Hosszú percekig egymás tekintetébe mélyedtünk, de én szakítottam meg először a szemkontaktust, mikor Adam mozgolódni kezdett az ölemben. Ő is felfedezte Harryt és kezecskéit felé nyújtva édes mosoly húzódott a szájára.

- Harry! – kiáltotta és mint egy halacska, ficánkolni kezdett a karomban. Leraktam a földre öcsikémet és már csak el akartam tűnni, mikor Adam megfogta a kezem. – Gyere! – húzott maga után.

- Most nem lehet – mondtam kedvesen, miközben leguggoltam elé, mire értetlen kifejezést ült ki az arcára. – De te menj csak nyugodtan! – biztattam. – Gyerünk, gyerünk! – löktem meg finoman hátulról, mire nevetve Harry felé kezdett szaladni. Felpattantam a földről és csak minél messzebb akartam kerülni Tőle. Még a - szerencsére üres - konyha ajtajából visszanéztem egy pillanatra. Ekkor Harry már nem engem figyelt, Adammel volt elfoglalva, éppen kisfiús mosolyával leguggolt öcsikém elé és karjaiba emelte, miközben valamit vidáman beszélt hozzá. Ha tudnám, hogy Niall nem az a hazudós fajta, akkor biztosan azt hinném, hogy nem mondott igazat. Harry tökéletesen festett fekete ingében, farmerjában és blézerében, haja is kifogástalanul állt és arcán sem látszott semmi nyoma, annak, hogy tényleg olyan szörnyű napokat élt volna át az elmúlt héten, ahogy a Szöszi mesélte. Talán igazából nem is érdekli a betegségem? Lehet, hogy nem is szeretett annyira, mint, ahogy azt állította? Kétségbeesetten támasztottan neki homlokomat a hideg hűtőnek és próbáltam lenyugtatni szapora lélegzetvételeimet és hevesen zakatoló szívverésemet, kevés sikerrel, mert ezernyi zavaró kérdés villant át az agyamon. Miért kellett tönkretennie mindent? Egy csendes kis partit terveztem a barátaimmal, és kedves ismerősökkel, erre megjelenik Ő és a feje tetejére állít mindent. Mit keres itt egyáltalán? Neki most Holmes Chapelben kéne lennie, részegen iszogatva egy koszos bárban, ahogy azt Niall is mesélte. Kétségbe voltam esve, fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Felmenni a szobámba még a vacsora elején illetlenség lett volna, de nem is maradhattam ott. Percekig tehetetlenül toporogtam egy helyben és azon gondolkoztam, hogy mi tévő legyek. Végül arra jutottam, hogy megvárom a vacsorát, de utána a lehető leghamarabb elbúcsúzok apáéktól és felmegyek a szobámba, a vacsoráig pedig megpróbálom elkerülni Őt valahogy. A csapból töltöttem magamnak egy nagy pohár vizet és nagy kortyokkal megittam, majd hatalmasat sóhajtva visszamentem a nappaliba az emberek közé. Rögtön Harryt kerestem, és pár pillanat múlva meg is pillantottam azokat a jól ismert göndör fürtöket. Amint megláttam, hogy ő is valakit – remélhetőleg nem engem - keresett nagy smaragdzöld szemeivel, rögtön elfordultam és csak reménykedni tudtam, hogy nem vesz észre. Persze hiába, mert alig pár pillanat múlva szemem sarkából láttam, ahogy felém indult. Felment a pulzusom, éreztem, ahogy az ereimben száguldozik a vér és kiutat kerestem. A távolság minden egyes lépésével egyre jobban csökkent köztünk és ez megijesztett, de emellett valahogy nyugodtsággal töltött el az, hogy a közelemben van. Mégis muszáj volt elmenekülnöm előle, nem szabad beszélnem vele, csak még jobban összetöri a szívem, ha utána megint elhagy. Már csupán pár lépés választott el minket, mikor végre megjött a felmentő sereg.

