Lefagyva meredtem a telefonom képernyőjére és el sem hittem, hogy az Ő nevét látom villogni.

- Gyerünk, vedd már fel! – sürgetett Ben. Hirtelen feleszméltem és remegő kezekkel kaptam a telefonomért.

- Harry? Hol vagy? – vettem fel gyorsan. Már vártam a Göndörke mély, rekedtes hangját, de ehelyett egy nő szólt bele a telefonba, aki ráadásul még nem is a nyelvemen beszélt. Hálát adtam az égnek, hogy pár éve megtanultam németül, így nem volt nagy erőfeszítés megérteni őt.

- Elnézést, beszél németül? – kérdezte udvariasan.

- Igen, valamennyire – válaszoltam értetlenül. Mit keres Harry telefonja egy német nőnél? – Bocsánat, de megtudhatnám, hogy hol találta a telefont?

- Egész nap itt csörgött ebben az utcai kukában. Vagy száz nem fogadott hívás volt rajta, erről számról érkezett a legtöbb, ezért csörgettem ezt – magyarázta.

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam. – Tudom, fura kérdés, de megtudhatnám, ön hol tartózkodik éppen?

- Bernben – válaszolt, én pedig nem hittem a fülemnek.

- Tessék? – kérdeztem vissza, remélve, hogy rosszul hallok. – Mármint Svájcban?

- Igen, hol máshol! – vette természetesnek a dolgot. – Akkor valaki eljön a telefonért? Megadjam a pontos címet?

- Nem… Nem igazán vagyok most a k-közelben… - dadogtam kábultan.

- Akkor elvigyem a rendőrségre? – kérdezte fontoskodva.

- Igen. Köszönöm – válaszoltam. Ezután a nő még valamit csacsogott a telefonba, de erre már nem tudtam odafigyelni, úgy le voltam sokkolódva a hallottaktól, mire egy idő után megunta szótlanságomat és kisípolt a vonal.

- Na, mi történt? – kérdezte Ben türelmetlenül. Szólásra nyitottam a szám, de egy hang sem jött ki a torkomon. Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé és azt sem tudtam, hogy mit gondoljak. Legyek-e megkönnyebbülve, hogy végre van valami gyom, vagy omoljak össze idegességemben, amiért Harry egy teljesen más országban van, több száz mérföldre tőlem. Mi van, ha elrabolták, különben miért is lenne Svájcban? Vagy ott van egyáltalán? Lehet, hogy a telefon csak véletlenül került oda? Vagy az túl nagy véletlen lenne? Valószínűleg.

- Na, mondj már valamit! – szólt Ben idegesen. Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, majd Louis és Liam léptek be a nappaliba.

- Vele meg mi történt? – biccentett felém Lou.

- Fogalmam sincs – tárta szét karjait értetlenül. – Ez előbb Hazza számáról hívták, de szerintem nem ő volt, mert valami földönkívüli nyelven beszélgettek – magyarázta. – Ti megtudtatok valamit?

- Igen… - ráncolta össze a szemöldökét Liam. – Nehezen, de sikerült kiderítenünk, hogy Harry tegnap a repülőtérre ment a taxival.

- De mit csinált ott? Elutazott? De hova? – halmozta el a fiúkat kérdésekkel.

- Svájcba – nyögtem ki, mire mindenki döbbenten felém fordította a fejét.

- Svájcban? Mit keresne Harry Svájcban? – értetlenkedett Lou.

- Fogalmam sincs – vontam meg a vállam zavarodottan. – Egy nővel beszéltem telefonon, németül. Harry mobilját egy kukában találta Bernben.

- Ezt meg hogy a fenébe hozta össze ez az idióta? – huppan le sóhajtva Lou az egyik fotelbe és gondterhelt arcát kezei közé rejtette.

- Odautazom. Most – jelentettem ki és felállva az emelt felé vettem az irányt, hogy összepakoljak.

- Szerintem ez még túl korai – állatott le Liam józanul gondolkodva. – Lehet, hogy csak ellopták a telefonját.

- És véletlenül kidobták Bernben egy kukába? – kérdezte vissza összeráncolt szemöldökkel, hitetlenül.

- Nem, azt hiszem, ez egy kicsit hihetetlen, de akkor sem az a megoldás, hogy gondolkodás nélkül elutazol egy teljesen más országba, amikor még az sem biztos, hogy ő is ott van – mutatott rá.

