A csengő hangjára sietve kapcsoltam ki a zenelejátszót, és gyorsan a helyére tettem az utolsó elmosogatott tányért is. Sosem szerettem, ha megvárakoztattak, ezért én is próbáltam sietni most az ajtóhoz. Nem tudtam nem elmosolyodni, mikor megláttam a küszöbön álló sötéthajú, kék szemű kisfiút, Christophe-ot.- Csókolom, Miss Higgins! – köszönt vékonyka hangján. Még több hónap után is furcsa volt füleimnek, mikor magáztak, na, meg persze, hiába a francia nyelvvizsgának, azért mégis el kellett telnie egy kis időnek, míg hozzászoktam a nyelvhez.- Gyere csak beljebb, Christophe! – tártam szélesebbre az ajtót. – Mi volt ma a suliban? – érdeklődtem, miközben figyeltem, ahogy kissé esetlenül veszi le lábairól cipőit, és kis kezeivel ügyesen egymás mellé helyezi őket. A kisfiú közben valamit édesen mesélni kezdett a délutáni játékról, én pedig a zongora felé próbáltam terelni őt. – Szóval, hadd halljam csak, hogy sikerült megtanulni azt a darabot! – húztam egy széket a hangszer mellé, miközben Christophe felült a zongoraszékre, és lábát a földön lévő dobozra rakta, mert még talpa nem érte el a földet. Nagyon aranyos volt, ahogy erősen koncentrált, hogy egy hangot se üssön félre. Ugyanabban a társasházban laktunk, így őt szülei nem kísérték el hozzám, mint a többieket, bár ezért én minden óra után örömmel sétáltam el vele az ajtajukig. Olyan volt nekem ő, mint egy kis Adam-pótlék, amíg olyan messze voltam öcsikémtől.Már lassan két hónapja járt hozzám, és ő volt az egyik kedvencem az összes tanítványom közül. Hetente kétszer találkoztunk fél órára, én pedig zongorázni tanítottam őt, ahogy még több más gyereket is. Szeptembertől kezdve zongoratanár lettem.
Az első hónapot itt, Párizsban egészen végigszenvedtem, aztán sikerült kicsit összeszednem magam, és szereztem egy albérletet, hiszen a nagyiék háza nem volt elég nagy hármunknak. Nem volt egy túl nagy lakás, de számomra éppen elég, és legalább nem vesztem el a nagy belső terek között. Próbáltam munkát is keresni, de a franciák furcsák, és nem szívesen adnak munkát másoknak, na, meg persze az sem segített, hogy összes végzettségem csak egy érettségi volt. Apa állt elő az ötlettel, hogy tanítsak gyerekeket, de mivel egy iskolában nem dolgozhattam megfelelő képesítés nélkül, így egyelőre csak magánórákat adtam. Azt terveztem, hogy következő szeptembertől elkezdek egy fősulit, addig pedig megpróbálok boldogulni. Igazából nem panaszkodhattam, mert nagyon is élveztem azt, amit csinálok. Mindig is imádtam a gyerekeket és a zenét, most pedig még a nyelv is társult az egészhez. Élveztem minden egyes percet, amit Párizsban töltöttem, igaz az első hetekben szörnyű honvágyam volt, hiányoztak apáék főleg persze Adam. Mégis, minél több időt töltöttem távol Londontól, annál kevésbé aggódtam, hogy talán rosszul döntöttem, hogy olyan sietve hagytam magam mögött Angliát.
