyva az arcát kezei közé temette. Ekkor értettem meg, hogy ami nyomasztotta őt az elmúlt napokban, az most végre a felszínre tört, viszont ezt volt az egyetlen dolog, amire nem voltam felkészülve. Azt hittem, hogy érti, hogy mit miért tettem, de most kellett rájönnöm, hogy ez egyáltalán nincs így.

- De hát azt érted tettem – mondtam halkan. – Hagytam volna inkább, hogy az őrült kinyírjon téged?

- Lehet, hogy még az is jobb lett volna! – csattant fel dühösen és felpattant az ágyról, majd az ablakhoz ment, megtámaszkodva a párkányon, lehunyta a szemeit és homlokát a hűvös üvegnek nyomta.

- Ne beszélj ilyen hülyeségeket! – szóltam rá lágyan.

- Legalább azt mondd el, hogy milyen volt! – hirtelen felém fordult. – Élvezted? Milyen volt? Szenvedélyes vagy lágy? Csókolt úgy, ahogy én? Beletúrt a hajadba úgy, ahogy én, mert tudom, hogy azt szereted? – jött hozzám közel és felém hajolva suttogott a fülembe, mire meleg leheletétől megremegett a lábam. - Végighúzta a kezét lágyan a gerinceden, ahogy én szoktam, amibe beleremeg az egész tested és tüzelni kezdesz belülről? Kiváltotta belőled azokat az érzéseket, amiket én? – mély hangján csábított magához. Legszívesebben ajkaimat az övéire nyomtam volna, hogy megmutassam, mit érzek, hogy tudja, nem kell más rajta kívül, de úgy megbabonázott, hogy egy szót is alig bírtam kinyögni.

- Nem – suttogtam, mire elhajolt a fülemtől és smaragdzöld tekintetét az enyémbe fúrta.

- De azért élvezted, mi? Tetszett, hogy más is akar téged. Élvezted, hogy szenvedek. Azt kívántad, bárcsak kicsit később értek volna oda Louis-ék, hogy neki adhasd magad. Élvezted, ahogy fájdalmat okozol Noelnál és Luke-nál is. – Minden szava puszta rágalmazás volt és mély, fájó nyomot hagyott bennem.

- Hogy mondhatsz ilyeneket? – kérdeztem elfúló hangon, miközben könnyek potyogtak a szememből.

- Ismerem a nőket, sokkal volt már dolgom. Te is olyan vagy, mint az összes többi. – Ekkor pattant el nálam az a bizonyos cérna és akaratlanul is meglendült a karom és kezem hangosan csattant Harry arcán. Az ütéstől feje oldalra fordult és ujjaim piros nyomot hagytak a bőrén. Szeme lángolt a dühtől, mikor visszafordult, de nem féltem tőle, hisz’ tudtam, hogy engem soha nem bántana.

- Olyan vagy, mint egy kisgyerek – mondtam halkan, könnyekkel a szememben és az arcomon. – Meg vagy sértve, de nem látod át mások helyzetét. Szerinted nekem könnyű volt? Szerinted én akartam, hogy megerőszakoljon? Hát jobb, ha tudod, hogy nem. Azóta undorodok magamtól, nem csókollak meg, mert úgy érzem, hogy mocskos a szám. Gyűlölöm azt az embert azért, amit tett velem, de főleg, amiért téged bántott. Te ezek után még is engem utálsz, mert kell egy bűnbak. Önző vagy Harry Styles. Olyan vagy, mint egy kisgyerek – fejeztem be mondandómat és én is meglepődtem, hogy milyen nyugodt tudtam maradni és egyszer sem emeltem fel a hangom.

- Mint egy kisgyerek, mi? – mondta gúnyosan csöppnyi megbánás vagy együttérzés nélkül. – Akkor te pedig milyen vagy? Először én, aztán Noel, végül pedig Luke, komolyan kezdesz olyan lenni, mint egy könnyűvérű lotyó. – El sem hittem, hogy mit mondott. Soha nem sértett így még meg senki. Karom újra meglendült, de mielőtt Harry arcán csattanhatott volna, a Göndör megfogta a csuklómat, ezzel gátolva kezem mozgását.