- Igazad van, de akkor mit csináljak? Nem tudok tétlenül itthon üli, mikor nagy esély van arra, hogy Harry teljesen el van veszve Svájcban! – pánikoltam be. Az egyetlen pozitív dolog az volt az egészben, hogyha a repülőtérre ment, akkor azt jelenti, hogy nem rabolták és önszántából repült Svájcba, ha egyáltalán ott van most.

- Nagyfiú már, ne aggódj miatta ennyit! – szólt Louis. – Már napok óta nem aludtál, pihenned kéne – javasolta. – Most lefekszel, kialszod magad és holnap, mikor felébredsz, megint elkezdjük a keresést.

- Szerinted el tudnék így aludni? – tártam szét a karom tehetetlenül.

- Majd Dan ad nekem valami gyógyszert, de tényleg pihenned kéne – mondta Liam.

- Talán igazatok lehet – bólintottam.

- Persze, hogy igazunk van – helyeselt Louis és felém indult. Kezei derekamra helyezve egy finom tolással elindított felfelé a lépcsőn. Már félúton jártam, mikor megtorpantam és feléjük fordultam.

- Én nagyon köszönöm a segítséget. Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy velem vagytok. Nem is tudom, mivel tudnám viszonozni mindezt – mondtam halkan, de ezért úgy, hogy könnyen meghalljanak.

- Majd ráérsz megköszönni holnap, Harryvel együtt – válaszolta Lou bizakodón.

- Most menj aludni, mindjárt felküldöm Dant – tette még hozzá Liam.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan. – Ha szükségetek van valamire, akkor megtaláljátok és aludhattok itt is, ha szeretnétek, van elég szoba… - ásítottam.

- Jó éjt, Ash! - köszöntek el, én pedig folytattam utam a hálóba. Elhatároztam, hogy alvás előtt még gyorsan lefürdök. A fürdőben lehámoztam magamról aznapi ruháimat és beálltam a zuhany alá. Reméltem, hogy egy kicsit lenyugtat a forró víz, de most valahogy nem tette meg szokásos hatását és még mindig feszültem léptem ki pár perc múlva a fürdőből, már a szokásos pizsamámban, azaz egy rövidnadrágban és Harry egyik pólójában. Mikor a hálóba értem, Dan már az ágyon ülve várt rám, kezében egy pohár vízzel. Mellé sétáltam és bebújtam a takaró alá.

- Ezt vedd be – nyújtott felém Dan egy szem gyógyszert és poharat. – Segíteni fog elaludni.

- Köszönöm – mondtam és leöblítettem a pirulát egy kis vízzel. Sosem szerettem gyógyszereket szedni, ez mindig is távol állt tőlem, de azt reméltem, hogy egy kis altatóval sikerül átvészelnem az éjszakát, ezért most kivételt tettem. – Haza mentek Liammel? – érdeklődtem.

- Igen, pár perc múlva, azt hiszem – bólintott.

- Nyugodtan alhattok itt is. Nagyon sok hely van – mondtam, de az igazság az volt, hogy megrémített a tudat, hogy egyedül kell maradnom ebben a hatalmas házban. Talán haza kellett volna mennem estére, de már késő bánat, mert bevettem a gyógyszert.

- Nem lehet, különben sincs itt semmi ruhánk alvásra, de holnap reggel átjövünk, rendben? – mosolygott rám kedvesen.

- Persze, rendben – sóhajtottam.

- Ne aggódj, Ben itt marad, úgysincs hol aludnia – tette hozzá kétségbeesett arcomat látva.

- Ez nagyon megnyugtató – morogtam. Nem is tudtam, hogy örüljek annak, hogy Bennel töltöm az éjszakát, - még, hacsak egy házban is, - vagy essek kétségbe.

- Ne aggódj, Ben jó gyerek, kissé fura tud lenni néha, igazi nőcsábász, de foglalt csajokkal nem kezd ki, ez nála elvi kérdés – nyugtatott meg és hittem neki. – Akkor én most hagylak is aludni! – állt fel mellőlem. - Nemsokára hatni fog a gyógyszer. Jó éjszakát! – köszönt el.

- Jó éjt! – mondtam, Dan pedig egyedül hagyott a szobában. Egy kis gondolkodás után a biztonság kedvéért azért még gyorsan kikeltem az ágyból bezártam az ajtót, mert nem szerettem volna másnap reggel Ben mellett ébredni. A többiek megbíztak benne, de én annyira még nem ismertem őt és őszintén szólva, kicsit tartottam tőle.