Az első hetekben teljesen össze voltam törve. Nem Harry járt az eszemben, szörnyű ezt kimondani, de valahogy megkönnyebbültem, hogy már nem voltam a közelében. Sokkal felszabadultabb lettem, és mégis valahol mélyen hiányzott nekem. A környezetváltozás meghozta nekem azt, amire vágytam. Magam mögött hagyva a múltat sikerült napról napra egyre jobban lennem. Talán az elején szükség volt egy kis figyelemelterelésre, aminek eredményeképp sikerült megtanulnom úszni, és végre már palacsintát is tudok sütni, mert a nagyim segítségével ellestem egy-két konyhai trükköt. Tudtam, hogy sosem lesz belőlem mesterszakács, de végre biztos lehettem benne, hogy nem fogok éhen halni egyedül, igaz, azért egy háromfogásos vacsorára nem vállalkoztam volna, és rájöttem, hogy a sütés sem éppen az erősségem.Minden olyan jól ment egy ideig. Meg volt mindenem, amire csak vágytam, munka, lakás, figyelemelterelés, sőt még egy-két barátot is szereztem egy közeli kávézóban, ahova minden reggel eljártam. Apáék is többször elutaztak hozzám a szünetekben, habár én még nem tudtam rávenni magam, hogy hazamenjek. Sarah-val és a többi lánnyal is tartottuk a kapcsolatot, Sarah pár hete még azt is megígérte, hogy meglátogat, hiszen azóta nem láttuk egymást, hogy ő elutazott New Yorkba.Szóval minden tökéletesnek, és egyre nagyszerűbbnek tűnt. Tudtam, hogy végtelenhosszú idő sem lenne elég arra, hogy elfelejtsem a babát, akit elveszítettünk, mégis most már szinte teljesen beletörődtem a helyzetbe. Viszont ahogy egyre csak kezdett elmúlni a fájdalom, annak helyét egy másik, furcsa érzés vette át. Az üresség. Először nem is értettem, hogy mi lehet velem, hiszen azt hittem, hogy ezzel az új kezdettel megkaptam mindent, amire szükségem volt, így csak a honvágynak tudtam be a dolgot. Aztán egyik nap éppen egy kicsit takarítani készültem már estefelé, hiszen többé már nem volt mögöttem senki, aki elvégezte volna a munkát. Bekapcsoltam a rádiót, mert utáltam a csendet, és muszáj volt egy kis életet vinnem a házba. Hangosan énekeltem a dalokat, ahogy a polcot törölgettem. Kezeim valahogy mégis megálltak munka közben, mikor egy sosem hallott dallamban egy túl ismerős hangot ismertem fel. Mély és bársonyos volt, és ezt hallgatva kirázott a hideg, ahogy az hónapokkal ezelőtt is történt már olyan sokszor. Összekuporodtam az ágyamon, és csak hallgattam. A dalnak túl gyorsan vége lett, aztán pedig egy interjút adtak le a fiúkkal az éppen zajló turnéjukról. Nem is igazán figyeltem, hogy miről beszélnek, csak hallgattam a Göndörke dallamos nevetését, és átadtam magam az ürességnek. Hiányzott. Nagyon hiányzott. Most, hogy végre sikerült megbirkóznom a fájdalommal, újra felszínre a tört a sok, eddig elrejtett érzelem. Volt egy őrült gondolatom, hogy azonnal összepakolok mindent, és felszállok az első gépre, vissza Londonba. Aztán egy kis józan ésszel elgondolkodva rájöttem, hogy igazából azt sem tudom, hogy mi lehet Harryvel. Bármikor beszéltem a lányokkal vagy az otthoniakkal, Ő mindig is tiltott téma volt. Talán neki könnyebben ment, és már túllépett. Sosem mondtuk ki a szakítást, de költözésem nem is jelenthetett volna mást. Amint elhagytam az országot, minden kötelék megszakadt köztünk.Azonnal ölembe vettem a laptopomat, és idegesen vártam, hogy végre bekapcsolódjon. Sietve gépeltem be a szavakat, és csak random nyitottam meg a cikkeket, képeket, interjúkat vagy bármit, amiből kicsit többet megtudtam róla. Az elmúlt hónapokban próbáltam minél jobban elkerülni minden információt felőle, így az egész bandát is figyelmen kívül hagytam. A rajongók is megtudták elég gyorsan a szakításunkat, így egyre kevesebbeket foglalkoztattam már, aminek tulajdonképpen örültem is.