- Ashlyn! – jött oda hozzám apa. Ebben a pillanatban Harry megtorpan, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel. – Minden rendben? – ráncolta össze szemöldökét zavarodott arcom láttán.

- Persze – válaszoltam mosoly erőltetve magamra.

- Csak szólni akartam, hogy pár perc múlva kezdődik a vacsora – tájékoztatott.

- Oké – válaszoltam szűkszavúan és egy nagyot bólintottam.

- Oh, hát ő is eljött? – biccentett a hátam mögé. Követtem a szemét, ami természetesen Harryn állapodott meg. Egy pillanatra megint találkozott a tekintetünk, de gyorsan elkaptam a fejem és újból apára irányítottam minden figyelmemet és sóhajtva egy nagyot bólintottam. – Szeretnéd, hogy elküldjem? – kérdezte komoly arccal.

- Nem, dehogy! Minden rendben van – tiltakoztam rögtön. – Kezelem a helyzetet – füllentettem.

- Bíztam benne, hogy így lesz – bólintott apa halvány mosollyal az arcán. – Hozd, Adamet, mindjárt eszünk! – mondta, majd el is tűnt a konyhában. Rögtön én is elindultam kisöcsémért, lépteimet szaporára vettem, hogy Harry biztosan ne tudjon utolérni. Éppen, mikor visszaszereztem Adamet egy ismerős hölgy kezéből, apa akkor szólt mindenkinek, hogy tálalják a vacsorát. Ha az idő alatt sikerül elkerülnöm Harryt, akkor minden rendben lesz, csak a vacsorán kéne már túl lenni, hogy végre nyugodtan fellélegezhessek. Leültettem Adamet apa helye melletti székbe, majd a konyhába mentem, hogy segíteni tudjak Dorotának, aki szívesen fogadott a konyhai őrületben mindenfajta segítséget. Az étkezőbe visszaérve már szinte mindenki helyet foglalt, Sarah vidáman intett nekem, hogy üljek mellé. Már el is indultam felé, mikor észrevettem, hogy vele szemben, csupán pár székkel arrébb ül Harry és éppen Louis-val beszélget. Megtorpantam és gyorsan megráztam a fejem, majd helyet foglaltam a Stewart házaspár mellett, akik örömmel fogadtak. Azt hiszem, életem legunalmasabb egy óráját tölthettem el velük, és még egy ismeretlen idősebb hölggyel. Az idő nagy részében politizáltak, vagy számomra idegen emberekről meséltek pletykákat, nekem pedig az egészet illedelmesen, mosolyogva kellett végighallgatnom. Dorota nagyon kitett magáért ma este is, csodálatos fogásokat tálalt fel nekünk. Habár nem igazán volt étvágyam és csak csipegettem a finom ételekből - csak túl akartam lenni ezen az egészen és az ágyamban végre eltenni magam holnapra -, mégis szinte majdnem mindent megkóstoltam. Sokkal előbb fejeztem be a vacsorát, mint a többiek, így hátradőlve figyeltem a vidáman beszélgető és jó étvággyal falatozó embereket. Hirtelen megakadt a szemem az én Göndörömön, aki szintén engem bámult. Tányérja érintetlenül állt az asztalon, csak egy vörösborral teli poharat tartott a kezében. A mai estén már harmadszorra szakítottam meg vele a szemkontaktust, ami most is felébresztett egy tucat pillangót a gyomromban. Nagyot sóhajtottam, de sóhajtásom hirtelen köhögésbe torkollott. A számhoz emeltem a narancslevemet és belekortyoltam, de az sem segített sokat. Nem akartam jelenetet rendezni, ezért egy gyors bocsánatkérés után a konyhába igyekeztem. Szerencsére a helyiség üres volt. A mosogatónak támaszkodva görcsösen köhögtem, hogy már mellkasom is belefájdult. Reméltem, hogy legalább a mai estére elfelejthetem egy kicsit a betegségem, de ez sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Már tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm ebbe az ostoba partiba, hisz minden csak rosszul sült el eddig. Már lassan fulladozni kezdtem a köhögéstől és ekkor jelent meg az ajtóban a személy, akit most a legkevésbé sem akartam oda. Harry az ajtóban állt, tekintete aggódást és sajnálkozást mutatott. Nem mozdult a helyéről, csak nagy kerek szemekkel nézett, de tehetetlen volt ebben a helyzetben. El akartam küldeni, nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson, de képtelen voltam a beszédre. Pár pillanat múlva Sarah is megjelent a konyhában, de ő már nem tétlenkedett. Többször is velem volt, mikor ilyen rohamom jött elő, így ő már könnyebben tudta kezelni a helyzetet a konyhaajtóban szoborként álló Harrynél. Sarah egy szúrós pillantást lövellt Harry felé, majd hozzám sietett és leültetett a konyhaasztal melletti egyik székre, majd egy pohár vizet hozott. Apró kortyokban ittam meg a hűs folyadékot, és mire a pohár végére értem, már sokkal jobban voltam, köhögésen is sokat csillapodott.