Visszafeküdtem a hatalmas franciaágyba, ami most még nagyobbnak tűnt, mint általában, és a takaró sem melegített fel úgy, ahogy szokott. Egész nap barátok vettek körül, ezért fel sem tűnt eddig, hogy Harry milyen piszkosul is hiányzik. Kispárnáját szorosan ölelve beszívtam csodálatos illatát és könnyek kezdték szúrni a szemem. Eddig a lányok tartották bennem a lelket, de így egyedül megint összeomlottam. Szerencsére nem kellett sokat várnom és Dan gyógyszere hatni kezdett és könnyeim között mély álomba merültem.

Másnap reggel, mikor felébredtem, rögtön kipattantak a szemeim és kiszálltam az ágyból. Még én is meglepődtem, hogy mennyire kipihent vagyok annak ellenére, hogy milyen későn feküdtem és még csak fél nyolc van. Gyorsan a fürdőbe mentem és elkészülődtem. Lesiettem a konyhába, ahol a levegőben frissen főzött kávéillat terjengett. Ben ült az asztalnál egy melegítőalsóban és egy sima szürke pólóban és magamban hálát adtam, hogy normálisan fel van öltözve. Egy napilapot olvasgatott, miközben kávéját iszogatta.

- Jó reggelt! – köszöntem és a hűtőből kivettem egy doboz narancslevet és öntöttem magamnak egy pohárba, majd sietve lehúztam.

- Reggelt! – morogta Ben. Azt hiszem, ő nem egy reggeli ember.

Elvettem egy almát az asztalon lévő gyümölcsöskosárból és máris az ajtó felé indultam.

- Hova sietsz? – kérdezte Ben, mire megtorpantam.

- A repülőtérre – válaszoltam egyhelyben toporogva, arról álmodozva, hogy pár óra múlva már láthatom Harryt. Azt hiszem, az elmúlt napokban egyszer sem éreztem magam ennyire közel a megoldáshoz. – Hátha megtudok ott valami Harryről.

- Elkísérjelek? – ajánlotta fel, de igazából láttam rajta, hogy nem vágyik semmi másra csak egy puha ágyra. Igazából nem is értem, hogy miért kelt már fel ilyen korán.

- Nem, köszi, egyedül is megoldom – legyintettem és alig vártam, hogy elindulhassak, semmi kedvem nem lett volna várni, arra, hogy Ben elkészülődjön. – Mikor készülsz visszamenni Amerikába? – kérdeztem.

- Délutánra rakattam át a gépem – tájékoztatott. – Még találkozunk addig, ugye?

- Persze, szerintem pár órán belül itthon leszek. Remélem, addig megtudok valami pontosat Harryről – reménykedtem.

- Hát akkor indulás! – csapott a fenekemre, amiért megsértődtem volna, ha nem ismertem volna már elég jól Bent. Egy gyors sziával, rosszallóan, de mégis mosolyogva, fejemet csóválva köszöntem el tőle majd magamra kaptam a cipőmet és bepattantam Harry Range Roverébe. Azt hiszem, ideje lenne már hazamennem a saját kocsimért, különben is, már vagy ezer éve nem voltam otthon. Annyi minden összejött ebben a pár hétben. Hiányzik apa, Dorota és legfőképpen pedig az én drága kisöcsém, Adam. Azon sem csodálkoznék, ha már meg sem ismerne. De majd, ha Harry végre itthon lesz, biztosan bepótlom az elmúlt hetet és a végén úgy az agyukra fogok menni, hogy már csak azt fogják várni, hogy végre visszamenjek a Göndörkéhez.

Úgy elkalandoztak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy már meg is érkeztem a repülőtérhez. Könnyen beálltam a parkolóba és sietős léptekkel indultam el a főbejárat felé. Az információs pulthoz vettem az irányt, ahol egy idősebb, ötvenes évei végén járó nő a számítógépén dolgozott valamit.

- Jó napot! – köszöntem görccsel a gyomromban és olyan ideges voltam, hogy majdnem kidobtam a taccsot.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezte unottan.

- Szeptember 14-én, hajnalban járt itt egy fiú, esetleg nem találkozott vele? – kérdeztem reménykedve.