Hálát adtam a modern technikáért, mert percek alatt mindent megtudtam, amiről hallanom kellett. Azonnal felhagytam a hazaköltözés gondolatával, és hagytam, hogy könnyeim lefolyjanak az arcomon. Szinte egész éjjel fent voltam, és csak összetörtem a saját szívemet. Nem erre számítottam. Nem egy depressziós Harryt akartam látni, de utáltam, amit a cikkekben olvastam. Tudom, hogy az újságírók sokszor hazugságokat állítanak, de egy csók vagy kézfogás nekem mégis túl valódinak tűnt. Harry az olvasottak alapján több lánnyal is összeszűrte már a levet az elmúlt pár hónapban, a listán pedig főleg modellek szerepeltek. A legutolsó egy magas, vékony, vörös volt.
Nem is igazán értettem, hogy miért teszem ezt magammal, de fájt, hogy Harry ilyen gyorsan tovább tudott lépni. Végig reménykedtem, hogy neki lesz igaza, hogy egy idő után újra egymásra találunk, de nagyon úgy tűnt, hogy mégis az én verzióm vált igazzá.
Talán mi tényleg nem voltunk egymáshoz valók.
Öt hónap.Már öt hónap eltelt, mióta magam mögött hagytam Londont, én pedig egyre jobban visszavágytam. Mégis valahogy féltem szembenézni azzal, amit otthon várt volna. Talán a főváros hatalmas, mégsem elég nagy ahhoz, hogy elkerülhessem Harryt. Az elmúlt hónapokban egyre csak nőtt a modellek száma, ahogy bennem is kétségbeesés. Attól féltem, hogy talán valóban rossz döntés volt Párizsba költözni. Ha a seggemen maradtam volna, akkor nagy valószínűséggel még ma is együtt lettünk volna Harryvel. De vajon melyik lett volna a jobb megoldás? Külön, vagy egymás mellett, de mégsem együtt igazán?Igyekeztem minél jobban elfoglalni magam, és egyre több zongoraórát adtam, ami még mindig csak élvezetes volt számomra. Két hete pedig karácsony volt, a karácsony pedig sosem telhet egyedül. Minden évben a nagyiék jönnek el hozzánk Londonba, most azonban megfordult a történet, és apáék leptek meg minket. Egy közeli hotelben maradtak az ünnepekre, és még az Új Évet is velünk töltötték. Azokon a napokon önfeledten boldog voltam, szerintem igazából fel sem fogtam addig, hogy mennyire is hiányzott nekem az én kis családom. Adam olyan sokat nőtt az elmúlt hónapokban, és olyan szörnyű volt, hogy csak ilyen keveset tudtak maradni. Próbáltam minél több időt kiélvezni kettejükkel, de mégis fájdalmas volt a búcsú. Viszont a következő látogatással én voltam a soros, de egyelőre még nem tudtam, hogy fogom rábírni magam, hogy visszamenjek Londonba.