- Ne! – figyelmeztetett lángoló szemekkel.

- Hogy merészelted! – emeltem fel a hangom. – Ne merj még egyszer így nevezni! Egy kezem meg tudom számolni, hány férfihoz próbáltam közeledni ilyen módon, te viszont híres vagy az egyéjszakás kalandjaidról. Az összes rajongód ujja nem volna elég összeszámolni, hogy hány nővel volt már együtt – vágtam hozzá dühösen.

- Lehet, de én legalább jól tudok válogatni! – vágott vissza. – Az én volt csajaim közül még senki sem tett nekünk keresztbe, viszont a te egy kézen megszámolható exeid közül az egyik kishíján kinyírt engem, téged meg majdnem megerőszakolt!

- Így van! – értettem egyet. – Borzasztóan választok! Az egyik majdnem megerőszakol a másik meg becsap, megcsókol annak ellenére, hogy van barátnője! – Gondoltam itt a Tayloros ügyre. Harry kezei ökölbe szorultak és megfeszült az állkapcsa. Még ki tudja, milyen borzasztó dolgokat vágtunk volna egymás fejéhez, ha ekkor meg nem halljuk az ajtón kívüli motoszkálást. Alig pár pillanat múlva kinyílott az ajtó és Anne lépett be rajta.

- Ezt találtam az első kertben, mikor hazaértem – mutatta felénk a szobakulcsot. Értetlenül nézett végig rajtunk, amit nem is csodálok, hiszen Harry szinte remegett a dühtől, az én szemeim pedig pirosak voltam a sírástól. – Megzavartam valamit? – kérdezte kényelmetlenül. Harry nem szólt egy szót sem, csak kiviharzott a szobából. – Mi történt vele? Baj van? – kérdezte Anne aggódva.

- Nem, semmi gond, Anne – nyugtattam meg. – Ne aggódj, csak egy kicsit összekaptunk, de semmi komoly.

- Rendben – bólintott megértően. – Lemegyek és csinálok egy teát, ha gondolod, gyere pár perc múlva a konyhába és akkor tudunk beszélgetni, ha szeretnél.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan, majd Anne is elhagyta a szobát. Letöröltem könnyeimet és megpróbáltam kicsit összeszedni magamat. Nem érdekelt, hova ment Harry, hiszen olyan borzasztó dolgokat vágott a fejemhez, hogy egy darabig biztosan nem tudok neki megbocsájtani. Nem akartam senkivel sem beszélni, de mégsem akartam Anne-t megbántani, ezért miután kissé lenyugodtam, lementem a konyhába. Harry anyukája szorgosan készítette a teát a tűzhely mellett, majd eleresztett felém egy biztató mosolyt, mikor észrevette, hogy megérkeztem.

- Ülj csak le, drágám! – mondta, én pedig helyet is foglaltam az egyik széken. Anne kiöntötte a teát két csészébe, majd az egyiket nekem adta. – Vigyázz, mert még forró!

- Köszönöm – mosolyodtam el.

- Tudod, Ashlyn, én már nem vagyok az a mai csirke, itt vagyok két felnőtt gyerekkel és nem tudok mindent megérteni a ti világotokkal kapcsolatban, de ha bánt valami és ki szeretnéd valakinek önteni a lelked, akkor tudd, hogy nekem bármit elmondhatsz.

- Köszönöm – mosolyodtam el hálásan.

- Azt viszont látom, hogy valami gond van kettőtök között. Már tegnap észrevettem, mikor megérkeztetek, de azt hittem, hogy csak egy kicsit összekaptatok, az mindenkivel előfordult. Mi is sokszor összeszólalkozunk Robinnal, viszont, amit láttam, mikor felmentem a fiam szobájába, az már nem tűnt egy kis összekapásnak. Jól érzem?