- Maga szerint hány emberrel találkozom én naponta? Vagy robotnak néz, hogy minden arcot megjegyzek? – kérdezte felháborodva. Talán rosszul tettem fel a kérdést, de azt is láttam, hogy ez a nő nem lesz könnyű eset. Abban viszont biztos voltam, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot és még ma este Harryvel fogok aludni.

- Sajnálom, és nem kérdezném, ha nem lenne ennyire fontos! – kértem.

- Nem tudok segíteni – válaszolta és visszafordult a számítógépéhez.

- Kérem, asszonyom! A barátom eltűnt pár napja és nem adott magáról azóta életjelet! Az utolsó nyomok idevezetnek, egy taxiba ült és idejött aznap. Nekem muszáj őt megtalálnom! Kérem, ha tud segíteni, tegye meg! – könyörögtem.

- Rendben – sóhajtott fel és rám nézett. – Nem én voltam bent aznap éjjel, de megkérdezem Monicát, hátha ő tud valamit – mondta kelletlenül, majd felállt és eltűnt egy ajtó mögött. Mikor nekem hátat fordított, színpadiasan megforgattam a szemem és nem is hittem el, hogy ekkor fáradtság volt neki, hogy szóljon a kollégájának. Ezek után már csak abban mertem reménykedni, hogy Monica valamivel könnyebb eset lesz.

Pár perc múlva nyílt az ajtó és egy csinos, húszas évei elején járó lány lépett ki rajta. Mosolygós arca rám tévedt és kikerekedett a szeme. Nem is értettem reakcióját, míg meg nem szólalt.

- Ashlyn Higgins? – szólt elképedve. Szinte már el is felejtettem, hogy egy szupersztár barátnője vagyok, mondjuk, eddig nem nagyon kellett foglalkoznom a hírnévvel, nem ismertek még annyira engem, mint Elt vagy Danit.

- Igen, te vagy Monica? – kérdeztem reménykedve.

- Te jó ég, ezt el sem hiszem! – kezdett el szinte sikítozni. Megismert és ezt jó jelnek vettem, mert ha rólam tudja, hogy ki vagyok, akkor Harryt sem téveszti össze senkivel.

- Tudnál nekem segíteni? – kérdeztem kedvesen.

- Ashlyn Higgins segítséget kért tőlem! Ez valami őrület! – ugrándozott. Rajongása aranyos volt, de lassan kezdtem elveszíteni még megmaradt türelmemet is. 

- Akkor?

- Igen, persze! Sajnálom – nyugtatta le magát. - Szóval, miben lehetek a szolgálatodra?

- Két napja te voltál beosztva ugye? – kérdeztem. Ekkor hitelen megszólalt a telefonom, egy idegen és elég furcsa számról hívtak, azt gondoltam, hogy biztosan a szolgáltató, ezért nem is vettem fel.

- Igen, sok más emberrel együtt – bólintott nagyot.

- Esetleg nem láttad itt hajnalban Harryt? – kérdeztem halkan, attól félve, hogy valaki meghall minket.

- Harryt? Harry Stylest? – kerekedett ki a szeme újra.

- Igen, tudod, göndör haj, nagy, zöld szemek… - kezdtem, de közbevágott.

- …cuki, gödröcskés mosoly, tudom én – válaszolta ábrándosan. Azt hiszem, ez a lány nagyon bele van zúgva az én Göndörömbe.

- Szóval akkor láttad? – sürgettem.

- Igen – válaszolta, mire szívem hevesen dobogni kezdett. Újra megszólalt a telefonom, de figyelmen kívül hagytam.

- És mit csinált? Mit akart? Mondott valamit? – halmoztam el hirtelen kérdésekkel.

- Természetesen jegyet vett – válaszolta rögtön. – Egyedül jött, azt hiszem, részeg volt és képet is csinált velem – kuncogott fel, de mikor látta, hogy nem nevetek vele, megkomolyodott és tovább folytatta. – A legközelebbi járatra vett jegyet.

- És melyikre emlékszel? – kérdeztem izgatottan.

- Hát persze! Nem mindennap találkozik az ember Harry Styles-szal! Bernbe adtam neki jegyet – válaszolta. Ekkor szinte már biztos voltam, hogy Harry Svájcban van, ezért tudtam, hogy nekem is ott a helyem.

