Térdeim alá nyúlva a mellkasához emelt menyasszonyi stílusban, majd óvatosan lefektetett ideiglenes ágyára, de mindez alatt egy pillanatra sem szakította meg szenvedélyes csókunkat. Olyan erővel csókolt, hogy szinte már sajogtak ajkaim, de mégis egyre többet és többet akartam belőle. Szorosan öleltük egymást azt remélve, hogy egyetlen lázas csók eltörli az elmúlt hetek fájdalmát, pedig mindketten tudtuk, hogy az lehetetlen. Viszont éreztem, hogy minden érintéssel egyre jobban beheged a szívemen tátongó seb, és habár a csók nem tudott elfeledtetni mindent, azért pár percre végre úgy érezhettem, hogy minden újra tökéletes.

- Harry… várj… - mormoltam, és kissé eltoltam őt magamtól. Épp időben eszméltem fel, mikor rajtam már nem volt felső, és nadrágom gombjai sem szorítottak tovább, míg Harry testét már csak egy alsónadrág és zokni takarta.

- Mi a baj? Nem akarod? Várjunk vele még? – kérdezte zihálva, ahogy kezeivel a fejem mellett, a párnán támaszkodott. Szemei kíváncsian fúródtak enyéimbe, mégis semmi sértettséget vagy csalódottságot nem láttam bennük, viszont annál több megértést és gyengédséget.

- Nem erről van szó – mosolyodtam el. – Viszont Louis és El két szobával vannak csak arrébb, és annyira kellemetlen lenne – vallottam be.

- Semmi gond – mosolyodott el szélesen. – Tudod, hányszor hallottam őket az elmúlt hetekben? – húzta fel a szemöldökét, mire halkan felkuncogtam.

- Nem bírnám ki Lou idióta beszólásait – mondtam még mindig mosolyogva.

- Rendben – nyomott még egy gyors csókot ajkaimra, aztán lemászott rólam, és gyorsan felszedte a földről ruháinkat, majd nekem dobta felsőmet. Egy pillanat alatt felöltöztem, de addigra már Harry is készen volt, és bőröndjéhez lépve kezdte pakolni a dolgait.

- Mit csinálsz? – kérdeztem mögé állva, miközben átkaroltam derekát.

- Szerintem ideje lenne hazaköltöznöm – mondta, miközben rám sem nézett, csak tovább csomagolt. Elengedtem, és mellé léptem, majd elkezdtem összehajtani a ruháit, és a kezébe adtam őket. Hálás mosollyal köszönte meg, és nem utasította vissza segítségemet. – Átjöhetnél hozzám, ha van kedved – ajánlotta. – Főzök neked vacsorát, aztán megnézhetnénk egy filmet, és még mindig van mit megbeszélnünk. Szóval mit gondolsz?

- Szívesen nálad tölteném az estét – mosolyodtam el.

- Akkor talán búcsúzzunk el Louis-éktól, és mehetünk is – ajánlotta, miközben kezébe vette bőröndjét. Előreengedett az ajtóban, és mindketten valahogy képtelenek voltunk abbahagyni a mosolygást, ahogy lementünk a lépcsőn.

- Már mentek is? – biggyesztette le Eleanor alsó ajkát, ahogy beléptünk a nappaliban, ahol Louis-val együtt összebújva filmet néztek. – Nincs kedvetek még maradni csak egy nagyon kicsit? – ajánlotta reménykedve, ahogy mindketten felálltak, és felénk jöttek.

- Hagyd őket, El – mondta Lou lágyan barátnőjének. – Biztosan szükségük van egy kis időre. Kettesben – húzogatta szemöldökét sejtelmesen. Éreztem, ahogy elpirul az arcom, míg Harry csak megforgatta szemeit.

- Köszönjük a segítséget – öleltem meg Elt, majd Louis-t is. Eleanor kikísért a kocsimhoz, míg a két fiú még halkan váltott egymással pár szót. Azonban egy pillanat múlva már meg is jelentek mögöttünk. Louis még súgott valamit Harrynek, majd megpaskolta a vállát, mire a Göndörke barátságosan elmosolyodott. Kíváncsi voltam, hogy Louis mit mondatott Harrynek, viszont nem akartam rákérdezni, és tudtam, hogy ez a beszélgetés már örökké titok marad előttem.

Harry egy gyors puszit nyomott még az arcomra, majd beült a kocsijába, mire én is így tettem az enyémmel. A Range Rover hátsó lámpája kigyulladt, ami azt jelentette, hogy Harry beindította a motort. Még integettem Louis-éknak, majd én is mosolyogva elindultam a régen már otthonomnak nevezett ház felé.

Mikor megérkeztem, már a garázs ajtaja hívogatva, tárva állt, és mikor kiszálltam kocsimból a sötétben éreztem, ahogy Harry karjai derekam köré fonódnak, és egy lágy csókot nyomott ajkaimra, mire halkan felkuncogtam. Alig pár perce váltunk csak el egymástól, de máris hiányzott, el sem tudtam hinni, hogy kibírtam nélküle akár heteket is.

- Vacsorát ígértél nekem – súgtam, miután kissé eltoltam magamtól. Már sokkal jobban éreztem magam, és kezdtem kicsit éhes is lenni.

- Rendben – sóhajtott. – De nem utasíthatsz mindig el – figyelmeztetett, és habár a sötétben nem láthattam, el tudtam képzelni ajkain azt a jól ismert kacér mosolyt, mitől gödröcskéi tökéletesen kirajzolódnak.

- Éhen halok – vallottam be, mire felnevetett.

- Gyere, rendelünk valamit – fogta meg a kezem, és finom maga után húzva bevezetett a házba, és felkapcsolta a villanyt.

- Meg akarod úszni a főzést? – húztam fel a szemöldököm, miközben ledobtam cipőimet. – Azt ígérted, hogy te készítesz nekem vacsorát – emlékeztettem. – Kár volt eljönnöm?

- Ha megígértem, akkor főzök neked – sóhajtott fel megadva magát.

- Mit szeretnél? – lépett be a konyhába, és kinyitotta a szekrényt hozzávalók után kutatva. – Van itthon tészta, meg… tészta – nézett felém kérdőm.

- Oké, a tészta jó lesz – nevettem.

- Ja, meg van… - nyitotta ki a hűtőt is. – Felvágott… de az is romlott, mint a banán és az összes gyümölcs, de van a fagyasztóban valami hús, és találtam sajtot, meg tejet is.

- Hadd nézzem! – álltam mellé nevetve. Szörnyen látszott a hűtőn, hogy Harry hetek óta nem volt itthon, mert lassan szelektálni kezdtem, és kidobtam minden romlott élelmiszert, így szinte semmi sem maradt a hűtőben, csak sajt, tej, darált hús és hagyma. – Holnap el kellene majd menni a boltba – jegyeztem meg.

- Meglesz – bólintott, majd a tej felé nyúlt, és beleivott a dobozba. Már éppen rá akartam szólni, mikor eltorzult az arca, és a mosogatóba köpött mindent, ami a szájában volt. – Ez is romlott – mondta undorodva, majd gyorsan kiöblítette a száját egy kis vízzel.

- Most végre megkaptad! – tapsoltam egyet elégedetlen. – Annyiszor megmondtam, hogy ne a dobozból idd a tejet, és most itt az eredménye, hogy nem hallgattál rám! – kiáltottam kárörvendően.

- Ez hiányzott csak az elmúlt hetekben – mondta szemét forgatva.

- Hogy rád szóljak, hogy ne igyad a dobozból a tejet? – húztam fel a szemöldököm kérdőn.

- Még talán az is – vonta meg a vállát édesen mosolyogva. – De legfőképpen az, hogy legyen valami élet ebben a házban. Utálok egyedül lenni. Nélküled annyira magányos voltam itt – vallotta be. – De többet már nem lesz így, ugye? – kérdezte reménykedve, ahogy összekulcsolta ujjainkat.

- Mire gondolsz? – kérdeztem halkan.

- Költözz vissza! – kért hatalmas, könyörgő szemekkel.

- Nem tudom – húztam el a számat. – Nem hiszem, hogy ez jót tenne a tervemnek, miszerint önállósodni kezdek.

- Az, hogy nálam laksz, még nem befolyásol semmit.

- Harry, nem akarok eltartott lenni. Dolgozni akarok, pénzt keresni, és saját magam fizetni a számláimat – érveltem.

- Fizetheted a benzint a kocsidhoz – mutatott rám.

- Te is tudod, hogy nem így értem! – vertem oldalba, de Harry szemei meg sem rebbentek, és kitartóan bámult az enyémekbe.

- Rendben – emelte magam elé kezeit védekezőn. – Fizetheted a gázt.

- A gázt és a vizet – alkudoztam összehúzott szemekkel.

- Ash, nagy ez a ház, és a számlák is sokkal nagyobbak, mint egy kis lakásban, ahova költözni készültél – győzködött.

- De itt nem kell fizetnem albérletet sem – vágtam vissza rögtön, mire Harry egy hatalmasat sóhajtott.

- Gáz és a fél villanyszámla? – ajánlotta.

- Gáz és minden más kiadás, beleértve az élelmiszereket, és a takarítószereket – nyújtottam felé a kezem. Egy pillanatig elgondolkodva szemezett felé tartott tenyeremmel, majd végül sóhajtva megadta magát.

- Áll az alku! – csapott tenyerembe, és megrázta a kezemet.

- Akkor holnap már én intézem a vásárlást – vigyorodtam el lelkesen.

- De csak miután áthoztad ide minden cuccodat – emlékeztetett.

- Rendben, de most már ideje lenne megcsinálni a vacsorát, mert lassan éhen halok – kuncogtam.

- Összedobok valamit – adott egy gyors puszit a homlokomra, majd a tűzhely felé sétált. Kíváncsi voltam, hogy mit fog összehozni abból a pár hozzávalóból, amit még a hűtőben találtunk, de olyan éhes voltam, hogy szinte bármit magamba tudtam volna tömni.

- Addig elmegyek lefürdeni, és átöltözök – mondtam, majd elindultam az emeletre, mikor a főzésre koncentrálva egy aprót bólintott.

Felsiettem a lépcsőn, és azonnal a fürdőbe igyekeztem. Arra gondolva, hogy Harry úgyis csak pár perce kezdte el a főzést, ahelyett, hogy a zuhanykabinhoz mentem volna, a kádba kezdtem vizet engedni, hiszen időm volt még bőven. Habfürdőt raktam a vízbe, aztán pedig levetkőztem, és kerestem magamnak, majd kikészítettem egy törölközőt. Beléptem a kádba, és lassan ereszkedtem bele a forró vízbe. Minden másodperccel éreztem, hogy izmaim ellazulnak, hiszen a mai napomat biztosan mondhatom, hogy nem a béke és nyugalom övezte. A sok stressz és idegeskedés most jött csak ki rajtam, és a jóleső melegség hatására lecsukódtak a szemeim. Azt hiszem, elaludhattam fürdés közben, mert fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mikor újra kinyitottam szemeimet a fürdő ajtajának nyitódására. Nem csodálkoztam, mikor Harry kukkantott be, de azonnal magam elé kaptam kezeimet, és karommal takartam meztelen testem féltett részeit, habár még a fürdőkád tele volt habbal, és a fehér takarót képző buborékok tökéletesen elrejtettek.

- Nem kell szégyenlősködnöd, nincs itt semmi olyan, amit még nem láttam volna – kacsintott rám kacéran, én pedig ellazítottam saját testem köré font karjaim ölelésén, de a kezembe vettem egy nagy adag habot, és ügyesen Harryt céloztam meg vele. A Göndörke viszont csak édesen felnevetett, és beljebb lépett a fürdőbe, majd becsukta maga után az ajtót, hogy ne szökjön ki a meleg. – Csak szólni akartam, hogy kész van a vacsora – lépett a kád mellé, majd leereszkedett a padlóra velem szemben.

- És legalább valami ehetőt sikerült összehoznod? – kérdeztem szélesen elvigyorodva.

- Nem szeretem fényezni magam, de ezt imádni fogod – kacsintott büszkén, én pedig csak megforgattam a szemem túlzott magabiztosságán.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg hirtelen.

- Persze – vonta meg a vállát, és egyik kezét a vízbe merítve próbálta meg elzavarni a testemet takaró habokat. Gyorsan rácsaptam ujjaira, és lefröcsköltem egy kis illatos vízzel, mire hangosan felnevetett, de visszahúzta a kezét. – Szóval, mit is szerettél volna kérdezni?

- Ja, igen! – emlékeztem. – Ha teljesen másképp alakultak volna a dolgok, tényleg kiléptél volna a bandából? – kérdeztem kíváncsian, miközben ujjaimmal játszottam a meleg vízben.

- Igen. Komolyan gondoltam a dolgot – vallotta be semleges arckifejezéssel.

- Most kezdjem el azt feltételezni, hogy elvesztetted az épelméjűségedet? – néztem fel rá összeráncolt szemöldökkel.

- Rendben, bevallom, hogy először nem igazán akartam – bökte ki végre. – Azt hittem, hogyha meghallod, hogy erre is képes lennék a kapcsolatunkért és érted, akkor visszajössz majd hozzám. Viszont mikor hozzám vágtad azon a jól kitervelt vacsorán, hogy nekünk már végleg befellegzett, bármit teszek is, akkor megmakacsoltam magam, és szabadulni akartam az egésztől. Mindenki annyira meg akarta mondani, hogy nekem mi a jó, csak engem nem hallgattak meg, ami még jobban eltaszított a maradástól. Aztán rájöttem, hogy a sok előnye mellett mennyi minden elvesztettem a hírnév miatt.

- És mégis mit gondoltál? – kíváncsiskodtam tovább. – Milyen terveid voltak a kilépés után?

- Azt hiszem, egy kis időre hazaköltöztem volna Holmes Chapelbe, aztán elutaztam volna jó messzire, ahol újrakezdhettem volna mindent. Sok pénzem van, több mint, amennyire szükségem lenne, bőven elég, hogy valahol messze tiszta lappal indítsak. Viszont a zenélésen kívül nem nagyon értek máshoz, szóval gondolom, attól nem igazán távolodtam volna el – magyarázta gondolataiba mélyedve.

- Most mit gondolsz erről az egészről? Még mindig ki akarsz lépni, és magad mögött hagyni mindent?

- Nem. Nem igazán – rázta meg a fejét. – Talán elvesztettem a régi barátaimat, de szereztem újakat. Távol vagyok a szüleimtől, de itt vannak nekem a fiúk és a rajongók. De mikor elmentél, úgy éreztem, hogy senki nem áll már mellettem. Viszont most, hogy itt vagy, és minden megint értelmet nyert… - vonta meg a vállát. – Akarod, hogy maradjak? Most már biztosan nem mennék el, de te szeretnéd, hogy kilépjek a bandából? – nézett fel rám kíváncsian.

- Nem, egyáltalán nem – ráztam meg a fejem. – Tudod, hogy utálom a hírnévvel járó dolgokat, de el sem tudnám képzelni, hogy te mást csinálj. Ez tesz téged boldoggá, én pedig örülök a sikereidnek, és szörnyen büszke vagyok – mosolyodtam el őszintén. Kissé felé hajolva egy lágy csókot nyomta puha ajkaira. Kezeit vizes hátamhoz vezette, míg az én nedves ujjaim göndör fürtjei közé túrtak, de őt egyetlen csepp víz sem zavarta. Elmosolyodtam, ahogy forró ajkaink képtelen voltak elhagyni egymást, de percek múlva valahogy mégis visszadőltem a lassan kihűlő, de még kellemesen meleg vízbe. Azonban Harry egyik kezemet magánál tartotta, és édesen játszadozott az ő hatalmas tenyeréhez képest apró ujjaimmal. Pólója és haja is itt-ott egy picit vizes volt, de ő nem igazán zavartatta ezzel magát.

- Azt hiszem, hogy én még tartozom egy bocsánatkéréssel – ráncolta össze szemöldökét, miközben összefűzött ujjainkat tanulmányozta.

- Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian.

- Sajnálom, hogy nem én szóltam neked a turnéról, és mástól kellett megtudnod – nézett fel rám őszinte megbánással.

- Semmi baj, Harry. Nem érdekes az egész – ráztam meg a fejem, hiszem emiatt a szívemben már csak egy kis neheztelést sem éreztem.

- De igenis az, mert ha azonnal szólok róla, akkor ez az egész meg sem történik. Csak annyira beteg voltál – mondta halkan. – Nem akartalak ezzel is felzaklatni. Azt akartam, hogy a lehető legboldogabbá tudjalak tenni, és képtelen voltam ezzel az egésszel csak fájdalmat okozni neked.

- Megértettem volna – mondtam lágyan. – Biztos nem lehet kis dolog, ha ennyire féltél elmondani, de örültem volna nektek – szorítottam meg biztatóan ujjait.

- Most már tudom. – Ez volt minden, amit mondott, és egy halvány mosolyt varázsolt ajkaira.

- Viszont én még mindig nem tudom, hogy miről van szó? Mindenkitől hallom ezt a turnét, de konkrétat még senki sem mondott eddig, pedig kíváncsi lennék rá, hogy mi körül megy ez a nagy felhajtás – vallottam be kissé frusztráltan.

- Uh… - túrt kissé idegesen göndör fürtjei közé. – Az ősszel kezdődik, ami még elég távol van, szóval lesz időnk kitalálni addig valami megfelelő megoldást.

- Mire kellene megoldást találni? – kérdeztem értetlenül. – Ez nem olyan, mintha évekre a világ másik felébe költöznél.

- Nem évekre, hanem hat hónapra – mondta ki végül.

- Fél évre? – tátottam el a számat, és lefagytam ültömben. – Hová?

- Először végigjárjuk Amerikát, aztán jön Ausztrália, majd Kelet és végül Európa – tájékoztatott.

- És mikor lesznek a szünetek? – kérdezgettem tovább reménykedve.

- Minden nagyobb utazás előtt, szóval úgy havonta-kéthavonta pár nap – nézett kissé elveszett ábrázattal.

- Oké, semmi gond. Megoldjuk – mondtam, miközben agyam eszeveszettül elkezdett kattogni valami elfogadható megoldást keresve.

- Most, hogy már nem kell többet kezelésekre járnod, esetleg velünk is jöhetnél. Paul csak egy-két hétig tart velünk, itthonról intézi az ügyeket, de biztosan nem bánná, és a többiek is mind örülnének neked – ajánlotta fel.

- Nem tudom, Harry – ráztam meg a fejem. Elkezdtem felállni a kádból, mert többé már nem esett jól a lassan kihűlő, illatos fürdő. Harry azonnal követte mozdulataimat, és amint kiléptem a puha szőnyegre, rám terítette az előzőleg már kikészített törölközőt. – Csak jövő héten megyek ellenőrzésre, hiszen még nem lehet tudni semmit. Talán rosszabbodott az állapotom, és további kezelésekre van szükség. Különben is, nekem már munkám van, Harry. Nem tudom megoldani, hogy fél évig világot járjak – sóhajtottam, ahogy megálltam előtte.

- Ash, minden rendben lesz – válaszolt rögtön. – Láthatóan sokkal jobban vagy, az a munka pedig nem is neked való. A te tehetségeddel nem pakolgathatsz egész nap könyveket.

- Ne szóld le a munkámat! – húztam fel az orrom kissé sértetten. – Te is nagyon jól tudod, hogy a sikerért meg kell dolgozni. Meg kell mászni a létrát, mert senki sem fog azonnal a tetejére rakni.

- Sajnálom, de te ennél akkor is többre vagy hivatott. Gyere vissza a bandába, és máris meg van oldva az egész.

- És mégis melyik barátodat szeretnéd kirúgatni, hogy a helyébe léphessek? – húztam fel a szemöldökömet.

- Igazad van – sóhajtott. – Akkor mi lesz? Fél évig ne lássalak? – kérdezte kissé kétségbeesetten.

- Nem, ez nincs is benne a lehetséges opciókban – ráztam meg a fejem azonnal határozottan. – Ha kell, utazok minden hétvégén és a szabadságokon, te pedig hazajössz, mikor van egy kis időd. Valahogy megoldjuk, és kitalálunk valamit, hiszen úgy is annyi időnk van még addig. Átvészeljük ezt az időszakot is valahogyan – mondtam biztatóan. 

- Én pedig már attól féltem, hogy újra elveszítelek, ha megtudod ezt az egészet – nevetett fel kínosan, és újra beletúrt a hajába.

- Őrülten hiányozni fogsz minden egyes perben, de emellett legalább ennyire büszke is leszek, és amikor csak tudok, ott leszek a koncerteken, és csodálva nézek majd fel rád az első sorból – ígértem halvány mosollyal az arcomon.

- Istenem, fogalmam sincs, mit tettem, hogy kiérdemeltelek téged – vigyorodott el hitetlenül. Szemei hálásan és csodálkozva csillogtak, miközben kezét az enyémre simította.

- Cserébe kérhetek valamit? – kérdeztem.

- Bármit – vágta rá azonnal.

- Esetleg kaphatnék pár ruhát? Nem szeretnék egész este egy törölközőben rohangálni – kuncogtam.

- Bármennyire is csábító, hogy egy törölközőben vagy akár anélkül lássalak egészen reggelig, megkapod, amit kérsz, mert úgy is tudom, hogy nem sokára lekerülnek majd rólad  azok a ruhák – kacsintott, majd egyedül hagyott a fürdőben elképedt vigyorommal együtt.

- Harry, gyere csak ide egy picit! – kiabáltam, ahogy felkapcsoltam a nappaliban a villanyt, és tátott szájjal néztem végig a megdöbbenéstől a felforgatott szobán. – És hozz egy szemeteszsákot is! – tettem még hozzá. Harry a vacsorához terített, míg én már a Göndörke egy pólójában és boxerében benéztem a nappaliba, hogy filmet válasszak az estére, de a szobában elég megdöbbentő látvány fogadott. Úgy éreztem, mintha valami katasztrófahelyszínre léptem volna be. Eldobott sörösdobozok és mindenféle alkoholos üvegek feküdtek szanaszét a többfajta kajás- és pizzás dobozok mellett. A levegőben pedig valami szörnyű szag terjedt, ami legnagyobb valószínűséggel egy romlott ételtől származott.

- Mi tört…? – lépett be Harry is a nappaliba egy szemeteszsákkal a kezében kissé értetlen arccal. Azonnal megállt mondata közepén, és ő is elképedve nézett végig a szobán. – Erről teljesen megfeledkeztem – vallotta be, miközben magát szégyellve fejét vakarta. Halkan felkuncogtam, majd átvágva a nappalin az első dolgom volt, hogy kinyissam az ablakot, hogy kicsit kiszellőzzön a szoba. Persze a szag forrását kellett megtalálni, hogy végleg eltűnjön a szörnyű bűz, így kivettem Harry kezei közül a zsákot, és elkezdtem felszedni a szemetet. – Héj, nem kell ezt csinálnod! – szólt Harry azonnal. – Majd holnap hívok valakit, hogy kitakarítson, és különben is kihűl a vacsora.

- Csak legalább a szemetet kellene összeszedni.

- Rendben, segítek – mondta azonnal, és követte példámat.

Egy kis idő múlva megtaláltuk a bűz forrását, egy majdnem teli kínais dobozt. Persze a nappali még messze nem volt tiszta, egy porszívózás sem ártott volna neki, a bútorokról pedig le kellett volna törölni az odaszáradt étel- és sörfoltokat, de legalább kezdett a helyiség kicsit hasonlítani régi önmagára.

- Köszönöm – adott egy gyors csókot a számra, ahogy kivette a kezemből a zsákot. – Ezt kidobom, te addig menj kezet mosni, utána pedig ehetünk. – Egy aprót bólintottam, és elindultam a fürdőbe. 

Épp vizes kezemet töröltem meg, mikor megszólalt a csengő. Elképzelni sem tudtam, hogy ki lehet az ilyenkor, hiszen már régen besötétedett. Hallottam, ahogy Harry ajtót nyit, majd elkerekedtek a szemeim, mikor felismertem látogatónk hangját. A bejárat felé siettem, majd megálltam az előszoba ajtajában.

- …épp ideje volt, hogy hazaköltözz! – lelkesedett Vanessa. Utáltam, amiért ebbe az estébe is bele kellett szólnia. Kíváncsi voltam, mi lesz Harry reakciója, de azonnal a kétségbeesés fogott el, mikor megszólalt.

- Nincs kedved itt vacsorázni? Most főztem tésztát, eleget neked is – ajánlotta kedvesen. Nem tudtam mire vélni viselkedését, és teljesen összezavarodtam.

- De, szívesen – vágta rá azonnal Vanessa. – Más vagy, mint mikor múltkor találkoztunk – jegyezte meg. - Olyan… boldognak tűnsz.

- Az is vagyok – válaszolta Harry lágysággal a hangjában, mire minden értetlenségem ellenére azonnal egy halvány mosoly húzódott ajkamra. Nem akartam, hogy hallgatózáson kapjanak, ezért a konyhába igyekeztem, ahol gyorsan írtam Apának egy sms-t, miszerint nem alszok ma este otthon, de reggel találkozunk. Ezután nem is kellett sokat várnom, míg Harry és Vanessa megjelentek a konyhában.

- Ó, helló! – köszöntem a meglepettet játszva. Fogalmam sincs, hogy reagáltam volna, ha az előbb nem hallottam volna őket, de így legalább sikerült kicsit megőriznem a hidegvéremet.

- Vanessa is velünk vacsorázik, ha nem gond – tájékoztatott Harry, ahogy mellém lépett, és egyik kezét derekamra simította.

- Nem gond, persze – bólintottam egy aprót, miközben hatalmas mosolyt varázsoltam arcomra, majd kérdőn néztem fel Harryre, aki egy apró csókot nyomott arcomra.

- Szeretlek – súgta ezt a rövid szót a fülembe, ami elég volt ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak. Nem értettem, milyen játékot játszik Vanessával, de szívesen követtem őt mindenben.

- T-ti akkor most megint együtt vagytok? – kérdezte a lány dadogva, kikerekedett szemekkel.

- Igen, de gyere, és ülj le! – hívta Harry.

-  Mindjárt hozok neked is egy terítéket – mondtam a lehető legkedvesebben, pedig legszívesebben a fejéhez vágtam volna a kezemben lévő tányért.

- Azt hiszem, nekem inkább mennem kellene. Nem akartam megzavarni az estéteket – próbált kibújni a meghívás alól. Láthatóan kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát.

- Ó, egyáltalán nem zavarsz! – legyintett Harry, kihúzott nekem egy széket az asztalnál. – Mindig szívesen látjuk a régi barátokat, főleg téged. Különben is olyan sokat segítettél nekünk – mosolyodott el Harry színpadiasan. Vanessa csak egy nagyot nyelt, és szótlanul helyet foglalt velem szemben. Sosem volt valami okos, de könnyen kitalálhatta, hogy az egész maghívás egy játék, és  mindenki tud mindenről.

- Ez nagyon finom – dicsérte meg Vanessa lelkesen a tésztát, ami valóban nagyon finomra sikeredett, Harry nagyon kitett magáért. Én mégsem tudtam olyan sokat enni, mert nem értettem, hogy mi Harry célja ezzel az egész színészkedéssel. Csak arra vártam, hogy végre vége legyen ennek a stresszes napnak, arról nem is beszélve, hogy a tegnapi kezelés miatt még mindig nem éreztem magam túl jól. – Szinte el sem hiszem, hogy ezt te csináltad.

- Ugye? – nézett fel a tányérjából Harry. – Egy ilyen szánalmas és szerelemtől elvakult embertől nem vártál volna ilyet, igaz? – húzta fel a szemöldökét. Vanessa torkán abban a pillanatban megakadt a falat, és heves köhögésben tört ki. Gyorsan töltöttem neki egy pohár vizet, mert bármennyire is gyűlöltem őt, mégsem akartam, hogy a szemem láttára fulladjon meg.

- É-én… én nem… - dadogott össze-vissza, miután sikerült kiküszöbölnie a fuldoklást. Azt hiszem, mostanra tejesen összeállt neki a kép.

- Te mit nem? – húzta fel a szemöldökét Harry, miközben tányérjára rakta villáját, és beleivott almalevébe. – Nem te vagy az oka annak, hogy szétmentünk Ash-sel? Nem hazudtál? Nem játszadoztál velem? – Harry hangja meglepően, és mégis félelmetesen nyugodt volt.

- Csak szívességet tettem neked – horkant fel Vanessa mellkasa előtt összefont karokkal. Elégedetten nézett végig kettőnkön.

- Tudod, mit? Igazad van – állt fel Harry. Legszívesebben én is hasonlóan tettem volna, és felmentem volna a hálóba bevetve magamat Harry hatalmas ágyába, hiszen ez kettejük beszélgetése volt. Viszont Harry valamilyen oknál fogva azt akarta, hogy mellette legyek. Talán csak a támogatásomra volt szüksége, így vele maradtam. – Végre sikerült teljesen kiismernem téged, Ash-sel pedig jobban szeretjük egymást, és erősebben összetartunk, mint valaha. Ezt pedig csakis neked köszönhetjük.

- Szánalmasak vagytok – sziszegte Vanessa, ahogy ő is felpattant a helyéről. – Mindketten nevetségesek vagytok, meg ez az egész dolog, ami köztetek van, és szerelemnek hívtok. Csak egy nagy bohóckodás az egész. Nem is kellett sokat tennem, hogy tönkre tegyem, ezt a „nagy szerelmet” – gúnyolódott.

- Mit tudsz te a szerelemről, Vanessa? – nevetett fel Harry keserűen. – Sosem szerettél engem, sem senki mást. Mindig is csak a hírnevem és a pénzem érdekelt téged.

- Nem látod, hogy mennyivel többet tudnék adni neked, mint ő? – bökött felém gúnyosan, mire lesütöttem a szemem. Úgy éreztem, Vanessának valamilyen szinten igaza volt. – Tökéletesek voltunk együtt, mindenki láthatta.

- Kiről beszélsz? – húzta fel Harry a szemöldökét. – A családom sosem kedvelt. Az otthoni barátaim is legszívesebben elkerültek, a mostaniak pedig őszintén gyűlölnek téged azért, amit velünk tettél. Ash-t veled ellentétben pedig mindenki családtagnak tekinti, és a rajongók is imádják.

- Ezt még nagyon meg fogod bánni! – sziszegte Vanessa, és ha ölni tudott volna szemeivel, akkor Harry már biztosan nem élne. – Rá fogsz jönni, hogy neked én kellek, és minden percet meg fogsz bánni, amit elpazaroltál vele! – mutatott rám, és dühös arccal kicsörtetett a konyhából.

- Majd értesítelek! – kiabálta utána Harry, és már csak azt hallottuk, ahogy becsapódik a bejárati ajtó.

Nagyot sóhajtva temettem arcomat kezeim közé. Nem így terveztem ezt a vacsorát, és ezt az egész napot sem. Azt viszont nem mondanám, hogy legszívesebben visszacsinálnék mindent, hiszen ezért azt sem felejthettem el, hogy ezen a napon kaptam vissza Harryt, aminek öröme minden rosszat elnyomott bennem.

