Izgatottan kezdtem készülődni, de nem tudtam, hogy Harry hova fog vinni, így kicsit gondban voltam a ruhával. Végül úgy döntöttem, hogy nem öltözök ki, nem hinném, hogy valami drága és puccos helyre mennénk. Egy szűk csőfarmert vettem fel egy sima sárga inggel. A sminkemmel sem vacakoltam sokat csak egy kis szempillaspirált használtam. Hajamat átfésültem és egy hajgumival lazán összefogtam. A reggeli rosszullétem már teljesen elmúlt, igaz, egy kis furcsa érzés lappangott a gyomromban, de az is csak a kíváncsiság miatt volt ott. Igaz eddig nem sokszor szervezett nekem Harry meglepetést, de az mind csodálatos volt. Kíváncsi voltam, hogy ezúttal mit találhatott ki. Mikor készen lettem és kiléptem a fürdőből, Harry már felöltözve várt rám az ágyon ülve. Ő sem öltözött ki túlságosan, szokásos viselete, egy fehér póló és szűk, sötét farmer volt rajta. Az egyszerű ruhák ellenére, mégis pont úgy festett, mint egy igazi, kifutóra készülő modell. Mosolyogva sétáltam oda hozzá, majd lábai közé állva lehajoltam és egy hosszú, izgatott csókot leheltem ajkaira. Szorosan húzott magához csípőmnél fogva és hevesen csókolt vissza. Beletúrtam göndör fürtjeibe, mire egy halk nyögés hagyta el tökéletes ajkait. Zihálva váltunk szét, én pedig ekkor már az ölében ültem. Homlokunkat összenyomva, nagy levegőket véve próbáltuk lenyugtatni légzésünket, miközben hatalmas mosolyra húzódott a szám.

- Hogy vagy? – kérdezte Harry ezzel megtörve a csendet.

- Már semmi bajom – nyugtattam meg. – Biztosan csak egy kis gyomorrontás volt.

- Biztos vagy benne? Szerintem itthon kellene maradnunk, neked pedig pihenésre lenne szükséged. A programot pedig elhalaszthatjuk máskorra, mikor már teljesen jól leszel – mondta aggódva.

- Nem, tényleg nem kell. Teljesen jól vagyok, csak ne aggódj annyit – nyomtam egy gyors puszit az arcára. – Különben is, tudod, milyen kíváncsi vagyok, hogy hova viszel? Ezek után már biztosan nem maradunk itthon! – jelentettem ki és felálltam öléből. – Indulhatunk?

- Igenis, hölgyem! – állt haptákba és minden aggódást eltűnt végre az arcáról. Felkuncogtam édes cselekedetén, és kezemet nyújtva felé összekulcsoltam ujjainkat és a kocsihoz igyekeztünk. Útközben magamra kaptam egy vékony kabátot, mert már az időjáráson is érezhető volt, hogy beköszöntött az ősz. Az autóba ülve Harry egy kis távirányító segítségével felnyitotta a garázst és már indította is a motort.

- Akkor először is reggeli? – nézett rám mosolyogva.

- Már éhen halok! – panaszkodtam.

- McDonald’s? – ajánlotta. Egy nagyot bólintottam és éhségemet nyomatékosítva gyomrom hangosan meg is kordult.

Pár perc múlva már a McDrive-ban álltunk, én két croissant-t kaptam, míg Harry egy sajtos omlett szendvicset kért magának. Csendesen estem neki reggelimnek, Harry pedig vezetés közben fogyasztotta el szendvicsét. Gyorsan jól is laktam, a második croissant-om felét már Harry ette meg. Bekapcsoltam a rádiót, majd hátradőltem az ülésben és csukott szemekkel élveztem a halk zenét. Még majdnem fél órát kellett utaznunk és már Londont is elhagytuk, mikor Harry egy földes útra kanyarodott rá, én pedig egyre kíváncsibb lettem, de kérdéseimre mindig hasonló választ kaptam, mint, hogy „Titok.” vagy, hogy „Mindjárt megtudod.”. Még öt perc kocsikázás után Harry leállította a motort és kiszállt az autóból. Körülöttünk a nagy semmi terült el, csak a távolban lehetett látni London hatalmas épületeit. Nem értettem, hogy mit akarhat a semmi közepén, de követtem őt és én is kipattantam a kocsiból. Kérdőn néztem rá, mire halványan elmosolyodott.

