Nem is volt olyan szörnyű az a fél óra, míg végre olyan sok idő után szilárd táplálékot juttathattam a gyomromba, hiszen teljesen lefoglalt Harry szülinapja. Ő próbált közömbösséget színlelni, én viszont teljesen izgatott lettem. Egy kis bűntudat azért mégis lappangott bennem, hiszen az ismert okok miatt nem vettem neki semmilyen ajándékot.

Miután a gyomromban maradt a körte, és csak még éhesebb lettem, Harry végre megengedte, hogy nekiessek a nagy tálca ételnek. Úgy terveztem, hogy bepótlom az elmúlt hetek kimaradását, de gyomrom egy fél szelet pizza és egy kisebb csoki után teljesen megtelt. A betegségem előtt szinte annyit ettem, mint Harry, de mostanában az étvágyammal is problémák vannak. Ennek ellenére a tálcán egy fél óra múlva már csak egy alma árválkodott, hiszen nem is kellett olyan sok győzködés, míg Harryt rávettem az evésre. Láthatóan fogyott az elmúlt hetekben, arca beesett és sápadt volt, míg szemei körül fekete karikák éktelenkedtek. Fejembe vettem, hogy mindenáron vigyázni fogok rá, kezdve azzal, hogy az éjszaka folyamán belétuszkoltam egy nagy tálca ételt, hiszen nem hagyhattam, hogy tönkremenjen ebben az egészben. Meg akartam gyógyulni, ehhez viszont egy erős, életvidám Harryre volt szükségem. Ezután pedig nem sokat kellett kérnem, és szorosan magához húzva mellém feküdt az ágyban. Félt, hogy túl nagy helyet foglal el, de olyan szorosan bújtunk egymáshoz, hogy még azon a keskeny kórházi ágyon is könnyen elfértünk. Ő egy lágy jóéjt csók után szinte rögtön elaludt. Én is fáradt voltam, de annyira már nem álmos, így hosszú ideig, éjszakába nyúlóan figyeltem őt. Kisöpörtem egy-két kósza göndör tincset a homlokából, és mosolyogva néztem végig nyugodt arcán. Meleg lehelete csiklandozta a bőrömet, érintésem nyomán pedig halkan felmordult, és ha lehetséges, még közelebb húzott magához. Édes szuszogását hallgatva egy idő után nekem is sikerült álomba merülnöm.

- ...Köszönöm… Nem tudom, nem hinném, hogy elmegyek… Jobban, már sokkal jobban… - Harry édes hangjára keltem másnap reggel. Mosolyogva nyújtóztam el az ágyon, ahogy megpillantottam őt a kórterem másik felében lévő széken ülve telefonálni. Próbált halkan beszélni, de mégis felébredtem bársonyos hangjára. Ennél tökéletesebb ébresztőt azt hiszem, el sem tudtam volna képzelni. Amint Harry észrevette, hogy felébredtem, mosolyra húzódtak tökéletes ajkai. – Mennem kell – mondta a telefonba. – Üdvözlöm anyuékat is – tette még hozzá, majd kinyomta a telefont, és iPhone-ját a zsebébe süllyesztette. – Jó reggelt! – mosolygott rám gödröcskékkel az arcán.

- Szia – köszöntem halkan, és viszonoztam mosolyát. – Gemmával beszéltél? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen – bólintott egy aprót. – A szülinapom miatt hívtak, meg rólad is érdeklődtek. Nagyon szeretnének már látni minket.

- Nyugodtan ellátogathatsz Holmes Chapelbe pár napra – mondta, bár őszintén szólva már a gondolatba is, hogy Harry ilyen távol legyen tőlem, belesajdult a szívem.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy itt hagynálak? – húzta fel a szemöldökét hitetlenül. – Nélküled sehova sem megyek – kötötte ki határozottan.

- Ennek örülök – vallottam be. – De miután elengedtek a kórházból, igazán meglátogathatnánk őket együtt – ajánlottam.

- Benne vagyok – bólintott, - de csak akkor, ha már jobban érzed magad.

- Különben pedig hogy vannak? A szüleid, meg a nővéred – érdeklődtem.