- Mikor indul a következő járat Bernbe? – kérdeztem gyorsan. Monica pötyögött valamit a számítógépen, majd válaszolt:

- Másfél óra múlva. – Ekkor harmadszorra is csörögni kezdett a mobilom. Nem is értettem, hogy mi lehet ennyire sürgős.

- Megbocsájtasz egy pillanatra? – kérdeztem bocsánatkérő arccal nézve Monicára, aki kedvesen mosolyogva bólintott. Pár lépést arrébb sétáltam és fogadtam a hívást.

- Tessék? – szóltam bele kelletlenül.

- Ash? – hallottam meg azt a hangot, amitől egy pillanatra megállt a szívverésem és a lélegzetem is elakadt. Térdeim elgyengültek és lerogytam egy üresen álló padra.

- Harry… - suttogtam és éreztem, ahogy könnyek szánkáznak le az arcomon. – Hol a fenében vagy? Jól vagy? – kérdeztem könnyeim között, de mosoly ült ki az arcomra a megkönnyebbüléstől.

- Mindben rendben. Ne sírj, Ash! - mondta gyengéden. Hangját hallgatva, mintha a legdallamosabb zenét játszották volna a fülembe és újabb könnyek buggyantak ki a szememből.

- Merre vagy? – kérdeztem.

- Bernben – válaszolta.

- Odamegyek – mondtam határozottan és felálltam a padról.

- Ne, nem kell! – állított le gyorsan. - Egy órán belül indul a gépem haza.  

- Hogy kerültél oda? – töröltem le könnyeimet.

- Ezt igazából magam sem tudom. Tegnap reggel egy Bern mellett városban, Meikirch-ben ébredtem fel, teljesen másnaposan – sóhajtott fel. Egész mondandójából csak egy valamit tudtam felfogni:

- Tegnap reggel? – kérdeztem vissza.

- Igen, nem volt nálam semmi, sem telefon, sem pénz, vagy iratok – panaszkodott. – A rendőrségen szerencsére megtaláltam őket, de a telefonom még mindig nincsen meg, most is egy fülkéből hívlak. 

- A telefonod a berni rendőrkapitányságon van – válaszoltam nyersen. – És tudod mit, Harry Styles? Menj a jó büdös francba! – mondtam dühösen és kinyomtam a telefont.

Reméltem, hogy ez a „tegnap reggel” csak nyelvbotlás volt, de kiderült, hogy nem és olyan méreg öntött el, hogy legszívesebben örökre száműztem volna őt az Antarktiszra egy szál boxerben. Tehát, már több mint egy napja magánál van és annyi nem volt benne, hogy felhívjon és tájékoztasson, hogy még életben van. Az elmúlt két nap teljes pokol volt a számomra, kétségek között enni és aludni sem tudtam, többet sírtam, mint egy év alatt és csak annyit akartam, hogy egy sms-t írjon, hogy minden rendben van vele. Annyira vártam már, hogy halhassam a hangját és átjárjon a megkönnyebbülés, ehelyett viszont dühös vagyok. Dühös és csalódott.

Gyorsan még köszönetet mondtam Monicának a segítségért, mire megkért, hogy készítsek vele egy képet, amitől elég furcsán éreztem magam, de szívesen megtettem neki. Majd Harry kocsijához siettem és hazaindultam, igazából haza. Nem is akartam látni Harryt egy jó ideig, legszívesebben puccos luxusautóját bemutattam volna egy vastag fának.

Negyedóra múlva hajtottam fel apa kocsibejárójára és becsaptam magam után a kocsiajtót.

- Sziasztok! Megjöttem! – kiabáltam és ledobtam magamról a cipőmet, de nem kaptam választ. Beljebb mentem a házba és a konyha felé vettem az irány, ahol szokatlan módon nem találtam senkit. Felszaladtam a lépcsőn, ahol végre meghallottam Adam édes nevetését. Beléptem öcsikém szobájába, ahol apuval együtt játszottak. – Sziasztok! – köszöntem már sokkal vidámabban. Az otthoni környezetnek valahogy sikerült megnyugtatnia.

- Ashie! – kiáltotta öcsikém és felém szaladva szorosan lábamhoz bújt. Felkaptam az ölembe és szerető ölelésbe vontam.

- Helló, Nagylány! – köszönt apa és felállt a földről. – Azt hittem, hogy már el is felejtetted a haza vezető utat! – adott egy puszit az arcomra.