- Jobban vagy? – kérdezte Sarah egyik kezét a vállamra helyezve.

- Igen, köszönöm – mondtam rekedtes, elhaló hangom. – Csak még pár percet kérek… - nyögtem. Rosszullétem ekkorra már szinte el is múlt, de mégis megviselt ez a roham, mert hirtelen fáradtság tört rám. Kezemmel megtámasztottam kissé verejtékes homlokomat és lehunyt szemmel próbáltam lenyugtatni szapora lélegzetvételeimet.
- Mos már elmehetsz! – mondta egyszer csak dühös hangszínnel Sarah. Felkaptam a fejem, de nem hozzám beszélt, elnézett mellettem és figyelmét a még mindig az ajtóban ácsorgó Göndörre irányította. Én már teljesen el is felejtkeztem Harry jelenlétéről. – Nem is tudom, minek jöttél ide – folytatta Sarah és szemében csak úgy szikrázott a düh, ahogy Harryre nézett. – Ne tégy úgy, mintha annyira érdekelne téged, mert elhagytad őt, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rád! – vágta a fejéhez a kemény szavakat. – Hagyd őt békén, menj innen! – Sarah sosem volt jóban Harryvel, de ennyire azt hiszem, még sosem gyűlölte, mint most, amiért így elhagyott engem. Tudtam, hogy barátnőmnek igaza van, de utáltam, hogy így beszélt Harryvel. Vártam volna, hogy a Göndörke megvédje magát, de semmit szólt, csak rám pillantott, szeméből mély szomorúság áradt, majd elfordult és szó nélkül kiment a konyhából. Sóhajtva néztem utána és szomorú tekintete a tudatomba égett. Lassan felálltam és a mosogatónál egy kis vízzel lemostam arcomról a verejtéket.

- Tudtam, hogy a szobámban kellett volna maradom ma este. Azt hiszem, nekem ennyi elég volt ebből a partiból – jelentettem ki. – Összeszedem Adamet, aztán mi megyünk.

- Jaj, Ash, ne csináld már! Nem hagyhatod, hogy elrontsa a hangulatod! Gyerünk, érezzük jól magunkat! – győzködött.

- Nem, Sarah, nekem ez túl sok. Nem vagyok képes a közelében lenni – suttogtam.

- Nem is kell – jött oda hozzám és megnyugtatóan a vállamra helyezte a kezét. – Ha Bodri a közeledbe megy, esküszöm, hogy leütöm egy péklapáttal! – ígérte, mire muszáj volt felnevetnem. – Nevetsz, ez jó jel! – mutatott rám barátnőm.

- Rendben, megadom magam! – mondtam még mindig mosolyogva. – De csak húsz perc!