Épp egy hete volt, hogy apáék hazamentek, én pedig vasárnap lévén nem siettem a felkeléssel. Minden vasárnap ebédre voltam hivatalos a nagyiékhoz, de ezen a hétvégén kiruccantak vidékre a nagypapám egyik golfos jó barátjához, így ma tovább engedélyeztem magamnak a pihenést. Talán olyan tíz körül lehetett, mikor a csengő hangjára kipattantak a szemeim. Szerintem először fel sem fogtam, hogy mi történik, mert azonnal visszaaludtam, és csak a következő idegesítő csengetésre ébredtem fel csupán pár perc múlva. Sejtelmem sem lehetett, hogy ki lehet az, hiszen vasárnap nem jár hozzám senki. Megdörzsöltem a szemem, és álmosan igyekeztem az ajtó felé. Alvástól homályosan látó szemeimmel nehezen találtam csak meg a kulcsomat, és idő közben a csengő harmadszorra is megszólalt, én pedig kissé bosszúsan csóváltam meg a fejem, míg kinyitottam a zárat.Azonnal kiment a szememből minden fáradtság, mikor megláttam a küszöbömön álló régen látott, mégis olyan ismerős alakot.- Sarah! – ugrottam barátnőm nyakába boldogan, és nem is gondoltam bele, hogy talán megfojtom őt túlzottan erős ölelésemmel.- Annyira tudtam, hogy itthon vagy! – nevetett, miközben ő is megszorított.- Aludtam – biggyesztettem le alsó ajkamat. – De ennél jobb ébresztőt nem is kaphattam volna.- Jaj, menjünk be, mielőtt még elérzékenyülök! – szólt szarkasztikusan, én pedig szememet forgatva engedtem el őt, és léptem vissza a lakásba, mire ő is követett. Igazából tudtam én nagyon jól, hogy hiányoztam neki, ahogy ő is nekem.- Mikor jöttél, és miért nem szóltál? Különben is, hol van a cuccod? Hol szálltál meg? – rohamoztam meg kérdéseimmel, miközben bezártam magunk mögött az ajtót.- Egy közeli hotelben. Paul ajánlotta. Azt mondta, ők is ott voltak, mikor eljöttek hozzád karácsonyozni – magyarázta, ahogy beljebb lépett.- Jaj, tudom – bólintottam egy aprót. – Épp ideje is volt, hogy végre eljöttél. Már lassan három hónapja megígérted, hogy meglátogatsz – vetettem a szemére kissé sértődötten.- Tudod, nekem is van dolgom otthon – huppant le a kanapémra. – Amúgy jó kis lakás ez – nézett körbe elismerően.- Én is szeretem – ültem le mellé kezemben egy kis csokival. – Közel van mindenhez, és fizetni is tudom az órákból.- Az lesz a reggelid? – húzta fel a szemöldökét Sarah, miközben furcsán méregette a kezemben lévő csokit, én pedig csak megvontam a vállam. – Pedig már azt hittem, hogy megváltoztál, de kezdesz egészen hasonlítani régi önmagadhoz – sóhajtott egyet, majd táskájából elővett egy papírzacskót, és az ölembe nyomta.- Köszönöm – mosolyogtam rá sugárzón, mert összefutott a nyál a számban, ahogy megéreztem a friss baguette illatát.- Terveztél mára valamit? – érdeklődött.- Nem igazán – vontam meg a vállam. – A tiéd vagyok egész nap. Meddig tudsz maradni?- Csak pár napot, mert nekem is kezdődik lassan a suli.- Pedig azt reméltem, hogy többet leszel itt – szomorodtam el.- Ne aggódj, azt nem fogom kihagyni, hogy megmutasd nekem egész Párizst.- De akkor már ma el kell indulnunk! – jelentettem ki, miután lenyeltem egy nagy falatot reggelimből. – Annyi minden van itt! Egyszerűen imádom, olyan gyönyörű ez a város! – áradoztam.- Akkor mit szólnál egy vacsorához az Eiffel-toronyban?- Jó is lenne, de szerintem oda már sokkal előbb helyet kellett volna foglalni.- Azon már túl vagyunk – legyintett.- Mióta is tervezed te ezt az utazást? – néztem rá összeszűkült szemekkel.