- Sajnálom. – Éreztem, ahogy Harry meleg, ölelő karja derekam köré fonódik, és finoman mellkasára von. – Nem akartam elrontani ezt az estét – nyomott egy puszit a hajamba.

- Semmi baj – mosolyodtam el lágyan, ahogy felnéztem rá. – Te hogy vagy ezzel az egésszel? Hiszen mégis csak az egyik legjobb barátodnak tartottad – érdeklődtem, mert tudtam, hogy neki sem lehet könnyű.

- Csalódott vagyok, és hülyének érzem magam, hogy ilyen könnyen át tudott verni. Hinnem kellett volna neked, vagy a többieknek, mikor figyelmeztettek vele kapcsoltban, de azt hittem, hogy ismerem őt. Soha nem csalódtam még senkiben sem ekkorát. A legrosszabb dolgot tette velem, mikor elvett tőlem téged – öntötte ki nekem a szívét.

- Sajnálom – súgtam őszintén, és egy apró puszit leheltem a nyakára.

- Nem. Én sajnálom, hogy elrontottam ezt a napot – hajolt hozzám közel tágra nyílt szemekkel. – Elrontottam a vacsorát, és a rendetlenség miatt még filmet sem tudunk nézni, ahogy ígértem, de megengeded, hogy kárpótoljalak? – suttogta. Szégyenlősem lesütve szemeimet egy aprót bólintottam, majd egy pillanat múlva édes ajkait éreztem az egyéimen. Szenvedélyesen, de mégis gyengéden csókolt, miközben göndör fürtjei lágyan csiklandozták arcomat. Képtelenek voltunk betelni egymással. Minden gyengéd érintés, és heves csók egy lépéssel közelebb vitt az elmúlt hetek elfeledéséhez. Végre, annyi idő után újra teljesen egymáséi lehettünk.

- Két hét múlva el kell utaznom pár napra a fiúkkal – törte meg a csendet Harry. Mindketten a hatalmas franciaágyában feküdtünk. Fejemet mellkasán pihentettem, miközben szívének lágy ritmusa dübörgött a fülemben. Harry ujjaival lágy köröket írt le a gerincem aljánál, ahogy orrát édesen hajamba fúrta. – Csak akartam, hogy tőlem tudd meg először.

- Hova mentek? – érdeklődtem.

- Ghánába – válaszolta röviden.

- Ghánába? – húztam fel a szemöldökömet, és könyökömre támaszkodtam, hogy felnézhessek rá.

- Aham – bólintott egy aprót. – Meglátogatjuk az ott élőket. Nem tudom a pontos programot, de megyünk egy gyermekkórházba és egy iskolába is. Felveszünk egy klipet, a bevételt pedig majd a Comic Relief alapítvány fogja megkapni.

- De hát ez nagyszerű! – lelkesedtem. – Annyi büszke vagyok rátok, mikor megmutatjátok, hogy mekkora szívetek van, és nem csak az énekléshez értetek.

- Szeretnél jönni? – tette fel a kérdést.

- Nem hinném, hogy megoldható lenne – vontam meg a vállam.

- Mindenki szívesen látna téged, és én is örülnék, ha nem kellene távol lennem tőled ez idő alatt. Ha pedig a munkádról van szó, akkor nyugodtan fel is mondhatnál, mert úgyis…

- Harry! – szakítottam félbe azonnal, és egy nagyot rúgtam térdemmel az oldalába, mire hangosan felmordult.

- Ami a munkádat illeti, szerintem a főnököd biztosan adni pár nap szabadságot – villantott felém egy műmosolyt.

- Még átgondolom – mondtam, majd fejemet fáradtan visszahajtottam a mellkasára. – Jó éjt, Harry!

Becsaptam magam mögött a kocsim ajtaját, majd sietős léptekkel igyekeztem a hatalmas épület bejárata felé. Belöktem a nagy üvegajtót, majd a lépcsőhöz vettem az irányt, az irodák felé, mert a stúdiók helyezkedtek el a földszinten. Az utolsó lépcsőfok után egy picit meg kellett állnom pihenni, mert úgy éreztem, hogy minden energián elszállt, ami nem is volt szokatlan a kezelések után. Azonban muszáj volt kihagynom a délelőtti erőgyűjtést, nem engedhettem, hogy Harry megtegye élete legnagyobb hibáját, méghozzá feleslegesen.

A hosszú folyosót, ahol az irodák helyezkedtek el, már messziről hallhatóan hangos kiabálás zengte be, bár egy szót sem tudtam kivenni a vitából. Mégsem csodálkoztam, mikor Apa ajtaja előtt megállva meg kellett állapítanom, hogy tőle szűrődnek ki a veszekedés hangjai, amiből már ilyen közelről sokkal többet megértettem.

- …mert nem gondolkozol! Tökre teszel mindent, ezzel az őrültséggel! Három év! Összesen három évet kell még kibírnod, és minden következmény nélkül kiléphetsz, de nem most! – Apát nagyon ritkán hallottam csak eddig kiabálni, ezért most kicsit összerezzentem túlságosan felemelt hangjára, és aggódni kezdtem. Nem akartam, hogy az én öregem túlságosan felhúzza magát, és agyvérzést kapjon, vagy valami hasonlót, méghozzá mindezt a semmiért.

- Az túl sok! Három év rettenetesen sok! Nekem nincs ennyi időm! – kiabált vissza Harry, és hangjából tudtam, hogy fortyog a dühtől.

- Nem tudom, hogy pattant ki a fejedből, de nem! Nem egyezem bele, hogy kilépj!

- Még jó, hogy nem kell hozzá a beleegyezésed! – Ez volt az a pillanat, mikor muszáj volt közbelépnem mindkettejük testi épségét féltve.

Nagy erővel nyitottam be az ajtón, mire minden ordibálás abbamaradt, és hirtelen két szempár szegeződött rám. Apa az asztala mögött állt, és azonnal leengedte levegőben tartott kezét, míg Harry a szoba másik végében ácsorgott, majdnem az ajtó mellett. Apa tekintete meglágyult, míg Harry vonásai nem simultak ki, és összeráncolt szemöldökkel, kissé még mindig mérgesen meredt rám.

- Ash, mit csinálsz itt? – kérdezte Apa sokkal lágyabb hangom, mint amivel Harryhez beszélt, és felém tett pár lépést. – Pihenned kellene. Vagy valami gond van? – kérdezte kissé aggódva.

- Nem – ráztam meg a fejem azonnal. – Kissé fáradt vagyok, de semmi komoly – biztosítottam. – Csak mondanom kell valamit Harrynek – tettem hozzá, majd mielőtt ellenkezhetett volna, a Göndörke felé fordultam. – Harry, beszélnünk kell!

- Nekünk nincs miről beszélnünk – mondta nyersen, miközben rám sem nézett, csak a szemközti falat bámulta kitartóan, nem mintha az olyan érdekes lett volna.

- Harry, kérlek! – próbálkoztam újra. – Menjünk el valahova, igyunk egy kávét, és nyugodtan beszéljük át ezt az egész helyzetet.

- Már mondtam, nincs miről beszélnünk – ismételte meg. – A múltkor a tudtomra adtad, hogy nekünk már semmi közünk sincs egymáshoz, és semmi kedvem újabb beszédet hallgatni arról, hogy miért nem kellene kilépnem. Itt úgy tűnik, hogy már mindenki eldöntötte, hogy mi a jó nekem, csak engem nem kérdezett meg senki. Ezek után semmi beszélnivalóm sincs egyikőtökkel sem! – jelentette ki dühöt hordozva hangjában, majd sietve távozott az irodából.

- Harry, várj! – kiabáltam utána, és követni akartam, hiszen ennyivel nem adhattam fel, de Apa csuklóm köré fonta ujjait, és nem engedett utamra.

- Ash, nem kell ezt csinálnod – mondta lágyan. – Én megértem, hogy segíteni akarsz, de azzal nem tudsz jót tenni, aki nem engedi. Különben is, nagyon jól emlékszem, hogy alig egy hete milyen állapotban voltál miatta, és nem akarom, hogy újra átéld azt az időszakot. Kérlek, csak menj haza, pihend ki magad, amire úgy is nagy szükséged van a tegnapi kezelés miatt, és felejtsd el ezt az egészet, majd én mindent megoldok! – ígérte.

- Rendben – bólintottam egy aprót, mire Apa elengedte csuklómat. – Otthon találkozunk! – adtam egy gyors puszit az arcára, és magára hagytam az irodában. A kocsiba bepattanva azonban egy pillanat alatt elfelejtettem mindent, amit Apának csak az imént mondtam, és beindítva a motort Harry háza felé vettem az irányt.

Alig negyedóra múlva megálltam az ismerős ház előtt, amit nemrég már szinte otthonomnak mertem nevezni, majd kipattanva a kocsimból azonnal becsengettem kulcsok hiányában. Hosszú percekig várakoztam, majd újra megnyomtam a csengőt, és ezt még húsz idegtépő percen keresztül játszottam el. Kezdtem már keresni egy másik utat a házba, gondoltam arra, hogy egyszerűen átmászok a magas kőfalon, amihez nem igazán lett volna erőm, de az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy Harry egyszerűen csak nem akar beengedni a házába. Aztán egy kis idő múlva a fejemre csapva szálltam be újra a kocsimba, és Louis-ékhoz vettem az irányt. Teljesen kiment a fejemből, hogy Lou említette már egyszer, hogy Harry egy darabig most náluk lakik, nem is értettem, hogy lehettem ilyen buta. Persze az is benne volt a pakliban, hogy Harryt ott sem fogom megtalálni, de nem érdekelt, mert tudtam, ha kell hajnalig várok ott rá, vagy legalább megérdeklődöm, hogy merrefelé lehet.

Louis-éknál szerencsére már sokkal nagyobb sikerem volt, és Eleanor szinte egy pillanat alatt az ajtóban termett, és a nyakamba ugrott.

- Ash, annyira örülök, hogy itt vagy! Aggódtunk miattad, mert a múltkor úgy elrohantál a vacsoráról!

- Sajnálom, de… muszáj volt – öleltem vissza egy szörnyű kifogással.

- Mindegy is, az a lényeg, hogy most itt vagy! – húzódott el hatalmas mosollyal. – Gyere beljebb! – fogta meg a kezem, hogy húzott maga után befelé a házba, alig adva nekem időt arra, hogy gyorsan becsukjam magunk után az ajtót. – Louis! Látogatónk van! – kiabálta boldogan.

- Kicsoda? – jelent meg Lou a nappali ajtajában. – Ash! – csillant fel a szeme, mikor meglátott, és egy gyors öleléssel üdvözölt. – Mi történt, hogy meglátogattál minket? Nem hittem volna, hogy a múltkori elrohanásod után ilyen gyorsan fogunk találkozni.

- Nem akarok illetlen lenni, de igazából most nem hozzátok jöttem – vallottam be. – Persze, örülök, hogy látlak titeket is, és a múltkor egy fontos elintéznivalóm volt – tettem hozzá.

- Szóval akkor Harry? – húzta fel a szemöldökét Lou sejtelmesen. – Megint együtt vagytok?

- Nem – ráztam meg a fejem hevesen. – De beszélnem kell vele.

- Igazából nem is nagyon csodálkozom, ahogy egy fél órája becsörtetett ide! Egy szót sem szólt, csak felszaladt a szobájába.

- Szóval akkor itt van? – kérdeztem reménykedve.

- Tudtommal igen, ha nem mászott ki az ablakon – bólintott Louis.

- Akkor én most felmennék hozzá – indultam lassan a lépcsők felé.

- Rendben, de később mi is kérünk legalább egy kicsit belőled – mondta Eleanor kedvesen mosolyogva.

- Persze, majd nemsokára beszélünk – ígértem.

- A fürdő mellett kettővel jobbra – igazított el Louis, én pedig egy hálás mosolyt villantottam felé, és felszaladtam a lépcsőn egy kis ideges görccsel a gyomromban. Lou-nak köszönhetően gyorsan meg is találtam a keresett szobát. Halkan kopogtam az ajtón, és mikor másodszorra sem kaptam választ, halkan benyitottam.

- Louis, menj el! Nem akarok róla beszélni! – morogta Harry dühösen. Az ágyán feküdt a plafont bámulta, egy apró labdát dobálgatott kezei között, és egy pillantást sem szentelt nekem. Látszott rajta, hogy még mindig mérges a reggeli találkozó kimenetele miatt, én pedig úgy láttam jónak, ha kicsit még magára hagyom, míg legalább egy picit lenyugszik. Kihátráltam a szobából, majd újból a földszintre mentem.

- Nem volt a szobában? Tényleg kimászott az ablakon? – kérdezte Louis, mikor meglátott belépni a nappaliba.

- Nem – nevettem fel. – Csak eléggé fel van még húzva, szóval várok egy picit.

- Jó ötlet – bólintott Lou. – El épp most tette be a sütőbe a lasagnét, szóval csatlakozhatnál hozzánk ebédre – ajánlotta.

- Azt örömmel elfogadnám – mondtam. Habár egyáltalán nem voltam éhes, mert még mindig hányingerem volt a tegnapi kezelés miatt és talán az idegességtől is, de tudtam, hogy már régen ettem, és muszáj lesz valamit magamba erőltetnem, ha nem akarok rosszul lenni. Különben is, mindig szívesen élveztem Louis és Eleanor társaságát.

- Addig is mesélhetnél – mondta El. – Nem akarod elmondani, hogy tulajdonképpen mi is van most köztetek Harryvel?

- Uh, ez egy nagyon bonyolult sztori – sóhajtottam, és leültem velük szemben az egyik fotelbe.

- Majd megpróbáljuk megérteni – ígérte Louis.

- Rendben. Először nagyon hihetetlen lesz ez az egész. Minden akkor kezdődött, mikor... – kezdtem el mesélni. Hosszasan ecseteltem minden részletet, Vanesszát, a félrebeszéléseket és a történet összes kiegészítőjét. Minden perccel Louis-ék álla egyre lejjebb eset, és hitetlenül meredtek rám, amiért nem is hibáztathattam őket. Ez a történet egy teljes képtelenség volt, ha más szájából hallottam volna, és nem élem át saját magam, talán el sem hittem volna. - …aztán Sarah elhozta nekem a felvételt, és itt tartunk most – fejeztem be. – Szeretnék Harryvel beszélni, hogy mindent tisztázni tudjunk.

- Hogy lehetettek ennyire szerencsétlenek? – mondta Louis tátott szájjal. – Képtelenség ennyi félreértést egymásra halmozni.

- Én sem hiszem még mindig el az egészet, még akkor sem, ha a kezemben tartom a bizonyítékot – vallottam be.

- Bocsánatot kell kérnem Harrytől – szólalt meg hirtelen El. – És többieknek is. Miután a csajos este után a reptérre mentünk, kis híján kinyírtuk szegényt gyilkos pillantásainkkal.

- Szerintem túléli, főleg ha végre beszélt Ash-sel. Már én kezdek lassan belebolondulni a szenvedésébe.

- De ti sem vettetek észre semmit? Biztosan beszéltetek már rólunk – mondtam.

- De sosem került szóba a szakításotok oka, mert mindketten biztosak voltunk benne. Én azt hittem, hogy a turné, El pedig, hogy az állítólagos megcsalás – magyarázta Louis. – Ash, annyira sajnálom, hogy megvádoltalak, hogy nem harcolsz eléggé Harryért, ha ezt tudtam volna…

- Semmi gond, Louis, itt senki sem hibás – mosolyodtam el halványan.

- Vagyis azon a lotyón kívül – javított ki El. – Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire… ennyire aljas – fújta ki dühösen a levegőt, mire Louis édesen átkarolta, és egy lágy puszit lehelt homlokára. Halványan elmosolyodtam, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán egy kis idő múlva újra mi is ilyenek leszünk Harryvel.

Még pár szót váltottunk Vanessáról, majd a konyhába telepedtünk át, és elkezdtük eltűntetni a beszélgetés közben elkészült tésztát. Az étel nagyon finom volt, de valahogy a gyomrom még mindig nem volt rendben, így csak pár falatot tudtam magamba erőltetni.

Már éppen mindenki végzett, és csak beszélgettünk üres tányérjaink mögött, mikor hangos lábdobogás hangzott a lépcső felől, mire azonnal megfagytam ültömben, és szívem hevesen kezdett verni.

- Elmentem! – kiabálta Harry, és már hallottam is a bejárati ajtó nyílását. Azonnal felpattantam, hiszen nem hagyhattam, hogy megint elmenjen, így is eleget futottam utána mostanában, viszont Louis ezúttal beelőzött.

- Hazz, várj! – kiáltott a Göndörke után, én pedig megnyugodtam, hogy nem hallottam becsukódni az ajtót, ami csak azt jelenthette, hogy még nem ment el. – Nem akarsz ebédelni? Nemrég lett kész a lasagne.

- Nem, kösz – válaszolta, de még mindig nem láthattam őt. – Nem vagyok éhes.

- Akkor legalább gyere ide egy kicsit. Látogatód van – mondta. Egy pillanat múlva azonban azok a gyönyörű smaragd szemek az enyéimbe fúródtak.

- Te mit keresel itt? – kérdezte kissé gorombán, megszakítva a szemkontaktust. Kabát volt rajta, ami azt jelentette, hogy tényleg készülődött elmenni.

- Beszélni jöttem – válaszoltam egyszerűen.

- Akkor akár el is mehetsz, mert mint már délelőtt mondtam, nekünk semmi megbeszélnivalónk sincs – mondta durván, mire hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Valóban ennyire megutált volna?

- Nem a bandáról akarok veled beszélni, hanem rólunk.

- Rólunk? – nevetett fel keserűen. – Köztünk már nincs semmi. Te mondtad, hogy menthetetlenek vagyunk, ezért nem értem, hogy miért keresel fel, és teszed ezt az egészet nehezebbé.

- Kérlek, Harry, csak hallgass meg! – könyörögtem.

- Tényleg meg kellene hallgatnod – állt mellém Louis. – Mi a szobánkban leszünk addig – mondta, és Ellel együtt kiosontak a konyhából.

- Harry… - szóltam halkan, bizonytalanul. – Már nem szeretsz? – Harry arcáról egy másodperc alatt minden durvaság eltűnt, vonásai meglágyultak, majd egy pillanattal később értetlenül meredt rám.

- Miért olyan fontos ez most már? – kérdezte halkan. – Elhagytál, és azt mondtad, hogy soha többé nincs esély számunkra. De szeretlek, és gyűlölöm ezt az érzést. Bármit megtennék, hogy elfelejtselek, de nem megy – suttogta.

- Ha valóban így van, és tényleg érzel még irántam valami, akkor kérlek, hallgasd ezt meg – adtam kezébe a zsebemből kihúzott pendrive-ot. – Menj fel a szobádba, és hallgasd meg egyedül. Én itt leszek, nem megyek sehova, ígérem. Utána pedig beszélgethetünk, mert lesz miről. – Harry kissé értetlen arccal nézett rám, de egy aprót bólintott, és sarkon fordulva az emeltre ment.

Leültem a kanapéra, és ujjaimat tördelgetve, idegesen vártam Harryre. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni ezután. Annyiszor elképzeltem már, hogy minden rendben lesz, Harry meghallgatja a felvételt, mindent megért, és jöhet a csók, a tűzijáték és minden, ami kell, de mostanra kezdtem úgy érezni, hogy nem lesz ilyen egyszerű az egész. Ez a szakítás és Vanessa mesterkedése egy nagy szakadékot hagyott köztünk, és fogalmam sem volt, hogy képesek leszünk-e újra úgy nézni egymásra, mint régen, hogy nem hagy maga után túl nagy sebet ez az eltávolodás.

Keserves lassúsággal teltek a percek, hiszen a felvétel is hosszú volt, de Harry csak a lényeget kapta meg, és már lassan egy órája fent volt az ideiglenes szobájában. Aztán lépéseket hallottam a lépcső felől, mire hevesen dobogó szívvel pattantam fel a kanapéról. Lehettek volna a lépések Louis-éké is, de valahogy éreztem, hogy Harry lesz az. Az ajtó felé igyekezett. Megint.

- Harry, kérlek, várj! – kiáltottam, és utána siettem. Tekintete zaklatott volt, ahogy rám nézett. – Hova készülsz? – kérdeztem halkabban.

- Én csak… - kezdte, és göndör fürtjei közé túrt. Tekintetéből csalódottságot, értetlenséget és haragot olvastam ki. – Meg kell kérdeznem, hogy mi ez az egész – mondta felmutatva a kis pendrive-ot.

- Szóval Vanessához mész – állapítottam meg kissé csalódottan.

- Nem értem ezt az egészet – rázta meg a fejét nagyot sóhajtva.

- Sajnálom – mondtam őszintén. – Én itt megvárlak – ígértem. Megértettem, hogy kérdései vannak, hiszen talán neki lehetett a legnehezebb, mert Vanessát a barátjának hitte mindeddig. Mégis azt reméltem, hogy először mi tudjuk majd tisztázni a helyzetet. Az ajtó felé indult, és már a kilincsen volt a keze, mikor megtorpant.

- Talán ez még ráér – ejtette le kezét maga mellé, az én szemeim pedig újra felcsillantak. – Esetleg feljössz a vendégszobába? Beszélhetnénk – ajánlotta.

- Persze – bólintottam egy halvány mosolyt villantva felé. - Azt hiszem, van miről.  – Egy aprót bólintott ő is, és követett a lépcső felé, majd a szobájába, ahol helyet foglaltam az ágyon.

- Szóval… - helyezkedett el velem szemben. – Itt lenne az ideje, hogy végre kimondjuk a dolgokat, ugye?

- Igazad van, túl sok volt most már a félreértésekből – értettem egyet. Egy kis feszült hallgatás ereszkedett közénk, mintha csak idegenek lettünk volna, és féltem, hogy ezen már nem tudunk olyan egyszerűen túllépni. Hirtelen éreztem, hogy megkavarodik, majd összerándul a gyomrom, hiszen már reggel óta nem éreztem jól magam, de hányingeremre még az idegesség is rátett egy lapáttal. – Bocsánat… - mondtam gyorsan, majd szám elé tapasztott kézzel szaladtam a fürdő felé, nem is figyelve Harry szólongatására a hátam mögül. A vécéhez érve azonnal kiadtam magamból azt a kevés ételt is, amit aznap ettem. Miután végeztem, nagyot sóhajtva dőltem neki a falnak. Igazából gyakori eset volt az ilyen, szóval már elég jól tudtam kezelni a rosszulléteket. Egy pillanat múlva azonban Harry jelent meg az ajtóban aggódó szemekkel.

- Minden rendben? – kérdezte az arcomat fürkészve, de nem lépett közelebb.

- Már jól vagyok – bólintottam egy apót, majd remegő lábakkal felálltam a földről, és a vécét lehúzva a mosdóhoz mentem, és egy kis vízzel meglocsoltam arcomat. Harry mellém lépett, és a szekrényből kivett egy még bontatlan fogkefét, majd fogkrémet nyomott rá, és a kezembe adta. – Köszönöm – mosolyodtam el halványan, és elkezdtem eltűntetni a szörnyű ízt a számból. Harry végig a vécé fedelén ülve figyelt, majd mögöttem követett vissza a vendégszobába, felkészülve arra, hogy segítségemre siessen, ha újból rosszul lennék, vagy elájulnék. A szobában megint az ágyra ültem, és a támlának döntöttem a hátam.

- Biztosan minden oké? – ült le mellém Harry az ágy szélére, és a kezembe nyomott egy nagy pohár hideg vizet.

- Igen, köszönöm – mosolyogtam fel rá hálásan. – Tegnap volt az utolsó kemoterápiám, legalábbis egy ideig, szóval csak a szokásos – vontam meg a vállam, és óvatosan, kortyonként inni kezdtem a vizet.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy meggyógyultál? – kérdezte.

- Nem, attól még messze vagyunk – sóhajtottam, és visszaadtam a kezébe az üres poharat. – Még egy hét múlva jönnek a vizsgálatok, aztán az eredményekre kell várni, és majd csak akkor derül ki, hogy mi lesz a továbbiakban – magyaráztam. Harry nem reagált, egy szót sem szólt, csak mélyen süllyesztette gyönyörű, reményteli tekintetét az enyémbe. Képtelen voltam elszakadni szemei csillogásától, még akkor sem, mikor egy kósza hajtincsemet gyengéden a fülem mögé tűrte.

- Hogy hihetted azt, hogy megcsaltalak? – kérdezte egy kis csend után. Arca olyan közel volt az enyémhez, hogy bőrömön éreztem minden lélegzetét, mire megint olyan jólesően futott végig a hátamon a borzongás, mint régen. – Te voltál a mindenem. Te vagy a mindenem – súgta, mire szívem hevesebben kezdett dobogni. – Miért hittél neki?

- Csak annyira… annyira reálisnak tűnt, hogy nem akarsz többé velem lenni. Én tudom, hogy nem versenyezhetek Vanessával…

- Nem kell senkivel sem versenyezned, és senki sem versenyezhet veled – szakított félbe.

- De Vanessa annyira csinos, én meg csak a műtét a sok kezelés miatt vagyok… ilyen.

- Ilyen milyen? Gyönyörű? – húzta fel a szemöldökét. – Kívül belül gyönyörű vagy, de itt van Vanessa példája: szép test, de belül nincs semmi értékes.

- De van még egy másik dolog is, azt hiszem, ez volt a legfőbb ok. Vanessa olyat is meg tud neked adni, amire én képtelen vagyok – sütöttem le szemeimet szégyenkezve.

- Ash, ezt már ezerszer megbeszéltük. Nem érdekel a gyerekügy, majd az is elrendeződik valahogy, egyelőre még semmi okunk ezen aggódni.

- Sajnálom, hogy azonnal elhittem neki mindent, annyira meggyőző volt – fújtam egyet dühösen. – Mesélt a régi kapcsolatotokról, hogy mennyire szerettétek egymást, és hogy csak a tehetségkutató miatt szakítottatok.

- Ugye nem lepődsz meg nagyon, ha azt mondom, hogy ez egy hatalmas hazugság volt? Megint – sóhajtott. – Soha nem szerettem őt, és alig voltunk együtt pár hónapig. Ő sem szeretett soha, ha képes volt ezt tenni velem. Elvette tőlem, ami a legfontosabb.

- Kérdezhetek pár dolgot? Nagyjából értek mindent, de még vannak homályos részek – vallottam be, mire Harry egy aprót bólintott, és kíváncsian nézett rám. – Szóval akkor nem csaltál meg – mondtam.

- Természetesen nem, de azt hittem, ezen már túl vagyunk – húzta fel a szemöldökét.

- Csak biztosra akartam menni. Nem kell több félreértés – vontam meg a vállam. – De egy csók sem volt, igaz?

- Hát, persze, hogy nem! – sóhajtott fel Harry kissé dühösen. – Mikor fogod már fel végre, hogy szeretlek?

- Tudom, de férfi vagy… vannak... szükségleteid… - kezdtem.

- Ash, nem vagyok egy szexéhes disznó! – szólt sértődötten.

- Oké, sajnálom! – védekeztem azonnal. – Hagyjuk ezt a témát!

- Nem, ha már egyszer elkezdted! – vágott vissza. – Igen, egyszer elmentem Vanessához, mikor kómában voltál. Nem tudom… Csak össze voltam törve, és beszélnem kellett valakivel. Akkor megpróbált rám mászni, de visszautasítottam, és azonnal eljöttem onnan.

- De utána még beszéltetek telefonon? Vanessa azt mondta, hogy éjszakánként beszéltetek, hogy én ne tudjak róla.

- Beszéltünk, ez igaz. Néha sok volt az egész, mikor csak feküdtem melletted az ágyba, és figyeltem, hogy milyen sápad vagy, vagy hogy veszel-e még levegőt. Ott voltam minden rosszullétednél, és órákon át virrasztottam veled. Ne hidd azt, hogy nem szívesen tettem, mert megőrültem volna, ha nem én vagyok melletted, de néha már túl sok volt. Beszélnem kellett valakivel, aki nem az anyám, és akinek mindent elmondhatok – magyarázta. Mindig is tudtam, hogy nem kezelte könnyen azokat a napokat, és bármit megtettem volna akkor, hogy enyhítsek lelki fájdalmán. – Mit mondott még neked? Tudni akarok mindent! – követelte dühös hangszínben, de tudtam, hogy haragja nem felém irányul. Felállt mellőlem, és fel-le sétált a szobában. Amint elmozdult mellőlem, elkezdtem érezni közelségének fájdalmas hiányát, habár hajam fülem mögé tűrése óta nem ért hozzám.

- Elmesélte az állítólagos múltatokat - kezdtem. - Azt mondta, hogy szeret, te pedig viszont szereted őt. Egyik este, mikor én még kómában voltam, összetörten hívtad fel őt, ő pedig áthívott magához. Ez igaz, ugye? – néztem fel rá kérdőn, mire feszülten egy aprót bólintott. – Azt mondta, hogy azért mentél el hozzá, mert többre volt szükséged, mint egy beszélgetés, és lefeküdtetek. Próbáltátok elfelejteni az egészet, de újra megtörtént minden, és te is rájöttél, hogy még mindig őt szereted – nyeltem egyet. Már tudtam, hogy Vanessa minden egyes szava hazugság volt, de még csak beszélni is szörnyű volt erről az egészről, viszont Harrynek tudnia kellett a teljes történetet. – A legrosszabb az volt az egészben, mikor azt merte mondani, hogy te már csak sajnálatból vagy velem, hogy boldoggá tegyél az utolsó napjaimon, és a betegségem miatt nem tudsz velem szakítani, és azt reméltétek, hogy lassan vége lesz. Hogy én… - Hangom elcsuklott, és egy kövér könnycseppet töröltem le arcomról. Harry meredten nézett rám, mintha el sem hinné szavaimat.

- Sajnálom, Ash… - mondta halkan, és felém tett pár lépést. – Hallgatnom kellett volna rád. Nem is tudom, hogy lehettem ennyire vak! – túrt idegesen göndör fürtjei közé.

- Nem a te hibád – suttogtam magam elé meredve. – Kérdezhetek még valamit? – szólaltam meg, ezzel megtörve a rövid csendet.

- Bármit – bólintott Harry azonnal.

- Mit keresett nálad Vanessa aznap reggel? – kérdeztem. – Együtt voltatok?

- Mi?! Nem! – ellenkezett azonnal. – Ash, tisztázunk egy dolgot: nem feküdtem le Vanessával a gimi óta!

- Oké… Csak mi már nem voltunk együtt… Azt hittem… De akkor miért aludtatok egy ágyban?

