Lassan, rebegve nyitottam fel pilláimat, és szétnéztem magam körül. Egy vaságyban feküdtem a vakítóan fehér ágyneműk között, amik Harry puha, lágy takaróival fel sem vehették a versenyt. A szoba zöld falai valahogy mégis ismerősnek tűntek. Túl ismerősnek. Halkan felnyögtem, mikor rájöttem, hogy a kórházban vagyok. Mióta pár hete kijöttem a klinika unalmas falai közül, azóta próbáltam minél jobban elkerül ezt az épületet, és most mégis ott voltam. Megint… Ülésbe akartam tornázni magam, de fejemet felemelve egy éles fájdalom nyílalt a halántékomba, mire újból, ezúttal azonban már hangosabban felnyögtem, és visszaestem a párnára.

- Ash… - szólalt meg egy hang, amiben legjobb barátnőmet véltem felismerni a szoba másik végéből. Egy pillanat múlva azonban már meg is jelent mellettem, és helyet foglalt az ágyamhoz közeli széken. – Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen.

- Mint akit fejbe vertek – vallottam be, mire mindketten halványan elmosolyodtunk.

- Emlékszel, mi történt veled?

- Öhm… - gondolkoztam el. Kicsit meg kellett erőltetnem magam, de egy pár pillanat múlva beugrottak az emlékek, a vásárlás, az elmaradt csajos este. – Leestem a lépcsőn – böktem ki, és máris sokkal érthetőbb lett fejfájásom.

- Igen, az örökös makacsságod miatt – vádolt meg. – Én mondtam, hogy segítek felvinni a táskákat a szobába, de persze, te hallani sem akartál róla!

- Nem akarom a kioktatásodat hallgatni – mondtam neki kissé megrovóan. – Nem gondoltam, hogy egy kis vásárlás ennyire kikészít majd.

- Akkor is hülyeséget csináltál! – fonta össze Sarah a karjait mellkasa előtt.

- Rendben, igazad van – sóhajtottam halkan. Összeveszni a legjobb barátnőmmel volt az utolsó dolog, amit jelen pillanatban akartam. – Túlságosan megerőltettem magam minden figyelmeztetés ellenére, de én csak utálom, mikor úgy kezelnek, mint egy beteget – vallottam be. Őszintén dühös voltam magam, amiért nem hallgattam Harryre és Sarah-ra. Megint túl sokat vártam el magamtól az állapotom ellenére. Ha nem lettem volna ennyire önfejű, akkor Sarah-val együtt felpakoltuk volna a szobába a cuccaimat, majd indulhattunk volna Perrie-ékhez, hogy egy csajos este keretében eltöltsük a fiúk nélküli időt. Én viszont teljesen belerondítottam tökéletesnek ígérkező terveinkbe.

- Tudom, de akkor sem szabad elfelejtened, hogy nagyon közel voltál a halálhoz pár hónapja – lágyult el Sarah tekintete.

- Sajnálom – mosolyodtam el keserűen.

- Nagyon megijedtem, mikor megláttam, ahogy legurulsz a lépcsőn – ismerte be. – Nem értettem, mi történhetett veled, hiszen egész nap jól voltál. Dr. Jackson nyugtatott meg, hogy csak egy kis kimerültségről volt szó, azért egyszerűen csak hagyták, hogy kialudd magad.

- Ami mennyi időt is jelent? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Majdnem egy napot – válaszolta Sarah. Elkerekedtek a szemeim, és egy név ugrott be azonnal. Harry. Ezek szerint tegnap délelőtt beszéltünk utoljára, pedig megígértem neki, hogy még az este felhívom. El sem mertem képzelni, mennyire aggódhat már, biztosan ráhoztam a frászt, és talán még nem is tud semmit a kis balesetemről.

- Harry? – kérdeztem Sarah-t. – Beszéltél vele? Elmondtad neki? – rohamoztam meg kérdéseimmel.

- Nem – rázta meg a fejét hevesen. – Párszor hívott tegnap este, aztán ma reggeltől szinte percenként csörgeti a mobilod.

- Miért nem vetted fel? – húztam fel a szemöldökömet.

- Meg csak az kéne! Rám bízott téged, mielőtt elment. Biztosan engem okolna az egészért, amiért nem vigyáztam rád kellően – rázta meg a fejét.

- Akkor még nem tud semmiről – vontam le a következtetést. - Jobb is ez így – bólintottam egy aprót.

- Nem is fogod neki elmondani? – csodálkozott Sarah.

- Ah, dehogynem! – legyintettem. – Nem fogom eltitkolni ezt előle, de csak akkor fogja megtudni, mikor hazaért. Múltkor, mikor felébredtem a kómából, képes volt hazarepülni Párizsból, most viszont nem történt semmi komoly, ezért nem akarom, hogy feleslegesen idegesítse magát – magyaráztam.

- Semmi komoly… - forgatta meg a szemét Sarah. – Semmi komoly ahhoz képest, ami történhetett volna. Szerencsés vagy, hogy megúsztad egy puklival a fejeden és egy csuklóficammal. – Szavai hallatán tekintetemet azonnal kezemre kaptam, ahol meg is pillantottam egy szörnyű, sötétkék csuklórögzítőt. – Nem kellett műteni vagy ilyesmi, ez a legkevesebb, ami történhetett veled.

- Fel kell hívnom Harryt – sóhajtottam.

- Rendben, addig egyedül hagylak – állt fel mellőlem. – Nincs szükséged valamire esetleg?

- Egy fájdalomcsillapító jól jönne a fejemre, meg persze, némi kaja, mert mindjárt kilyukad a gyomrom – vallottam be. – És Sarah! – szóltam utána, mikor már az ajtónál járt. – Ne haragudj, amiért olyan csúnyán beszéltem veled tegnap délután, és sajnálom, hogy tönkretettem a csajos estét.

- Már nem is emlékszem rá – legyintett egyet. – A csajos estét pedig még bepótoljuk valamikor – biztosított. – A telefonodat a szekrényen találod, feltöltöttem tegnap este – szólt még, majd miután egy hálás mosolyt küldtem felé, ki is lépett az ajtón.

Sarah-nak teljesen igaza volt, mert a telefonom tele volt nem fogadott hívásokkal, sms-ekkel, sőt még egy-két hangüzenetet is találtam rajta. Egyikre sem válaszoltam, mert első dolgom volt, hogy megcsörgettem gyorstárcsázómban az első számot. Egy-kettőt csöröghetett ki a vonal, majd már meg is hallottam Harry lágy, megnyugtató hangját, ami most egy kis idegességet hordozott magában.

- Ash… Hol voltál eddig? Aggódtam. Már vagy ezerszer hívtalak, de…

- Igen, azt láttam – vágtam a szavába kuncogva. – Egyébként, szia neked is – tettem hozzá elfelejtve fejfájásomat, óriási mosollyal az arcomon.

- Miért nem vetted fel? – kérdezte kissé nyugodtabban.

- Sajnálom, de nem volt időm. Olyan jól éreztük magunkat a lányokkal tegnap este – füllentettem.

- És ma délelőtt? Meg úgy egész nap? – vont felelősségre.

- Sokáig aludtunk – válaszoltam röviden. Utáltam hazudni Harrynek, most is csak az vett rá, hogy tudtam, pár nap múlva úgy is mindent bevallok majd neki.

- Aha, egészen mostanáig. – Magam előtt el tudtam képezni, ahogy hitetlenül ráncolja össze szemöldökét.

- Nem, persze, hogy nem! Vásárolgatni voltunk, és csak most értünk haza – meséltem neki egy általam kitalált történetet, és reménykedtem, hogy elhiszi majd szavaimat. – De most mi ez? Kihallgatás? – vontam kérdőre, majd egy pillanat múlva hangosan nevettem. Harry is egy kis idő múlva egy halk sóhajt engedett el.

- Tényleg csak ennyi lenne? – kérdezte.

- Hát persze! Miért mit gondoltál? Hogy elraboltak az ufók? Vagy, hogy Balira szöktem egy hosszú hajú basszusgitárossal? – próbáltam elhülyéskedni a dolgot.

- Nem igazán – nevetett halkan.

- Akkor? – kérdeztem még mindig mosolyogva.

- Nem tudom, mit gondoltam… Csak féltem, hogy rosszul lettél vagy valami ilyesmi – vallotta be.

- Nincs semmi gond – mondtam. – Sarah tökéletesen vigyáz rám.

- Reméltem is – jegyezte meg, mire megforgattam szemeimet. – De mindegy is! Mesélj csak, mi is van ezzel a hosszú hajú basszusgitárossal? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy végre megnyugodott. Magam elé képzeltem vakító mosolyát és édes gödröcskéit, mire önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.

Sokáig, majdnem egy fél órát beszéltünk, hiszen sok mesélnivalónk volt egymásnak, mivel már lehetett egy napja is, mikor utoljára hívtuk egymást. Ő az élményeit ecsetelte Japánról, míg én a tegnapi vásárlásról áradoztam – persze, mintha csak pár órája történt volna -, és Harry dicsőségére legyen mondva, minden panaszkodás nélkül tűrte, ahogy ilyen lányos témákról csacsogok, sőt úgy tett, mintha még érdekelte is volna a dolog. Viszont hosszú percek után neki indulnia kellett egy kisebb koncertre, ami miatt muszáj volt megszakítanunk a beszélgetést, azonban Harry most ezerszer is megígértette velem, hogy este még felhívom őt, legalább elalvás előtt. Alig vártam már a kedd reggelt, hogy végre újra találkozhassunk. Az elmúlt hetekben, hónapokban szinte minden egyes percet együtt töltöttünk, már megszokottá vált, hogy mindig velem van, most pedig nélküle olyan magányosnak éreztem magam.

Épphogy leraktuk a telefont, mikor Sarah lépett be az ajtón. Óvatosan, ügyelve fejfájásomra ülésbe tornáztam magam, majd elkerekedtek a szemeim, és mégis boldog mosolya húzódtak ajkaim, mikor még két vidám arcát láttam meg az ajtóban.

- Sziasztok! – köszöntem boldogan, de mégis még egy picit elképedve.

- Helló, csajszi! – ölelt meg Perrie. - Hallottuk, hogy mi történt. Hogy érezd magad?

- Már teljesen jól. – A fejfájáson, meg ezen a hülye rögzítőn kívül. Tettem hozzá magamban, miközben Eleanor arcára egy puszit nyomtam köszönésképpen. – Sajnálom, hogy miattam el kellett halasztani a tegnap esti programot.

- Oh, mi pont ezért jöttünk, nem kell emiatt aggódnod! – legyintett, mire csak értetlenül felhúztam a szemöldököm.

- Érted jöttünk – tette hozzá Perrie, mikor meglátta értetlen arcomat. – Az orvosod azt mondta, hogy hazamehetsz, amint felébredtél, mi pedig eljöttünk érted, hogy elvigyünk hozzánk.

- Rajtad tartjuk a szemünket, nehogy megint itt, a kórházban köss ki, ne aggódj! – biztosított Sarah.

- Ha kell még a lépcsőn is felcipelünk! – tette hozzá El határozottan.

- Oké! – nevettem el magam. – És mi a terv? – érdeklődtem.

- Hoztunk neked ruhát – mutatta fel Perrie a kezében lévő hátizsákot. – Kiszabadítunk innen, és kezdődhet a parti a fiúk nélkül! – lelkesedett.

- Akkor azt hiszem, elkezdek felöltözni! – jelentettem ki, és óvatosan elkezdtem kikászálódni az ágyból.

Sarah-tól kaptam egy fájdalomcsillapítót, majd némi ételt, amiket magamhoz véve már sokkal jobban éreztem magam, így öltözni is kezdtem. Már majdnem indulásra kész voltam, mikor Dr. Jackson jelent meg a kórteremben a zárójelentésemmel a kezében. Mégsem volt hajlandó átadni a papírokat addig, amíg nem kaptam tőle is egy kis megrovást, amiért nem fogadtam szót, és túlságosan megerőltettem magam. Miután ezredszerre is megígértem, hogy ezentúl jó kislány leszek, és megbeszéltünk egy időpontot hétfőre, mikor megjönnek a legújabb eredményeim, már indulhattunk is a lányokkal. Nagyon édes volt és mégis vicces, ahogy kímélni próbáltak. A kórházban az első emeleten volt a kórtermem, de még ezt a kis távolságot is lifttel tettük meg. Nem is olyan sokára pedig életemben először beléphettem a Malik villába. Teljesen más stílusú volt, mint Harryé, modern, tele hatalmas ablakokkal és Zayn random rajzaival a falakon. Egyedül azt sajnáltam, hogy Danielle nem jött el. Állítása szerint holnap korán indulnak Amerikába egy táncfellépésre, de igazából mindenki tudta, hogy Dani még nem tette túl magát Liamen, mi pedig csak a fájdalmas emlékeket idéztük volna fel benne. Ezen kívül viszont az este nagyon jó hangulatban telt, az együttlétünk első felét szinte végigcsacsogtuk. Egy pár óra múlva már minden londoni pletykát hallottam, amikről lemaradtam a kórházban töltött hetek, hónapok során. Közben pedig befontam Eleanor gyönyörű, hullámos fürtjeit, mielőtt Perrie kifestette a körmeimet. Természetesen egy kis egészségtelen gyorskaját is rendeltünk, majd egy kis pezsgővel koccintottunk. Én persze nem ihattam a gyógyszereim miatt, ezért Perrie-ék sem akartak, de nem hagyhattam, hogy miattam lemondjanak pár korty pezsgőről. Vagyis első körben egy kis pezsgőről, aztán előkerült egy üveg bor is, és egy kis idő után a hangulat a tetőfokára hágott. Habár én egy korty alkoholt sem ittam, a többiek felspannoltsága rám is átszállt. Hangos zenét hallgatva ugráltuk körbe az egész házat, miközben torkunk szakadtából énekeltünk. Azonban a mi energiánk is véges volt, így egy idő múlva lihegve terültünk ki Perrie-ék hálójában. Sarah egy székben esett össze, míg a házigazda velem együtt az ágyon terült el, Eleanor viszont csak egyszerűen a szőnyegezett földön feküdt ki.

- Ezt az estét meg kell ismételnünk máskor is! – jelentette ki Perrie.

- Mondjuk a következő lehetne nálunk – ajánlotta El.

- Igen, mikor a fiúk megint elmennek koncertezni vagy valami ilyesmi – lelkesedtem én is.

- Azért jó néha a fiúk nélkül – jegyezte meg Sarah. – Imádom Horant, de azért kell néha ilyen „pasik kizárva” este is – mondta, mi pedig egyetértően bólintottunk. Egy kis csend állt be közöttünk, majd egy pillanat múlva Eleanor szipogása visszahangzott a szobában.

- Héj, El… - állt fel, és ültem mellé, le a földre. – Mi a baj? – öleltem át féloldalasan, mire a többiek is körénk gyűltek.

- Úgy hiányzik Louis – vallotta be könnyes szemekkel.

- Tudom – bólintottam egy aprót egyetértően, hiszen ezek a Harry nélkül töltött napok nekem is hosszú éveknek tűntek.

- Nappal annyira nem is rossz – mondta Sarah szomorú szemekkel.

- De este, mikor egyedül fekszel be a hideg ágyba, és senki sem ölel át… - csuklott el Eleanor hangja. Biztos voltam benne, hogy könnyeinek legfőbb oka a sok pezsgő volt, de szavai őszinték voltak.

- És a ház is annyira üres… - tette hozzá Perrie könnyektől csillogó szemekkel. Magamban imádkoztam, hogy ne bőgjék el mindhárman magukat, mert nem tudtam volna mit kezdeni három összetört, részeg lánnyal.

- Ígérjétek meg, hogy nem hagytok egyedül, ha Lou nincs itt – könyörgött El.

- Támogatom az ötletet, én is gyűlölök egyedül lenni abban a hatalmas házban – fintorodtam el fájdalmasan.

- Akkor most tegyünk fogadalmat! – mondta ünnepélyesen Perrie, és felénk nyújtotta egyik kezét, mire mi is követtük mozdulatait, és összekulcsoltuk ujjainkat. – Ígérjük meg, hogy ezentúl sosem hagyjuk egymást egyedül, és ha a fiúk elutaznak valahova, minden estét együtt töltünk.

- Fogadom – mondtuk egyszerre, és mind a négyünknek mosoly ült az arcán.

Meghitt ígéretünk tétele után egy nagy adag boldogsághormonnal a kezünkben ültünk a tévé elé, és egy csöpögős, szerelmes drámát indítottunk el. Éjfél felé pedig már egy szem sem maradt szárazon, és egy tábla csoki sem volt már fellelhető a házban. Nem is tudom, hány óra lehetett, mikor hálózsákjainkat üresen a földön hagyva, mind a négyen Perrie-ék hatalmas franciaágyán nyomorogtunk, de semmi pénzért nem hagytunk volna egyedül senkit aludni, hiszen nem is olyan rég megszeghetetlen fogadalmat kötöttünk.

Ezek után pedig minden egyes nap, egészen hétfőig együtt töltöttük az estéket, és minden alkalommal másnál tartózkodtunk. Mondjuk, az alkoholt az estékre kitiltottuk, tekintettel az első összejövetelre, de így sem unatkoztunk egymás társaságában egy pillanatra sem.

Hétfő délután pedig, ahogy Dr. Jacksonnal is megbeszéltük, ott voltam a kórházban a legújabb leleteimért. Szinte megérkezésem után egy pillanattal már sorra is kerültem, és a megszokott kérdések után Dr. Jackson rá is tért a lényegre. Képtelen voltam figyelni a Doki szavaira, miután kezembe adta a lelteket, csak egy, a papírokból idézett mondata játszódott le a fejemben egymilliószor egymás után.

Képtelen voltam felfogni a Doki szavait.

Hosszú percekbe telt, mire sikerült felfognom a szavak súlyát. A sok szenvedés és keserves kezelés végre meghozta gyümölcsét. Persze azzal is tisztában voltam, hogy még semmi sem biztos, még bármi történhet, hiszen nem gyógyultam meg, de újra remény ébredt bennem. Újra esélyt láttam arra, hogy megtartsam Harrynek tett ígéretemet, miszerint meggyógyulok, és sosem hagyom el őt. Megint volt reményem, hogy ott lehetek, mikor Adam első osztályba megy, vagy, hogy én lehetek a tanú Sarah esküvőjén, és a koszorúslány, mikor Perrie és Zayn összeházasodnak.

Hatalmas mosollyal az arcomon léptek ki a klinika hatalmas ajtaján, és leleteimet szorongatva, kissé még bódultan sétáltam autóm felé. Már reflexszerűen vezettem el Harry házáig, és egy húsz perc múlva beálltam a garázsba, majd elcsodálkoztam, hogy már haza is értem, hiszen a sok agyamban kavargó gondolat miatt oda sem figyeltem az útra. Első gondolatom volt, hogy felhívom Harryt, és elmondom neki a jó hírt, de telefonomat inkább visszadugtam a zsebembe, és a gardróbomba mentem, hogy összeszedjek pár cuccot a ma estére, amit Eleanoréknál töltünk. Személyesen akartam beavatni a fejleményekbe, hiszen ez nem telefon téma volt, bármennyire is feldobott gyógyulásom tudata, és különben is túlságosan kíváncsi voltam Harry arcára, mikor elmondom neki a legújabb lelet tartalmát. Viszont azt már nem tudtam megtiltani magamnak, hogy barátnőimmel ne osszam meg bódulatom okát. Átgondolatlanul dobáltam be random dolgokat a hátizsákomba, egyetlen célom volt, hogy minél elébb Louis-ék házába érjek, és legszívesebben az egész világnak elmondtam volna nemrég hallott fejleményeket.

Gyorsan megérkeztem az ismerős házhoz, ahol nem is olyan régen, egy délután vidáman korcsolyáztam, bár a korizásra már nem volt lehetőség, hiszen március lévén az idő is jobba fordult, így a pályát is száműzetésbe kellett küldeni a következő télig. Igazából nem is volt szükség nekünk korcsolyázásra ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, főleg most. Megérkezésemkor a lányok nyakába ugrottam, és örömkönnyektől csillogó szemekkel meséltem el nekik a jó hírt. Őszinte örömöt láttam az ő arcukon is, és nem tudtuk megállni, hogy fel ne bontsunk egy üveg pezsgőt, persze szigorúan csak alkoholmenteset.

Azonban minden perc elteltével egyre jobban vártam, hogy Harry hazaérjen, és a többiek is a szokásosnál sokkal többször említették meg a fiúkat, hiszen már csak egyet kellett aludnunk a repülőjük landolásáig. Előreláthatóan hajnalban érkeznek meg, így másnap reggel már mi is korán keltünk, hogy otthon tudjuk várni a mi elveszetteinket. Én is már akkor elindultam hazafelé, mikor a nap még fel sem kelt teljesen, út közben pedig megálltam egy pékségnél, hogy főzőtudomány hiányában tudjak valamivel szolgálni Harrynek, ha hazaér. Az a kis idő is, amit még Harry nélkül kellett töltenem, sokkal hosszabbnak tűnt, mint az elmúlt napok, mikor nem volt mellettem. Az idő alatt pedig, hogy lefoglaljam magam valamivel, a gardróbomban raktam rendet, majd kipakoltam, és újra átrendeztem az egészet. Ezzel végezve pedig a fürdőbe indultam mosni, vagy takarítani, még nem döntöttem el egészen, mikor meghallottam a bejárati ajtó nyílását, mire szívem hevesen kezdett dobogni. Szaporán szedtem a lábam a földszintre a lépcsőn keresztül, nem is foglalkozva azzal, hogy megint lezúghatok róla a nagy sietség miatt. Egy pillanatra azonban megtorpant, és a lélegzetem is elállt, mikor megpillantottam Őt a nappaliban. Ahogy újra láttam csillogó zöld szemeit, kisfiús, gödröcskés mosolyát és kócos fürtjeit, szinte képtelen voltam elhinni, hogy bírhattam ki nélküle majdnem egy egész hetet. Mikor ő is rám emelte szemeit, széles mosolyra húzódtak ajkai, és ledobta bőröndjét a kanapé mellé, majd hosszú léptekkel sietett felém, és a lépcső aljánál, kitárt karokkal várt rám. Nekem nem is kellett több, és újra megindulva felé az utolsó pár fokot kihagyva olyan lendülettel öleltem át, mielőtt bármit is mondhatott volna, hogy egy pillanatra elvesztett egyensúlyát velem a karjaiban, majd egy pillant múlva már mindketten a földön feküdtünk. Nekem semmi bajom nem lett, hiszen puhára, vagyis Harryre estem, de a Göndörke rosszabbul is járhatott volna, ha fejét nem a nappali szőnyegébe veri.

- Sajnálom – kuncogtam egy csöpp megbánás nélkül a hangomban, majd ajkaimat hevesen nyomtam az övéire. Már azóta csak csókjára és gyengéd érintésére vártam, mióta csütörtök reggel elment. Most pedig végre úgy éreztem, hogy újra teljes minden. A szívemben keletkezett lyukat végre betöltötte az a személy, aki távolságával ezt a fájdalmas rést okozta.

- Helló – súgta ajkaimra, és karjai szorosabban fonódtak derekam köré.

- Szia – mosolyogtam fel rá szélesen, és őrülten boldogan.

- Hiányoztál – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Te is nekem – vallottam be. – Nagyon-nagyon – súgtam, és szavaimat egy-egy apró csókkal pecsételtem meg. – Milyen volt Japán? – érdeklődtem őszinte kíváncsisággal, habár minden nap többször is beszéltünk telefonon, és kívülről fújtam, hogy hol jártak az elmúlt szűk egy hét alatt, de újra akart hallani minden legkisebb részletet is.

- Mesélek, csak engedj felállni – nevetett, mire mosolyogva lemásztam róla, így ő is fel tudott kelni a földről. Édesen a kezem után nyúlt, de ujjai megálltak a levegőben, arca pedig elkomorult egy kicsit, és értetlenséget vett fel, ahogy szemei a jobb kezemre szegeződtek. – Mi történt a csuklóddal? – kérdezte, és óvatosan vette ujjai közé sérült karomat, majd vizsgálgatni kezdte a kék rögzítőt. Én viszont annyira boldog voltam, hogy végre újra láthatom őt, hogy erről a kis apróságról már teljesen el is felejtkeztem.

- Áh, semmiség az egész! – legyintettem, és hátam mögé rejtettem karomat.

- Aha, és mégis mi volt ez a semmiség? – húzta fel a szemöldökét.

- Csak leestem a lépcsőről – fordultam el tőle egyszerűen vállat vonva, és a nappaliban leültem a kanapéra, hogy addig se kelljen a szemébe néznem.

- Csak leestél a lépcsőről? – ráncolta össze a homlokát mellkasa előtt összefont karokkal.

 -Igazából semmiség volt az egész – füllentettem. – Csak kificamodott a csuklóm, meg kicsit bevertem a fejem.

- Ennyi? – ült le mellém vizsgálódó tekintettel.

- Hát meg bent is kellett maradnom a kórházban egy napot – tettem hozzá.

- Azt mondtad, hogy nem volt nagy dolog az egész, akkor miért is kellett bent maradnod? – tette fel további kérdéseit.

- Hát mert egy kicsit elájultam, nem is említettem? – játszottam a meglepettet.

- Oh, csak elfelejtetted, értem én – szólt hitetlenkedve, lehunyt szemmel, az orrnyergét masszírozva. - És mégis hogy sikerült leesned a lépcsőn? – nézett fel rám.

- Hát… Arra már nem is emlékszem – füllentettem.

- Szeretnéd, hogy felfrissítsem az emlékezeted? – húzta fel a szemöldökét. – Vásárolni mentetek Sarah-val, és túlságosan megerőltetted magad annak ellenére, hogy többször is figyelmeztettelek, hogy vigyáznod kell – vádolt meg.

- Te honnan tudsz erről? – esett le az állam.

- A barátnőid nagy része az bandatársaimnak a csajai, szóval elég gyorsan eljutott hozzám a hír – mondta.

- És hagytad, hogy hosszú percekig idegeskedjek, hogy hogyan fogsz reagálni, mialatt az egészről tudtál? – vádoltam meg.

- Az, hogy már tudtam róla, még nem azt jelenti, hogy nem vagyok dühös – mutatott rám. – Főleg, amiért eltitkoltad előttem – húzta össze szemeit.

- Nem titkoltam el előled, csak kicsit el akartam halasztani, hogy megtudd – védtem meg magam. – Nem akartam, hogy idegeskedj, azt meg főleg nem, hogy ott hagyd Japánt, különben sem lett semmi komoly baj – húzódtam közelebb hozzá.

- De lehetett volna – emlékeztetett. – Csakis azért, mert nem vagy képes hallgatni rám, vagy ha nem is rám, legalább az orvosra!

- Tudom, és sajnálom, de már tényleg megtanultam a leckét – fektettem fejemet a mellkasára, ő pedig minden haragja ellenére karjait derekam köré fonta. Tudtam, hogy nem is olyan dühös rám, mint mutatja. 

- Remélem is – sóhajtott megadva magát nekem.

- Akkor nem haragszol? – néztem fel rá hatalmas szemekkel.

- Hát persze, hogy nem – sóhajtott, és egy puszit lehelt hajamba.

- Különben is, olyan jó kislány voltam az utóbbi napokban. Sarah-t is megkérdezheted! – győzködtem. – De most ettől a sok pihenéstől túl sok a fölösleges energiám – vallottam be mélyen magamba szippantva édes illatát.

- Túl sok az energiád? – húzta fel a szemöldökét jól mulatva rajtam. – Akkor talán ki kellene mozdulnunk. Menjünk el egy olyan helyre, ahol már nagyon régen jártunk – ajánlotta.

- Benne vagyok, különben is van egy meglepetésem a számodra! – álltam fel az öléből lelkesen, mire ő is követte a példámat. Sejtettem, hogy milyen helyre gondol, így mosolyom csak még nagyobbra nőtt.

Gyermeki izgalommal ültem végig az autóutat az óvodáig. Szinte hihetetlen volt, hogy már hetek óta nem láttam az öcsémet. Folyamatosan izegtem-mozogtam az ülésben, Harry viszont csak rajtam mosolyogva vezetett el az ismerős épületig. Kezeinket összekulcsolva sétáltunk be a nagy faajtón, mikor egy női hang ütötte meg a fülem.

- Á, Harry, ma Ashlynt is hoztad magaddal? – kérdezte egy mosolygós arc, amiben Adam egyik óvó néniét ismertem fel. Mosolyogva köszöntem neki, majd folytattam is utam Adam csoportját keresve, de Harry megállt egy pillanatra, és udvariasan beszélgetésbe elegyedett az ötvenes éveiben járó nővel. Nem is kellett nagyon fülelnem, és egy pillanat alatt meghallottam a hangos gyerekzsivajt az egyik ajtó mögül kiszűrődni. Több tucat kisgyerek játszott az egyik beszőnyegezett teremben a hideg miatt, mégis öröm volt nézni mosolygós arcukat. Volt, aki bújócskázott, egyesek kisautót tologattak, mások pedig babákkal játszottak, míg a legvadabbak a kislányok copfját húzogatták. A sok apróság között viszont azonnal megismertem az én kis öcsémet, aki az egyik asztalnál ülve, kissé kidugott nyelvel, erősen koncentrálva rajzolgatott pár barátjával együtt.

- Adam! – kiáltottam neki, mire felkapta a fejét, és száján még szélesebbre húzódott a mosoly, mikor meglátott engem. Felpattant a székből, és apró lépteivel szaladt felém. Leguggoltam hozzá, és szorosan átöleltem őt. – Szia, Kicsim! – adtam egy hosszú puszit az arcára. – Mit rajzoltál az előbb? – kérdeztem.

- Havat – válaszolta vékonyka hangján, mire halkan felnevettem. Egy pillanatra egyedül hagyott, majd már vissza is tért hozzám egy papírral a kezében. – Nézd! – dugta az orrom elé a kis gyerekrajzot.

- Ez gyönyörű lett, Kicsim! – dicsértem meg gyerekes, mégis nagyon édes rajzát. – Ez egy hóember, igaz? – mutattam a lap közepén álló három nagy körre, és próbáltam megfejteni a főleg csak vonalakból álló alkotást.

- Igen – bólintott egy nagyot. – Az vagy te, az Harry, meg apa és Dorota – magyarázta mutogatva.

- És mit csinálunk? Hóembert építünk? – kérdeztem levakarhatatlan mosollyal az arcomon, mire öcsikém egy nagyot bólintott. – Nagyon szép lett! Ha szeretnéd otthon meg is valósíthatjuk a rajzot.

- Építünk hóembert? – csillant fel tengerkék szeme.

- Hát persze! – nyomta egy cuppanós puszit puha arcára.

- Helló, Nagyfiú! – hallottam meg hirtelen Harry hangját mögülünk. Öcsikém felé tartotta nagy tenyerét, mire a kicsi kacagva csapott bele egyik kezével. Harry elégedetten simogatta meg az Adam fejét, akinek ujjai még mindig az enyémeket fogták.

- Harry! Itt van, Harry! – kiáltották többen is, majd egy pillanat alatt az egész csoport körénk, pontosabban Harry köré gyűlt. A Göndörke egy kislányt a karjába emelt, míg volt olyan apróság, aki Harry hosszú lábát ölelte magához. Nagyon édesen nézett ki ennyi kisgyerekkel maga körül. Később pedig arra is rájöttem kicsik nem úgy ismerték meg őt, mint a One Direction énekesét, hanem sokkal inkább baráti viszont alakult ki köztünk. Harry szinte mindegyiknek tudta a nevét, a sok kis lurkónak pedig majd be nem állt a szája. Volt, aki a rajzát vagy új babáját akarta megmutatni neki, de olyan is akadt, aki csak az aznapi ebédet részletezte el. Hosszú, mégsem unalmas percekig tartott, míg sikerült elszabadulnia az ovisok csoportjától, egy idő múlva azonban már kéz a kézben, Harrynek Adammal a karjában léptünk ki az ovi ajtaján. A Göndörke beültette Adamet a gyerekülésbe, amit eredetileg még Luxnak vett, majd ő is beszállt mellém, a kormány mögé.

- Minden kislányt magadba bolondítottál, míg én a kórházban voltam, mi? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem mindet! – kiabálta hátulról Adam számomra értetlen felháborodással.

- Persze, Adam, Lizzie csak a tiéd – nézett Harry hátra a visszapillantó tükörből.

- Ó, hát Lizzie… - mosolyodtam el. Ezt a nevet már sokszor hallottam Adam első ovis napja óta.

- De az összes többi lány szerelmes Harrybe – kuncogta a kicsi.

- Igen? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem csak a kislányok – kacsintott rám. – Ott vannak még az óvónők, meg a konyhások. Az anyukákról nem is beszélve - húzódott szemtelen mosolyra a szája.

- Szóval az anyukák… - mondtam halkan, megjátszott felháborodással.

- Nekem csak te kellesz, édes, de ezt már úgy is tudod – nyomott egy lágy csókot ajkaimra, mire Adam felháborodottan nyögésekkel jelezte nemtetszését. Halkan felkuncogtam, és elhúzódtam Harrytől, mire ő elindította a motort, és kihajtott az óvoda parkolójából.

- Na, mesélj csak, Adam! Mi is van most ezzel a Lizzie-vel? – kérdeztem mosolyogva a hátsó ülésre nézve. Öcsikém először nehezen, szégyenlősen kezdett bele a mesélésbe első szerelméről, de gyorsan belejött, és egészen hazáig a szőke kislányról csacsogott.

Adam kezét fogva léptem be a házba, amit leginkább az otthonomnak éreztem. Harry követett minket, miközben bezárta a kocsit.