- Jaj, Anne! – sóhajtottam fel. – Persze, hogy jól láttad! Nagyon csúnyán összevesztünk Harryvel és nem tudom, hogy ezek után mi lesz velünk – vallottam be és arcomat kezeim közé temetve zokogásban törtem ki.

- Ó, drágám! – ölelt magához Anne. – Nem lesz semmi baj! Meséld el, mi történt és találunk rá valami megoldást, ígérem.

- Ez az egész olyan zavaros… - kezdtem szipogva. – Harry még Londonban féltékeny lett, aztán megpróbált engem féltékennyé tenni Vanessával, majd én is pont ugyanezt csináltam egy itteni fiúval. Aztán Harry jelenetet rendezett a cukrászdában, majd majdnem megütötte szegény fiút, aki nem is tehetett semmiről. Aztán hazajöttünk és nagyon csúnya dolgokat vágtunk egymáshoz.

- Értem – bólintott Anne mindentudón, pedig biztos voltam benne, hogy igazából fogalma sincs semmiről. – Mondott olyan dolgokat, amiket nem tudsz neki megbocsájtani?

- Sok szörnyű dolgot vágott a fejemhez, de szeretem őt és bármit megtennék, hogy ne veszítsem el – suttogtam. – Csak félek, hogy ő már nem érez így – vallottam be.

- Ne butáskodj, drágám! Hát persze, hogy szeret téged! Ismerem a fiamat, mint a rossz pénzt! Már akkor beléd volt habarodva, mikor hazaértetek az angliai turnéról – mosolygott. – Mindig mikor hazajön fáradt és elege van az egész sztáréletből, de akkor teljesen más volt. Boldog volt és kicsattant az energiától.

- De hát akkor még Taylorral járt – szóltam közbe.

- Először én is azt hittem, hogy miatta ilyen. Sosem kedveltem különösebben a lányt, de láttam Harryn, hogy boldog, nekem pedig ez a legfontosabb, szóval áldásomat adtam rájuk. Aztán egyik éjjel bementem Harryhez. Biztosan tudod, hogy gyakran beszél álmában – bólintottam egyet. Számtalan alkalommal hallgattam már ki Harryt alvás közben. Ezerszer vallotta be álmában, hogy szeret, egyszer pedig jót nevettem rajta, mikor kínait akart enni, aztán másnap vacsorára rendeltem magunkat, ő pedig teljesen el volt képedve és azt mondta, hogy pont erről álmodott az éjjel. Persze a titkot, hogy honnan tudtam, eddig még nem árultam el neki. – Azon az éjszakán a te nevedet hajtogatta és akkor már tudtam, hogy nem Taylor miatt ilyen jó a kedve. Miattad volt boldog. Te teszed őt boldoggá, amiért nagyon hálás vagyok neked.

- Nem is tudom – sóhajtottam fel összezavarodottan, habár nagyon jól estek Anne szavai.

- Dehogynem! Különben miért is lett volna féltékeny, hogy más fiúval lát, ha már nem érdekled őt? – győzködött.

- Talán igazad van - bátorodtam fel.