- Hirtelen ötlet volt – vonta meg a vállát. Nem kíváncsiskodtam sokáig, inkább csak hagytam a dolgot, mert sokkal több minden volt, amire még kíváncsi voltam.- Mesélj csak, mi van Londonban? – kérdeztem izgatottan. – Találkoztál Adammel? Vagy apával?- Jól vannak, de te is tudod, hiszen mindennap beszéltek – kuncogott fel. – Különben is csak nemrég találkoztatok. Inkább arra kérdezz rá, amire igazán kíváncsi vagy.- Engem minden érdekel - vontam meg a vállam, de közben lesütöttem szemeimet ezzel elárulva magam.- Nem fogok addig beszélni, amíg meg nem kérdezed – fenyegetett meg. Pont annyira akartam tudni mindent Harryről, mint amennyire féltem attól, amit hallani fogok.- Mi van vele? – kérdezte halkan.- Kivel? – tettette a hülyét.- Jaj, Sarah, te is tudod! Mi van Harryvel? – nyögtem ki végre.- Jobban van - vonta meg a vállát. - Azt hiszem, ő teljesen máshogy kezeli a helyzetet, mint te.- Teljesen túllépett rajtam, igaz? – sóhajtottam fel, és számítottam a válaszra.- Szóval láttad az újságokat – állapította meg, de nem tagadott semmit.- Hát, nem könnyű őket elkerülni, mikor még a csapból is ők folynak.- Igaz – bólintott elmosolyodva. – Nemrégiben elég sokat beszéltünk Bodrival, és…- Te beszéltél Harryvel? – csodálkoztam el, miközben félbeszakítottam őt.- Nekem sem olyan könnyű elkerülnöm őt, mint gondolnád. Nemrég kezdődött a turnéjuk, de előtte mindig ott ette a fene Pauléknál, na meg a szünetekben is mindig felbukkan Adam mellett.- Látogatja Adamet? – kérdeztem, és egyre jobban csak elámultam.- Teljesen elkényezteti. Mintha téged is helyettesíteni akarna. Az elején azt hittem, hogy csak miattad van ott, hogy rólad tudjon meg valamit, de ilyen hosszú idő után még mindig nem hagyott fel vele. Bele van zúgva a kisöcsédbe.- Ezt nem is gondoltam volna… - vallottam be, és nem is nagyon tudtam mondani bármit is. Mindig is tudtam, hogy Harry szereti Adamet, de valahogy azt gondoltam, hogy csak miattam édes vele ennyire. Annyival egyszerűbb lett volna, ha soha többé nem hallok róla, vagy csupa rosszat, amitől kiszeretek belőle, de Ő cseppet sem könnyítette meg a dolgomat.- Igaz, voltak különböző periódusai, volt, hogy dacból, aztán csak a te kedvedért próbált továbblépni, és csinált hülyeségeket, de akkor sem járt sikerrel. Még.- Nem tudom, Sarah – csóváltam meg a fejem. – Én volt az, aki elment, és elhagyta őt, még, ha az ő érdekében is tettem. Hiányzik nekem, hazudnék, ha mást mondanék, de nem tudom, hogy lehet-e köztünk újra az, ami régen volt. Fogalmam sincs, hogy ezt vissza lehet-e még csinálni. Különben is, olyan jól beilleszkedtem itt, Párizsban. Nem szeretnék hazamenni egyelőre. Nem fogom itt leélni az életem, hiszen angol vagyok, és Angliában van az otthonom, de most még jól érzem itt magam.- Tudod, mit? Hagyjuk is ezt a dolgot! – állt fel Sarah gyorsan. – Nem akarom, hogy ilyen hangulatban teljen el ez a pár nap. Ne beszéljünk Harryről, sem a többiekről, és induljunk el várost nézni, mert nem fogok a lakásban ülni, ha már Párizsban vagyok! – jelentette ki.- Teljesen igazad van – mosolyodtam el. – Csak gyorsan felöltözök, és már mehetünk is! Mi legyen az első cél?- Hát, ha Párizs, akkor az Eiffel-torony, de az marad estére. Mit tudnál még ajánlani?- A Louvre volt az első, amit megnéztem itt, és nagyon, de nagyon érdemes ellátogatni oda.- Akkor a Louvre?- Imádni fogod! – biztosítottam, és elfeledve előző komorságomat máris lelkesen szaladtam a hálóba átöltözni.