- Sajnálom, de nagyon zsúfolt hetem volt – panaszkodtam. – Dorota merrefelé van? – kérdeztem.

- Szabadnapot vett ki, Laurent-nal mentek el valahova – magyarázta. – Meddig maradsz? Hiányzott már egy nő a háznál!

- Nem tudom, holnap reggelig biztosan – vontam vállat és leraktam Adamet a földre, aki elszaladt játszani.  

- És mi lesz Harryvel? Nem fog nagyon hiányolni? – kérdezte mosolyogva. Ő nem tudott Harry eltűnéséről, de nem is akartam neki beszámolni az elmúlt napokról.

- Harry meglesz, nagyfiú már – vontam meg a vállam közömbösen.

- Baj van? – kérdezte aggódó arccal.

- Nem, nincs semmi! – védekeztem rögtön. Nem akartam beszélni Harryről, egyelőre nem. – Csak már nagyon hiányoztatok! – öleltem meg. – Azt hiszem, készítek valami ebédet – jelentettem ki.

- Biztos vagy benne? – kérdezte apa kételkedve főzéstudományomban.

- „Ebédet készítek” alatt azt értettem, hogy kiveszek valamit a mélyhűtőből és megmelegítem – pontosítottam.

- Így már rendben – bólintott apa mosolyogva.

- Vegyük úgy, hogy ezt nem is hallottam! – szóltam vissza és leindultam a konyhába. Épphogy leértem a földszintre, megcsörrent a telefonom. Azt gondoltam, hogy megint Harry hív, már vagy tizenöt hívását elutasítottam, de most Louis neve villogott a képernyőn.

- Szia, Lou! – köszöntem a telefonba, miután fogadtam a hívást.

- Megvan Harry! Tényleg Svájcban volt! – kiabálta, hogy majdnem megsüketültem. – Az előbb hívott, most indul a gépe és másfél órán belül már itthon is lesz!

- Tudom, Lou, én már beszéltem vele – mondtam hidegen.

- Tényleg? El sem hiszem, hogy végre megtaláltuk! Nemsokára indulunk érte a reptérre, nem akarsz velünk jönni? Felvegyünk? Vagy egyedül jössz? – kérdezte izgatottan.

- Én nem megyek – válaszoltam teljesen nyugodtan.

- Nem? - csodálkozott. – De hát miért?

- Harry már több mint egy napja tudott volna hívni engem, de nem is érdekelte, hogy halálra aggódom magam miatta, most viszont pedig engem nem érdekel, hogy hogyan fog hazajutni a repülőtérről – válaszoltam hidegen.

- Ash, ne csináld már ezt! Te nem ilyen vagy!

- De így is tudok viselkedni! – vágtam rá. – Ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy holnap visszaviszem a kocsiját.

- Hibát követsz el, Ash! – figyelmeztetett Lou.

- Nem érdekel. Viszlát, Louis! – mondtam és bontottam a vonalat.

Dühös voltam Harryre, nagyon dühös és pár napig nem is akartam látni, nemhogy még a reptérre is elmenjek érte!

Kivettem egy mirelit pizzát a mélyhűtőből és beraktam a sütőbe.

Egy fél órán belül már együtt ebédeltünk apával és Adammel a konyhában. A pizza nem volt összehasonlítható Dorota főztjével, de egyszer lehet bűnözni, nemde? Miután mindenki jóllakott, felvittem öcsikémet a szobájába és lefektettem egy délutáni alvásra. Adam gyorsan mély álomba merült, én pedig csak figyeltem, ahogy édesen szuszog. Apró ajkai enyhén szétnyíltak, ahogy hasán feküdt. Harry jutott róla eszembe és mosoly kúszott az arcomra. Igazából örültem és megkönnyebbültem, hogy Harry végre épségben előkerült és a történetben nem játszott szerepet egy bizonyos harmadik, de emellett még mindig dühös voltam rá. Azért szívem mélyén megbántam, hogy nem mentem el Louis-ékkal, hisz’ akkor talán már régen szorosan ölelhettem volna. Semmire sem vágytam jobban, mint csókjaira és érintésére, de most pont ezeket tagadom meg magamtól. Igazából már feleannyira sem voltam rá dühös, mint pár órával ezelőtt és egyre jobban hiányzott. Jól belegondolva, én sem voltam jobb bála. Nagy valószínűséggel én is úgy berúgtam volna, mint Harry, ha ő nincs észnél és nem állít le még idejében. Nem voltam vele teljesen igazságos. Most pedig még belegondolni is rossz volt, hogy lehet, hogy alig pár utca választ el minket és én mégsem vagyok vele. Igaza volt Lounak, én nem ilyen vagyok. Nem tudok sokáig haragot tartani, főleg nem azzal, akit szeretek. És Harryt szeretem. Mindennél jobban. Ezért mellette van a helyem, főleg most.