- Sziasztok! Megjöttünk! – kiabáltam, majd lerúgtam cipőimet, és Adamnek is segítettem levenni csizmáit. Egy pillanat múlva hangos csaholással Sammy jelent meg az előszobában. Hatalmas mosoly húzódott az arcomra, hiszen hónapok óta nem láttam már kiskutyámat. Hirtelen nem is értettem, mit keres bent a szobában, mert Dorota retteg tőle, és nem is igazán szereti, ha a házban tartózkodik, szerinte, összenyálaz mindent, és a szőre miatt naponta kétszer kell takarítani utána, de most biztosan a rossz időre való tekintettel kapott engedély a bent tartózkodásra. Én mégis boldogan öleltem magamhoz az én nagy golden retrieverem, aki farkát vidáman ingatta jobbra-balra. Szinte el sem hittem, hogy még megismert annyi külön töltött idő után.

- Sziasztok, fiatalok! – jelent meg apa is az ajtóban jókedvűen. Először engem köszöntött egy szoros öleléssel, majd a két fiút is, és beljebb invitált minket. Harry és Adam az emeletre mentek, mi pedig apával a nappaliba. Alighogy letelepedtünk az egyik kanapéra, már meg is jelent az egyetlen eddig hiányzó személy, Dorota, egy nagy tál sütivel a kezében.

- Ashlyn, el sem hiszem, hogy végre itthon vagy! – csapta össze a kezeit könnyes szemekkel, majd szorosan ölelt meg.

- Te is hiányoztál, Dorota! – kuncogtam szoros fogásában.

- Meddig maradsz? Ugye nem mész el megint egy óra után, aztán pedig csak hetek múlva látlak újra?

- Nem, dehogy! – tiltakoztam rögtön. – Talán a következő napokban itt is alszok egyszer-kétszer, mikor a fiúk Japánban lesznek. Apa, te is elkíséred őket? – fordultam az öregem felé.

- Persze – bólintott egy nagyot, és vett egyet a sütiből. – A fiúk még sosem voltak Japánban, muszáj lesz velük mennem.

- És ti, Dorota, hogy álltok az esküvővel? – érdeklődtem, miközben megvakartam a mellettem helyet foglaló Sammy fejét.

- Már megvan az időpont. Május második szombatján lesz – mesélte izgatottan.

- Ha esetleg kell valami segítség, akkor csak szólj!

- Lenne is itt valami – vallotta be. – Még nem sikerült ruhát választanom.

- Nagyon szívesen segítenék! – kezdtem lelkesedni én is.

- Jövő héten megyek a szalonba, de fogalmam sincs a ruháról, semmi elképzelésem eddig – mondta kissé kétségbeesetten.

- Semmi baj. Nincsenek esetleg újságaid? Legalább nagy vonalakban megnézhetnénk, hogy legyen már valami terved, mielőtt felpróbálnád a ruhákat. – A konyhába indultunk, és szinte egy órán át lapozgattuk a katalógusokat, mire megtaláltuk Dorota álmainak ruháját. Én közben teát iszogattam, remélve, hogy torokfájásom lassan múlni kezd. Örültem, hogy segíthettem neki, és, hogy egy terhet sikerült levennem a válláról, ő pedig végre már nem aggódott annyit legalább a ruha miatt.

Kíváncsian indultam fel az emeltre Sammyvel a nyomomban, ahol Adam szobájában azonnal meg is találtam a fiúkat. Valami videojátékkal játszottak együtt, és öröm volt nézni, ahogy mindketten koncentrálva merednek a tévé képernyőjére. Nem akartam megzavarni a játékot, így csak az ajtóból figyeltem őket egy darabig. Nagyon úgy tűnt, hogy Harrynek nem csak a kislányokat, de Adamet is sikerült magába bolondítania. A kicsit szobája tele volt mindenféle új játékokkal, és mostani szórakozásuk tárgyát sem láttam még ezelőtt.

- Hát ezt nem hiszem el! – fakadt ki Harry hirtelen. – Ezt meg hogy csinálod? Hogy lehet, hogy mindent te nyersz? – vonta kérdőre öcsikémet, aki csak boldogan tapsolva kuncogott fel. Mellé mászott a földön, és csikizni kezdte a kicsit, mire az hangosan nevetni kezdett.

- Mit csináltok, fiúk? – léptem beljebb a szobába, majd letelepedtem melléjük a puha szőnyegre.

- Legyőztem Harryt autózásban! – mesélte vidáman Adam.

- Nem is egyszer – tette hozzá a Göndörke.

- Ügyes vagy, Kicsim! – túrtam szőke tincsei közé. – Szóval ezt szoktátok csinálni együtt? Videojátékoztok? – húztam fel a szemöldökömet.

- Meg vonatozunk, megsétáltatjuk Sammyt… - csacsogta, és még vagy egy tucat játékot felsorolt, amit Harryvel csináltak, míg én a kórházban voltam.

- Imád téged – jegyeztem meg mosolyogva, miközben egyik szememmel öcsikémet figyeltem, ahogy az egyik kisautóját keresi, amit Harrytől kapott. – Köszönöm, hogy vigyáztál, míg én nem tudtam – mosolyodtam el.

- Jó fiú ő, nem volt nehéz – húzódott közelebb hozzám. – Különben is, megígértem, emlékszel? – adott egy puszit az arcomra, én pedig egy aprót bólintottam.

- Köszönöm – súgtam, és egy lány csókot nyomtam puha ajkaira.

 A délutánt is együtt töltöttük, és ahogy Adamnek az oviban ígértem is, hóembert építettünk, hiszen abból már nekem és Harrynek is elég nagy gyakorlatom volt a tegnapi napról. Megtanítottuk a kicsinek, hogy kell hóangyalt csinálni, majd egy olyan tökéletes hóembert építettünk, ami a tegnapi versenyen biztosan az első helyet nyerte volna el. Egész délután le sem tudtam vakarni mosolyomat az arcomról, és a bennem lángoló boldogság még estefelé, mikor Harry házához visszaértünk, sem aludt ki. Viszont torok- és fejfájásom is egyre csak rosszabbodott, és az sem tett jót neki, hogy ma sokat tartózkodtam kint, a hideg levegőn,  kezdtem biztos lenni abban, hogy sikerült megfáznom, habár mégsem bántam egy pillanatát sem ennek a napnak.

Hazaérve fáradtan helyezkedtem el a kanapén egy pokróccal az ölemben, majd unottan kapcsolgattam a csatornák között. Az egyiken szinte azonnal felismertem egyik kedvenc filmemet, a Fogadomot. Már vagy ezerszer láttam, de mégis képtelen voltam megunni, ahogy a férfi olyan kitartóan küzd a szerelméért.

- Már megint? – húzta fel a szemöldökét Harry fájdalmas arccal, ahogy belépett a nappaliba, és ő is felismerte a filmet, ami már annyiszor végignézett velem együtt, habár ő inkább tartotta az egészet nyálasnak, mint romantikusnak.

- Annyira szép ez a történet – sóhajtottam. – Ennél jobb bizonyíték nem is kell arra, hogy van igaz szerelem.

- Én e nélkül is hiszek benne – mondta Harry, és mögém lépve egy puszit lehelt hajamba, mire muszáj volt elmosolyodnom. Egy pillanat múlva már mellettem is termett, majd a kezembe nyomott egy nagy bögre forró teát. Hálásan elmosolyodtam, de már nem reménykedtem, hogy a teától elmúlik torokfájásom, hiszen egész nap mást sem ittam a meleg folyadékon kívül, de az csak egyre rosszabb lett. Mohón kortyoltam a bele az illatos teába, torkom pedig, hacsak egy pillanatra is, de mégis enyhülést kapott.

- Nagyon finom – jegyeztem meg. – Mit raktál bele? Mézet? – ízlelgettem az italt.

- Gondoltam, jót tesz a torkodnak – mondta, mire majdnem kiköptem a számban lévő teát, de ahelyett csak félrenyeltem a kortyot, és hangosan, fuldokolva köhögni kezdtem, Harry viszont csak jót nevetett rajtam. – Komolyan azt hitted, hogy nem fogom észrevenni? – húzta fel a szemöldökét rajtam mulatva, majd bebújt mellém a pokróc alá.

- Nem… én csak… - dadogtam össze-vissza.

- Ez a torkodra van – nyomott egy kis kék gyógyszert a kezembe. – Ez meg, ha fáj a fejed – adott egy másikat is.

- Köszönöm – mondta halkan, majd bevettem őket egy korty tea kíséretében. – Hogy vetted észre? – kérdeztem most már én is kissé mosolyogva.

- Több teát ittál csak ma, mint egy normális ember egész évben – ugratott, de inkább elengedtem a fülem mellett gúnyos megjegyzését. – Ezen kívül pedig köhögtél egész nap – tette hozzá. Különös, én szinte észre sem vettem. – Amúgy pedig egyszerűen csak ráhibáztam. Furcsa lett volna, ha teljesen jól lennél a tegnapi nap után.

- Persze, nekem semmi bajod sincs, pedig félmeztelenül feküdtél a hóban hosszú percekig – böktem oldalba gyengéden. Kérdésemre a válasz igazából nagyon is egyszerű volt, hiszen az én szervezetem nagyon le volt gyengülve a betegség és sok-sok kezelés miatt.

- Egy erős, edzett férfinak semmi baja nem lesz egy kis hótól – mondta.

- Erős, edzett férfi? – forgattam meg a szemem kuncogva, majd fejemet mellkasára hajtottam, ő pedig újra hajamba puszilt. Csendesen, egymást ölelve a filmet kezdtük nézni Harry minden ellenkezése nélkül. Még csak az esküvői résznél járhattunk, mikor szemeim elnehezedtek, és lassan álomba is merültem.

Az elmúlt majdnem egy hét azzal telt, hogy lábadoztam a megfázásból. Igazából nem is voltam olyan rosszul, és lázam sem volt. Pár nap múlva már csak egy kis köhögés maradt hátra a betegségből. Szerencsére Harry sem volt túlságosan ideges vagy mérges rám, ennek ellenére még jobban figyelt rám, mint eddig, és úgy tűnt, mintha élvezné is, hogy kiszolgálhat engem. Viszont eltelt az egy hét, és elérkezett a nap, mikor a fiúknak Japánba kellett utazniuk. Persze mindenben támogattam őket, főleg természetesen Harryt, mégsem tudtam, és talán nem is akartam leplezni, hogy mennyire fog nekem hiányozni a következő öt napban. Az utazás előtti este meg is beszéltük, hogy mivel úgy is hajnali hatkor indul a gépük, így nem fog felébreszteni, hogy ne fájdítsuk szívünket a búcsúzkodással, hiszen úgy sem vagyunk jók benne, félő, hogy a végén talán még rávenném Harryt, hogy maradjon itthon.

Az éjszaka közepén azonban kipattantak a szemeim. Fáztam, és Harry testének melegére vágytam, ezért első mozdulatom volt, hogy karomat kinyújtva Harryt kerestem magam mellett, de csak az üres lepedőt markolásztam. Azonnal felkaptam a fejem, és az órára pillantottam, ami alig ötöt mutatott, ez pedig csak azt jelentette, hogy Harry már elment. Legalább is azt tervezte még tegnap este, hogy öt óra előtt elindul a reptérre, hogy időben odaérjen, különben apa biztosan dühös lenne rá, amiért felborítja az egész tervet. Nagyot sóhajtva hajtottam vissza fejemet a párnára, a hasamra fordultam, magamra húztam a takarót, és próbáltam újra elaludni, de az álom csak nem jött a szememre. Hiszen Harryt ismerve biztos, hogy elkésik. Soha, egyetlen egyszer sem sikerült odaérnie valahova időre. Minden alkalommal ő az oka annak, hogy sietve kell menniük a koncerthelyszínekre, az én édesapám pedig mást nem utál jobban a kiszámíthatatlanságnál és a előre elkészített tervek összezavarásánál. Emlékszem, egyszer egy fontos interjúra készültek, ezért apa egy órával előbbi időpontot mondott meg neki a találkozásra, de még így is tíz perc késéssel tudták csak elkezdeni a beszélgetést. Szóval mi van akkor, ha Harry most is elkésik, és talán még el sem indult? Emlékeztem, mit beszéltünk meg vele tegnap este, mégis egy pillanat alatt kipattantam az ágyból, és őrült sebességgel lerohantam a lépcsőn, nem is félve attól, hogy esetleg lábamat törhetem, ha elbotlok. A szívem összeszorult, mikor a nappaliban nem találtam nagy bőröndjét, amit már tegnap este kikészített, hogy engem ne ébresszen fel ma reggel pakolászásával. A konyhában sem találtam már hűlt helyét sem, nem is olyan régi ottlétéről azonban egy nagy tányér rántotta tanúskodott, amit valószínűleg még nekem készíthetett indulás előtt. Halványan elmosolyodtam kedves, figyelmes gesztusán, azonban egyre kevesebb esélyt láttam arra, hogy még megköszönhetem neki ezt a kedves gesztust, és elbúcsúzhatok tőle indulás előtt. A garázs felé szedtem szaporán a lábaimat, és reméltem, hogy még ott találom a nagy Range Rovert. Mikor beléptem a hatalmas helyiségbe, a sok méregdrága autó között megláttam a fekete luxusterepjárót, aminek láttára annyira vágytam. A garázsajtó fel volt nyitva és a kocsi is mozgásban volt már, éppen akkor hajtott ki az útra, egy pillanat múlva pedig már kezdett is lecsukódni a nagy kapu. Gyorsan szedtem a lábaimat, és lehajolva még átfértem az ajtó alatt. Kint még teljesen sötét volt, habár már nem olyan hideg, mint pár napja, hiszen a levegő jelentősen felmelegedett, így a hó is elolvadt, bár még az idő mindig elég fagyos volt, így egy szál pizsamában vacogni kezdtem. Hangosan kiabáltam Harry nevét, és vadul intettem utána. Már azt hittem, hogy nem is fog észrevenni, mikor a kocsi hirtelen lehúzódott az út szélére, Harry pedig kipattant a vezetői ülésről. Az ajtó már lecsukódott mögöttem, és bőrömet csípte a hűvös, téli levegő, mégis mosolyra húzódtak ajkaim, mikor Harry szélesre tárt karokkal szaladt felém. Egy boldog kacajjal a nyakába ugrottam, és erősen szorítottam magamhoz. Harry ajkaimat apró puszikkal rohamozta meg, amiknek egyikéből én egy lágy csókot kerekítettem.

- Szörnyű ötlet volt, hogy nem búcsúztunk el – suttogta ajkaimra, majd homlokát az enyémnek döntötte.

- Egyetértek – bólintottam egy aprót. – Nagyon fogsz hiányozni – vallottam be.

- Te is nekem - nyomott egy puszit az orrom hegyére, mire szomorúan elmosolyodtam. – Utálom, hogy nem lehetek melletted a mai kezelés alatt.

- Semmi baj, nagylány vagyok már, kibírom – nyugtattam meg.

- Tudom, csak sokkal nyugodtabb lennék, ha mellettem lennél – mondta.

- Nem fog sokáig tartani. Kedden már itthon is lesztek.

- Hacsak Paul nem nyír ki, amiért megint elkések – mondtam, mire mindketten halkan felnevettünk. Már biztos volt, hogy Harry nem fog odaérni időben a reptérre.

- Akkor menj csak, de ígérd meg, hogy azonnal felhívsz, mikor odaértek – kértem.

- Te pedig ígérd meg, hogy vigyázol, és nem erőlteted meg magad túlságosan. A megfázás miatt így is le vagy gyengülve, amire este a kemoterápia csak rátesz majd még egy lapáttal – figyelmeztetett lágyan.

- Óvatos leszek, ígérem – mondtam. – Csak a lányokkal tervezünk egy ottalvós partit, meg holnap délelőtt elmegyek Sarah-val vásárolgatni, szóval semmi nagyszabásút nem fogok csinálni. Nem lesz semmi gond – ígértem.

- Vigyázz magadra úgy, mintha csak én tenném – nyomott egy lágy puszit az arcomra. – És hívj fel, ha bármi történik, ha baj van, de akkor is, ha egyszerűen csak hiányzom - súgta.

- Akkor le sem tesszük a telefont, míg haza nem érsz – kuncogtam halkan, és ő is elmosolyodott. 

- Szeretlek – suttogta, majd ajkait hevesen az enyéimre nyomta. Meleg nyelve szenvedélyes táncra hívta az enyémet, miközben kezét végighúzta hátamon, mire jóleső bizsergés futott végig gerincemen. Kezei fenekemen állapodtak meg, és finoman markolt domborulatomba. Én ujjaimmal puha, kócos fürtjei közé túrtam, és gyengéden meghúztam egy-két göndör tincsét, mire egy halk nyögés tört fel mellkasából.

- Én is szeretlek – súgtam kissé zihálva ajkaira, miután elváltunk. – De most már igyekezz, mert apa tutira nem lesz elnéző – nevettem halkan, őszintén.

- Viszlát kedden! – nyomot még egy gyors puszit a számra.

- Viszlát kedden… - suttogtam, de biztos voltam benne, hogy halk szavaimat már nem hallotta meg, hiszen hangomat levitte a hűvös szél. Harry pedig egy pillanat múlva már a kocsijánál termett, és bepattanva a nagy terepjáróba pár perc heves integetés után el is tűnt szemeim elől.

Egy kis ideig még bámultam a sarkot, ahol kocsija lekanyarodott, és végleg kikerült a látókörömből. Lábaim már lassan kékre fagytak, és félő volt, hogy újra megfázom, mikor végre megmozdultam, majd a postaláda mögé rejtett kulccsal visszamentem a házba. Az egész lakás olyan üresnek tűnt így, egyedül, Harry nélkül csak még kevésbe éreztem otthonomnak a hatalmas házat, és nagy nehézségek árán tudtam rávenni magam, hogy ne Harryre gondoljak. A felkelő nap halvány sugarai beszűrődtek a nappali ablakának üvegén keresztül, de még mindig csak fél hat volt, így nagy sóhajjal csoszogtam fel a Harryvel közös hálónkba, és az ágyba vettem magam, ami most Harry nélkül túl hatalmasnak tűnt. Kezembe vettem a mobilom, és az Ő hívását várva újra mély álomba merültem.

Az első, Harry nélkül töltött nap szörnyen keservesen telt el, sehol sem találtam a helyem. Tudtam, hogy a fiúk utazása Japánba legalább egy fél napig el fog tartani, mégis egész nap telefonomat figyeltem, hogy meghalljam az Ő csengőhangját. A délutánra azonban meguntam az otthon szenvedést, így összepakoltam a dolgaimat az esti kezelésre, majd átmentem apáékhoz. Míg Adam haza nem ért, Dorotának segítettem az esküvő előkészületeiben, majd négy óra után öcsikémmel elmentünk megsétáltatni Sammyt. Sarah is éppen akkor hívott, hogy egyeztessük,  a holnapi programot, mikor sietve indultam a kórház felé, hiszen Harryhez hasonlóan nekem is mindig problémáim voltak az időpontok betartásával, így most is már késésben voltam. Épphogy elkezdődött a kemoterápia, mikor végre megszólalt a telefonom, nekem pedig hatalmas mosoly húzódott az arcomra, mikor a képernyőn Harry nevét pillantottam meg. Épp akkor értek a hotelbe a fiúkkal. Vidáman mesélni kezdett a japán fanok hihetetlen rajongásáról, és hosszasan részletezte az általa mindig is annyira kedvelt japán ételeket, melyeket most megkóstolhatott. Én pedig csendesen hallgattam őt, magamba szívtam édes szavait, és csak mosolyogtam. Teljesen el is felejtettem a kezelés kellemetlen mellékhatásait, és a több mint egy óra múlva pedig lágy szavait altatódalként hallgatva merültem álomba.

Másnap reggelre szinte már teljesen jól voltam, egy kis gyengeségen kívül nem éreztem semmi mellékhatását a tegnapi kezelésnek. A mai programot, azaz a vásárolgatást Sarah-val pedig semmiféleképpen sem mondtam volna le, még akkor sem, ha Harry reggel hosszasan győzködött az ellenkezőjéről.

Nem is bántam meg, hogy megtartottuk a programot, mert csodálatosan éreztem magam legjobb barátnőm társaságában. Olyan régen tudtunk kettesben tölteni egy kis időd, miközben csajos dolgokkal foglalkozunk. Hónapokig el voltam zárva a külvilágtól, így most végre meghallottam a legújabb pletykákat, és sikerült a ruhatáramat is felfrissíteni, valamint bevásároltunk az esti csajos pizsipartihoz, ami Perrie-éknél lesz megtartva. Délutánra pedig kellően elfáradtam, egy lépést sem tudtam volna már megtenni, így hazaindultunk, azaz Harry házához, hogy lepakoljunk a vásárolt cuccokat, terveink szerint pedig onnan indultunk volna Perrie-ékhez.

- Egy pillanat alatt elpakolok, és már mehetünk is! – biztosítottam Sarah-t, ahogy az ajtón beléptünk.

- Ne segítsek? – ajánlotta legjobb barátnőm.

- Nem kell, gyorsan megcsinálom – intettem le.

- Legalább a szatyrokat hadd segítsek felvinni – kérte. – Így is elég fárasztó napod volt – tette hozzá.

Szerencsére mi értünk először vissza Harry házához. Az út közben nagyon rá akartam kérdezni az utazásra Japánba, mert azóta nem tudtam kiverni a gondolataim közül, mióta a lányok kikotyogták. A legjobban azt furcsálltam, hogy Harry még egy szóval sem említette a dolgot. Nem értettem, hogy titkolózik, vagy egyszerűen csak elfelejtette megemlíteni. A legrosszabb az egészben az értetlenség volt, de nem akartam nála rákérdezni, majd csak miután a többiek hazamentek. Így visszafojtott érzelmekkel és fel nem tett kérdésekkel, szótlanul bámultam ki a kocsi ablakán egészen hazáig.

Otthon Harry nevetve figyelte, ahogy gyorsan rendet próbálok rakni, szerinte teljesen felesleges volt a takarítás, hiszen Louékat ismerve egy perc alatt csatatérré változtatják majd az egész nappalit. Igazából nem is nagyon lett volna időm teljesen tisztává varázsolni az egyébként sem túl rendezetlen nappalit, hiszen pár perc múlva nagy csörtetéssel a többiek is megérkeztek. Jó házigazdához méltóan a konyhába mentem, hogy készítsek valamit a vendégeknek. Feltettem egy nagy kanna vizet a gázra, hogy teát főzzek a Louis házában átfagyott csapatnak, majd úgy döntöttem, hogy a reggeli sütik kevesek lennének mindenkinek, főleg, hogy Niall is velünk volt, így egy nagyobb adag csokis golyó bekeverésével foglalatoskodtam. Igazából mást nem is nagyon tudtam volna készíteni, hiszen konyhai tudományom elég csekély volt, de abban biztos voltam, hogy még meg tudom ismételni a korábban már elkészített, nem is olyan nehéz receptet. Még csak a hozzávalókat vettem elő, mikor Sarah jelent meg az konyha ajtajában.

- Eltévesztettem volna a házszámot? Ash, te komolyan sütni próbálsz? – kérdezte tettetett csodálkozással.

- Anne-től tanultam egy isteni receptet, segítesz? – fogtam be munkára legjobb barátnőmet fülem mellett elengedve gonosz megjegyzését.

- Persze – bólintott, és mellém lépve kivette a kezemből a cukrot, és lassan önteni kezdte a tálba, amiben én már gyakorlottan kevertem össze a hozzávalókat. – Jobb lesz odafigyelni, nehogy megmérgezz minket – jegyezte meg alattomos mosollyal szája sarkában.

- Héj! – kiáltottam fel felháborodottan, és a kezemben lévő fakanállal bosszúból oldalába böktem, így egy nagy, barna folt keletkezett világos felsőjén. Sarah kikerekedett szemekkel nézett rám egy pillanatig, én pedig csak kinevettem hitetlen arcát látva. Mosolyom mégis gyorsan lefagyott az arcomról, mikor legjobb barátnőm egy egyszerű mozdulattal rám borította a cukros zacskót. Az apró, édes szemcsék egy pillanat alatt elárasztották hajamat, majd a ruhám alá is beférkőztek. Most Sarah-n volt a sor, hogy nevessen, én viszont egy percig sem haboztam, és ujjamat a csokis masszába nyomva rákentem a tésztát barátnőm arcára, mire azonnal ő is hasonló módon támadott vissza. Hangosan nevettünk egymás koszos megjelenésén, de egyikünk sem akarta feladni a harcot, így mindennel, ami a kezünk ügyébe akadt, támadtuk egymást. Már a konyha padlóján fetrengtünk, mikor Eleanor nevetését hallottam meg magunk mögül. Egy pillanatra néztem csak rá az ajtóban meglepetten, mégis nevetve álló lányokon, de ez a kis megtévesztés is elég volt ahhoz, hogy Sarah kiszabaduljon alólam, és egy tojással támadjon felém. A kezembe vettem a tejet, és képes lettem volna leönteni vele barátnőmet, hiszen ő is elszántam akartam szétloccsantani fejemen a tojást.

- Ne! Állj! – kiáltott Perrie. – Így is elég rendetlenséget csináltatok már! – korholt minket, mégis egy kis mosolyra görbült szája széle.

- Olyanok vagytok, mint az ovisok! – jelentette ki El, ő viszont már meg se próbálta elrejteni szórakozottságát, és hangosan nevetett rajtunk.

- Kössetek fegyverszünetet, most! – követelte Perrie. Szúrós szemmel néztünk egymásra Sarah-val, majd még mindig a másik mozdulatait figyelve leraktuk fegyvereinket a kezünkből. Megenyhülve öleltük meg egymást, miközben halkan felkuncogtunk, mivel ezzel csak még jobban szétkentük magunkon a hozzávalókat. – Na, ezt már szeretem! – mosolyodott el a szőkeség.

- Tulajdonképpen mit is akaratok ti csinálni? A nappaliból lehetett hallani a sikítozásotokat – húzta fel a szemöldökét Eleanor.

- Sütit akartunk sütni – vontam meg a vállam, miközben inkább el sem akartam képzelni, hogy nézhetek ki.

- Rendben, akkor azt befejezzük, feltakarítunk, aztán ti ketten mehettek fürdeni – adta ki az utasítást Perrie, pont, mint egy vérbeli háziasszony, amiről valahogy Dorota jutott az eszembe. Az én vezénylésemmel befejeztük a sütit, majd miután azt a sütőbe raktuk, forró teát és kávét főztünk. A leghosszabb időt az vett igénybe, hogy Sarah-val együtt feltakarítsuk a konyhát a kis akciónk után, hiszen Perrie és Eleanor úgy döntöttek, hogy ebben nem hajlandók segíteni. Fellélegezve indultam fel Sarah-val az oldalamon a szobámba, mikor a konyha már csal úgy csillogott-villogott a tisztaságtól. Nevetnem kellett a fiúk meglepett, értetlen arckifejezésén, ahogy áthaladtunk a nappalin, a lépcső felé tartva. Olyan értetlenül néztek, hogy még kérdezni is elfelejtettek, és egy hang sem jött ki eltátott ajkaik közül.

- Úgy érzem magam, mint egy nagy vattacukor! – kuncogtam a hálóba érve.

- Én pedig, mintha csokiba mártottak volna – mondta Sarah.

- Ezt többször kellene megismételnünk – mutattam rá.

- Mármint a kajacsatát? – húzta fel a szemöldökét Sarah nevetve.

- A sütésre gondoltam – forgattam meg a szemem színpadiasan. – Meg igazából az együtt töltött időre.

- Egyetértek – bólintott mosolyogva. – Hiányoztál, Ash – vallotta be.

- Te is nekem – öleltem magamhoz. – Mindenki annyira hiányzott, míg a kórházban voltam. Te, apa, a srácok, Adam… - soroltam.

- Azóta nem is találkoztál az öcséddel? – kérdezte csodálkozva, miután elhúzódott ölelésemből.

- Harry meglepetése óta nem – mondtam szomorúan. – Viszont holnap bármi is történik, biztosan meglátogatom őt – jelentettem ki.

- Te is hiányzol ám neki – mondta kedvesen. – Sokszor kérdezget felőled.

- Jó ezt hallani. Féltem, hogy talán már nem is emlékszik rám – mosolyodtam szomorúan.

- Képtelenség – rázta meg a fejét Sarah. – Harry minden egyes nap meglátogatta a kicsit, míg te kómában voltál, legtöbbször oviba is ő vitte, és egy csomót mesélt neki rólad.

- Igazán? – csodálkoztam el. Harry idáig nem is említette, hogy járt Adamnél.

- Igen-igen – bólogatott hevesen. – Ha láttad volna! Elhalmozta mindenféle játékokkal, és olyan türelmesen bánt vele, mintha csak az apja lenne – mesélte barátnőm. Összeszorult a szívem Sarah szavai hallatán, hiszen tudtam, hogy ez az, amit én már sosem adhatok meg Harrynek. Minden álmom azt volt, ha egyszer teljesen felépülök, hogy Harryt megajándékozhassam az apasággal.

- Sarah, én nem is hiszek a füleimnek! – csodálkoztam el. – Te most tényleg dicséred Harryt? – tátottam el a számat színpadiasan. – Csak nem megkedvelted őt?

- Nem! Természetesen nem! – ellenkezett hevesen, mintha csak leprásnak nyilvánítottam volna. – Kizárt, hogy bármikor is barátok legyünk, de már nem irtózunk egymás társaságától – jelentette be büszkén, mire halkan felnevettem.

- Igazán nagy előrelépés – forgattam meg a szemem.

- Ó, és nem is említettem! Rávette Adamet, hogy bilibe pisiljen – mondta lelkesen.

- Tényleg? – csodálkoztam el. – Mégis hogy csinálta? Én hónapokig könyörögtem neki, de semmi hatása nem volt.

- Nem tudom, mivel vehette rá, de azóta a kicsinek már csak estére kell a pelus – mesélte tovább.

- Ezek után tényleg meglátogatom holnap az öcsikémet. Ezt muszáj megnéznem, Harryből pedig addig kiszedem a titkot – határoztam el.

- Én is beugranék holnap hozzátok, de Niallt kísérem el a kórházba egy ellenőrzésre – mondta sajnálkozva.

- Semmi baj, majd máskor bepótoljuk – mosolyodtam el megértően. Sarah-nak adtam pár ruhát az enyémek közül, majd egy kölcsöntörölközővel a fürdőbe indítottam őt. De még mielőtt én is vetkőzni kezdtem volna, halk kopogás hallatszódott az ajtón.

- Gyere! – szóltam felemelve hangomat. Egy pillanat múlva Harry mosolygós, mégis kissé értetlen arca bukkant fel az ajtóban. – Neked nem a fiúkkal kellene lenned? – kérdeztem viszonozva mosolyát.

- Elfoglalják ők magukat, hidd el – jött közelebb. Végigsimított az arcomon, majd egy pillanatig méregette az ujjaira ragadt cukrot, és vállat vonva egyszerűen lenyalta onnan, mire halkan felkuncogtam. – Cukor? – húzta fel a szemöldökét, mire halkan nevetve bólintottam. – Az pedig csoki? – kérdezte az arcomra mutatva.

- Hol? – kérdeztem, hogy letöröljem a foltot.

- A szádon. Majd én leszedem – vállalkozott hősiesen, és ajkait az enyéimre nyomva kezdte eltüntetni a csokit a számról.

- Sosem csókoltak még ilyen édesen – kuncogtam, mire Harry még egy rövid puszit lehelt alsó ajkamra.

- Mit csináltatok ti a konyhába? – húzta fel a szemöldökét. – Hasonlítasz egy nyalókához – tette még hozzá mosolyogva, mire finoman mellkasába bokszoltam.

- Sütit sütöttünk – vontam meg a vállam.

- Rendben, erről, azt hiszem, többet nem is akarok tudni, csak még azt áruld el, hogy egyben van még a konyha?

- Csak úgy csillog-villog minden – nyugtattam meg.

- Ez nagyon megnyugtató – nevetett.

- Most pedig, ha nem haragszol, szeretnék elmenni fürdeni – céloztam ezzel, hogy ideje lenne távoznia.

- Csak nyugodtan. Miattam ne zavartasd magam – ült le az ágya szélére szemeit rám szegezve.

- Menj ki, Harry! – utasítottam.

- Miért? Eddig sosem zavart, ha néztelek. Vagy szeretnéd, ha csatlakoznék hozzád? – kérdezte kacér mosollyal az arcán.

- Nem erről van szó – sütöttem le a szemem egy picit elpirulva. – Csak te is tudod, mi lesz annak a vége, ha itt maradsz, míg én levetkőzöm – kuncogtam.

- És? – húzta fel a szemöldökét.

- És itt vannak a barátaink – emlékeztettem. – Szerinted, mit fognak gondolni, ha mindketten eltűnünk? Azt fogják, hinni, hogy mi… - hallgattam el be sem fejezve mondatomat.

- És milyen jól fogják gondolni! – kacsintott. A lehető legszúrósabban néztem rá, mire sóhajtva maga elé emelte kezeit.

- Rendben – állt fel az ágyról elégedetlen arckifejezéssel. – Lent találkozunk, ha már nem vagy olyan, mint egy habcsók – nyomott egy gyors puszit a homlokomra, majd sietve ment ki a szobából.

- Muszáj lesz nyernünk. Nem hallgathatom egész este, ahogy Louis kárörvendően kinevet – mondta Eleanor, miközben egy nagyobb golyót próbált formázni a fehér hóból.

- Többségben vannak, de mi vagyunk a lányok. Kizárt, hogy az ő hóemberük jobb legyen – jegyezte meg Sarah. Már lassan egy órája kezdtünk az építést, mikor teáink és a sütik fölött a fiúkkal kicsit összezörrentünk azon, hogy ki is épít jobb hóembert, a lányok vagy a fiúk. Most pedig két csapatban próbáljuk meggyőzni a másikat a saját meglátásunkról. Igazából nagyon is jól éreztem magam, miután végre megszabadultam a sok ragacsos cukortól és nyers tésztától a bőrömön. Az idő előrehaladtával pedig egyre jobban meg akartam nyerni én is a versenyt, hiszen a fiúk, létszámtöbbségükből kifolyólag, biztosra vették győzelmüket. Mi, lányok, viszont dupla erővel dolgoztunk, miközben a beszédbe is fektettünk nem is olyan kevés energiát, és be sem állt a szánk, mióta kiléptünk a hóba.