- Nem aludtunk egy ágyban, ő az egyik vendégszobában volt az éjszaka. Elmagyarázom – sóhajtott értetlen arcom láttán. – Miután elmentél, kicsit magamba zuhantam. Csalódott voltam, mert képtelen voltam elhinni, hogy tényleg elhagysz a turné miatt, és a szokásos módszert választottam a felejtéshez. Egyik éjjel felhívtam Vanessát, és nem kellett sokáig győzködnöm, hogy átjöjjön hozzám. Azt hiszem, akkor már volt bennem nem is kevés alkohol – vallotta be. – Együtt ittunk, én pedig elmondtam neki, hogy elhagytál, hogy mennyire hiányzol, hogy milyen csalódott vagyok, szóval mindent. Teljesen lerészegedtem azon az éjjel, de abban biztos vagyok, hogy nem feküdtem le Vanessával. Talán úgy tűnhetett, hogy történt valami köztünk, de semmi nem volt, ebben teljesen biztos vagyok.

- Gyűlölöm őt! Annyira gyűlölöm, mint még senki mást! – mondtam dühösen. – El tudod képzelni, milyen volt az elmúlt pár hét? Mint a pokol. A frászt hoztam apáékra, és összevesztem az összes barátommal. Mindezt a semmiért!

- Nekem ne mondd azt, hogy nem ismerem, mit éreztél. Utáltam a saját házamban lenni, mert minden rád emlékeztetett. Mindenben téged kerestelek. Gyűlöltem, mikor valaki rólad beszélt, mert nem láthattalak, és nem lehettél mellettem. Aztán mikor láttalak pár napja azon a vacsorán. Láttam, milyen jól vagy velem ellentétben. Láttam, hogy milyen könnyen túlléptél rajtam. Az volt a legrosszabb az egészben – sóhajtott fájdalmasan.

- Nem léptem túl rajtad – ráztam meg a fejem lágyan. – De azt hittem, hogy számunkra többé már nincs esély, és el akartalak felejteni.

- De most már máshogy gondolod? – kérdezte felcsillanó szemekkel, és letérdelt velem szemben, az ágy mellé, a földre.

- Az igazság sok mindent megváltoztatott. 

- Ash, szeretsz még úgy, mint régen? – kérdezte tekintetét mélyen az enyémbe süllyesztve, hogy nem tudtam elszakadni attól a gyönyörű smaragd szempártól.

- Az elmúlt hetek semmit sem változtattak azon, amit érzek – vallottam be halkan.

- Csak ennyit kellett tudnom – mondta, majd felém hajolt. Ez volt az, amire mindennél jobban vágytam, egy csókjára. Viszont muszáj volt gondolkodnom, most az egyszer féltem a szívemre hallgatni. Elfordítottam a fejemet, még mielőtt ajkaink találkozhattak volna, így Harry csak egy édes puszit nyomott arcomra, de nekem már ez is bőven elég volt ahhoz, hogy szívem hevesen verjen, és szemeim elgyengülve lecsukódjanak. – Mi a baj? Te nem akarod? – kérdezte csalódottan összeráncolt szemöldökkel.

- De, akarom, csak nem tudom, hogy helyes lenne-e – vallottam be.

- Nem helyes? Szeretlek, és te is szeretsz engem. Mi itt a probléma? – értetlenkedett.

- Nem tudom… Én csak… - sóhajtottam zavartam. – Mi csak talán nem vagyunk jók egymáshoz – mondtam. – Hetekig szenvedtünk egy félreértés miatt. Ha jobban belegondolsz, Vanessa nem tett sokat, hogy szétválasszon minket. Annyiszor szakítottunk már, és mentünk keresztül az utána következő fájdalmon, hogy kezdek arra gondolni, hogy talán nekünk nem kellene együtt lennünk. Most boldogok lennénk, de meddig?

- Nem tudom, és nem is érdekel – rázta meg Harry a fejét. – Mindaddig, amíg újra visszatalálunk egymáshoz, mert mindig visszatalálunk.

- Ez egy szörnyű körforgás, Harry, amiből én ki akarok szállni – vallottam be.

- Rendben, ahogy szeretnéd – állt fel komoran. – Itt a lehetőséged. Menj ki azon az ajtón, és ígérem, hogy soha többé nem fogunk találkozni – mutatott az a szoba ajtaja felé. – Kiszállok az életedből, és minden olyan lesz, mintha soha nem is találkoztunk volna. A te döntésed.

Lassan álltam fel az ágyról, és bizonytalanul lépkedtem az ajtó felé. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálnom, hogy mi lenne a helyes. Tegnap még abban reménykedtem, hogy ma már Harry karjai között alszom el, de hirtelen minden kezdett elúszni előlem. Minden előttem állt, amire vágytam, és csak rajtam múlott, hogy nyúlok-e utána, mielőtt már túl késő lesz. Már az ajtó kilincsén volt a kezem, mikor megtorpantam.

- Azt hiszem, képes vagyok vállalni minden kockázatot – fordultam Harry felé, akinek szavaim hallatára egy hatalmas mosoly húzódott ajkaira. Gyorsan bezárta a köztünk lévő távolságot, miközben egyik karját a derekam köré fonta, másik kezét pedig arcomra simította.

Soha nem voltam egy őrült vezető, jó kislányként mindig betartottam –, legalábbis nem léptem át túlságosan – a sebességkorlátot, akkor viszont nem is figyeltem a sebességmérőt, és idegesen hajtottam végig London kivilágított utcáin. A késő óra ellenére mindenhol autókat láttam, amik csak akadályoztak utamon. Torkomban hevesen dobogó szívvel előzgettem, és dühösen csaptam a kormányra, mikor piros lámpát kaptam. Ujjaimmal idegesen doboltam a combomon, majd mikor a lámpa zöldre váltott, újra felgyorsítottam. A körülbelül húsz perces út, most óráknak tűnt, főleg, hogy a telefonom folyamatosan csörgött, vagy sms-t jelzett, de végül valahogy mégis ép ésszel sikerült hazaérnem. Ahogy beálltam a garázsba, sietve csörtettem be a házba. Szerencse, hogy nem volt már rajtam cipő, mert biztosan mindenkit felkeltettem volna kopogásommal.

- Ash, na végre! Már halálra aggódtam magam! – szaladt le Sarah az emeletről lehalkítva hangját. – Olyan feszült volt a hangod a telefonban.

- Menjünk fel a szobámba, le kell ülnöm – mondtam, majd azonnal felszaladtam a lépcsőn. Hallottam, ahogy barátnőm követ, majd becsukja utánunk az ajtómat. Azonnal leültem az ágyamra, mert úgy éreztem, hogy forog velem az egész szoba.

- Ash, mi történt? – nézett le rám Sarah aggódva.

- Hogy jöttél be? – kérdeztem kezembe temetett arccal. Muszáj volt kicsit összeszednem magam, és reméltem, hogy barátnőm majd egy kicsit eltereli a figyelmemet.

- Paul engedett be, és utána rögtön aludni ment. De Ash, most komolyan! Mi a fene történt? – kérdezte zavartan.

- Nem tudom, őszintén nem tudom… - sóhajtottam frusztráltan. – Sarah – néztem fel barátnőmre. – Tudnom kell valamit, még ha nem is akarsz beszélni róla… Mi volt az oka, hogy szakítottatok Niall-lel?

- Már elmondtam. A távolság, a hírnév, meg… - sorolta, mikor félbeszakítottam.

- De a pontos oka? Értem, hogy idő alatt felgyűltek benned dolgok, de mi az indító ok?

- A turné – válaszolta egyszerűen, mégis aggódó arccal.

- Milyen turné? – kérdeztem, és szinte pánikolni kezdtem. Felálltam az ágyról, mert képtelen voltam már csak ülni is. Hogy lehet, hogy lehet, hogy eddig én nem is tudtam semmilyen turnéról? Mi a fene történt itt?

- Az amerikai. Én nem bírnám ki ezt a nagy távolságot ilyen hosszú ideig – mondta. – Ash, kérlek, csillapodj! – sietett mellém. – Ülj le, hozok neked egy kis vizet! – nyomott le az ágyra, és a fürdőbe sietett. Pár pillanatig csak saját nehéz zihálásom hangja töltötte be a szobát. Minden erőmmel próbáltam lecsillapodni, de a helyzet csak egyre rosszabb lett. – Idd ezt meg! – nyújtotta felém Sarah a vizet. A poharat remegő kezekkel vettem át, majd gyorsan lehúztam a hűs folyadékot. Mindezt még egyszer megismételtük, mire kezdtem kissé lenyugodni. Sarah leült mellém az ágyra, és nyugtatóan simogatta hátamat. – Jobban vagy? – kérdezte gyengéden.

- Igen, köszönöm – válaszoltam halkan.

- Ash, mi történt? – kérdezte már sokadszorra aznap este. – Megrémítesz. Mi volt a vacsorán, ami miatt ennyire kiborultál? – kérdezte leplezetlen aggódással.

- Azt hiszem, az egész egy félreértés volt – suttogtam. – Talán Harry nem is csalt meg.

- Ezt hogy érted? – kerekedett el Sarah szeme.

- Ma mikor felhoztam a témát, azt sem értette, hogy miről beszélek – ráztam meg a fejem összeszorított szemekkel.

- Ez meg hogy lehet? – kérdezte teljesen letaglózva.

- Fogalmam sincs, nem értek semmit. De abban biztos vagyok, hogy annak a lotyónak a keze van a dologban – mondtam, és dühösen ökölbe szorítottam kezeimet. Tudtam, ha tényleg kiderül, hogy az egész az ő műve volt, akkor saját önuralmam nem lesz elég ahhoz, hogy ne tépjem meg azt a libát. – Sarah, segítened kell kideríteni! Kérlek! Tudnom kell, hogy Harry valóban jogosan bűnhődik! Talán még van esély nekünk, ha igen, tudnom kell róla! – könyörögtem kétségbeesetten.

- Segítek, amiben csak tudok, de előtte menj el zuhanyozni, aztán pedig elmesélsz nekem mindent, és kitaláljuk, hogy hogyan tovább! – adta ki az utasítást.

Szófogadón indultam el a fürdőbe, és levetkőzve beálltam a zuhany alá. A meleg képtelen volt ellazítani, csak mai eseményeken járt az agyam. Kezdett összeállni a kép, és ha valóban igaz a sejtésem, akkor az azt jelenti, hogy minden szenvedésen ok nélkül mentünk keresztül. Már értettem, hogy Louis mit értett az alatt, hogy túl könnyen, minden harc nélkül engedtem Harryt, és már minden tisztává vált Harry szavaira emlékezve, mikor azt mondta, hogy csalódott, amiért ilyen egyszerűen hagytam veszni mindent. Megértettem minden tettét és csalódottságát, hiszen tudta, és bízott benne, hogy egy turné miatt nem hagynám el, mert soha nem is tenném meg. Így visszagondolva, sosem említettük a megcsalást vagy a turnét. Minden porcikámmal azt kívántam, hogy igazam legyen abban, hogy Harry valóban soha nem csalt meg, csak Vanessa hazudott, mi pedig szépen félreértettük egymást. Igazából még pár részlet így sem volt teljes, de éreztem, és akartam, hogy legyen mindenre egy tökéletes magyarázat.

Magam köré tekertem egy törölközőt, majd sietve vettem magamra pizsamámat, és igyekeztem vissza a hálóba, ahol Sarah az ágyamon ülve már szintén alvós ruhában várt rám, és hívogatón megpaskolta a mellette lévő helyet. Már egészen lecsillapodva elhelyezkedtem mellette, és mesélni kezdtem. Elmondtam neki minden spekulációmat, az összes jelet és gyanús mondatot, barátnőm álla pedig csak egyre jobban leesett az elképedéstől.

- Szerinted ez igaz? – kérdezte hitetlenül, miután befejeztem mondókámat.

- Annak kell lennie, Sarah – mondtam kétségbeesett reménykedéssel. – Érzem, hogy Harry nem csalhatott meg.

- És akkor most mit tegyünk? Nem lehetünk biztosak semmiben, bárki hazudhatott, és megint hazudhat.

- Igazad van, ezért muszáj lesz kiszednünk abból, aki mindent tud – mondtam eltökélten.

- Vanessából? Mégis hogyan gondolod mindezt megvalósítani?

- Nem tudom, de szükségem van a segítségedre. Nekem biztosan nem mondana el semmit, de itt jössz te a képbe – mutattam rá.

- Én? – kerekedtek el barátnőm szemei. – Mégis mit tudnék én tenni?

- Ezt még én sem tudom, de ki kell valamit találnunk – sóhajtottam fel.

Hosszasan, órákig szőttük, és tökéletesítettük lebuktató tervünket. Minden kezdett összeállni valahogy, és már csak abban reménykedtem, hogy sikerülni fog, amit elterveztünk, hogy elméletem nem csak buta álmodozás marad.

- Mégis mikor kellene erre sort keríteni? – kérdezte Sarah.

- Holnap este. Én a kórházban leszek, de előtte segítek neked felkészülni, a többi pedig már csak a csodálatos színészi képességeiden múlik – próbáltam viccelődni.

- Uh, ne is viccelj ezzel! – kért. – Így is elég ideges vagyok!

- Ne aggódj, a terv hibátlan. Egész életemre hálás leszek neked, ha ez sikerül.

- Egész életedre? Még az is kevés – sóhajtott fel beadva derekát.

- Tudom, és bármit megteszek majd neked, hogy visszafizessem valamilyen módon – ígértem. – Viszont ideje lenne aludni menni – ásítottam egy nagyot. – Holnap nagy nap lesz! – mondtam, és lekapcsoltam a lámpát, mire a szoba teljes sötétbe burkolózott.

- Jó éjt, Ash!

- Jó éjt! – mosolyodtam el halványan, és arról álmodoztam, hogy talán nemsokára újra Harry ölelő karjai között ragad majd el az Álomvilág.

Másnap reggel még az ébresztőórám csörgése előtt felébredtem gyomorgörccsel. Már előre rosszul voltam az idegességtől a mai este miatt. A tegnap este még olyan biztosnak látott terv egyre esélytelenebbnek tűnt, talán csak Sarah szerencséjén múlott.

Kikeltem az ágyból, és hagytam aludni mellettem aranyosan szuszogó barátnőmet, majd az üres konyhába igyekeztem. Bevettem a szokásos gyógyszereimet, és megettem egy almát, mert más nem ment volna le a torkomon, majd a fürdőbe igyekeztem, és felkészültem az aznapi munkára. Mindenki még aludt, mikor én elhagytam a házat, de képtelen voltam tovább egyhelyben ülni. Helyette inkább elmentem a boltba, ami még ilyenkor üresen állt, és figyelemelterelésként pakolni kezdtem a könyvek között. Munkám sosem volt valami izgalmas, aznap valahogy mégis sokkal nagyobb kínszenvedés volt kivárni az öt órát, mikor elszabadultam, és sietve vettem az irányt hazafelé.

Otthon pontosan lejátszódott a tegnapi történet csak fordított szereposztásban. Én adtam Sarah-nak egy csinos ruhát az enyémek közül, majd segítettem felkészülni neki az estére. Sarah teljesen készen, én pedig hátizsákommal a vállamon -, amibe mindent bepakoltam az estére – mentünk együtt barátnőm kocsijához. Gyorsan a kórházhoz értünk, ahol nagy levegőt véve nyitottam ki a kocsiajtót.

- Köszönöm – mondta egy halvány, mégis ideges mosolyt villantva Sarah felé.

- Micsodát? Hogy elhoztalak, vagy hogy ma este öngyilkos küldetésre megyek érted? – húzta fel a szemöldökét, és megpróbált picit jobb kedvre deríteni.

- Azt hiszem, mindkettőt.

- Semmiség – vonta meg a vállát. – Te is megtennéd értem.

- Azért próbálj meg egy kicsit magaddal is foglalkozni az este – mondtam. – Éred jól magad, nézz végig a fiúk között, de ne részegedj le nagyon.

- Nem fogok olyan sokat inni, ne aggódj – forgatta meg a szemét. – Nem fogom elszúrni, Ash – ígérte.

- Tudom, csak szörnyen ideges vagyok – vallottam be egy remegő sóhajjal.

- Tisztában vagyok vele, hogy mi múlik azon, hogy jól szerepeljek. Mindent meg fogok próbálni értetek – nyugtatott. – Na, de most már igyekezz, nehogy elkéss! Holnap pedig duplán ünneplünk! A kapcsolatodat Harryvel, és hogy túl vagy az utolsó kemoterápián! – húzott ajkaira széles mosoly.

- A próféta szóljon belőled! – szálltam ki a kocsiból reménykedve, hiszen még semmi sem volt biztos. Talán nem ez lesz az utolsó kezelés, hiszen, hogy biztosat tudjanak az orvosok mondani, még várni kell az egy hét múlva bekövetkező vizsgálatok eredményeire. Ezen kívül pedig abban sem tudtam reménykedni olyan mélyen, hogy holnap már minden újra rendben lesz Harry és köztem. Talán az egész egy félreértés volt, de az is lehet, hogy nem. Ilyen hatalmas véletlenek nem létezhetnek. Viszont, ha elméletem beigazolódik, sok minden a helyére kerül, de még így is  maradnak majd hiányos, érthetetlen részek. Például, hogy Vanessa miért aludt kiköltözésem napján Harrynél? Féltem, hogy kérdéseimre egy darabig, legalábbis holnap reggelig még nem kapok választ.  

Még integettem Sarah-nak a kórház bejárata elől, majd felsiettem a hatalmas kétszárnyas ajtóhoz vezető lépcsőkön. A kezelés szinte azonnal elkezdődött, én pedig életem leggyötredelmesebb óráit töltöttem el abban a jól ismert kórteremben. Idegességemre csak még egy lapáttal rátett a megszokott szörnyű hányinger és gyengeség, bár szerencsére csak egyszer jött ki belőlem a napi étel, de már előre féltem a holnapi naptól, ami még rosszabb szokott lenni, mint a kezelés ideje. Az egyetlen pozitívum volt csupán, hogy a terápia kiszívta az összes energiámat, és minden idegeskedés ellenére szinte azonnal álomba is merültem.

Még sötét volt a kórteremben, mikor felébredtem, de már hajnalodott, mert a nap első sugarai megvilágították, és narancsra színezték az égboltot. Még mindig fáradt voltam, de szinte minden álmosság kiment szemeimből, mikor megláttam az ágyam melletti széken ülő barátnőmet.

- Helló, hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen. Sötét szemei fáradtan csillogtak, és még a tegnap esti ruháját viselte, amiből alkohol és füstszag áradt.

- Öhm… Van egy kis hányingerem, meg fáradt vagyok, de csak a szokásos – vontam meg a vállam, hiszen ez volt, ami akkor a legkevésbé izgatott. – De mesélj! Mi történt? Sikerült? – kérdeztem reménykedve, kicsit feljebb tornázva magamat a párnámon. 

- Elmondok mindent!

A bár hangos volt, füst és alkohol keveréke lengte be az egész helyet, mire először egy furcsa grimaszt öltöttem az arcomra, de szerencsére gyorsan megszoktam a cseppet sem kellemes szagokat. Sietve kerestem magamnak utat a tánctér szélén, ahol hangosan dübörgött a zene, és izzadt testek érzékien tapadtak egymáshoz. El sem hittem, hogy mit meg nem teszek Ash-ért, mert magamtól biztosan nem mentem volna bele ebbe az őrült ötletbe. A pult felé vettem az irányt, ahol elvileg meg kellett találnom a célszemélyt, mert legutóbb még ebben a bárban dolgozott pultosként. Leültem egy bárszékre, könyökömmel a pultot támasztottam, és végignéztem a zsúfolt báron. Sosem szerettem egyedül jönni ilyen helyekre, de ezúttal nem volt más választásom. Egy fiú a tánctérről kacsintott felém, de én csak unottan elfordítottam a fejem. Ash mondta, hogy érezzem jól magam, és próbáljak meg ismerkedni. Tudom, azt akarta, hogy kezdjek el túllépni Niall-ön, és keressek valaki mást, de még nem éreztem úgy, hogy képes lennék elengedni őt. Még mindig hiányzott, és képtelen lettem volna egyelőre másra nézni.

- Hozhatok valamit? – kérdezte valaki a hátam mögül, mire visszafordultam a pulthoz. Ott állt velem szemben az a lotyó, akit legszívesebben megtéptem volna, amiért tönkretette legjobb barátnőm kapcsolatát, mégis akkor egy nagy mosolyt varázsoltam arcomra. – Ismerlek téged? – húzta össze a szemét.

- Olyasmi – vontam meg a vállam. Muszáj volt bevetnem csekély színészi tehetségemet. Nem igazán tudtam, hogy higgyek-e Ash zavaros elméletében, de hiába nem kedveltem annyira Bodrit, valahogy mégis hittem benne, hogy sosem tudná megcsalni legjobb barátnőmet. Köztük ennél több és erősebb kapcsolat volt.

Vanessa összeráncolt szemöldökkel nagyon gondolkodott egy darabig, majd felcsillantak buta szemei.

- Oh, már emlékszem! – mondta, és máris nem volt olyan kedves, ahogy rájött, hogy ki vagyok. – Szóval mit adhatok?

- Egy tequilát – válaszoltam.

- Szóval, te vagy Ashlyn legjobb barátnője? – kérdezte rám sem nézve, mert közben italomat töltötte ki.

- Valami hasonló – vontam meg a vállam, és igyekeztem nem túljátszani magam.

- Valami hasonló? – nézett fel rám felhúzott szemöldökkel.

- Nem igazán vagyunk jóban mostanában – mondtam, miközben beleittam az elém tett alkoholba.

- Igen? Mi történt? A múltkor nagyon összhangban voltatok még – jegyezte meg.

- Nem fogom elmondani. Nem is ismerlek.

- Csak kíváncsi voltam – vonta meg a vállát érdektelenséget színlelve. Szavait azonban tetteivel megcáfolta, mikor elém tolt egy újabb kör alkoholt. Egyszerűen csak le akart itatni valami jó sztoriért. Sértőnek tartottam, hogy ilyen butának néz.
- Olyan szánalmas egyedül inni – fintorodtam el, ő pedig vette a célzást, és magának is töltött. Koccintottunk, és mindketten fenékig kiittuk apró üvegpoharainkat. Nem is tudtam, hogy megengedett a munka közbeni alkoholfogyasztás, de egy szót sem szóltam. Máris fejemben éreztem az eddigi italok bódító hatását, és tudtam, hogy lassan meg kellene állnom mindennemű alkohollal.

Ezután én hiába nem kértem, Vanessa mellettem maradt, majd beszélgetni kezdtünk mindenféle semleges dologról, és ittunk még pár rövidet. Legalábbis ő ivott, én pedig mikor megfordult, és másokat szolgált ki, átpasszoltam valaki idegennek az italomat, akik általában örömmel elfogadták kedvességem a magas árak miatt.

- Na, figyi! Most már eléggé ismerkedjük… azaz ismerjük egymást, nem? – fordult hozzám egyszer nehezem forgó nyelvvel. – Mesélhetnél nekem erről az Ashlynről!

- Unalmas téma – legyintettem.

- Engem érdekelne – vágta rá azonnal.

- Egyszerűen csak megváltozott, amióta együtt van Harryvel – vontam meg a vállam. – Unalmas lett, és úgy viselkedik, mint egy kis ribanc.

- De már nincsenek együtt, ha jól tudom – mondta, és egy következő kört töltött. Fogalmam sem volt, hogy mit fog kapni, ha a főnöke meglátja seggrészegen, de őszintén nem is érdekelt a dolog. Maximum lefekteti a tulajt, és már el is van intézve a dolog.

- Jól tudod. Ezt pedig neked köszönhetjük – kacsintottam felé.

- E-ezt meg hogy érted? – kérdezte zavartan, megszakítva a szemkontaktust, és lehúzta poharában lévő alkoholt, nekem pedig időm lett arra, hogy gyorsan a székem mellé öntsem az italt.

- Jaj, ne szerénykedj! – paskoltam meg a vállát. – Én ismerem a sztorit mindkét oldalról! Azt mondtad Ash-nek, hogy Harry megcsalta veled, míg Bodri úgy tudja, hogy csak a turné miatt hagyta el.

- Bodri? – húzta össze a szemöldökét bután.

- Harry. Pont olyan a feje, mint a nagyim kutyájának a szőre, akit Bodrinak hívtak, pont, mint egy felmosó – magyaráztam. – De mindegy is! A lényeg, hogy szép munka volt! – paskoltam meg a vállát újból.

- Figyi, de ugye ez köztünk madarad?

- Nálam biztonságban van a titkod! – ígértem. – Nekem sem célom, hogy ezek a szerencsétlenek újra együtt legyenek.

- Akkor ebben megegyezhetünk – nyugodott meg.

- De akkor csak egyet árulj el nekem! – dőltem közelebb áthajolva a bárpulton. – Harry tényleg lefeküdt veled?

- Pff, nem! – legyintett furcsa fintorral az arcán. – Én bepróbálkoztam, de azonnal elutasított, aztán órákon keresztül áradozott nekem arról a kis libáról! – Ekkor bújt elő igazán a Vanessában élő lotyó, én pedig csak erre vártam. Igazából már megkaptam azt, amiért jöttem, de itt már nem akartam megállni. – Arról, hogy milyen őrülten szereti, és hogy nem tudna nélküle élni, ha elhagyná, azt hiszem pont akkor feküdt a kis ribanc kómában – forgatta meg a szemét.

- Nagyszerűen elintézted őket! – dicsértem, pedig egyre dühösebb lettem, hiszen Ash elmélete beigazolódott.

- A legjobb az egészben, hogy én igazából nem is sokat tettem! Hazudtam egyet a csajnak, de utána minden ment magától! Ezek a szerencsétlenek elbeszéltek egymás mellett, és végleg szakítottak! – nevetett fel ördögien. – El sem hinnéd! Harry azóta nekem önti ki a szívét! Pont nekem mondja el, hogy mennyire őrülten hiányzik neki a csaj, én meg a háta mögött csak nevetek! Annyira szánalmas! Ez a liba teljesen elvakította, az orráig sem lát el! Most szenved, de nem érdekel, mert elértem a célom, viszont majd én segítek neki! Már nem kell sok, és elfelejtetem vele a lányt, és megszerzem magamnak! Különben is, annyival jobban összeillünk mi ketten! Minket egyszerűen egymásnak teremtettek!

- Mindenre képes vagy, hogy elérd a célod, igaz? – húztam fel a szemöldököm egy megjátszott nevetéssel, ami szörnyen kamunak hangzott, de ezt a lotyót akkor nem érdekelt, mert teljesen megrészegült a sok önbizalomtól, na meg persze a sok alkoholtól.

- Mindenre! – vágta rá biztosan.

- Azt hiszem, nekem mennem kellene, már nagyon késő van! – álltam fel magamhoz véve a táskámat. Már eleget hallottam, és félő volt, hogy nem sokáig tudom türtőztetni magam, és arcon vágom ezt a lotyót. 

- Akarod mondani korán! – nevetett saját viccén.

- Akkor meg végképp indulok!

- Még találkozunk! – Ó, de még mennyire! - Engem itt minden este megtalálsz! – mondta, majd nevetségesen integetett utánam, ahogy eltűntem a tömegben.

Még oda sem értem a kocsihoz, de már elő is vettem telefonomat, és megállítottam a hangfelvételt, miközben győztes mosolyra húzódtak ajkaim.

- Ezután azonnal idejöttem. Alig tíz perce értem a kórházba – mondta, majd leállította a felvételt.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy az egész egy félreértés volt? Hogy teljesen feleslegesen szenvedtünk annyit? – nevettem fel, de kacagásom hirtelen sírásba váltott át.

- Sssh, Ash, semmi baj! – ölelt magához barátnőm.

- Hát, nem érted Sarah? – szipogtam. – Ha nem megyek el arra a hülye vacsorára, talán soha többet nem találkoztam volna Harryvel, és örökké egy tévedés miatt gyűlöltük volna egymást! Gyűlölöm azt a lotyót! Teljes szívemből gyűlölöm! – sírtam.

- Tudom, de gondolj arra, hogy most már minden rendbe fog jönni – biztatott. – Szeretitek egymást, és holnap mindent megbeszéltek majd! Olyan lesz minden, mint régen!

- Tényleg így gondolod? – néztem fel rám könnyeimet törölgetve.

- Hát, persze! Annak a lotyónak nem volt igaza, ők nem illenek össze, viszont titeket egymásnak teremtett az ég, és most már minden jóra fog fordulni! – ígérte. – Most viszont aludj, holnap pedig beszélhetsz is Harryvel! Fogadok, hogy egy nap múlva már nem egyedül fogsz ébredni! – kacsintott rám, én pedig vágyakozón elmosolyodtam, mikor Harry melegen ölelő karjaira gondoltam.

- Te pedig menj haza, és aludd ki magad! Köszönök minden! – öleltem meg szorosan, és fogalmam sem volt, hogy tudnám ezt valaha is meghálálni neki.

- Amint hazaérek, átküldöm a hangfelvételt! – ígérte, ahogy felállt az ágyam mellől. – Holnap találkozunk!

- Jó éjt! – köszöntem, mire Sarah kiment az ajtón, én pedig mosollyal az arcomon és izgatottan hunytam le újra a szemeimet.

Másnap reggel lelkesedésem még mindig nem hagyott alább, még hányingerem és kis rosszullétem ellenére is. Sietve ettem meg a reggelimet, hogy legyen valami a gyomromban, habár a kezelés miatt egyáltalán nem éreztem éhesnek magam. A reggeli után elkészülődtem, és azonnal hazaindultam. Szerencsére aznap a kezelés miatt szabadnapot kaptam, így dolgoznom sem kellett, szóval első utamat otthonról Harryhez terveztem.

- Sziasztok! Megjöttem! – kiabáltam, mikor beléptem a bejárati ajtón, habár nem sok esély volt arra, hogy valakit találok is otthon, hiszen Adam éppen óvodába igyekezhetett Dorotával, talán egyedöl apa nem indult még el a munkahelyére.

- Jó reggelt! – jelent meg apa szinte rögtön az előszobaajtóban. – Hogy ment a kezelés?

- Ahogy szokott, de jó arra gondolni, hogy ez volt az utolsó, legalábbis egy ideig biztosan – mosolyodtam el halványan. – Te hogyhogy még itthon vagy? Nem kellene munkában lenned? – kérdeztem.

- De, indulok is lassan – ráncolta össze szemöldökét, mintha erősen gondolkozna. Mindig is szerette a munkáját, nem volt rá jellemző ez a borús hangulat.

- Valami gond van? – kérdeztem kíváncsian.

- Csak munkaügy – vonta meg a vállát. – Mit fogsz ma csinálni? – terelte el rögtön a témát.

- Azt hiszem, csak pihenek – mondtam. Tényleg fáradt voltam a kezelés miatt. Úgy terveztem, hogy a délelőtt kipihenem magam, és délután majd elmegyek Harryhez.