Rendben, beismerem, talán Sarah nem volt annyira lelkes a világ egyik legcsodálatosabb múzeumától, mint én, de azt gondolom, a Louvre még egy művészetet nem is annyira ismerőnek is érdekes. Mert kit ne érdekelne például Mona Lisa? Bár mondjuk én kicsit elvakultan voltam oda az egészért, de láttam Sarah-n, hogy őt sem hagyja hidegen az a sok gyönyörű kiállítás, amit láttunk, és legalább nem kellett megfagynunk a hidegben, hiszen januárhoz méltóan a hó sem hiányzott az utcákról.Nagyon elszaladt mellettünk az idő, és hétre volt foglalásunk az étteremben, így igyekeznünk kellett. Sarah visszament a hotelbe, én pedig otthon készülődtem. Egy párizsi bevásárlói körutam során vettem egy csodás ruhát, ami eddig még nem volt alkalmam viselni, most viszont éppen illett az alkalomhoz. Fehér alapon rózsaszín rózsamintás, nem túl hosszú, de azért még ízléses ruha volt, minek rövid ujjai elegánsan látszódni engedték a vállamat. A sminkemmel nem bajlódtam sokat, ahogy azt sosem tettem. Épp időben lettem kész, mikor Sarah telefonált, hogy megérkezett a taxival. Gyorsan felvettem még egy, a ruhához illő cipőt, majd meleg kabátomba bújtam, és lesiettem a lépcsőkön. Egy rövid öleléssel köszöntöttem barátnőmet, miután beszálltam a kocsiba.- Jól nézel ki, Ash – állapította meg. – Úgy látom, jót tett nekem az elmúlt öt hónap.- Köszönöm – mosolyodtam el halványan. Az elmúlt időben valóban rendeződtem kicsit, ami a külsőmet illeti. A terhesség és a sok stressz azért megviselte a szervezetemet, és mikor Párizsba jöttem, szinte úgy néztem ki, mint egy csontkollekció. Azonban az elmúlt hetekben sikerült felszednem pár kilót, és egészen helyrerázódtam. – Te sem panaszkodhatsz – bókoltam, hiszen ő is csodásan festett csipkés, fekete ruhájában.- Van neked egy kis meglepetésem – mondta cinkosan elmosolyodva.- Valóban? – húztam fel a szemöldököm, talán kissé tartva attól a bizonyos meglepetéstől.- Nem egyedül jöttem Párizsba – avatott be. – Niall is itt van velem.- Ti megint együtt vagytok? – csodálkoztam el.- Barátok vagyunk. Nem akartuk életünk végéig kerülgetni egymást. Arra rájöttünk, hogy nem lehetünk együtt, de azért barátok maradhatunk – vonta meg a vállát közömbösen.- Aha, persze – kuncogtam halkan. Nem nagyon hittem neki. Sosem hittem a kapcsolatok utáni barátságokban, és valahogy úgy gondoltam, hogy Sarah-ék sem fognak tudni sokáig a „barátok” zónában maradni.Nem volt túl nagy a forgalom, így nem keveredtünk bele nagyobb dugókba, szóval a havas időjáráshoz képest elég gyorsan eljutottunk az Eiffel-toronyhoz. Nem akartunk magassarkúban lépcsőzni, így beálltunk a liftekhez vezető sorba, ahol tolongtak a turisták, de gyorsan haladtunk, és különben sem volt még egészen hét óra.- Van még egy másik meglepetésem is – szólalt meg Sarah a várakozás közben. – Mi Niall-lel igazából azért vagyunk itt, mert kísértünk valakit.- Valakit? – húztam fel a szemöldököm.- Harryt.- Micsoda? Harry itt van? – állt meg bennem az ütő is, és képtelen voltam továbbmozdulni a sorral.- Valószínűleg már az étteremben – bólintott egy aprót, miközben arcomat fürkészte szemeivel.- Istenem, ez nem történhet meg… - ziháltam idegesen. – Miért nem szóltál erről előbb?- Mert nem akartam, hogy végigparázd az egész napot, és különben sem jöttél volna el. Viszont azért mégis szólni akartam, hogy ne érjen meglepetésként, mikor meglátod az egyik asztalnál.- Ne érjen meglepetésként? Teljesen megőrültél? – kiabáltam suttogva teljesen felháborodva. Szemeimmel valami kiutat kerestem.