- Na, mi készen vagyunk! Ti hogy álltok? – jelent meg Zayn, mi pedig reflexesen hóemberünk elé ugrottunk, nehogy az ellenség meglássa azt, nem mintha hátunk mögött el tudtuk volna rejteni a tőlünk jóval magasabb hószobrot.

- Még pár percet kérünk – válaszolta Perrie. – Már csak az utolsó simítások vannak hátra – biztosította barátját. Gőzerővel kezdtünk dolgozni, és felöltöztettük hóemberünket, majd jöhetett is a szembesítés. Az egyetlen szó, ami a fiúk művéről eszembe jutott azaz, hogy nevetséges. Hatalmas volt a hókupac, amit odahánytak az biztos, pont annyira, mint az, hogy mindenre hasonlított csak hóemberre nem. A hótorony tetejére Harryik egyik kalapja volt helyezve, míg orra helyén egy répa díszelgett. A lányokkal szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, mikor megpillantottuk a művüket, ők pedig egy-egy szúrós pillantással jutalmaztak meg minket.

- Most meg mi van? – tört ki Niallből a kérdés.

- Ez meg mi? – kérdezte Perrie két nevetés közepette.

- Talán ő! – javította ki Lou sértetten.

- Ő itt Fred, a hóember – mutatta be nekünk Harry a kalapos hókupacot.

- Ez valami… Valami… - kerestem a szavakat. – Igazán egyedi.

- Na, jó, akkor lássuk a tiéteket, ti nagyokosok! – mondta Louis, és a ház túloldalára indult, mi pedig követtük őt. A fiúk kicsi eltátották a szájukat a mi hóemberünk láttán, de nem adták szavukat elismerésüknek.

- Akkor azt hiszem, mi nyertünk! – jelentette ki El édesen mosolyogva.

- Hát persze, hogy nyertünk! – pacsiztunk le egymással boldogan a győzelemtől.

- Én ezt azért nem jelenteném ki ilyen hirtelen… - kezdte Niall.

- Egyet kell értenem ír barátommal – karolta át Niall nyakát Liam. – Be kell vallanunk, hogy a ti… - kereste a szavakat.

- Ellie. Ellie-nek hívják – segítettem ki.

- Szóval a ti Ellie-tek sokkal hóemberesebb, mint a mi Fredünk, de…

- De ne feledkezzünk el, ahogy Ash is mondta, az egyediségről és a szabad gondolkodásról – kezdte nagy tudományosan Louis. – Ellie annyira hagyományos. Ilyet mindenki tud csinálni, ezzel ellenben Fred igazi művészi alkotás, egyszerűen leutánozhatatlan.

- Az biztos – horkant fel Perrie.

- A ti hókupacotokat össze sem lehet hasonlítani a mi hóemberükkel – mondtam.

- Szóval ki is jelenthetjük, hogy a miénk a győzelem! - nevetett boldogan Eleanor.

- Ez elbuktuk, srácok – csóválta meg a fejét Zayn csalódottan, míg mi vidáman öleltük meg egymást.

- Nem! – kiáltott fel Louis, aki a legkevésbé sem tűrte el a veszteséget. Mi pedig kikerekedett szemmel néztük, ahogy futva megindul a mi Ellie-nk felé, és egy nagyot ugorva szorosan átöleli. Egy pillanat múlva pedig hóemberünk már csak egy Fredhez hasonló hókupac volt, répával a közepén. Louis elégedetten állt fel a maradványok mellől, és egy hatalmas, diadalittas mosoly ült ki ajkaira. - Azt hiszem, mégis mi nyertünk! – jelentette be, mint aki jól végezte dolgát.

- Csaló vagy, Louis! Akkora egy csal… - kiabálta Eleanor szörnyen dühösen. Belül én is forrni kezdtem, és meg sem várva a többiek reakcióját, pont ugyanazt tettem Louis-val, mint amit ő tett Ellie-vel. Lendületet véve futottam felé, ő pedig még fel sem fogta a támadást, mikor elrugaszkodtam, és a földre terítettem őt, mire egy hangos sikítás hagyta el a száját.

- Mi a fene? – sipította.

- Teljesen tökre tetted! – kiáltottam derekán ülve. – Te szélhámos csaló!

- Nyugi, Ash, ez csak egy hóember volt! – emlékeztetett kissé ijedt arccal.

- Nem csak egy hóember! Ő Ellie volt, de megölted őt! – vádoltam meg. Persze már régen nem voltam rá mérges, kezdeti dühömet elfújta Louis meglepett, kissé félős arckifejezésre.

- Srácok, nem segítenétek? – nézett segítséget keresve a fiúkra, akik csak mosolyogva bámultak minket, míg Eleanorék majd megszakadtak a nevetéstől, és biztatóan kiabálták, hogy „Ne hagyd élni!”, „Adj neki, Ash!”, „Megérdemli, emlékezz csak, mit tett Ellie-vel!”. – Na, ne már! – kiáltotta Louis, mikor senki sem sietett a segítségére. – Harry? – fordult a Göndörke felé.

- Bocs, haver! – vonta meg a vállát Harry, miközben jót mulatva, mégis büszkén nézett végig rajtam.

- De a csajod tiszta őrült! – sipítozott kisfiús hangon. – Szállj le rólam! – kiabálta. – Hazz, segíts már!

- Nem tehetem – emelte maga elé Harry a kezeit tehetetlenül. – Én élek vele, és nem pedig te – mutatott rá.

- Kösz, a segítséget – morogta Lou, majd mérgesen rám emelte a szemeit. – Mit akarsz tőlem, te őrült nőszemély?

- Valld be, hogy mi nyertünk! – utasítottam.

- De hát nem is nyertetek! – ellenkezett, mire egy nagy adag havat dobtam az arcába.

- Hogy mondtad? – húztam fel a szemöldökömet.

- Te teljesen őrült vagy! – vádolt meg újra.

- Csak makacs, kedves Louis – tettem újra hó alá.

- Rendben! – kiabált jegyes kását köpködve. – Nyertetek! Ti nyertetek! – kiabálta.

- Kérj bocsánatot, Lou! – követeltem.

- De hát… - kezdett ellenkezni, mire kesztyűs kezemmel egy újabb adag havat markoltam meg. – Rendben, bocsánat! Sajnálom, hogy kinyírtam Ellie-t! – Szélesen elmosolyodtam célom elérése miatt, és megelégedve kezdtem felállni Lou derekáról, mikor Harry nyújtotta felém segítőkészen a kezét, amit gondolkozás nélkül el is fogadtam, mire Harry felhúzott, és átölelte derekamat.

- Szeretem, mikor ilyen harcias vagy – nevetett halkan, majd egy szolid csókot nyomott ajkaimra. Ebben a pillanatban egy hógolyó süvített el a fejünk mellett, majd egy következő a lábam felső részét találta el. Hirtelen megfordultam, és Louis kárörvendő nevetésével találtam szembe magam. Egy újabb hógolyóval célzott meg bosszújaképpen, ami elől éppen csak ki tudtam térni. A következő pillanatban Harry támadt vissza Louis-ra, de kissé mellé célzott, mert a mellette álló Niallt találta el. Ebből pedig hatalmas hócsata alakult ki. Hógolyók repkedtek szerteszét az egész udvarban. Két csapat keletkezett, volt Louis-é, Niall-lel, Sarah-val, Liammel, és természetesen Eleanorral. Míg Harry és az én csapatomat Perrie és Zayn gazdagították. Harry önfeláldozóan szinte minden felém érkező hógolyó elé vetett magát, és teljes erőbedobással támadta az engem dobálókat. Hangos nevetés, és sikítozás zengte be a hatalmas kertet. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, mikor ennyit nevettem. A betegségemnek mindig bele kellett szólnia a boldogságunkba, voltak az elmúlt hónapokban is gyönyörű, boldog pillanataim Harryvel, a családommal és barátaimmal, de minden vidám percet beárnyékolt a tudat, hogy talán ez lesz az utolsó. Persze még most sem feledkezhettem meg róla egészen, hiszen a halálos kór még mindig a szervezetemben volt, de hónapok óta először esélyt láttam a gyógyulásra, az életben maradásra. Azért még most is érzékeltem a kezelések, és a sok kényszerpihenő utóhatásait, hiszen ezután a hosszú nap után éreztem, ahogy egyre csökken az energiám minden mozdulat után. Különben is reggel, hajnali fél négykor keltem, és még vissza kellett állnom a rendes kerékvágásba.

- Harry – szóltam a Göndörkének, mire ő mosolyogva felém kapta tekintetét. Szörnyen édesen nézett ki boldogságtól csillogó szemeivel, és a hidegtől kipirosodott arccal. – Bemegyek, rendben?

- Valami baj van? – kérdezte, és egy gyors mozdulattal fordított helyzetünkön, így az ő háta nézett a csatatér felé. Egy tucat hógolyó találta el őt, de szemei meg sem rebbentek.

- Csak elfáradtam – vallottam be.

- Oké – bólintott egy aprót, majd kesztyűs kezeinket összekulcsolva behúzott a nappaliba. Leült a kanapéra, és az ölébe húzott.

- Nyugodtan kint maradhattál volna a többiekkel. Miattam nem kellett volna bejönnöd, láttam, milyen jól érezted magam – mondtam kissé bűnbánó arcot vágva.

- Akkor érzem magam a legjobban, ha veled vagyok – mondta, ahogy körénk tekert egy pokrócot, hogy felmelegítse a hótól fagyos tagjainkat. – Csak te számítasz – súgta a fülembe. Mellkasának dőltem, és szorosan öleltem nyakát, majd lehunyva szemeimet mélyen szippantottam magamba bódító illatát.

- Szeretlek – motyogtam álmosan.

- Én is szeretlek – mondta halkan. – Jó éjt, Gyönyörű! – súgta, a következő pillanatban pedig megadtam magam az Álomvilágnak.

Rebegve nyitottam ki szemeimet, mikor estefelé felébredtem a Harryvel közös ágyunkban. A szobában már teljesen sötét volt, de mégsem lehetett olyan késő, mert Harry még nem feküdt mellettem. Egészen kipihentnek éreztem magam, és gyomrom is korgott az ürességtől, így felkeltem az ágyból, és a konyhába igyekeztem. A lépcsőn leérve azonban ismerős hangokat hallottam meg kiszűrődni a nappaliból. A srácok nagy része már hazamehetett, csak Harry és Louis beszélgettek, de biztosan Eleanor is még itt volt, bár az ő hangját nem hallottam.

- …és hogy van most? – fogtam meg egy Louis ajkai közül származó mondatfoszlányt. Be akartam menni a nappaliba, de lábaim megtorpantak, hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy beszélgetésük tárgya én vagyok.

- Jobban, már sokkal jobban – válaszolta Harry. – Örülök, hogy végre hazahozhattam a kórházból, itt sokkal jobban tudok figyelni rá.

- Nem lehet egyszerű – mondta Louis, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Nem is az. Ahhoz képest, hogy már egy felnőtt nő, néha mégis úgy viselkedik, mint egy kisgyerek – nevetett fel halkan Harry, és nekem is mosoly húzódott a számra. – Néha nagyon megnehezíti dolgom, de minden percét élvezem, amit vele tölthetek.

- Nagyon szereted ezt a lány, igaz? – kérdezte Louis lágy hangnemben.

- Ő a mindenem – mondta Harry halkan, szavai pedig megolvasztották a szívemet. – Nem tudom, mire lennék képes, ha elveszíteném…

- Ash meg fog gyógyulni – biztatta Louis.

- Tudom. Erősebb, mint az valaha is gondoltam volna – sóhajtott fel Harry. – De az elmúlt napok olyanok voltak, mint a pokol.

- Mi történt? – kérdezte Lou halkan.

- A gyógyszerek rosszul hatottak rá, és teljesen kiütötték, de napokig nem értettem, mi lehet a baj. Éjszakánként álmatlanul feküdtem órákon át mellette a lélegzését hallgatva. Féltem… Annyira féltem, hogy nem ébred fel többet – csuklott el Harry hangja. Nem engedtem utat szemem sarkában egyre csak gyűlő könnyeimnek, de szívem összeszorult. Tudtam, hogy Harryt megviselte az elmúlt pár nap, de azt nem is gondoltam volna, hogy ennyire kétségbeesett.

Hosszú csend telepedett a házra, amit Louis telefonjának a csörgése szakított meg. Válaszolt is a hívásra, de a beszélgetés alig lehetett hosszabb fél percnél.

- A szerelő volt – mondta. – Most végzett a fűtéssel – magyarázta. – Muszáj lesz mennünk, hogy ki tudjuk fizetni.

- Persze – mondta Harry, de a pár perccel ezelőtt mély szomorúság még mindig kicsengett hangjából. Kikísérte Louis-t és Eleanort az előszobába, ahol még váltották pár mondatot, amit már nem értettem, majd már csak a bejárati ajtó csukódását hallottam. Halkan léptem be én is a sötétbe burkolózott előszobába, ahol Harry körvonalait véltem felfedezni. Lehunyt szemekkel homlokát az ajtónak támasztotta, miközben arcán mély fájdalom ült. Halkan léptem mellé, majd kezeimet szorosan dereka köré fontam. Teste a meglepettség miatt egy pillanatra megfeszült, majd azonnal el is engedett, mikor felkapva a fejét meglátott engem. Óvatosan megfordult ölelésemben, és szótlanul viszonozta azt, majd arcát nyakam hajlatába rejtette. Tudta, vagy legalább is sejtette, hogy hallottam a beszélgetését Louis-val.

- Melletted mindig fel fogok ébredni – súgta fülébe, ahogy finoman beletúrtam göndör fürtjei közé. Egy hosszú csókot lehelt nyakam bőrére, és ha lehet, még szorosabban ölelt magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Pedig ez volt az utolsó dolog, amitől tartania kellett, hisz képtelen lettem volna elmenni, szükségem volt rá a boldogsághoz.

Másnap reggel Harry lágy csókjaival keltegetett. Mosolyogva nyitottam ki szemeimet, örömöm pedig egyre csak nőtt, mikor megpillantottam Harry boldogságtól csillogó smaragd szemeit. Utáltam őt úgy látni, mint tegnap este, olyan összetörtnek. Túl sok szenvedésen és fájdalmon ment már keresztül ilyen fiatalon. Azt akartam, hogy boldog legyen mellettem, ne aggódjon minden pillanatban valamiért. Szerettem úgy látni, mint tegnap délután, vidámságtól csillogó szemekkel és őszinte mosollyal az arcán.

- Jó reggelt, Gyönyörű! – súgta, majd egy lány csókot helyezett el ajkaimon.

- Szia – mondtam halkan, mosolyogva.

- Hogy érzed magad? Nem fáj a torkod vagy fejed? Nem csodálnám, ha a tegnapi után megfáztál volna – mondta.

- Rendben vagyok – mosolyodtam el halványan. Egy picit kapart a torkom, de az istenért sem árultam volna el Harrynek, mert akkor biztosan nem engedett volna kimozdulni ma a házból.

- Mi a terv mára? – kérdezte, majd még egy lágy csókot hagyva ajkaimon kiszállt az ágyból.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk hozzánk. Régen láttam már Adamet, meg persze apa is hiányzik – mondtam, ahogy ülésbe tornáztam magam.

- Rendben, de most még csak fél tíz van. Adam ilyenkor már oviban van, és csak három körül megy haza – sorolta. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy fejből el tudná mondani öcsikém napirendjét.

- Akkor csak menjünk el sétálni, aztán délután mi mehetnénk el Adamért az oviba – ajánlottam.

- Rendben, de öltözz melegen! – figyelmeztetett, majd el is tűnt a fürdőszobában.

Reggeli után Harry parancsát betartva a lehető legmelegebb ruháimat vettem fel. A lábaimra csizmát húztam, míg nyakam köré egy sálat tekertem, fejemre pedig sapkát húztam, és reménykedtem, hogy a réteges öltözködés megóv, hogy torok- és fejfájásomból ne legyen nagyobb baj. Nevetnem kellett saját magamon, mert a tükör elé állva vettem észre, hogy egy eszkimó nem öltözik fel ilyen melegen Szibériában. Harry velem ellentét viszont tökéletesen festett hosszú, fekete szövetkabátjában és barna csizmájában, mint egy téli fotózásra készülő modell. Egymást ölelve sétálgattunk a csendes hóesésben. A hideg az embereket elriasztotta attól, hogy kimozduljanak a ház melegéből, így szinte teljesen egyedül jártuk a környező utcákat, ami abból a szempontból szerencsés volt, hogy egy rajongó vagy lesifotós sem akaszkodott ránk, így nyugodtan élvezhettük egymás társaságát. Egy órája sétálgathattunk már, majd betértünk egy csendes kis kávázóba. Nem volt zsúfolt hely, rajtunk kívül csak két nő és egy fiatal párt ült bent. Belépve halk zene szólt a lejátszóból, és kellemes meleg csapott meg. Harry az egyik legeldugottabb asztalhoz vezetett, és még csak éppen leültünk, mikor egy negyvenes évei végén járó hölgy jelent meg mellettünk, és felvette a rendeléseket. A kis forgalomra való tekintettel perceken belül megkaptuk kért italokat, Harry egy kávét, én pedig egy forró teát. Gondolataimba merülve kavargattam kiskanalammal a meleg folyadékot, mikor Harry átnyúlva az asztal fölött kezét az enyémre téve összekulcsolta ujjainkat, ezzel elérve, hogy felnézzek rá.

- Olyan csendes vagy ma – jegyezte meg lágyan. – Valami baj van?

- Csak gondolkozom – válaszoltam halkan, majd belekortyoltam fahéjas illatú teámba, újra megszakítva szemeivel a kapcsolatot. A meleg folyadék jólesően égette a torkom, és enyhített a kaparáson, ami csak nem akart elmúlni. 

- Nem lehetnek valami boldog gondolatok – jegyezte meg. – Nem szeretnéd megosztani velem?

- Én csak… - kezdtem nagyot sóhajtva. – Miért nem mondtad el, hogy Japánba mentek a jövő héten? – nyögtem ki a kérdést, amin egész nap kattogott az agyam. Újra felpillantottam rá. Arcára a meglepettség rosszabb fajtája ült, látszott rajta, hogy egyáltalán nem várt erre a kérdésre. – A lányok mondták el – tettem hozzá, és kihúztam kezemet ujjai közül, majd az ölembe ejtettem. Harry arca kissé csalódott lett mozdulatom láttán, majd ő is az asztal alá rejtette kezét. – Miért nem mondtad el? – kérdeztem újból, mikor nem akart megszólalni.

- Nem tudom… Én csak… - dadogta zavartan.

- Tulajdonképpen mikor is gondoltad, hogy elmondod? Csütörtök hajnalban, mikor indulsz a reptérre? – húztam fel a szemöldököm. Próbáltam nem felerősíteni túlságosan a hangon, nem akartam botrányt csapni, csak válaszokat kicsikarni belőle.

- Nem. Természetesen nem – rázta meg a fejét.

- Még mindig nem válaszoltál az eredeti kérdésre – emlékeztettem kissé dühösen.

- Elmondtam volna pár napon belül – mondta halkan. – Nem akartam eltitkolni előled, csak ezért nem beszéltem róla eddig, mert próbáltam elhalasztani a dolgot.

- Elhalasztani? – húztam fel a szemöldökömet. Többé már nem dühös, hanem értetlen voltam.

- Igen – bólintott Harry. – Nem szívesen hagylak itthon egyedül. Arra gondoltam, hogy talán te is velünk jöhetnél, de egy hét múlva lesz egy kezelésed, ami miatt muszáj lesz itthon maradnod.

- Igazad van – sóhajtottam. Őszintén megkönnyebbültem, hogy csak ennyiről van szó, pedig mennyi kétségbeesett percet szerzett nekem ez az információ még tegnap. – És mire jutottál? – kérdeztem.

- Igazából semmire – csóválta meg a fejét Harry csalódottan. – Nem lehet más napra átrakni az utazást, mert klippet veszünk fel, és már régen le vannak beszélve az időpontok.

- Mennyi ideig lesztek távol? – kérdeztem.

- Kedden már jövünk haza – válaszolta.

- Tényleg csak ennyi lenne az egész? – sóhajtottam fel.

- Miért? Mit gondoltál? Hogy Japánba költözünk? – kérdezte elmosolyodva.

- Csak nem értettem, hogy miért a lányoktól kellett megtudnom, napokig ezen kattogott az agyam. Olyan zavarba ejtő volt, hogy én voltam az egyetlen, aki nem is értette, miről beszélnek – vallottam be.

- Sajnálom, csak nem akartam semmit sem mondani, amíg nem tudtam biztosat – nézett rám bocsánatot kérve, és újra felém nyújtotta a kezét az asztal felett.

- Semmi baj, csak máskor avass be egy picit előbb a dolgokba – kértem elmosolyodva, és kezemet az övébe helyeztem.

- Te pedig rögtön szólj nekem, ha valami kétséged van, rendben?

- Megegyeztünk – bólintottam egy aprót mosollyal az arcomon. Harry áthajolt az asztal fölött, és egy lágy csókot nyomott ajkaimra.

- Mit szólnál, ha elmennénk valahova ebédelni? Pont még van annyi időnk, mielőtt elmennénk az öcsédért – ajánlotta.

- Benne vagyok – egyeztem bele vidáman.

- Szerinted mekkora az esélye, hogy ezt megússzuk megfázás nélkül? – kérdeztem halkan kuncogva, ahogy csatlakoztam Harryhez a hálóban, aki az ágyon elterülve a tévét bámulta, míg én megszárítottam a hajam fürdés után.

- Reménykedj benne, hogy egyikünknek sem lesz belőle semmi baja miattad – hangsúlyozta ki az utolsó szót, és lekapcsolta a tévét, majd felállt az ágyról.

- Most félnem kellene? – húztam fel a szemöldököm visszafojtott mosollyal a szám sarkában.

- Még mindig nagyon szemtelen vagy – húzta össze szemeit, ahogy felém közeledett. – Talán jobban ki kellene fárasszalak, hogy ne legyen ennyi energiád visszabeszélni – súgta a fülembe, ahogy derekamnál fogva magához húzott, nekem pedig meleg lehelete nyomán jóleső borzongás futott végig gerincemen.

- Nekem van is egy ötletem – mondtam halkan, és kissé felpipiskedve egy forró csókot nyomtam ajkaira.

- Egy rugóra jár az agyunk – morogta, ahogy apró puszikkal hintettem be nyaka édesen illatos bőrét.

- A konyhában… - haladtam egye lejjebb.

- Jó ötlet… - mormolta, ahogy orrát a hajamba dugva, mélyen szívta magába illatomat. – Ott még úgy sem csináltuk.

- Nekem úgy rémlik… hogy volt már rá… példa… - mondtam szavaimat egy-egy csókkal pecsételve meg.

- Nem emlékszem… - töprengett el egy pillanatra, majd halk nyögések hagyták el száját, mikor már nemcsak ajkaimmal, hanem finoman fogakkal is kényeztettem puha bőrét.

- Pedig a sütés mindig is nagyon ment neked – húzódtam el, és gonosz vigyorral az ajkaimon néztem fel rá.

- A sütés? – ráncolta össze a szemöldökét értetlenül.

- Igen-igen – bólogattam hevesen. – Múltkor muffint csináltunk, azelőtt pedig palacsintát, most viszont valami csokisat ennék. Mikor nálatok voltunk, anyukád készítette azokat az isteni csokis golyókat. Tudod, azt a kekszeset, ami kívül meg volt szórva mandulával. Szerintem olyat kellene most csinálnunk – csacsogtam, Harry pedig megrökönyödve nézett rám. Imádtam játszadozni vele, már ezért az arcért régen megérte. – Mit szólsz hozzá? – kérdeztem lelkesen, mikor egy szót sem szólt.

- Tévedtem – jelentette ki. – Mégsem jár egy rugóra az agyunk. Nagyon nem – rázta meg a fejét csalódottan.

- Ó – szóltam tettetett csodálkozással. – Hát te nem a süti készítésre gondoltál?

- Még a közelében sem volt a terveimnek a sütés – vallotta be kissé csalódottan.

- Hát akkor? – húztam fel a szemöldökömet, mire éhesen nyalt végig ajkain. – Na, de Harold! – kiáltottam fel megjátszott felháborodással. – Nem lehet mindig a szexre gondolni! – oktattam ki. – Különben is, hogy lehetsz még mindig ennyire kanos?

- Néztél már magadra? – húzta fel a szemöldökét ő is.

- Mi lenne, ha bámulás helyett inkább megpróbálnál visszaemlékezni a süti receptjére? – ajánlottam.

- Képtelenség, mikor itt állsz előttem az ingemben, melltartó nélkül – mondta mellkasomra szegezve tekintetét.

- Istenem, Styles, az agyamra mész! – forgattam meg szemeimet, és mellkasom előtt összefontam karomat, ezzel elérve, hogy újra arcomra koncentráljon.

- Csak még egy utolsó csókot – kérte, ahogy közelebb húzott magához, és olyan édesen nézett rám, hogy képtelen voltam ellenállni, nem mintha akartam volt. Ajkaimat az övéire tapasztottam, és egy lágy csókot kezdeményeztem.

Leérve a konyhába sokáig gondolkoztunk azon, hogy vajon hogyan tudnánk elkészíteni azokat az isteni csokis golyókat. A lehetséges hozzávalókat már kikészítettük, de egyikünknek sem volt fogalma arról, hogyan kezdjük neki. Majd Harrynek támadt egy ötlete, és laptopján a konyhaszekrényre állítva egy videóhívást indított el Anne-nek. Hatalmas mosolyra húzódtak ajkaim, mikor megláttam a képernyőn Harry anyukájának aranyos mosolyát.

- Szia, Anya! – köszönt először Harry.

- Jó újra látni, Anne! – szóltam én is.

- Ó, Ashlyn! – kiáltott fel Harry anyukája boldogan, mikor meglátott engem. – Annyi örülök, hogy újra látlak! Már vagy ezer éve volt, mikor utoljára találkoztunk!

- Tudom, de a betegség, meg a kórház… - kezdtem volna magyarázkodni, de Anne azonnal félbeszakított.

- Tudom, drágám, Harry mindenről beszámolt – mosolyodott el megértőn. – A lényeg, hogy már jobban vagy, de ígérd meg, hogy amint időd lesz, meglátogatsz minket! – kérte.

- Hát persze! – egyeztem bele lelkesen. – Harryvel beszéltük is pár hete, hogy nemsokára beugrunk hozzátok – biztosítottam.

- Ennek nagyon örülök, mert nagyon hiányzol ám nekünk – mosolygott rám szeretetteljesen.

- És én? – szólalt meg Harry mellőlem felháborodva. – Velem mi lesz? Még mindig én vagyok a fiad, emlékszel? – vonta kérdőre édesanyját, én pedig csak finoman a karjába bokszoltam. 

- Jaj, kisfiam! – legyintett Anne. – Veled mindennap beszéltünk főzés közben, de Ashlynnek már karácsony óta nem is hallottam a hangját.

- Főzés közben? – húztam fel a szemöldököm, szemem sarkából Harryre sandítva. A Göndörke azonnal szólásra nyitotta a száját, de anyukája megelőzte.

- Igen-igen – bólogatott hevesen. – Minden egyes nap együtt főztünk, persze csak az interneten keresztül – nevetett, és én is csatlakoztam hozzá, bár teljesen más okból, mint ő, hiszen az én örömöm Harry lebukásából fakadt.

- Na, jó, ebből elég volt! – szólt Harry megszakítva nevetésünket kissé dühösen az árulás miatt és, amiért kinevettük őt. – Igazából most is hasonló okból hívtunk – kezdte.

- Igen-igen – bólogattam lelkesen. – Sütit akarunk sütni. Olyan finom csokis golyókat, amiket nálatok ettünk.

- Oh, hát persze! – csapta össze két kezét. – Nem túl nehéz a recept, csak tej, margarin, kell hozzá, meg persze csoki és… - Anne sokáig türelmesen magyarázott nekünk, és még, ha néha túl kezdőknek is bizonyultunk Harryvel, fel óra múlva mégis büszkén raktuk be a sütőbe a csodálatos csokis sütiket. – Jó, most akkor már csak húsz percet kell várni, és kész is! – adta ki az utolsó instrukciókat Anne.

- Köszönjük, Anne! Már most nagyon jól néznek ki! – hálálkodtam lelkesen.

- Sziasztok! Megjöttünk! – hallottam meg egy ismerős hangot a háttérből, majd egy pillanat múlva Gemma mosolyogós arca jelent meg a konyhaajtóban. Viszont nem egyedül érkezett, és a mellette álló, kezét szorosan fogó fiú láttára eltátottam a szám.

- Sziasztok! – köszöntem levakarhatatlan vigyorral az arcomon.

- Ki az? Ash? – húzódott mosolyra a szája.

- Anne segítségével sütit sütöttünk – mondtam büszkén.

- Igen, de most már mennünk kell – szólt közbe Harry számomra meg nem értett sietséggel. – Majd még beszélünk! – köszönt el, én pedig alig nyögtem ki egy gyors búcsúzás, mikor lecsapta a laptop tetejét.

- Jól láttam az előbb? – kérdeztem még mindig mosolyogva, miután a mosogatóba helyeztem a süti elkészítéséhez használt, koszos edényeket. – Gemma és Ashton? – húztam fel a szemöldökömet.

- Aha – bólintott Harry, és kerülve a szemkontaktust a hűtőhöz lépett. Vártam a magyarázatot, de ő csak kivette a tejet, majd két bögrébe töltött belőle, és a mikróba helyezte őket.

- Nem is mesélted. Mióta? – próbáltam kicsikarni belőle a részleteket, majd leültem az egyik, a konyhaasztal melletti székre.

- Úgy egy hónapja – vonta meg a vállát Harry, és még mindig rám sem nézve a mikróban forgó bögréket tanulmányozta.

- Anne-ék mit szóltak hozzá? – kíváncsiskodtam tovább.

- Azt hiszem, örülnek, hogy talált valakit – válaszolta.

- Mindig kedveltem Ashtont – jegyeztem meg. – Szerintem csodálatos, hogy összejöttek!

- Persze… Csodálatos… - morogta Harry szemét még mindig a bögrékre irányítva.

- Miért érzem úgy, hogy te cseppet sem vagy ettől feldobódva? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem erről van szó, én csak… - hajtotta le a fejét összeráncolt szemöldökkel.

- Harry… - álltam fel a székről, és mellé lépve átöleltem egyik karját. – Tudod, mennyire kivolt Gemma, mikor szakítottak az előző pasijával, most viszont boldog Ashtonnal – mondtam halkan.

- Igazad van, de… Ashton évekkel fiatalabb Gemmánál – nyögte ki felnézve rám.

- És ez valóban akkor probléma lenne? – mosolyodtam el.

- Ashton még nálam is fiatalabb – győzködött.

- Harry, ezt most pont te mondod? – húztam fel a szemöldököm. – Akkor mi volt Caroline Flack-kel, meg úgy tudom, hogy Taylor is jóval idősebb volt nálad – emlékeztettem.

- Az teljesen más volt – vágta rá egyből.

- És mégis miben volt más? – néztem rá kérdőn.

- Azok a kapcsolataim nem voltak komolyak, csak a kihívás miatt csináltam az egészet. Viszont most veled vagyok, te pedig korban és minden másban is tökéletesen illesz hozzám – válaszolta. – Te vagy annyi idő után az első komoly kapcsolatom, melletted le tudnám élni az egész életem – súgta homlokát az enyémnek döntve, majd egy lágy, szűzies csókot lehelt ajkaimra.

- Ne tereld a témát! – szóltam kuncogva, hiszen ismertem őt, átláttam rajta.

- Én csak azt mondtam, hogy nem illenek össze – húzódott el kissé dühösen.

- De boldogok – mondtam halkan. – Igazad van, fiatalabb nála, talán furcsa párost alkotnak, de a nővéred vele boldog – győzködtem, és láttam Harry arcán, hogy elgondolkodik. – Gemma nyitott szívvel fogadott engem, mikor először hazavittél, mint barátnődet, és úgy kezelt, mint egy családtagot. Szerinted milyen érzés lehet neki, hogy te ennyire ellenzed a kapcsolatát a fiúval, akit szeret? Te mit tennél a helyében?

- Azt hiszem… - kezdte gondterhelt arckifejezéssel. – Csalódott lennék.

- Gemma is pont így érez most – világítottam rá. – Szerelmes, de te beárnyékolod a boldogságukat.

- Akkor most mit kellene tennem? – kérdezte tehetetlenül.

- Fogadd el, akit választott. Különben is, Ashtonnal jó barátok vagytok, nem kellene, hogy emiatt rosszban legyetek egymással – mondtam, és elé lépve összekulcsoltam ujjainkat.

- Igazad van, de… Azt hiszem, nem tudna olyan fiút hazahozni, aki megérdemelné őt – vallotta be szeretettel a szemében. Az elejétől fogva tudtam, hogy nem a korkülönbség az oka annak, hogy ellenzi a kapcsolatukat, hiszen Harrynek sosem volt ilyen régimódi felfogása. Az egyetlen problémája csupán, hogy őszintén szereti a nővérét, annyira, hogy egyetlen fiút sem tudta az elejétől kezdve jó szemmel nézni mellette.

- Az természetes, ha félted őt. Ha nem így lenne, nem is lennél igazi testvér, de ha túl sokáig folytatod, és nem vagy képes elfogadni a boldogságát, a végén elhidegültök egymástól.

- Akkor most küldjek nekik rózsaszín, szívecskés gratuláló lapokat, meg plüssmacit? – horkant fel.

- Nem, dehogy – mosolyodtam el szavain. – Elég, ha felhívod Gemmát, és megmondod neki, hogy támogatod őket, és örülsz a boldogságuknak. Biztosan szörnyen érezhetni magát, amiért ilyen sietve szakítottad meg a beszélgetést miattuk. Ennyit meg kell tenned a nővéredért – győzködtem.