- Húsz perc! Értettem kapitány! – vágta magát haptákba. – Louis alig várja már, hogy megtáncoltathasson! – kacsintott rám.

- Ne is mondj ilyeneket, mert még meggondolom magam! – figyelmeztettem nevetve. Sarah belém karolt, majd vidáman húzott ki a konyhából. A vacsora végét lekéstük, viszont a nappaliban már nagyon jó hangulat uralkodott. A táncolásra hagyott helyett egymást ölelő párok töltötték meg, a többiek pedig vidáman beszélgettek egy-egy alkohollal teli pohárral a kezükben. Én a gyógyszerek miatt nem ihattam, de igazából nem is nagyon hiányzott az alkohol. Sarah-val Louék felé igyekeztünk, persze a nevető társaságban Harry is ott volt. Az előbbi szomorúságnak már nyoma sem látszott az arcán, ő is a többiekkel beszélgetett, és vidáman jól érezte magát. Viszont, mikor mi is csatlakoztunk a kis csoporthoz, Harry feltűnően csendes lett. Nem szóltunk egymáshoz, még a másik tekintetét is kerültük. Kellemetlenül éreztem magam ilyen közel hozzá, alig vártam, hogy végre leteljen az a húsz perc, amit Sarah-nak ígértem. Egy kis idő után Eleanorék kitalálták, hogy ők is táncolni akarnak, és nagy nehezen rávették a fiúkat, hogy kérjék fel őket. Meglepett, mikor Josh, a banda dobosa elém állt, és kezét felém nyújtva táncolni hívott, de rögtön mosolyogva igent mondtam neki. Semmi kedvem sem lett volna a táncoló barátnőimre irigykedni a nappali sarkából, főleg, hogy Harryvel csak ketten maradtunk volna hátra a társaságból. A Göndör szúrós szemmel nézett Josh-ra, de pár pillanat múlva el is tűnt a szemem elől. Mindig is kedveltem Josh-t, - pont, mint az összes zenész a bandából - és ettől a kedves gesztustól még jobban megszerettem. Egy idő után pedig megindultak a párcserék, szóval annak ellenére, hogy nem volt kísérőm, mégsem hagytak a fiúk egyedül, és lányok is szívesen kölcsön adták nekem őket egy-egy tánc erejéig, amiért nagyon hálás voltam nekik. Jobb barátokat nem is kívánhatna az ember. Végül is táncoltam Josh-sal, Louis-val, - ha az ő ugrálását táncnak lehet nevezni, - Liammel, Niall-lel, Zaynnel, aztán felkért Mr. Stewart, meg egy-két zenész is a bandából. Így végül abból a húsz percből több mint egy óra lett, de nem bántam, hisz nagyon jól éreztem magam. Felemelő érzés volt végre nem a betegségemen és Harryn agyalni, aki nem is láttam, mióta Josh táncolni hívott, de megpróbáltam kiverni őt a fejemből, amelyben táncpartnereim is nagy segítségemre voltak, így hangulatom a nap végére rohamosan pozitív irányba haladt. Végül fáradtan kezdtem lesétálni a tánctérről, de ekkor még egy felkérésem akadt.

- Ugye nem gondolod, hogy pont az öregedet hagyod ki? – kérdezte apa tettettet felháborodással, de mosollyal a szája sarkában. Még gyorsan, egy jó nővérhez méltóan szememmel megkerestem Adamet, akit körbevettek mindenféle korosztályú lányok és idősebb hölgyek. Azt hiszem, kisöcsém volt a mai estén a legtöbb érdeklődést magára vonzó kis pasi, amit nem is csodálok, hisz szörnyen édesen nézett ki fehér ingében és fekete, kantáros nadrágjában, amihez még egy cuki kis csokornyakkendő is társult. Miután megbizonyosodtam, hogy kisöcsém egyelőre biztonságban van az ölelő női karok között, belekaroltam apába, aki visszakísért a táncolók közé. – Mi történ vacsora közben? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Csak a szokásos – vontam meg a vállam. – De ott volt Sarah és segített. Most már minden rendben van.