- Benne vagy egy kis sétában? – nyújtotta felém a kezét. – Ne aggódj, húsz perc alatt ott vagyunk! – tette hozzá elgondolkodó arcom láttán. Igazából semmi ellenemre nem volt egy kis séta, ezért hatalmas mosollyal az arcomon kulcsoltam össze ujjainkat és hagytam, hogy Harry vezessen. Először csak egy kisebb réten sétáltunk át, ami tele volt szebbnél szebb őszi virágokkal, majd egyre jobban megszaporodtak a fák és egy erdőben haladtunk tovább. Gondolatban büszkén vállon veregettem magam, amiért egy lapos talpú cipőt vettem fel reggel. Harry figyelmesen segített át egy-egy utunkba kerülő fatörzsön és udvariasan elhúzta előlem a zavaró ágakat. Kicsit mintha felmelegedett volna a levegő, azért a kabátomat is levettem magamról. Már egy jó ideje sétálhattunk a madárcsicsergéssel teli erdőben, mikor mintha víz csobogást hallottam volna. Biztos voltam benne, hogy csak képzelődök, de pár perc múlva egy apró tisztáshoz értünk, ahol a fák megritkultak, így a nap fénye könnyen elérte a talajt. Harry megtorpant a tisztás szélén és biztatóan biccentett a fejével, hogy menjek csak előre. Elengedtem a kezét és kiléptem a fák közül. Elért a nap fénye és mosolyogva szívtam magamba a D-vitamint. Pár lépés után újból meghallottam a víz hangját, de ekkor már láttam a hang forrását is. A tisztás másik végén egy kis vízesés csobogott egy kőfalról, bele egy apró tóba. Elállt a lélegzetem, hiszen gyönyörű volt, ahogy a nap halvány fénye meg-megcsillant a víz felszínén. Első gondolatom az volt, hogy milyen jó lehetne megmártózni benne. Közelebb mentem hozzá, leguggoltam és kezemet a tóba mártottam. A víz túlságosan is hideg volt a fürdéshez, de gyönyörködéshez tökéletes látványt nyújtott.

- Hogy tetszik? – szólalt meg Harry pár lépéssel mögöttem.

- Ez… ez csodálatos – válaszoltam még mindig tátott szájjal a bámulatos látványtól. Ezelőtt nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű hely van London közelében.

- Igen, az – értett velem egyet és mellém lépet. Felálltam és Harrynek dőltem, mire átkarolta a vállam és szorosan magához húzott. Egy hosszú puszit nyomott a homlokomra és mosolyogva nézte csodálkozó arcomat. Hosszú percekig csak így, egymás karjaiban álltunk ott, élvezve egymás társaságát és a szép látványt.

- Mióta ismered ezt a helyet? – kérdeztem halkan.

- Amióta Londonba költöztem – válaszolta. – Az X-Faktor alatt, mikor az első alkalommal körülvettek a rajongók és a média. Emlékszem, csak egy kávéért szaladtam le a Starbucks, de alig bírtam visszajutni a szállásra. Akkor ez még teljesen szokatlan volt, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Elhatároztam, hogy abbahagyom az egészet és kilépek, de Lou azt mondta, hogy keressek egy nyugodj helyet, és gondoljam át a dolgot alaposan. Akkor leindultam és valahogy itt lyukadtam ki. Órákig ültem itt a tó partján és persze rájöttem, hogy döntésem mennyire elhamarkodott is volt és természetesen nem léptem ki.

- Gyakran jársz ide?

- Régebben elég sűrűn látogattam meg a helyet, de mostanában sajnos már egyre ritkábban van időm rá. Szeretem ezt a nyugalmat – vallotta be. – Ha túl soknak érzem, ami körülöttem folyik, akkor idejövök. Azt hiszem, rajtam kívül nem nagyon tudnak róla. Pár éve megvettem ezt a területet, mert nem akartam, hogy mások is tudomást szerezzenek róla.