- Rendben – sóhajtott fel megadva magát. – De esküszöm, szétrúgom Ashton seggét, ha megbántja – figyelmeztetett.

- Ashton jófiú, de ebben az esetben még segédkeznék is neked – biztosítottam egy vállveregetés kíséretében, mikor hirtelen a sütő pár sípolással jelezte, hogy készen lettek a csokis sütik.

- Rendben, felhívom Gemmát, de előtte nézzük meg ezek a sütiket – mondta, majd egy csókot nyomott a homlokomra, és engem kikerülve a sütő felé igyekezett.

Szinte percek alatt elfogyasztottunk fél tepsi sütit, meg sem várva, hogy a csokis golyók kihűljenek, és mindketten megittuk hozzá a Harry által készített forró kakaót. Miután tele hassal felálltunk az asztaltól, én vállaltam a mosogatást, pedig Harry is nagyon erősködött, hogy megcsinálja az általa egyébként annyira gyűlölt házimunkát, csakhogy minél tovább húzza a beszélgetést a nővérével. Én viszont elutasítottam a segítségét, és telefonját a kezébe nyomva küldtem fel őt a hálóba. Nem siettem el a mosogatást, hogy Harryéknek minél több idejük legyen beszélgetni, viszont úgy negyed óra után az összes tányér és evőeszköz elfogyott, én pedig megtörölve vizes kezem, felmentem az emeletre, és halkan nyitottam be a hálónkba, ahonnan Harry halk beszéde hallatszódott ki. Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben megy-e, de Harry arcán egy kis mosoly és megkönnyebbülés mutatkozott. Sarkon fordulva a fürdőbe akartam indulni, de mikor Harry meglátott az ajtóban, mosolya csak szélesedett, és kezével magához hívott. Halkan ültem le mellé az ágyra, mire Harry átölelte a derekamat, és egy lágy puszit nyomott homlokomra.

- …talán egy-két héten belül, ha Ash jól lesz… Jó lenne találkozni… - beszélt mosolyogva a telefonba. – Te is hiányzol… Persze, majd hívlak… Én is téged… - búcsúzott szeretetteljesen, majd ledobta magam mellé iPhone-ját.

- Minden rendben? – kérdeztem, habár kérdés nélkül is sejtettem a válaszát.

- A legnagyobb rendben. Megbeszéltük ezt a dolgot, és azt hiszem, sikerült kiengesztelnem – mesélte mosolyogva.

- Örülök – viszonoztam azonnal mosolyát.

- Köszönöm, hogy rávettél erre az egészre – adott egy lágy csókot a számra.

- Nem kell megköszönnöd – öleltem át szorosan nyakát. – Örülök, hogy segíthettem, és hogy boldognak látlak – vallottam be. Annyit tett értem az elmúlt hónapokba, hogy ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte. Különben is, mire másra lenne jó egy barátnő, ha nem arra, hogy a helyes út felé lökdösse a barátját?

- Azért ma csak azt csinálunk, amit te akarsz – ígérte, mikor kissé elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mihez lenne kedved? Menjünk ki, vagy esetleg egy újabb kör sütést szeretnél? – kérdezte, mire halkan felkuncogtam.

- Beszéltél mostanában Louékkal? – kérdeztem. – Múltkor meghívtak minket, hogy kipróbáljuk a korcsolyapályát. Esetleg elmehetnénk meglátogatni őket, úgy sem találkoztam velük a már a születésnapod óta.

- Jó ötlet – bólintott Harry beleegyezően. – Akkor fel is hívom Louis-t – mondta, majd már tárcsázta is a mi bolond barátunkat.

Így történt, hogy alig pár órán belül Harryvel már a Tomlinson rezidencia ajtajában álltuk hevesen kopogtatva. Miután Harry a délelőtt felhívta Louis-t, hogy átmennénk hozzájuk, ő rögtön meg is szervezett egy bandatalálkozót, így kora délután együtt gyülekeztünk náluk. Miután mindenki megérkezett, rétegesen felöltözve vonultunk ki a hátsó udvarra. Soha nem láttam még senkinél sem saját koripályát, főleg nem ekkorát. Majdnem a felét elfoglalta a hatalmas udvarnak, bár így jobban belegondolva, nem is várhattam volna mást Loutól, azt hiszem, sokkal őrültebb dolgokat is kinéztem volna belőle, amikhez képest ez a jégpálya csak egy kis semmiségnek tűnt.

Mivel az én korcsolyám már régen kicsi volt rám, így Eleanortól kölcsönöztem egyet, hiszen évek óta nem álltam jégre, így abban sem volt biztos, hogy meg tudok-e még állni azokon az éleken. Szorosan fogtam El és Sarah kezét az eséstől félve, de alig tartott pár percig, mire megint egészen belejöttem a korizásba, és már teljesen egyedül csúszkáltam a jégen. Mi négyen, lányok, nevetve, a hidegtől kipirosodott arccal koriztunk, míg a fiúk a korlátnak támaszkodva beszélgettek, és röhögcséltek. Harry mégis egy percre sem vesztett volna el a tekintetével, szeme sarkából szorgosan figyelte minden mozdulatomat. Persze olyan is gyakran előfordult, hogy gyakorlatlanságom miatt elestem, vagy megbotlottam, ilyenkor mindig felkapta a fejét, és aggódva figyelte, ahogy a lányok nevetve segítenek felállni. Ilyenkor csak egy biztató mosolyt küldtem felé, mire homlokán a ráncok elsimultak, és viszonozva mosolyomat visszafordult a fiúkhoz.

- El sem hiszem, hogy Lou tényleg egy korcsolyapályát építetett az udvarába – siklott mellém Sarah a korlátnak támaszkodva.

- Én ezen már meg sem lepődök, hiszen Louis Tomlinsonról beszélünk – legyintettem nevetve. – Különben mi van Niall-lel? – kérdeztem. – Térde miatt nem tud korizni?

- Persze. Az orvos szerint még hetekig pihentetnie kell, aztán majd tavasszal elkezdhet biciklizni, szóval remélem, lassan kisüt a nap, mert már nagyon szenved a sok semmittevéstől. Pedig az elején még hogy élvezte, hogy kiszolgálom! – mosolyodott el gúnyosan, de mégis szeretettel szemeiben.

- Most egy életre megunja, az biztos! – nevettem vele. – Viszont meg is tudom érteni őt. Én is nehezen bírtam a sok fekvést a kórházban az elmúlt hetekben. El sem hiszed, milyen boldog voltam, hogy végre hazajöhettem – vallottam be.

- De most már nem hanyagolhatsz el úgy, mint a műtét előtt! – fonta össze karjait mellkasa előtt megjátszott sértődöttséggel.

- Nem! Ígérem! – biztosítottam. – Valamikor be kellene iktatnunk egy vásárlást – jegyeztem meg.

- De minket ki ne merjetek hagyni! – hallottam meg Perrie vidám hangját mögülem, és átnézve a vállam fölött már láttam is, ahogy felénk suhannak Eleanorral együtt.

- Mondjuk, míg a fiúk Japánban lesznek a jövő héten – javasolta El.

- Ez nagyon jó ötlet! Tarthatnánk egy csajos napot! – lelkesedett Sarah is, én viszont csak meglepődötten, kikerekedett szemekkel, értetlenül bámultam rájuk. 

- Aztán aludhatnátok, mondjuk nálunk! Milyen jó lenne már egy pizsiparti! – szervezkedett Perrie is.

- Mit szólsz hozzá, Ash? – kérdezte El hatalmas mosollyal az arcán, mire mind a hárman kíváncsian a válaszomat várták.

- A fiúk Japánba mennek? – kérdeztem még mindig elképedve.

- Igen, pontosan egy hét múlva indulnak – bólintott egy nagyot Perrie. – Nem is tudtál róla? – csodálkozott el.

- Nem. Harry nem is említette – vallottam be összeráncolt szemöldökkel.

- Nem hinném, hogy szándékosan titkolta el, biztosan csak elfelejtette – tette vállamra El a kezét biztatóan.

- Igen, biztosan ez az oka – erőltettem magamra egy mosolyt, és tudtam, hogy erről még muszáj lesz beszélnünk Harryvel.

- Akkor benne vagy? A csajos napban – tette hozzá Sarah értetlen arcom láttán.

- Persze – bólintottam egy aprót őszinte vidámsággal. – Úgy is olyan régen töltöttünk már el együtt egy hosszabb időt.

- Mikor végre a fiúk sem zavarnak be – egészített ki Sarah, mire mind a négyen felkuncogtunk.

- Azért ők is hiányozni fognak – vallotta be El kissé szomorú mosollyal.

- Igazad van – bólintottam egy aprót, hiszen Harry máris hiányzott nekem, annak ellenére, hogy alig pár méterre állt tőlem.

- Talán Danielle-t is meghívhatnánk – vetette fel az ötletet Perrie.

- Jó ötlet – mondtam, és észrevettem, ahogy a hangulat kicsit elkomorul közöttünk egykori barátnőnk említésére.

- Bár nem hinném, hogy eljönne – mondta El kissé szomorúan. – Túl sok lenne neki az emlék. Szeretné elfelejteni Liamet, de ezért felhívom, és megpróbálom majd elrángatni – ígérte.

- Szegénykém – sóhajtott fel Perrie.

- És Liammel mi van? – kérdeztem szemem sarkából az említett felé pillantva, aki éppen vidáman beszélgetett a többi fiúval. Nem tűnt túl szomorúnak, annak ellenére, hogy alig pár hete szakítottak Danivel. A boldog külső alatt viszont biztosan meg volt még törve, hiszen szerette Danit, tudom, hogy nagyon szerette, habár az elmúlt időben láthatóan eltávolodtak egymástól.

- Nem igazán tudom – vonta meg a vállát Sarah.

- Én úgy tudom, hogy találkozgat valakivel – jegyezte meg Perrie halkan.

- Én is hallottam valami ilyesmit Loutól – mondta El is.

- És mégis kivel? Tudunk róla valamit? – kérdeztem kíváncsian.

- Még csak egyszer randiztak, szóval egyelőre semmi komoly nincs köztük – mesélte Eleanor.

- Kedveltem Danit. Nagyon is, de ha nem működött, akkor örülök, hogy Liam könnyen túl tudott lépni a szakításon – mondta Sarah bölcsen. Ebben a pillanatban hangos kiáltás hallatszott mögülünk, és mikor odanéztem, Zaynt és Louist láttam meg rohamosan felénk közeledni egy-egy korival a lábukon. Zayn még időben lefékezett, és édesen egy lágy csókot lehelt Perrie ajkaira, viszont El már nem volt ilyen jó helyzetben, mert Lou egyenesen belérohant, és mindketten hatalmasat estek. Először aggódva néztünk feléjük, de azonnal ellágyult a tekintetünk, mikor Louis nevetni kezdett. Mielőtt Eleanorral találkoztam volna, Harry azt mondta róla, hogy olyan, mint Louis lány kiadásban, azért nem is csoda, hogy a leghangosabb nevetés tőle származott, és egy szeretetteljes oldalba bökést adott Lounak. Miután az én nevetésem is alábbhagyott, odasiklottam a pálya másik oldalán ácsorgó Harryhez, ő pedig a korlát fölött átnyúlva átölelte a derekamat, és egy lágy csókot nyomott ajkaimra. Szörnyen édesen nézett ki, ahogy orra, arca, és fülei bepirosodtak a hidegben. Haja is nedvesen csillogott a még mindig szállingózó hópelyhektől.

- Bemegyünk? – kérdeztem mosolyogva, miután elváltunk.

- Fázol? – kérdezett vissza, és egy egyszerű mozdulattal átemelt a korláton, nem mintha az igazi kijárat olyan messze lett volna.

- Egy picit – bólintottam, miközben szorosan Harry kezét fogva igyekeztem eltipegni a bejáratig. Vicces volt, hogy korcsolyákkal a lábaimon majdnem olyan magas voltam, mint Harry. – Kár, hogy te nem jöttél. Nagyon jó móka volt – mondtam mosolyogva.

- Kösz, inkább kihagyom, de örülök, hogy jól érezted magad – mosolygott vissza rám.

- Honnan tudod, hogy nem tetszene, ha még soha nem is próbáltad? – húztam fel a szemöldökömet, majd a korcsolyákhoz lehajolva igyekeztem kiszabadítani lábaimat.

- Tudod, nem igazán vonz, hogy két fémdarabon csúszkáljak. Nem is értem miért… - morogta szarkasztikusan, mire halkan felkuncogtam, és kiléptem a cipőkből, mire újra megnőtt kettőnk közt a magasságkülönbség. Nem próbálkoztam tovább, hogy Harry győzködjem, csak mosolyogva léptem be Louisék hatalmas házába. Vártam, hogy megcsapjon a meleg az ajtón belül, de ehelyett szinte fázni kezdtem kabát nélkül a nappaliban.

- Csak szerintem van itt bent szörnyen hideg? – kérdeztem a mögöttem, az ajtón belépő Harrynek.

- Hidegek a radiátorok – állapította meg a csöveket fogdosva. – Louis, kellene ráadni egy kis fűtést! – szólt az éppen a nappaliba lépő házigazdának.

- Intézem! – szólt, és már el is tűnt. Lassan mindenki bejött kintről, és nekik is gyorsan feltűnt a meleg hiánya a házban. Eleanor segítségével pokrócokat kerestünk, és meleg teát készítettünk a fiúknak is. Szorosan telepedtem le a kanapén Harryhez bújva, aki egy pokrócot tekert körénk, és a lehető legközelebb húzott magához, hogy vacogásom alábbhagyjon. Egy hálás puszit is kaptam a forró teáért, amit a kezébe nyomtam. A meleg italt szürcsölgetve Harry ölelésében szinte percek alatt elmúlt didergésem, de még mindig szörnyen hűvösnek éreztem a levegőt, és alig vártam, hogy végre felmelegedjen a ház. De hosszú percek után még mindig csak vártunk a fűtésre, mikor Louis kissé koszosan és elkent olajjal izzadtságtól gyöngyöző arcán feltűnt a nappaliban. Mind várakozón pillantottunk rá.

- Elromlott a fűtőrendszer. Megpróbáltam minden, de nem működik. Már hívtam is a szerelőt, de csak pár óra múlva ér ide – huppant le fáradtan az egyik fotelbe.

- Akkor szerintem mi indulunk haza – állt fel Zayn Perrie kezét fogva. – Egyikünknek sem hiányozna most egy megfázás, a menedzserek teljesen ki lennének borulva.

- Igazad van – mondta Niall is a fejét vakarva.

- Minket meg itt hagynátok megfagyni? – szólt Louis.

Már lassan egy hete járok a gyógytornára. Az első alkalmak, még a gyógyszerek ellenére is szörnyen fájdalmasak voltak, pedig eleinte csak fekve kellett mozgatnom, vagy mások tornáztatták a lábam. Pont ezért nem is hagytam, hogy Harry elkísérjen egy-egy kezelésre, nem akartam, hogy lássa a fájdalmat az arcomon, hiszen tudtam, hogy reagált volna, és nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát. Viszont abba már nem volt hajlandó beleegyezni, hogy a kemoterápiák alkalmával ne legyen mellett, amit nem is bántam, hiszen egyre jobban bírtam ezeket a fajta kezeléseket, és a gyógyszereket is sikerült megszoknom minden mellékhatással együtt. Persze még így sem volt kellemes élmény, hiszen folytonos hányinger kerülgetett, de valahogy már egészen kibékültem velük. A gyógytorna pedig bármennyire is fájdalmas volt a kezdetekben, mégis minden szempontból megérte, hiszen annyi idő után végre eljött a nap, mikor újra, orvosi engedéllyel elhagyhattam a kórtermemet, egyetlen kikötés volt csupán, hogy a klinika területén ne lépjek túl. Izgatottan vártam a reggeli vizitet, majd papucsot húzva a lábamra, Harryvel az oldalamon készen álltam a sétára, amit azóta, a szörnyű próbálkozás óta egyszer sem kíséreltem meg. Azért az izgatottság mellett félelem is volt bennem. Féltem az újabb elbukástól és a csalódástól. Harry ragaszkodott hozzá, hogy ő kísérjen el a kis sétámra, így minden orvosi segítséget elutasítottam, hisz tudtam, hogy az ő kezei között vagyok a legnagyobb biztonságban. Szorosan kulcsoltam össze ujjait enyémekkel, ahogy lábaimat az ágyról lelógatva a padlóra helyeztem. A szívem a torkomban dobogott, és az sem segített sokat, hogy lábaim is remegtek az idegességtől. Harry egy halvány, biztató mosolyt küldött felém, én pedig nagy levegőt véve testsúlyomat lábaimra helyeztem. Habár térdeimet instabilnak és gyengének éreztem, mégis remény gyúlt bennem, mert teljesen egyedül meg tudtam állni. Apró, bizonytalan lépéseket tettem előre, miközben Harry szorosan mellettem követett, készen állva arra, hogy akár egy esésnél vagy botlásnál segíteni tudjon, de lábaim remegése ellenére még mindig biztosan álltam Harry kezét erősen szorongatva.

- Sikerült… - suttogtam levakarhatatlan mosollyal az arcomon, miközben boldogan pillantottam fel Harryre.

- Hát persze, hogy sikerült. Tudtam, hogy így lesz – nézett le rám büszkén, én pedig szorosan bújtam mellkasához, karommal derekát ölelve. Harry édesen felkuncogott, és viszonozta cselekedetem egy puszit lehelve homlokomra. Mégis tudtam, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Elválva egymástól újra elindultunk teljesen céltalanul, de minden lépés után éreztem, ahogy az erő eltűnik lábaimból.

- Harry… - szóltam halkan. – Álljunk meg egy kis ideig – kértem. – Csak pihenek egy picit. – Harry megértően egy aprót bólintott, majd derekamat átkarolva egy székre ültetett, és helyet foglalt mellettem egyik kezemet az övéi közé véve. – Ez nem fog menni – ráztam meg a fejem, és lesütöttem a szemem, mert látásom homályosodni kezdett könnyeim miatt. Nem akartam sírni, de csalódott voltam, hiszen alig jutottunk el a folyosó feléig, én pedig máris képtelen voltam mozogni.

- Dehogynem, Ash – szólt halkan, és mutatóujjával az állam alá nyúlva kényszerített, hogy szemeibe nézzek. Azokba a gyönyörűen csillogó smaragd tekintetekbe. – Nem emlékszel, mi történt egy héttel ezelőtt? A fürdőig sem tudtál kimenni, most pedig teljesen egyedül eljöttél idáig. Nem baj, ha most nem megy több, mert pár nap múlva már a klinika kertjében fogunk sétálgatni – szólt édes mosollyal, biztatóan. – Ma eljutottunk a folyosó feléig, holnap már a liftig megyünk, aztán a kantinig. Meg fogjuk csinálni. Együtt.

- Ígéred? – kérdeztem csendesen.

- Ígérem – mondta halkan, majd egy lágy csókot lehelt el nem sírt könnyeimtől remegő ajkaimra.

És minden úgy lett, ahogy Harry azt mondta. Mindennap sétáltunk, és mindig egyre tovább sikerült eljutnunk, a végső cél pedig a klinika kertje volt. Végre nem éreztem magam olyan kiszolgáltatottnak, hiszen már könnyen el tudtam egyedül is menni a mosdóig, és a fürdés is ment már önállóan. Négy nap múlva pedig célunk már az a csendes kis pad volt az ablakomból látszódó lombos tölgyfa alatt. Február közepe volt, de már nem is olyan hideg, még az idő is nekünk kedvezett, mert vidám napsütésre nyitottam ki reggel szemeimet, így csak egy vékonyabb kabátot vettem magamra indulás előtt. Boldog voltam, hogy végre engedélyt kaptam a klinika elhagyására, persze a kórházkertben kellett maradnom, de már hetek, sőt egy hónapja nem léptem ki a négy fal közül. Elmosolyodtam, ahogy kiérve a kórház nagy ajtaján a korai napsugarak lágyan simogatni kezdték arcomat. Szívemet valami furcsa boldogság töltötte el, és szaladni lett volna kedvem, de persze állapotom miatt ezt még nem engedhettem meg magamnak.

- Van egy kis meglepetésem – súgta Harry a fülembe. Értetlenül és mégis kíváncsian pillantottam fel rá, és éppen kérdésre nyitottam a szám, mikor meghallottam egy ismerős, vékonyka gyerekhangot a hátam mögül.

- Adam… - súgtam kikerekedett szemekkel, és megpördülve tengelyem körül már meg is pillantottam azokat a jól ismert szőke fürtöket. Bármennyire is elfáradtam eddig, abban a pillanatban mégis mintha valami rejtett energia tört volna fel belőlem, lábaim pedig önkéntelenül is szaporán indultak meg kisöcsém felé. Leguggoltam, és szorosan öleltem magamhoz apró testét, miközben szorgosan súgtam fülébe a „szeretlek” szócskát, édesen becézgetni oly régen látott kisöcsémet. Könnyeim és nevetésem hangja keveredett az ő édes beszédével. Könnyes szemekkel néztem fel egy pillanatra, és mosolyogva súgtam egy „köszönöm”-öt a tőlünk nem messze álló Göndörke irányába. Harry mellett álló apát eddig észre sem vettem, de gyorsan őt is egy puszival köszöntöttem, majd leültem egy csendes padra, és öcsikémet ölembe véve levakarhatatlan mosollyal az arcomon hallgattam Adam édes csacsogását. Késő délutánig ki sem fogyott a szavakból, aranyosan mesélte az elmúlt hetek történéseit mind az oviban, mind otthon. Kimondhatatlanul hálás voltam Harrynek, képtelen voltam megérteni, hogy lehet ennyire figyelmes és aranyos velem. Fogalmam sem volt, hogy tudom majd mindezt meghálálni neki, annak ellenére, hogy biztos voltam be, hogy nem vár viszonzást semmiért. Akkor a világ legboldogabb emberének érezhettem magam, és örömöm még akkor sem múlott el, mikor Adam és apa hazaindultak, hiszen Harry ölelésében nem is lehetett más, csak vidám mosoly az arcomon.

Még egy hét sem telt el Harry meglepetése óta, mikor a lehető legcsodálatosabb híreket kaptam Dr. Jacksontól. Végre kitűzték a hazamenetelem időpontját. Szó szerint Harry nyakába ugrottam az örömtől, mikor meghallottam a kétnapos határidőt. El sem hittem, hogy annyi idő után végre kiszabadulhatok a klinika unalmas falai közül. Persze tudtam, hogy gyakran kell majd visszalátogatnom a további kemoterápiák és vizsgálatok miatt, de ha Harry hatalmas és kényelmes ágyára gondoltam, majd annak lehetőségeire, rögtön borzongás futott végig gerincemen. Így kimondva az a két nap nem is hallatszott olyan hosszúnak a több mint egy hónap kórházban unatkozás mellett, mégis azt hiszem, sosem szenvedtem még ennyire, mint ebben a rövid időben. Az óra számlálója keserves lassúsággal vánszorgott előre, és örökös türelmetlenségemmel szinte kikészítettem a mellettem lévőket, csak Harrynek sikerült valahogy mosolyogva túlélni az elmúlt napokat. A sok keservesen elszenvedett óra után azonban végre eljött a ma reggel, a hazautazásom időpontja. Már hét óra előtt egy picivel kipattantam az ágyamból, ezzel magára hagyva a még édesen szundikáló Harryt. A fürdőbe siettem, és hogy eltöltsem az időt a szokásos vizitig -, mikor végre megkapom a papírjaimat -, lezuhanyoztam, és hajat is mostam, majd a lehető legaprólékosabban próbáltam elkészíteni magamat, hogy gyorsabban teljenek az órák. Hetek után először sminkeltem ki magam, és most volt az első alkalom, hogy a kórházi hálóing helyett a saját ruháimat vettem magamra. Vidám, mosolytól sugárzó arccal mentem vissza a fürdőből a kórtermembe. Harry már éppen ébredezett az ágyamban, és amint meglátott, könyökére tornázva magát futtatta le és fel tekintetét rajtam, miközben fokozatosan mosolyra húzódott a szája.

- Jó reggelt! – köszönt, és kezét nyújtotta felém, ahogy szemei az arcomon állapodtak meg.

- Szia – sütöttem le a szemem túlzott bámulása miatt. Éreztem, hogy megragadja a kezem, és az ágyra húz, maga mellé. Egy lágy, de mégis forró csókot nyomott ajkaimra, mitől elfelejtettem sietségemet, és minden izgatottságomat, eddigi érzelmeim helyét pedig a Harry iráni szerelem vette át.

- Gyönyörű vagy – súgta ajkaimra, mikor elváltunk. Még mindig szorosan ölelte derekamat, én viszont kibújtam karjai közül, és sporttáskám felé igyekeztem, hogy összepakoljam a maradék, a szobában szétszórt dolgaimat. – Mi ez a sietség? – húzta fel a szemöldökét kissé elégedetlenül, majd kiszállt az ágyból, így rálátást nyerhettem finoman kidolgozott felsőtestére, és csábítóan vékony lábaira, mire furcsa bizsergés éreztem hasam alsó részénél.

- M-még nem pakoltam össze – válaszoltam, miután elnézve róla végre sikerült összeszednem Harry által összezavart gondolataimat. Persze őt nem verhettem át, és azonnal észrevette zavartságomat, mire hátam mögé lépve szorosan karolta át derekamat, ezzel magához húzva engem. Megdermedtem, ruháim kiestek kezeim közül, le a földre, ahogy meleg leheletét éreztem a fülemnél. - Fel kellene öltöznöd… Bárki bejöhet… - mondtam halk, remegő hangon, és lehunytam szemeimet. Hallottam, ahogy kuncog mögöttem, szemeim pedig ajkai meleg érintése nyomán a bőrömön, rebegve csukódtak le.

- Biztosan ez az egyetlen ok, amiért fel kellene öltöznöm? – súgta pimaszul, ahogy egyre lejjebb haladt nyakam kényeztetésével. Teljesen átadtam magam a gerincemben bizsergető érzésnek, de hirtelen kopogó lépéseket hallottam meg a folyosón, mire felpattantak a szemeim, és ijedten azonnal kibontakoztam Harry öleléséből. Kikerekedett szemekkel füleltem, és figyeltem, ahogy a sarkak kopogása egyre messzibbnek hallatszódik.

- Ő most a mi szobánkba is jöhetett volna – figyelmeztettem Harryt, ahogy felé fordultam.

- De nem ide jött – mosolyodott el kisfiúsan. Egy szúrós pillantást küldtem felé, mire azonnal védekezően maga elé emelte kezeit. – Oké, oké! De otthon folytatjuk! – kacsintott rám kacéran, majd a saját hátizsákjához ment, hiszen lassan már ő is beköltözött mellém a kórházba. Most pedig egy újabb okot adott, hogy még izgatottabban várjam, hogy végre nála legyünk, hiszen a kórházban töltött hetek alatt a fizikai állapotom és körülmények miatt egyszer sem voltunk együtt úgy, és őszintén megvallva, már őrülten hiányoztak gyengéd érintései, és forró csókjai.

- De előtte be kellene ugranunk apáékhoz is, hogy összeszedjem a dolgaimat, ha még mindig azt szeretnéd, hogy hozzád költözzek – emlékeztettem, miközben felvettem a földről az imént leejtett ruhadarabokat, és gondosan összehajtva a sporttáskámba helyeztem őket.

- Természetesen szeretném, és különben sincs más választásod, mert az összes cuccod már nálam van, bepakolva a gardróbba – válaszolta, ahogy szűk farmerjába préselte magát, közben pedig egy cinkos mosolyt küldött felém meglepődött arcom láttán. – Sarah segített – tette hozzá gyorsan.

- Ti szóba álltatok egymással, és még össze is dolgoztatok? – tátottam el a számat színpadiasan.

- Azt akartam, hogy minél előbb visszaköltözhess hozzám, és ő volt az egyetlen, akitől ilyen helyzetben segítséget tudtam kérni – vonta meg a vállát közömbösen, én viszont el sem akartam képzelni őket órákon keresztül egy légtérben.

Előbbi félelmem azonban alaptalannak bizonyul, hiszen Harry társaságában valahogy mégsem tűnt olyan hosszúnak az a pár óra a vizitig. Segített összecsomagolni, majd együtt mentünk le a kantinba reggelizni. Nem sokkal azután, hogy visszaértünk a kórterembe, jött a Doki is, majd egy pár figyelmeztetés után elbúcsúzott, elmondta a következő kezelések és vizsgálatok időpontját, majd már meg is kaptam a papírjaimat.

Még az óramutató a delet sem érte el, mikor végre hazaértünk, vagyis beléptünk Harry házába.

- Üdv itthon! – súgta Harry a fülembe, ahogy lerakta sporttáskámat az előszobában, miután bezárta az ajtót magunk mögött. Szavai megmosolyogtattak, hiszen olyan sokat voltam itt még karácsony előtt, hogy szinte már az otthonomnak éreztem ezt a hatalmas házat. Valamiért mégsem tudtam kimondani rá gondolva a „haza” szót, Harry bármennyire is kérte, vagy elvárta tőlem. Az „otthon” szóra még mindig az én öregem kertes háza jutott eszembe a szomszéd utcában, és az én kis szobám a halvány, krémszínű falakkal. Mégis hatalmas mosollyal az arcomon néztem végig az ismerős falakon, bútorkon és képeken, vagy személyes tárgyakon, amiknek egy része már hozzám is tartozott. Egy kissé furcsa fertőtlenítő szag lenge körbe a házat, ami szerencsére csak annyira volt érezhető, hogy még ne legyen zavaró. Mondjuk, nem csodálkoztam rajta, hiszen én is ott voltam, mikor Dr. Jackson figyelmeztette Harryt az elővigyázatossági lépésekről. Tudtam, hogy steril környezetet kell nekem biztosítani a fertőzések és betegségek elkerülése miatt, hiszen legyengült szervezetem sokkal érzékenyebb volt most az ilyesfajta dolgokra. Harry pedig mindent megtéve, hogy a legideálisabb körülmények között érkezzek haza, már két hete elkezdte szervezni és véghezvinni a különböző elővigyázatossági lépéseket.

Megérkezésünk után első dolgom volt, hogy kipakoltam a bőröndömből Harry segítségével, majd átvettem egy kényelmesebb szerelést, hiszen nem terveztük mára, hogy kimozdulunk a melegből. Már lassan közeledett a tél vége, de az idén még egyszer sem esett a hó nagy szomorúságomra. Nem is nagyon lehetett rá számítani, hogy London még az idén fehérbe öltözik, de az én reményemet csak az első napsugár tudta volna igazán elűzni, ami eddig még nem érkezett meg.

A kiköltözés a kórházból kissé leszívta az energiámat, így mikor végre készen lettem a kipakolással, Harry emlékeztetésére bevettem a gyógyszereimet. Ma reggel a kórház melletti patikában váltottuk ki őket, mert újfajta gyógyszereket kaptam otthonra, amiknek mennyisége szerencsére napról napra csökkent, és ma is már csak három apró pirulát kellett bevennem. A gyógyszerek miatt ennem is kellett pár falatot, így bekaptam pár kekszet a szekrényből, majd egy pokróccal a kezemben letelepedtem a tévé elé. Harry is hamarosan csatlakozott hozzám már egy kényelmesebb melegítőbe átöltözve, és mellém bújva szorosan az ölébe húzott. Szótlanul egy lágy csókot nyomott ajkaimra, majd bekapcsolta a tévét, és céltalanul lapozgatott a csatornák között. Egy kis idő után szemhéjaimat ólomsúlyúnak éreztem, és képtelen voltam tovább nyitva tartani őket. Még hallottam, ahogy Harry kikapcsolta a tévét, és engem felemelve az kanapéról felvitt a lépcsőn. Viszont találkozásomra a puha ággyal már nem emlékszem, mert félúton, Harry meleg karjai közt könnyedén adtam át magam az Álomvilágnak.

A következő időben nagyon furcsán éreztem magam. Nem tudom mennyi idő telt el, talán napok is, viszont a nappalok és éjszakák teljesen egybefolytak. Az elmúlt napokat teljesen átaludtam, mikor felkeltem, akkor vagy ettem, vagy a fürdőbe mentem egy rövid időre. Valami nagyon nem volt rendben velem, de nem is nagyon volt erőm szólni vagy ezen gondolkodni, mert egy kis ébrenlét után újra magához hívott az Álomvilág. Nem sok mindenre emlékeztem az elmúlt napokból, de amit biztosan tudok, hogy Harry végig mellettem volt. Mikor egy perce felébredtem, azonnal hozta a reggelimet, és a napi gyógyszereimet, vagy ha éjszaka is volt, mikor magamhoz tértem, egyszer sem voltam egyedül, mert minden alkalommal édesen, derekamat ölelve szuszogott mellettem, de mindezzel együtt örökösen aggódó arcát sem tudtam elfeledni.

Aztán egyszer csak kipattantak a szemeim. Fogalmam sem volt, mennyi ideig voltam ilyen tudatlan, furcsa állapotban, vagy, hogy mi okozta, hiszen ennyire nem lehettem fáradt a hazaköltözés miatt. Nem tudtam mennyi az idő, de a szobában teljesen sötét volt, és csak Harry halk szuszogása hallatszódott mellőlem. Aztán hirtelen a gyomrom megkordult, én pedig rájöttem, hogy mennyire is éhes vagyok. Egy gyors puszit nyomtam Harry puha ajkaira, majd kibújtam ölelő karjai közül, és a konyhába igyekeztem. Felkelve az ágyból kissé megszédültem, de pár pillanat múlva tovább indultam. A telefonomra pillantva megállapítottam, hogy több mint három napja jöttem haza a kórházból, és éppen hajnali fél négy volt. Olyan éhes voltam, hogy nem szándékoztam magamnak összeütni valamit, inkább csak a hűtőben kerestem egy kis harapnivalót. Kissé eltátottam a szám, mikor a hűtőajtót kinyitva megláttam azt a rengeteg ételt. Egy csomó friss zöldséget, gyümölcsöt és húst találtam, majd dobozokban készételeket. Megmosolyogtatott, és szívemet megmelengette a tudat, hogy Harry főzött nekem mindennap, és ezzel ellentétben rosszul is éreztem magam, amiért így elhagytam magam az utóbbi napokban, és szinte csak csipegettem az ínycsiklandozó ételekből, amikkel naponta próbált kedveskedni.