- Ennek örülök – mosolygott rám és tánc közben megpörgetett. Eszembe jutott, mikor kislányként hercegnőnek öltözve a nappalinkban apa lábán állva tanultam meg táncolni. Az aranyos emlékre gondolva önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. – Ugye, hogy nem is olyan rossz ez a parti?

- Tényleg nem olyan rossz – vontam meg a vállam közömbösséget színlelve, mire táncpartnerem hitetlenül felnevetett. Az igazat megvallva már kezdtem sajnálni, hogy eddig annyiszor kihagytam ezt a kis összejövetelt, de nem akartam, hogy apa nagyon elszálljon magától, pedig tényleg elég jól összehozta ezt az egészet. Lassan lement ez a szám is, én pedig már kezdtem volna lemenni a tánctérről, hogy megkeressem Adamet és lefektethessem, hiszen ilyenkor neki már régen aludnia kellett volna, mikor hátam mögül megszólalt az a jól ismert, mély, rekedtes hang. Ez volt az első, hogy hozzám szólt annyi idő után, hangja pedig bársonyosan simogatta érzékeimet.

- Szabad? – Csupán ennyit kérdezett, de mindössze ezzel az egyetlen szavával is elérte, hogy lábaim megremegjenek, és lélegzetem is elakadjon. Lassan megfordultam és nem csodálkoztam, mikor Harryvel találtam szembe magam. Ekkor vettem csak észre szemei alatt éktelenkedő sötét karikákat.

- É-én… Le kell f-fektetnem Adamet – dadogtam remegő hangon, kifogást keresve.

- Csak egyetlen tánc – győzködött. Felém nyújtotta kezét és ajkai arra kisfiús mosolyra húzódtak, amiért mindig is úgy odavoltam. Apa kérdőn nézett rám, hátha be kell vetnie valamilyen biztonsági őrös taktikát a lánya exének lekoptatására, de nem akartam jelenetet, ezért csak egy aprót bólintottam felé, jelezve, hogy minden rendben van.

- Rendben, de csak egy tánc – néztem rá komolyan, mire mosolya csak szélesedett. Kezemet az övébe helyeztem. Ahogy bőrünk összeért, elektromosság futott végig a testemen és szívem heves vágtába kezdett. Ujjainkat összekulcsolva tört utat a tánctéren a zenére mozgó párok között, majd felém fordult, egyik kezét a derekamra helyezte, másikkal pedig az enyémet tartotta, én pedig a vállára helyeztem még szabad kezemet. Lassan lépkedni kezdtünk a zenére, testünk összhangban mozgott és ekkor kezdtem el először örülni annak, hogy apa még kiskoromban megtanított táncolni. Harryvel alig értünk egymáshoz, mégis minden érintése perzselte a bőröm és jóleső nyugalmat árasztott. Smaragdzöld szemeivel végig az arcomat fürkészte, én pedig próbáltam minél ügyesebben elkerülni tekintetét.

- Régebben sosem értettem, hogy miért nem mehetünk fel az emeletre – szólalt meg egy kis idő után. – Most már tudom, mit rejtegetett Paul ott fennt.

- Nem rejtegetett – ellenkeztem, de még mindig elnéztem mellette. – Akkoriban utáltalak titeket. – Ezután hosszú szünet következett, bármelyik pillanatban vége lehetett volna a zenének.

- Gyönyörű vagy ma este – bókolt halkan. Ekkor viszont nem bírtam tovább és csillogó szemeibe néztem, melyek tele voltak gyengédséggel.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem és könnyek szöktek a szemembe.

- Miért kerülsz engem? – kérdezett vissza.

- Ebből elég volt, Harry! – Kicsúszva a tánctartásból csak minél messzebb akartam kerülni tőle, de hirtelen megéreztem ujjai határozott fogását csuklóm körül és visszahúzott magához.