- De akkor miért hoztál ide? Ha ennyire titokban akartad tudni, akkor nekem miért mutattad meg? – néztem fel rá értetlenül.

- Mert már nem szeretek egyedül lenni – sóhajtott. – Régebben élveztem a magányt, de amióta megismertelek, azóta minden megváltozott. Alig egy hete voltam itt utoljára, de akkor valahogy más volt, mint előtte. Régen azt szerettem ebben a helyben, hogy olyan elhagyatott, hogy itt senki nem találhat rám, de akkor valahogy ez zavart benne a legjobban. Olyan üres volt minden. Először nem értettem, mi a gond, aztán rájöttem, hogy mi hiányzik. Te hiányoztál. Többé már nem akarok magányos lenni. Minden pillanatot veled szeretnék tölteni. Mindenemet meg akarom osztani veled. – Tekintetével lágyan, tele szeretettel nézett rám, de szemében mégis egy kis szomorúság csillogott. – Nem akarom soha elengedni ezt az érzést. Félek, hogy mi lesz velem, ha elveszítelek. – Összeszorult a szívem szomorú hangját hallva. Minden kételkedést el akartam tüntetni a szívéből, ezért szorosan átkaroltam őt és arcomat nyakába rejtettem.

- Soha nem hagylak egyedül – ígértem. – Ne is szabadna ilyenekre gondolnod!

- Tudom, de mostanában van egy nagyon rossz előérzetem. Érzem, hogy valami közénk fog állni, hogy nem is olyan sokára el foglak veszíteni. – Szavai megrémítettek és még szorosabban húztam magamhoz.

- Nagyon szeretlek – suttogtam bőrébe. Azt akartam, hogy tudja, hogy bármit megtennék érte és, hogy soha nem fogom elhagyni. Kerülhet az utunkba még ezer akadály, de soha nem fogom elengedni, mert szeretem őt és kitartok mellette mindaddig, míg ez az érzés el nem múlik.

- Szeretlek – mondta halkan. – Mindennél jobban – ölelt szorosan magához.

- Örökké – súgtam. Lassan felnéztem rá és ajkaimat az övéire helyezve egy lágy csókot kezdeményeztem, amire rögtön heves választ kaptam. Örökké így akartam volna maradni karjaiban, ezen a csodálatos helyen, ahol minden olyan tökéletesnek tűnt.

- Annyira hiányzott már ez Svájcban – sóhajtott fel és mosolyából ítélve már sokkal jobb kedve volt.

- Én elég jól bírtam nélküled – húztam az agyát. – Maradhattál volna még pár napot, nagyon jól el voltam itthon Bennel – vontam meg a vállam és elléptem tőle.

- Bennel? – húzta fel a szemöldökét meglepődve.

- Igen, Bennel. Bűntudata volt és ezért nem akart addig visszamenni New Yorkba, míg haza nem jössz, de nem volt szállása, ezért meghívtam hozzánk – mondtam.

- Jól tetted – bólintott helyeslően. – Ben jó srác – tette hozzá teljesen nyugodtan. Reakciója más volt, mint amire számítottam, azt reméltem, hogy féltékeny lesz, hogy egy kicsit játszadozni tudjak vele.

- Örülök, hogy így gondolod. Szerintem is igazán jó döntés volt, nagy hasznomra volt éjszakánként.

- Éjszakánként? – ráncolt össze homlokát.

- Igen – bólintottam. – Fáztam nélküled esténként az ágyban – biggyesztettem le alsó ajkam. – Ezért muszáj volt valakivel helyettesítenem téged és Ben nagyon… készséges volt – játszadoztam vele tovább. Elértem a kívánt reakciót, mert elsötétült a tekintete és vészesen közeledett felém.

- Hazudsz! – vádolt meg, miközben egyre jobban csökkentette a köztünk lévő távolságot. 

- Csak nem féltékeny vagy? - hátrálni kezdtem, de sunyi mosolyomat nem tudtam eltűntetni.