- Rendben, légy jó, és ha valami gond van, engem bármikor hívhatsz! – adott egy gyors puszit az arcomra, és a garázs felé indult. Én már elhelyezkedtem a nappaliban, mikor egy perc múlva újra visszajött. – Csak itt hagytam a kocsikulcsot – tájékoztatott. A konyhába ment, és elvette az asztalról a keresett tárgyat, de azzal a lendülettel kiborította a kancsó limonádét is. Halkan szitkozódni kezdett, majd egy törölközővel kezdte felitatni az édes folyadékot, én pedig azonnal a segítségére siettem. – Hagyd, te csak pihenj, majd én megoldom!

- Apa, mi a baj? – kérdeztem, miközben felittam a ragadós folyadékot a földről.

- Mondtam már, csak a szokásos munkaügy – vonta meg a vállát, de nem nézett szemeim közé.

- De eddig még sosem voltál ilyen… ilyen szétszórt – jegyeztem meg. – Nem mondod el, hogy mi a baj? – álltam fel, és ő is követte a példámat.

- Harry – mondta ki óvatosan a nevét. Félt, hogy milyen hatással lesz rám ez az egyetlen szó, hiszen ő még nem hallotta a fejleményeket, csak arról tudott, hogy hetekig milyen összetört állapotban voltam miatta. Viszont semmilyen érzelmet nem mutatott az arcom, csak biztatóan bólintottam egyet. – Ki akar lépni a bandából. Most lenne vele egy találkozóm, mert azonnal fel akarja bontani a szerződést.

- És most mit fogsz tenni? – kérdeztem.

- Fogalmam sincs, a szerződést nem lehet felbontani, mert túl sok következménnyel járna. Megpróbálom lebeszélni – sóhajtott gondterheltem. – De most már indulnom kell, mert tényleg elkések, sőt már régen ott kellene lennem.

- Rendben, sok szerencsét!

- Este találkozunk! – köszönt el, és újra eltűnt a garázsajtó mögött.

- Megjöttem! – kiabáltam, és becsaptam magam után a bejárati ajtót.

- Na, végre! – jelent meg köszönés nélkül Sarah az előszoba ajtajában, miközben ledobtam cipőimet. – Gyere, igyekeznünk kell! – sürgetett, majd kézen ragadott, és a szobám felé húzott.

- Sikerült? – kérdeztem kíváncsian, mire barátnőm egy hatalmasat bólintott.

- Imádni fogod! – jelentette ki lelkesen, majd az ágyra mutatott, ahogy beléptünk a szobám ajtaján. Újdonsült ruhám ott feküdt az ágyamon a hozzá illő cipőkkel, én viszont ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak egyre rosszabb ötletnek gondoltam elmenni ma este arra az értelmetlen vacsorára.

- Nem azt beszéltük, hogy valami szolidat veszel? – kérdeztem egyre nyugtalanabbul.

- Arról volt szó, hogy megmutatod Harrynek, hogy mit vesztett veled – mutatott rám magabiztosan. – Csak próbáld fel! – kérte pánikkal telt arcom láttán.

- Rendben – sóhajtottam fel, majd felkaptam a ruhát az ágyamról, és a fürdőbe siettem.

Ahogy tegnap Sarah-val megbeszéltük a kibékülésünk után, ma minden a rendes kerékvágásban ment, semmi különöset nem vettem észre, majd, ahogy munka után beültem a kocsiba, egyre erősebben tört rám a pánik. Már előre fenntartásaim voltak a ma estével kapcsolatban, de a kezemben fekvő apró ruhát látva csak még jobban elbizonytalanodtam. Hacsak arról lett volna szó, hogy találkozok a srácokkal, hogy végre megbeszéljük a pár hete történteket, és tiszta vizet öntsünk a pohárba, egy percig nem engedtem volna puha ágyam csábításának, de a tudat, hogy Ő is ott lesz, csak arra ösztönzött, hogy adjam meg magam a meleg paplan csalogatásának, és fejemet párnáim közé temetve aludjam át az egész estét. Most pedig még ez az újonnan szerzett ruha is kezdett kiakasztani. Tudhattam volna, hogy nem szabadna a választást Sarah-ra bízni, de annyira erősködött tegnap. Már első látásra tudtam, hogy a kezemben tartott öltözékkel is meggyűlik majd a bajom. A fekete, pánt nélküli ruha szörnyen rövidnek tűnt, és véleményem akkor sem változott meg róla, mikor magamra vettem. Próbáltam lejjebb húzni, de akkor meg a melleim váltak túlságosan láthatóvá. Ettől eltekintve a ruha tényleg elég jól nézett ki, feszesen követte alakomat, és még az alkalomhoz is illett volna.

- Na, kész vagy? – kopogott az ajtón Sarah izgatottan.

- Igen – morogtam röviden, majd visszamentem a hálóba.

- Tudtam, hogy tökéletesen fog állni! – bókolt lelkesen. – Most miért vágsz ilyen fancsali arcot? – tette csípőre a kezét elégedetlenül.

- Túl rövid.

- Nem lehet túl rövid, ha nem látszik ki a bugyid. Különben is, csodás lábaid vannak, kár őket elrejteni – próbált rábeszélni.

- Túl nagy a kivágása – hoztam fel egy újabb kifogást.

- Ash, ne kezd! – figyelmeztetett. – Te is látod, hogy fantasztikusan nézel ki! Mindketten tudjuk, hogy az egyetlen bajod, hogy nem akarsz elmenni ma este. Ha egy hosszú zsákot vettem volna, neked most azzal is bajod lenne.

- De én ezt tényleg nem akarom! – nyafogtam.

- Gyere! – ültetett le az ágyra, majd húzott magának egy széket, és helyet foglalt velem szemben. – Kapsz vízálló sminket, és minden rendben lesz! – biztatott. Talán tényleg nem is fog ártani a vízálló smink, gondoltam, mert már akkor sírhatnékom volt a kétségbeeséstől.

- Biztosan nem jössz te is velem? – kérdeztem reménykedve.

- Nem vagyok meghívva, és nem nekem kell meggyőznöm az ex-pasimat, hogy ne tegye tönkre élete álmát. De majd otthonról szorítok – ígérte.

- Milyen nagylelkű! – forgattam meg a szemem, majd hagytam, hogy végezze rajtam a dolgát legjobb belátása szerint.

Háromnegyed hétkor idegesen tördelgettem kezeimet, és alsó ajkamat rágcsáltam, míg Sarah rám nem szólt, hogy tönkre teszem piros rúzsomat, amit rám kent a füstös szemfesték mellett. Már az utcán álltunk a kocsim mellett, hiszen nem igazán ihattam a gyógyszereim miatt, így nem kellett taxit hívni.

- Ideje indulnod, különben el fogsz késni – emlékeztetett barátnőm.

- Az a célom – morogtam, de biztos voltam, hogy Sarah meghallotta halk szavaimat.

- Na, gyerünk! – nyitotta ki nekem az ajtót, és betuszkolt a vezetőülésre. – Bármikor felhívhatsz, ha valami gond van, rendben? – nézett rám komolyan.

- Oké – bólintottam egyet nagyot nyelve.

- Ja, és ha megtudom, hogy nem mentél el, magam viszlek el, és kötözlek az asztalhoz! – fenyegetett.

- Az étterembe fogok menni, mielőtt másra gondolnál – forgattam meg a szemem ma már sokadszorra.

- Merem remélni – mosolyodott el lágyan. – Érezd jól magad! – csapta be az ajtót, majd még integetett, mikor én befordultam az utca sarkán.

Hét óra után egy-két perccel léptem be az étterem ajtaján. Legszívesebben lerúgtam volna lábaimról túlságosan magam tűsarkúimat, de egy ilyen puccos helyen ezt nem tehettem meg. Halk, éneknélküli zene szólt, miközben a pincérek fel-alá járkálva szolgálták ki a jót beszélgető vendégeket. Én pedig csak szerencsétlenül, remegő lábakkal ácsorogtam az ajtóban, mígnem egy egyenruhás dolgozó az előírt mosollyal az arcán jött felém.

- Jó estét! – köszönt illedelmesen. – Van foglalása ma estére, vagy vár már önre valaki? – érdeklődött.

- Öhm… Én egy találkozóra jöttem a barátaimmal – mondtam, mert hiába néztem körbe az étteremben, egy ismerős arcot sem láttam.

- Esetleg a nevét megtudhatom?

- Ashlyn Higgins – válaszoltam. Kezdtem azt hinni, hogy félreértettem Louis-t, és rossz időpontban jöttem. A hölgy egy papírlapot vett elő, talán a nevemet kereshette a lapon, én pedig magamban imádkoztam, nehogy megtaláljon, és kezdtem sajnálni, hogy nem egy álnevet adtam meg.

- Áh, már meg is van! – mondta egy pillanat múlva. – A különterem van lefoglalva maguknak. A barátai már megérkeztek. Eric, – szólt át a válla felett – kísérd a hölgyet a rendezvényterembe! – Egy pillanat múlva egy húszas évei elején járó fiú jelent meg, és mosolygott le rám.

- Jó estét! Kövessen, kérem! – indult el az asztalok között, majd a helyiség másik felében kinyitotta előttem az ajtót, és betessékelt. – Érezze jól magát! – mosolygott kedvesen.

- Köszönöm – mondtam halkan, majd gyomorgörccsel léptem be a rendezvényterembe, ahonnan már nagy nevetés szűrődött ki. Idegességemben csak még nehezebben mentem befelé, és kívántam, bárcsak ne engedtem volna Sarah-nak, hogy rám adja ezt a szörnyen kényelmetlen magassarkút. Szinte azonnal észrevettem a többieket, már mindenki ott volt, Őt is beleérve. Szívem kihagyott egy ütemet, majd szapora vágtába kezdett. Meg akartam fordulni, és hazaszaladni, de már késő volt.

- Ash, hát, megjöttél! – kiáltott Louis, aki elsőnek vett észre engem, és elém sietve egy öleléssel üdvözölt.

- Helló, Louis! – sóhajtottam halkan.

- Köszönöm, hogy itt vagy! – suttogta a fülembe, és hallottam hangján, hogy mosolyog. Miután elhúzódott, kezét a hátamra téve vezetett az asztal felé, ahol már mindenki mosolyogva várt, Őt kivéve.

- Mi a fene? – csattant fel hirtelen zavarodott arccal, és felpattant a székéről. – Ti mind tudtatok erről? – mutatott felém dühösen.

- Nyugodj meg, Harry, csak… - kezdte Eleanor, de a Göndörke azonnal a szavába vágott.

- Hazamegyek – jelentette ki, és az ajtó felé indult.

- Hazz, állj! – állította meg Louis útját állva. – Ünneplünk, emlékszel? Ne tedd tönkre! – kérte. Még valamit súgott Harry fülébe, amit nem hallottam, mire a Göndörke sarkon fordult, és kiviharzott egy másik ajtón. Kikerekedett, értetlen szemekkel néztem Louis-ra, hiszen, ha Harry elment, akkor én szinte teljesen feleslegesen jöttem.

- Csak a teraszra ment ki, hogy kiszellőztesse a fejét – mondta nyugalmat sugárzó szemekkel. – Nem tudott rólad, és kicsit hirtelen érte az egész, de összeszedni magát – nyugtatott. Igazából minden reakcióra fel voltam készülve Harrytől, de ez volt az egyetlen, amire nem számítottam. Időt akartam neki hagyni, míg kicsit lecsillapodik, addig is a többiek felé fordultam.

- Ash… - lépett előre Liam. – Mi mindannyian szeretnénk bocsánatot kérni. Nem szerettünk volna megbántani, azt pedig főleg nem akarjuk, hogy haragudj ránk, szóval tartozunk neked egy nagy „Sajnálom”-mal mindannyian.

- Felejtsük el. – Pár napja még el sem hittem, hogy ilyen könnyen meg fogok bocsájtani, és most mégis ott álltam előttük azzal a céllal, hogy tisztázzuk a dolgokat. – Túlreagáltam ezt az egészet, és tudom, hogy nektek sem volt könnyű. Nem lehet, hogy elfelejtjük, amit történt? – ajánlottam.

- Hát, persze! – szólalt meg El elsőnek, és átkarolta a nyakamat. Megkönnyebbülve öleltem őt vissza, majd sorban a többieket.

- Harry, egy idióta, amiért elengedett – súgta Niall a fülembe, mikor rajta volt a sor, én pedig csak egy fájdalmas mosolyt villantottam felé. – Köszönjük, hogy mégis beszélsz vele.

- Nem hagyhatom, hogy munkanélkülivé tegyen titeket – löktem meg játékosan a vállát, mire halkan felkuncogott. – Mi van veled, Niall? – kérdeztem kedvesen.

- Megvagyok – mondta kissé elkomorult arccal. – És Ő hogy van?

- Jól. Jól lesz, csak kell még neki egy kis idő – biztattam. Megszakadt a szívem, ahogy Niall és Sarah szakítására gondoltam. Mindketten rendben voltak, legalábbis annak látszódtak, de tudtam, hogy belül ők is össze vannak törve, hiszen szerették egymást. – Azt hiszem, ideje lenne, hogy beszéljek vele. Már így is elég időt kapott – sóhajtottam.

- Sok szerencsét! – mosolyodott el Niall. – Ne hagyd, hogy munkanélkülivé tegyen minket! – kacsintott, én pedig a terasz felé indultam.

- Ash, várj! – szólt utánam Perrie. – Mi már rendeltünk, mielőtt jöttél volna? Te nem rendelsz magadnak valamit?

- Csak mondd meg a pincérnek, hogy egy mentes vizet kérek és a huszonegyest – válaszoltam, hiszen legkevésbé sem érdekelt, hogy mit fogok vacsorázni, nekem különben is nehéz volt olyat főzni, amit ne ennék meg, és sokkal jobban izgatott akkor, hogy szembe kell néznem a fiúval, aki pár hete kidobott. A fiúval, akit még mindig túlságosan szeretek.

Halkan csuktam be magam után a terasz ajtaját, mire minden bentről kiszűrődő zaj teljesen elhalkult, és hirtelen nyomasztó csend vett körül. Harry a terasz másik végében, a korlátnak dőlve meredt ki a sötét éjszakába. Cipőm megtörve a csendet kopogott végig a parkettán, míg mellé nem értem. Hasonlóan csak bámultam magam elé, mint Harry, de gondolataim fejemben versengtek, miközben azt sem tudtam, mit mondhatnék, hogy foghatnék hozzá mondandómnak.

- Sajnálom, hogy az előbb úgy kiakadtam. – Meglepetésemre ő szólalt meg először, ezzel megtörve a közénk ülő csendet.

- Semmi gond – válaszoltam azonnal. Szemem végigfuttattam gyönyörű arcát, és tökéletes testén, amit most egy fehér póló és szűk, sötét farmer borított.

- Nem, most komolyan – fordította felém az arcát. Gyönyörű szemei fogva tartották az enyémet. – Nem kellett volna így reagálnom, de egyszerűen csak nem számítottam rád.

- A srácoknak el kellett volna mondaniuk, hogy én is jövök – értettem vele egyet, majd újból csend vett körül minket. – Tulajdonképpen mit is ünneplünk ma este? – kérdeztem egy lágy mosolyt villantva felé.

- Öhm… Louis szervezte a vacsorát, mert egy hónap múlva jelenik meg az új klipünk, vagy valami ilyesmi – vonta meg a vállát.

- Nem is tudtam, hogy szoktátok ünnepelni az ilyen dolgokat – ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Eddig még én sem – válaszolta. – Azt hiszem, valakik nagyon jól kitervelték, hogy mi ketten találkozzunk ma este.

- De lebuktak – próbáltam viccelni, mire Harry halkan felkuncogott. Halk nevetésében valami mégsem volt a régi, mert mosolya már szeméig nem ért el. Harry pont olyan volt, mint két héttel ezelőtt, mikor utoljára láttam, de gyönyörű smaragd szemeiben már nem ismertem fel azt a régi csillogást.

- Gyönyörű vagy ma este – mondta halkan, tekintetét mélyen az enyémbe süllyesztve. Éreztem, ahogy kezdek elvörösödni, így elkaptam a tekintetem, és visszafordultam újra a sötétséget bámulva. – Te elpirultál? – hallottam a hangján, hogy jót mulat rajtam. – Régebben sosem zavart, ha bókoltam.

- Kérlek, Harry, ne! – emeltem fel a kezem, ezzel megállítva őt. – Az már régen volt… - tettem hozzá talán csak magamnak.

- Oké, rendben – sóhajtott halkan. – Szóval mi van veled mostanában? – kérdezte, én pedig tudtam, hogy a betegségemre céloz.

- Jól vagyok. Holnap lesz az utolsó kemoterápiám, aztán már csak az eredményekre kell várni.

- És tényleg igaz, hogy egy könyvesboltban dolgozol? – kérdezte, mire egy aprót bólintottam, mert láttam a szemem sarkából, hogy tekintete az arcomra szegeződik. – Egy könyvesbolt? Most tényleg?

- Igen, tényleg! – csattantam fel rá nézve. – Mi ezzel a baj?

- Semmi csak… - tartotta maga elé kezeit védekezőn. – Csak nem igazán tudlak elképzelni könyveket pakolgatva. De legalább élvezed, amit csinálsz?

- Uh… Igen… Vagyis nem tudom – vallottam be. – Nem ez életem állása, de egyelőre nem találtam jobbat.

- Miért nem mentél vissza zenélni? Paul biztosan segített volna – mondta.

- Pont ez az! Nem akarom, hogy segítsen. Egyedül akarok megállni a lábamon, még akkor is, ha egyelőre egy kis könyvesboltban kell dolgoznom – válaszoltam magabiztosan. – Ezért is költözök el otthonról.

- Elköltözöl? – kerekedtek el Harry szemei.

- Igen – bólintottam egy nagyot. – Nem akarok többé apáék nyakán élni, komolyan gondolom ezt az önállósodást.

- És mégis hova költöznél? – kérdezősködött, de szemében egy kis elismerést véltem felfedezni. 

- Egyelőre még nem tudom, de már megnéztem pár kibérelhető lakást.

- És Adam?

- Nem a világ végére fogok elköltözni – mosolyodtam el. – Pont ugyanannyit fogok vele találkozni, mint eddig – mondtam, Harry pedig egy aprót bólintott, és elfordította tőlem a fejét. – Mesélte, hogy egyik nap meglátogattad az oviban – mondtam pár perc csend után.

- Igen, találkoztam vele. Remélem, nincs ellenvetésed. Nagyon megszerettem ezt a kissrácot, a nővérét pedig már elvesztettem, nem akarom őt is – halkult el a hangja fájdalmasan. A gyomrom összerándult szavai hallatán, és kedvem lett volna elfutni jó messzire.

- Pe-persze – dadogtam. – Ezt nem tilthatom meg, ő is nagyon imád téged.

- És te? Mi van veled? – Szemeim kikerekedtek, hiszen álmomban sem gondoltam, hogy feltesz majd egy ilyen kérdést. – Azt hittem, hogy soha többé nem akarsz velem találkozni, most pedig itt vagy – fürkészte arcomat kitartóan.

- Nem fogok hazudni neked – mondtam halkan. – Louis könyörgött, hogy jöjjek el, és beszéljek veled.

- Hát, persze! – csattant fel keserűen, szemei pedig csalódottságban úsztak. – A bandáról van szó? Téged küldtek, hogy ne lépjek ki, igaz? – húzta fel a szemöldökét. Egy aprót bólintottam, mire sóhajtva megcsóválta a fejét.

- Harry, kérlek, ne csinálj hülyeséget! – kezdtem. – Teljes esztelenség még a gondolat is, hogy otthagyod a bandát! Gondolj a rajongóidra! Hány lány érezné becsapva magát, ha tényleg megvalósítanád ezt az őrült tervet. Vagy, ha ez nem elég, akkor ott vannak a fiúk is! Velük mi lesz, ha vége a bandának, mert ha kilépsz, az már nem lesz ugyanaz. Ők olyanok neked, mintha csak a testvéreid lennének. Nem teheted tönkre a szeretteid életét. Különben is, a szerződésetek még évekre szól. Tudod te, mennyi gondot okoznál ezzel a hülye húzásoddal? – néztem rá a lehető legszigorúbban, de ő csak unottan meredt rám.

- Mondj valami újat – kért érzelemmentesen. – Ezekkel a többiek már mind próbálkoztak, de én már döntöttem.

- Önző vagy, Harry Styles! – mutattam rá dühösen. – Nem gondolsz magadon kívül senki másra! De hát, így a legegyszerűbb nem! Te egyszerűen aláírod a papírt, a többiek meg csak szenvedjenek azzal, hogy kifizessék azt a hatalmas összeget, ami a szerződés felbontásával fog járni! A fiúk pedig keressenek valami új szakmát, ugye? – Szemében láttam egy pillanatra a bizonytalanságot, hiszen Harrynek volt szíve, amire én tudtam egyelőre a legjobban hatni, de nem múlt el sok idő, és arca újra megkeményedett. – Hogy lehetsz ennyire szívtelen? – szűrtem fogaim között. Képtelen voltam elfogadni a vereséget.

- Én már meghoztam ezt a döntést. Hiába próbálkozol, nem fog sikerülni. Igazából nem is értem, hogy miért jöttél ide, vagy hogy a srácok miért hitték, hogy pont te leszel az, akire hallgatni fogok – mondta gúnyosan.

- Miért mondod ezt? – kérdeztem elhaló hanggal, értetlenül, összeráncolt szemöldökkel.

- Hazudtál nekem – hajolt közel hozzám, hogy arcunk már csak pár centire volt egymástól. Meleg lehelete csiklandozta a bőrömet, mire gerincemen már rég nem érzett, jóleső borzongás futott végig. Már közelsége is ilyen hatást váltott ki belőlem, de most nem engedhettem érzelmeimnek, sokkal fontosabb küldetésem volt.

- Miről beszélsz? – kérdeztem, de hangom kissé megremegett.

- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy idővel jobb lesz? Hogy legyek türelmes, mert egyszer eljön az idő, mikor már nem fog úgy fájni a hiányod, emlékszel? – kérdezte összeszűkült szemekkel, én pedig bólintottam. – Az egy hazugság volt. Egy hatalmas hazugság. Minden perc, amit nélküled töltök, egyre rosszabb és elviselhetetlenebb. Én eddig türelmes voltam. Vártam, hogy jobb legyen, de kezdek beleőrülni a hiányodba. Gyűlölöm, hogy nem lehetek veled, és nem érhetek hozzád úgy, mint régen. Gyűlölöm még a gondolatot is, hogy nem csókolhatlak, pedig alig bírom ki ebben a pillanatban is, hogy ne érezzem édes ajkaidat az enyémeken.

- Harry, kérlek… - suttogtam könnyes szemekkel, és újra hálát adtam Sarah-nak a vízálló sminkért.

- Gyűlölöm magam, mikor miattam sírsz – mondta már sokkal lágyabban, és letörölt egy kósza könnycseppet arcomról. – Igazából gyűlölök mindent, ami veled kapcsolatos, mert csak eszembe juttatják, hogy mennyire hiányzol az életemből, és hogy mekkora egy barom voltam, hogy aznap reggel hagytalak kisétálni azon az ajtón. De téged nem – rázta meg a fejét, miközben ellágyulva nézett a szemembe. – Itt állsz, és úgy tűnik, semmi bajod, mikor én egy teljes roncs vagyok nélküled, és nem értem, de téged sosem tudnálak gyűlölni. Épp ellenkezőleg. Szeretlek, Ash. Olyan rohadtul szeretlek, hogy bármit megtennék, hogy visszaszerezzelek, csak mondd, hogy mi lenne az. Csak mondj valamit, kérlek – könyörgött szemeivel is.

- Nem lehet, Harry… - motyogtam könnyeimmel küszködve. – Mi már sosem leszünk együtt, bármit is teszel… - Hangom halk, és megtört volt, de tekintetem határozottan fúrtam Harryébe, aki hosszasan nézett engem lágy szemekkel, majd arckifejezése megkeményedett. Megfeszített állkapoccsal húzódott el tőlem, majd haragot sugárzó tekintettel viharzott el, és hagyott magamra a teraszon.

Tudtam, hogy túl kell ezen is esnünk, mert Harry hiába áltatta magát, számunkra többé már nem volt remény. Letöröltem könnyeimet, és pár percig álltam a sötétben, majd miután összeszedtem magam, visszaindultam a többiekhez, hiszen valószínűleg már hozták is a vacsorát, habár jelen pillanatban egy falat sem ment volna le a torkomon.

Igazam is volt, mert mikor beléptem a terembe, a többiek már mind az asztalnál ültek, két pincér pedig szorgosan dolgozott azon, hogy a legjobb kiszolgálást nyújtsák nekünk az este. Mély levegőt vettem, és az asztalunk felé igyekeztem. Egy cseppet sem voltam meglepve, mikor az egyetlen üres helyet Harryvel szemben pillantottam meg, de azért gyorsan helyet foglaltam. A Göndörke minden mozdulatomat csendesen, mégis haragot sugárzó szemekkel figyelte. Halkan sóhajtottam, majd megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni a mellettem ülő Perrie-vel. Hosszasan csacsogott nekem az esküvői előkészületekről, és én is próbáltam megosztani vele tapasztalataimat, hiszen az elmúlt hetekben nekem is nagy rész kijutott Dorota esküvőjének szervezéséből. Mégsem tudtam teljesen elfeledkezni Harryről, aki Louis-val beszélgetett velem szemben, mégis alig vette le rólam a tekintetét.

Nem kellett sokat várni, míg meg is kaptuk a vacsoránkat. Kezdtem éhes lenni, és kíváncsian nézem a tányéromra, de azonnal el is ment a kedvem, mikor megláttam a nagy adag erősen fűszerezett húst. Az étellel igazából nem is lett volna bajom, mert elég ínycsiklandóan nézett ki, és még az adag is elég tűrhetően festett, de a betegségem miatt diétára lettem fogva, és nem igazán ehettem semmilyen túlzottan fűszereset, a vörös húsokról nem is beszélve. Nagyot sóhajtva láttam neki a köretnek, és máris tudtam, hogy ma este biztosan nem fogok jóllakni.

- Ezt te rendelted? – kérdezte Harry összeráncolt szemöldökkel. – Ha jól tudom, Dr. Jackson kivette az étrendedből az ilyen ételeket, nem?

- Jól tudod, de gyorsan kellett választanom – vontam meg a vállam, miközben beleittam a vizembe. Harry csak rosszallóan megcsóválta a fejét, majd egy egyszerű mozdulattal kicserélte a tányérunkat, így egy adag ínycsiklandozó csirke került elém. – Ne! Harry, erre semmi szükség! – tiltakoztam illedelemből.

- Ash, nem fogom végignézni, ahogy egész este éhes vagy. Arra meg főleg nem vagyok kíváncsi, hogy rosszul leszel – nézett rám ellentmondást nem tűrően.

- Köszönöm – mosolyodtam el lágyan, de gesztusomat Harry nem viszonozta, csak szótlanul beleivott az almalevébe. Én egy halkat sóhajtva enni kezdtem, de azt legalább örömmel nyugtáztam magamban, hogy Harry poharában nem alkohol volt, ami arra engedett következtetni, hogy szerencsére felhagyott az ivással.

Én elég csendes voltam egész idő alatt, a lányokkal váltottam csak pár szót. A fejemben újra, és újra lejátszódott a kis jelenet Harryvel, mikor kiöntötte nekem a szívét. Az enyém abban a pillanatban újra darabokra tört, csak arra vártam, hogy végre az ágyamban álomba sírhassam magam, és mindezt a semmiért. Kudarcot vallottam, mert képtelen voltam Harryt meggyőzni arról, hogy maradjon a bandában.

Már lassan mindenki befejezte az evést, mikor Harry egy gyors bocsánatkérés közepette a mosdóba indult, és ekkor minden szem rám szegeződött.

- Na, hogy ment? Rá tudtad venni? – kérdezte Louis izgatottan.

- Sajnálom – ráztam meg a fejem lemondón. Abban a pillanatban pedig részese lehettem annak, ahogy mindenkiből eltűnik a remény. Eleanor könnyes szemmel meredt maga elé, míg a fiúk összetörten roskadtak a székükbe. Egy álmuk dőlt romba. Képtelen voltam őket tovább nézni.

- Beszélek vele most! Megpróbálom újra! – álltam fel, és határozottan igyekeztem a mosdók irányába. Egyszerűen benyitottam a férfimosdó ajtaján, hiszen csak mi voltunk a különteremben, így Harryn kívül mással nem találkozhattam össze odabent.

- Ash! Mi keresel te itt? – kérdezte meglepetten, és tükörből bámult rám, miközben kezet mosott.

- Beszélnünk kell! – jelentettem ki.

- Ha megint a bandás dologról van szó, akkor erre teljesen felesleges időt pocsékolni, mert meghoztam a döntést – mondta, és megtörölte a kezét.

- Legalább azt mondd el, hogy miért csinálod? Mindig is ez volt az álmod, akkor most miért adnád fel? – szegeztem neki kérdéseimet.

- Mert elgondolkoztam. Elgondolkoztam, és rájöttem, hogy ez az egész nem éri meg. Túl sok áldozatot követel. Igazad van, ez volt életem álma, de tudod, néha nem arra vágyunk, ami igazán jó nekünk. – Szinte el sem hittem szavait. Mindig is Harry volt az, aki az öt srác közül a legjobban viselte a hírességet, és látszott rajta, hogy elvezi, amit csinál. Képtelen voltam felfogni, amit mondott. – Az éneklés és a hírnév túl sok lemondással jár, és nekem nem kell, ha ez azt jelenti, hogy elveszítek mindent, ami számomra fontos.

- Mégis mit veszítettél el emiatt? – kérdeztem értetlenül.

- Téged – válaszolta halkan.

- Harry, te is tudod… - kezdtem, de azonnal félbeszakított.

- Képes vagyok ezt az áldozatot meghozni, és újra együtt lehetünk. Ha ennek vége, már semmi nem fog köztünk állni, ígérem – mondta eltökélten, és kezei közé vette az arcomat.

- Te teljesen megőrültél? – csattantam fel, hiszen szavai teljesen értelmetlenek voltak a számomra.

- Talán – vonta meg a vállat. – De meg akarom mutatni, hogy képes vagyok mindezt az feláldozni érted. Értünk.

- Harry, itt nem erről van szó! – húzódtam el. – Bármit teszel, mi menthetetlenek vagyunk! Én már többé képtelen vagyok bízni benned! Harry, te megcsaltál engem! – fakadtam ki.

- Megcsaltalak? – húzta fel a szemöldökét. – Kicsit durva szó arra, amit történt, nem gondolod? Különben sem én szerveztem így ezt a turnét!

- Turné? – kerekedtek el a szemeim. Hirtelen szédülni kezdtem, és többé már nem értettem semmit.