- Jól megvannak – vonta meg a vállát közömbösen. – Viszont Gemmának egyre furább a haja – ráncolta össze a szemöldökét. – Eredetileg barna, aztán befestette szőkére, majd pirosra, most pedig már teljesen lila – mondta hitetlenül. Nekem Harryvel ellentétben nagyon is tetszett Gemma merészsége, nekem biztosan nem lenne bátorságom befestetni a hajam ilyen természetellenes színre. De Gemmáról láttam képeket is, és szerintem különösen jól állt neki ez a legutóbbi lilás-kékes szín. Mégis muszáj volt felnevetnem Harry vicces arckifejezésén, viszont örömteli nevetésem hirtelen köhögésbe torkollott. Mindig ez történik. Egy boldog pillanatom sem lehet anélkül, hogy valami ne juttassa eszembe a betegségem. Szerencsére kezdtem észrevenni, hogy a tüdődaganatom fokozatosan visszahúzódik, hiszen ez a köhögő roham sem volt hosszabb fél percnél, és a tüdőm sem akart kiszakadni a helyéről, mint régebben. Harry mégis azonnal felpattant a székből, és aggódó tekintettel sietett felém.

- Minden rendben – mosolyodtam el halványan. – Csak szükségem van egy kis vízre – mondtam kissé rekedten. Nem is kellett többet szólnom, és Harry azonnal töltött egy pohár vizet, majd a kezembe adta. Óvatosan felültem az ágyban, hátamat a támlának döntve, és mohó kortyokkal ittam ki a pohár egész tartalmát. – Köszönöm – mosolyodtam el hálásan. Harry leült mellém az ágyra, és egy hosszú puszit lehelt homlokomra. – Boldog szülinapot! – suttogtam a fülébe ma már megszámlálhatatlan alkalommal.

- Köszönöm – nevetett fel végre felszabadultan, és arcáról is eltűnt az aggódó kifejezés.

- Sajnálom, hogy nem vettem neked semmit – kértem bocsánatot lesütött szemekkel.

- Ugye csak viccelsz? – nézett rám rosszallóan. – Minden, amire vágytam, hogy végre újra együtt legyünk. A legszebb ajándékom te vagy – mondta lágyan. Elmosolyodtam szívmelengető szavain, és egy lágy csókot nyomtam puha ajkaira. Miután mosolyogva szétváltunk, Harry az ölembe nyomott egy tojásrántottával és szendvicsekkel megpakolt tálcát, majd újra elhelyezkedett mellettem.

- Mit tervezel mára? – érdeklődtem, és mohón láttam hozzá ínycsiklandozó reggelimhez.

- Itt leszek egész nap a kórházban veled. Talán hazaugrom a délután, hogy lefürödjek, és lepakoljam a bőröndömet – mondta.

- Semmi ünneplés? – csodálkoztam el, miközben a villámra felszúrtam egy falat tojást.

- Nincs hozzá kedvem – vonta meg a vállát. – Sokkal szívesebben maradok veled – helyezett egy puszit az arcomra.

- Nem hiszem el, hogy a többiek nem szerveznek neked semmit – mutattam rá.

- Grimmy, Ed és Louis-ék készülhetnek valamire, mert nagyon titokzatosak voltak az elmúlt hetekben – vonta meg a vállát közömbösen.

- Akkor pedig nem teheted meg, hogy nem mész el – jelentettem ki.

- Ó, dehogyis nem! Én nem kértem, hogy szervezkedjenek – rázta meg a fejét bosszúsan.

- Ne légy ilyen, Harry! – kértem. – A barátaid mindent megtesznek, hogy meglepjenek, te pedig elrontanád az egészet? – vádoltam meg.

- Igazad van, de veled akarok lenni – nyafogott összeráncolt orral, amitől olyan édesen nézett ki, mint egy durcás kiskutya. 

- Nem hinném, hogy kiengednének a kórházból, de neked muszáj lesz elmenned. – Szinte el sem hittem, hogy nekem kell győzködnöm, hogy elmenjen a saját szülinapi partijára. – Csak egy éjszakáról van szó. Ma az egész napot együtt tölthetjük, holnap pedig bármikor bejöhetsz hozzám.

- Talán igazad van – gondolkozott el. – De akkor is őrülten hiányozni fogsz.

- Te is nekem, de csupán pár óráról van szó – simítottam kezemet az arcára. Szinte már beteges volt ragaszkodásunk. Egy újabb puszit nyomott ajkaimra, majd miután elváltunk, én hatalmas étvággyal folytattam a reggelimet.