- Valld be, hogy hazudsz! – követelte és közelebb lépett hozzám. A baj csak az volt, hogy már nem tudtam menekülni, mert ha még egy lépést hátráltam volna, biztosan a vízben landolok.

- Csak az igazat mondom! – emeltem kezeimet magam elé védekezőn. Ebben a pillanatban eltűnt alólam a talajt és sikítanom kellett, mert, mikor magam alá néztem, csak a tó kék vizét láttam. Harry fogott erős karjaival, de messzire eltartott magától, hogy ne tudjak belékapaszkodni.

- Engedj el! – követeltem sikoltozva, mert nem akartam megmártózni a tó hideg habjaiban. 

- Valld be, hogy hazudsz! – mondta határozottan.

- Nem hazudok! – ellenkeztem kitartóan.

- Hát, ha te ezt akarod… - sóhajtott fel és éreztem, ahogy szorítása gyengül lábaim körül.

- Ne! Ne! Hazudtam! Bevallom, hogy hazudtam! Sajnálom! Ne! – kiáltoztam. Nagy levegőt vettem, becsuktam szemeimet és felkészültem a hideg vízre. Eltelt egy másodperc. Semmi. Majd öt és hat is és még mindig semmi. Lassan nyitottam ki szemeimet és megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor Harry nevető arcát pillantottam meg és felfogtam, hogy megúsztam a fürdést.

- Mi az? Mit nevetsz? – kérdeztem értetlenül.

- Ha láttad volna az arcodat! – tett le a földre és összegörnyedve majd meg fulladt a nevetsétől. Sértődött pillantást lövelltem felé, de nem is figyelt rám és még mindig jót mulatott rajtam. Dühösen lépkedtem felé és egy határozott lökéssel a vízbe kényszerítettem. Normális esetben biztosan meg sem érezte volna, hogy meglöktem, de most amúgy sem állt éppen határozott lábakon a nevetés miatt. Hatalmasat csobbant a vízben és pár pillanat alatt fel is jött a tó felszínére. Haja nedvesen keretezte az arcát, úgy nézett ki, mint egy ázott kiskutya, de most már nem volt olyan vidám, mint azelőtt, így rajtam volt a sor, hogy nevessek.

- Ez most mire volt jó? – nézett rám szúrós tekintettel.

- Ezt hívják úgy, hogy bosszú – kacsintottam rá.

- Legalább segítenél? – nyújtotta felém a kezét.

- Ne is álmodozz róla! – ráztam meg a fejem. – Ismerem én az ilyet! Segítenék neked, te pedig berántanál magad mellé! – vádoltam meg.

- Na, jó most lebuktam! – sóhajtott fel. – De akkor sem fogod ilyen egyszerűen megúszni! – kiáltotta el magát és a másik pillanatban már éreztem, ahogy a hideg vízcseppek elérik a bőrömet. Sikítva szaladtam arrébb, ahova Harry fröcskölése már nem ért el, de ott sem lehetett nyugtom, mert A Göndörke kiugrott a tóból, ledobta magáról nedves pólóját és felém kezdett szaladni. Sikoltozva futottam el előle, de hosszú lábaival könnyen utolért.

- Ez nagyon csúnya dolog volt, ugye tudod? – húzta össze a szemét és nekinyomott egy nagy fatörzsnek.

- Sajnálom, de megérdemelted! – mutattam rá. – Kiengesztelhetlek valahogy?

- Hát… - gondolkozott el. – Lenne rá egy mód...

- Bármit! – mondtam határozottan, mosolyogva.

- Egy ölelést kérek! – bökte ki, és felém tárta karjait. Végignéztem nedves ruháin, amikből még csöpögött a hideg tó vize és ölelése valahogy most nem volt olyan csábító, mint általában. Persze ezt ő is tudta és pont ez volt a lényeg. Mégis egy nagyot sóhajtva átöleltem, mire ő is körém fonta hideg karjait, amitől meg vizesebb lettem és éreztem, ahogy ruháim egyre jobban magukba szívják a nedvességet. Halkan felkuncogtam és egy csókot leheltem tökéletes ajkaira.