- Nagy lehetőség, tudom jól, de ha kell, lemondok róla – fogta meg a kezem, és közelebb húzott magához. Én pedig csak tehetetlenül, elsápadva álltam előtte. - Különben is, már gyűlölöm az egészet, mert csak arra emlékeztet, hogy ez volt az oka annak, hogy elhagytál. Nézd, Sarah-val és Niall-lel is ugyanez történt, de én hiszem, hogy mi mások vagyunk, és tudom, hogy túl tudunk ezen jutni, csak hagyd, hogy helyrehozzam. Mit szólsz? Kérlek, mondj valamit! – kérte könyörgő, reményteli szemekkel.

- Harry… - találtam meg végre a hangomat. – Nézd, nekem most mennem kell, de azt hiszem, már mindent értek! - húztam ki kezem ujjai közül. – Elintézek valamit, de még találkozunk, csak addig ne csinálj semmi hülyeséget, kérlek! – szóltam vissza az ajtóból, majd kiviharoztam a kis helyiségből. A rendezvényteremben nem álltam meg a srácok értetlen és kíváncsi tekintetét látva sem, és hiába szóltak utánam, zaklatottan, minden szó nélkül kisiettem az étteremből. Épphogy becsuktam a kocsi ajtaját, telefonom már a fülemnél volt, Sarah-t tárcsázva.

- Helló! Na, hogy ment? – vette fel pár csörgés után.

- Istenem, Sarah! – szóltam feldúltan.

- Mit történt, Ash? – kérdezte aggódva.

- Ó, bárcsak tudnám! – sóhajtottam, miközben ledobtam lábaimról magassarkúimat. – Beszélnünk kell! Szükségem van a segítségedre! – mondta kétségbeesetten.

- Ez képtelenség – ráztam meg a fejem azonnal. – Ismerem Harryt, és tudom, mennyire imádja, amit csinál. Sosem hagyná abba. Nem tudsz becsapni, Louis, ezzel nem fogsz rávenni, hogy találkozzak vele. Sőt, nincs semmi, amivel meg tudnál győzni, hogy a közelébe menjek.

- Bárcsak erről lenne szó, és csak hazudnék! – mondta Louis nagyot sóhajtva. – De tényleg ezt tervezi. Ki akar lépni.

- Mégis miért tenne ilyet? – ültem vissza a helyemre. Louis túl komolynak hangozott, semmi átverést vagy viccet nem éreztem hangjában.

- Nem tudom. Bekattant neki valami – vonta meg a vállát. – De nem is érdekel. Tudom, hogy nem lesz a banda örökké együtt, de ilyen hamar nem lehet vége az egésznek.

- Nem értem, hogy nekem ehhez mi közöm van – vallottam be.

- Ránk nem hallgat többé. A fejébe vette ezt az őrültséget, és képtelenek vagyunk lebeszélni őt róla. Te vagy az egyetlen reményünk – nézett rám kétségbeesetten.

- Még mindig nem értem, hogy jövök én itt a képbe. Semmi közöm sincs már Harryhez – emlékeztettem. - Miért hallgatna pont rám, ha rátok sem hallgatott? Semmit sem számítok már neki.

- De még mennyire, hogy számítasz neki! Nem te voltál vele az elmúlt egy hétben. Össze van törve. Kezd teljesen belebolondulni, hogy nem vagy vele.

- Na, persze! – nevettem fel keserűen. – Az ő döntése volt, szóval nekem ne próbáld meg bemagyarázni, hogy Harry mennyire szenved, mert egy szavadat sem hiszem el.

- Pedig nem hazudok – győzködött. – Teljesen magába fordult. Inni kezdett. Volt, hogy már délben nem volt magánál.

- Ezzel kapcsolatban beszéltem vele – vágtam közbe. – Próbáltam megállítani, de nem hallgatott rám akkor sem. Most miért tenné?

- Mert hiányzol neki. Hát, nem érted, Ash? Majd belepusztul, hogy nem vagy mellette. Nem bírtam nézni, ahogy szenved, azért átköltöztettem hozzánk, míg kicsit össze nem szedi magát. Rávettem, hogy végre fürödjön meg, és nem adtam neki több alkoholt, de mostanra nem tudom, hogy jól tettem-e. Egész nap nem csinál semmit. Többé már nem foglalja le, ami régen örömet okozott neki. Csak néz ki a fejéből, szerintem azt sem tudja igazán, hogy nem otthon van. De még éjszaka sincs nyugta. Egyik éjjel elmentem az ajtaja előtt. Azt hittem, hogy beszél valakivel, de csak a te nevedet motyogta álmában. Ez már nem normális, Ash! Félek, hogy ebbe tényleg belebolondul.

- Nem tudok ezzel mit kezdeni. Sajnálom, Louis – mondtam remegő hanggal. Egyszerűen nem értettem, Harry miért tesz ezt magával. Ő volt az, aki megcsalt engem. Nekem kellene összeomlanom, ő pedig boldogan élhetné az életét azzal a lotyóval.

- Kérlek, Ash! Tedd meg ezt érte, csak beszélj vele! Tényleg őrülten szenved, hiszen szeret téged! – könyörgött Louis.

- Őrülten szenved? – emeltem fel a hangom hitetlenül. – Ezt ne! Csak azt ne merd nekem mondani, hogy szenved! És akkor szerinted velem mi van? Nekem nincsenek érzéseim?

- Én nem ezt mondtam, Ash… - szólt halkan Louis.

- Nem, Louis! Neked fogalmad sincs róla, hogy mit éltem át! Szerinted nekem nem fáj ez az egész? Hetekig sírva aludtam el, és úgy éreztem, hogy soha többé nem leszek már ugyanolyan! Láttam a szeretteim szemében az aggodalmat, mert attól féltek, hogy beleőrülök ebbe az egészbe! Mostanra vége elértem, hogy őszintén tudjak mosolyogni! Nem akarok róla megint hallani, nem akarom elölről kezdeni, amit eddig felépítettem! Különben is, ő volt az, aki becsapott!

- Hát, te sem sokat tettél azért, hogy ne ez történjen… - morogta Louis az orra alatt.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! – esett le az állam.

- Én csak azt mondom, hogy te sem sokat harcoltál a kapcsolatotokért – mondta, amit gondolt. – Azt hittem, ennél ti jobban szerettétek egymást.

- Szerettem Harryt minden egyes porcikámmal, és még mindig szeretem! – fakadtam ki, és nem is érdekelt, hogy felhívom magamra a figyelmet, de amúgy sem voltak már sokan a kávézóban, és nem hagyhattam szó nélkül Louis gondolatait. Nem értettem őt, hiszen nagyon jól tudta, hogy Harry mit tett velem, hogy megcsalt. Ennél undorítóbb dolgot egy férfi nem tehet, és még ezek után azt merte mondani, hogy én is hibás voltam. – Szerinted mégis mit kellett volna tennem ezek után? Hagynom kellett volna, hogy hülyének nézzen, és sajnálatból lehazudja nekem még a csillagokat is?

- Nyugodj mag, Ash – mondta halkan. – Ne veszekedjünk! – zárta le a témát. – Nem értem a döntésed, de elfogadom, csak annyit nem tudok felfogni, hogy velünk miért kellett megszakítanod a kapcsolatot. Barátok voltunk, és mindenkinek hiányzol, a lányoknak meg főleg – mondta lágyan.

- Mégis mindenki átvert! Nagyon jól tudtátok, hogy Harry mit tervez, és mégsem mondtatok semmit. El tudod képzelni, mekkora megaláztatás még csak visszagondolnom is erre az egész színjátékra? Azt hittem, hogy barátként bízhatok bennetek, de mind becsaptatok! – jött ki belőlem minden, eddig elfojtott gondolat.

- Mi nem vertünk át téged! – vágott közbe Louis kissé dühösen. – Szerinted mit kellett volna tennünk ebben a helyzetben? Harry a legjobb barátom, megkért, hogy ne mondjunk el neked semmit, mert ő akarta veled megbeszélni. Ha elmondtuk volna neked, akkor azzal őt árultuk volna el.

- És végig tudtátok volna nézni, ahogy engem becsap még hetekig, vagy talán hónapokig? – vontam kérdőre.

- Itt nem erről volt szó! Nekünk sem volt könnyű, hiszen nem volt helyes döntés ebben a szerencsétlen helyzetben.

- Ez akkor sem kifogás! A lányok a szemembe hazudtak, mikor megtudtam az egészről. Hitegettek, hogy minden rendben lesz. A legjobb barátnőm képes volt így átverni!

- Sarah? – húzta fel a szemöldökét Louis. – Ő akkor még nem is tudott semmiről.

- De… - tátottam el a szám, és képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni. Azonnal bűntudat szivárgott az agyamba.

- Azóta már Niall-lel is szakítottak. Nem tudtad? – csodálkozott el.

- Nem – ráztam meg a fejem hevesen. – Mégis hogy? És mikor? – kérdeztem értetlenül.

- Nem tudok részleteket. A te barátnőd – vonta meg a vállát Louis.

- Rendben – fújtam ki a levegőt, mert értettem a szemrehányást hangjában. – Végeztünk? Szeretnél még valamit, vagy mehetek? Késő van, és ott szeretnék lenni, mikor Adam aludni megy.

- Már csak egy perc – kérte Lou. – Visszatérve az eredeti témára, amiért megkerestelek. Belátom, hogy Harry hibázott, és megértem a döntésed. Mégis arra kérlek, hogy beszélj vele. Nem miatta, ő majd túlteszi magát rajtad, legalábbis nagyon remélem – tette hozzá gondterhelt arccal -, de most tényleg komolyan gondolja, hogy kilép a bandából. Nem miatta, hanem miattunk és a több millió rajongóért, akiknek összetörne a szíve, ha vége lenne, csak miattuk tedd meg.

- Nem tudom, Louis – ráztam meg a fejem. – Félek, hogy nekem ez túl sok lenne. Én lezártam már magamban a kapcsolatunkat, és talán egyikünknek sem tenne jót, ha felforgatnánk a múltat.

- Elfogadom a döntésed, ha valóban ez az utolsó szavad, de arra kérlek, hogy gondold még ezt át – kérte Louis higgadtan. – Holnap este lesz egy vacsora hétkor – kezdte, mire azonnal az orromat ráncoltam. – Legalább eszel egy jót – próbált rám hatni.

- Hol?

- The Gilbert Scott – válaszolta.

- Voltam már azon a helyen egyszer – fintorodtam el. – Az árak a csillagokban, az adag pedig akkora, hogy nagyítóval kell keresni a tányéron.

- De jól főznek – állt ki az étterem mellett Louis.

- Ez igaz, de ha nem lakok jól? – tártam szét kezeimet. Semmi kedvem nem lett volna kiöltözni valami kényelmetlen ruhába és magassarkúba, és az álbarátaimmal jópofizni, de igazából ellenkezésem legnagyobb oka Harry volt.

- Úgy sem neked kell fizetned, tőlem aztán rendelhetsz mindenből dupla adagot, vagy meghívlak utána egy pizzára, de gyere el! – győzködött. – Csak gondold át! – kérlelt kemény arcom láttán.

- Átgondolom, de nem ígérek semmit! – mondtam, és felálltam az asztaltól, mire Louis is követte a példámat, és az üres bögrék közé dobott pár bankjegyet.

- Köszönöm – mosolyodott el halványan. – Sajnálok mindent, ami történt, és tudd, hogy mindannyióknak hiányzol. Ha Harryvel nem is akarsz beszélni, legalább mi próbáljuk meg tisztázni a dolgot holnap, mert tényleg nem akartunk neked ártani – mondta lágyan, és egy gyengéd ölelésbe vont. Először meglepődve nem válaszoltam közeledésére, majd karjaimat, és is mellkasa köré fontam.

- Tudom nagyon jól – sóhajtottam egy aprót. Jól esett Louis ölelése és kedvessége, képtelen voltam ezek után haragudni rá, és őszintén hiányzott már nekem ez a túlkoros bohóc, meg persze a többiek is. - Köszönöm a teát – mosolyodtam el, miközben a kijárat felé igyekeztünk.

- Akkor legalább gondold át az ajánlatot! – kérte újból, miközben én beültem a kocsimba.

- Rendben, átgondolom – bólintottam egy aprót. – Viszlát, Louis! – csaptam be az ajtót, és beindítottam a motort.

- Akkor holnap találkozunk! – hallottam még a hangját, de mire elképedve válaszolni tudtam volna, Louis már az út túloldalán járt, én pedig fejcsóválva, de mégis mosollyal az arcomon hajtottam ki a parkolóból.

A mai estét nyugalmasan, az ágyamban tévézve terveztem eltölteni egy nagy doboz fagyit kanalazgatva. Mégis egy órával azután, hogy Louis-val elbúcsúztunk, én pedig elaltattam Adamet, már ott álltam a hűvös utcán, egy ismerős emeletes ház megkopott ajtaja előtt. Kissé idegesen, kezemet tördelve toporogtam a lépcső alján, ami bejárathoz vezetett. Megtettem azt a pár lépést, majd kissé bizonytalanul nyomtam meg a kapucsengőt, és vártam.

- Igen? – szólalt meg egy pár csengetés után barátnőm ismerős hangja.

- Szia, Sarah! Ashlyn vagyok – mondtam, de szinte be sem tudtam fejezni két rövid mondatomat, és máris megszakították a vonalat. Valahogy sejtettem, hogy így fog rám reagálni, így nem is lepődtem meg nagyon, hogy csak így lecsapta a kaputelefont. Nagyon jól tudtam, hogy én hibáztam, hiszen meg kellett volna hallgatnom őt, ahelyett, hogy egyszerűen elutasítom a közeledését, mikor ő semmiben sem volt hibás. Az egészről nem is tudott semmit, én pedig egyszerűen megvádoltam olyannal, amiről nem is tudott, és félrelöktem egy hosszú barátságot. Tudtam, hogy most nekem kell tennem, hogy mentsem a még menthetőt, így azonnal újra csengettem.

- Mit akarsz? – szólalt meg végül Sarah nyersen, mikor már kezdtem volna feladni a várakozást.

- Bocsánatot kérni – válaszoltam magabiztosan.

- Túl késő, már nem érdekel – vágta hozzám érzelemmentesen.

- Kérlek, Sarah! Meg szeretném magyarázni.

- Késő van. Ilyenkor már szemtelenség becsengetni másokhoz.

- Ezelőtt sosem zavart, még ha hajnalban jöttem is, hiszen legjobb barátnők vagyunk - emlékeztettem.

- Csak voltunk legjobb barátnők – mondta unottan.

- Kérlek, Sarah, ne mondd ezt! – kezdtem kétségbe esni.

- Erre én nem érek rá – vágott szavamba, még mielőtt bármit is mondhattam volna.

- Várj, ne menj el! – kiáltottam. – Csak hallgass végig! – kérleltem.

- Én is csupán ennyit akartam tőled, mikor olyan egyszerűen lepattintottál! – mondta dühösen. – Egy hétig próbáltalak elérni, de mindig csak elutasítást kaptam a részedről, mikor azt sem tudtam, hogy mit tettem ellened. De többé már nem is érdekel, csak hagyj békén!

- Tudom, és ezt akarom jóvátenni, csak hagyd, hogy megmagyarázzam. Két percet kérek! – könyörögtem.

- Te egy másodpercet sem adtál nekem – emlékeztetett durván.

- Sajnálom, ha visszacsinálhatnám, megtenném. De olyan régóta vagyunk barátok, ilyen könnyen nem tehetjük tönkre. Olyan vagy nekem, mint a testvérem… - csuklott el a hangom.

- Egy percet kapsz – sóhajtott fel Sarah megadva magát. - Egy másodperccel sem többet!

- Köszönöm! – lelkesültem azonnal. – Nem fogod megbánni, mert tényleg meg tudom magyarázni.

- Ötvennégy másodperc – közölte monoton hangom, mire azonnal észbe kaptam.

- Szóval... - kezdtem nagy levegőt véve. - Igazából akkor kezdődött az egész, mikor a lányokkal utoljára Harrynél voltunk, mikor megtudtam, hogy megcsalt. – Nehéz volt kimondanom az Ő nevét és erről beszélnem, de akkor csak egy cél rebegett a szemem előtt: hogy visszaszerezzem a nővéremet. – Pár nappal azután beszéltünk Harryvel, és kiderült, hogy minden igaz, amit az a lotyó mondott, és akkor megtudtam, hogy mindenki tudott a kapcsolatukról rajtam kívül – hadartam a rövid időt legjobban kihasználva. - Dühös voltam, és szörnyen csalódott, mert úgy éreztem, hogy mindenki elárult, és képtelen voltam bárkivel is beszélni. Ma viszont Louis meglátogatott, és elmondta, hogy te nem is tudtál az egészről. Pedig én tényleg azt hittem, hogy Niall biztosan elárulta neked is.

- De tévedtél – szólt közbe.

- Most már rájöttem. Tudom, rossz kifogás, de kezdtem beleőrülni abba, hogy Harry megcsalt, és azt hittem, hogy minden barátom elárult. Teljesen befordultam akkoriban, de ha semmissé tehetném az egészet, akkor tényleg megtenném. Nagyon-nagyon sajnálom azt, ahogy veled viselkedtem, és nem akarlak elveszíteni. Harry elment, a barátaimat én utasítottam el, a családomon kívül már senkim sincsen – mondtam, és csak ekkor vettem észre könnyeimet, mik végigfolytak az arcomon. – Tudom, hogy elcsesztem, de nem akarlak elveszíteni – szipogtam könnyeimet törölgetve.

- Nyitom az ajtót – sóhajtott egyet Sarah pár pillanat csend után, majd meg is szakította a vonalat. Hallottam, hogy egy halk zúgással nyitódik a zárt, így könnyen benyomtam az ajtót, és felsiettem a lépcsőkön. Megálltam az ismerős, második emeleti lakás előtt, majd már emeltem is a kezem, hogy bekopogjak, de nyílott az ajtó, én pedig szembe találtam magam Sarah-val.

- Helló, Idegen! – köszönt kissé nyers hangnemben, de ezzel szemben szemei gyengédséget sugároztak. Nekem viszont túl sok volt már a szavakból, és képtelen voltam egy értelmes mondatot is kinyögni, így egyszerűen csak barátnőm nyakába ugrottam, aki egy pillanatig sem habozott, és viszonozta ölelésemet.

- Annyira sajnálom – suttogtam, miközben egy halvány mosoly húzódott ajkaimra.

- Menjünk be a szobámba, mert a nővéremnek holnap valami fontos vizsgája lesz, és aludni akar – mondta, miután hosszú percek múlva elhúzódott. Egy aprót bólintottam, és követtem őt. Sarah-nak nagyon apró szobája volt, mégis néha irigyeltem az én hatalmas lakosztályom mellett. Annyira otthonos és családias volt, és a hangulat miatt mindig is szerettem itt tölteni a tanítás utáni délutánokat Sarah-val.

Barátnőm letelepedett az ágy egyik felé, míg én a másikon helyezkedtem el. Egy darabig csak csendesen bámultuk egymást, majd én szólaltam meg először.

- Én tényleg nagyon-nagyon…

- Ne! – állított le azonnal. – Ha még egyszer bocsánatot kérsz, esküszöm, hogy kidoblak a másodikról! – fenyegetett.

- Rendben – mosolyodtam el szélesen. – Csak annyit szeretnék még, hogy tudom, hogy egy hülye voltam, de úgy éreztem, hogy az egész világ összefogott ellenem, és nem gondolkoztam tisztán. Mindenkit eltaszítottam magamtól, de olyan egyszerű volt rátok haragudni. Sokkal könnyebb volt ezzel a foglalkozni, mint a ténnyel, hogy Harry megcsalt azzal a lotyóval, és többé már nem kellek neki – vallottam be szégyenkezve. – De már tudom, hogy hibáztam, amiért csak így eldobtam a barátságunkat. Még ezerszer bocsánatot kérnék tőled, de elég magasnak tűnik ez a két emelet, és féltem a hátsóm épségét.

- Jaj, te őrült nőszemély! – ölelt magához. – Tudod te, min mentem keresztül? Nem vetted a fel a telefont, hazaköltöztél, nem engedtél be hozzátok. Aggódtam érted, és nem is értettem, hogy miért nem engedsz közel magadhoz. - Örültem, hogy Sarah nem kezdte el szidni Harryt, mert azt hiszem, egyelőre még képtelen voltam erről mélyebben beszélni. 

- Egy szörnyű félreértés volt az egész – húzódtam el, de kezeink nem engedtél el egymást.

- Akkor is meg kellett volna hallgatnod, mielőtt csak úgy elutasítasz.

- Tudom, hogy igazad van, saj… - Ebben a pillanatban kezét a számra helyezve nem engedte, hogy újra bocsánatot kérjek.

- Nehogy! – figyelmeztetett. – Nem vagyok értelmi fogyatékos, elsőre is megértettem – biztosított.

- Bocsán… - kezdtem volna, miután kezei lekerültem ajkaimról, de egy pillanat múlva már saját tenyeremet nyomtam a számra.

- Itt hagyjalak, míg meg nem unod a bocsánatkérést? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem, most már tényleg elég volt belőle – nevettem halkan.

- Szóval, hogy vagy? – kérdezte Sarah már sokkal komolyabb arccal.

- Jobban – sóhajtottam. – Az első hét volt a legnehezebb, de kezdek talpra állni.

- Szeretnél róla beszélni?

- Nem – ráztam meg a fejem gyengéden. – Egyelőre a magamba fojtós fázisban vagyok.

- Rendben, de ha beszélni akarsz, akkor itt vagyok, ugye tudod? – szorított meg egy kicsit a kezem.

- Tudom, és köszönöm – mosolyodtam el hálásan. – És veled mi van? Hallottam, hogy már nem vagytok együtt Niall-lel.

- Uh, ne is mondd! – dőlt hátra az ágyban, fejét pedig az egyik kispárnába temette.

- Na, Sarah! – másztam közelebb hozzá. – Te nem vagy azaz elfojtós fajta, jobb lesz, ha elmondod. Mi történt? – próbáltam lefejteni ujjait a párnáról.

- Egyszerű az egész. Megbeszéltük, és szakítottunk – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban, de szemei bánatot mutattak, mikor a kispárna eltűnt arca elől.

- Mi volt az indok? – kérdeztem lágyan.

- Rájöttünk, hogy nem működne – válaszolta egyszerűen.

- Ez butaság, hiszen szerettétek egymást. Ez az érzés már elmúlott? – faggattam tovább.

- Nem! A fenébe is, nem! – ült fel az ágyán hirtelen, kissé dühös tekintettel. – De akkor sem működne! Szeretem őt, de nekem ez nem megy! Én nem tudok a kedves lenni a sok utálkozó rajongóval. Nem tudom őket úgy kizárni, mint te! Meg itt van ez a csomó turné és fellépés. Nekem szükségem van arra, hogy velem legyen, hogy elvigyen vacsorázni, hogy megcsókoljon, és hozzám érjen – magyarázta egyre csak elhalkuló hanggal, és csillogó szemekkel.

- Tudom, miről beszélsz. Én is sokszor elgondolkoztam ezen, mikor még együtt voltunk Harryvel – vallottam be, és észrevettem, hogy egyre könnyebben mondom ki nevét. A szívem már nem sajdult bele annyira, és torkom sem szorult össze.

- De ti mégis túltettétek magatok ezen – folytatta. – Köztetek volt valami furcsa kapocs, amit képtelen vagyok megérteni.

- Igazad van. Csak volt – sóhajtottam, és elterültem az ágyon, majd a plafont kezdtem vizsgálgatni. Tényleg őszintén meg tudtam érteni Sarah-t. Sokan szerettek volna a helyünkben lenni még pár hete, pedig nem is tudták, hogy egy híresség mellett nem csak boldogságból áll az élet. Mint mindennek, ennek is megvolt a maga rossz oldala. Én is sokszor elbizonytalanodtam, főleg a kapcsoltunk elején, de minden kétség elszállt, mikor belenéztem azokba a csillogó smaragd szemekbe, mikor megláttam édes mosolyát, vagy ajkait az enyémeken éreztem. Mikor velem volt, és az ölelésébe húzott, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt a hírességgel járó sok kényelmetlenség, és nem érdekelt, hogy mennyire időre van távol tőlem, mert tudtam, hogy én várni fogok rá, mert minden pillanatért megérte, amit vele töltöttem. Talán ez volt az, ami olyan erősen összetartott minket. De ez mind már csak a múlt, aminek emlékére könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem el őket, nem akartam többé Miatta sírni.

- Ez annyira szánalmas – sóhajtott fel Sarah, miután ő is ledőlt mellém.

- Nekem mondod? Pedig még nem is tudod, Louis miért jött el hozzám – nyögtem fel hangosan.

- Na, mesélj! – támaszkodott Sarah a könyökére.

- Egyenesen könyörgött, hogy beszéljek Harryvel, mert ki akar lépni a bandából.

- És mégis miért lépne ki? – húzta fel a szemöldökét.

- Fogalmam sincs, de Louis sem tudja. Ez kell holnap kiderítenem, pedig őszintén semmi kedvem sincs találkozni vele – füllentettem. Minden porcikámmal kívántam, hogy végre újra a közelébe lehessek, de az eszem az súgta, hogy ez a találkozás biztosan hazavágná a tervemet, miszerint próbálok túllépni Harryn.

- Istenem! – csapott színpadiasan a homlokára Sarah. – Mindig is tudtam, hogy Bodri nem egy zseni, de hogy ennyire elmeroggyant legyen! – Kijelentésére muszáj volt nekem is nevetnem. – Állítólag ez volt élete álma, most meg bekattant neki valami, és csak úgy eldobná az egészet? Teljesen flúgos!

- De nem ez a lényeg – mondtam. – Nem értem, hogy mi keresni valóm lenne nekem ott? Miért pont én tudnám őt meggyőzni, ha többieknek nem sikerült?

- Talán még mindig érez valamit irántad – találgatott. – Azért nem lehet olyan könnyen elfelejteni egy ilyen szerelmet, mint amilyen köztetek volt. De igazából fogalmam sincs, nem látok bele ennek az eszelősnek a fejébe.

- Akkor most mi legyen? Mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Szerintem ezt a rész átugorhatjuk, és mondjuk, beszéljük meg, hogy milyen ruhába mész – mondta, mire kikerekedtek a szemeim. – Ash, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy úgy is el fogsz menni – nézett rám várakozón.

- Én csak nem akarom, hogy tönkremenjen a banda, és meg szeretném beszélni a dolgokat a lányokkal…

- És? – húzta fel a szemöldökét.

- …és találkozni akarok Vele újra. Már két hete nem láttam, és hiányzik – vallottam be. – Tudom, hogy őrültség az egész, mert csak rosszabb lesz, miután újra elmegyünk, de Louis mondott dolgokat, és meg kell bizonyosodnom, hogy jól van – sóhajtottam.

- Meddig dolgozol holnap? – kérdezte.

- Ötig, de honnan tudsz róla? – csodálkoztam el.

- Dorota – válaszolta egyszerűen vállat vonva. – Szóval akkor holnap átmegyek hozzátok ötre, és segítek elkészülődni.

- Köszönöm, de nincs semmilyen ruhám. A betegségem előttieket kifogytam, amiket pedig azóta vettem, már kicsik rám.

- Bízol bennem? – húzta össze a szemöldökét.

- Persze – bólintottam egy nagyot.

- Akkor az órák után elmegyek én, és veszek neked valamit, aztán ötkor találkozunk nálatok – tájékoztatott a tervről.

- Rendben, de semmi túl rövid vagy nagyon kivágott – figyelmeztettem.

- Jó reggelt! – köszöntem hangosan, ahogy beléptem a konyhába, és hatalmas mosolyt varázsoltam az arcomra, ami napról napra kezdett egyre őszintébb lenni.

- ’Reggelt! – köszönt vissza apa, miközben beleivott a kávéjába. – Mi a terv mára? – kérdezte, ahogy az asztalra a helyezte az övében fekvő napilapot.

- Kilenckor van ma nyitás, de előtte még van egy időpontom, hogy megnézzek egy lakást a belvárosban – mondtam, és sietve leemeltem az asztal közepén álló tányérról egy vajas pirítóst, majd egy pohár tejjel leöblítettem egyre csökkenő darabszámú gyógyszereimet.

- És hova ez a nagy sietség? – húzta fel apa a szemöldökét mosolyogva.

- Csak igyekezni szeretnék, mert ma én viszem Adamet az oviba, és nem akarok elkésni a találkozóról – válaszoltam nagyot harapva reggelimbe.

- Elvihetem én is, ma nincs sok dolgom – mondta.

- Nem kell, köszönöm, még lesz időm, feltéve, ha Dorota felöltöztetni a Kicsit két percen belül – tettem hozzá.

- Már itt is vagyunk! – halottam meg házvezetőnőnk hangját a lépcső felől.

- Jó reggelt! – adtam neki egy gyors puszit, mikor öcsémmel a karjában megjelent a konyhaajtóban. – Szia, Kicsim! – öleltem meg öcsikémet. – Siess cipőt húzni, mert elkésünk! – csapta egy picit a fenekére, mire elsietett az előszobába.

- Ashlyn, ma megyek virágot nézni az esküvőre. Ha nincs kedved, velem tarthatni, tudod, milyen döntésképtelen vagyok - kezdett Dorota előre pánikolni. 

- Hát, persze, Dorota! – bólintottam egy hatalmasat. – Ötkor végzek, de utána azonnal indulhatunk.

- Rendben, úgy is lesz a belvárosban dolgom, és akkor ötre odamegyek a bolt elé.

- Oké, ott találkozunk – bólintottam újból. – Azt hiszem, most már tényleg indulnom kellene, nehogy elkéssek.

- Várj egy picit, Ashlyn! – szólt apa, éppen mikor már indulni készültem volna. – Biztos vagy ebben az elköltözős tervedben? – húzta fel a szemöldökét.

- Teljesen biztos – bólintottam határozottan.

- De nem tudom, Ashlyn… - csóválta meg a fejét.

- Apa… - öleltem át hátulról az én öregemet. – Tizennyolc vagyok, nem maradhatok örökre a nyakadon. Mások ilyen idős korban már kollégiumba vagy albérletbe költöznek, ideje nekem is elkezdenem egy kicsit önállósodni. Különben is, eddig sem laktam itt már egy jó ideje.

- Tudom, de akkor Ha… - akadt meg a mondat közepén. – Az más volt – javította ki magát. Mióta, több mint két hete hazaállítottam a bőröndömmel, kisírt szemekkel, azóta Harry tabutéma lett itthon. Apu először mély barázdákkal a homlokán megkérdezte, hogy mi történt, én pedig csak könnyes tekintettel a fejemet csóváltam, azóta nem kérdezett semmit, de persze sejtette, hogy mi történhetett. Azóta mindenki kerüli a Harry-témát itthon, amit talán nem is bánok. Két hét közel sem volt elég ahhoz, hogy túltegyem magam a szakításunkon. Kívülről talán már semmi sem látszott, de belül ugyanúgy összetörtem, és szívem darabkáit még nem tudtam teljesen összerakni, habár már jó úton haladtam hozzá.

