Mikor egy kerekes vaságyon toltak végig a folyosón már teljesen felkészítve a műtétre, eddigi halálos nyugalmam szinte pillanatok alatt szertefoszlott. Szívem erős, szapora dobogását éreztem a mellkasomban, és zihálva vettem még a levegőt is. Féltem. Remegtem a félelemtől, hiszen nemsokára megkapom az altatót, ami után talán már soha nem ébredek fel. Én viszont élni akartam. Tizennyolc éves vagyok, ott a családom, a barátaim és nem utolsó sorban Harry. Mindenem megvan a boldogsághoz, a tökéletes élethez. Talán ez az ok, amiért elvállaltam a műtétet, hiszen, ha meg sem próbáltam volna, azzal egyszerűen a halálos ítéletem írtam volna alá. Harry és a szerelemünk tanították meg, hogy harcoljak, bátran nézzek szembe a problémákkal, ezért is nem futamodhattam meg.

- Ash! Várjanak, kérem! Ash! – hallottam meg Harry hangját. Kétségbeesetten kutattam tekintetemmel a jól ismert göndör fürtök után. Hirtelen éreztem, ahogy meleg ujjak fonódnak hideg, nyirkos kezem köré.

- Harry… - nyögtem elhalóan, ahogy ajkaink találkoztak egymással.

- Köszönöm, hogy harcolsz magadért. Értünk – nézett mélyen a szemembe, ahogy egy kósza hajfürtöt söpört ki arcomból. – Tudnod kell, hogy büszke vagyok rád, és örökké szeretni foglak bármi is történik majd ott bent, a műtőben – mondta gyorsan, mert egyre közelebb értünk az említett helyiség felé. Szemeiben mérhetetlen félelem csillogott, és tudtam, hogy az elkövetkezendő pár óra az ő számára lesz a legnehezebb.

- Ki fogok jönni onnan élve, ígérem! – mondtam, de hangon megremegett. Komolyan gondoltam szavaimat, habár tudtam, hogy rajtam semmi sem fog múlni. 

- Tudom – súgta lágyan, és közelebb hajolt hozzám.

- Szeretlek – mondtam kétségbeesetten, és erősen szorítottam kezemmel ujjait.

- Én is szeretlek, és mindig szeretni foglak – suttogta, majd száját újra az enyémre nyomta. Hevesen csókolt, éhesen falta ajkaim, nem is gondolva arra, hogy hányan vannak körülöttünk. Úgy csókolt, mintha az utolsó lett volna. Mikor szétváltunk egy furcsa maszkot helyeztek az arcom elé, majd szinte pillanatok alatt megéreztem az altató bódító hatását. Beszélni akartam, hiszen annyi mondandóm lett volna még Harrynek, de nyelvem már csak lassan forgott, és szemeimet is csak nehezen bírtam nyitva tartani. - Bármi történik, pár óra múlva találkozunk – súgta még Harry, majd egy lágy csókot nyomott a homlokomra. Angyal arca végleg elmosódott előttem, és lecsukódtak szemeim, még mielőtt fel tudtam volna fogni utolsó szavainak súlyát.

Lassan már fél órája ültem a műtővel szemben lévő műanyagszékek egyikén magam elé meredve. Mióta betolták Őt a műtőbe, azóta nem hallott róla semmit, és ez a várakozás egyre csak nyomasztóbb lett. Mióta apró keze szorítása elgyengült ujjaim körül, úgy éreztem, mintha üres lennék belülről. Szükségem lett volna egy kávéra, de képtelen voltam megmozdulni. Legszívesebben a fejem vertem volna a falba utolsó mondanom miatt. "Bármi történik, pár óra múlva találkozunk." Hogy lehettem ekkora hülye? Hogy ejthettem ki azokat a szavakat a számon? Nem akartam felizgatni őt, nem mintha nem gondoltam volna komolyan szavaimat, vagyis nem tudom… Fogalmam sincs, mit tennék, ha a műtét nem sikerülne. Ha ő már nem lenne… Én nem bírnám nélküle sokáig, azt hiszem, nem telne el sok idő, és követném őt, az lenne a legegyszerűbb megoldás. De azzal csalódást okoznék Neki. Szégyent hoznék rá azok után, hogy Ő mennyit harcolt értünk, az én kedvemért. Nekem is erősnek kellene maradnom, követni az Ő példáját, de talán soha nem tudnék túllépni rajta. Mióta Ash-t megismertem, sokszor elgondolkoztam a jövőmön, a jövőnkön, hiszen egyik tervben sem volt benne, hogy nélküle kell tovább élnem. Az már nem élet lenne, csak egy szörnyű szenvedés. De nem fog itt hagyni. Hiszen megígérte. Sikerülni fog a műtét. Sikerülnie kell.