Az egész napot együtt töltöttük, igazából semmi izgalmasat sem csinálva. Csupán beszélgettünk - hiszen muszáj volt bepótolnom a három hét lemaradásait -, szenvedélyes csókokat váltottunk, vagy szótlanul, egymást ölelve élveztük a másik közelségét. Mégis fájdalmasan sóhajtottam fel, mikor délután Harrynek megszólalt a telefonja, sms-t jelezve.

- Grimmy az. Találkozni akar velem – tájékoztatott.

- Biztosan ez a figyelemelterelés, hogy ne legyél otthon, míg ők szervezkednek – kuncogtam halkan.

- Igazad lehet – bólintott egy aprót.

- Indulnod kell – mondtam lágyan.

- Oké – állt fel mellőlem sóhajtva.

- Legalább próbálj úgy tenni, mintha lelkesednél! – kértem.

- Miért talán nem látszik, milyen lelkes vagyok? – kérdezte szarkasztikusan, én pedig csak megforgattam a szemem. – Ne aggódj, tökéletesen eljátszom majd a meglepődött ünnepeltet – ígérte. – Ha bármi van, bármikor elérhetsz a mobilomon – emlékeztetett.

- Rendben, de igyekezz, mert el fogsz késni – mosolyodtam el.

- Már most hiányzol – vallotta be, és kezei köze véve az arcomat mélyen a szemembe nézett.

- Te is nekem – mondtam halkan.

- Mire reggel felébredsz, már itt is leszek – ígérte.

- Azért csak pihend ki magad a buli után – kértem.

- Szeretlek – suttogta, és egy lágy csókkal búcsúzott, majd egy perc múlva ittlétére már csak a szekrényen, a vázában illatozó virágok, és csókjától égő ajkaim emlékeztettek.

Miután elment, máris éreztem szinte fizikailag is fájdalmas hiányát, de nem lett volna szívem visszatartani őt, hiszen megérdemelte a kikapcsolódást, és hogy felszabadultan jól érezze magát a barátai körében. Én is olyan szívesen ott lettem volna megünnepelni a születésnapját, de tudtam, hogy Dr. Jackson úgy sem engedne ki a kórházból.

Nem voltam fáradt, de megpróbáltam elaludni, hiszen más elfoglaltságot nem találtam magamnak, és különben is a Doki mondta, hogy minél többet pihenjek. Viszont még el sem aludtam, mikor meghallottam az ajtó nyílását. Első gondolatom volt, hogy Harry jött vissza, de mikor kinyitottam a szemem, az ajtóban nem a göndör fürtöket, hanem az én legjobb barátnőm mosolygós arcát pillantottam meg.

- Sarah! – kiáltottam fel vidáman, és miután ülésbe tornáztam magam, ölelésre tártam karjaimat.

- Ó, Ash! Annyira aggódtam érted! – húzott szorosan magához. – Sajnálom, hogy csak most tudtam eljönni, de Horannek még mindig gondjai vannak a lábával – kuncogott fel.

- Semmi baj – nyugtattam meg. – Annyira örülök, hogy itt vagy! - húzódott széles mosolyra a szám.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött, és helyet foglalt mellettem.

- Már sokkal jobban – mondtam.

- Ennek nagyon örülök. Úgy megijesztettél, Ash. Annyit aggódtam miattad. Vártam a hívásodat, ahogy ígérted, de a Bodri szólt bele a telefonba, ő mondta, hogy kómába estél. Azonnal haza akartam jönni, de Paul lebeszélt róla – vágott durcás arcot akárcsak egy kisgyerek.

- Mindegy is, a lényeg, hogy már minden rendben van – mosolyogtam rá biztatóan. - De inkább mesélj te! Milyen volt Amerikában? – kíváncsiskodtam.

- Jó, nagyon is, azt leszámítva, hogy végig idegeskedtem miattad. Különben pedig alig tudtunk kimozdulni a hotelból Horan miatt.

- De már jobban van? – kérdeztem.

- Sokkal, de még mindig mankót kell használnia. Viszont nem hiszem, hogy tényleg olyan rosszul lenne, mint ahogy azt előadja. Szerintem csak élvezni, hogy ugráltathat – forgatta meg a szemét, mire hangosan felnevettem.