- Tudom, Apa, de minden rendben lesz, ígérem. Nagylány vagyok már – győzködtem.

- Tudom, Ashlyn… - sóhajtott egy nagyot.

- És szörnyen el fogok késni, ha ebben a pillanatban nem indulok el. Este találkozunk, Apa – nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd sietve mentem az előszobába, ahol bebújtam cipőmbe, és összeszedtem Adamet, majd a kocsihoz siettem.

Egy percet sem késtem, és pontban nyolckor a belvárosban voltam a megbeszélt helyen. Egy idős és szörnyen zsémbes hölgy vezetett körbe az egyik kiadó lakásban, amiről rögtön tudtam, hogy biztosan nem az, amit keresek. Nem volt túlságosan lelakott, a mérete is tökéletes lett volna, de valahogy nem az én stílusom volt. Azzal az ígérettel, hogy még átgondolom a hölgy ajánlatát igyekeztem a munkába, habár tudtam, hogy soha többé nem fogom felkeresni őt.

A belváros szívében, egy kis könyvesboltban kaptam állást egy hete. Azt hiszem, szerencsém volt, hiszen pont erre sétáltam munkát keresve, mikor kirakták a „Dolgozót felveszünk” táblát, így legnagyobb kétségbeesésemben le is csaptam rá. Előtte már átjártam egész Londont valami zenészi állás reményében, de csak egy romos kocsmában tudtak ajánlatot adni, amitől apa biztosan szívrohamot kapott volna.

- Jó reggelt! – köszöntem vidáman, ahogy beléptem a kis boltba.

- Helló, Ashlyn! – mosolygott rám Jenna, az új munkatársam. Az üzlet nem az övé, hanem az anyósáé volt, de ő nagyon ritkán járt ide, így minden ügyet Jenna intézett, ő volt itt a kisfőnök, engem is ő vett fel. Igazából kedves nő volt, úgy tizenöt évvel lehetett idősebb nálam, viszont a szokásos munkakapcsolatnál nem szerettem volna közelebb kerülni hozzá, de igazából senkihez sem. Hatalmasat csalódtam az állítólagos barátaimban, így egyelőre semmi bizalmam sem volt egy ember felé sem. Mindenről tudtak, és mégis eltitkolták előlem, mikor én megbíztam bennük feltétel nélkül. Eljátszották a bizalmamat egy életre. A legjobban azonban Sarah-ban csalódtam. Szinte együtt nőttünk fel, mindig a testvéremnek tekintettem, így képtelen voltam elfogadni, hogy átvert, sőt még hitegetett, hogy minden rendben lesz, mikor tudta, hogy mindez hazugság. Mióta hazaköltöztem, Sarah egy csomószor hívott, és egy idő után el is jött hozzánk, mikor sorra elutasítottam hívásait. Akkor viszont Dorota egy kisebb könyörgéssorozat után azt füllentette neki, hogy nem vagyok otthon, pedig Sarah nagyon jól tudta a ház előtt álló kocsimból, hogy az egész hazugság volt, de azután nem is keresett többet. Tudom, ennyivel nem lehet elintézni egy egész életen át tartó barátságot, és hogy egyszer le kell ülnünk megbeszélni a dolgokat, de egyelőre képtelen voltam szembenézni egy újabb csalódással.

- Megérkezett már a rendelés? – érdeklődtem, ahogy hátul lepakoltam a táskámat.

- Igen, a raktárban van már. Azt kellene ma a polcokra kihelyezni – tájékoztatott.

- Rendben – bólintottam egy aprót, majd a raktár felé igyekeztem, ahol felkaptam egy nagy kartondobozt, és az üzletben a „Romantikus” szekcióban kezdtem a pakolást. Kilenc után egy kicsivel már meg is érkeztek az első vevők. Nem voltak sokan, bár igazából még olyan nem fordult elő, hogy tolongtak volna az emberek az ajtóban. Nem ez volt életem állása, nem is terveztem sokáig maradni, de egyelőre meg voltam elégedve a munkámmal. A fizetés sem volt túlságosan magas, főleg az előző munkámhoz képest, amit zongoristaként kerestem, de abból még úgyis alig költöttem, így az könnyen kitart, míg nem kapok valami hozzám illő munkát. Apa biztosan segítene valami zenészi állást találni, az elmúlt héten egy milliószor fel is ajánlotta, de én komolyan gondoltam, amit Harrynek mondtam, hogy egyedül szeretnék megállni a lábamon. Ezért nem is fogadtam el apa segítségét, és eldöntöttem, hogy saját lakást veszek ki magamnak a saját keresetemből. A magam erejéből akartam karriert és megélhetést, még akkor is, ha elsőnek az csak egész napos könyvpakolás maradt nekem. Ha kell, elmentem volna utcazenésznek, de egyelőre maradtam a könyvrendezgetésnél.

Zárásra készen is lettem, amit Jenna elégedetten nyugtázott magában. Őszintén próbáltam jól dolgozni, hogy legalább ezt az állást meg tudjam tartani. Gyorsan összeszedtem a táskámat, és sietve hagytam el az üzletet, hogy Jenna bezárjon, hiszen Dorota már várt rám a bejáratnál.

- Szia, Dorota! – nyomtam egy gyors puszit az arcára. - Régóta vársz már?

- Áh, épp csak az előbb jöttem – legyintett egy aprót mosolyogva. Hirtelen valahogy mégis furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha valaki figyelt volna. Körbepillantottam, de az utcákon, főleg a belvárosban, ilyenkor, munka után annyi ember nyüzsgött, hogy képtelen voltam bárkit kiszúrni a tömegből, aki engem nézett volna. – Minden rendben? – kérdezte Dorota összeráncolt szemöldökkel.

- Persze, csak olyan furcsa érzésem volt… - vallottam be.

- Rosszul vagy? – kezdett pánikolni.

- Nem, dehogy! Teljesen jól vagyok – nyugtattam meg. – Csak egy megérzés volt, de teljesen mindegy – ráztam meg a fejem. – Adam már otthon van? – tértem át egy másik témára.

- Igen-igen – bólogatott hevesen. – Én mentem ma érte az oviba – mesélte, miközben az út túloldalán parkoló kocsim felé indultunk. – Most kezdtek el gyakorolni az Anyák napjára.

- Szegénykém… - sóhajtottam. A jelzőlámpa zöldre váltott, mi pedig átsétáltunk a zebrán.

- Még kicsi, nem is érti az egészet – mondta Dorota. – Pár év múlva már nehezebb lesz. Még szerencse, hogy van egy ilyen csodálatos nővére – szorította meg a kezem mosolyogva, mire kedvességét én is viszonoztam. Lassan a kocsihoz értünk, és mindketten beszálltunk. Már éppen indítottam volna a motort, mikor egy taxi hajtott el mellettünk. Persze nem a kocsin csodálkoztam el, hanem azon az ismerős, olyan régen látott szempáron, ami egy pillanatra tekintetembe fúródott. Azt hiszem, teljesen megőrültem, hiszen mit keresne ő errefelé, tudtommal egy egész szabad hetet kaptak apától. – Ashlyn, minden rendben? – zökkentett ki gondolataim közül Dorota.

- P-persze – ráztam meg a fejem. Csak képzelődtem. Nem lehetett ő.

- Biztos? Olyan furcsa vagy – méregetett Dorota kissé aggódva. – Elhalaszthatjuk a virágrendelést, ha nem vagy jól.

- Semmi gond, Dorota – szedtem össze magam. – Csak elgondolkoztam, hogy jó szekcióba raktam-e az egyik könyvet, ennyi az egész – vágtam ki magam, mire Dorota arca lassan kisimult. – Na, inkább mesélj, milyen elképzeléseid vannak a virággal kapcsolatban? – hajtottam ki a parkolóból.

Hét után egy kicsivel értünk haza Dorotával az abszolút sikeres utunkról. Házvezetőnőnk szerencsére a főzésben sokkal sikeresebb, mint a döntések meghozatalában, hiszen több mint másfél órán keresztül válogatott. Az elején még nyugodtan tisztáztam magamban, hogy nem fog ez olyan sokáig tartani, mert pár perc alatt sikerült kiválasztani a fehér hortenziákat a díszítéshez, viszont a menyasszonyi csokor már nagyobb gondot okozott. Dorota a lila kála és vörös tulipán között volt képtelen dönteni, majd egy kis segítséggel kiválasztotta az első variációt, azaz a lila kálacsokrot.

Otthon Dorota rögtön valami gyors vacsorát kezdett készíteni. Miután apával együtt elfogyasztottuk a melegszendvicseket, Dorota elköszönt, és hazament Laurent-hoz. Ezután hármasban még mesét néztünk a nappaliban, majd elvittem Adamet lefürdetni, és már indítottam is a Kicsit az ágyba.

- Ashie, add ide Brownie-t! – kérte Adam már az ágyban fekve.

- Brownie? – húztam fel a szemöldököm a még ismeretlen név hallatán.

- A kutyusom.

- És merrefelé van az a kutyus? – néztem körbe a szobában.

- A széken hagytam. – És valóban ott volt a széken egy sötétbarna plüsskutya, amit a mai napig még egyszer sem láttam.

- De aranyos. Kitől kaptad? – nyújtottam át neki a kisállatot, mire Adam édesen magához ölelte.

- Harrytől. – A név hallatára egy pillanatra megállt a szívverésem. Nem akartam tovább húzni ezt a témát, de Adam magától is mesélt. – Ma meglátogatott az oviban.

- Igen? – ültem le az ágya szélére.

- Megígérte, hogy máskor is el fog jönni.

- Akkor biztosan úgy is lesz – adtam egy puszit Adam puha arcocskájára. – Jó éjt, Kicsim! – köszöntem el, és sietve hagytam el öcsém szobáját, majd az enyém felé igyekeztem. Leültem az ágyam szélére, és erősen haraptam a számba, hogy el ne sírjam magam. Több mint két hete nem hallottam már a nevét, hiszen amióta hazaértem, mindenki együttérzőn elkerülte szavaival Harryt. Viszont Adam olyan kicsi még, nem érthet semmit ebből az egészből, de most újra felszakított egy még be sem hegedt sebet. Most először azt kívántam, bárcsak ne szerették volna meg egymást ennyire Harryvel.

Az első három nap volt talán a legrosszabb, miután hazaköltöztem. Egész nap sírtam, és elzárkóztam mindenki elől. Mély depresszió süllyedtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyit vesztettem. Végül azonban már nem bírtam tovább nézni a többiek szánakozó pillantásait, és eldöntöttem, hogy összeszedem magam. Nem ment könnyen, de pár nap múlva újra mosolyogni tudtam, végül pedig eldöntöttem, hogy végleg lezárom a kapcsolatunkat Harryvel, így elmentem a maradék cuccaimért a házába. Azt hiszem, életem legkellemetlenebb húsz percét töltöttem ott.

Magamban ezerszer lejátszottam már a jelenetet, ahogy Vanessa betipegett a konyhában egy szál törölközőben. Életem legmegalázóbb élménye volt, azt hiszem. Aznap egész délután sírtam, majd reggelre sikerült összeszednem magam. Ekkor határoztam el, hogy munkát keresek, azóta pedig minden lehetséges elfoglaltságot bevállaltam, bármit, ami el tudja foglalni zavaró gondolataim helyét. Ezért is kerestem olyan gyorsan munkát, és próbáltam mindent megtenni, hogy ne legyek egyedül. Azonban mikor eljött az este, és magamra maradtam, könnyek között, párnába fojtott zokogással aludtam el. Ez így ment minden egyes éjszaka egészen két nappal ezelőttig, mikor igaz, kissé összeszorult szívvel, de mégis száraz szemekkel sikerült elaludnom. Nem akartam visszaesni, hiszen annyit küzdöttem könnyeim ellen. Hiába mondott Adam bármit, ami emlékeket idézett fel Róla, nem engedhettem meg magamnak a könnyeket. Ha már egyszer sikerült talpra állnom, nem zuhanhatok vissza.

Visszafogtam könnyeimet, majd a fürdő felé igyekeztem, és egy lassú, izomlazító és megnyugtató zuhanyt vettem. Aztán az ágyban próbáltam csak a nap és a sok pakolás okozta fáradtságra gondolni, majd egy kis idő után sikerült álomba merülnöm.

Másnap minden ugyanúgy kezdődött, mint egy átlagos reggel. Én vittem Adamet oviba, majd dolgozni mentem. Annyi volt a változás, hogy Jenna megkért, hogy ma én zárjak be, mert a férjének aznap volt az születésnapja, és kettesben mentek egy romantikus vacsorára. Különben viszont az egész nap nyugisan telt. Segítettem, útbaigazítottam a betévedő vendégeket, majd a kasszánál tettem a dolgom. Négy körül Jenna hazament, így egyedül maradtam. Ilyenkor már senki sem ugrott be, a legtöbben siettek haza a munkából a családjukhoz, esetleg házi kedvencükhöz. Én a zárásig azzal ütöttem el az időt, hogy végigmentem a sorokon, és a helyükre raktam vissza a rendetlen vásárlók által összekevert könyveket. Már készülődtem hazamenni, mikor a bejárat csengője jelezte, hogy valaki belépett az üzletbe. Nem csodálkoztam, hiszen sokszor előfordult már, hogy az utolsó pillanatokban sürgős indokkal rontottak be siető vásárlók. Visszaraktam táskámat a helyére, és a raktárból visszamentem az üzletbe.

- Jó napot! Segíthetek? – kérdeztem kedvesen a nekem háttal álló férfitól.

- Nem, köszönöm, azt hiszem, csak nézelődöm – hallottam meg azt az ismerős hangot, mitől eltátottam a számat.

- Louis?

- Á, helló, Ash! – fordult felém Lou hatalmas mosollyal az arcán, egy könyvvel a kezében.

- Te mit csinálsz itt? – kérdeztem elképedve.

- Könyvet veszek – válaszolta magától értetődően.

- Könyvet? Louis, te tudsz olvasni? – kérdeztem megjátszott csodálkozással.

- Nagyon vicces, Ash – forgatta meg a szemét.

- Rendben, akkor csak nézelődj! – nevettem halkan, majd visszavonultam a kasszához. Louis már a jelenlétével jó kedvre derített, mégsem tudtam elfeledkezni arról, hogy ő volt az egyik, aki becsapott. Tudta, hogy mi van Harry és Vanessa között, mégis eltitkolta előlem, pedig én azt hittem, hogy barátok vagyunk. Valamint még mindig nem értettem, hogy Louis mit keres itt. Soha életemben nem láttam még olvasni, ő egy olyan ember, aki messziről elkerüli az ilyen tevékenységeket. Tudtam, hogy valamilyen céllal jött, de képtelen voltam rájönni, hogy valójában mi is az. – Louis, lassan végzel? Már negyed órája be kellett volna zárnom – tájékoztattam negyed hat körül.

- Várj! – mutatta felém mutatóujját, mert annyira bele volt mélyedve az olvasásba. Talán le kellett volna fényképeztem, mert ilyet nem fogok egyhamar még egyszer látni, az biztos.

- Amúgy érdekes az, amit olvasol? – húztam fel a szemöldököm.

- Aha – bólintott egy aprót, és felnézett rám. – Te tudtad, hogy fiatalok 65 százalékának szemüvegre van szüksége?

- Louis, te meg mi a fenét olvasol?

- Tökéletes látás szemüveg nélkül– olvasta fel a könyv címét.

- Louis, te titokban orvosira készülsz? – húztam fel a szemöldököm hitetlenül.

- Lehet, hogy nemsokára szükség lesz valami B-tervre – mondta halkan elkomorult arccal.

- Most Louis komolyan. Mit csinálsz itt? – fontom össze mellkasom előtt a kezem.

- Beszélni szeretnék veled – bökte ki végül.

- Van itt a szomszédban egy kávézó – adtam be könnyen a derekamat, hiszen már fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akarhat.

- Akkor meghívlak egy teára – ment bele az ötletbe, és visszahelyezte a könyvet a helyére, én pedig hálás voltam neki, hogy nem felejtette el, hogy nem iszok kávét.

- Rendben, csak még bezárom az üzletet – biccentettem egy aprót.

- Itt voltál tegnap is, igaz? – kérdeztem a menüt lapozgatva.

- Igen, de elkéstem, és már bezártatok – vonta meg a vállát. Megnyugodtam, hogy tegnap nem hallucináltam, és valóban Louis-t láttam abban a taxiban, szóval még biztosan nem őrültem meg.

- Mit hozhatok? – állt mellénk unott arccal egy fiatalabb nő.

- Egy vanília teát kérek – mondtam.

- Én pedig egy zöldet – választott Louis is.

- Még valamit?

- Nem, köszönjük – válaszolta Louis, mire a pincérnő el is sietett.

- Szóval, akkor miről is lenne szó, ami ennyire fontos? – húztam fel a szemöldökömet.

- Harryről van szó – dőlt előre a könyökére támaszkodva. Azonnal tudtam, hogy ennek az egésznek semmi értelme, mikor az Ő nevét meghallottam, és egy hatalmasat sóhajtottam.

- Louis, nem tudom, hogy hallottál-e róla, de mi már nem vagyunk együtt – tájékoztattam.

- Tudok róla, Nagyokos – forgatta meg a szemét, és megköszönte a teát, amit a pincérnő faarccal lehelyezett elé.

- Akkor nem értem, miért is vagyok én itt? – ittam bele a gőzölgő folyadékba.

- A segítségedre lenne szükségem. Nem kerestelek volna meg, ha nem lenne ilyen szörnyen fontos.

- Mit kellene tennem?

- Beszélj Harryvel! – kért tőle nem megszokott komolysággal.

- Nem – vágtam rá azonnal. – Napról napra próbálkozom Louis, hogy elfelejtsem Őt, és nem segítene, ha most találkoznom kellene vele. Harry nagyfiú, megoldja a problémáit.

- Ezt most nem olyan! – ellenkezett Louis. – Egy óriási hülyeségre készül.

- Beszélje vele, vagy kötözd oda az ágyához, mert egy kis idő után úgy is lemond róla. Mindig ezt teszi, ismered – sóhajtottam.

- Nem – rázta meg a fejét hevesen. – Ez most nem csak egy kis szeszély nála. Halálosan komolyan gondolja a dolgot, képtelen vagyok lebeszélni róla, ezért is fordultam hozzád.

- Nekem már semmi közöm Harryhez. Sajnálom, Louis, de nem segíthetek – álltam fel, és vállamra vettem a táskámat. – Mennem kell Louis, de köszönöm a teát! – fordultam meg, de akkor határozott ujjak fonódtak csuklóm köré, és visszahúztak az asztalhoz.

Majdnem egy óra múlva leparkoltam London egyik legnagyobb szupermarketének parkolójába. Fogalmam sem volt, hogy jutottam el idáig, hiszen indulásomkor nem volt úti célom, csak céltalanul kocsikáztam a városi forgalomban, majd valahogy itt lyukadtam ki. Nem tudom, miért pont vásárolni jöttem, hiszen Harry hűtőjében semmiből sem volt hiány, talán csak nem akartam hazudni a lányoknak, vagy egyszerűen ezt találtam a legkönnyebb módnak ahhoz, hogy elhúzzam a Harryvel való találkozást, ameddig csak tudom. Gondolkodás nélkül dobálgattam be mindenféle terméket a nagy bevásárlókocsiba, amikre valójában nem is volt szükségem, és minden részlegen végigmentem, hogy ezzel is teljen az idő. Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott, de sírni többé már nem tudtam. Végül azonban a sorok elfogytak, én pedig a kasszához indultam. Meg sem néztem, mennyit kell fizetnem, csak reflexesen nyújtottam át a pénztárosnőnek a bankkártyámat. Két hatalmas szatyrot töltöttem meg, bár fogalmam sem volt, mit fogok kezdeni a sok étellel. Nehezen próbáltam elcipelni a nagy táskákat a kocsimig, de már a bejáratnál muszáj volt megállnom szusszanni egyet. Biztosan a betegségem is közrejátszott, de tényleg szörnyen nehéz volt a két szatyor. Abban a pillanatban pár méterre tőlem egy ötvenes évei elején járó nőt láttam meg a bejárat mellett ülni. Ruhája szakadt és koszos volt, kezében pedig egy konzervdobozt tartott valamilyen anyagi segítség reményében. Szinte át sem gondoltam, mit teszek, de egy pillanat múlva már üres kezekkel sétáltam vissza a kocsimhoz, és miközben kikanyarodtam a parkolóból, megelégedve figyeltem a nő boldog mosolyát, miközben könyékig turkált az egyik szatyorban, amit az imént helyeztem a lábai elé. Soha nem voltam az a nagy adományozó típus, de úgy sem tudtam volna mit csinálni azzal a sok étellel, és azt reméltem, hogy ezzel legalább annak a hajléktalan nőnek csinálok egy szép napot, ha már az enyém ilyen szörnyűnek ígérkezik. Meg talán azt is reméltem, hogy valaki ott fent jócselekedetnek veszi tettemet, és megkímél a rám váró fájdalmaktól.

A kocsi műszerfalára nézve megállapítottam, hogy alig múlott el tizenegy óra, ami azt jelentette, hogy Harry ezekben a pillanatokban érhetett haza. A zsebemet tapogattam szabad kezemmel a telefonom után kutatva, hogy megnézhessem, hogy vár-e rám nem fogadott hívás tőle, de rá kellett jönnöm, hogy mobilomat reggel a konyhaasztalon felejtettem. Viszont még túl korán volt. Még nem éreztem késznek magam, hogy Harryvel találkozzak, nem mintha erre a beszélgetésre valaha is fel lehetne rendesen készülni. De még túl gyáva voltam.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve apa háza felé vettem az irányt, de félreértés nem essék, nem a családomat meglátogatni igyekeztem, hiszen tisztában voltam vele, hogy Harry ott keresne először. Helyette inkább apa házától nem messze lévő játszótér felé hajtottam. Kiskoromban sokat jártunk oda az egész családdal, de anya halálával ez a hagyomány is megszűnt.

Lehúzódtam az úttest szélére, majd már gyalog céloztam meg a kis játszóteret, ahonnan hangos gyerekzsivaj hallatszódott. Nem voltak olyan sokan, így nyugodtan elhelyezkedhettem az egyik hintán. Halvány mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy csöppségek egymással vagy éppen szüleikkel játszottak. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, amiből rájöttem, hogy talán a lehető legrosszabb helyre jöttem vigasztalódni. Hiszen ez az, amire annyira vágytam, és amit soha nem kaphatok. Talán korai ezen gondolkozni, de megőrjített a tudat, hogy Vanessa még ebben is több nálam. Talán én soha nem eshetek majd teherbe, míg Vanessa akár egy tucat gyerekkel is meg tudja egyszer ajándékozni Harryt. Minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább kezdtem megérteni Harryt, és úgy éreztem, kezdek belebolondulni a tudatba, hogy elveszítem Őt.

A gyerekek a szüleik kezét fogva jöttek-mentek, míg teljesen egyedül maradtam a játszótéren, hiszen az égen baljós felhők közeledtek, és lassan elérkezett a vacsoraidő is. Borús hangulatomra még az időjárás is rátett, mert egy mennydörgés kíséretében hullani kezdett az eső. Eddig azt gondoltam, hogy már régen elfogytak könnyeim, és habár először azt hittem, hogy csak a felhőkből eső csapadék teszi nedvessé az arcomat, de az égből eddigi tudomásom szerint nem sós víz esik. Ezután gyorsan besötétedett, én pedig bőrig áztam. Lassan kezdtem rájönni, hogy a Harryvel való beszélgetést nem lehet örökké halasztgatni, így összeszűkült gyomorral, és gombóccal a torkomban mentem vissza kocsimhoz. Remegtem jéghideg, vizes ruháim miatt, így felcsavartam a fűtést, majd beindítottam a motort.

Nagyon gyorsan értem haza, túl gyorsan is. Remegve szálltam ki a kocsiból, bár ez a remegés már nem a hidegtől való didergés volt, hanem a félelem okozta. Egy pillanat múlva nyílt a garázs ajtaja, és habár koromsötét volt a helyiségben, mégis könnyen kivettem az ajtó résén át beszűrődő fényben Harry fürtjeinek kusza körvonalát.

- Ash, hol a fenében voltál? Hívtalak, de itthon hagytad a telefonodat? Azt hittem, hogy kijössz a lányokkal a reptérre.

- Neked is, szia – suttogtam. Hallottam, ahogy Harry egy nagyot sóhajt, majd újra, már sokkal lágyabb hangnemben megszólalt.

- Sajnálom, én csak aggódni kezdtem – mondta halkan, és pár lépést tett felém, majd átkarolva derekamat szorosan húzott magához. Pont annyira vágytam érintésére szívemmel, mint amennyire az agyam ellenezte azt, hiszen tudtam, hogy ez az egész hazugság, csak egy színjáték. – Merre jártál? Tiszta víz vagy – állapította meg, de nem húzódott el.

- Boltban, meg a játszótéren. Ott kapott el a vihar – válaszoltam, miközben próbáltam úgy beszélni, hogy könnyeim ne érződjenek hangomon. Szerencsére Harry a sötét miatt eddig nem vette észre könnyes szemeimet.

- Akkor már értem! – szólalt meg. – Voltam Pauléknál, mert az hittem, hogy ott lehetsz, de senki nem nyitott ajtót. Viszont így már világos, hogy Adammel voltatok a játszótéren. – Nem erősítettem meg őt, ezzel nem hazudva neki, de ezzel ellenben meg sem cáfoltam gondolatait. – Annyira hiányoztál! – ölelt még szorosabban magához, nekem pedig nagy erőt kellett befektetnem ahhoz, hogy ne kezdjek el zokogni. Egy pillanat múlva pedig puha ajkait enyémeken éreztem. Úgy hiányzott tegnap óta, mint éhezőnek a kenyér, és tudtam, hogy talán ez az utolsó csókunk, mégsem csókoltam vissza. Agyam nem engedte. – Mi a baj? – kérdezte Harry, mikor egy kis idő után elhúzódott, és habár nem láttam a sötétben, el tudtam képzelni, ahogy összeráncolja szemöldökét.

- Semmi – válaszoltam röviden. – Csak fáradt vagyok, és fázok ezekben a vizes ruhákban. Elmegyek fürdeni – szóltam, majd kicsusszantam öleléséből, és sietve mentem az emelet felé, hogy Harry ne érjen utol, ezzel a lámpák fényében meglátva könnyeimet. Hallottam még, ahogy utánam szól, de elengedtem fülem mellett szólongatását, és bezártam magam mögött a fürdő ajtaját, ezzel megakadályozva azt, hogy Harry bejöjjön, mikor rányitotta a kilincsre.

Gyorsan megszabadultam vizes gönceimtől, majd remegve álltam be a meleg víz alá. Reménykedtem, hogy a zuhany kissé megnyugtat, hogy legalább tiszta fejjel állhassak majd Harry elé. Viszont a víz csak testemet tisztította meg, az agyam ugyanolyan zűrös maradt, mint előtte.

Kiléptem a zuhany alól, és magamra csavartam a törölközőmet. A tükör elé lépve szinte elborzadtam saját látványomtól. Arcom még a szokásánál is sápadtabban festett, szemeim is szörnyen karikásak és pirosak voltak a sírástól. Biztos voltam benne, hogy ezek után már képtelen leszek elrejteni könnyeimet Harry elől.

Kiléptem a fürdőből, és rá sem pillantva Harryre a hálószobán keresztül a gardróbba mentem, és gyorsan magamra vettem szokásos pizsamámat, Harry egyik pólóját, és egy bugyit. Viszont a hálóba visszaérve már nem kerülhettem el Harryt.

- Ash… - szólt lágyan, mire lehajtottam a fejem. – Mi a baj? Olyan furcsán viselkedsz mióta hazajöttem – jött közelebb, és derekamra simította karjait. Én pedig csak egyszerűen megráztam fejem. Féltem, hogy újból elsírom magam, ha kinyitom a számat. – Kérlek, nézz rám… - kérte halkan, és mutatóujjával az állam alá nyúlva kényszerítette, hogy azokba a gyönyörű íriszekbe nézzek, amiknek látványától most fájdalmasan összeszorult a gyomrom. – Te sírtál? – kérdezte meglepődve. - Ash… Mi a baj? – lágyult el az arca, miközben finoman a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset. – Kérlek, Ash, mondj valamit! Segíteni szeretnék – mondta halkan.

- Én… Én csak… - kezdtem akadozva, miközben könnyek szöktek a szemembe. Harry ekkor ölelésébe akart vonni, de én rögtön elhúzódtam érintése elől. Azonnal visszahúzta kezeit, és értetlenül, kissé csalódottan nézett rám. 

- Ash? – kérdezte bizonytalanul.

- F-fogat kell mosnom – dadogtam, majd egy gyorsan megfordulva visszasiettem a fürdőbe. A mosdókagyló szélére támaszkodva erősen haraptam a számba, ezzel megpróbálva visszatartani könnyeimet. Egy pillanat múlva Harry jelent meg a fürdő ajtajában, de nem jött beljebb, csak az ajtónak támaszkodva figyelte komor tekintettel mozdulataimat. Kiegyenesedtem, és megpróbáltam összeszedni magam. A fogkefémért nyúltam, de kezem annyira remegett, hogy lelöktem a fogmosópoharat, ami nagy csattanással apró darabokra tört a padlón. - Oh, Istenem… Sajnálom… - suttogtam remegő hangon, és lehajoltam, hogy összeszedjem az üvegszilánkokat.

- Ash, megrémítesz… - szólt Harry halkan. Én pedig nem bírtam tovább, és zokogva rogytam össze a földön. Egy roncs voltam. Megértettem Harryt. Az lesz neki a legjobb, ha elhagy. Mennyivel könnyebb és boldogabb élete lehetne Vanessával, de már nem kell sokat várnia, mert nemsokára eltűnök majd a képből.

Mellkasomhoz húztam lábaimat, képtelen voltam Harry szemeibe nézni. Éreztem, ahogy erős karok fonódnak körém, majd a levegőbe emelnek, egy percen belül pedig már az ágyon feküdtem.

- Ash, kérlek, beszélj hozzám! – könyörgött Harry kétségbeesetten. Kezét arcomra simította, majd összeráncolt szemöldökkel ujjai a homlokomra vándoroltak. – Lázas lehetsz – állapította meg halkan. Talán igazai is lehetett, mert rázott a hideg, amit Harry is észrevett, ezért jól betakart a meleg paplannal. De ez egyszer legalább nem szidott meg, amiért hagytam, hogy megbetegedjek. – Maradj itt, mindjárt hozok valami gyógyszert! – kérte, nem mintha bárhova is kedvem lett volna menni. Eltűnt az ajtóban, de egy perc múlva már újra mellettem állt, és átnyújtott nekem egy pohár vizet, és pár szem gyógyszert.