Hosszasan bámultam az enyém melletti széken fekvő kis könyvecskét. Mikor először kinyitottam, és beleolvastam, rögtön rájöttem, hogy a naplóját adta a kezembe alig egy órája. Ő engedte meg, hogy elolvassam, sőt kérte, de valamiért mégis idegenkedtem újra kézbe venni a bőrkötéses könyvet. Viszont a várakozás is egyre idegőrlőbbnek bizonyult, úgy éreztem, hogy a műtét végére teljesen megőrülök. Erőt véve magamon, kezembe vettem Ash naplóját, és felnyitva beleolvastam az első oldalba. Az első bejegyzés 2009 nyarán készült. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy újra találkozhattam Ash tizenöt éves énjével. A kezdő oldalak egy tinédzser kislány mindennapi gondjaival foglalkoztak. Leírta, hogy amire a legjobban vágyik az a szerelem, hogy imádja a családját és a zenét. Aztán pár oldalt átlapozva megálltam egy számomra túlságosan is ismerős dátumnál: 2009. augusztus 3. A torquayi zenetábor kezdete, a nap, mikor először találkoztunk. Izgatottan álltam neki az olvasásnak, mint egy kisfiú, aki már a régóta várt képregény legújabb részét veszi a kezébe.

Halkan felkuncogtam az emléken, és már tisztán rémlett, ahogy a táborban lehetetlen küldetést vállalva próbáltam meg Ash-t úszni tanítani. Én kitartóan próbálkoztam, de a tábor végére teljesen feladtam az egészet, inkább engedtem, hogy a hátamba csimpaszkodjon minden fürdés alkalmával. Jó érzés volt feleleveníteni a már régen elhalványult emlékeket, mégis meglepődve olvastam még akkori érzelmeit irántam. A kezdetektől vonzódtunk egymáshoz, de sosem gondoltam volna, hogy Ő már akkor is érzett valamit irántam, ami túlmutat a barátságon. Azt írta, hogy szeretett, de hogy tudná egy alig tizenöt éves lány az első kapcsolata előtt, hogy mi is a szerelem. Amit akkor érzett az inkább volt rajongás, mint valódi, mély érzelmek. Mégis olyan jó volt újra átélni az együtt töltött, elmúlt pillanatok szép emlékeit, a tábort, majd az alkalmakat, mikor újra találkozhattunk Holmes Chapelben. Aztán hirtelen nem írt többet. Több mint egy éves kihagyás volt a következő két bejegyzés között. EóAz előzőben egy kiegyensúlyozott, boldog lányról olvastam, aki szerelmes, barátok veszik körül, és alig várja, hogy végre megszülessen a kisöccse, míg a másikban ennek a szöges ellentéte. Elkeseredett, úgy érzi, hogy mindenkit elveszített maga körül.