- És most mit csinál? Elboldogul egyedül is? – kérdeztem.

- Nincs egyedül – legyintett Sarah. – Szervezik Harrynek a partit.

- Tudtam, hogy készülnek valamire! – kiáltottam fel. – Te is mész?

- Persze, de majd csak később. Addig egészen a tiéd vagyok – ígérte.

- Úgy szeretnék én is ott lenni – sóhajtottam fel.

- Akkor mi akadálya? – nézett rám kérdőn.

- Az, hogy a Doki biztosan nem engedne el, és fel sem tudok állni ebből az ágyból – soroltam az ellenérveket.

- Megkérdezted tőle?

- Nem, de tudom, mit válaszolna – vontam meg a vállam.

- Szerintem egy próbát megérne – mondta. Ebben a pillanatban lépett be a szobába a nővér a vacsorámmal és az esti gyógyszereimmel a kezében.

- Esetleg szüksége van még valamire? – kérdezte miután a szekrényen elhelyezte a tálcát. Már nemet is akartam volna neki mondani, de Sarah gyorsabb volt nálam.

- Beszélni szeretnénk Dr. Jacksonnal – jelentette ki.

- Rendben, még éppen bent van, mindjárt ideküldöm – mondta, majd elhagyta a kórtermet.

- Mire készülsz? – néztem Sarah-ra felhúzott szemöldökkel.

- Rábeszéljük, hogy pár órára kiengedjen – válaszolta.

- Reménytelen – csóváltam meg a fejem. A Doki mindig kedves volt velem, de az ilyen dolgokban nem engedett.

- Ketten rávesszük, ne aggódj! – kacsintott, és mosolyogva köszönt az ajtón belépő orvosnak.

- Beszélni akartatok velem? – kérdezte kíváncsian a Doki.

- Igen – bólintottam egy aprót. – Tulajdonképpen arról lenne szó, hogy ma van Harry születésnapja, és a barátai bulit rendeznek neki…

- Te pedig szeretnél velük ünnepelni – fejezte be mondatomat, mire egy aprót bólintottam. – Nem támogatom az ötletet – jelentette ki.

- De hát Ash olyan jó kislány. Mindig minden szabályt betart, megérdemelne egy kis kimenőt – szólt közbe legjobb barátnőm.

- Ez nem egy börtön, Sarah – emlékeztette a Doki. – Viszont Ashlynnek teljesen le van gyengülve a szervezete, a legjobb lenne, ha egésznap pihenne az ágyban. Azt is vegyük figyelembe, hogy nemrég leállt a szíve, és talán gyógyszerek nélkül fájdalmai is lennének, nem mintha egyáltalán fel tudna kelni az ágyából.

- Erre csak van valami megoldás… - gondolkoztam el.

- Ha kell, én cipelem egész este – mondta Sarah is hősiesen.

- A fájdalmat pedig kibírom – tettem még hozzá.

- Még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy ez nem rontana az állapotodon – csóválta meg a fejét a Doki.

- De saját beleegyezéssel elhagyhatom a klinikát, nem? – vontam fel a szemöldökömet, és már biztos voltam benne, hogy ma este én is ott leszek azon a partin. – Kérem, Doki, csak most az egyszer! Ígérem, a következő napokban egy percre sem hagyom el az ágyat, csak pár órát kérek cserébe! – könyörögtem.

- Rendben – sóhajtott fel megadva magát. – De vannak kikötéseim – figyelmeztetett. – Ahogy mondtad, alá kell írnod a nyilatkozatot, mert én nem vállalok felelősséget, ha bármi bajod esik – kezdte. – Kapsz egy-két erősebb gyógyszert, de nem ígérhetem, hogy nem lesznek fájdalmaid. Alkoholt semmilyen mennyiségben sem fogyaszthatsz, valamint hozatok neked egy kerekesszéket, amiből nem kelhetsz fel – sorolta feltételeit. A kerekesszék hallatán elfintorodtam, de ha ennyi kell ahhoz, hogy ott legyek Harry szülinapján, akkor legyen.

- És mennyi időt kapok? – kérdeztem.

- Tízre vissza kell érned – jelentette ki.

- Éjfél? – kérdeztem félve.

- Tizenegy óra – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Rendben – egyeztem bele boldogan.