Végignéztem a dobozokat, majd a sok finoman kinéző étel közül kiválasztottam a számomra legjobban tetszőt, egy nagy adag csirkeragut. Egy tányérba szedtem magamnak belőle, és a mikróba raktam, majd türelmetlenül, a konyhapulton dobolva ujjaimmal vártam, hogy felmelegedjen a csirke. A várakozás közben kivettem a hűtőből egy doboz tejet, majd egy pohárba öntve egyszerre lehúztam a hűs folyadékot. Épphogy behelyeztem a poharat a mosogatóba, mikor lábdobogást hallottam az emeletről, majd a hozzáillő hangokat is.

- Ash? – szólt Harry az alvástól rekedtes, mély hangon.

- A konyhában vagyok – szóltam vissza, ahogy kiöblögettem a poharat.

- Ash, mit csinálsz? – jelent meg pár pillanat múlva a konyhaajtóban. – Már fél négy is elmúlott – dörzsölte meg a szemét álmosan. Ha pár perce még nem az ágyban láttam volna, akkor is meg tudtam volna mondani, hogy épp most kelt fel, hiszen csak a szokásos éjjeli ruhája, egy fekete boxer volt rajta. Göndör fürtjei a szokásosnál is kócosabban keretezték arcát, és szinte alig tudta nyitva tartani szemeit.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek, de mindjárt éhen halok – vallottam be kissé szégyenlősen, lesütve a szemem.

- Semmi baj – mosolyodott el lágyan, ahogy beljebb lépett. – Csak megijedtem, hogy nem vagy mellettem – vallotta be, ahogy kihúzott magának egy széket, és leült az asztal mellé. – Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben szemével követte minden mozdulatomat.

- Teljesen jól vagyok. Igazából fogalmam sincs, mi volt velem az elmúlt napokban – mondtam, ahogy kivettem a mikróból az elkészült ételt. – Nem is értem… - ráztam meg a fejem homlokomat ráncolva.

- Én viszont igen – mondta, ahogy az asztalhoz leülve az ölébe húzott.

- Akkor elmagyarázhatnád – néztem rá kíváncsi szemekkel.

- Egyél, és mesélek – biccentett a tányérom felé, mire az asztalról felvettem a kanalamat, és egy nagy falatot a számba lapátoltam a csirkéből. Az étel nemcsak kinézetre, de ízre is tökéletes volt, és egy újabb hatalmas falattal töltöttem meg kanalamat.

- Ezt tényleg te csináltad volna? – kérdeztem meglepetten.

- Héj, azt most vegyem sértésnek? – húzta fel a szemöldökét felháborodást színlelve, de szája sarkában ott bujkált, azaz édes kis mosoly. – Tudok főzni, te is tudod – mutatott rám.

- Még nem sokszor hagytad, hogy megismerjem a tehetséged – vágtam vissza.

- Lesz alkalmad, ne aggódj – kacsintott egyet csábos mosollyal.

- Eddig elég jó úton halaszd, hogy meggyőzz róla – adtam egy gyors csókot ajkaira, majd visszatértem a csirkéhez. – Szóval, akkor mi történt az elmúlt napokban? – kérdeztem, miután lenyeltem egy újabb falatot.

- A gyógyszereid – válaszolta egyszerűen.

- A gyógyszerek? – csodálkoztam el, hogy majdnem félrenyeltem a számban lévő falatot.

- Igen – bólintott egy nagyot. – Először én sem értettem. Első nap még csak azt hittem, hogy elfáradtál a hazaköltözés miatt, de másodikon már aggódni kezdtem – ráncolta össze szemöldökét emlékei közé mélyedve. – Egész nap aludtál, és mikor pár percre felébredtél, akkor is olyan volt, mintha nem lennél teljesen magadnál. Megkérdeztem, hogy érzed magad, te pedig valami hóangyalról kezdtél el beszélni – mesélte, mire halkan felkuncogtam, de ő komoly maradt, és arcán még mindig gondterhelt kifejezés ült. – Egyre furcsább lett az egész, ezért ma reggel áthívtam Sarah-t, hogy vigyázzon rád, míg én elmentem Dr. Jacksonhoz. – Furcsa volt, hogy legjobb barátnőmet említette, hiszen nem is emlékeztem rá az elmúlt napokból. – Ő mondta, hogy valószínűleg a gyógyszerek mellékhatása lehet, és egyszerűen megoldotta a dolgot, mert újakat írt fel. Így viszont kettővel többet kell szednem – tette még hozzá.

- Nem baj – sóhajtottam fel. – Ha így nem leszek kiütve napokig, akkor el tudom viselni – mondtam. Igazából kissé megkönnyebbültem, amiért csak ennyi volt az oka túlzott fáradtságomnak. Nem akartam volna még hosszú ideig, akár hetekig, hónapokig ilyen szörnyű tudatlanságban feküdni.

- Nagyon megijesztettél – szólalt meg pár perc múlva Harry, én pedig jóllakva leraktam a kanalamat, és felé fordultam.

- Sajnálom, nem akartam – simítottam egyik kezemet puha arcára, hogy eltüntessem fejéből a rossz emlékeket.

- Nem a te hibád – rázta meg a fejét, majd kissé oldalra fordítva azt, egy csókot lehelt tenyerembe. – Előbb kellett volna elmennem Dr. Jacksonhoz, csak fogalmam sem volt, mi lehet veled. Féltem, hogy valami komolyabb gond van… – halkult el a hangja.

- Semmi baj – öleltem szorosan magamhoz. Karjai derekam köré fonódtak, és arcát a vállamba rejtve halkan felsóhajtott. – És most már nem is lesz. Nem esek többet kómába, nem ütöm ki magam gyógyszerekkel, ígérem – súgtam a fülébe nyugtatóan. – Nem foglak többé magadra hagyni – mondtam halkan.

- Szeretlek – mormolta a bőrömbe.

- Én is szeretlek – súgtam vissza a fülébe, és ujjaimmal göndör fürtjei közé túrva nyugtatóan játszadoztam puha tincseivel. Hosszú percekig öleltük egymást szótlanul, de egy idő után éreztem, ahogy Harry szorítása a derekam körül egyre jobban felenged, és jobban dől rám. – Harry… Harry… - szólongattam halkan, mire egy kis idő múlva fáradtan, álomtól csillogó szemekkel nézett fel rám. Biztos voltam benne, hogy pár perce még aludt. – Gyere, menjünk aludni – szóltam csendesen, majd felállva öléből összekulcsoltam ujjainkat, és felvezettem őt a lépcsőn, majd szorosan mellé bújtam az ágyban. Szinte pillanatok alatt újra álomba merült, én viszont eleget pihentem az elmúlt napokban ahhoz, hogy cseppet sem legyek fáradt. Talán órákig figyeltem, ahogy Harry édesen szuszog mellettem. A csípőjéig lecsúszott takaró alól kilátszott tökéletes felsőteste, és összes tetkója, amiket egytől-egyig mind annyira imádtam. Hosszú, sötét szempillái békés arcán pihentek, míg göndör fürtjei a párnán terültek el rendezetlenül. Az elalváshiány ellenére mégsem volt szívem felébreszteni, sőt még az ágyból sem keltem ki, hogy mocorgásommal ne zavarjam meg mély álmát. Már lassan kilenc óra volt, mikor nem bírtam tovább a semmittevést, és kibújva Harry ölelő karjai közül kimásztam az ágyból, és csendesen az ablakhoz osontam. Óvatosan elhúztam a sötétítőfüggöny egyik sarkát, de mikor kinéztem az udvarra képtelen voltam tovább nyugton maradni.

- Harry! Harry! – kiabáltam, és mikor a Göndörke nem mozdult, az ágyhoz szaladtam, és finoman megráztam őt. – Harry ébredj! – szólogattam türelmetlenül.
- Mi az, Ash? – nyújtózott egy hatalmasat félálomban.

- Esett a hó, Harry! Esett a hó! Teljesen fehér minden, és még most is hullik! – kiabáltam lelkesen.

- Lassan március van, Ash – motyogta álmosan. – Biztos csak álmodtál… Gyere, feküdj vissza még egy kicsit – kérte csukott szemekkel, készen arra, hogy bármelyik pillanatban újra visszaaludjon.

- Nem! Harry, nem! – rázogattam, nehogy megint álomba zuhanjon. – Tényleg havazik! – győzködtem tovább.

- Rendben – morogta. – Majd reggel megnézzük, de most inkább… - mondta, de mondatát egy hatalmas ásítás szakította félbe, majd hasára fordulva próbált tovább aludni. Összeszűkült szemekkel, mellkasom előtt összefont karokkal figyeltem őt pár percig, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az ablakhoz rohantam, és kinyitva azt, egy nagy adag fehér havat markoltam a kezembe az ablakpárkányról. A hideg kissé csípte a bőrömet, de úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, mikor a legújabb babáját kapja meg. Hónapok óta vártam már a havat, és most, hogy végre megérkezett, képtelen lettem volna nyugton maradni. Gonosz tervemet folytatva pedig lassan, finoman ültem vissza Harry mellé az ágyra, majd egy pillanat alatt a takaróját megemelve, rádobtam a nagy adag havat meztelen hátára. Egy másodpercig sem tartott, míg Harry egy rövid kiáltás kíséretében kipattant az ágyból, és hátát vakarva, eszelős arccal halkan káromkodott az orra alatt.

- Mi a franc volt ez? – kérdezte értetlenül, kissé bosszús arccal.

- Hát hó! – kiáltottam fel boldogan. – Nem hittél nekem, de éjszaka esett egy csomó! – Harry arcán még mindig hitetlenséget láttam, ezért gyorsan felpattantam az ágyról, és egy egyszerű mozdulattal elrántottam a sötétítőfüggönyt. Harryt egy pillanatra elvakította az üvegen beszűrődő fény, majd csodálkozva kerekedtek ki a szemei a csillogó hótenger láttán. – Na, ugye, hogy megmondtam! Enyém az első hóangyal! – kiáltottam, ahogy leszaladtam a lépcsőn. Egy kis idő után hallottam, ahogy Harry a nevemet kiáltja, de nem álltam meg, és lábamra húzva meleg mamuszomat, kiszaladtam a hátsó üvegajtón a hatalmas, hóborította udvarba. Azonnal megcsapott a hideg, és csípni kezdte az orromat, de én egy óvodást megszégyenítő lelkesedéssel gázoltam bele a talpam alatt hangosan ropogó hóba.

- Ash! – kiáltott Harry a mögülem, mire hatalmas mosollyal az arcomon fordultam felé. – Gyere vissza a házba! – parancsolta az ajtóból.

- Jaj, Harry! – nyafogtam vidáman. – Inkább gyere te is! – hívtam, majd elterülve a hófehér jégtengerben, és kezeimet, lábaimat egyszerre mozgatva egy angyalt formáztam.

- Ash, az Istenért! Meg fogsz fázni pizsamában! – szólt rosszallóan fejét csóválva. - Gyere vissza a melegbe!

- Arról ne is álmodozz, Harold! Egész télen erre vártam! Semmi áron nem hagyom itt a havat, amíg ki nem élveztem!  – szóltam vissza nevetve, ahogy leporoltam nadrágomról a havat, miután felálltam, és megcsodáltam művemet.

- Ash, Dr. Jackson megmondta, hogy vigyáznod kell! – figyelmeztetett.

- Ne legyél olyan, mint egy házsártos vénember! Inkább élvezd! Olyan gyönyörű! – sóhajtottam fel álmodozva, ahogy végignéztem a fehérbe öltözött fákon.

- Bentről is tudod nézni, de ennek nem lesz jó vé… - kezdte volna a kioktatást, de egy általam felé hajított hógolyó megállította szavai kitörni készülő áradatát. Sajnos a fehér labda nem találta el őt, hanem elsuhant mellette, egyenesen be az ajtón, a nappaliba. Azután hangos csörömpölés hallatszódott bentről, mire Harry azonnal arra kapta a fejét, én viszont a távolság miatt már nem láttam be a helyiségbe.

- Upsz! – kuncogtam fel kezemet a szám elé tartva, mikor eszelős tekintettel nézett rám. – Mi volt az? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel.

- Az egyik hangfal – szűrte fogai között, és láttam rajta, hogy nagyon nagy erővel próbálja visszatartani dühét. Én mégsem álltam le, azt akartam, hogy végre felengedjen, és velem együtt nevetni tudjon. Ezért újabb kísérletet indítottam, de ezúttal a hógolyó Harry arcát találta el. Egy pillanatra lefagyott, majd lassú, fenyegető mozdulatokkal törölte le arcáról a hideg, kissé már olvadt jeget. Én viszont kezemet a számra tapasztva próbáltam visszatartani kitörni készülő nevetésem.

- Ashlyn Higgins, most szólok utoljára! Vagy bejössz a házba, vagy én magam hozlak be! – fenyegetett feltartott mutatóujjal.

- Akkor remélem, gyorsan futsz, Harry Styles! – szóltam vissza a vállam felett, majd rohanni kezdtem, ahogy csak a lábaim bírták, habár nevetőgörcs közben ez az alapvető mozgásforma sem tűnt olyan egyszerűnek. Igazából nem is gondoltam volna, hogy Harry tényleg utánam fog szaladni, de nem kellett sok és meghallottam szapora lépteimet magam mögött. Hátranéztem a vállam felett, és kissé meglepettem vettem észre, hogy képes volt mezítláb, egy szál boxerben utánam jönni. A köztünk lévő távolság rohamosan csökkenni kezdett, és én is fáradtam már, így taktikát váltva megtorpantam, és egy adag hóért lehajolva újra támadást indítottam ellene. Harry viszont elszántam közeledett a hógolyók ellenére is, és átkarolva a derekamat a levegőbe emelt. Sikítva ütöttem öklömmel mellkasát, de mintha nem is érezte volna, és tovább vitt az ajtó irányába. Én viszont kitartóan ellenkeztem, ficánkoltam erős karjai között. Lábbal átöleltem derekát, és egy ügyes mozdulattal kibillentettem egyensúlyából, mire a hátára esett, és végül a hóban landolt. Én a csípőjén ülve nevettem ki őt morcos arckifejezése láttán.

- Gratulálok, Ash! Ezt gyönyörűen megcsináltad! – szólt szarkasztikusan. Próbált felülni, én viszont visszalöktem őt fekvő helyzetbe, és fölé hajolva egy heves csókot nyomtam ajkaira. Először nem viszonozta azt, de nem bírta sokáig és alig pár másodperc múlva ajkai már szinkronba mozogtak az enyémmel, nyelve pedig bejutásért esedezett, amit én egy kis ellenkezés nélkül meg is adtam neki. A hideg abban a pillanatban fel sem tűnt, testemet forróság járta át érintése nyomán.

- Sosem csókolóztam meg hóban fekve - suttogtam kuncogva ajkaira, mikor szétváltunk.

- Én sem – vallotta be, és mintha egy kis mosoly jelent volna meg szája sarkában.

- Lazulj el egy picit, Harry – súgtam a fülébe. – Elég volt mostanában a feszültség. Élvezzük egy kicsit, hogy éppen nem áll köztünk semmi. – Mikor elhúzódtam tőle, szemében láttam, hogy elgondolkozik szavaimon, egy kis idő után pedig meglágyultak vonásai, aztán egy pillanat múlva összehúzott szemekkel meredt rám.

- Mi van már megint? – sóhajtottam fel.

- Mit mondtál az előbb? – kérdezte.

- Öhm… - gondolkoztam el. – Hogy soha nem csókolóztam még ilyen helyzetben.

- Nem-nem – rázta meg a fejét. – Még az előtt.

- Nem tudom. Már nem is emlékszem – vallottam be.

- Oh, csak erőltesd meg magad egy kicsit jobban. Mit mondtál, milyen is vagyok?

- Ja, hogy az! – vigyorodtam. – Egy házsártos vénember.

- Szóval valóban ilyen lennék? – húzta fel a szemöldökét. – Egy házsártos vénember?

- Néha – válaszoltam, és nehezen tudtam csak visszatartani mosolyomat.

- Néha? – kérdezett vissza.

- Igen, olyankor, mikor túl sokat aggódsz – válaszoltam. – Szeretem azt a Harryt is, de ezt, amilyen most vagy, sokkal jobban – súgtam, majd egy lágy csókot nyomtam ajkaira.

- Tönkretetted a hangfalamat – emlékeztetett szemrehányóan.

- De úgy is van még egy csomó. Soha nem értettem, miért kell ennyi – mondtam értetlenül.

- Viszont mindegyikre szükség van. Anélkül nem lehet rendesen tévét nézni, annak is megvolt a saját funk… - magyarázta, de én pedig csak kuncogva megforgattam a szemem, és a szavába vágtam.

- Veszek neked egy újat – ígértem. – Amúgy nem fázol? – húztam fel a szemöldököm, hiszen Harry már hosszú percek óta feküdt egy szál boxerben a fagyos hóban és a kemény mínuszban.

- Hátamat már egyáltalán nem érzem, ahogy lábamat sem, szóval maradhatunk még – vonta meg a vállát.

- Na, jó, ideje lenne bemenni – kuncogtam halkan, ahogy lemásztam róla. Nem akartam, hogy megfázzon, különben is már én is dideregtem a hidegben, és kezdetben meleg mamuszom is teljesen átázott. Mindkettőnknek egy forró fürdőre volt szüksége. Harry is nyögdécselve felállt a földről, majd összekulcsolva fagyos ujjainkat bevezetett a meleg nappaliba. A fürdő felé húzott, majd azonnal megnyitotta a csapot, hogy forró vizet engedjen a hatalmas kádba. Felém fordult, majd finom mozdulatokkal fogta meg pizsamám szélét, és húzta át fejemen, míg én gyorsan kibújtam az éjszakai ruha alsó részéből is. Teljesen meztelenül álltam előtte, ő pedig mosolyogva nézett rajtam végig. Ezúttal én cselekedtem először, és nyakánál magamhoz húzva hevesen csókoltam őt. Harry meg nem szakítva a csókot kibújt átázott boxeréből, majd menyasszonyi stílusban a karjaiba emelt. Halkan felmordult, ahogy nedves fürtjei közé túrtam fagyos ujjaimmal. Óvatosan beereszkedett velem a kádba, ahol a meleg víz jólesően bizsergette jeges tagjaimat.

- Ez a Harry az összes közül a kedvencem – súgtam puha ajkaira.

Másnap reggel, miután felébredtem a telefonomra pillantva, csodálkozva vettem észre, hogy majdnem egy fél napot átaludtam. A szekrényemen ott állt a reggelire kapott, kissé már kiszáradt kakaóscsigám, de úgy döntöttem, hogy inkább megvárom az ebédet, és csak a reggelihez való nagy pohár tejet ittam meg, míg bevettem a gyógyszereimet. Szerencsére napról napra egyre kedvesebb pirulát kellett szednem, és a nővér szerint már az infúziót sem sokáig kapom, aminek hatását is megéreztem, hiszen sokkal éberebb voltam mostanában, mint mikor a gyógyszerek eltompítottak. A későig tartó alvást pedig annak tudhattam be, hogy a tegnapi parti teljesen elszívta az energiámat, de ma már sokkal jobban, sokkal kipihentebbnek éreztem magam. Harryt sehol sem láttam, amin nem is csodálkoztam. Igaz, megígérte, hogy mellettem lesz, még mielőtt felébredek, mégsem tudtam neheztelni rá. Sokat hallottam már a híres bulizásairól, sőt egy-kettőnek még tanúja is voltam, szóval tudtam, milyen egy átbulizott éjszaka után. Valószínűleg még mindig – legjobb esetben a saját ágyában – alszik, és a tegnap este történtekre szinte alig fog emlékezni még ébredés után is.

Mégsem unatkoztam, mert még ebéd előtt apa beugrott meglátogatni engem. Sokat beszélgettünk, de sajnos egy rossz hírt is hozott, miszerint nem hozhatja be hozzám Adamet, mert a klinika területére nem jöhetnek be tizennégy év alatti kisgyerekek, így szomorúan kellett elfogadnom, hogy csak hetek múlva találkozhatok legközelebb kisöcsémmel. Együtt ebédeltem apuval a kórtermemben, de nem a valójában nem is olyan rossz kórházas kosztot, mert az én öregem a kedvenc éttermemből hozott nekem is egy nagy adagot a napi menüből. Egy óra után egy picivel azonban neki is el kellett mennie Adamért az oviba, így újra egyedül maradtam. Már nem számítottam senki látogatására, csak Harryére majd a későbbi órákban, hiszen mindenki a tegnapi buli fáradalmait próbálta kipihenni a jelek szerint. Egyedüllétem alatt egy magazint lapozgattam, amit az egyik nővér hozott fel a szobámba unaloműzésképpen. Természetesen a fiúkról is volt benne szó rögtön a második oldalon, amiben szerencsére én nem lettem megemlítve, mint Harry beteg barátnője. Mikor több mint két hónapja valahogyan kiderült mindenki számára betegségem, és még egy lehangoló cikk is megjelent rólunk, Harry teljesen felkapta a vizet, és minden áron ki akarta deríteni, hogy ki szivárogtatta ki a médiának a betegségem. Én mégsem tudtam olyan komolyan venni ezt az egészet, hiszen úgy is tudtam, hogy valakinek előbb vagy utóbb el fog járni a szája, így nem is nagyon csodálkoztam, mikor először megláttam egy közös fotónkat az újság címlapján. Hetekig ment a találgatás, hogy vajon a kapcsolatunkra mindez milyen hatással lesz, de egy ideje szerencsére leszálltak a témáról, miután már hosszú idő telt el a nagy hír kirobbanása óta, és mi még mindig boldogan, egymás kezét fogva sétálgattunk az utcákon Harryvel. Az egyetlen dolog, ami meglepett, azaz volt, amit a Twitteren láttam. Már nagyon régen nem vagyok fent egyetlen közösségi oldalon sem a sok gyűlölködés miatt, amit kaptam, mióta Harryvel vagyok, de most mégis megakadt a szemem pár kedves, nekem címzett jókívánságon. Nem is hittem volna, hogy ennyi édes üzenetet kapok majd a betegségemmel a kapcsolatban, szinte alig voltak olyanok, akik máris a halálomat kívánták. Egy idő után pedig Harry is megnyugodott, és már nem akarta minden áron megtalálni az árulót.

Most sem említettek meg engem egy szóval sem, csak a lassan közelgő turnéról volt szó az oldalakon. Viszont még szinte végig sem olvastam a cikket, mikor nyílott a kórtermem ajtaja, mire azonnal felkaptam a fejem. Rögtön széles mosoly húzódott az arcomra, ahogy megláttam a szobába belépő Göndörkét. Szörnyen nyúzottan nézett ki, szemei alatt sötét karikák húzódtak, míg göndör fürtjei még a szokásosnál kis kócosabban meredtek össze-vissza.

- Szia – mosolyodtam el még szélesebben, és felé nyújtottam egyik kezem. Fáradt mosolyra húzódott a szája, ahogy összekulcsolta ujjainkat, majd egy lágy puszit nyomott a homlokomra. Szótlanul rúgta le lábáról szétjárt csizmáit, és kicsit megemelve a takarót befeküdt mellém a paplan alá. Átölelve derekamat szorosan húzott magához, és fejét finoman a hasamra helyezte, majd csukott szemmel rejtette arcát a kórházi hálóingembe.

- Szia – mondta halkan, rekedtes hangon, mintha csak nemrég kelt volna fel, és csukott szemmel édesen elmosolyodott, ahogy mélyen beszívta illatomat. Kérdezősködni akartam a tegnapi partiról, de láttam rajta, hogy az egyetlen, amire szüksége van, azaz alvás, és hogy a közelében legyek. Így csak finoman beletúrtam göndör fürtjei közé, és lehajolva egy lágy csókot helyeztem el ajkain, mire szemét csukva tartva, lágyan elmosolyodott. Szinte nem is telt bele pár perc, és meg sem mozdulva, szorosan magához ölelve álomba merült. Halkan kuncogtam édes fáradtságán, nehogy felébresszem, de nagyon mulatságosnak tartottam gyűrött arckifejezését. Egyre kíváncsibb voltam, hogy mi történhetett az éjszaka, miután én eljöttem, hiszen Harryt látva elég nagy bulit csaphattak a barátaival, de a részletek még várattak magukra. Az elkövetkezendő órákban mégsem unatkoztam, hiszen le sem bírtam venni a szemem Harry kissé nyúzott, de mégis olyan édes arcáról.

Már fél öt is eltelt lassan, mikor Harry végre mocorogni kezdett. Az elmúlt több mint három órában rajtam feküdt, így kezdett kissé kényelmetlen lenni a póz, amiben órák óta feküdtem, de eddig mégsem volt szívem mocorgásommal felkelteni őt.

- Mennyi az idő? – kérdezte mély, rekedt, alvás utáni hangon, de szemeit még mindig csukva tartotta.

- Fél öt múlt – mondtam halkan, ahogy ránéztem telefonomra, mire Harry ajkai közül egy halk nyögés tört elő, nekem pedig muszáj volt felkuncognom. Egyik kezemet arcára simítottam, és egy lágy csókot leheltem szája sarkába. Végre lassan kinyitotta alvástól csillogó szemeit, és legurult rólam, mire halkan fellélegeztem. - Hogy érzed magad? – kérdeztem hajába túrva.

- Mint akit leütöttek – morogta. – Sajog a fejem – nyögte.

- Szereztem neked gyógyszert – mondtam, mire egy halvány, de mégis hálás mosolyt villantott felém. Nyögdécselve könyökére tornázta magát, majd a kezébe adtam egy pohár vizet a fájdalomcsillapítóval együtt, amit a nővértől szereztem.

- Nem vagy éhes? – kérdeztem.

- Nem – húzta fel az orrát undorodva, és visszahanyatlott az ágyra, miután bevette a gyógyszert, én pedig nem tudtam visszafojtani mosolyomat.

- Enned kellene valamit – mondtam lágy hangon. Próbáltam halkan szólni hozzá, hogy ne tegyem még beszédemmel is rosszabbá fejfájását.

- Még gondolattól is rosszul vagyok – nyögött, ahogy a hátára fordult, engem a mellkasára húzva.

- Akkor én sem eszem – erősködtem, hiszen tudtam, hogy muszáj valamit ennie, ahhoz, hogy legalább a gyomra rendben legyen.

- Ne próbálj megzsarolni! – szólt kissé szigorúbb hangnemben.

- Oké – sóhajtottam fel, de mosolyom még mindig ott volt az arcomon. Láttam, hogy milyen morcos kedvében van, és hogy nem érzi jól magát, így nem volt szívem vitatkozni vele. – Akkor legalább meséld el, mi történt a partin, miután elmentem – kíváncsiskodtam.

- Nem igazán emlékszem – vallotta be, mire halkan felkuncogtam. – Ne nevess ki! – morogta.

- Mennyit ittál, Harold? – vontam felelősségre viccesen.

- Nem tudom, nem igazán számoltam – vonta meg a vállát lehunyt szemekkel. – Mindenki koccintani akart velem, és én, mint ünnepelt, nem mondhattam nemet senkinek sem – magyarázta. Én próbálkoztam, tényleg próbálkoztam visszafojtani, de hangos kacagás tört ki belőlem. Felkönyököltem Harry feje mellett, és nevetve néztem le mogorva arcára.

- Sajnálom – suttogtam, ahogy egy puszit helyeztem orra hegyére, majd szája sarkába, végül pedig ajkaira nyomtam egy lágy csókot. Hirtelen pattantak ki Harry szemei, majd egy gyors és határozott mozdulattal fordított helyzetünkön. Ő került felülre, két csuklómat egyik kezével rabul ejtve kiszabadíthatatlanul tartotta a fejem fölé, míg másikkal a nyakam mellett támasztotta magát. Arcán már nyoma sem volt az előbbi szenvedésnek. Határozottan, de mégis gyengéden bánt belem, mintha csak porcelánból lennék, és ügyesen kikerülte a karomból kilógó infúziót is. Őszintén megleptek hirtelen mozdulatai, és halkan felsikítottam.

- Mit csinálsz? – suttogtam.

- Meg akarlak büntetni, amiért kinevettél – súgta, ahogy fülemhez hajolt. – Ha nem lenne benned ez az átkozott cső… - kezdte, de mondatát nem fejezte be, és egy szenvedélyes csókkal tapasztotta be ellenkezésre nyíló ajkaimat. Erősen harcoltam ellene, de csuklómat még mindig ellenállhatatlanul tartotta a fejem fölött. Nyelvével határozottan tört utat a számba, én pedig hangos nyögéssel adtam nemtetszést kezeim fogsága miatt. Szinte azonnal elengedte csuklóimat, helyette ujjait gyengéden csípőm bőrébe mélyesztette. Végre szabad kezeimmel göndör fürtjei közé túrtam, ujjaim fürgén játszadoztak pár puha tinccsel a tarkójánál. Nem akartam véget vetni forró csókcsatánknak, és rosszallóan mordultam fel, mikor ő húzódott el előbb. – Hozok valami vacsorát – vigyorodott el elégedetlenségem láttán, és egy pillanat múlva le is szállt rólam, engem egyedül hagyva szaporán dörömbölő szívemmel, és levakarhatatlan, szerelmes mosolyommal az arcomon.

Másnap reggel lustán nyitottam ki szemeimet. Kezeimmel Harryt kerestem, de csak a lepedőt markolásztam magam mellett. Nagyot nyújtózva próbáltam kiverni a maradék álmosságot a szememből. Fogalmam sem volt, Harry hová tűnhetett, hiszen tegnap este még mellettem aludt el. Miután hozott magunknak vacsorát a kantinból, én pedig leerőltettem a torkán pár falat szendvicset, aminek köszönhetően megjött az étvágy is, nem kellett sok, és szokatlanul korán, már nyolc óra után egy kicsivel álomba is merült. A telefonomra pillantva már nem is találtam annyira furcsának, hogy nincs mellettem, hiszen már lassan fél tíz is elmúlott. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban újra betoppanhat a reggelimmel a kezében. Arcomra mosoly húzódott, ahogy megpillantottam a szekrényen a vázában álló friss szegfűcsokrot. Azt is jó hírként vettem tudomásul, hogy többé már nem lógott infúzió a karomból, és csupán pár szem gyógyszert kellett lenyelnem, ami arra engedett következtetni, hogy állapotom is egyre javult. Igazából sokkal jobban is éreztem magam, mint az elmúlt napokban. Kipihent volt, és tele energiával. Többé nem tudtam az ágyban lustálkodni, lábaim sétálásra késztettek, habár Dr. Jackson erősen tiltott mindenféle nagyobb mozgástól. Ma lett volna az első gyógytornám, hogy megint megtanuljak járni a kóma után, de úgy éreztem, hogy semmi szükség rá most már. Erőt éreztem magamban, és úgy éreztem, hogy végre muszáj kikelnem az ágyból. Persze azért reálisan is kellett gondolkoznom, hiszen tudtam, hogy egy nagyobb sétára képtelen lennék, de a fürdő nem tűnt olyan nagy távolságnak. Alig csak pár lépés lehetett az ágyamtól a fürdőajtóig, és már különben is szükségem lett volna egy fogmosásra, és egy alaposabb mosakodásra, meg persze fésülködésre. Ülésbe tornáztam magam az ágyon, és lehajtottam magamról a takarót. Karommal segítve az ágy szélére toltam magam, és óvatosan helyeztem egyik lábam a padlóra, majd mellé a másikat. El tudtam képzelni, milyen dühös lenne most Dr. Jackson, és Harry rosszalló arcát is láttam magam előtt, de kitűztem magam elé egy célt – ebben az esetben a fürdőajtót – és tudtam, hogy bármit megtennék, hogy azt elérjem. A hideg parketta csiklandozta ujjaimat, mire halkan felkuncogtam, de egy pillanat múlva újra megkomolyodott az arcom. Összeszedtem minden erőmet, és kezemmel segítve fel tápászkodtam az ágyról. Lassan helyeztem át testsúlyomat lábaimra, és próbáltam kizárni a fájdalmat, amit tagjaimban éreztem. Szörnyen gyenge voltam, de hatalmas mosoly kúszott az arcomra, mikor sikerült lábra állnom. Igaz, még erősen szorítottam az ágy végét, de már a saját, igaz kissé remegő lábaimon álltam. Óvatosan tettem pár lépést az ágy mellett, erősen koncentráltam, hogy ne essek el. Nagy levegőt véve engedtem el az ágy keretét, és lábaimat lassan, bizonytalanul pakolgatta egymás elé. Szívem a torkomban, hevesen dobogott, mikor térdeim kissé megrogytak, és a falba kellett támaszkodnom egy pillanatra, nehogy elessek. Megpihentem egy kicsit, és hosszan fújtam ki a levegőt. Éreztem, hogy testemből fokozatosan tűnik el minden erő, de már olyan közel voltam a célomhoz, hogy nem adhattam fel. Kiegyenesedtem, és ellöktem magam a faltól. Lassan, ingatag léptekkel céloztam meg újra a fürdőajtót. Egy lépés… Két lépés… Kezemmel segítettem megtartani az egyensúlyom, de mégis egyre csak szélesedő mosolyra húzódott a szám. Halkan kuncogtam, majd nevetni kezdtem. Kinevettem a Dokit, Harryt, a nővéreket, és mindenkit, akik nem hitték, hogy lábra tudnék állni, talán még magamat is. Még alig három-négy lépés lett volna az ajtóig, mikor hirtelen térdem megrogyott, és kibillenve egyensúlyomból a földre zuhantam. Mosolyom azonnal lehervadt az arcomról, és egy halk sikoly is elhagyta ajkaimat az ijedtség miatt. Lenyugtattam heves szívverésemet, és összeszedve minden erőmet, újra megpróbáltam felállni. Már csak olyan kevés volt hátra, itt nem bukhattam el. Talpra helyeztem lábaimat, és újra rájuk támaszkodtam, de gyenge végtagjaim feladták, és újra összecsuklottam. A kórterem közepén, a földön ültem, miközben körülöttem semmi sem volt, amibe kapaszkodni tudtam volna. Még egyszer megpróbáltam felkelni a padlóról, de minden erőlködés hiábavaló volt, és újra összezuhantam, akár egy rongybaba, amit a földre dobnak. Könnyek kúsztak le az arcomon, ahogy kezeimmel a falhoz húztam magam, mert lábaimat képtelen voltam akár megmozdítani is. Minden erő kiszállt belőlem, és összetörten dőltem neki a hűvös falnak. Túl sokat hittem magamról, és nem hallgattam Harryre, vagy a Dokira. Nem szabadott volna ilyen félvállról vennem ezt az egészet, mikor legbelül tudtam, hogy nem sikerülhet. Csak álltattam magam, hiszen nem vagyok ám különleges beteg, velem sem történnek csodák. Talán a műtét sikeressége annak tűnhet, de igazából az is csak egy végtelenül tehetséges orvosnak volt köszönhető. Egy kis részem azért mégis azt hitte, hogy sikerülhet, de megbuktam. Összetörve, tehetetlenül ültem a földön, miközben könnyeim záporként mosták arcomat. Halk zokogásom töltötte be nem túl nagy kórtermet, ahogy arcomat kezeim közé temettem. Ennél már csak az lehetett rosszabb, mikor valaki rám talál, olyan megalázó. Rögtön el tudtam képzelni Dr. Jackson szidalmazását, és Harry csalódott tekintetét. El akartam süllyedni ott helyben, eltűnni mindenki szeme elől.