Visszafojtott lélegzettem olvastam utolsó sorait. Nagyon is jól emlékeztek azok a napokra. Paul teljesen elveszett volt azokban a hetekben, és Ash is volt, hogy naponta egy tucatszor hívott, én pedig egyszer sem vettem fel neki. Mégsem abból azokból, amit ő gondolt. Szerettem volna vele találkozni, de megijedtem a saját érzéseimtől. Eleinte csak barátként tekintettem rá, de ahogy múlt az idő, több mint egy év is eltelt, mindketten sokat változtunk, és a kislány helyett a nőt kezdtem el látni benne. Volt, hogy sokáig elidőztem azzal, hogy csak bámultam őt. Meg akartam ölelni, de nem úgy, mint előtte, nem úgy, mint egy barátot. Ahogy szájára vándorolt tekintetem, azok a piros ajkak, mintha csak az enyémeket hívogatták volna. Többet akartam tőle, és úgy láttam, hogy talán lehetne esélyem nála. Közel voltam ahhoz, hogy randira hívjam, még annak ellenére is, hogy órákra laktunk egymástól. De aztán jelentkeztem az X-Faktorba. Az egész napomat lefoglalták a próbák és banda, és ez még akkor sem változott, mikor harmadikként kiestünk a versenyből. Lemezszerződést kaptunk, és elkezdtünk az első klip forgatását. Akkor jöttem rá, hogy nem tudnám megadni neki, amit egy barátnő érdemelne. A barátja pedig nem maradhattam, biztos voltam benne, hogy nem bírnám tovább visszafojtani érzéseimet, ha mellettem van. Ezért próbáltam vele minden kapcsolatot megszakítani, de úgy megnehezítette a helyzetemet kitartó hívásaival. Egy nap azonban a hívások teljesen megszűntek, és leveleket sem kaptam többé. Viszont akkor nem is sejtettem, hogy ilyen helyzetben van, hogy ekkora szörnyűségek történtek vele a külön töltött időben. De honnan is tudhattam volna? Még azzal sem voltam tisztában, hogy ő Paul lánya, így mikor megtudtuk, hogy Paul elvesztette a feleségét, eszembe sem jutott, hogy Ash milyen fájdalmakat élhet át. Mióta újra találkozunk, párszor elmesélte ezt az időszakot, bár mindig elég szűkszavúan beszélt róla, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire magányos és elveszett volt akkor. Ha tudtam volna, hogy ilyen nehézségeken megy keresztül, mellette lettem volna, bármit megtettem volna, hogy jobban érezze magát. Ha felvettem volna azt az átkozott telefont, minden másképp alakult volna. Annyi rossztól kíméltem volna meg mindkettőnket. 

Hosszú oldalakon keresztül olvastam tovább szörnyű vívódásait, és összeszorult a mellkasom, mikor engem megemlített. Fájt, hogy annak idején ennyire meggyűlölt, nehéz volt szembekerülni a tudattal, hogy mennyit ártottam neki. De ő mégis végig erős maradt. Igaz hónapok múltak el, de megtanulta kezelni érzelmeit, megerősödött. Adam nevelése sem okozott neki többé problémát, hiszen imádta kisöccsét. Megtanulta egyedül vezetni a háztartást, míg Paul nem volt otthon, és önerőből talpra állt. De mégis valamit sosem tudott elfelejteni: a gyűlöletét irántam.

Hosszú oldalakat hagytam ki ezután, nem bírtam olvasni, hogy mennyire utál, még a mostani kapcsolatunk ellenére sem. Már úgy voltam vele, hogy becsukom a könyvet, mikor megpillantottam egy nem is olyan régi dátumot. A bejegyzés tavaly nyáron készült, azon a napon, mikor befejeződött az angliai turnénk, ahol újra találkoztunk Ash-sel.

Megmosolyogtatott utolsó mondata, és csak tovább akartam olvasni. Annyiszor mondta már, hogy szeret, de még azok után sem tudtam megszokni, ahogy kiejti azt az egyetlen édes szót gyönyörű ajkain. De nem volt több bejegyzés, az utolsó pár oldal teljesen üres maradt. Sóhajtva csuktam be a naplót, de ekkor a lapok közül egy fehér boríték csúszott ki, aminek hátoldalán az én nevem állt Ash dőlt betűivel. Érdeklődve bontottam fel a borítékot, és kihajtottam a benne lévő lapot, majd olvasni kezdtem.

Nem akartam, hogy búcsúzzon, de mégsem tudtam abbahagyni az olvasást. Éreztem, hogy nedves lesz a szemem, de sűrűn pislogva nem engedtem utat könnyeimnek. Utáltam sírni, nem csak mások előtt, de még, ha egyedül is voltam. Olyankor gyengének éreztem magam. Kivéve Ash mellett. Kétszer ejtettem könnyeket előtte, mégis akkor nem tűnt hibának, olyan természetesnek hatott. Bátornak éreztem magam, amiért ki mertem mutatni érzéseimet, de itt a folyosón, mikor Ő nem volt velem, nem engedhettem meg magamnak a túlzott érzelmeket.