Hirtelen felpattantam öcsikém mellől és lerohantam a lépcsőn. Az előszobában magamra kaptam a cipőmet és leakasztottam a fogasról a kabátomat, majd már indulni is akartam, mikor apa megszólalt mögülem.

- Héj, hová mész? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- El kell mennem Harryhez – válaszoltam sietve.

- De úgy volt, hogy együtt töltjük a napot – vágott durcás arcot és karjait összefonta mellkasa előtt.

- Sajnálom, de ígérem, hogy bepótoljuk! – adtam egy gyors puszit az arcára és már ki és léptem az ajtón. 

Azt hiszem, soha életemben nem vezettem még ilyen gyorsan, de legalább fele idő alatt odaértem ahhoz a hatalmas, ismerős házhoz. Nem volt bezárva az ajtó, így könnyen bejutottam. A nappaliban Louis-ékat és Bent találtam, de akárhogy is kerestem, Harryt sehol sem láttam.

- Bevallom, nem hittem, hogy ilyen sokáig bírod! – mosolygott rám Lou.

- Hol van Ő? – kérdeztem kapkodva.

- Az emeleten. Szt mondta, lefürdik – biccentett El a fejével a lépcső felé. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, de a háló ajtaja előtt megtorpantam. Bekukkantottam a helyiségbe. A szívem heves vágtába kezdett, elöntött a boldogság és mosoly kúszott a számra, mikor végre megláttam Őt. Nekem oldalt állt, így nem vehetett észre. Még azt a ruhát viselte, ami Niall partyján is hordott, azzal a különbséggel, hogy felsője egy-két helyen el volt szakadva és nadrágjáról sem lehetett már megmondani eredeti színét. A telefonját nyomkodta, azt hiszem kihangosíthatta, mert miután az ablakpárkányra helyezte, az hangos búgásokat adott ki magából. Pár pillanat múlva megéreztem, ahogy rezeg a mobilom a zsebemben. Harry homlokát az ablaküvegnek döntve, lehunyt szemekkel várta, hogy válaszoljak hívására. Egy perc sem telt bele és megszólalt a hangpostám.

- A fenébe is! – kapta fel Harry a telefont és teljes erejéből felém hajítottam, mintha csak az lenne a hibás. A mobil szerencsére nem talált el, habár tőlem csupán csak egy kicsire érte el a falat és hangos csattanásokkal darabokba tört, mire ijedtemben megugrottam. Harry ekkor persze már észrevett és ijedt tekintettel pillantott telefonja darabkáira. Tucatnyi érzelem suhant át az arcán és valahol a megkönnyebbülés és aggodalom között állt meg és eleresztett felém egy félénk mosolyt.

- Szia – suttogta, és ebből az apró szóból is annyi bűnbánat áradt, hogy nem tudtam nem megenyhülni, de nem hagyhattam ilyen gyorsan megpuhítani magam.

- Szia? Csak ennyi, hogy szia? – néztem rá olyan dühösen, ahogy csak tudtam. – Két napja halálra aggódom magam miattad, te pedig csak annyit mondasz, hogy szia? – akadtam ki.

- Ash… - kezdte és elém lépett, de gyorsan szavába vágtam.

- Ne Ash-ez itt nekem! Csak válaszolj! Miért nem tudtál csak felhívni? Vagy csak egy sms-t írni? – emeltem fel a hangom. – Napok óta nem tudok enni és aludni, csak valahogy álomba bőgöm magam, amíg te valahol Svájcban nyaralgatsz, mert úgy döntöttél, hogy szó nélkül átruccansz egy másik országba!

- Részeg voltam, azt sem tudtam, hogy mit csinálok – védekezett. Csak most vettem észre, hogy szemei alatt sötét karikák húzódnak, haja pedig össze-vissza meredezik a fején, de elhatároztam, hogy nem fogok meglágyulni, azért még tartottam magam. – Nekem sem volt egy jó élmény hidd el, felébredni egy park közepén, pénz, iratok és telefon nélkül egy teljesen idegen városban, aminek még a nyelvét sem értem! – fakadt ki.