- Ki ismerné jobban Harryt, mint én, a saját anyja? Én pedig tudom, érzem, hogy szeret téged! – jelentette ki. – Csak gondold át egy kicsit és rájössz! – állt fel az asztaltól. – Idd meg a teát, mielőtt kihűl, segít lenyugodni és egy kicsit tisztábban látni – szorította meg bátorítóan a vállam, majd az ajtó felé indult. – Harry régebben mindig a kertben lévő diófára mászott fel, ha valami bántotta – szólt még vissza, majd egyedül hagyott engem a konyhában a gondjaimmal és kétes érzéseimmel. Az egész olyan zavaros. Teljesen kétségbe vagyok esve. Talán a legjobb lenne, ha hazamennénk és visszaköltöznék apuékhoz, míg nem tisztázzuk Harryvel a dolgainkat. De az meg olyan lenne, mintha feladnám, pedig nekem most harcolnom kell a szerelmünkért, hiszen olyan sokat tettünk már érte, annyi mások által épített akadályon léptünk már át együtt és mindezek után mi állítjuk fel magunknak a legnagyobb gátat. Mert igen, ebben mindketten hibásak voltunk, Harry mélyen megbántott szavaival, de én sem voltam jobb és felhánytorgattam a múltban elkövetett hibáit. Nem akarok megalázkodni előtte, hiszen nekem is van önbecsülésem, de nekem kell megtennem az első lépést, különben akár ki is dobhatnám a kapcsolatunkat a szemétbe, mert hát a fenébe is én szeretem Harryt! Nem érdekel, hogy miket vágott a fejemhez, azokat már régen megbocsájtottam neki, mert szeretem őt. Mindennél jobban.

Leraktam az immáron üres teásbögrét a konyhaasztalra talán túl erősen is, mert a kezemben maradt a füle. Azt hiszem, tartozom Anne-nek egy új bögrével, de most ez volt a legkisebb problémám. Felszaladtam az emeltre Harryt keresve, de a fürdőben és a szobájában sem találtam őt. Felforgattam az egész földszintet, majd az udvarra is kimentem. Biztosra vettem, hogy elhagyta a házat, ezért már húztam is fel fehér sportcipőmet, mikor észrevettem, hogy az ő kabátja és csizmája még mindig az előszobában van, tehát nem mehetett el. De akkor hol a fenében lehet? Már az egész házban kerestem, nem szívódhatott csak úgy fel. Ekkor hirtelen beugrott Anne egyik mondata, aminek akkor még nem is adtam nagy jelentőséget. Harry régebben mindig a kertben lévő diófára mászott fel, ha valami bántotta. Hát persze! Sietős léptekkel mentem ki a hátsó udvarra, aminek hátulsó sarkában egy hatalmas fa állt. Habár már beköszöntött a szeptember, mégsem hullatta még a leveleit, de lombkoronája már az ősz színeiben pompázott. Nem kellett sokat keresnem, és megtaláltam egyik ágán az általam már annyira keresett Göndörkét. Lábait lelógatva, hátát a fa vastag törzsének döntve ült, mélyen gondolatai közé merülve. Mikor észrevett engem, csillogó zöld tekintetét az enyémbe fúrta, de már nem volt dühös, inkább szomorú és elkeseredett. Elfordítottam a fejem, mert még nézésével is megbabonázott, hogy levegőt venni is alig bírtam. A fa sűrű ágai már a földhöz közel kezdődtek ezért nem tűnt olyan nehéznek, hogy Harry mellé jussak, nem lehetett több három méternél, legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal. Magabiztosan kezdtem fölfelé mászni, miközben végig Harry tekintetét éreztem magamon és próbáltam nem lenézni, habár sosem volt tériszonyom. Már nagyon közel jártam célomhoz, mikor megéreztem Harry erős karjai a derekam körül, majd pár pillanat múlva már vele szemben ültem a faágon, nem is gondolva arra, hogy hogyan fogok én onnan lejönni. Lábaimmal szorosan öleltem az ágat, nehogy leessek, miközben Harry karjai is biztosan tartottak. Már napok óta nem ért hozzám ilyen gyengéden, ekkora törődéssel ettől pedig szívem hevesen dübörögni kezdett a mellkasomban. Pár perccel ezelőtt még annyi minden kavargott a fejemben, hogy mit mondok majd Harrynek, viszont most egy hang sem jött ki a torkomon. Harry is szólásra nyitotta telt ajkai, de szinte azonnal vissza is csukta őket. Egyikünk sem bírt megszólalni, csak egymás tekintetébe mélyedve szívtuk magunkba a másik megnyugtató közelségét.