Elvesztettem időérzékelő képességem, de talán egy órát is ott ülhettem a parkettán könnyeim között, míg végül az ajtó halkan nyílódott. Próbáltam eltűnni, a falnak préseltem a hátam, de mégsem sikerült láthatatlanná válnom. Harry göndör fürtjeit láttam meg hirtelen, ahogy belépett az ajtón. Arcáról a mosoly azonnal lefagyott, mikor megpillantotta üres ágyamat.

- Ash? – szólalt meg. – Ash, hol vagy? – emelte fel kicsit hangját. Aggódó tekintete bűntudattal töltötte el szívemet. Aggódással teli szemeit sietve futtatta végig a szobán, majd tekintete rajtam állapodott meg. Sietve helyezte el az eddig kezében pihenő papírzacskót, és kávéspoharat az asztalon, ahogy felém igyekezett értetlen, és könnyeim láttam kissé kétségbeesett arccal. – Ash… - guggolt le elém. – Mi történt? – kérdezte gyengédséggel teli hangon. Szégyenkezve rejtettem kezeim közé arcomat, és újra zokogásban törtem ki. Szinte azonnal megéreztem Harry karjait derekam körül, ahogy szorosan a mellkasára vont. – Mi történt, Ash? – kérdezte újra. – Kérlek, mondj valamit! – könyörgött kissé idegesen.

- Én akartam… - kezdtem szipogva. – A fürdőbe… A fürdőbe akartam menni… - szipogtam.

- Istenem, Ash! De Dr. Jackson szigorúan megtiltotta, hogy kikelj az ágyból, főleg egyedül! Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – szólt kis megrovással a hangjában. Próbáltam visszafogni magam, de rosszalló hangszíne hallatán csak még jobban folytak könnyeim. Hirtelen éreztem, ahogy eltűnik alólam a talaj. Harry a hátam és a térdhajlatom alá nyúlva emelt fel a földről, és vitt el az ágyig. Ujjaimat összekulcsoltam tarkója mögött, és arcomat ingébe fúrva keservesen belezokogtam mellkasába. - Megsérültél? – kérdezte már sokkal gyengédebben, ahogy egy kósza tincset kisöpört könnyes arcomból. Kérdésére szavakkal nem válaszoltam, csak egy picit megráztam a fejem. – Hála Istennek! – sóhajtott fel kissé megkönnyebbülten, ahogy közelebb húzott magához, és karját szorosabban zárta körém. Szívemet azonnal megmelengette apró gesztusa, és felnézve rá, letöröltem arcomról sós könnyeimet, de hiába, hiszen helyükre azonnal újak érkeztek.

- Mérges vagy rám? – kérdeztem arcát fürkészve. Tekintet kissé szigorú és merev volt, de szemei melegséget árasztottak magukból. Megszakította szemkontaktusunkat, és hosszan fújta ki a levegőt. – Sa-sajnálom – dadogtam remegő hangon. Belesajdult a tudatba a szívem, hogy Harry talán nehezteljen rám.

- Dehogy haragszom, Ash – szólt halkan, lecsókolva arcomon lefelé cikázó könnyeimet. – Nem akartam ilyen dühösen rád szólni, csak azt hiszem, megijedtem. Az ágyad üres volt, te pedig a zokogva a földön feküdtél. Hirtelen azt sem tudtam, mit gondoljak – vallotta be, és egy hosszú puszit nyomott homlokomra. – De tulajdonképpen hova is akartál menni? – kérdezte.

- Csak a mosdóba – mondtam halkan. Könnyeim áradata ekkor már elapadt, és kezdtem megnyugodni Harry védelmező karjai között.

- Miért nem szóltál valakinek, vagy vártad meg, míg visszajövök? – kérdezte, ahogy körém csavarta takarómat, mert lábaim kissé átfagytak a padlón való ülésről, és hőmérsékletük egy jégcsapéhoz kezdett hasonlítani.

- Ne beszélj butaságokat, Ash! – szólt lágyan. – Senkinek sem vagy a terhére. A nővérek csak a munkájukat végzik, és nekem sem fáradtság vigyázni rád. Te teszel boldoggá azzal, hogy velem vagy, és nem akarok többé egy pillanatot sem eltölteni nélküled. Örülök, ha bármiben segíteni tudok neked, pont ezért is kértem, hogy költözz vissza hozzám – nézett szemembe mélyen, szerelmesen.

- Igazából tudom, és nagyon hálás vagyok neked. Köszönöm, hogy mellettem állsz mindenezek után, hiszen annyi lehetőséged lett volna elfutni, de te még mindig mellettem vagy. Viszont olyan kiszolgáltatottnak érzem magam így – vallottam be.

- Ez már nem fog ez sokáig tartani, ígérem – mondta egy halvány mosollyal szája sarkában, ahogy nagyujjával végigsimított az arcomon. – Ma elmész az első gyógytornára, és pár nap múlva már a kórházkertben fogunk sétálgatni, rendben? – kérdezte édesen mosolyogva rám, amit én őszintén viszonoztam. – Csak többé ne csinálj ilyen butaságot – kérte.

- Rendben – bólintottam egy aprót, és ajkaimat az övéire tapasztottam. Az előbbi kétségbeesésem már teljesen a múlté volt, és boldogan öleltem magamhoz a férfit, akit szeretek. Beláttam, hogy hülyeséget csináltam, és talán túl is reagáltam a dolgot. A legjobban viszont azt sajnáltam, hogy Harrynek aggodalmat okoztam, annak ellenére, hogy fejembe vettem, hogy mindenáron megkímélem őt minden rossztól, ami körülvesz minket. Alig vártam már, hogy végre elhagyhassam ezt a klinikát. Persze tökéletesen meg voltam vele elégedve, hiszen az orvosok és a nővérek is mind kedvesek voltak, az ellátásról nem is beszélve, de úgy éreztem, hogy sokkal jobban tudnék pihenni otthon, a nyugodtabb körülmények között, a szeretteim mellett, Harry szerető kényeztetésében.

- Figyelj, ezt az egészet ne mondjuk el a Dokinak, rendben? – néztem fel rá, miután ajkaink elváltak egymástól.

Nem is volt olyan szörnyű az a fél óra, míg végre olyan sok idő után szilárd táplálékot juttathattam a gyomromba, hiszen teljesen lefoglalt Harry szülinapja. Ő próbált közömbösséget színlelni, én viszont teljesen izgatott lettem. Egy kis bűntudat azért mégis lappangott bennem, hiszen az ismert okok miatt nem vettem neki semmilyen ajándékot.

Miután a gyomromban maradt a körte, és csak még éhesebb lettem, Harry végre megengedte, hogy nekiessek a nagy tálca ételnek. Úgy terveztem, hogy bepótlom az elmúlt hetek kimaradását, de gyomrom egy fél szelet pizza és egy kisebb csoki után teljesen megtelt. A betegségem előtt szinte annyit ettem, mint Harry, de mostanában az étvágyammal is problémák vannak. Ennek ellenére a tálcán egy fél óra múlva már csak egy alma árválkodott, hiszen nem is kellett olyan sok győzködés, míg Harryt rávettem az evésre. Láthatóan fogyott az elmúlt hetekben, arca beesett és sápadt volt, míg szemei körül fekete karikák éktelenkedtek. Fejembe vettem, hogy mindenáron vigyázni fogok rá, kezdve azzal, hogy az éjszaka folyamán belétuszkoltam egy nagy tálca ételt, hiszen nem hagyhattam, hogy tönkremenjen ebben az egészben. Meg akartam gyógyulni, ehhez viszont egy erős, életvidám Harryre volt szükségem. Ezután pedig nem sokat kellett kérnem, és szorosan magához húzva mellém feküdt az ágyban. Félt, hogy túl nagy helyet foglal el, de olyan szorosan bújtunk egymáshoz, hogy még azon a keskeny kórházi ágyon is könnyen elfértünk. Ő egy lágy jóéjt csók után szinte rögtön elaludt. Én is fáradt voltam, de annyira már nem álmos, így hosszú ideig, éjszakába nyúlóan figyeltem őt. Kisöpörtem egy-két kósza göndör tincset a homlokából, és mosolyogva néztem végig nyugodt arcán. Meleg lehelete csiklandozta a bőrömet, érintésem nyomán pedig halkan felmordult, és ha lehetséges, még közelebb húzott magához. Édes szuszogását hallgatva egy idő után nekem is sikerült álomba merülnöm.

- ...Köszönöm… Nem tudom, nem hinném, hogy elmegyek… Jobban, már sokkal jobban… - Harry édes hangjára keltem másnap reggel. Mosolyogva nyújtóztam el az ágyon, ahogy megpillantottam őt a kórterem másik felében lévő széken ülve telefonálni. Próbált halkan beszélni, de mégis felébredtem bársonyos hangjára. Ennél tökéletesebb ébresztőt azt hiszem, el sem tudtam volna képzelni. Amint Harry észrevette, hogy felébredtem, mosolyra húzódtak tökéletes ajkai. – Mennem kell – mondta a telefonba. – Üdvözlöm anyuékat is – tette még hozzá, majd kinyomta a telefont, és iPhone-ját a zsebébe süllyesztette. – Jó reggelt! – mosolygott rám gödröcskékkel az arcán.

- Szia – köszöntem halkan, és viszonoztam mosolyát. – Gemmával beszéltél? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen – bólintott egy aprót. – A szülinapom miatt hívtak, meg rólad is érdeklődtek. Nagyon szeretnének már látni minket.

- Nyugodtan ellátogathatsz Holmes Chapelbe pár napra – mondta, bár őszintén szólva már a gondolatba is, hogy Harry ilyen távol legyen tőlem, belesajdult a szívem.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy itt hagynálak? – húzta fel a szemöldökét hitetlenül. – Nélküled sehova sem megyek – kötötte ki határozottan.

- Ennek örülök – vallottam be. – De miután elengedtek a kórházból, igazán meglátogathatnánk őket együtt – ajánlottam.

- Benne vagyok – bólintott, - de csak akkor, ha már jobban érzed magad.

- Különben pedig hogy vannak? A szüleid, meg a nővéred – érdeklődtem.

- Jól megvannak – vonta meg a vállát közömbösen. – Viszont Gemmának egyre furább a haja – ráncolta össze a szemöldökét. – Eredetileg barna, aztán befestette szőkére, majd pirosra, most pedig már teljesen lila – mondta hitetlenül. Nekem Harryvel ellentétben nagyon is tetszett Gemma merészsége, nekem biztosan nem lenne bátorságom befestetni a hajam ilyen természetellenes színre. De Gemmáról láttam képeket is, és szerintem különösen jól állt neki ez a legutóbbi lilás-kékes szín. Mégis muszáj volt felnevetnem Harry vicces arckifejezésén, viszont örömteli nevetésem hirtelen köhögésbe torkollott. Mindig ez történik. Egy boldog pillanatom sem lehet anélkül, hogy valami ne juttassa eszembe a betegségem. Szerencsére kezdtem észrevenni, hogy a tüdődaganatom fokozatosan visszahúzódik, hiszen ez a köhögő roham sem volt hosszabb fél percnél, és a tüdőm sem akart kiszakadni a helyéről, mint régebben. Harry mégis azonnal felpattant a székből, és aggódó tekintettel sietett felém.

- Minden rendben – mosolyodtam el halványan. – Csak szükségem van egy kis vízre – mondtam kissé rekedten. Nem is kellett többet szólnom, és Harry azonnal töltött egy pohár vizet, majd a kezembe adta. Óvatosan felültem az ágyban, hátamat a támlának döntve, és mohó kortyokkal ittam ki a pohár egész tartalmát. – Köszönöm – mosolyodtam el hálásan. Harry leült mellém az ágyra, és egy hosszú puszit lehelt homlokomra. – Boldog szülinapot! – suttogtam a fülébe ma már megszámlálhatatlan alkalommal.

- Köszönöm – nevetett fel végre felszabadultan, és arcáról is eltűnt az aggódó kifejezés.

- Sajnálom, hogy nem vettem neked semmit – kértem bocsánatot lesütött szemekkel.

- Ugye csak viccelsz? – nézett rám rosszallóan. – Minden, amire vágytam, hogy végre újra együtt legyünk. A legszebb ajándékom te vagy – mondta lágyan. Elmosolyodtam szívmelengető szavain, és egy lágy csókot nyomtam puha ajkaira. Miután mosolyogva szétváltunk, Harry az ölembe nyomott egy tojásrántottával és szendvicsekkel megpakolt tálcát, majd újra elhelyezkedett mellettem.

- Mit tervezel mára? – érdeklődtem, és mohón láttam hozzá ínycsiklandozó reggelimhez.

- Itt leszek egész nap a kórházban veled. Talán hazaugrom a délután, hogy lefürödjek, és lepakoljam a bőröndömet – mondta.

- Semmi ünneplés? – csodálkoztam el, miközben a villámra felszúrtam egy falat tojást.

- Nincs hozzá kedvem – vonta meg a vállát. – Sokkal szívesebben maradok veled – helyezett egy puszit az arcomra.

- Nem hiszem el, hogy a többiek nem szerveznek neked semmit – mutattam rá.

- Grimmy, Ed és Louis-ék készülhetnek valamire, mert nagyon titokzatosak voltak az elmúlt hetekben – vonta meg a vállát közömbösen.

- Akkor pedig nem teheted meg, hogy nem mész el – jelentettem ki.

- Ó, dehogyis nem! Én nem kértem, hogy szervezkedjenek – rázta meg a fejét bosszúsan.

- Ne légy ilyen, Harry! – kértem. – A barátaid mindent megtesznek, hogy meglepjenek, te pedig elrontanád az egészet? – vádoltam meg.

- Igazad van, de veled akarok lenni – nyafogott összeráncolt orral, amitől olyan édesen nézett ki, mint egy durcás kiskutya. 

- Nem hinném, hogy kiengednének a kórházból, de neked muszáj lesz elmenned. – Szinte el sem hittem, hogy nekem kell győzködnöm, hogy elmenjen a saját szülinapi partijára. – Csak egy éjszakáról van szó. Ma az egész napot együtt tölthetjük, holnap pedig bármikor bejöhetsz hozzám.

- Talán igazad van – gondolkozott el. – De akkor is őrülten hiányozni fogsz.

- Te is nekem, de csupán pár óráról van szó – simítottam kezemet az arcára. Szinte már beteges volt ragaszkodásunk. Egy újabb puszit nyomott ajkaimra, majd miután elváltunk, én hatalmas étvággyal folytattam a reggelimet.

Az egész napot együtt töltöttük, igazából semmi izgalmasat sem csinálva. Csupán beszélgettünk - hiszen muszáj volt bepótolnom a három hét lemaradásait -, szenvedélyes csókokat váltottunk, vagy szótlanul, egymást ölelve élveztük a másik közelségét. Mégis fájdalmasan sóhajtottam fel, mikor délután Harrynek megszólalt a telefonja, sms-t jelezve.

- Grimmy az. Találkozni akar velem – tájékoztatott.

- Biztosan ez a figyelemelterelés, hogy ne legyél otthon, míg ők szervezkednek – kuncogtam halkan.

- Igazad lehet – bólintott egy aprót.

- Indulnod kell – mondtam lágyan.

- Oké – állt fel mellőlem sóhajtva.

- Legalább próbálj úgy tenni, mintha lelkesednél! – kértem.

- Miért talán nem látszik, milyen lelkes vagyok? – kérdezte szarkasztikusan, én pedig csak megforgattam a szemem. – Ne aggódj, tökéletesen eljátszom majd a meglepődött ünnepeltet – ígérte. – Ha bármi van, bármikor elérhetsz a mobilomon – emlékeztetett.

- Rendben, de igyekezz, mert el fogsz késni – mosolyodtam el.

- Már most hiányzol – vallotta be, és kezei köze véve az arcomat mélyen a szemembe nézett.

- Te is nekem – mondtam halkan.

- Mire reggel felébredsz, már itt is leszek – ígérte.

- Azért csak pihend ki magad a buli után – kértem.

- Szeretlek – suttogta, és egy lágy csókkal búcsúzott, majd egy perc múlva ittlétére már csak a szekrényen, a vázában illatozó virágok, és csókjától égő ajkaim emlékeztettek.

Miután elment, máris éreztem szinte fizikailag is fájdalmas hiányát, de nem lett volna szívem visszatartani őt, hiszen megérdemelte a kikapcsolódást, és hogy felszabadultan jól érezze magát a barátai körében. Én is olyan szívesen ott lettem volna megünnepelni a születésnapját, de tudtam, hogy Dr. Jackson úgy sem engedne ki a kórházból.

Nem voltam fáradt, de megpróbáltam elaludni, hiszen más elfoglaltságot nem találtam magamnak, és különben is a Doki mondta, hogy minél többet pihenjek. Viszont még el sem aludtam, mikor meghallottam az ajtó nyílását. Első gondolatom volt, hogy Harry jött vissza, de mikor kinyitottam a szemem, az ajtóban nem a göndör fürtöket, hanem az én legjobb barátnőm mosolygós arcát pillantottam meg.

- Sarah! – kiáltottam fel vidáman, és miután ülésbe tornáztam magam, ölelésre tártam karjaimat.

- Ó, Ash! Annyira aggódtam érted! – húzott szorosan magához. – Sajnálom, hogy csak most tudtam eljönni, de Horannek még mindig gondjai vannak a lábával – kuncogott fel.

- Semmi baj – nyugtattam meg. – Annyira örülök, hogy itt vagy! - húzódott széles mosolyra a szám.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött, és helyet foglalt mellettem.

- Már sokkal jobban – mondtam.

- Ennek nagyon örülök. Úgy megijesztettél, Ash. Annyit aggódtam miattad. Vártam a hívásodat, ahogy ígérted, de a Bodri szólt bele a telefonba, ő mondta, hogy kómába estél. Azonnal haza akartam jönni, de Paul lebeszélt róla – vágott durcás arcot akárcsak egy kisgyerek.

- Mindegy is, a lényeg, hogy már minden rendben van – mosolyogtam rá biztatóan. - De inkább mesélj te! Milyen volt Amerikában? – kíváncsiskodtam.

- Jó, nagyon is, azt leszámítva, hogy végig idegeskedtem miattad. Különben pedig alig tudtunk kimozdulni a hotelból Horan miatt.

- De már jobban van? – kérdeztem.

- Sokkal, de még mindig mankót kell használnia. Viszont nem hiszem, hogy tényleg olyan rosszul lenne, mint ahogy azt előadja. Szerintem csak élvezni, hogy ugráltathat – forgatta meg a szemét, mire hangosan felnevettem.

- És most mit csinál? Elboldogul egyedül is? – kérdeztem.

- Nincs egyedül – legyintett Sarah. – Szervezik Harrynek a partit.

- Tudtam, hogy készülnek valamire! – kiáltottam fel. – Te is mész?

- Persze, de majd csak később. Addig egészen a tiéd vagyok – ígérte.

- Úgy szeretnék én is ott lenni – sóhajtottam fel.

- Akkor mi akadálya? – nézett rám kérdőn.

- Az, hogy a Doki biztosan nem engedne el, és fel sem tudok állni ebből az ágyból – soroltam az ellenérveket.

- Megkérdezted tőle?

- Nem, de tudom, mit válaszolna – vontam meg a vállam.

- Szerintem egy próbát megérne – mondta. Ebben a pillanatban lépett be a szobába a nővér a vacsorámmal és az esti gyógyszereimmel a kezében.

- Esetleg szüksége van még valamire? – kérdezte miután a szekrényen elhelyezte a tálcát. Már nemet is akartam volna neki mondani, de Sarah gyorsabb volt nálam.

- Beszélni szeretnénk Dr. Jacksonnal – jelentette ki.

- Rendben, még éppen bent van, mindjárt ideküldöm – mondta, majd elhagyta a kórtermet.

- Mire készülsz? – néztem Sarah-ra felhúzott szemöldökkel.

- Rábeszéljük, hogy pár órára kiengedjen – válaszolta.

- Reménytelen – csóváltam meg a fejem. A Doki mindig kedves volt velem, de az ilyen dolgokban nem engedett.

- Ketten rávesszük, ne aggódj! – kacsintott, és mosolyogva köszönt az ajtón belépő orvosnak.

- Beszélni akartatok velem? – kérdezte kíváncsian a Doki.

- Igen – bólintottam egy aprót. – Tulajdonképpen arról lenne szó, hogy ma van Harry születésnapja, és a barátai bulit rendeznek neki…

- Te pedig szeretnél velük ünnepelni – fejezte be mondatomat, mire egy aprót bólintottam. – Nem támogatom az ötletet – jelentette ki.

- De hát Ash olyan jó kislány. Mindig minden szabályt betart, megérdemelne egy kis kimenőt – szólt közbe legjobb barátnőm.

- Ez nem egy börtön, Sarah – emlékeztette a Doki. – Viszont Ashlynnek teljesen le van gyengülve a szervezete, a legjobb lenne, ha egésznap pihenne az ágyban. Azt is vegyük figyelembe, hogy nemrég leállt a szíve, és talán gyógyszerek nélkül fájdalmai is lennének, nem mintha egyáltalán fel tudna kelni az ágyából.

- Erre csak van valami megoldás… - gondolkoztam el.

- Ha kell, én cipelem egész este – mondta Sarah is hősiesen.

- A fájdalmat pedig kibírom – tettem még hozzá.

- Még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy ez nem rontana az állapotodon – csóválta meg a fejét a Doki.

- De saját beleegyezéssel elhagyhatom a klinikát, nem? – vontam fel a szemöldökömet, és már biztos voltam benne, hogy ma este én is ott leszek azon a partin. – Kérem, Doki, csak most az egyszer! Ígérem, a következő napokban egy percre sem hagyom el az ágyat, csak pár órát kérek cserébe! – könyörögtem.

- Rendben – sóhajtott fel megadva magát. – De vannak kikötéseim – figyelmeztetett. – Ahogy mondtad, alá kell írnod a nyilatkozatot, mert én nem vállalok felelősséget, ha bármi bajod esik – kezdte. – Kapsz egy-két erősebb gyógyszert, de nem ígérhetem, hogy nem lesznek fájdalmaid. Alkoholt semmilyen mennyiségben sem fogyaszthatsz, valamint hozatok neked egy kerekesszéket, amiből nem kelhetsz fel – sorolta feltételeit. A kerekesszék hallatán elfintorodtam, de ha ennyi kell ahhoz, hogy ott legyek Harry szülinapján, akkor legyen.

- És mennyi időt kapok? – kérdeztem.

- Tízre vissza kell érned – jelentette ki.

- Éjfél? – kérdeztem félve.

- Tizenegy óra – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Rendben – egyeztem bele boldogan.

- Valamint valaki végig melletted lesz – tette még hozzá.

- Egy pillanatra sem megyek el mellőle – ígérte Sarah.

- Ha bármi probléma van, azonnal visszajössz! – rendelte el.

- Mindent pontosan így lesz! – ígértem. – Köszönöm, Doki – mosolyogtam rá hálásan, arcomról pedig könnyen leolvasható volt az öröm és a lelkesedés.

- Remélem, hogy nem fogom megbánni – csóválta meg Dr. Jackson a fejét rosszallóan. – Küldök egy ápoló, aki segít a fürdőben – tette még hozzá, majd kiment a kórteremből.

- Megcsináltuk! – öleltem magamhoz szorosan Sarah-t.

- Mondtad én, hogy ketten könnyen meggyőzzünk – mosolygott diadalittasan. – Viszont nekünk még nagyon sok dolgunk van. Te lefürdesz, és hajat mosol, én addig hozok pár ruhát – pattant fel a székből. – Egy óra múlva itt találkozunk! – rendelte el, majd már ki is sietett az ajtón.

Alig egy perc múlva már meg is jelent az ápoló a kórteremben, és segített a fürdésnél. Szörnyű érzés volt, hogy magamtól még a fürdőig sem tudtam kimenni, olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam. De legalább fél óra múlva már tisztán, és frissen mosott hajjal ültem az ágyban Sarah-t várva. Ahogy megígérte, ő is egy órán belül felbukkant a kórteremben, így elkezdhettük a készülődést. Sarah tökéletesen beállította rövid hajamat, és csak egy szolid sminket tett fel nekem. Számomra egy nem túl rövid, fekete ruhát hozott, ami inkább volt csinos, mint kihívó. Ő viszont miután begöndörítette a haját, és egy füstös sminket kent fel, magára kapott egy szexi piros ruhát, amiben lélegzetelállítóan nézett ki. Már majdnem indulhattunk is, csak a tolószékkel gyűlt meg egy kicsit a bajom. Mikor betolták a kerekes járgányt a kórterembe, azonnal elbizonytalanodtam a partival kapcsolatban. Mégis nagy erőfeszítések árán és Sarah segítségével sikerült beleülnöm, majd bevettem az esti gyógyszereimet, és legjobb barátnőmmel együtt el is indultunk Harry partijába.
A taxiból kiszállva már hallatszódott a házból kiszűrődő zene. Sarah tolt a kerekesszékben be az ajtón, ahol a buli még csak nagyon kezdetlegesnek tűnt. A lámpák felkapcsolva, míg egy csomó ember itallal a kezében beszélgetett. A székben ülve alig láttam ki a nagy tömegből, de nyakamat nyújtogatva kerestem szememmel azokat a jól ismert göndör fürtöket. Sarah a nappaliban a kanapén ülő, leghangosabb társaság felé vezetett. Mosoly húzódott az arcomra, ahogy megláttam a bandát barátnőikkel együtt, hiszen már hónapok óta nem is találkoztunk.

- Ash! – kiáltott fel először Eleanor, mikor meglátott, majd felpattanva a kanapéról a nyakamba vetette magát. A többiek is követték őt, és a tolószék köré gyűlve sorban jól megszorongattak. Egyedül Niall maradt ülve, akinek még problémái voltak a mozgással, azért egy perc múlva a kanapéknál helyezkedtünk el.

- Jól nézel ki, csajszi! – bókolt Perrie mosollyal az arcán.

- Hazudós – vádoltam meg, mire hangosan felnevetett.

- Semmit sem változtál, mióta nem találkoztunk – jegyezte meg Liam. Ő volt az egyetlen szingli a társaságban, hiszen Harry ma beavatott, hogy nemrég szakítottak Danivel. Belefájdult a szívem, hogy táncos barátnőm nélkül kellett látnom őt, de neki is mosolyra húzódott a szája, így kezdtem belenyugodni döntésükbe.

- Harry hol van? – kérdeztem kíváncsian.

- Most ment megkeresni Edet – válaszolta Zayn.

- Hogy sikerült kiszöknöd a kórházból? – hajolt felém Louis cinkosan.

- Engedéllyel jöttem el – válaszoltam nagyot nevetve.

- Oh – komorult el Lou arca. – Pedig már azt hittem, hogy lassan körözni kezdenek, mi pedig majd elbújtatunk – mondta csalódottan.

- Jaj, Louis, nem ez a lényeg! – bökte meg a könyökével Eleanor. – Csak az számít, hogy megint teljes a csapat!

- Kérsz valamit, Ash? – kérdezte felállva Zayn öléből Perrie.

- Nem, nem ihatok a gyógyszerek miatt – ráztam meg a fejem.

- Akkor csak egy almalevet hozok – szólt, majd elsietett a többiek rendelésével együtt.

- Meséljetek, mi történt, amíg nem találkoztunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Louis megvalósította a korcsolyapályás tervét – mondta Niall.

- Igen? – csodálkoztam el.

- Így van – bólintott Lou egy nagyot. – Egyik nap átjöhetnétek Harryvel – ajánlotta.

- Feltétlen – egyeztem bele mosolyogva. – És veled mi van Niall? – fordultam a Szöszi felé, miközben beleittam a Perrie által hozott gyümölcslevembe.  – Hogy van a térded?

- Már sokkal jobban. Brown sokat segített – nézett szerelmesen Sarah-ra. Karjával féloldalasan átölelte barátnőmet, nekem pedig meg kellett állapítanom, hogy nagyon édes párost alkotnak ők ketten.

- És ti, Zayn, hogy álltok az esküvő szervezésével?

- Lassan haladunk csak, de egyelőre nem szeretnénk elsietni. A kezdő lépéseket már úgy is megettük – válaszolta lelkesen.

- Nocsak, kit látnak szemeim! – kiáltott fel mögöttem egy ismerős hang.

- Szia, Ed! - köszöntem vidáman zenésztársamnak, mire az szorosan megölelt.

- Hol hagytad az ünnepeltet? – kérdezte Liam.

- Grimmyvel beszélt, mikor utoljára láttam – mondta, és lezuhant velem szemben a kanapéra.

- Hogy megy a munka, Ed? – érdeklődtem.

- Nélküled sokkal lassabban, szóval, ha kiengednek a kórházból, és jól érzed már magad, meg persze kedved is van hozzá, akkor szívesen látlak vissza.

- Erről először Harryt és az orvosomat kell meggyőzni, de én benne vagyok – válaszoltam boldogan. – Nagyon jól összehoztátok ezt a partit – dicsértem.

- Pedig nem volt egyszerű munka. Mikor átjöttünk feldíszíteni a házat, nem gondoltuk volna, hogy ennyi tennivalónk lesz. El sem hiszed, ha elmondom! Az egész ház tele volt égőkkel meg girlandokkal! Hihetetlen! Február eleje van, de még megvolt a karácsonyfája! – akadt ki, én pedig csak nevetni tudtam. – De örülünk, hogy visszatértél – halkult el egy picit. – Harry teljesen elveszett volt az elmúlt hetekben, legalábbis, mikor láttuk, az volt, de az igazat megvallva alig találkoztunk vele, mert minden idejét a kórházban töltötte melletted – mesélte. – Te vagy a legjobb dolog, ami Harryvel valaha történt. Soha nem hittem volna, hogy valaki ennyi áldozatot képes hozni a szerelméért, hogy valakik ennyire tudják szeretni egymást. Ti összetartoztok, nektek együtt kell lennetek, míg világ a világ.

- Köszönöm – suttogtam mosolyogva, hiszen szavai mélyen megmelengették a szívemet.  

Olyan jó volt újra találkozni a barátaimmal, hogy örökös fáradtságomról, és a zavaró kerekesszékről is sikerült egy kis ideig megfeledkeznem. Teljesen felszabadultam velük beszélgetve, az egyetlen, aki hiányzott már csak Harry volt. Hosszú ideig beszélgettem még a srácokkal, majd türelmetlenül Harry keresésére indultam. Sarah viszont nem engedett el egyedül, ahogy a Dokinak is megígérte, így együtt kutattunk az én Göndöröm után. A konyhából szűrődött ki édes hangja, ekkor pedig Sarah magamra hagyott egy cinkos kacsintás kíséretében. Csendesen jutattam el magam az ajtóig a kerekek lökésével, ahol mosollyal az arcomon figyeltem az én Göndörömet. Egyedül volt az alkohollal és mindenféle étellel megtöltött konyhában telefonját a fülénél tartva. Arca idegességet tükrözött, ahogy várakozott, hogy válaszoljanak hívására.

- Hol a fenében vagy? – motyogta. – Gyerünk, Ash! Mi van veled? Ha nem veszed fel azt az átkozott telefont, esküszöm, hogy itt hagyom ezt az egész hülye partit! – beszélt a hangrögzítőmre, majd dühösen csapta le mobilját a konyhapultra. Karjával megtámaszkodott a mosogatónál, szemeit behunyva, két ujjával az orrnyergét dörzsölve próbálta lenyugtatni magát. Bűntudatom támadt reakcióját látva, hiszen délelőtt csak azért töltöttük fel a telefonomat, hogy ő bármikor el tudjon érni, most viszont teljesen elfeledkeztem róla, és a kórházi szobámban felejtettem.

- Nem gondolod, hogy udvariatlanság, hogy nem a vendégeiddel foglalkozol? – kérdeztem mosolyogva. Harry szemei azonnal felpattantak, és az irányomba fordult. Arcáról azonnal eltűnt az aggódás, helyét pedig a csodálkozás vette át.

- Ash? Hát te mit keresel itt? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Nem hagyhattam ki a szülinapodat – mosolyogtam rá. Harry hosszú léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot, és leguggolt előttem, majd kezeim az övéi közé vette.

- Hol van a telefonod? Már ezerszer hívtalak, de nem vetted fel – mondta kissé megrovóan.