Ebben a pillanatban nyílott ki a műtő ajtaja, és egy nővér sietett ki rajta.

- Várjon! – szóltam utána felpattanva a székről.

- Sietnem kell, sajnálom – vágta rá rám sem pillantva, majd berontott a műtő melletti raktárba. Dühösen néztem utána, majd mikor pár pillanat múlva visszajött, útját álltam a műtő ajtajában. – Engedjen az utamra, kérem! – szólt kissé idegesen. Kezében egy piros folyadékkal teli zacskót tartott, amitől a gyomrom felkavarodott, így próbáltam kerülni tekintetemmel.

- Nem, amíg nem mondja el, hogy megy a műtét! – szóltam határozottan. – Minden rendben ott bent? Mikor lesz vége? – soroltam kérdéseimet.

- Nem adhatok ki információkat idegeneknek, úgyhogy kérem, ne akadályozza a munkámat! - nyúlt az ajtóért, de lábammal megakadályoztam, hogy kinyissa azt.

- Ashlyn barátja vagyok, jogom van tudni! – erősködtem tovább. – Addig úgysem engedem vissza, míg nem mondd valamit!

- Rendben – sóhajtott egyet frusztráltan. – A műtét közben komplikáció lépett fel.

- Komplikáció? – kerekedtek el a szemeim, és szívem szapora ütemet vett fel.

- A beteg szíve leállt – tájékoztatott. – Dr. Jackson éppen most próbálja újraéleszteni, mindent megtesz érte, de a beteg a műtőasztalon fog elvérezni, ha nem enged be oda! – szólt türelmetlenül. Mégsem tudtam megmozdulni, mert szavai hallatán, mintha kővé dermedtem volna, de a nővér gyorsan kikerülve engem bejutott a műtőbe. A szám kiszáradt, és képtelen voltam levegőt venni. A fejem szédült, a világ forgott körülöttem. Lábaim teljesen elgyengültek, erőtlenül támaszkodtam meg a falnál és reményvesztetten próbáltam eljutni a székekig, de térdeim feladták, és tehetetlenül lecsúsztam a földre a műtő ajtaja mellett. Már percek óta nem voltam képes lélegezni, és mikor első alkalommal a tüdőm levegőhöz jutott, hangos zokogás tört fel belőlem. Könnyek patakzottak az arcomon, egész testemben remegtem, sírásom visszahangzott az egész folyosón. De már nem érdekelt, hogy gyengének látnak, hagytam, hadd lássák az emberek azt, amilyen igazából vagyok, nélküle egy erőtlen kisfiú. Elvesztettem a nőt, akiért az életemet is adtam volna. Bármit megtettem volna, hogy inkább a helyébe kerüljek, mert a fájdalom majd szétfeszítette a mellkasom belülről, és úgy éreztem, hogy sosem fog elmúlni többé. Képtelen voltam bármire is, egy roncs lettem. Ennél a fájdalomnál még a halál is jobb lett volna. Szerettem volna meghalni ott helyben. Egy kórházban voltam, annyi lehetőség volt körülöttem. Egy tű, valami gyógyszer, vagy csak egy ugrás a legfelső emeltről, és mégsem tehettem semmit. Ő túl okos volt, és túl jól ismert. Feladatot adott, hogy muszáj legyen tovább élnem, még akkor is, ha nem lesz más az egész csak egy szörnyűséges kínszenvedés. Valahol belül mégis tudtam, hogy ez fog történni. Éreztem, hogy egyszer elveszítem őt, ahogy már a kis vízesésnél is mondtam. Belegondolva nem is való Ő ide. Egy igazi angyal, aki nem illik a mi bűnös világunkba. Mégis úgy éreztem, hogy ezt nem fogom józanésszel túlélni. A végén beleroppanok, és teljesen megőrülök.