- Valamint valaki végig melletted lesz – tette még hozzá.

- Egy pillanatra sem megyek el mellőle – ígérte Sarah.

- Ha bármi probléma van, azonnal visszajössz! – rendelte el.

- Mindent pontosan így lesz! – ígértem. – Köszönöm, Doki – mosolyogtam rá hálásan, arcomról pedig könnyen leolvasható volt az öröm és a lelkesedés.

- Remélem, hogy nem fogom megbánni – csóválta meg Dr. Jackson a fejét rosszallóan. – Küldök egy ápoló, aki segít a fürdőben – tette még hozzá, majd kiment a kórteremből.

- Megcsináltuk! – öleltem magamhoz szorosan Sarah-t.

- Mondtad én, hogy ketten könnyen meggyőzzünk – mosolygott diadalittasan. – Viszont nekünk még nagyon sok dolgunk van. Te lefürdesz, és hajat mosol, én addig hozok pár ruhát – pattant fel a székből. – Egy óra múlva itt találkozunk! – rendelte el, majd már ki is sietett az ajtón.

Alig egy perc múlva már meg is jelent az ápoló a kórteremben, és segített a fürdésnél. Szörnyű érzés volt, hogy magamtól még a fürdőig sem tudtam kimenni, olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam. De legalább fél óra múlva már tisztán, és frissen mosott hajjal ültem az ágyban Sarah-t várva. Ahogy megígérte, ő is egy órán belül felbukkant a kórteremben, így elkezdhettük a készülődést. Sarah tökéletesen beállította rövid hajamat, és csak egy szolid sminket tett fel nekem. Számomra egy nem túl rövid, fekete ruhát hozott, ami inkább volt csinos, mint kihívó. Ő viszont miután begöndörítette a haját, és egy füstös sminket kent fel, magára kapott egy szexi piros ruhát, amiben lélegzetelállítóan nézett ki. Már majdnem indulhattunk is, csak a tolószékkel gyűlt meg egy kicsit a bajom. Mikor betolták a kerekes járgányt a kórterembe, azonnal elbizonytalanodtam a partival kapcsolatban. Mégis nagy erőfeszítések árán és Sarah segítségével sikerült beleülnöm, majd bevettem az esti gyógyszereimet, és legjobb barátnőmmel együtt el is indultunk Harry partijába.
A taxiból kiszállva már hallatszódott a házból kiszűrődő zene. Sarah tolt a kerekesszékben be az ajtón, ahol a buli még csak nagyon kezdetlegesnek tűnt. A lámpák felkapcsolva, míg egy csomó ember itallal a kezében beszélgetett. A székben ülve alig láttam ki a nagy tömegből, de nyakamat nyújtogatva kerestem szememmel azokat a jól ismert göndör fürtöket. Sarah a nappaliban a kanapén ülő, leghangosabb társaság felé vezetett. Mosoly húzódott az arcomra, ahogy megláttam a bandát barátnőikkel együtt, hiszen már hónapok óta nem is találkoztunk.

- Ash! – kiáltott fel először Eleanor, mikor meglátott, majd felpattanva a kanapéról a nyakamba vetette magát. A többiek is követték őt, és a tolószék köré gyűlve sorban jól megszorongattak. Egyedül Niall maradt ülve, akinek még problémái voltak a mozgással, azért egy perc múlva a kanapéknál helyezkedtünk el.

- Jól nézel ki, csajszi! – bókolt Perrie mosollyal az arcán.

- Hazudós – vádoltam meg, mire hangosan felnevetett.

- Semmit sem változtál, mióta nem találkoztunk – jegyezte meg Liam. Ő volt az egyetlen szingli a társaságban, hiszen Harry ma beavatott, hogy nemrég szakítottak Danivel. Belefájdult a szívem, hogy táncos barátnőm nélkül kellett látnom őt, de neki is mosolyra húzódott a szája, így kezdtem belenyugodni döntésükbe.

- Harry hol van? – kérdeztem kíváncsian.

- Most ment megkeresni Edet – válaszolta Zayn.

- Hogy sikerült kiszöknöd a kórházból? – hajolt felém Louis cinkosan.

- Engedéllyel jöttem el – válaszoltam nagyot nevetve.

- Oh – komorult el Lou arca. – Pedig már azt hittem, hogy lassan körözni kezdenek, mi pedig majd elbújtatunk – mondta csalódottan.