- Köszönöm – mondtam halkan, majd pár korttyal lehajtva a pirulákat vissza is adtam neki a poharat, amit ő elhelyezett az éjjeliszekrényen.

- Tegnap még minden rendben volt. Mi változott egy nap alatt? – kérdezte halkan, szomorúan. Újra próbálkozott, és kezét megint arcom felé mozdította, mire én elhúzódtam érintése elől, Harry keze pedig csalódottan visszaesett az ölébe. – Én tettem valamit? Mondtam valami hülyeséget egy interjúban, amit nem kellett volna? Vagy az újságokban olvastál valamit? Kérlek, Ash… Kérlek, áruld el, hogy mi bánt! – könyörgött szomorú és elkeseredett tekintettel.

- Semmi – nyögtem ki végre, de válaszom úgy tűnt, cseppet sem elégítette ki Harryt.

- Na, persze! Semmi… Értem… Rendben… - csóválta meg a fejét lemondóan.

- Fáradt vagyok – suttogtam, habár az órára nézve láttam, hogy még alig múlott el fél nyolc.

- Rendben, akkor aludjunk – bólintott egy aprót. Felállt mellőlem, és megkerülve az ágyat befeküdt mellém. Ahogy megéreztem testének melegét, arrébb húzódtam. Harry egy pillanatra lemerevedett, majd egy egyszerű mozdulattal átkarolta a derekamat, és mellkasára vont. Többé már nem ellenkeztem, csak hosszan szívtam magamba már úgy vágyott illatát, és élveztem ölelő karjainak biztos védelmét. – Szeretlek. Nagyon szeretlek – súgta a fülembe, és egy puszit nyomott hajamba. Tudtam, hogy szavait nem gondolja komolyan, hogy minden hazugság, de ekkor elhittem neki. Még egyszer utoljára.

Mindig is szerettem az eső monoton, megnyugtató hangjára kelni, azonban másnap reggel a halk kopogás, és a borult idő csak még rátett egy lapáttal amúgy sem vidám hangulatomra.

- Jó reggelt! – hallottam meg Harry hangját, amint kinyitottam szemeimet, mire visszatért a tegnapi gyomorgörcs. – Hogy érzed magad? – kérdezte arcomat fürkészve, ahogy leült mellém az ágyba.

- Jobban – válaszoltam halkan, miközben ülésbe tornáztam magam. Csak félig hazudtam, hiszen már nem rázott a hideg, mint tegnap este, így fizikailag nem éreztem semmi rosszat, viszont a lelki fájdalmakra már nem ez volt a jellemző.

- Ennek örülök – mosolyodott el édesen. – Éjszaka még talán volt egy kis lázad, de szerintem most már teljesen rendben vagy.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem suttogva. – Miért gondoskodsz így rólam? – Hangom kissé megremegett.

- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – ráncolta össze a szemöldökét. – Szeretlek, és aggódóm érted, főleg, ha ilyen dolgok járnak a fejedben. – Közelebb hajolt, szája vészesen közeledett az enyém felé, de az utolsó pillanatban, még mielőtt megcsókolhatott volna, elfordítottam a fejem, így csak egy lágy puszit adott az arcomra. – Ash… - sóhajtott fel kezével megdörzsölve az arcát. – Miért vagy ilyen távolságtartó, amióta hazajöttem? Nem értek semmit – folytatta, mikor nem szóltam, és kerültem tekintetét. – Mi változott? Mi történt azalatt az egy nap alatt, amíg távol voltam?

- Én… Tegnap… Vanessa itt volt tegnap – kezdtem, és tudtam, hogy innen már nincs visszaút.

- Vanessa? – húzta fel a szemöldökét értetlenül. Annak a lotyónak a neve hallatára is harag forrongott bennem.

- Igen – bólintottam egy aprót. – Beszéltünk. Elmondott mindent. – Ez volt az a pillanat, mikor az első könnycsepp lefolyt az arcomon. Betegesen reménykedve vártam Harry értetlen tekintetét, és hogy rákérdezzen, de ehelyett rémültség ült ki az arcára.

- Mindent? – nyelt egy nagyot, én pedig bólintottam. – Nem volt joga… - fordította el a fejét, és felpattant az ágyról. Ekkor minden bennem megmaradt reménysugár szertefoszlott. Mindeddig még kapaszkodtam egy kis menedékbe, de most kinyílott alattam a talaj, és fájdalom terjedt szét az egész testemben. Vanessa nyert. Elvette tőlem azt, aki a legfontosabb volt.

- Így legalább végre megtudtam – erőltettem egy kis gúnyt a hangomra.

- Sajnálom – suttogta. – Nem így akartam, hogy megtudd.

- Mióta?

- Még kómában voltál – válaszolta, és szégyenkezve hajtotta le a fejét.

- Ki tudja még rajtunk kívül? – kérdeztem, és már előre rettegtem a választól.

-Öhm… Zayn, Louis, Liam meg Niall.

- Szóval mindenki – állapítottam meg, hiszen, ha fiúk tudnak valamit, akkor az nem marad többé titok barátnőik előtt is, aztán pedig már nem kell sokat várni, hogy elterjedjen a hír. Harry egy aprót bólintott, bennem pedig a csalódottság söpört végig. Akkor minden hazugság volt? Tegnapelőtt a lányok is csak megjátszották magukat? Pedig hogy próbáltak biztatni. Képtelen voltam elhinni, hogy ők is átvertek.

- Ash… Én… - kezdte volna a magyarázkodást, amire cseppet sem voltam kíváncsi.

- Mégis mikor akartál beavatni? – szakítottam félbe könnyeimet törölgetve.

- Nem tudom – rázta meg a fejét megtörten. – Csak a betegséged miatt… - válaszolta. Pont úgy volt, ahogy Vanessa is mondta. Csak szánalomból volt már velem. - Vártam a megfelelő pillanatra, azt hiszem.

- A megfelelő pillanatra? – nevettem fel keserűen. – Szerinted mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy elmondd, hogy elhagysz?

- Ash… Én nem hagylak el – mondta félelemmel a szemében. – Annyi minden állt már közénk. Ezt is helyrehozhatjuk. Ennél mi erősebbek vagyunk – fogta meg a kezem, de én elhúzódtam érintése elől. Megbocsátottam volna neki. Készen álltam arra, hogy megbocsátsak neki, hacsak egyetlen egy elgyengülésről lett volna szó, de így, hogy már hónapok óta tart a dolog, képtelen voltam.

- Én képtelen vagyok ezek után bízni benned – mondtam halkan, könnyekkel az arcomon.

- Kérlek, Ash… - térdelt le az ágy mellé, és kezébe vette a kezemet minden tiltakozásom ellenére, így gyorsan fel is adtam a harcot. – Nem akarom, hogy vége legyen, főleg nem így… - suttogta meggyötört arccal.

- Ez nem húzhatjuk tovább, te is tudod – szipogtam. – Nekem valaki olyanra van szükségem, akinek én vagyok az első.

- Nekem te vagy az első – nézett a szemem kétségbeesetten.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van – ráztam meg a fejem csalódottan. – Nálad már csak második lehetek, de képtelen lennék veled így együtt lenni.

- De én szeretlek… - csuklott el a hangja. Hittem neki. Láttam a fájdalmat a szemében, és tudtam, hogy tényleg szeret. De ez már kevés volt.  

- De mi van akkor, ha a szerelem már nem elég? – törölgettem könnyeimet, de felesleges volt, mert helyükre azonnal újabbak kerültek.

- Kérlek, Ash… Bármit megteszek. Csak kérlek, mondd el, hogy mit… Kérlek… - könyörgött.

- Meg tudok neked bocsátani, amiért eltitkoltad előlem, de ezt már nem lehet visszacsinálni. Ez már örökké köztünk fog állni, bármit is teszünk.

- Szeretlek… Szükségem van rád… - Fejét ölembe hajtotta, karjával pedig erősen derekamat öleltem, de ezúttal már nem harcoltam érintése ellen. Beletúrtam selymes göndör fürtjei közé, miközben könnyeim egyre gyorsabban, megállíthatatlanul folytak tovább arcomon.

- Bárcsak ne szeretnélek ennyire – suttogtam, de nem voltam benne biztos, hogy Harry is hallotta mindaddig, amíg karjai még szorosabban fonódtak körém, mintha meg akarná akadályozni az egyre közeledő, fájdalmas elválást. – Ideje lenne pakolnom – mondtam halkan, és kicsusszantam Harry öleléséből, aki csak maga elé bámulva térdelt tovább az ágy mellett. Nem bírtam ránézni, nem akartam látni esetleges könnyeit, féltem, hogy akkor túlságosan is elgyengülnék.

A gardróbban egy perc alatt levettem pizsamámat, és felöltöztem, majd bőröndömbe rendszertelenül kezdtem dobálgatni a ruháimat és legfontosabb dolgaimat. Minél előbb ki akartam jutni a házból, úgy éreztem, minél tovább vagyok ott, annál jobban fog fájni majd a búcsú. Mégis lefagytam egy pillanatra, mikor Harry jelent meg az ajtóban. Egy könny sem volt az arcán, de szemei pirosak voltam az útjukra nem engedett könnyektől. Egy rövid ideig egymás tekintetébe mélyedtünk, majd én volt az, aki elsőnek megszakította a szemkontaktust.

- Akarsz segíteni? – kérdeztem halkan. Bólintott egy aprót, és mellém lépett, majd lassan ő is kezdte a táskámba pakolni ruháimat. Csendesen csomagoltunk, mikor Harry hirtelen lefagyott, és kikerekedett szemekkel tett hátra egy lépést, mire én is megálltam egy pillanatra.

- Nekem ez nem megy – rázta meg a fejét. – Képtelen vagyok asszisztálni ahhoz, hogy elhagysz. – Nagy léptekkel sietett ki a kis helyiségből. Kezembe temettem az arcomat, és halkan zokogtam. Azonban pár perc alatt összeszedtem magam, nem engedtem több utat a könnyeknek, és szárazra töröltem arcomat, majd tovább folytattam a pakolást.

Úgy tíz perc múlva nagy nehézségek árán sikerült levinnem a lépcsőn hatalmas bőröndömet. Nem végeztem egészen a pakolással, de a legszükségesebb dolgaimat elraktam, a többiért pedig úgy gondoltam, hogy majd egy másik nap visszajövök, ha kicsit összeszedtem magam érzelmileg. Már csak el akartam köszönni Harrytől, ennyi még járt neki. A konyhában találtam meg Őt. Az asztalnál ült, és érzelemmentesen bámulta a kezében lévő üres bögrét.

- A legtöbb dolgot összepakoltam, a többiért pedig visszajövök pár nap múlva – mondtam halkan, mire rám kapta a fejét.

- Akkor ez már végleges? Tényleg elmész? – állt fel lassan az asztaltól. Egy aprót bólintottam. – Mindent elcsesztem, igaz? – nézett mélyen szemeimbe bűnbánó tekintetével. Utáltam ilyen összetörtnek látni, mégsem hazudhattam neki, és újból egy aprót bólintottam. – Akkor ezt most a végső búcsú? – Újból csak biccentettem. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék.

- Harry… - léptem elé, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, félbeszakított.

- Annyira sajnálom, Ash… - suttogta. – Ha visszacsinálhatnám, megtenném.

- De nem lehet visszacsinálni – ráztam meg a fejem.

- Szerinted meg fogsz tudni valaha bocsátani nekem? – kérdezte kezét arcomra simítva. Érintésétől egyszerre rázott ki a hideg, és jóleső melegség futott rajtam végig.

- Már megbocsátottam – válaszoltam őszintén. – Végül is valahol mélyen megértem, amit tettél, hiszen ismerem a körülményeket, és tudom, hogy neked sem volt könnyű akkoriban. De csalódott vagyok – vallottam be. – Azt hittem, hogy tényleg komolyan gondolod, amit a műtét előtt mondtál, hogy velem akarod leélni az életed, és én hittem neked. Tudom, hogy csak meg akartál védeni, de sokkal jobb ez így, mintha hazugságban kellene veled lennem.

- Nem volt hazugság – rázta meg a fejét szomorúan. – Sosem volt az.

- Tudom. Tudom, hogy még mindig szeretsz, de nem kell a sajnálatod. Igazad volt, megerősödtem. Sok rossz dolgon kellett átmennem, hogy ne az a kislány maradjak, aki másokat hibáztat azért, mert tönkrement a családja, vagy aki apuci mögé bújik minden adandó alkalommal. Nem akarok ezentúl másokon függni. Te tanítottál meg arra, hogy harcoljak, ha veled nem találkozok, akkor talán én már régen nem lennék, amiért hálás vagyok neked, és örökké az is leszek, de ami köztünk volt, már nem jöhet rendbe soha többé. Ehhez mi már nem vagyunk elegek. Én már csak boldog akarok lenni – sóhajtottam fel.

- Boldog leszel, hiszen megérdemled. Csak azt sajnálom, hogy nem én leszek az, aki ezt megadja neked – vallotta be szomorú szemekkel. Nem is értem, hogy akkor miért csináltam, de Harry bármit is tett, megsajnáltam őt. Szorosan öleltem magamhoz, és erősen lehunyva szemeimet próbáltam örökké emlékezetembe vésni ezt a pillanatot. – Ez már mindig ilyen lesz? Sosem fog elmúlni ez a fájdalmon? – kérdezte halkan. Nem néztem rá, arcomat mellkasába rejtettem, képtelen voltam szembenézni összetört tekintetével.

- Nem – ráztam meg a fejem gyengéden. – Egy idő után jobb lesz, ígérem. Te is boldog leszel. Hoztál rossz döntéseket, de jó ember vagy, Harry. Megérdemled a boldogságot.

- Köszönöm – súgta, és szorosabban húzott magához.

- Ideje lenne mennem – mondtam halkan, és elhúzódtam tőle. Harry egy aprót bólintott. Felvettem a bőröndömet, és a garázs felé lépkedtem. – Viszlát, Harry! – szóltam, majd könnyekkel a szememben ültem be a kocsimba, és vissza sem nézve hajtottam ki a kapun.

Hitetlenül, kikerekedett szemekkel bámultam Vanessa után. Képtelen voltam felfogni, hogy mit kereshet nálunk, mikor Harry nincs itthon. Azt cseppet sem felhőtlen múltunkból sejtettem, hogy nem egy baráti beszélgetésre ugorhatott be. Próbáltam összeszedni magam, nagy levegőt véve becsuktam a bejárati ajtót, és követtem Vanessát a nappaliba.

- Öhm… Harry nincs itthon – mondtam kissé még mindig zavartan, mikor utolértem őt.

- Nem is őt keresem. Tudom, hogy Párizsban vannak egy koncerten, pont ezért is jöttem most. Veled szeretnék beszélni – szólt újra, mire elképedésem csak fokozódott. – Leülnék, ha nem gond – tette hozzá.

- Persze – bólintottam egy aprót, teljesen megfeledkezve házigazdai kötelességeimről. Nem mintha Vanessát annyira biztatni kellett volna, mert mielőtt szólhattam volna, már el is helyezkedett a kanapén. – Kérsz valamit? Esetleg inni? Van diétás kólánk, ha gondolod – céloztam a múltkori alkalomra, mikor egyszerűen játszadozott velem és ezekkel az italokkal.

- Nem ezért jöttem, csak ülj le! – mutatott a vele szemben lévő fotelra. Kissé megilletődve tettem eleget kérésének, és kezdtem úgy érezni magam, mintha nem is én lennék itthon ebben a házban, hanem ő.

- Szóval? – köszörültem meg a torkom. – Miről is lenne szó?

- Ne álltassuk magunkat, Ashlyn – kezdte. – Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem csacsogni jöttem hozzád, azt a barátnőimmel teszem, te pedig nem vagy az. – Lenéző szavai valahogy már cseppet sem tudtak megérinteni, vagy megbántani.

- Én is hasonlóan gondolom – bólintottam egy aprót. – Viszont éppen a barátnőimet várom, szóval essünk túl ezen az egészen, ha annyira fontos, minél hamarabb.

- Oké – dobta hátra hosszú fürtjeit, amiért irigyelni kezdtem őt az én rövid, kissé megritkult tincseimmel. Ahogy végignéztem a velem szemben ülő Vanessán, bármennyire is utáltam őt, muszáj volt megállapítanom, hogy gyönyörűen néz ki. Irigyeltem mélybarna szemeit, és tökéletes alakját, az én semmilyen színű szemeim, és már túlságosan is sovány testem mellett. – Harryvel már régóta beszélnünk kellett volna veled, de Harry meg akart kímélni téged, főleg most, a betegséged miatt.

- Megkímélni?

- Tudjuk jól, hogy nem lesz könnyű senkinek sem. Harrynek szörnyű lelkifurdalása van, hiszen nem akar bántani téged, törődik veled.

- Nem értem mire akarsz kilyukadni – vallottam be zavartam.

- Szinte egész életemben ismertem Harryt, a szüleink már ezelőtt összejártak, hogy mi egy óvodába kerültünk volna – kezdett mesélni. – Mindig is jó barátok voltunk, hiszen a baráti társaságunk közös volt, meg persze összekötött minket a sok emlék. Mégis csak a középiskolában jöttünk rá, hogy köztünk lehetne több is. És lett is. A mi szerelmünk nem azaz egyszerű gyerekszerelem volt, annál sokkal több, valami mámorító és hatalmas érzés. Nem mondom, hogy ő volt nekem az első fiú, de ő volt az egyetlen, akit őszintén szerettem. De aztán Harry elment Londonba, és bejött neki az éneklés, mint tudjuk. Emiatt szakított velem.

- Fogalmam sincs, hogy erről az egészről nekem miért kell tudnom – vallottam be. Minden egyes szavától felfordult a gyomrom, mikor Harryről a barátjaként beszélt. Féltékeny voltam. Viszont hiába szakítottam félbe Vanessát, ő csak tovább folytatta.

- Sokáig azt hittem, hogy Harry csak játszadozott velem a középiskolában, így egy idő után túltettem magam a szakításon. Azonban, mikor legutóbb veled együtt Holmes Chapelben járt, muszáj volt megnéznem, mi lett belőle. Persze, előtte is beszéltünk már telefonon vagy az interneten keresztül, de akkor végre annyi év után személyesen láthattam őt. És akkor újra fellángolt bennem az a régi érzés. Tudtam, hogy nekem még mindig ő kell. Pont kapóra is jött akkor, hogy Londonba kezdtem költözni, már csak egy akadály volt mellette. Te. – Összeráncolt szemöldökkel figyeltem, és vártam, hova akar mindezzel kilyukadni. – Az elején próbálkoztam, de semmi haszna nem volt, így igyekeztem elkerülni Harryt. Aztán egyik nap ő hívott fel. Akkor voltál majdnem egy hete kómában, azt hittem, csak arra volt szüksége, hogy beszélhessen valakivel. Semmi kedvem sem lett volna hallgatni, ahogy rólad áradozik, és elmondja, hogy mennyire szenved nélküled, de végül áthívtam magamhoz. Ahogy az előbb is mondtam, azt hittem, hogy csak egy kis lelki feltöltődésre van szüksége, arról álmodni sem mertem, hogy nem csak ilyen módon kellek neki.

- Miről beszélsz? – akadt el a lélegzetem. Rögtön a legrosszabbra gondoltam, és csak arra vártam, hogy Vanessa megcáfoljon.

- Lefeküdtünk Harryvel.

- Hazudsz! – pattantam fel a fotelből.

- Ha belegondolsz, Ashlyn, azt hiszem, ebben nincs is semmi furcsa. Mielőtt hogy kómába estél volna, már hetekkel szakítottál Harryvel. Te is tudod, hogy egy férfinak vannak testi szükségletei, ezért nem hibáztathatod őt. – Annyira fájtak a szavai. Képtelen voltam elhinni, hogy Harry valóban megtette volna.

- Nem csalt meg. Képtelen lenne rá… - Hangom elhalt, hiszen már csak magamat győzködtem. – Szeret engem…

- Szeret – bólintott egy aprót Vanessa érzelemmentes arccal. – Szeret, mint egy barátot, mint a testvérét. – Szavai hallatán könnyek gyűltek a szemembe. Bármennyire is nem akartam hinni neki, azok a fránya könnyek mégis lefolytak az arcomon. - Másnap reggel megbeszéltük, hogy ez többé nem fordulhat elő. Harryt szörnyű lelkiismeret furdalás gyötörte, amiért ezt tette veled, ezért megbeszéltük, hogy soha többé nem találkozhatunk, és titokban tartjuk az egészet.

- Akkor mégis most miért mondod ezt el nekem? Miért akarsz még jobban belém tiporni? – szorítottam ökölbe kezeimet, és számba harapva próbáltam megállítani szüntelenül folyó könnyeimet.

- Mert úgy gondolom, hogy tudnod kell az igazságot. Azon az éjszakán történtek benne is felébresztettek valamit. Hiszen pár nap múlva Harry újból felkeresett, talán még kétségbeesettebben. Újra megtörtént a dolog, de ekkor már mindketten tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. Tudtuk, hogy szeretjük egymást, így már nem is volt kérdés, hogy nem maradhatunk többé távol egymástól.

- Nem! Nem! Nem! – járkáltam fel-alá a nappaliban. – Ez képtelenség! Harry engem szeret!

- Szeret téged, de nem szerelmes beléd. Már nem.

- Ne hazudj nekem! – kiabáltam könnyeim között. – Csak tönkre akarsz minket tenni! Ha valóban így lenne, Harry nem titkolta volna el előlem! Annyira még becsülne, hogy ő maga mondaná el!

- Harry nem tudja, hogy itt vagyok. Tudom, hogy dühös lesz, ha megtudja, hogy beszéltem veled, de mi csak szenvedünk, te pedig nem élhetsz hazugságban. Tudom, szörnyű az időzítés, Harry még várni akart a betegséged miatt. Nem akart mindent rád zúdítani, mikor ilyen állapotban vagy, de most, hogy elkezdtél gyógyulni, úgy éreztem, hogy ezt nem húzhatjuk tovább. – Fejemet hevesen rázva a fülemre tapasztottam kezeimet. Nem akartam, nem bírtam tovább hallgatni. Vanessa minden szavával, mintha egy tőrt forgatott volna bennem. Utáltam, hogy ilyen összetörtnek és gyengének lát, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt, mert ha mindez igaz, akkor elvesztettem Őt.

- Csak sajnálatból volt velem… - mondtam ki a nyilvánvalót.

- Sokat beszéltünk erről Harryvel az elmúlt hónapokban, főleg éjjelenként, mikor te már aludtál – mondta rezzenéstelen arccal. - Üdítő változatosság voltál a számára a sok lotyó után az ártatlanságoddal, de mindketten tudjuk, hogy Harrynek nem az olyasfajta lányok kellenek, mint te. Talán szeretett az elején minden naivságoddal együtt, de egy idő után unalmas lettél a számára. Hiszen tudjuk, hogy én mennyivel többet tudok neki adni. Harry már csak kegyelemből volt veled, megjátszotta magát, hogy boldoggá tegyen az utolsó napjaidon. Senki sem olyan kegyetlen, hogy egy haldokló lányt kidobjon, így vártuk, hogy a műtét után mi fog történni. Hogy felébredsz-e a kómából, vagy milyen lesz egy idő után az állapotod.

- Arra vártatok csak, hogy soha ne ébredjek fel a kómából, vagy hogy egyszerűen csak meghaljak – szűrtem fogaim közül. Ekkor könnyek már nem potyogtak a szememből, a dühön kívül képtelen voltam mást látni. – Gratulálok, Vanessa! Nyertél! – tártam szét a karom lemondóan. – Elvetted tőlem! Tönkretetted az életemet! Most pedig tűnj innen, és soha többé ne kerülj a szemem elé! – emeltem fel a hangom. Vanessa kissé kikerekedett szemekkel nézett rám. Igaza volt, eddig naiv voltam. Naiv voltam, amiért minden ellenem irányuló tettét egyszerűen lenyeltem, de többé nem fogom. Kiállok magamért, ha kell, a saját kezemmel rángatom ki azon az ajtón a hajánál fogva. – Még egyelőre én lakok ebben a házban, szóval takarodj innen! – Kezeimet ökölbe szorítottam az oldalam mellett, és kemény tekintettel figyeltem, ahogy Vanessa kiiszkol a házból. A bejárati ajtó becsapódott mögötte, én pedig abban a pillanatban elvesztettem az irányítást érzelmeim felett, és zokogva hulltam vissza a fotelbe. Magamhoz öleltem térdeimet, mert úgy éreztem, hogy a fájdalom szétszakít belülről. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt tették velem, hogy Ő ezt tette velem. Azt hittem, hogy ami köztünk van az ennél erősebb, és talán örök. A műtét előtt még házasságról és közös gyerekekről beszélt, most pedig meg kellett tudnom, hogy amíg én kómában feküdtem, ő egyszerűen megcsalt ezzel a lotyóval, nem is egyszer. Vanessán nem csodálkoztam, tudtam, hogy az első adandó alkalommal minden gondolkodás nélkül rávetné magát Harryre, de azt sosem hittem volna, hogy Harry is megtenné. Hiszen annyiszor mondta, hogy szeret, hogy nem tud nélkülem élni. Még tisztán emlékeztem a szavaira tegnapról: „Nem érdekel senki más, ha te velem vagy”, és a „Tiéd vagyok”, mire zokogásom zengte be az egész nappalit.

A legrosszabb volt az egészben, hogy végtére is megértettem Harry tettét. Soha nem értettem, mit látott bennem. Ő volt az első barátom, szóval nem volt semmi tapasztalatom Vanessával ellentétben, aki minden bizonnyal nem egy fiúval volt már együtt. Különben sem volt bennem soha semmi érdekes. Sosem voltam különlegesen szép, főleg most, hogy csontsoványra fogytam a betegségem miatt, szemeim alatt örökösen sötét karikák éktelenkedtek, arcom sápadt és beesett volt. Velem szemben Vanessa tökéletes volt. Ott domborodott, ahol kellett, és egyik vonásában sem találhattam kifogást. Tipikusan az a lány volt, aki után minden férfi megfordult. Harry pedig köztudottan bolondult a nőkért, mielőtt újra találkoztunk volna a turné előtt. Naivan azt hittem, hogy miattam képes megváltozni, de mekkorát tévedtem! Egyszer szeretett, tudom, hogy szeretett, de egyszerűen rám unt. Soha nem is illettünk mi össze Harryvel, hiszen ő volt a nagy szupersztár, akiért minden lány odavolt, én pedig csak Ashlyn, akit mindenki sajnált az anyukája halála miatt, nem volt bennem semmi érdekes, ami a külső hiányosságaimat pótolhatta volna. Mindig is tudtam, hogy van odakint valaki, akinek mindez ellenére én leszek a tökéletes, én pedig butuskán azt reméltem, hogy ez a fiú Harry lesz.

Nem ez volt életem első csalódása, de az biztos, hogy a legfájdalmasabb. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy a fiú, aki nemrég még a csillagokat ígérte le nekem az égről, másnál keresett vigasztalást, mikor én kómában voltam.

Hosszú idő telt el, míg megszólalt a csengő. Tudtam, hogy a lányok jöttek meg, de önsajnálatomba süppedve képtelen voltam felállni a fotelből. Úgy éreztem, hogy Harry nélkül semmi vagyok. Pár perc múlva, sok-sok csengetés után megszólalt a telefonom is, és tudtam, hogy lányok hívnak, mégsem nyúltam a mobilom után. Aztán egyszer csak vége lett a csengetésnek, és a hívásoknak, így azt hittem, hogy a lányok feladták, és már el is mentek, mikor az ajtó nyitódását hallottam meg, majd barátnőim vidám hangját.

- Nyitva! - örvendezett Eleanor.
- Szerintetek itthon van? – Perrie.

- Itt van a kocsija.

- De gyalog is elmehetett valahova. – A hangok egyre közelibbnek tűntek, és szerettem volna eltűnni. Nem akartam válaszolni a rengeteg kérdésre, és a sajnálkozó pillantásokra sem vágytam.

- Kíváncsi vagyok, ho… - Perrie hangja már egészet közelről jött, de félbehagyta mondanivalóját, mikor meglátott engem.

- Istenem, Ash… - hallottam meg Sarah-t, de képtelen voltam szembe nézni velük.

- Sajnálom, én csak… - kezdtem, de képtelen voltam kinyögni egy értelmes mondatot.

- Héj, Ash… – simította vállamra kezét gyengéden Eleanor. – Ash, nézz rám! – kérte lágyan. Lassan, könnyektől elhomályosodott látással emeltem rájuk tekintetem.

- Mi történt? Mi a baj, Ash? – kérdezte Sarah értetlenül, kissé kétségbeesve, én viszont nem tudtam megszólalni.

- Csak azt áruld el, hogy miről van szó! – kérlelt Perrie. – A betegséged? – Megráztam a fejem. – Akkor Harry az? Hiányzik Harry? – próbálkozott tovább. A Göndörke nevét hallva összeszorult a szívem, és egyre szaporábban hulló könnyeimből a lányok könnyen kitalálhatták válaszomat.

- Mit tett? Kérlek, Ash, mondj valamit! – könyörgött Sarah.

- Segíteni szeretnénk, de ha nem mondasz semmit, akkor mi is tehetetlenek vagyunk – győzködött Perrie halkan.

- Én csak… - szólaltam meg végre. Képtelen voltam magamban tartani az egészet. Úgy éreztem, hogy összeroppanok a kusza gondolataim súlya alatt, ha nem osztom meg őket senki mással. - Ígérjétek meg, hogy senkinek sem áruljátok el! – kértem őket sírástól rekedtes hangon. Mindhárman feszült figyelemmel néztek rám, miközben szinte szinkronban egy hatalmasat bólintottak. – De még Louis-nak sem – néztem Elre, aki szinte képtelen titkot tartani Lou előtt.

- Még neki sem – tett ígéretet szívére tett kézzel.

- Ma délután itt volt nálam Vanessa – szipogtam.

- Vanessa? Mármint az a lotyó, aki múltkor úgy ráhajtott Harryre? – kérdezte Sarah, én pedig egy aprót bólintottam.

- Megcsalt. Harry megcsalt vele, míg kómában voltam… - nyögtem ki, és zokogva hajtottam vissza a fejem térdeimre.

- Nem! Ez képtelenség! – kiáltott fel Eleanor.

- Nem tudom, Ash… - húzta el a száját Perrie. – Harry le sem tagadhatná, hogy mennyire beléd van zúgva.

- Többé már nem – ráztam meg a fejem ölembe potyogó könnyekkel. – Hónapok óta együtt van vele.

- Én ezt nem tudom elhinni… - suttogta El hitetlen arccal és csillogó szemekkel. Ekkor megszólalt a telefonom. A csengőhangról rögtön tudtam, hogy Harry az, de figyelmen kívül hagytam. 