- Nem azt kértem, hogy szuvenírt vegyél, vagy, hogy képeslapot küldj, csak egy telefont akartam, hogy jól vagy! – kiabáltam.

- Sajnálom – mondta halkan, bűntudattal a szemében és magához húzott. Más esetben elolvadtam volna az ölelésétől, de most nem hagytam ilyen könnyen magam.

- Engedj el! – kiabáltam, de csak még szorosabban fonta körém karjait. – Most nem lesz ilyen könnyű! Nem fogok a karjaidba olvadni! – öklömmel hisztérikusan ütögetni kezdtem a mellkasát, de nem tágított és tovább ölelt. Könnyek kezdtek el záporozni az arcomon. - Engedj el! Hagyj békén… - hangom elcsuklott és nem bírtam tovább. Megtörtem. Belezokogtam mellkasába és szorosabban öleltem magamhoz, mint valaha. – Utállak… Annyira utállak… - suttogtam erőtlenül.

- Nem, tudom, hogy szeretsz. Mondd, hogy szeretsz – suttogta a fülembe könyörgően.

- Utállak – makacsoltam meg magam.

- Hiányoztál – mondta gyengéden. Percekig csak öleltük egymást, csend telepedett közénk, de nem az a kínos fajta, hanem a megnyugtató, békés csend. Minden haragom eloszlott, nem akartam többé veszekedni, csak élveztem jól eső közelségét. Már nem sírtam többé csak élveztem, ahogy testünk összeér és ahogy meleg lehelete a nyakamat simogatja. Hirtelen eszembe jutott, hogy valószínűleg már napok óta nem alhatott és nem hiszem, hogy sokat evett ott Svájcban, a fürdésről nem is beszélve. – Menj, zuhanyozz le, én addig készítek neked valamit enni – utasítottam lágyan és elhúzódtam kellemes öleléséből.

- Ezzel most arra akarsz célozni, hogy büdös vagyok? – mondta tettetett felháborodással.

- Nem én mondtam! – vontam meg a vállam és az ajtóhoz léptem, de Harry váratlanul megragadta a csuklómat és magához rántott, hogy finoman nekicsapódtam erős mellkasának.

- Szeretlek – suttogta ellágyult szemekkel.

- Én is szeretlek – mondtam halkan és ajkaimmal gyengéden lecsaptam az övéire. Hosszan csókoltuk egymást, be akartuk pótolni az elmúlt napokat. Bizsergés futott végig a gerincemen, ahogy Harry beletúrt a hajamba és úgy éreztem, hogy végre kiteljesedtem. Miután elváltunk, Harry felém villantotta kisfiús, gödröcskés mosolyát, amitől elolvadtam, majd indultam is le a földszintre, míg Harry elment lefürdeni.

Louis-t, Eleanort és Bent ott találtam meg, ahol nemrég is voltak, de csak most tűnt fel Ben mellett az a hatalmas bőrönd.

- Héj, már mész is? – intéztem Ben felé a kérdést.

- Aha, mindjárt indul a gépem. Azt hiszem, hívok egy taxit – mondta.

- Mi szívesen elviszünk a reptérre – ajánlotta fel Lou.

- Azt elfogadom, kösz.

- Sajnálom, hogy már menned is kell – öleltem meg Bent mosolyogva. Azt hiszem, eléggé megkedveltem őt az elmúlt napokban. – Köszönöm a segítséget.

- Harry egy igazán szerencsés fickó, hogy te vagy a barátnője – biccentett elismerően. Ez mind kedves volt, de nem kellett volna folytatnia gondolatmenetét. Végignézett rajtam és megnyalta alsó ajkát. – Ez a fenék és azok a m… - kezdte, de gyorsan egy nagyot csaptam a fejére.

- Fogd be, Ben! – kiabáltam nevetve. – Azért még találkozunk, ugye? – kérdeztem reménykedve.

- Persze! De ha New Yorkban jártok, ugorjatok be hozzám! Nagyon sok jó helyet tudok arrafelé, ahova érdemes benézni – kacsintott. Elgondolkoztam azon, hogy Bent mi foglalkoztatja a nőkön és bulikon kívül, de rá kellett jönnöm, hogy a listának itt vége is van.