- Jaj, Louis, nem ez a lényeg! – bökte meg a könyökével Eleanor. – Csak az számít, hogy megint teljes a csapat!

- Kérsz valamit, Ash? – kérdezte felállva Zayn öléből Perrie.

- Nem, nem ihatok a gyógyszerek miatt – ráztam meg a fejem.

- Akkor csak egy almalevet hozok – szólt, majd elsietett a többiek rendelésével együtt.

- Meséljetek, mi történt, amíg nem találkoztunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Louis megvalósította a korcsolyapályás tervét – mondta Niall.

- Igen? – csodálkoztam el.

- Így van – bólintott Lou egy nagyot. – Egyik nap átjöhetnétek Harryvel – ajánlotta.

- Feltétlen – egyeztem bele mosolyogva. – És veled mi van Niall? – fordultam a Szöszi felé, miközben beleittam a Perrie által hozott gyümölcslevembe.  – Hogy van a térded?

- Már sokkal jobban. Brown sokat segített – nézett szerelmesen Sarah-ra. Karjával féloldalasan átölelte barátnőmet, nekem pedig meg kellett állapítanom, hogy nagyon édes párost alkotnak ők ketten.

- És ti, Zayn, hogy álltok az esküvő szervezésével?

- Lassan haladunk csak, de egyelőre nem szeretnénk elsietni. A kezdő lépéseket már úgy is megettük – válaszolta lelkesen.

- Nocsak, kit látnak szemeim! – kiáltott fel mögöttem egy ismerős hang.

- Szia, Ed! - köszöntem vidáman zenésztársamnak, mire az szorosan megölelt.

- Hol hagytad az ünnepeltet? – kérdezte Liam.

- Grimmyvel beszélt, mikor utoljára láttam – mondta, és lezuhant velem szemben a kanapéra.

- Hogy megy a munka, Ed? – érdeklődtem.

- Nélküled sokkal lassabban, szóval, ha kiengednek a kórházból, és jól érzed már magad, meg persze kedved is van hozzá, akkor szívesen látlak vissza.

- Erről először Harryt és az orvosomat kell meggyőzni, de én benne vagyok – válaszoltam boldogan. – Nagyon jól összehoztátok ezt a partit – dicsértem.

- Pedig nem volt egyszerű munka. Mikor átjöttünk feldíszíteni a házat, nem gondoltuk volna, hogy ennyi tennivalónk lesz. El sem hiszed, ha elmondom! Az egész ház tele volt égőkkel meg girlandokkal! Hihetetlen! Február eleje van, de még megvolt a karácsonyfája! – akadt ki, én pedig csak nevetni tudtam. – De örülünk, hogy visszatértél – halkult el egy picit. – Harry teljesen elveszett volt az elmúlt hetekben, legalábbis, mikor láttuk, az volt, de az igazat megvallva alig találkoztunk vele, mert minden idejét a kórházban töltötte melletted – mesélte. – Te vagy a legjobb dolog, ami Harryvel valaha történt. Soha nem hittem volna, hogy valaki ennyi áldozatot képes hozni a szerelméért, hogy valakik ennyire tudják szeretni egymást. Ti összetartoztok, nektek együtt kell lennetek, míg világ a világ.

- Köszönöm – suttogtam mosolyogva, hiszen szavai mélyen megmelengették a szívemet.  

Olyan jó volt újra találkozni a barátaimmal, hogy örökös fáradtságomról, és a zavaró kerekesszékről is sikerült egy kis ideig megfeledkeznem. Teljesen felszabadultam velük beszélgetve, az egyetlen, aki hiányzott már csak Harry volt. Hosszú ideig beszélgettem még a srácokkal, majd türelmetlenül Harry keresésére indultam. Sarah viszont nem engedett el egyedül, ahogy a Dokinak is megígérte, így együtt kutattunk az én Göndöröm után. A konyhából szűrődött ki édes hangja, ekkor pedig Sarah magamra hagyott egy cinkos kacsintás kíséretében. Csendesen jutattam el magam az ajtóig a kerekek lökésével, ahol mosollyal az arcomon figyeltem az én Göndörömet. Egyedül volt az alkohollal és mindenféle étellel megtöltött konyhában telefonját a fülénél tartva. Arca idegességet tükrözött, ahogy várakozott, hogy válaszoljanak hívására.