- Pont most, mikor minden rendeződni látszott. Olyan sokáig hittem azt, hogy nem élem meg a nyarat, és most, hogy végre gyógyulni kezdtem, minden álmom összeomlott – sírtam. – Harry csak sajnálatból volt velem. Csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy elmondják, hogy többé már nem kellek Harrynek. A legegyszerűbb az lett volna, ha fel sem ébredek a kómából, vagy ottmaradok a műtőasztalon.

- Ash… - szorította meg a kezem El, és már neki is könnyek folytak le az arcán.

- Úgy is erre vártak. Annyival egyszerűbb lett volna mindenkinek… - csuklott el a hangom.

- Nem mondhatod ezt! – szólt Sarah kissé megbotránkozva szavaimtól. – És akkor mi van Adammel? Paullal? Vagy velünk, a barátaiddal? Mi már nem is számítunk?

- Igazad van. Önzőség, amit mondtam, de annyira… annyira fáj… - nyögtem ki.

- Jaj, tudom nagyon jól… - sóhajtott fel Perrie. – Zaynt is sokszor megvádolták azzal, hogy megcsalt engem. Elején még hittem is a sajtónak, és a poklon mentem keresztül, de végül kiderült, hogy mind hazugság volt.

- Értem, mire akarsz kilyukadni, Perrie – szólt Sarah. – Ismerjük Vanessát, és mind nagyon jól tudjuk, hogy mindenáron vissza akarja szerezni Harryt. Mi van akkor, ha ez megint csak egy gonosz kis játéka, hogy szétválasszon titeket?

- Nem tudom… - ráztam meg a fejem tehetetlenül.

- Én ismerem Harryt – szólalt meg Eleanor halkan. – Szinte az összes eddigi barátnőjével találkoztam. A legtöbbjük csak egy éjszakára kellett neki, de te más vagy. Le sem tagadhatná, hogy mennyire szeret téged. Én tudom, hogy ez igazi – mosolygott rám kedvesen. – Harry nem buta, biztosan nem cserélne le téged egy ilyen lotyóra, mint Vanessa. Annyival jobb vagy, mint ő. Annyira más, mint a többiek.

- Pont ez az. Más vagyok – suttogtam. – Talán az elején tényleg szeretett, de mi van, ha rám unt. Sosem az ilyen lányok kellettek neki, mint én. Talán elege lett belőlem. Talán nem vagyok hozzávaló.

- Ez nem igaz – rázta meg hevesen a fejét Sarah. – Sosem kedveltem igazán Bodrit, ezt te is tudod, de sok piszkálás ellenére tudom, hogy ti tökéletesek vagytok. Szeretlek, Ash, mint a testvéremet, de ha ti Harryvel együtt vagytok, akkor képtelenség veletek normálisan együtt tölteni egy kis időt.

- Ha egymás közelében vagytok, el sem tudtok szakadni egymás tekintetétől – folytatta Perrie. – Hozzátok sem tudok anélkül szólni, hogy ne valami titkos sugdolózást szakítsak félbe.

- És az a sok érintés és csók… - tette hozza El édesen.

- De az már mind csak a múlt… - szipogtam könnyeimet törölgetve.

- Beszélned kell Harryvel! – jelentette ki Sarah. – Ennyiben nem hagyhatod a dolgot! Talán nem is történt semmi köztük, és csak annak a lotyónak az ármánykodásáról van szó, hiszen semmi bizonyítéka nem volt mindarra, amit próbált veled elhitetni. Beszélned kell Harryvel, biztos van valami magyarázat erre az egészre. – Ebben a pillanatban újból, már vagy ezredszerre csörrent meg a telefonom. Perrie azonnal a kezébe vette, és felém nyújtotta a készüléket.

- Vedd fel, és tisztázzátok a dolgot! – biztatott.

- Ne! Ez még túl korai! – pánikoltam be. – Még nem vagyok felkészülve erre a beszélgetésre! – Féltem attól, hogy mit fogok hallani.

- De muszáj lesz beszélnetek! – jelentette ki Perrie.

- Majd holnap – ígértem idegesen.

- Ígéred, hogy kijössz velünk a reptérre holnap reggel, és megbeszélsz mindent Harryvel? – húzta fel Sarah a szemöldökét, mire egy nagyot bólintottam. - Jól van, add nekem! – vette el Sarah a telefont, és mielőtt ellenkezni tudtam volna, már fogadta is a hívást. – Szia, Bodri!... Nem, éppen fürdik… Nem, most tényleg nem alkalmas… Harry, ez egy csajos pizsiparti, aminek éppen a közepébe rondítottál bele, szóval most tényleg zavarsz… Persze, megmondom neki… Helló, Bodri! – szakította meg a vonalat.

- M-mit akart? – kérdeztem remegő ajkakkal.

- Gondolom csak olyan nyálasan beszélni veled, ahogy szokott – vonta meg. – Azt üzeni, hogy hiányzol neki, és hogy szeret – lágyult el barátnőm hangja. Szavai hallatán, minta szívemben egy tőrt forgattak volna, és zokogva törtem össze újra. Képtelen voltam megnyugodni még barátaim ölelő karjai között sem. Az egyetlen, aki remény tudott volna adni, az Harry volt. Szükségem volt rá, hogy elmondja újra, hogy szeret, és megcáfoljon mindent, amit Vanessa mondott.

Legalább a lányok miatt próbáltam lenyugodni, nem akartam elrontani estéjüket. Miután sírásom csillapodott, és leszavaztuk a romantikus filmeket, Perrie egy horrort rakott be a lejátszóba. A lányok néha felsikítottak mellettem, én valahogy mégsem tudtam megijedni. Abban a pillanatban semmitől sem rettegtem jobban, mint a holnapi beszélgetéstől Harryvel.

Mivel a fiúk másnap korán reggel érkeztek, így a film után szinte azonnal lefeküdtünk aludni. Mindhárom barátnőmet szinte azonnal elrabolta az Álomvilág, az én szemeimre valahogy mégsem jött álom. Harryvel közös ágyunkban fekve az éjjeliszekrényen álló közös képünket néztem, amit a hold ezüstös fénye világított meg. A fotó Harry születésnapján készült. Az ölében ülök, vidáman mosolyogva, míg ő ajkait arcomhoz érintve egy puszival kényezteti bőrömet. Annyira boldognak tűntünk mind a ketten, de ha belegondoltam, hogy ekkor Harrynek már viszonya volt azzal a lotyóval, akkor újból sírni támadt kedvem, habár könnyeim ekkora már teljesen elfogytak.

Fejemben újra és újra lejátszódott a beszélgetésünk Vanessával. Eszembe jutott minden, amit akkor mondott. „Szeret téged, de nem szerelmes beléd.”, „Már csak kegyelemből volt veled.”. Egész éjszaka egy percet sem aludtam, és fél hatkor már ki is keltem az ágyból, mert úgy éreztem, hogy muszáj valamit csinálnom, különben nyomasztó gondolataim összeroppantanak belülről. Lezuhanyoztam, majd reggelit kezdtem el készíteni.

Az éjszaka az is eszembe jutott, hogy talán egyszerűen csak össze kellene pakolnom, és hazaköltöznöm apához, aztán ezt az ötletet el is vetettem, hiszen meg kellett adnom az esély Harrynek, hogy kimagyarázza magát. Viszont egyre jobban úgy éreztem, hogy ez a beszélgetés sokkal fájdalmasabb lesz, mint azt gondolnám. Egyre inkább kezdtem Vanessának hinni, hiszen annyira valósnak érződtek érvei.

Egy éjszaka alatt teljes roncs lettem. Szemeim még karikásabban és beesettebbek voltak, mint általában, arcom pedig a szokásánál is sápadtabb. Kezeim remegtek, hasam pedig feloldhatatlan görcsben volt. Mikor lányok lejöttek az emeltről, sajnálkozva néztek végig rajtam, majd egy-egy, a szokásosnál hosszabb öleléssel köszöntek, mitől valamiért újra sírni támadt kedvem, de könnyeimet inkább a Harryvel hamarosan megtörténő beszélgetésre tartogattam.

Reggeli után, amiből én egy falatot sem tudtam enni, a lányok is elkészültek, majd el is indultak Perrie kocsija felé, míg én a garázsba igyekeztem.

- Ash, nem akarsz velünk jönni? – ajánlotta fel Perrie.

- Nem, köszi – ráztam meg a fejem elhaló hanggal. – M-még be kell ugranom a boltba, mielőtt Harry hazajön, mert elfogyott a tej – füllentettem.

- Rendben, de a reptéren találkozunk, igaz? – kérdezte Sarah.

- Persze – bólintottam egy aprót erőltetett mosollyal az arcomon, majd figyeltem, ahogy a lányok elhajtanak.

A kocsiban töltött idő alatt, míg elértünk kedvenc helyünkhöz, le sem tudtam venni a szemem Harry vidám arcáról. Hatalmas mosolyra húzódott ajkakkal szívtam magamba oly régen látott tökéletességét. Az elmúlt napokban sokszor képzeltem magam elé őt, de a valóságot az ábrándozás nem pótolhatta. Smaragd szemei még jobban csillogtak, mint álmomban, míg édes mosolyával a lélegzetemet is elállította, egy-egy csókjával és gyengéd érintésével pedig a szívemet olvasztotta meg. Hozzám hasonlóan ő sem tudta letörölni édes vigyorát, és tekintetét is folyamatosan rajtam futtatta végig, hiába szóltam rá ezerszer az életünket féltve kissé szétszórt vezetése miatt. Mindig is kiegyensúlyozott vezetőnek ismertem, legalább is akkor, mikor én ültem mellette, habár a többiektől számos, elég félelmetes történetet hallottam már Harry száguldozásairól, és életveszélyes vezetéséről, amiből most én is kaptam most egy kis bemutatót. Azt is furcsának találtam, hogy ezúttal nem ellenkezett egy szóval sem a kis kirándulás ellen, sőt még ő ajánlotta fel, mint lehetőséget egy kis együttlétre. Reménykedtem benne, hogy talán kezdi végre felfogni, hogy nem vagyok kisgyerek, csak még nem nőttem fel teljesen, és szükségem van a kimozdulásra, képtelen vagyok egész nap otthon ülni, ahogy ő azt elvárná. Máskülönben még elragadtatom magam egy kis szabadság örömétől, és tényleg túlzásba viszem a dolgot, aminek egyik bizonyítékát most is a karomon viseltem egy csuklórögzítő formájában.

Harry a kocsi motorját leállítva egy édes mosolyt villantott felém, és átkocogva az én oldalamra udvariasan kinyitotta nekem az ajtót.

- Ha bármi baj van, rosszul vagy, vagy csak egyszerűen elfáradtál, szólsz, igaz? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Igenis, kapitány! - álltam engedelmesen haptákba, habár legszívesebben csak szememet forgattam volna, és kezdtem úgy gondolni, hogy kicsit elkiabáltam előző gondolataimat, miszerint Harry kezd kevésbé aggódó lenni. Mégis legalább azt elértem, hogy egy halk nevetés csendül édes ajkai közül, majd kivette a csomagtartóból hátizsákját, és átdobva vállán a táskát összekulcsolta ujjainkat. Miután pedig bezárta a kocsit, már indulhattunk is az ismerős erdő felé.

Jól esett a rövid séta a kis tisztásig, és még mindig nem tudtam betelni Harry közelségével. Úgy szorítottam ujjait, mintha képtelen lennék még egyszer elengedni őt. Út közben pedig csak úgy csüngtem minden egyes szaván, miközben Japánról mesélt.

- Mi van a táskában? - kérdeztem kíváncsian, mikor már majdnem megérkeztünk, mégsem tudtam tovább magamban tartani a kérdést, ami annyi ideig izgatott.

- Az ajándékod - válaszolta egyszerűen. Már nyitottam is volna a számat egy újabb kérdésre, de Harry még azelőtt megszólalt, hogy egy szót is kiejthette volna. - Nem. Nem fogom elmondani, hogy mi az - nevetett, hangjával megtörve a békés erdő csendes hangulatát.

- De, hát, úgy is mindjárt ott vagyunk! Mindegy, hogy most tudom meg, vagy pár perc múlva, nem? - kérdeztem reménykedve.

- Szerintem is - bólintott egy aprót, mire remény gyulladt bennem. - Pár perc úgy sem számít, annyit könnyen kibírsz - nézett le rám kuncogva. Egyszerűen jót mulatott rajtam.

- Egyezkedjünk - torpantam meg hirtelen, mire ő is megállt, és felém fordult. - Nekem is van számodra egy kis meglepetésem - ütögettem meg farmerem jobb zsebét, amiben megcsördült az összegyűrt leletem. - Elmondod, hogy mi az én ajándékom, és én is elárulom a tiédet - ajánlottam komolyan. Harry egy pillanatig az arcomat vizslatta, majd egyszerűen felnevetett.

- Engem nem tudsz megvesztegetni.

- Szóval akkor nem is érdekel a meglepetésed? - fontam össze mellkasom előtt a karom felhúzott szemöldökkel.

- Nem ezt mondtam, de én tudok várni - vonta meg a vállát. - Nekem már az is elég, hogy végre velem vagy - mondta lágyan, szemembe nézve. Szavaival újra megolvasztotta szívemet, és kissé felpipiskedve egy lágy csókot nyomtam édes ajkaira. - Mehetünk tovább? Már csak pár perc - nézett rám kissé könyörgő szemekkel, mikor elhúzódott.

- Nekem is hiányoztál nagyon-nagyon, de nem tudsz érzelmileg megzsarolni - mutattam rá összeszűkített szemekkel.

- Rendben - sóhajtott egy hatalmasat Harry, majd egyszerűen hátat fordított nekem.

- Most meg mit csinálsz? - lepődtem meg.

- A tisztáson találkozunk, ha kiduzzogtad magad! - szólt hátra a válla fölött, és láttam rajta, hogy csak nehezen tudja visszatartani nevetését. Először csak letaglózva néztem utána, és el sem hittem, hogy képes volt egyedül hagyni, majd feleszmélve futásnak eredtem, attól félve, hogy a végén még eltévedek az erdőben, így gyorsan utolértem őt. - Ez nem tartott sokáig - nevetett, mikor megjelentem mellette, én viszont nem válaszoltam, csak egyszerűen megforgattam a szemem, mire vidámságát még hangosabban fejezte ki. - Perceken belül ott vagyunk - biztosított mosolyogva, miután kezeinket újra összekulcsolva indultunk tovább a rég látott tisztás felé. Először ellenkezni akartam, de nem jött ki elégedetlen hang a torkomon, és képtelen voltam eltűntetni ajkaimon játszó vigyoromat.

Harrynek igaza volt, és alig pár perc múlva már ott is voltunk a kis tisztáson. Elengedtem a kezét, és a halkan csörgedező patak felé vettem az irányt. Leguggoltam, kezemet a hűvös vízbe mártottam, és lehunyt szemekkel élveztem a hullámok ismerős, lágy simogatását ujjaimon.

- Már nem is érdekel annyira az ajándékod? - zökkentett ki Harry hangja a hátam mögül. Mosolyogva pillantottam felé a vállam felett, majd felálltam, és Göndörke által kiterített pokróc felé igyekeztem. Harry vigyorogva terült el a földön, és szélesre tárta felém karjait. Az ölébe fészkeltem magam, és szorosan bújtam karjai közé, majd lehunyt szemekkel, mélyen szívtam magamba bódító illatát.

- Szóval? - húzódtam el tőle pár perc múlva egy apró puszit kíséretében, kíváncsian pillantottam rá, majd a nagy hátizsákra. - Vagy szeretnéd még tovább húzni az agyam? - néztem rá szúrós szemekkel.

- Isten ments! - emelte maga elé kezeit védekezően. - Na, akkor! - húzta maga elé a táskáját, majd kicipzározta azt. Hatalmas szemekkel figyeltem, ahogy kiemel belőle egy nagyobb dobozt, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékát várva. Letette a dobozt a földre, én pedig azzal a mozdulattal emeltem fel, de minden igyekezetem ellenére sem tudtam kitalálni, hogy mi lehet benne.

- Mi van ebben? - rázogattam a dobozt a fülem mellett.

- Vigyázz arra! - vette ki a kezemből, és újra a pokrócra helyezte, ezúttal azonban már nem nyúltam érte. - Különben sem a tiéd - tette még hozzá, mire szomorúan lebiggyesztettem ajkaimat. - Adamé. Egy robot van benne. Lehet, hogy még kicsit hozzá, de pár év múlva imádni fogja. Vettünk a fiúkkal egy pár hasonlót még Japánban, és fociztunk velük - mesélte lelkesen, én pedig csak várakozón tekintettem felé.

Még egy darabig kutatott a táskában, és szinte biztos voltam benne, hogy hosszas keresgélésével csak engem akart megőrjíteni. De végül nem is olyan sokára a kezembe adta első ajándékomat, egy igazi japán legyezőt, mindenféle gyönyörű virágdíszítéssel. Kacéran kuncogva rebegtettem rá pilláimat a legyező mögül, mire egy pillanat alatt kikapta kezemből ajándékomat, és hátradöntött a matracon.

- Sokkal jobban éreztem volna magam Japánban, ha ilyen gyönyörű szemek néztek volna rám a legyezők mögül - súgta a fülembe édesen, és egy hosszú puszit lehelt az orrom hegyére.

- Sokkal jobban éreztem volna magam a házadban, ha melletted kelhettem volna minden reggel - mondtam halkan, mégis mosollyal az ajkaimon.

- Nem csak az én házam. Az a te otthonod is - emlékeztetett.

- Csak akkor érzem annak, mikor te is ott vagy velem - vallottam be. - Különben olyan üres az a ház. Olyan magányos vagyok benne.

- Nem akarom, hogy többé egyedül érezd magad, de az utazás a munkámmal jár - mondta kissé csalódott arccal. 

- Tudom - mosolyodtam el halványan, és egy puszit nyomtam az arcára. - Ahogy azt is, hogy imádod, amit csinálsz, és boldog vagy, mert egy álmod vált valóra ezzel. Én pedig pont ezért támogatlak mindenben, még ha ez azzal is jár, hogy pár napot nélküled kell töltenem. 

- Te vagy a legjobb, akit valaha kaphattam - súgta ajkaimra, majd egy lágy csókot lehelt rájuk. 

Pár perc múlva újra Harry ölében ültem, és további ajándékaimat tűntettem el. Természetesen kaptam mindenféle hagyományos Japán cuccot, pálcika szettet, meg teáskészletet, hiszen Harry tudta, hogy mennyire oda vagyok a teáért, ahogy azt is, hogy engem a hasamnál fogva lehet a legjobban megfogni. Habár a betegségem miatt az étvágyam nem volt a régi, mégis képtelen lettem volna nemet mondani egy kis édességnek. Harry pedig minden bizonyossággal felvásárolt egy egész japán édességboltot. Végig kóstoltam minden fajta finomságot, amit Harry előkotort a hatalmas hátizsákból. Voltak köztünk szörnyen bizarr ízűek, viszont egyeseket meglepően finomnak találtam, habár igazán sosem voltam oda a japán konyháért. Néhanapján rendelünk sushit, vagy valami hasonlót, de azt is csak Harry kedvéért, mert ő majd meghalt a számomra undorító nyers halért.

Mikor annyit ettem a sok édességből, hogy már egy falat sem ment volna le a torkomon, hátamat Harry mellkasának döntöttem, és elégedett mosollyal hunytam le szemeimet a madarak csicsergését hallgatva az első napsugarak simogatásában. Egyszerre Harry puha ajkait éreztem meg a nyakamon, a csiklandós érzésre pedig halkan felkuncogtam. Egyik kezét a hasamra helyezte, másikkal pedig ujjainkat kulcsolta össze. Felháborodva nyögtem fel, mikor abbahagyta bőröm kényeztetését édes ajkaival, és elégedetlenül fordítottam a fejem felé. Harry halkan nevetett, majd kárpótlásul egy lágy csókot nyomott a számra.

- A hétvégén Párizsba kell utaznunk – szólalt meg hirtelen, ezzel elrontva a pillanatot.

- Már megint? – nyögtem fel halkan.

- Sajnálom, de most csak egyetlen koncertről van szó – biztosított.

- Az hány éjszakát jelent?

- Szombaton délben indulunk, de már másnap reggel megint a tiéd vagyok – ígérte.

- Imádom, amit csinálsz, de csak magamnak akarlak – vallottam be. – Nem akarok rajtad osztozkodni a rajongókkal. Szerinted ez nagy önzőség? – néztem fel rá kérdőn.

- Szörnyű nagy önzőség – bólintott egyet, de szemeiben ott volt a humor. – De akkor én is önző vagyok – jelentette ki, és összekulcsolt kezünket a szájához emelte, majd egy hosszú csókot nyomott kézfejemre, és sérült csuklómra. – Már azt utálom, ha egy férfi rád néz. Ha pedig még beszélsz is vele, és rámosolyogsz, azzal az édes mosolyoddal, amit csak magamnak akarok, akkor legszívesebben egy bezárnálak egy toronyba, hogy csak az enyém legyél.

- Egy toronyba? – húztam fel a szemöldököm nevetve.

- Aha, tudod, mint abban a mesében.

- Köszönöm, de nekem a mi mesénk is tökéletesen megfelel – mosolyogtam, Harry pedig válaszommal megelégedve egy lágy puszit nyomott szám sarkába.

- Furcsa volt Japánban - mondta halkan, állát a vállamra fektetve egy kis csend után.

- Igen? - húztam fel a szemöldököm, amit ő nem láthatott. - Biztos sok volt az ázsiai.

- Nem pont erre gondoltam - nevetett fel, hogy hangja bezengte az egész erdőt. - De sosem fordult még elő, hogy ennyire vártam volna, hogy végre hazaérjek. Jól éreztem magam Japánban, mondjuk, egy teljesen más kultúra és társadalom, a szokások is teljesen eltérnek az angoltól, de nem is ez volt a baj, hiszen mindig is szerettem utazgatni. Viszont most volt, aki hazavárt, akiért érdemes volt hazajönnöm - magyarázta csendesen. - Ezelőtt mindegy volt, hogy hol vagyok, nem érdekelt, hogy talán hónapokig távol voltam Londontól, mert igazából semmi sem kötött ide. Nem használtam soha az "otthon" szót, mert nem éreztem, hogy tartozok valahova. Még ha Londonban voltam, akkor is általában valamelyik haveromnál voltam, vagy meglátogattam a családomat. Mások azzal magyarázták, hogy ilyen társasági ember vagyok, pedig igazából csak a magánytól féltem. Ott volt az a hatalmas ház, de gyűlöltem ott lenni, mert olyan üresnek tűnt. Akkor éreztem igazán, hogy milyen magányos vagyok. - Felnéztem rá, ő viszont mélyen gondolataiba merülve bámult a fák közé. Arca érzelemmentes volt, de szemeiben könnyen észrevettem egy kis szomorúságot. Nyakába temettem az arcom, ezzel kizökkentve őt elmélyedéséből, mire egy puszit nyomott a homlokomra. – De többé már nem – lágyult el a hangja. – Régebben kinevettem Louis-t, mert mindig ő volt, aki nem bírt ki még egy pár napot sem Eleanor nélkül, de azt hiszem, én most jóval felülmúltam őt – kuncogott édesen, és minden bánat eltűnt tekintetéből. – El sem tudod képzelni, milyen jó érzés, ha tudod, hogy hazavárnak. Miattad végre úgy érzem, hogy tartozok valahová – nézett mélyen a szemembe.

- Szeretlek, Harry. Annyira szeretlek – súgtam, mert más nem jött ki a torkomon előtörő érzelmeim miatt.

- Én is szeretlek, Ash. Mindennél jobban – mondta halkan, majd szavait egy édes csókkal pecsételte meg.

Még pár óráig nem indultunk haza, csak hallgattuk a madarak énekétől hangos erdőt, és a kis vízesés csobogását. Alig vártam már, hogy kicsit melegebb legyen az idő, és bele is csobbanhassunk a tiszta vízbe. Nap már lassan kezdett elbújni a fák mögött, így legnagyobb sajnálatomra muszáj volt hazaindulnunk, ha nem akartunk eltévedni sötétben az erdőben. Én mégis akár napokig képes lettem volna ott maradni, azon a kis tisztáson, Harry melegen ölelő karjai között. Szerettem ezt helyet csendessége és nyugalma miatt. Sehol egy rajongó vagy lesifotós, és még az autók zaja sem ért el hozzánk. Persze térerő sem volt a közelben, így Harryt sem tudta senki sem zaklatni a telefonján, mint általában.

A hazafelé vezető utat is halkan tettünk meg, mégsem az a kínos csend ereszkedett közénk. Nem kellettek nekünk szavak ahhoz, amit mondani akartunk, hiszen egy-egy lágy, szeretetteljes mosoly, egy édes puszi vagy érintés többet mondott minden létező szónál.

London már sötétbe burkolózott, mikor végül hazaértünk. Én pedig talán a hosszabb séta, vagy a hajnali kelés miatt, de fáradtan dőltem le a kanapéra.

- Nem kérsz valamit? Nem vagy éhes? – kérdezte Harry mosollyal az arcán lenézve rám.

- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Teljesen tele vagyok a sok édességtől – kuncogtam halkan.

- Rendben, akkor behozom a kocsiból a cuccokat, aztán nézhetünk valami filmet, de mehetünk az ágyba is. Bármit, amit szeretnél – mondta egy kacér mosoly és kacsintás kíséretében. – Csak maradj ébren, míg visszajövök!

- Nem alszok be – biztosítottam, de hangom sokkal fáradtabbnak tűnt, mint azt vártam volna.

- Különben is, még tartogatsz számomra valami meglepetést, nem? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Oké – motyogtam álmosan. Nekem igazából már teljesen ki is ment a fejemből Harrynek szánt ajándékom, de tudtam, hogy nem alhatok el addig, míg azt oda nem adom neki. Vagy talán még holnap is ráér?

Harry halkan nevetve ment ki a szobából, én pedig neki tett ígéretemet megszegve alvásra hunytam le szemeimet. Pár pillanat múlva már félálomban, csak ellenőrzésképpen nadrágom zsebébe nyúltam, majd azonnal minden fáradtságom megszűnt, és kipattantak a szemeim, mert a farmerom zsebe teljesen üresnek bizonyult. Beletúrtam a másikba is, de abban sem találtam meg a lassan salátává gyűrődött papírlapot. Már teljesen éberen pattantam fel a kanapéból, és éles szemekkel néztem körbe a szobába, még a kanapé alá is bekukkantottam. Végigkutattam minden helyiséget, amiben megfordultam hazaérkezésünk óta, de sehol sem jártam sikerrel. Már csak két lehetőség maradt: vagy a kocsiban esett ki a zsebemből, vagy a tisztáson maradt. Jelen pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy melyik eset lenne a jobb. Ha az erdőben hagytam, akkor többet biztosan nem látom újra, ha viszont a kocsiban, akkor Harry a legnagyobb valószínűséggel már rá is talált. Sietve mentem a garázs felé, de még az ajtóig sem értem el, mikor a kitárt ajtón keresztül megláttam Harryt. Szemei kikerekedtek, szinte lefagyva állt a kocsi mellett, kezében pedig nem is olyan meglepő módon a leletemet tartotta.

- Áh, szóval megtaláltad! – dőltem neki az ajtónak.

- Ez… Mikor? Én… - dadogott zavart tekintettel.

- Ha jól emlékszem, hétfőn, amikor az eredményekért mentem a kórházba.

- Miért nem mondtad? – szedte kicsit össze gondolatait. – Hogy tudtad titokban tartani?

- Nem éreztem telefontémának – vontam meg a vállam. Harry hitetlenül rázta meg fejét, de szája széles mosolyra húzódott. Hosszú léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot, és könnyen karjaiba emelve engem, ajkait szenvedélyesen tapasztotta az enyémekre.

- El sem hiszem… - súgta ajkaimra. – Valahol mélyen mindig is tudtam, hogy meg fogsz gyógyulni.

- Azért ne siessünk ennyire előre, mert még nem gyógyultam meg, de legalább egy ideig kihagyhatom a kezeléseket – rántottam meg a vállam.

- Annyi idegeskedés után… - rázta meg a fejét hitetlenül. - Voltak pillanatok, mikor tényleg azt hittem, hogy elveszítelek. Olyan régóta vártam erre… - súgta a fülembe.

- Meg fogok gyógyulni – néztem szemeibe eltökélten. – Annyi mindenen mentem, és mentünk keresztül, hogy képtelenség, hogy ez a betegség fog legyőzni.

- Olyan bátor vagy – nézett rám büszkeséggel szemeiben. – Olyan bátor és erős. És az enyém. Csak az enyém – csókolt meg újra. Hátamat az ajtónak nyomta, én pedig lábaimmal derekát, két karommal nyakát öleltem. Szinte észre sem vettem, de pár perc múlva már a nappali kanapéján csókoltuk egymást.

- Te pedig az enyém, Harry Styles – ziháltam, ahogy pólóját áthúztam a fején, ezzel összekócolva amúgy is kusza tincseit. - Senki másé, csakis az enyém.

- Nem érdekel senki más, ha te velem vagy. A tiéd vagyok, Ashlyn Higgins, végérvényesen és visszavonhatatlanul…

A hét napjai őrült gyorsasággal teltek el, aztán eljött az idő, mikor újra elválni kényszerültünk Harryvel. Mivel most nem hajnalban indultak, így kikísértem a fiúkat a reptérre, ahol találkoztam Eleanorral, Sarah-val és Perrie-vel is, majd megbeszéltük, hogy fogadalmunkhoz hűen az estét ez alkalommal nálunk töltjük. Harryvel hosszasan fájdalmas búcsút vettünk, majd könnyeimet visszatartva, hatalmas mosolyt varázsolva arcomra integettem Harrynek, ahogy felszálltak a gépre. Reméltem, hogy valamikor megszokom ezt a sok búcsúzást, bár eddig nem úgy tűnt, mintha bármikor is könnyebben viselném el Harry hiányát és a köztünk lévő hatalmas távolságot. Viszont becsületemre legyen mondva, hogy egy könnyet sem ejtettem ezúttal, és hatalmas hiányérzettel, de mégis lelkesen készülődtem a lányok érkezésére. Bevásároltam az estére, majd kicsit takarítottam, egyedül a főzést nem tudtam megoldani a szokásos problémák miatt. Gyorsan eltelt az idő, közben Harry is hívott, hogy megérkeztek Párizsba. Épphogy letettük a telefont, mikor megszólalt a csengő. Először csodálkoztam is, hogy már meg is érkeztek a lányok, hiszen még elég korán volt, de hatalmas mosollyal az arcomon nyitottam ki a bejárati ajtót.

- Nem is gondoltam, hogy ilyen korá… - Azonban vigyorom azonnal lefagyott az arcomról, hiszen a küszöbön nem három barátnőim egyike állt, hanem az a személy, akinek érkezésére ebben a két napban számítottam volna a legkevésbé. A személy, aki nem is olyan régen annyi fejfájást okozott, és nagy örömömre a vártnál hosszabb ideig sikerült elkerülnöm, most mégis ott állt az ajtóban.