- Még nincs vége a táncnak – magyarázta előbbi tettét határozott, ellentmondást nem tűrő arccal. Nem értettem mi a terve mindezzel, mintha szándékosan csak kínozni akart volna.

- Miért csinálod ezt? Mit akarsz ezzel elérni? - Kövér könnycseppek buggyantak ki szememből, de már nem is próbáltam megállítani őket. - Miért akarsz még több fájdalmat okozni? Csak hagyj békén, kérlek! Könyörgöm! – sírtam. Tekintete ellágyult és elengedte a kezem, de csak azért, hogy azt is derekamra csúsztathassa. Szorosan húzott magához, miközben én két karomat nyaka köré fontam. Testünk már teljesen összeért, fejemet mellkasára hajtottam és hirtelen nyugalom áradt szét bennem, mintha hazaérkeztem volna. Még mindig fogalmam sem volt, hogy mi a célja ezzel, biztosan csak azt akarta, hogy még jobban fájjon, de már nem érdekelt. Ki akartam élvezni minden pillanatot, amit még karjaiban tölthetek. Erősen szorított magához, én pedig magamba szívva bódító illatát és heves szívverését hallgatva temettem arcomat mellkasába, ezzel könnyeimmel eláztatva valószínűleg méregdrága ingét. Gyengéden és nyugtatóan simogatta hátamat és időnként egy-egy hosszú csókot nyomott a hajamba. A zenének már régen vége volt és új kezdődött, de mi csak ölelkezve táncoltunk tovább a tömeg közepén.

- Mennem kell, Adamnek az ágyban lenne már a helye – mondtam és elengedtem Harryt, majd könnyeimet törölgetve indultam ki a táncoló emberek tömegéből.

- Ne, Ash! Várj! – kiáltott utánam kétségbeesetten, de már nem néztem hátra és minden sietős lépésemmel csak növeltem a köztünk lévő távolságot.

Sietve néztem körbe a tömegben Adam tejfölszőke fejét keresve, amit gyorsan meg is találtam. Szegény öcsikém már szinte elaludt Mrs. Stewart ölelésében. Átvettem őt a hölgy karjaiból és felsiettem vele az emeltre. Lefürdettem őt, majd már ágyba is dugtam és szinte azonnal mély álomba is merült. Úgy döntöttem, hogy nekem is elég lesz mára a partiból, és azt sem szerettem volna megkockáztatni, hogy újra összefussak Harryvel, de illetlenség lett volna elbúcsúzás nélkül otthagyni a partit, szóval még egyszer lementem a nappaliba, hogy jó éjt kívánjak apának és a srácoknak. Harry megint felszívódott, amit igazából nem is bántam, kínos lett volna tőle is elköszönni. Miután illedelmesen az összes ismerőssel váltottam még pár szót, fáradtan indultam ki az előszobába, ahonnan egyenesen megcéloztam az emeletet és már csak azt vártam, hogy egy forró fürdőt vehessek ezután a hosszú és roppant fárasztó este után. Mégis megtorpantam, mikor megpillantottam a lépcső alján lehajtott fejjel ülő Göndörömet. Mikor meghallotta, hogy jövök, felkapta a fejét és felpattant a lépcsőfokról. Nem tudom, mit keresett ott, de muszáj volt minél gyorsabban a szobámba érnem, a lehető legtávolabb tőle.

- Jó éjt, Harry… - mondtam halkan és elindultam a lépcsőn, de ekkor csuklómnál fogva visszahúzott magához, ma már másodszorra. – Mit akarsz, Harry? – kérdeztem sóhajtva.

- Beszélni – adtam meg a rövid választ.

- Akkor beszélj – vontam meg a vállam.

- Én csak… Én csak szeretném, hogy tudd, nekem sosem állt szándékomban neked fájdalmat okozni, ez az utolsó dolog, amit valaha is akartam – mondta komoly tekintettel. – És nagyon sajn… - kezdte, de leállítottam.