- Hol a fenében vagy? – motyogta. – Gyerünk, Ash! Mi van veled? Ha nem veszed fel azt az átkozott telefont, esküszöm, hogy itt hagyom ezt az egész hülye partit! – beszélt a hangrögzítőmre, majd dühösen csapta le mobilját a konyhapultra. Karjával megtámaszkodott a mosogatónál, szemeit behunyva, két ujjával az orrnyergét dörzsölve próbálta lenyugtatni magát. Bűntudatom támadt reakcióját látva, hiszen délelőtt csak azért töltöttük fel a telefonomat, hogy ő bármikor el tudjon érni, most viszont teljesen elfeledkeztem róla, és a kórházi szobámban felejtettem.

- Nem gondolod, hogy udvariatlanság, hogy nem a vendégeiddel foglalkozol? – kérdeztem mosolyogva. Harry szemei azonnal felpattantak, és az irányomba fordult. Arcáról azonnal eltűnt az aggódás, helyét pedig a csodálkozás vette át.

- Ash? Hát te mit keresel itt? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Nem hagyhattam ki a szülinapodat – mosolyogtam rá. Harry hosszú léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot, és leguggolt előttem, majd kezeim az övéi közé vette.

- Hol van a telefonod? Már ezerszer hívtalak, de nem vetted fel – mondta kissé megrovóan.

- A kórházban hagytam. Sajnálom, nem akartam, hogy aggódj miattam – adtam egy lágy csókot a szájára, hogy ne nehezteljen rám egy picit sem.

- Hogy jöttél ki a kórházból? Nem lesz ebből baj? – ráncolta össze a szemöldökét.

- A Doki engedett el – nyugtattam meg.

- És nem érzed rosszul magad? – aggodalmaskodott tovább.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Kaptam gyógyszereket, szóval teljesen rendben vagyok. De legkésőbb tizenegyre vissza kell érnem a klinikára, és nem kelhetek fel ebből a hülye székből – tettem hozzá lebiggyesztve ajkaimat.
- Olyan gyönyörű vagy - nézett végig rajtam büszkén.
- Köszönöm - pirultam. Szinte hihetetlen, hogy még mindig nem tudtam megszokni édes bókjait, de már nem is hittem, hogy lesz olyan alkalom, hogy egy-egy dicsérő szava után ne lángolna az arcom. 

- Annyira örülök, hogy itt vagy – mosolyodott el végre őszintén. Akartam, hogy végre felengedjen, mert így is túl sokat aggódott mostanában miattam. – Most már minden teljes - adott egy puszit a szám sarkába. Lassan visszamentünk a többiekhez, hiszen az ünnepeltnek muszáj volt ott lennie a saját partiján. Harry büszkén mutatott be pár barátjának, majd visszavitt Sarah-ékhoz. Egy kis idő után felvágták a tortát, amiből én is ettem egy nagy szelettel, majd lekapcsolódtak a fények, csak pár színes lámpa világított, és a zene is hangosabb lett. A legtöbben táncolni mentek, csak ketten maradtunk Niallel a kanapéknál, hiszen egy cipőben jártunk, egyikünk sem volt alkalmas a nagyobb mozgásokra. Harry is eltűnt valahova, de gyakran keresett meg az este folyamán, hogy leellenőrizzen, egy csókot leheljen ajkaimra, vagy, hogy megkérdezze, hogy vagyok, és nincs-e szükségem valamire, majd már újra el is tűnt az emberek tömegében. Félt, hogy kevés időt tölt velem, de én igazából nem tudtam neheztelni rá emiatt, hiszen megértettem, hogy nem én vagyok az egyetlen az életében, és a barátaival is kell foglalkoznia. Különben is, Niall tökéletes társaságot nyújtott. Imádtam vicceivel és aranyos akcentusával együtt, aztán egy idő után Sarah is csatlakozott hozzánk. Csak azt sajnáltam, hogy csupán ilyen kevés ideig maradhattam, lehet, hogy többet kellett volna győzködni a Dokit, hiszen olyan csodálatosan éreztem magam. Újra találkozhattam a barátaimmal, és jó volt Harryt végre ilyen felszabadultnak látni. Éppen Louval és Ellel beszélgettem a meghívásról hozzájuk, mikor Harry meleg kezeit éreztem a vállamon.