Vacogni kezdtem és attól féltem, hogy haza kell mennünk, nehogy megfázzunk, de Harrynek erre is volt tökéletes megoldása. Már előre a kis tisztás közepére volt készítve pár pokróc és egy nagy piknikkosár. Betekertük magunkat a puha takarókba és elég gyorsan meg is száradtunk, mert az idő is nekünk kedvezett, a nap hétágra sütött és a levegő is egyre jobban felmelegedett. Ezután került elő a piknikkosár, aminek belseje egy csomó finomságot rejtett. Éhes voltam, de sokkal kevesebbet ettem, mint általában szoktam.

- Semmi alkohol? – vontam fel a szemöldökömet miközben innivaló után kutattam a kosárban.

- Megfogadtam, hogy nem iszok többet, emlékszel? – nézett rám komolyan.

- Úgy sem bírod ki sokáig! – nevettem fel, majd enyhítettem szomjamat egy kis almalével. – Fogadjunk, hogy egy héten belül már nem is fogsz emlékezni az egészre!

- Majd meglátjuk! – vonta meg a vállát és azt hiszem, ő sem hitt igazán abban, hogy elveszíteném a fogadást.

Mosolyogva néztem végig rajta. Kinyújtotta lábait és karjaival támasztotta magát a háta mögött, fedetlen felsőtestéről pedig ne is beszéljünk. Szemeit lehunyva arcát felfelé, a nap felé fordította és élvezte a szép időjárást, ami ilyenkor ősszel olyan ritkán adatik meg. Ujjaimmal megérintettem arcát, mire szemeit felnyitotta és ajkai édes mosolyra húzódtak. Közelebb helyezkedtem el hozzá és egy szenvedélyes csókot leheltem szájára. Beletúrtam göndör fürtjeibe, míg ő kezét végigvezetette a gerincemen, mitől jóleső borzongás futott végig az egész testemen.

- Ezt miért kaptam? – kérdezte sugárzó mosollyal, kissé zihálva, miután szétváltunk.

- Ezért a napért – viszonoztam mosolyát. – Miden olyan… tökéletes. Soha nem akarok elmenni innen.

- Még visszajöhetünk. Amikor csak szeretnéd – mondta és újra felém közeledett. Ajkainkat már csak pár centi választotta el egymástól, mikor megszólalt a telefonja. Sóhajtva húzódtam el és figyeltem, ahogy Harry a mobilját nyomkodja bosszús arccal. – Paul az. Azt írja, hogy két nap múlva fellépésünk lesz egy délelőtti műsorban. Te is kellesz hozzá, mert a zongoristát is vinnünk kell – mondta. Kikapcsolta a telefonját és mélyen a zsebébe rejtette, hogy többe ne tudjon megzavarni minket.

- Rendben – bólintottam lelkesen. Örültem, hogy van végre egy kis munkám, hogy végre csinálok is valamit azért a rengeteg pénzért, amit minden hónapban a számlámra utalnak. – Apáról jut eszembe! Holnap átmegyek hozzájuk és ott töltöm a napot, talán még ott is alszom. Nincs ellenedre, ugye? – kérdeztem. Muszáj lesz egy kis időt velük is lennem, ha már tegnap olyan szépen otthagytam őket.

- Természetesen nincs. Megértem, hogy a családoddal is akarsz egy kis időt együtt tölteni, de piszkosul fogsz hiányozni – vallatta be és olyan lágyan nézett rám, hogy majdnem elolvadtam puszta tekintetétől is.

- Hol is tartottunk az előbb? – kérdeztem és benedvesítettem ajkaimat. Harrynek felcsillant a tekintete és az ölébe húzott, majd mohón lecsapott ajkaimra.