- Ne, ne kérj bocsánatot! – szóltam rá. – Nem neheztelek rád, azt hiszem, soha nem is tudnék haragudni – vallottam be és apró mosolyra húzódott a szám. – Én megértelek Harry.

- Tessék? – nézett rám értetlenül, összeráncolt szemöldökkel.

- Megértelek – ismételtem meg. – Nem haragszom rád, csak csalódott vagyok. Azt hittem, hogy mi ennél erősebbek vagyunk. Azt hittem, hogy tényleg szeretsz annyira, ahogy mindig is bizonygattad.

- De én… - kezdte kétségbeesetten.

- Ne, hadd mondjam végig, kérlek! – szóltam rá lágyan, mire azonnal elhallgatott. - Az reméltem, hogy azok után, amin ketten átmentünk, legalább még annyira becsülsz, hogy a szemembe mondod, hogy így, betegen már nem vagy képes velem lenni, hogy nem tudod végigcsinálni – vallottam be.

- Nekem sem volt könnyű – mondta elgyötört hangon.

- Tudom… Tudom… - simítottam kezemet az arcára. – Nem kérhetem tőled, hogy velem maradj a… - nyeltem egy nagyot - …a végsőkig, az önzőség lenne. Ezért is bármennyire is szeretlek, el kell fogadom a döntésedet, mert így lesz mindkettőnknek a legjobb. Az elején, míg reménykedtem, hogy visszajössz, de mostanra már beláttam, hogy így lesz a helyes. Csak annyit kérek, hogy ne tedd ezt még nehezebbé. Ne keress többé, mert úgy érzem, hogy most már képes vagyok elengedni téged. Hagylak elmenni – hazudtam, mert tudtam, hogy így lesz a helyes. – Én is megteszek mindent, hogy megkönnyítsem ezt neked. Nem fogsz többet látni, ígérem. Holnap még átmegyek hozzád a bőröndömért, de aztán kilépek az életből. Örökre. - Azt reméltem, hogy szavaim után megkönnyebbül, de nagyon furcsán reagált.

- Ez az utolsó szavad? – kérdezte dühösen csillogó szemmel, mire egy aprót bólintottam. Nekem hátat fordítva elhagyta a házat, maga után hangosan becsapva a bejárati ajtót, hogy visszahangzott kis előszobában. Nem értettem reakcióját, de talán nem is akartam értelmet szerezni neki, ez az este már így is eléggé kimerített. Felcsoszogtam a szobámba és vettem egy gyors zuhanyt, majd felhúztam magamra szokásos pizsamámat, egy rövidnadrágot és Harry egyik bő pólóját. Már csak az ágyamra vágytam és arra, hogy végre álomba sírhassam magam. Ezzel a beszélgetéssel végleg lezártuk Harryvel a kapcsolatunkat és, habár nagyon fájt, mégis tudtam, hogy így lesz a legjobb, legalábbis Harry számára.

A szobámban már teljesen sötét volt, az ágyam szélén ülve még alvás előtt a hajamat fésültem át, hogy holnap reggel ne egy madárfészekhez hasonlítson. Ekkor kopogás nélkül kinyílott az ajtóm és hallottam, hogy valaki belépett a szobámba, de a sötétben nem láttam, ki lehetett az. Sietve az éjjeliszekrényemre helyeztem a fésűmet, majd felkapcsoltam a kis lámpámat, aminek a fényében már könnyen felismertem éjszakai látogatómat, de elakadt a lélegzetem, mikor az ajtóban megpillantottam Őt. Azt hittem, hogy a múltkori beszélgetésünk lesz az utolsó, de most megint ott állt előttem az én Göndöröm, akinek tekintetében már egy szemernyi dühöt sem tudtam felfedezni, arcán lefolyó könnycseppek pedig meg-megcsillantak lámpám fényében. Nem szólt semmit, csak határozatlan lépésekkel felém közelített.