- A kórházban hagytam. Sajnálom, nem akartam, hogy aggódj miattam – adtam egy lágy csókot a szájára, hogy ne nehezteljen rám egy picit sem.

- Hogy jöttél ki a kórházból? Nem lesz ebből baj? – ráncolta össze a szemöldökét.

- A Doki engedett el – nyugtattam meg.

- És nem érzed rosszul magad? – aggodalmaskodott tovább.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Kaptam gyógyszereket, szóval teljesen rendben vagyok. De legkésőbb tizenegyre vissza kell érnem a klinikára, és nem kelhetek fel ebből a hülye székből – tettem hozzá lebiggyesztve ajkaimat.
- Olyan gyönyörű vagy - nézett végig rajtam büszkén.
- Köszönöm - pirultam. Szinte hihetetlen, hogy még mindig nem tudtam megszokni édes bókjait, de már nem is hittem, hogy lesz olyan alkalom, hogy egy-egy dicsérő szava után ne lángolna az arcom. 

- Annyira örülök, hogy itt vagy – mosolyodott el végre őszintén. Akartam, hogy végre felengedjen, mert így is túl sokat aggódott mostanában miattam. – Most már minden teljes - adott egy puszit a szám sarkába. Lassan visszamentünk a többiekhez, hiszen az ünnepeltnek muszáj volt ott lennie a saját partiján. Harry büszkén mutatott be pár barátjának, majd visszavitt Sarah-ékhoz. Egy kis idő után felvágták a tortát, amiből én is ettem egy nagy szelettel, majd lekapcsolódtak a fények, csak pár színes lámpa világított, és a zene is hangosabb lett. A legtöbben táncolni mentek, csak ketten maradtunk Niallel a kanapéknál, hiszen egy cipőben jártunk, egyikünk sem volt alkalmas a nagyobb mozgásokra. Harry is eltűnt valahova, de gyakran keresett meg az este folyamán, hogy leellenőrizzen, egy csókot leheljen ajkaimra, vagy, hogy megkérdezze, hogy vagyok, és nincs-e szükségem valamire, majd már újra el is tűnt az emberek tömegében. Félt, hogy kevés időt tölt velem, de én igazából nem tudtam neheztelni rá emiatt, hiszen megértettem, hogy nem én vagyok az egyetlen az életében, és a barátaival is kell foglalkoznia. Különben is, Niall tökéletes társaságot nyújtott. Imádtam vicceivel és aranyos akcentusával együtt, aztán egy idő után Sarah is csatlakozott hozzánk. Csak azt sajnáltam, hogy csupán ilyen kevés ideig maradhattam, lehet, hogy többet kellett volna győzködni a Dokit, hiszen olyan csodálatosan éreztem magam. Újra találkozhattam a barátaimmal, és jó volt Harryt végre ilyen felszabadultnak látni. Éppen Louval és Ellel beszélgettem a meghívásról hozzájuk, mikor Harry meleg kezeit éreztem a vállamon.

- Elrabolom egy kicsit – szólt oda Louis-éknak, és magával tolt, mire kérdőn néztem rá. – Szabad egy táncra? – kérdezte egyik kezét felém nyújtva.

- Nem hiszem, hogy nekem ez most menne – néztem rá sajnálkozva.

- Bízz bennem! – kérte édes mosollyal az arcán.

- Rendben – bólintottam egy aprót kezemet az övébe helyezve, bár még mindig kételkedtem abban, hogy valójában, hogy tudok majd vele táncolni, hiszen képtelen voltam még lábra állni is. Harry derekamat ölelve felhúzott a székből, és mennyasszonyi stílusban emelt a karjaiba. Finoman átöleltem a nyakát, ahogy a nappali közepére vitt a táncoló párok közé. Vidáman felkuncogtam, ahogy a lassú zenére lépkedni kezdett velem. Testünk szorosan simult össze, ahogy közel ölelt magához. Fejemet a vállára hajtottam, és nagyon sóhajtva, mélyen szívtam magamba bódító illatát.

- Örültél az ajándékaidnak? – kérdeztem halkan.

- Persze, de legfőképp ennek itt, amit a karjaim közt tartok – súgta a fülembe, és egy lágy puszit nyomott orrom hegyére, mire halkan felkuncogtam. Egy kis alkoholt éreztem leheletében, de részeg még nem volt, az ital csak a hangulatát fokozta egyelőre.

- Még mindig annyira sajnálom, hogy nem adhattam semmit – vallottam be, bár szavai után bűntudatom már alig volt.

- Ne butáskodj! – szólt rám gyengéden. – Nem is adhattál volna nagyobb ajándékot, mint hogy itt vagy velem. Emiatt nem szabadna, rosszul érezned magad.

- Tudom – sóhajtottam fel.

- De tudod mit! – szólalt meg hirtelen. – Ha ennyire szeretnél nekem adni még valamit, akkor van egy ötletem – mondta.

- És mi lenne az? – kérdeztem izgatottan, ahogy kicsit eltávolodtam tőle, csakhogy szemébe nézhessek.

- Költözz vissza hozzám – kérte izzó szemekkel. – Olyan üres nélküled ez a ház.

- Rendben – egyeztem bele örömmel, és újra vállára hajoltam. – Egyébként is kell egy nő ebbe a házba – jegyeztem meg.

- Ezt hogy érted? – nevetett fel.

- Hallottam én a karácsonyfás sztorit – kuncogtam. – Mégis meddig akartad megtartani?

- Nem is tudom… - gondolkozott el. – Teljesen elfelejtkeztem róla – vallotta be kissé szégyenlősen, mire még nagyobb mosoly húzódott az arcomra.

Sokáig táncoltunk így, pontosan addig, míg az óra háromnegyed tizenegyet ütött, és nekem vissza kellett mennem a kórházba, hiszen nem szerettem volna magara haragítani a Dokit, így is annyi mindent tett már értem, szóval lassan búcsúzni kezdtem a többiektől.

- Biztos ne vigyelek vissza? – kérdezte Harry lehajolva hozzám, mikor én már a taxiban ültem, de kezemet még mindig nem engedte el.

- Nem kell, Sarah vigyáz rám, ne aggódj! – mondtam. – Érzed jól magad – adtam egy gyors puszit az arcára.

- Holnap reggel, mikor felébredsz, már ott is leszek az ágyad mellett – ígérte.

- Csak nyugodtan pihend ki magad – mosolyodtam el. Tudtam, hogy még csak most fog elkezdődni számára igazán a buli, mert mellettem eddig nem akart olyan sokat inni, hogy kellőképpen tudjon rám vigyázni.

- Na, gyerünk, gerlepár! – szólalt meg Sarah az ajtóból. – Ideje indulnunk, Ash!

- Csak egy pillanat – mondtam gyorsan.

- Írj egy sms-t, ha mész aludni – kérte Harry, majd egy gyors, de mégis mély csókot lehelt ajkaimra.

- Szeretlek – súgtam homlokomat az övének döntve.

- Én is szeretlek – nyomott még egy utolsó puszit a homlokomra, majd hosszasan nézte, ahogy a taxi elhajt.

Fehérség. Hívogató fehérség vett körül. Előttem egy sziporkázó fény csillogott, míg hátam mögött a félelmetes, visszataszító, mély feketeség lökött előrébb. Mégis úgy éreztem, pillekönnyű a testem és egyben a lelkem is. A napok, sőt hetek óta folyamatosan gyötrő fájdalom a gyomromban feloldódott, és a problémáim is mintha mind megoldódtak volna. Nem féltem többé, hogy mi lesz Adammel, mert tudtam, hogy az én göndör angyalom mellett soha nem lehet bántódása. Már Harry miatt sem aggódtam. Tudtam, hogy nehéz lesz neki nélkülem, de abban is biztos voltam, hogy egyszer csak tovább tud lépni rajtam, és egy másik lánynak is megadja majd, amit egyszer nekem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy már meghaltam-e, de kíváncsiság uralkodott el rajtam. Őszintén érdekelt, hogy mi van a hívogató fény mögött, hogy ott találkozok-e majd anyuval. Kezemet nyújtottam az egyre közeledő csillogás felé, és vártam, hogy magába szippantson az a gyönyörű tisztaság, de ekkor egy keserves sírást hallottam meg a hátam mögül. A feketeség felől visszhangzó zokogás hallatszódott, én pedig megtorpantam, és kezemet visszaejtettem testem mellé. Nem kislány, vagy nő sírt, ismertem én ezeket a hangokat. Harry volt. Harry, aki mindig úgy rejtette előlem könnyeit, és csupán kétszer engedte számomra látni őket, most mégis szívszaggatóan zokogott. Bármennyire is hívogatott a fény, mégis kétkedve néztem a visszataszító feketeség irányába. Szívem darabokra tört kétségbeesett sírása hallatán, és akkor már tudtam, hogy nem tehetem ezt vele, nem hagyhatom magára. Talán könnyebb lenne neki nélkülem egyszer, de most rám volt szüksége. Hátat fordítottam a fehér tisztaságnak, és hagytam, hogy az örvénylő sötétség magába szippantson, mert már tudtam, hol a helyem…

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mert időérzékelő képességem teljesen cserbenhagyott. Most a tiszta fehérség helyett már nyugtalanító sötétség vett körül. Ki akartam nyitni a szemem, ki akartam törni a feketeségből, de az minden egyes alkalommal örvényként húzott vissza, és nyelt el. Csupán pár pillanatra tudtam felülkerekedni rajta. Szemeimet erősen próbáltam szétfeszíteni, vagy megmozdulni, de testem zsibbadt volt, és képtelen voltam bármire is. Hangokat hallottam magam körül, csipogást, lépteket és suttogást, de annyira halkan beszéltek, hogy mondandójuk az agyamig már nem ért el. Egy idő után azonban mintha szavakat, mondatfoszlányokat is megértettem volna.

- …soha többé nem engedlek el… - suttogta egy mély, mégis lágy hang, de aztán újra magába nyelt a sötétség.

Megszámlálhatatlan alkalommal erősen küzdöttem a fekete örvény ellen, de hideg kezei indaként testemre csavarodtak, és hiába harcoltam ellene, nem engedett kiszabadulnom. De annyi küzdelem után végre éreztem, ahogy jeges szorítása enyhül rajtam, míg végül teljesen elengedett…

A csipogás a fülemben egyre hangosabban, és zavaróbban szólt, majd ajtónyitódást hallottam nem is olyan messze tőlem. Két férfi beszélgetett a közelemben. Szavaik először érthetetlenül mosódtak össze, majd egy idő után sikerült megértenem őket.

- …még mindig tehetetlenek vagyunk, de ezt az állapotot már nem lehet sokáig fenntartani. A szervezete így is legyengült, ha nem ébred fel, nem valószínű, hogy sokáig lesz még közöttünk – hallottam Dr. Jackson együttérző hangját. Nem tudtam, kivel beszél, mert az illető nem válaszolt, egy szót sem szólt. Erőt vettem magamon, és végre kinyitottam szemeimet. Az ablakokon beszűrődő fény szörnyen zavarta a szemem, és nagyokat kellett pislognom, hogy végre pupillám hozzászokjon az üvegen besütő naphoz. A szoba nem a sajátom volt, mégis annyira ismerősen festett, de valahogy még mindig nem értettem, hol vagyok. Végignéztem magamon, karomból csövek lógtak ki, az ágy mellett pedig hatalmas monitorok, és egy infúzió állt. Lassan raktam csak össze a képeket, de végül sikerült rájönnöm, hogy a klinikán vagyok. Innen már könnyen ment, mert rögtön eszembe jutott a műtét, és szinte hihetetlennek tűnt, hogy valóban túléltem. Pedig nagyon úgy festett, hogy még tényleg élek. A műtét mégis nagyon betehetett a szervezetemnek, mert gyengébb voltam, mint valaha. Ujjaimat alig bírtam megmozdítani, nemhogy karomat vagy fejemet megemelni. Igaz, alig pár perce ébredtem csak fel, de mégis legszívesebben újra elaludtam volna.

A kórterem ajtajában Dr. Jackson és apa ácsorogtak. A Doki sajnálkozva apa vállára helyezte a kezét, míg az én öregem szemeiben könnyen láthatóak voltak a napfényben meg-megcsillanó könnyek, nekem pedig összeszorult a szívem.

- Apa? – szólaltam meg. Hangon erőtlen és rekedt volt, mintha már hetek óta nem beszéltem. Nem is hittem, hogy az ajtóban álló két férfi meghallja a hangomat, de szinte azonnal az irányomba kapták a fejüket. Meglepettség futott végig az arcukon, ahogy ledermedten álltak az ajtóban. Apa kapcsolt először, és hosszú léptekkel szelve át a köztünk lévő távolságot szorosan magához ölelt. Nagy erőfeszítések árán, de végül sikerült karomat nyaka köré kulcsolnom, és muszáj volt felkuncognom, mert alig pár napos borostája csiklandozni kezdte bőrömet.

- Istenem, Ashlyn… El sem hiszem, hogy itt vagy… - suttogta, és nagy pislogásokkal próbálta előlem elrejteni könnyeit. Kissé értetlen voltam heves reakciója miatt, hiszen alig egy napja találkoztunk utoljára.

- Apa, nem vagy rám mérges, amiért nem mondtam el neked a műtétet, ugye? – kérdeztem már sokkal biztosabb hangon.

- Azon már régen túltettem magam. Most az a lényeg, hogy velünk vagy – nézett rám, mintha már ezer éve nem látott volna, én pedig válaszként egy mosolyt villantottam felé.

- Hogy érzed magad, Ashlyn? – kérdezte Dr. Jackson.

- Fáradt vagyok, és úgy érzem, hogy a kisujjamat sem tudnám megmozdítani, de különben egészen jól – válaszoltam.

- Emlékszel mindenre a műtét előttről? – kérdezősködött tovább.

- Igen, minden teljesen tiszta – bólintottam egy aprót. Ezután Dr. Jackson elvégzett rajtam egy-két gyors vizsgálatot. Belevilágított a szemembe valami idegesítő kis lámpával, majd lábamat és kezeimet tapogatta, miközben folyamatosan kérdezgetett, legfőképpen az emlékeimről.

- Egyelőre nem veszek észre semmilyen rendellenességet, a reflexek jól működnek, ahogy a pupilla is, valamint agyi károsodást sem tapasztalok – mondta a Doki.

- Akkor megúsztam? – kérdeztem humorosan.

- Egyelőre úgy tűnik, de még alaposabb vizsgálatokat is el kell végeznünk, hogy biztosat tudjak mondani – válaszolta.

- És a műtét hogy sikerült? – kérdeztem feszülten.

- A daganatot sikeresen eltávolítottuk a szervezetedből – biztosított.

- Maga hihetetlen, Dr. Jackson – néztem rá hálás mosollyal.

- Én csak a munkámat végeztem – vonta meg a vállát a sablonszöveggel együtt.

- Na, persze! – forgattam a szemem hitetlenül. Azt hiszem, soha nem fogom tudni eléggé meghálálni a Dokinak, amit értem tett. Az egyetlen ember, aki hiányzott az Harry volt. Nyomát sem láttam sehol, de biztos voltam benne, hogy mindjárt felbukkan, hiszen a műtét előtt megígérte, hogy velem marad, én pedig bíztam benne.

- Én most magatokra is hagylak titeket, azt hiszen van mit bepótolni – mondta a Doki, majd apával kettesben hagyott minket a kórteremben, aki még mindig szinte hitetlenül, mégis boldogan meredt rám, ahogy mellettem ült, és fogta a kezemet.

- Ezt most értenem kellett volna? – kérdeztem. Apa arca egy pillanatig szintén értetlenséget tükrözött, majd homloka gondterhelt ráncokba szaladt össze. – Mi az apa? Titkoltok előlem valamit? Miért néz rám úgy mindenki, mintha napok óta nem találkoztunk volna? – kérdeztem zavartan.

- Bárcsak napok lettek volna – sóhajtott fel apa, én pedig még jobban összezavarodtam.

- Mi történt? Kérlek, mondj valamit, apa! – könyörögtem.

- A műtét alatt komplikáció lépett fel, és leállt a szíved – mondta apa lassan, és félve figyelte reakciómat. Szinte nem is hittem a fülemnek. Valóban meghaltam volna? – Alig pár percig tartott az egész, mert Dr. Jacksonnak sikerült az újraélesztés – folytatta, én pedig fejben plusz egy dolgot hozzáírtam a Dokinak szóló hálalistámhoz.

- Aztán? – kérdeztem összezsugorodott gyomorral.

- A szervezetednek túl sok volt a műtét, és kómába estél – mondta. Szavai mintha arcon csaptak volna, biztos voltam benne, hogy csak viccel.

- Ez nem lehet! A műtét tegnap volt. Csak az éjszakát aludtam át az altatók miatt! – győzködtem. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Egy rémálom, amiből legszívesebben elmenekültem volna, de megmozdulni alig bírtam olyan gyenge voltam, nemhogy még szaladgálni. Kezemet az oldalamhoz vezettem, ahol a műtét miatt keletkezett vágásnak kellett volna lennie, de a seb helyén már csak egy vékony heg maradt. Mennyi ideig nem voltam magamnál? Hetek? Hónapok? Vagy talán évek?

- Sajnálom, Ashlyn – nézett rám szomorúan. Az ágyam mellett álló szekrényhez nyúltam a telefonomért, de nem csodálkoztam, mikor a képernyő fekete maradt.

- Me-mennyi ideig aludtam? – kérdeztem könnyes szemmel.

- A műtét három hete volt – válaszolta apa halkan. Lehunytam a szemem, mire pár apró könnycsepp csusszant ki pilláim alól. Próbáltam összeszedni magam, hiszen a legfontosabb volt, hogy éltem. Nem hittem a műtét sikerességében, de még mindig dobogott a szívem, ez nem vitás, hiszen éreztem, hogy dörömböl a mellkasomban. Nem akartam sírni, nem akartam hálátlannak tűnni, hisz így is többet kaptam, mint vártam volna, de ha eszembe jutottak az elpazarolt, kómában töltött napok, akkor önkéntelenül is könnyek potyogtak a szememből. Aztán hirtelen egy név ugrott a fejembe. Harry. Hol lehet most Ő? Bele sem mertem gondolni, hogy mit élhetett át, mennyi fájdalmon mehetett keresztül ezek a hetek alatt. Mintha emlékeztem volna egy-két szófoszlányra édes ajkaitól, mikor nem voltam magamnál, de azok inkább csak álomnak tűntek, mint valóságnak. Most viszont nem láttam sehol Őt. Semmi sem bizonyította, hogy mostanában itt járt volna. Talán elfelejtette az ígéretét? Talán feladta a várakozást, hogy felébredjek? Talán nincs többé reménye? Tudom, én kértem a levelemben, hogyha nem sikerül az operáció, és már nem leszek önmagam, akkor felejtsen el, és lépjen tovább rajtam, de mégis összeszorult a szívem, hogy ilyen gyorsan feladta a reményt, feladta a szerelmünket. Tudom, én kértem tőle mindezt, mégis nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feladja, mert én nem tettem volna.

- Mi történt ez idő alatt? Miről maradtam le? – kérdeztem, és egy gyenge mosolyt erőltettem arcomra.

- Adam túlesett a bárányhimlőn – mosolyodott el.

- Igen? – csodálkoztam el. – És hogy bírta?

- Nagyfiú már, úgy is kezelte a betegséget, mint egy nagyfiú. Olyan bátor volt, mint a nővére – nézett rám lágyan, én pedig végre őszintén elmosolyodtam. – Büszke vagyok rád, Ashlyn. Édesanyád is az lenne, és az is, tudom – szorította meg a kezemet finoman.

- Talán egyik nap behozhatnád Adamet – mondtam.

- Jó ötlet, ő is nagyon hiányol már téged. Majd beszélek is Dr. Jacksonnal – ígérte.

- És a többiek? Sarah? Dorota? – kíváncsiskodtam tovább.

- Dorota és Laurent már nagyban tervezik az esküvőt, de addig nem akarták megtartani, míg fel nem épülsz.

- Akkor majd nagyon igyekszem. És Sarah? – kérdeztem.

- Nemrég értek haza Niall-lel – mondta.

- És hogy ment a műtét?

- Jól, még lábadozik, de a turné kezdetéig biztosan teljesen jól lesz már a térde. Sarah, amint megtudta, hogy kómába estél, azonnal haza akart jönni – folytatta.

- De nem hagyta egyedül Niall-t, ugye?

- Nem sokon múlt, nagyon nehéz volt lebeszélni róla, de végül ott maradt vele Amerikában. Tudom, te is ezt akartad volna – magyarázta.

- Igaz – bólintottam egy aprót. – Azért örülök, hogy már itthon is vannak – vallottam be. Muszáj volt beszélnem legjobb barátnőmmel.

- És másra nem is vagy kíváncsi? – biccentette oldalra a fejét.

- Ó, apa, milyen buta vagyok! Veled mi van? – érdeklődtem.

- Nem, Ashlyn, nem magara gondoltam – rázta meg a fejét nevetve.

- Ó – csodálkoztam el. – Harry… - nyögtem.

- Pontosan – bólintott. – Nem is érdekel, hogy vele mi van? – csodálkozott el.

- De, nagyon is, viszont félek attól, amit hallani fogok – vallottam be.

- Ezt hogy érted? – ráncolta össze apa a szemöldökét.

- Nincs itt, és jelet sem látok arra, hogy meglátogatott volna mostanában – mondtam halkan, lesütve a szemem.

- A virág nem elég bizonyíték? – kérdezte, miközben mosolyogva az éjjeliszekrényemen álló nagy váza szegfű felé biccentett.

- Ezek gyönyörűek – tátottam el a szám a sok-sok fehér és egy-két rózsaszín virággal tarkított csokron.

- Minden egyes nap újat hozott – tájékoztatott.

- De akkor most hol van? – kérdeztem értetlenül.

- Franciaországban koncertezik a bandával. Megbízott egy nővért, hogy amíg ő távol van, miden nap hozzon neked egy nagy csokor szegfűt – válaszolta. – Miért mit gondoltál?

- Hogy feladta – vallottam be lesütött szemekkel.

- Pedig nem ez történt – rázta meg a fejét apa. – Alig tudott itt hagyni téged, de muszáj volt elmennie Párizsba, mert ez a koncert már régen le lett egyeztetve. Szinte fel kellett lökdösni arra a repülőgépre, hogy ne ragadjon itt, az ágyad mellett – mesélte.

- Akkor nem is adta fel… - suttogtam, miközben a megkönnyebbülés és az öröm könnyei lepték el a szemem.

- Egy pillanatra sem – mondta apa lágyan. – Talán mi már fel is adtuk volna a remény, ha ő nem lett volna itt. Három hete szinte el sem mozdult az ágyad mellől. Betegesen hitt abban, hogy fel fogsz ébredni, úgy tűnik, nem hiába – mosolyodott el.

- Megkaphatom a telefonodat? Fel kell hívnom őt – jelentettem ki.

- Persze – bólintott, és zsebéből kivéve a mobilját a kezembe nyomta azt.

- Köszönöm – mondtam halkan, majd remegő ujjakkal pötyögtem be a már jól ismert számsort. A vonal hosszan kicsöngött, és már nem is hittem, hogy Harry válaszolni fog a hívásomra, mikor meghallottam édes, mély hangját, mire szívem szaporábban kezdett verni, és a szavam is elakadt. Talán végigaludtam az elmúlt három hetet, mégis éreztem a hiányát, mintha már ezer éve nem találkoztunk volna.

- Tudom, Paul, hogy tizenegykor van az interjú, de magamtól is fel tudok kelni – szólt a telefonba reggeli rekedtes hangon. Képtelen voltam megszólalni, mert könnyek mardosták a szemem a boldogságtól, és gombóc gyűlt a torkomba. – Paul, itt vagy? – türelmetlenkedett Harry.

- Sajnálom… Nem akartalak felébreszteni – suttogtam végre.

- Ash… - nyögte, és habár nem láttam őt, el tudtam képzelni, ahogy megkövül hangom hallatán. – Álmodom? – kérdezte halkan.

- Nem tudom. Én sem vagyok benne biztos, hogy ez a valóság – vallottam be. – Azt hittem, hogy soha többé nem nyitom már ki a szemem a műtét után.

- Ash, tényleg te vagy az? – kérdezte Harry még mindig hitetlenséggel a hangjában. – El sem hiszem… - suttogta elhalón. – Mikor ébredtél fel? – kérdezte, és végre hallottam, hogy kezdi elhinni, hogy mindez a valóság.

- Alig pár perce – válaszoltam mosolyogva.

- Hogy érzed magad? – kérdezősködött tovább.

- Fáradt vagyok, de különben minden rendben – biztosítottam.

- Nincsenek fájdalmaid? – faggatott. A háttérben pakolászást és cipzár hangját hallottam.

- Nem, nem tudom, hogy a gyógyszerek miatt van-e, de egyáltalán semmi – nyugtattam meg. – Csak te hiányzol olyan nagyon – vallottam be.

- Nekem mondod? – nevetett felszabadultan. – Három hétig erre a napra vártam, hogy végre magadhoz térj, most pedig több száz mérföldre vagyok tőled. Tudtam, hogy nem szabadna elmennem, de Paul annyira erősködött.

- Semmi baj, Harry – mosolyodtam el. – Neked kötelességeid vannak, megértem.

- De te vagy az első, a legfontosabb. Pár óra múlva már együtt leszünk, ígérem. Már el is indultam – jelentette be.

- De hát pár perce még aludtál! – nevettem fel hitetlenül. – Harry, neked ma még van egy interjúd – emlékeztettem.

- Most komolyan az kéred, hogy maradjak? – kérdezte hitetlenül. – Hogy tudnék ezek után ilyen távol lenni tőled? Különben is, azt az interjút a fiúk is el tudják intézni. Akár ellenzed, akár nem, nem érdekel, mert mindjárt beszállok egy taxiba, és a legközelebbi repülővel megyek vissza Londonba – jelentette ki határozottan.

- Bárcsak már most itt lennél – mondtam minden ellenkezés nélkül.

- Estére már melletted leszek – ígérte.

- Héj, Hazz! Hová mész? – hallottam meg Zayn hangját a háttérből.

- Felébredt! Ash, felébredt! – kiabálta Harry boldogan, de a telefont még mindig a szájánál tarthatta, mert fülem is belefájdult hangos szavaiba, és fájdalmasan felnyögtem. – Sajnálom – kért bocsánatot.

- Semmi baj, csak máskor készíts fel, mielőtt meg akarsz süketíteni – viccelődtem. Harry pár percig még beszélt a fiúkkal, majd leadta a szoba kulcsát, de aztán újra hozzám szólt a telefonon keresztül.

- Beszéltél már Dr. Jacksonnal? – kérdezte. A háttérben ajtócsapódást, majd egy kocsi motorjának a zümmögését hallottam.

- Igen, csinált rajtam pár vizsgálatot, de a nagyobb kivizsgálások még hátra vannak – mondtam. – Vezetsz? – kérdeztem. – Ha igen, akkor rakjuk le, mert azt szeretném, hogy épségben érj ide hozzám.

- Taxival vagyok – válaszolta, de a telefonba egy kis fékcsikorgás, majd dudaszó szűrődött be Harry halk káromkodása mellett.

- Hazudós – vádoltam meg, miközben halkan kuncogtam. – Legalább elütöttél valakit?

- Nem, csak ez a szerencsétlen elém hajtott! – mérgelődött. – De rendben – adta meg magát. – Mit fogsz addig csinálni, míg haza nem érek?

- Azt hiszem, alszok egyet. Mindjárt leragadnak a szemeim – vallottam be, és nyomatékosításképp egy nagyot ásítottam is. – Na, jó, ez nevetséges! – kuncogtam fel. – Három hetet végigaludtam, mégis úgy érzem, mintha ezer éve nem pihentem volna.

- Akkor aludj csak, mire felébredsz, már melletted leszek. A lényeg, hogy most kicsit kevesebb ideig tartson, mint múltkor – viccelődött.

- Nem fogok megint kómába esni, ígérem – mosolyodtam el. – Szeretlek – suttogtam.

- Én is téged. Jó éjt, Gyönyörű! – mondta, majd a vonal kisípolt, mégis hatalmas vigyor ült ki az arcomra, ahogy apunak átnyújtottam a telefonját.

- Minden rendben? – kérdezte mosolyogva.

- Igen, a legnagyobb rendben – bólintottam egy nagyot. – Harry már úton van hazafelé.

- És az interjú? – botránkozott meg, de gondterhelt kifejezése rögtön megenyhült, mikor összeráncolt szemöldökkel bámultam rá. – Itt nagyobb szükség van rá. Értem én! Egy interjút igazán kihagyhat – változtatta meg a véleményét hirtelen. Ebben a pillanatban lépett be a kórterembe egy ismerős nővér, és mosolyogva közölte, hogy elvisz pár fontosabb vizsgálatra, így az alvós tervem kissé elhalasztottam. Viszont másfél óra múlva, amint visszaértem a kórterembe, szinte azonnal álomba is merültem.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, a kórterem már sötétbe burkolózott, csak az ágyam melletti szekrényen álló kis lámpa világított egy picit. Torkom száraz volt, így próbáltam magam ülésbe tornázni, de ekkor éreztem meg egy súlyt a csípőm felett. Lepillantottam magamon, és elmosolyodtam, mikor megláttam az én Göndörkémet. Keresztbe font karjaira hajtott fejjel, kissé rám nehezedve édesen szuszogott. A bőröndje az ajtó mellett állt, amiből rögtön rájöttem, hogy a repülőtérről első útja hozzám vezetett, a tudat pedig megmelengette a szívemet. Talán nem kellett volna felébresztenem őt, hiszen ő sem tette, mikor én aludtam érzekése alatt, de három hét után látni akartam szeme csillogását, ahogy rám néz. Érezni akartam ölelő karjait testem körül, és édes csókját ajkaimon. Ezért óvatosan túrtam barna hajába, ujjaimmal göndör fürtjeivel játszadozva. Nem is kellett sok, és pár pillanat múlva kinyílottak szemei. Pár másodpercig eltartott, mire felfogta, hogy hol van, majd rám pillantva lágy mosolyra húzódtak ajkai.

- Sajnálom, nem kellett volna felébresztenelek, de annyira hi… - szóltam, de szavaimat belém fojtotta az egyetlen dologgal, amire a legjobban vágytam: édes csókjával. Ajkai hevesen mozogtak az enyéimen. Kényeztetésében minden az elmúlt hetekben felgyűlt érzelem benne volt. Fájdalom, reménytelenség, de a hit és az őszinte szerelem is. Mikor végül elváltunk, akkor sem engedett el. Egy apró puszit helyezett el számon, majd homlokomon, és elhajolt tőlem, de ujjainkat összekulcsolta, és tekintetét képtelen volt elszakítani az enyémtől. - …de annyira hiányoztál – fejeztem be félbeszakított mondatomat, mire édes mosolyra húzódtak ajkai.

- Siettem, ahogy csak tudtam – szólt, és egy újabb puszit nyomott orrom hegyére.

- Felébreszthettél volna – mondtam mosolyogva, de ő csak édesen megrázta a fejét.

- Mikor leszálltam a gépről, vagy ezerszer csörgettem a mobilodat, de a vonal folyamatosan kisípolt. Akkor kezdtem azt hinni, hogy csak alva jártam.

- Csak lemerült a telefonom – szóltam közbe.

- Igen, idő közben rájöttem – biccentettem az éjjeliszekrényen heverő fekete képernyőjű telefonra. – De az elmúlt hetekben annyiszor álmodtam, hogy végre kinyitottad a szemeidet, hogy azt hittem, teljesen beleőrültem a várakozásba, és csak képzeltem az egészet. A reptérről rögtön a klinikára jöttem. Itt feküdtél az ágyon, pont úgy, ahogy itt hagytalak. Azt hiszem, akkor összetört bennem valami, de aztán megmozdultál. Az oldaladra fordultál, és beszéltél álmodban – mesélte.

- És mit mondtam? – kérdeztem kíváncsian.

- Azt, hogy hiányzom, és hogy szeretsz – mosolyodott el. 

- Ezt már úgy is tudtad – vontam meg a vállam kissé elpirulva.

- Azért jó volt újra hallani – nézett rám ellágyult szemekkel.

- Szeretlek. Nagyon-nagyon – mondtam, és egy lány csókot leheltem ajkaira.

- Mit csináltál napközben? – érdeklődött, miután ő is egy "szeretlek"-et suttogott a fülembe.

- Elvégeztek rajtam pár vizsgálatot, de az eredmények még nincsenek meg – tájékoztattam.

- Nem lesz semmi baj – nyugtatott meg, és nagyujjával apró köröket rajzolt kézfejemre. – Meg fogsz gyógyulni.

- Nem tudhatod biztosan – mondtam halkan.

- De. Ezt biztosan tudom. Nekünk együtt kell lennünk, érzem.

- Talán igazad lehet – gondolkoztam el. – Ha a Sors nem akarná, hogy együtt legyünk, akkor már régen szétválasztott volna minket. – Meg akartam gyógyulni, jobban, mint betegségem során valaha. Eddig egy részem belenyugodott már a halálba, de most, hogy ennyi mindenen túlmentem, már kétségbeesetten ragaszkodtam az élethez.

- Mostantól örökké együtt leszünk – döntötte homlokát az enyémnek.

- Köszönöm a virágokat – suttogtam. – Gyönyörűek.

- Semmiség – nyomott egy rövid puszit a számra.

- Jó estét! – nyitott be ebben a pillanatban a szobába Dr. Jackson. Harryvel kicsit szétrebbentünk, de kezemet még most sem engedte el. – Hogy érzed magad, Ashlyn?