A műtő ajtaja többször is kinyílott mellettem, nővérek, orvosok, ápolók jöttek ki rajta, néha egy-egy vaskerekes ágy is kigördült az ajtón, én mégsem tudtam odanézni. Arcom kezeim közé temetve már nem zokogtam, de könnyei megállíthatatlanul folytak.

- Harry? – hallottam meg egy ismerős hangot mellőlem. Kezeimet elvettem arcom elől, de képtelen volta felnézni, csak az előttem álló barna bőrcipőket bámultam. – Harry, légy erős – szólt, mire felkaptam a fejem.

- Erős? – nevettem fel hangosan. Kezdtem megőrülni. Éreztem, hogy ez a keserű nevetés már annak az első lépcsőfoka volt. – Elvesztettem Őt, Dr. Jackson, érti? Már nincs többé… Elvesztettem Őt… Örökre… - halkult el a hangom.

- Ashlyn él, Harry – szólt az orvos, én pedig nem hittem a fülemben. Csak be akart csapni, hülyét akart csinálni belőlem, éreztem.

- Ne szórakozzon velem! – horkantam fel. – A nővér mondta, hogy leállt a szíve.

- De visszahoztuk – erősködött. – Nem hiszed, nézd meg a saját szemeddel. Ugyanabban a szobában van, mint amiben eddig is volt – mondta. Nekem pedig nem kellett több, erőt vettem gyenge lábaimon, és felpattanva a földről a már jól ismert kórterem felé futottam. Nem akartam elhinni, amit az orvos mondott, míg a saját szememmel nem láttam. Berontottam az ajtón, és hosszú lépésekkel értem el az ágyig. Ott feküdt Ő lélegeztető gépre és mindenféle műszerre kapcsolva, tűk lógtak ki mindkét karjából. Arca hófehér volt és beesett, míg szemei alatt sötét karikák húzódtak, de Ő volt. Nem hagyott el. Nem ment el, amit az ütemesen csipogó szívmonitor is bizonyított.

Nem mertem közelebb menni, olyan törékenynek nézett ki, féltem, hogy kárt teszek benne. Minden vágyam volt, hogy kinyissa a szemeit, én pedig még ezerszer mondjam el neki, hogy mennyire is szeretem, és hogy ezek után soha nem engedem el magam mellől.

- A műtét sikeres volt – mondta Dr. Jackson, ahogy engem utolérve belépett a kórterembe. – A vége felé Ashlyn szíve leállt, mert a daganat nehezebben hozzáférhető helyen volt, mint az gondoltuk, így jóval tovább elhúzódott a műtét, és a szíve feladta, de még épp időben sikerült visszahoznunk.

- Köszönöm – néztem rá őszinte hálával. Megmentette Őt, amiért nem lehetek neki elég hálás.

- De ez még nem minden – komorult el az arca, és tudtam, hogy most jön a rossz hír. – Ashlyn kómába esett. A műtét túlságosan megviselte a szervezetét.

- De fel fog ébredni. Igaz? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Ezt nem tudom megmondani. Minél több ideig van kómában annál kevesebb az esélye, hogy újra felébred – nézett rám sajnálkozva. – Emellett az állapota még mindig válságos, és a szíve is bármelyik pillanatban feladhatja a szolgálatot.

- Értem – nyögtem, mert több szó nem jött ki ajkaim közül.

- Amint az állapota stabilizálódik, újra elkezdjük a kemoterápiát, mert maradhattak rákos sejtek a szervezetében, és még a tüdődaganata sem húzódott teljesen vissza – tájékoztatott a továbbiakról. – Sajnálom, Harry, tudom, hogy nem erre számítottál, de ez minden, amit tehettünk és tehetünk – szólt, és kezét biztatóan a vállamra helyezte. – Sokan mondják, és én hiszek is benne, hogy a kómában lévő betegek érzik, ha a szeretteik veszik körül őket, ha gondoskodnak róluk.

- Vele maradok – jelentettem ki határozottan.

- Más nem is tehetsz, a többiről pedig majd az idő dönt – mondta. Kezét leejtette a vállam, és csendesen ment ki a kórterem ajtaján.