- Harry… - kezdtem, de nem jött ki több hang a torkomon, mikor térdeire esett előttem és derekamat átölelve az ölembe hajtotta a fejét. Éreztem, hogy forró könnyei átitatják nadrágom vékony anyagát. Láttam már őt ezelőtt is könnyezni, de ez most más volt, vállai rázkódtak a sírástól, zokogásának hangja betöltötte az egész szobát és úgy szorított magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Összeszorult a szívem, hogy így kellett őt látnom, ilyen összetörten, és nekem is könnyek csorogtak le az arcomon, miközben ujjaimmal puha fürtjei közé túrtam.

- Sajnálom… Annyira sajnálom… - mondta megtört hangon, ölembe hajtott fejjel. – Kérlek, bocsáss meg nekem… Kérlek…

- Semmi baj, Harry... Minden rendben… - szipogtam. Lehajoltam hozzá és belepusziltam illatos hajába.

- É-én csak megijedtem attól, hogy elveszítelek… - nézett fel rám, de még mindig szorosan tartott magánál. Mélyen nézett sírástól piros, szomorúsággal teli és könnyektől csillogó szemeivel az enyémekbe. – Nélküled egy senki vagyok… Melletted akarok lenni, amíg csak lehet… Csak többé ne hagyj elmenni… Kérlek, soha ne engedj el… - könyörgött megtörten.

- Soha, ígérem… Soha… - suttogtam és a könnyek most már záporként hullottak az én szememből is.

- Ne sírj, kérlek! Ne sírj miattam! Egyetlen könnyedet sem érdemlem meg… - mondta halkan és kezét az arcomra simítva mutatóujjával letörölt szemem alatt egy-két könnycseppet, de hiába, mert helyettük szinte azonnal újak érkeztek. – Gyönyörű voltál ma este – mondta lágyan, mire lesütöttem a szemem, de mutatóujjával az állam alá nyúlva kényszerített, hogy szemébe nézzek. – Mint egy angyal. Az én gyönyörű, összetört angyalom… - suttogta. Halvány mosoly ült ki az arcára és többé nem sírt, ahogy az én szememből sem potyogtak már a könnyek.

- Annyira szeretlek, Harry… - susogtam. Nem válaszolt, de tettei beszéltek helyette, ahogy könnyeitől sós ajkait enyémekre nyomta és hevesen csókolt. Forróság járt át tetőtől talpig és még többet akartam. Ebben a csókban minden benne volt. A külön töltött napok fájdalma, kétségbeesése, dühe, kilátástalansága és csalódottsága, de ezzel együtt a szerelem, a remény, a gyengédség és biztonság érzése. Úgy éreztem, hogy végre teljes vagyok, hogy végre visszakaptam szívem azt a részét, amit Harry akkor szakított ki, mikor elhagyott.
- Szeretlek, Ash… Mindennél jobban… - súgta a csóktól kissé még zihálva. Újból az ölembe hajtotta a fejét és szorosan ölelte derekamat. Én is átkaroltam Harryt, minél közelebb akartam érezni őt magamhoz, arcomat puha fürtjei közé temettem, és beszívtam mámorító illatát. Akartam, hogy tudja, hogy mennyire szeretem, hogy sosem nehezteltem rá, amiért elment és, hogy ő is meg tudjon magának bocsájtani. Hosszú percekig tartottuk így egymást, békés, megnyugtató csend vett körbe minket. Boldogság áradt szét bennem és végre feléledt szívemben a remény. Tudtam, hogy szeret engem, hogy mellettem marad bármit is hoz majd a jövő. Nem is sejtettem, mennyi időm van még hátra, vagy, hogy mit hoz majd a holnap, de bátran szembe nézek majd mindennel, mert már tudom, hogy Ő mindig velem lesz és kitart mellettem a végsőkig.