- Innen már nem menekülhetsz, Ash – jegyezte meg. – Csak látni szeretne téged, és beszélni veled. - Mióta fogod te ennyire az ő pártját? – csattantam fel zakatoló szívvel.- Én nem fogom senkinek sem a párját, de azt akarom, hogy mindkettőtöknek jó legyen, főleg neked. Ez az állapot nem folytatódhat tovább, és ő sem fog örökké várni rád. Egyikőtök sem tud egészen továbblépni. Beszélnetek kell egymással, és dönteni, mert olyan tisztázatlanul szakítottatok – győzködött tovább, ahogy beszálltunk ketten a kis liftbe. - Vagy le kell zárnotok az egészet, hogy nyugodt szívvel tudjatok továbblépni, vagy pedig imádjátok megint egymást olyan nyálasan, mint régen. Csak csináljatok valamit.- Szóval Harry úgy döntött, hogy nem vár tovább rám. Itt volt az idő, hogy döntsünk kettőnkről, de abban a pillanatban csak azzal tudtam foglalkozni, hogy újra látom őt. - Annyira tudhattam volna, hogy valami nem tiszta ebben a történetben. Hiszen miért jöttél volna pont most el otthonról, mikor újra elkezdődött a főiskola, és az Eiffel-toronyba sem lehet ilyen egyszerűen, napról napra helyet foglalni – döntöttem homlokomat a lift hűvös, fémes belsejének, hogy kicsit lenyugtassam magam.- Nem hagyhattuk Niall-lel, hogy egyedül próbáljon megkeresni ebben a hatalmas fővárosban.- Akkor is szólnod kellett volna – fújtam ki benntartott levegőmet remegve.- Ezen most már késő bánkódni – vonta meg vállát, miközben a lift megállt. Túl gyorsan értünk el az étteremig, én pedig még mindig szörnyen ideges volt, és Sarah-ra is dühös voltam, amiért ilyen csúnyán játszott velem.Nehézkesen nyílott ki a lift ajtaja, ahol máris egy bájos mosolyú hölgy fogadott minket, és elkérte kabátjainkat. Az étteremben kellemesen meleg volt, és a hely is csodásan festett, de valahogy képtelen voltam gyönyörködni a bámulatos étteremben és lélegzetelállító kilátásban, mert szemeim csak egy arcot kerestek.- Szedd össze magad, és ne merj nekem elájulni! Ezen egyszer úgy is túl kell esnetek – súgta Sarah a fülembe, majd elindult az étterem túlsó vége felé. Ahogy követtem őt a szememmel, azonnal megláttam a jól ismert szőke tincseket és tengerkék tekintetet. Hiányzott már Niall, és örültem, hogy végre találkozunk. Azonban ekkor Sarah egy rövid öleléssel köszöntötte a mellette álló fiút is, aki sietve bontakozott ki az ölelésből, és feszülten futtatta végig tekintetét az éttermen. Smaragd szemei azonban megállapodtak egy ponton a bejárat mellett, és édes, féloldalas mosoly ült ki arcára, nekem pedig megremegtek térdeim, ahogy csillogó tekintetét az enyémbe fúrta.
Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ebből. A vég vagy talán egy új kezdet?

Ui.: Sokatokhoz eljutott már a hír, de szeretném a többieket is figyelmeztetni, hogy már nagyon közel van a blog végre. Még két fejezet van hátra, az utolsó egyben egy epilógus is lesz, szóval lassan vége van Ash&Harry történtének. Kicsit szomorú vagyok emiatt, hiszen eléggé a szívemhez nőtt a blog, viszont igyekszem most már gyorsan befejezni, mert egy új ötlet fogalmazódott meg bennem. Remélem, hogy az is elnyeri majd a tetszéseteket! :)
Jövő héten viszont különböző programjaim miatt nem lesz rész, de azt megígérem, hogy próbálok három hét múlva egy, a bloghoz méltó befejezést írni.
Régen írtam már ilyen írói megjegyzést, de köszönök nektek mindent. Nem akarok még búcsúzni, de hálás vagyok nektek a sok szép szóért, és támogatásért. Egyszerűen csodálatosak vagytok! <33