- Elrabolom egy kicsit – szólt oda Louis-éknak, és magával tolt, mire kérdőn néztem rá. – Szabad egy táncra? – kérdezte egyik kezét felém nyújtva.

- Nem hiszem, hogy nekem ez most menne – néztem rá sajnálkozva.

- Bízz bennem! – kérte édes mosollyal az arcán.

- Rendben – bólintottam egy aprót kezemet az övébe helyezve, bár még mindig kételkedtem abban, hogy valójában, hogy tudok majd vele táncolni, hiszen képtelen voltam még lábra állni is. Harry derekamat ölelve felhúzott a székből, és mennyasszonyi stílusban emelt a karjaiba. Finoman átöleltem a nyakát, ahogy a nappali közepére vitt a táncoló párok közé. Vidáman felkuncogtam, ahogy a lassú zenére lépkedni kezdett velem. Testünk szorosan simult össze, ahogy közel ölelt magához. Fejemet a vállára hajtottam, és nagyon sóhajtva, mélyen szívtam magamba bódító illatát.

- Örültél az ajándékaidnak? – kérdeztem halkan.

- Persze, de legfőképp ennek itt, amit a karjaim közt tartok – súgta a fülembe, és egy lágy puszit nyomott orrom hegyére, mire halkan felkuncogtam. Egy kis alkoholt éreztem leheletében, de részeg még nem volt, az ital csak a hangulatát fokozta egyelőre.

- Még mindig annyira sajnálom, hogy nem adhattam semmit – vallottam be, bár szavai után bűntudatom már alig volt.

- Ne butáskodj! – szólt rám gyengéden. – Nem is adhattál volna nagyobb ajándékot, mint hogy itt vagy velem. Emiatt nem szabadna, rosszul érezned magad.

- Tudom – sóhajtottam fel.

- De tudod mit! – szólalt meg hirtelen. – Ha ennyire szeretnél nekem adni még valamit, akkor van egy ötletem – mondta.

- És mi lenne az? – kérdeztem izgatottan, ahogy kicsit eltávolodtam tőle, csakhogy szemébe nézhessek.

- Költözz vissza hozzám – kérte izzó szemekkel. – Olyan üres nélküled ez a ház.

- Rendben – egyeztem bele örömmel, és újra vállára hajoltam. – Egyébként is kell egy nő ebbe a házba – jegyeztem meg.

- Ezt hogy érted? – nevetett fel.

- Hallottam én a karácsonyfás sztorit – kuncogtam. – Mégis meddig akartad megtartani?

- Nem is tudom… - gondolkozott el. – Teljesen elfelejtkeztem róla – vallotta be kissé szégyenlősen, mire még nagyobb mosoly húzódott az arcomra.

Sokáig táncoltunk így, pontosan addig, míg az óra háromnegyed tizenegyet ütött, és nekem vissza kellett mennem a kórházba, hiszen nem szerettem volna magara haragítani a Dokit, így is annyi mindent tett már értem, szóval lassan búcsúzni kezdtem a többiektől.

- Biztos ne vigyelek vissza? – kérdezte Harry lehajolva hozzám, mikor én már a taxiban ültem, de kezemet még mindig nem engedte el.

- Nem kell, Sarah vigyáz rám, ne aggódj! – mondtam. – Érzed jól magad – adtam egy gyors puszit az arcára.

- Holnap reggel, mikor felébredsz, már ott is leszek az ágyad mellett – ígérte.

- Csak nyugodtan pihend ki magad – mosolyodtam el. Tudtam, hogy még csak most fog elkezdődni számára igazán a buli, mert mellettem eddig nem akart olyan sokat inni, hogy kellőképpen tudjon rám vigyázni.

- Na, gyerünk, gerlepár! – szólalt meg Sarah az ajtóból. – Ideje indulnunk, Ash!

- Csak egy pillanat – mondtam gyorsan.

- Írj egy sms-t, ha mész aludni – kérte Harry, majd egy gyors, de mégis mély csókot lehelt ajkaimra.

- Szeretlek – súgtam homlokomat az övének döntve.

- Én is szeretlek – nyomott még egy utolsó puszit a homlokomra, majd hosszasan nézte, ahogy a taxi elhajt.