Csodálatos napot töltöttünk együtt, a délutánt Harry karjai közt lustálkodtam át a pokrócon. Volt, hogy jókedvűen beszélgettünk és volt, hogy csak csendes élveztük egymás társaságát. Még a gyönyörű őszi virágokból egy hajdíszt is fontam és nagy nehezen sikerült rávennem Harryt, hogy felvegye. Roppant édesen nézett ki. De lassan elkezdett besötétedni és még világosban akartunk visszaérni a kocsihoz, ezért mikor a nap lemenő sugarai kezdték vörösre festeni a kis tó vizét, ideje volt otthagynunk ezt a csodás helyet. A kocsiban a fáradtságtól szinte pillanatok alatt lecsukódott a szemem és álomba merültem.

Csak akkor ébredtem fel, mikor a kocsi leállt a garázsban, viszont megint nem éreztem jól magam. Reggeli rosszullétem most újra visszatért és émelyegve szálltam ki az autóból.

- Menj csak fel, mindjárt jövök én is! – szólt Harry mosolyogva. Elindultam az emelet felé és egyre rosszabbul éreztem magam. Alig értem el a fürdőt és megint kiadtam gyomrom egész tartalmát. Hosszú percek teltek el, mire fel tudtam kelni a földről és megmostam a fogam. Végig abban reménykedtem, hogy Harry nem jön be és nem lát megint ilyen szörnyű állapotban. Remegő lábakkal és vacogva mentem be a hálóba és másra sem vágytam csak egy kiadós alvásra. Harry már a szobában volt és mosolyogva kapta fel a fejét, mikor beléptem, de mosolya rögtön lefagyott az arcáról, ahogy megpillantott. A fejem szédült, borzasztó fájdalmat éreztem a hasamban és alig bírtam megállni lábaimon, meg kellett kapaszkodnom az ajtóban, nehogy elessek, és még az a pár lépés is az ágyig hatalmas erőfeszítésnek tűnt.

- Ash? Mi a baj? – pattant fel Harry az ágyról és felém sietett.

- Nem érzem magam valami jól… - mondtam gyenge hangon.

- Megint rosszul lettél? Hánytál is? – kérdezte aggódva. Egy aprót bólintottam és megcéloztam az ágyat, de térdeim megremegtek és biztosan el is estem volna, ha Harry nem kap el. Erős karjaival az ölébe emelt, majd finoman az ágyra rakott és mellém ült. Összegömbölyödtem, mert majd meg fagytam és hasamban a fájdalom még mindig nem akart elmúlni. – Istenem, te vacogsz! Biztosan lázas vagy. Be kell mennünk a kórházba! Vagy hívjak mentőt? – Idegesen kapkodott össze-vissza és azt sem tudta, mit csináljon.

- Minden rendben… Jól vagyok… - nyögdécseltem. Még jobban mellkasomhoz húztam a lábamat és éreztem, ahogy lassan elmúlik a fájdalom.

- Nem, nincs rendben! Látom, hogy rosszul vagy! A fenébe is, tudtam, hogy nem kellett volna elmennünk ma sehova! – korholta magát.

- Nem, nem! – ellenkeztem. – Már sokkal jobban vagyok – bizonygattam, ami igaz is volt, mert a fájdalom már szinte teljesen elmúlt, ahogy a hányinger is. Már nem is fáztam, de helyette majd megsültem és hirtelen kivert a víz. – Csak nagyon melegem van.

- Lázas vagy – állapította meg, ahogy kezét a homlokomra helyezte. Biztosan észrevette, hogy kicsit jobban érzem magam, mert már nem kapkodott idegesen, csak aggódó tekintettel vizslatta az arcomat. Szemhéjaim elnehezültek és alig bírtam nyitva tartani szemeimet.

-  Nagyon álmos vagyok… - motyogtam halkan és lehunytam szemeimet.

- Aludj csak… Minden rendben lesz… - suttogta mély, rekedtes hangján a fülembe. Csend lett és vártam, hogy elnyomjon az álom. Pár pillanat múlva valami hideget éreztem a fejemen, mire lassan kinyitottam a szemem. Harry egy nedves törölközővel próbálta csillapítani lázamat, miközben mellkasára húzott. Lassan már egyáltalán nem volt melegem és nagy nehezen magamra húztam a takarót. Harry észrevette szenvedésemet és gondosan betakart. Visszacsuktam szemem és már csak másodpercek választottak el az alvástól.