- Fáradt vagyok, de nincs semmilyen fájdalmam – válaszoltam. – Mit csinál itt, Doki, ilyen későn? – kérdeztem furcsállva a dolgot, hiszen lassan éjfél körül lehetett már az idő. Egy kis szenvedés árán, de sikerült feltornáznom magam ülésbe, és hátamat az ágy támlájának döntöttem. Harry tekintete végigkísérte mozdulatsoromat, és tudtam, hogy felkészült, bármelyik pillanatban segítene, ha egyedül nem boldogulnék. Egy puszit helyezett el a homlokomon, és hátam mögé helyezte a párnámat, hogy kényelmesebben tudjak ülni. Egy hálás mosolyt villantottam felé, ő pedig újra helyet foglalt mellettem, és ujjainkat egymásba kulcsolta.

- Épp most fejeztem be egy sürgős műtétet, de úgy is éjszakás vagyok, szóval gondoltam, benézek, hogy  megkérdezzem, hogy vagy – magyarázta a Doki. – Valamint az eredményeid is megérkeztek a délután folyamán?

- És mit mondanak? – kérdezte Harry kissé idegesen.

- A lehető legjobbakat. A kómának semmilyen következményét nem mutatták ki a vizsgálatok, amit azt jelenti, hogy sem az agyad, sem más szerved nem sérült a műtét vagy a kóma alatt – nyugtatott meg, Harry arcán pedig megkönnyebbülés suhant át.

- De akkor miért vagyok ennyire gyenge? Szerintem lábra állni is képtelen lennék – panaszkodtam.

- Ne várj el túl sokat magadtól. A gyengeség természetes, hiszen csak pár órája ébredtél fel a kómából, és nemrég leállt a szíved. A műtét nagyon legyengítette a szervezeted, de idővel erőre fogsz kapni, ne aggódj – magyarázta.

- Ezt jó hallani – sóhajtottam fel. – De lenne még egy kérdésem.

- Hallgatlak – biccentett a Doki egyet.

- Dr. Jackson, én éhen halok – vallottam be, Harry pedig halkan kuncogott mellettem.

- Semmi akadálya annak, hogy egyél, de először csak óvatosan, csak pár falatot, hogy megnézzük, hogy a szervezeted, hogy reagál a táplálékra. Ha az étel bent marad a gyomrodban, akkor utána csak nyugodtan – mondta. Harry ekkor felállt mellőlem, és hosszú léptekkel elhagyta a kórtermet, de csak miután biztosított, hogy nem megy messzire, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra.

- És mik a következő lépések? – kérdezősködtem.

- Továbbra is kapni fogod a kemoterápiát, ahogy a kóma alatt is, a többit pedig majd meglátjuk – mondta.

- És mikor mehetek haza?

- Még pár hétig biztosan bent kell maradnod – válaszolt. – A kórház kertjébe esetleg kimozdulhatsz, ha már kicsit megerősödtél, de addig szigorú ágynyugalmat rendelek el.

- Szuper – sóhajtottam fel fájdalmasan. – Köszönöm, Doki – mosolyogtam rá halványan

- Esetleg szeretnél tudni még valamit? – kérdezte, mire csak megráztam a fejem, mert kifogytam a kérdésekből. – A kórházban leszek egész éjjel, ha szükséged lenne valamire, szólj a nővéreknek, ők pedig majd értesítenek engem. De próbálj meg pihenni – kérte.

- Azzal nem lesz gond – mondtam mosollyal az arcomon, hiszen máris el tudtam volna aludni. – Jó éjt, Doki! – köszöntem el, Dr. Jackson pedig egy biccentés kíséretében elhagyta a kórtermet, de az ajtóban majdnem összeütközött a visszafelé tartó Harryvel.

- Ugye nem gondoltad, hogy ezt mind meg tudom enni? – nevettem fel, mikor megláttam, hogy kezei között egy nagy tálcát egyensúlyoz mindenféle étellel megpakolva.

- Nem tudtam, hogy mit szeretnél – vonta meg a vállát, és elhelyezte a tálcát az ölemben, majd leült mellém. Csúnyán nézett rám, mikor éhesen fogtam meg egy szelet pizzát. – Dr. Jackson azt mondta, hogy első alkalommal csak óvatosan.

- Rendben – forgattam meg a szemem, majd egy körtét vettem a kezembe, és éhesen a gyümölcsbe haraptam. Harry elvette tőlem a tálcát, és lehelyezte a szekrényem, miután elfogyasztottam a körtét, ekkor pedig rajtam volt a sor, hogy csúnyán nézzek rá.

- Csak fél óra – biztosított. – Utána az egész tálcát kiürítheted – ígérte.

- Addig mesélj, milyen volt Párizsban? – érdeklődtem.

- Unalmas – vonta meg a vállát érzelemmentesen.

- Valóban ilyen rossz lett volna? – nevettem fel hitetlenül. Az egyik kedvenc városom Párizs volt, így én repestem volna az örömtől, ha csak egy délutánt is tölthetek ott.

- A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, mi van veled. Éreztem, hogy nem kellene elmennem, habár csak három napig voltunk távol. Soha többé nem hallgatok ezután Paulra – rázta meg a fejét bosszúsan.

- De most már együtt vagyunk – simítottam végig az arcán, mire ő fejét kissé oldalra fordítva belecsókolt a tenyerembe. – Nektek hosszú szünetetek következik, és én sem tervezek még egyszer három hetes alvást – ígértem. - Mikor kinyitottam a szemem, és nem találtalak itt, azt hittem, hogy feladtad – vallottam be lesütött szemmel egy kis csend után. Arcára mégsem csalódottság vagy harag ült ki, hanem ellágyult tekintete, és egy csókot helyezett szám sarkába.

- Megígértem, hogy végig veled leszek, igaz? – kérdezte, mire egy aprót bólintottam. - Egy pillanatra sem adtam fel a reményt, hogy felébredsz, hiszen megígérted, hogy visszajössz hozzám – mondta.

- De amit mondtál, mikor betoltak a műtőbe… - kezdtem értetlenül.

- Az csak egy gyenge pillanatomban volt – mondta szemembe nézve.

- Akkor egy pillanatra sem fordult meg a fejedben?

- Az öngyilkosság? De – bólintott egy aprót. – Mikor a nővér mondta, hogy leállt a szíved, úgy éreztem, hogy magaddal vitted a lelkemet, és már soha többé nem lehetek boldog – vallotta be.

- De nem tetted meg – mutattam rá.

- Nem, mert belegondoltam, hogy mekkorát csalódnál bennem – mondta lágyan. Szemében bűntudat és szégyen csillogott. 

- A hangod – kezdtem halkan, mert valamivel muszáj volt felvidítanom. – Hallottam a hangod, és azért jöttem vissza. Tudom, butaságnak hangzik, de a kóma alatt is éreztem, hogy mellettem vagy. Te adtál erőt, hogy harcoljak – suttogtam kezét szorítva. Egy pillanat múlva ajkai édesen az enyémet kényeztették, miközben szorosan húzott magához derekamnál fogva. Belemosolyogtam csókunkba, és ujjaimmal göndör fürtjeivel játszadoztam. Mikor szétváltunk, akkor sem engedett el, és mellkasára húzva szorosan ölelt magához. – Pontosan mennyit is aludtam? – ráncoltam össze a szemöldökömet hirtelen, és magamban számolni kezdtem.

- Tegnap volt három hete a műtét – válaszolta.

- Hányadika van ma? – húzódtam el tőle kikerekedett szemekkel. Harry előhúzta a telefonját.

- Január 31-e – olvasta le a képernyőről, és kérdőn meredt rám. Kikaptam a kezéből a telefont, és hitetlenül meredtem a dátumra.

- Két perc múlva éjfél – mondtam izgatottan. – Nemsokára szülinapod van – állapítottam meg szélesen elmosolyodva.

- Aha – bólintott egy aprót, közömbösséget színlelve. Most rajtam volt a sor, és ajkaim hevesen az övéire nyomtam. Akartam, hogy érezze, mennyire szeretem. Ezzel a csókkal pecsételtem meg ígéretem, miszerint már soha nem hagyom magára, és meg fogok gyógyulni, hogy ezentúl örökké együtt leszünk.

- Boldog szülinapot! – suttogtam ajkaira, mikor szétváltunk, és az óra éjfélre váltott.

Mikor egy kerekes vaságyon toltak végig a folyosón már teljesen felkészítve a műtétre, eddigi halálos nyugalmam szinte pillanatok alatt szertefoszlott. Szívem erős, szapora dobogását éreztem a mellkasomban, és zihálva vettem még a levegőt is. Féltem. Remegtem a félelemtől, hiszen nemsokára megkapom az altatót, ami után talán már soha nem ébredek fel. Én viszont élni akartam. Tizennyolc éves vagyok, ott a családom, a barátaim és nem utolsó sorban Harry. Mindenem megvan a boldogsághoz, a tökéletes élethez. Talán ez az ok, amiért elvállaltam a műtétet, hiszen, ha meg sem próbáltam volna, azzal egyszerűen a halálos ítéletem írtam volna alá. Harry és a szerelemünk tanították meg, hogy harcoljak, bátran nézzek szembe a problémákkal, ezért is nem futamodhattam meg.

- Ash! Várjanak, kérem! Ash! – hallottam meg Harry hangját. Kétségbeesetten kutattam tekintetemmel a jól ismert göndör fürtök után. Hirtelen éreztem, ahogy meleg ujjak fonódnak hideg, nyirkos kezem köré.

- Harry… - nyögtem elhalóan, ahogy ajkaink találkoztak egymással.

- Köszönöm, hogy harcolsz magadért. Értünk – nézett mélyen a szemembe, ahogy egy kósza hajfürtöt söpört ki arcomból. – Tudnod kell, hogy büszke vagyok rád, és örökké szeretni foglak bármi is történik majd ott bent, a műtőben – mondta gyorsan, mert egyre közelebb értünk az említett helyiség felé. Szemeiben mérhetetlen félelem csillogott, és tudtam, hogy az elkövetkezendő pár óra az ő számára lesz a legnehezebb.

- Ki fogok jönni onnan élve, ígérem! – mondtam, de hangon megremegett. Komolyan gondoltam szavaimat, habár tudtam, hogy rajtam semmi sem fog múlni. 

- Tudom – súgta lágyan, és közelebb hajolt hozzám.

- Szeretlek – mondtam kétségbeesetten, és erősen szorítottam kezemmel ujjait.

- Én is szeretlek, és mindig szeretni foglak – suttogta, majd száját újra az enyémre nyomta. Hevesen csókolt, éhesen falta ajkaim, nem is gondolva arra, hogy hányan vannak körülöttünk. Úgy csókolt, mintha az utolsó lett volna. Mikor szétváltunk egy furcsa maszkot helyeztek az arcom elé, majd szinte pillanatok alatt megéreztem az altató bódító hatását. Beszélni akartam, hiszen annyi mondandóm lett volna még Harrynek, de nyelvem már csak lassan forgott, és szemeimet is csak nehezen bírtam nyitva tartani. - Bármi történik, pár óra múlva találkozunk – súgta még Harry, majd egy lágy csókot nyomott a homlokomra. Angyal arca végleg elmosódott előttem, és lecsukódtak szemeim, még mielőtt fel tudtam volna fogni utolsó szavainak súlyát.

Lassan már fél órája ültem a műtővel szemben lévő műanyagszékek egyikén magam elé meredve. Mióta betolták Őt a műtőbe, azóta nem hallott róla semmit, és ez a várakozás egyre csak nyomasztóbb lett. Mióta apró keze szorítása elgyengült ujjaim körül, úgy éreztem, mintha üres lennék belülről. Szükségem lett volna egy kávéra, de képtelen voltam megmozdulni. Legszívesebben a fejem vertem volna a falba utolsó mondanom miatt. "Bármi történik, pár óra múlva találkozunk." Hogy lehettem ekkora hülye? Hogy ejthettem ki azokat a szavakat a számon? Nem akartam felizgatni őt, nem mintha nem gondoltam volna komolyan szavaimat, vagyis nem tudom… Fogalmam sincs, mit tennék, ha a műtét nem sikerülne. Ha ő már nem lenne… Én nem bírnám nélküle sokáig, azt hiszem, nem telne el sok idő, és követném őt, az lenne a legegyszerűbb megoldás. De azzal csalódást okoznék Neki. Szégyent hoznék rá azok után, hogy Ő mennyit harcolt értünk, az én kedvemért. Nekem is erősnek kellene maradnom, követni az Ő példáját, de talán soha nem tudnék túllépni rajta. Mióta Ash-t megismertem, sokszor elgondolkoztam a jövőmön, a jövőnkön, hiszen egyik tervben sem volt benne, hogy nélküle kell tovább élnem. Az már nem élet lenne, csak egy szörnyű szenvedés. De nem fog itt hagyni. Hiszen megígérte. Sikerülni fog a műtét. Sikerülnie kell.

Hosszasan bámultam az enyém melletti széken fekvő kis könyvecskét. Mikor először kinyitottam, és beleolvastam, rögtön rájöttem, hogy a naplóját adta a kezembe alig egy órája. Ő engedte meg, hogy elolvassam, sőt kérte, de valamiért mégis idegenkedtem újra kézbe venni a bőrkötéses könyvet. Viszont a várakozás is egyre idegőrlőbbnek bizonyult, úgy éreztem, hogy a műtét végére teljesen megőrülök. Erőt véve magamon, kezembe vettem Ash naplóját, és felnyitva beleolvastam az első oldalba. Az első bejegyzés 2009 nyarán készült. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy újra találkozhattam Ash tizenöt éves énjével. A kezdő oldalak egy tinédzser kislány mindennapi gondjaival foglalkoztak. Leírta, hogy amire a legjobban vágyik az a szerelem, hogy imádja a családját és a zenét. Aztán pár oldalt átlapozva megálltam egy számomra túlságosan is ismerős dátumnál: 2009. augusztus 3. A torquayi zenetábor kezdete, a nap, mikor először találkoztunk. Izgatottan álltam neki az olvasásnak, mint egy kisfiú, aki már a régóta várt képregény legújabb részét veszi a kezébe.

Halkan felkuncogtam az emléken, és már tisztán rémlett, ahogy a táborban lehetetlen küldetést vállalva próbáltam meg Ash-t úszni tanítani. Én kitartóan próbálkoztam, de a tábor végére teljesen feladtam az egészet, inkább engedtem, hogy a hátamba csimpaszkodjon minden fürdés alkalmával. Jó érzés volt feleleveníteni a már régen elhalványult emlékeket, mégis meglepődve olvastam még akkori érzelmeit irántam. A kezdetektől vonzódtunk egymáshoz, de sosem gondoltam volna, hogy Ő már akkor is érzett valamit irántam, ami túlmutat a barátságon. Azt írta, hogy szeretett, de hogy tudná egy alig tizenöt éves lány az első kapcsolata előtt, hogy mi is a szerelem. Amit akkor érzett az inkább volt rajongás, mint valódi, mély érzelmek. Mégis olyan jó volt újra átélni az együtt töltött, elmúlt pillanatok szép emlékeit, a tábort, majd az alkalmakat, mikor újra találkozhattunk Holmes Chapelben. Aztán hirtelen nem írt többet. Több mint egy éves kihagyás volt a következő két bejegyzés között. EóAz előzőben egy kiegyensúlyozott, boldog lányról olvastam, aki szerelmes, barátok veszik körül, és alig várja, hogy végre megszülessen a kisöccse, míg a másikban ennek a szöges ellentéte. Elkeseredett, úgy érzi, hogy mindenkit elveszített maga körül.

Visszafojtott lélegzettem olvastam utolsó sorait. Nagyon is jól emlékeztek azok a napokra. Paul teljesen elveszett volt azokban a hetekben, és Ash is volt, hogy naponta egy tucatszor hívott, én pedig egyszer sem vettem fel neki. Mégsem abból azokból, amit ő gondolt. Szerettem volna vele találkozni, de megijedtem a saját érzéseimtől. Eleinte csak barátként tekintettem rá, de ahogy múlt az idő, több mint egy év is eltelt, mindketten sokat változtunk, és a kislány helyett a nőt kezdtem el látni benne. Volt, hogy sokáig elidőztem azzal, hogy csak bámultam őt. Meg akartam ölelni, de nem úgy, mint előtte, nem úgy, mint egy barátot. Ahogy szájára vándorolt tekintetem, azok a piros ajkak, mintha csak az enyémeket hívogatták volna. Többet akartam tőle, és úgy láttam, hogy talán lehetne esélyem nála. Közel voltam ahhoz, hogy randira hívjam, még annak ellenére is, hogy órákra laktunk egymástól. De aztán jelentkeztem az X-Faktorba. Az egész napomat lefoglalták a próbák és banda, és ez még akkor sem változott, mikor harmadikként kiestünk a versenyből. Lemezszerződést kaptunk, és elkezdtünk az első klip forgatását. Akkor jöttem rá, hogy nem tudnám megadni neki, amit egy barátnő érdemelne. A barátja pedig nem maradhattam, biztos voltam benne, hogy nem bírnám tovább visszafojtani érzéseimet, ha mellettem van. Ezért próbáltam vele minden kapcsolatot megszakítani, de úgy megnehezítette a helyzetemet kitartó hívásaival. Egy nap azonban a hívások teljesen megszűntek, és leveleket sem kaptam többé. Viszont akkor nem is sejtettem, hogy ilyen helyzetben van, hogy ekkora szörnyűségek történtek vele a külön töltött időben. De honnan is tudhattam volna? Még azzal sem voltam tisztában, hogy ő Paul lánya, így mikor megtudtuk, hogy Paul elvesztette a feleségét, eszembe sem jutott, hogy Ash milyen fájdalmakat élhet át. Mióta újra találkozunk, párszor elmesélte ezt az időszakot, bár mindig elég szűkszavúan beszélt róla, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire magányos és elveszett volt akkor. Ha tudtam volna, hogy ilyen nehézségeken megy keresztül, mellette lettem volna, bármit megtettem volna, hogy jobban érezze magát. Ha felvettem volna azt az átkozott telefont, minden másképp alakult volna. Annyi rossztól kíméltem volna meg mindkettőnket. 

Hosszú oldalakon keresztül olvastam tovább szörnyű vívódásait, és összeszorult a mellkasom, mikor engem megemlített. Fájt, hogy annak idején ennyire meggyűlölt, nehéz volt szembekerülni a tudattal, hogy mennyit ártottam neki. De ő mégis végig erős maradt. Igaz hónapok múltak el, de megtanulta kezelni érzelmeit, megerősödött. Adam nevelése sem okozott neki többé problémát, hiszen imádta kisöccsét. Megtanulta egyedül vezetni a háztartást, míg Paul nem volt otthon, és önerőből talpra állt. De mégis valamit sosem tudott elfelejteni: a gyűlöletét irántam.

Hosszú oldalakat hagytam ki ezután, nem bírtam olvasni, hogy mennyire utál, még a mostani kapcsolatunk ellenére sem. Már úgy voltam vele, hogy becsukom a könyvet, mikor megpillantottam egy nem is olyan régi dátumot. A bejegyzés tavaly nyáron készült, azon a napon, mikor befejeződött az angliai turnénk, ahol újra találkoztunk Ash-sel.

Megmosolyogtatott utolsó mondata, és csak tovább akartam olvasni. Annyiszor mondta már, hogy szeret, de még azok után sem tudtam megszokni, ahogy kiejti azt az egyetlen édes szót gyönyörű ajkain. De nem volt több bejegyzés, az utolsó pár oldal teljesen üres maradt. Sóhajtva csuktam be a naplót, de ekkor a lapok közül egy fehér boríték csúszott ki, aminek hátoldalán az én nevem állt Ash dőlt betűivel. Érdeklődve bontottam fel a borítékot, és kihajtottam a benne lévő lapot, majd olvasni kezdtem.

Nem akartam, hogy búcsúzzon, de mégsem tudtam abbahagyni az olvasást. Éreztem, hogy nedves lesz a szemem, de sűrűn pislogva nem engedtem utat könnyeimnek. Utáltam sírni, nem csak mások előtt, de még, ha egyedül is voltam. Olyankor gyengének éreztem magam. Kivéve Ash mellett. Kétszer ejtettem könnyeket előtte, mégis akkor nem tűnt hibának, olyan természetesnek hatott. Bátornak éreztem magam, amiért ki mertem mutatni érzéseimet, de itt a folyosón, mikor Ő nem volt velem, nem engedhettem meg magamnak a túlzott érzelmeket.

Ebben a pillanatban nyílott ki a műtő ajtaja, és egy nővér sietett ki rajta.

- Várjon! – szóltam utána felpattanva a székről.

- Sietnem kell, sajnálom – vágta rá rám sem pillantva, majd berontott a műtő melletti raktárba. Dühösen néztem utána, majd mikor pár pillanat múlva visszajött, útját álltam a műtő ajtajában. – Engedjen az utamra, kérem! – szólt kissé idegesen. Kezében egy piros folyadékkal teli zacskót tartott, amitől a gyomrom felkavarodott, így próbáltam kerülni tekintetemmel.

- Nem, amíg nem mondja el, hogy megy a műtét! – szóltam határozottan. – Minden rendben ott bent? Mikor lesz vége? – soroltam kérdéseimet.

- Nem adhatok ki információkat idegeneknek, úgyhogy kérem, ne akadályozza a munkámat! - nyúlt az ajtóért, de lábammal megakadályoztam, hogy kinyissa azt.

- Ashlyn barátja vagyok, jogom van tudni! – erősködtem tovább. – Addig úgysem engedem vissza, míg nem mondd valamit!

- Rendben – sóhajtott egyet frusztráltan. – A műtét közben komplikáció lépett fel.

- Komplikáció? – kerekedtek el a szemeim, és szívem szapora ütemet vett fel.

- A beteg szíve leállt – tájékoztatott. – Dr. Jackson éppen most próbálja újraéleszteni, mindent megtesz érte, de a beteg a műtőasztalon fog elvérezni, ha nem enged be oda! – szólt türelmetlenül. Mégsem tudtam megmozdulni, mert szavai hallatán, mintha kővé dermedtem volna, de a nővér gyorsan kikerülve engem bejutott a műtőbe. A szám kiszáradt, és képtelen voltam levegőt venni. A fejem szédült, a világ forgott körülöttem. Lábaim teljesen elgyengültek, erőtlenül támaszkodtam meg a falnál és reményvesztetten próbáltam eljutni a székekig, de térdeim feladták, és tehetetlenül lecsúsztam a földre a műtő ajtaja mellett. Már percek óta nem voltam képes lélegezni, és mikor első alkalommal a tüdőm levegőhöz jutott, hangos zokogás tört fel belőlem. Könnyek patakzottak az arcomon, egész testemben remegtem, sírásom visszahangzott az egész folyosón. De már nem érdekelt, hogy gyengének látnak, hagytam, hadd lássák az emberek azt, amilyen igazából vagyok, nélküle egy erőtlen kisfiú. Elvesztettem a nőt, akiért az életemet is adtam volna. Bármit megtettem volna, hogy inkább a helyébe kerüljek, mert a fájdalom majd szétfeszítette a mellkasom belülről, és úgy éreztem, hogy sosem fog elmúlni többé. Képtelen voltam bármire is, egy roncs lettem. Ennél a fájdalomnál még a halál is jobb lett volna. Szerettem volna meghalni ott helyben. Egy kórházban voltam, annyi lehetőség volt körülöttem. Egy tű, valami gyógyszer, vagy csak egy ugrás a legfelső emeltről, és mégsem tehettem semmit. Ő túl okos volt, és túl jól ismert. Feladatot adott, hogy muszáj legyen tovább élnem, még akkor is, ha nem lesz más az egész csak egy szörnyűséges kínszenvedés. Valahol belül mégis tudtam, hogy ez fog történni. Éreztem, hogy egyszer elveszítem őt, ahogy már a kis vízesésnél is mondtam. Belegondolva nem is való Ő ide. Egy igazi angyal, aki nem illik a mi bűnös világunkba. Mégis úgy éreztem, hogy ezt nem fogom józanésszel túlélni. A végén beleroppanok, és teljesen megőrülök.

A műtő ajtaja többször is kinyílott mellettem, nővérek, orvosok, ápolók jöttek ki rajta, néha egy-egy vaskerekes ágy is kigördült az ajtón, én mégsem tudtam odanézni. Arcom kezeim közé temetve már nem zokogtam, de könnyei megállíthatatlanul folytak.

- Harry? – hallottam meg egy ismerős hangot mellőlem. Kezeimet elvettem arcom elől, de képtelen volta felnézni, csak az előttem álló barna bőrcipőket bámultam. – Harry, légy erős – szólt, mire felkaptam a fejem.

- Erős? – nevettem fel hangosan. Kezdtem megőrülni. Éreztem, hogy ez a keserű nevetés már annak az első lépcsőfoka volt. – Elvesztettem Őt, Dr. Jackson, érti? Már nincs többé… Elvesztettem Őt… Örökre… - halkult el a hangom.

- Ashlyn él, Harry – szólt az orvos, én pedig nem hittem a fülemben. Csak be akart csapni, hülyét akart csinálni belőlem, éreztem.

- Ne szórakozzon velem! – horkantam fel. – A nővér mondta, hogy leállt a szíve.

- De visszahoztuk – erősködött. – Nem hiszed, nézd meg a saját szemeddel. Ugyanabban a szobában van, mint amiben eddig is volt – mondta. Nekem pedig nem kellett több, erőt vettem gyenge lábaimon, és felpattanva a földről a már jól ismert kórterem felé futottam. Nem akartam elhinni, amit az orvos mondott, míg a saját szememmel nem láttam. Berontottam az ajtón, és hosszú lépésekkel értem el az ágyig. Ott feküdt Ő lélegeztető gépre és mindenféle műszerre kapcsolva, tűk lógtak ki mindkét karjából. Arca hófehér volt és beesett, míg szemei alatt sötét karikák húzódtak, de Ő volt. Nem hagyott el. Nem ment el, amit az ütemesen csipogó szívmonitor is bizonyított.

Nem mertem közelebb menni, olyan törékenynek nézett ki, féltem, hogy kárt teszek benne. Minden vágyam volt, hogy kinyissa a szemeit, én pedig még ezerszer mondjam el neki, hogy mennyire is szeretem, és hogy ezek után soha nem engedem el magam mellől.

- A műtét sikeres volt – mondta Dr. Jackson, ahogy engem utolérve belépett a kórterembe. – A vége felé Ashlyn szíve leállt, mert a daganat nehezebben hozzáférhető helyen volt, mint az gondoltuk, így jóval tovább elhúzódott a műtét, és a szíve feladta, de még épp időben sikerült visszahoznunk.

- Köszönöm – néztem rá őszinte hálával. Megmentette Őt, amiért nem lehetek neki elég hálás.

- De ez még nem minden – komorult el az arca, és tudtam, hogy most jön a rossz hír. – Ashlyn kómába esett. A műtét túlságosan megviselte a szervezetét.

- De fel fog ébredni. Igaz? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Ezt nem tudom megmondani. Minél több ideig van kómában annál kevesebb az esélye, hogy újra felébred – nézett rám sajnálkozva. – Emellett az állapota még mindig válságos, és a szíve is bármelyik pillanatban feladhatja a szolgálatot.

- Értem – nyögtem, mert több szó nem jött ki ajkaim közül.

- Amint az állapota stabilizálódik, újra elkezdjük a kemoterápiát, mert maradhattak rákos sejtek a szervezetében, és még a tüdődaganata sem húzódott teljesen vissza – tájékoztatott a továbbiakról. – Sajnálom, Harry, tudom, hogy nem erre számítottál, de ez minden, amit tehettünk és tehetünk – szólt, és kezét biztatóan a vállamra helyezte. – Sokan mondják, és én hiszek is benne, hogy a kómában lévő betegek érzik, ha a szeretteik veszik körül őket, ha gondoskodnak róluk.

- Vele maradok – jelentettem ki határozottan.

- Más nem is tehetsz, a többiről pedig majd az idő dönt – mondta. Kezét leejtette a vállam, és csendesen ment ki a kórterem ajtaján.

- Mikorra kellene döntenem? – kérdeztem remegő hangon, miután Dr. Jackson elmagyarázta az egyetlen esélyemet az életben maradásra.

- Minél gyorsabban. Annyira előrehaladott az állapotod, hogy nincs időnk sokat gondolkodni, minden perc számít – válaszolta a Doki együttérző tekintettel. Csupán egy pillanatig gondolkoztam el, és letöröltem kósza könnyeimet az arcomról.

- Rendben – bólintottam egyet határozottan. – Beleegyezem – mondtam, hiszen jól belegondolva más lehetőségem nem nagyon volt. Így talán még egy kis esélyem van a gyógyulásra, viszont, ha most nemet mondtam volna, azzal mintha a halálos ítéletemet írtam volna alá. 

- Biztos vagy benne? Nem kell rögtön döntened. Nem akarsz még gondolkozni rajta egy kicsit? Beszélhetsz a családoddal, a barátaiddal, Harryvel… - sorolta. Nekem pedig összeszorult a szívem szeretteim említésén, hiszen fogalmam sem volt, hogy fogom nekik elmondani döntésemet.

- Nem kell – ráztam meg a fejem. – Döntöttem.

- Rendben, akkor nemsokára küldök egy nővért a beleegyező nyilatkozattal, amit csak alá kell írnod - mondta, én pedig egy bólintással vettem tudomásul szavait.

- Esetleg egy kicsit kikelhetnék az ágyból? Beszélnem kell Harryvel – mondtam, de hangom már cseppet sem volt olyan határozott.

- Igen, de ne erőltesd meg magad túlságosan – figyelmeztetett.

- Nem fogom – ígértem. Felé nyújtottam a karom, hogy kivegye belőle az infúziót, de a Doki csak megrázta a fejét.

- A fájdalmaid miatt szükséged van a gyógyszerekre.

- De akkor mit csináljak? Vigyem magammal az egészet? – húztam fel a szemöldökömet. Elképedve néztem a mellettem lévő infúziótartó állványra, mikor a Doki csak teljesen komoly arccal bólintott egyet. Nem tűnt a szerkezet olyan nehéznek, és még kis kerekei is voltak, amivel könnyen el lehetett mozdítani, mégis nevetségesnek éreztem magam, mikor a folyosóra léptem ki vele, a Dokival az oldalamon.

- Mielőtt bejöttem volna hozzád, még beszéltem vele – biccentett Dr. Jackson a kórtermem mellett egy széken békésen alvó Göndörkére.

- Mondott neki valamit? – kérdeztem.

- Nem akartam, míg veled nem beszéltem – válaszolta.

- Rendben. Azt hiszem, hozok neki egy kis kávét – határoztam el.

- A büfében a legjobb – jegyezte meg a Doki.

- Akkor onnan szerzek egy adaggal – bólintottam. Dr. Jackson elkísért a kantinba, ahol a büfés nénitől vettem egy nagy bögre gőzölgő kávét, majd visszaindultam a kórtermem felé. Habár a kórház hatalmas volt, azért mégsem akkora, hogy elfáradjak, míg egy kávét szerzek, de mégis, mire visszaértem a kórtermem elé, teljesen kimerültem. Többször észrevettem már, hogy sokkal gyengébb vagyok mostanában, hiszen míg régen kisöcsémet könnyedén ide-oda dobálgattam, most már azzal sem próbálkozom, hogy egyszerűen az ölembe emeljem.

Csendesen leültem a békésen szundikáló Harry mellé. Halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy végignéztem kócos fürtjei, hosszú, sötét pilláin, összezárt, telt ajkain, mikre minden vágyam volt, hogy újra enyéimet helyezhessem. Tudom, talán furcsa, hogy annyi időn át olyan erősen próbáltam elkerülni Harryt, és most mégis én kerestem meg őt, de szükségem volt rá, jobban, mint valaha. A Dokival való beszélgetés után már abban sem voltam biztos, hogy holnap reggel kinyitom-e még a szemem, és önző módon azt akartam, hogy talán utolsó óráimban mellettem legyen. Csak azzal tudtam nyugtatni magam, hogy hiába próbálnék eltűnni az életéből, ha ő újra és újra felbukkan az enyémben, és hiába akarnék segíteni rajta, mert minden erőlködés haszontalan, ha ő nem engedi.

- Harry… - szólongattam, és kezemet finoman a vállára helyeztem. Nem aludhatott olyan mélyen, hiszen smaragdzöld szemei azonnal kipattantak, és kiegyenesedett a székben ezzel eltávolodva a faltól.

- Ash… - nézett rám csillogó, kissé fáradt szemekkel.

- Hoztam neked kávét – nyújtottam át neki a gőzölgő poharat. – A Doki azt mondta, hogy a kantinban adják a legfinomabbat.

- Uhm… köszönöm – nyögte ki, és belekortyolt a forró kávéba, miközben értetlenül pásztázta arcomat. – Tényleg finom, sokkal jobb, mint amit az automatában lehet kapni – állapította meg. – De ezért nem kellett volna elmenned a kórház másik felébe. – Szemében egy kis rosszallást véltem felfedezni, és tekintetéből, mikor végigpillantott a karomba kötött infúzión és a furcsa állványon, tudtam, hogy más helyzetben már biztosan leszidott volna, mondván, hogy ne terheljen túl magam.

- Nevetséges, ugye? – mosolyodtam el keserűen ezzel a mellettem álló hülye állványra célozva. – De a Doki azt mondta, hogy muszáj ezzel járkálnom, ha nem akarom, hogy fájdalmaim legyenek – magyaráztam. Harry arcáról egy pillanatig fájdalmat és sajnálatot olvastam le, majd újra értetlenséget. Szemében ott bujkált az a kimondatlan kérdés, hogy tulajdonképpen mit keresek én itt, miért beszélgetek most vele. – Bejössz hozzám egy picit? – kérdeztem. – Nemrég beszéltem Dr. Jacksonnal, és van egy-két dolog, amit neked is tudnom kellene.

- Persze – biccentett egy aprót, majd felállta a székből. Én is követtem példáját, és megragadva az infúziós állványt, csendesen indultunk el az ajtó felé. Harry nem ért hozzám, végig távolságtartó volt. Össze is lehetett zavarodva hirtelen viselkedésváltozásom miatt, én viszont igazából mindennél jobban vágytam érintésére. Igaz, kerülte, hogy hozzám érjen, mégis tudtam, hogy felkészülten lépkedett mellett, hogyha bármi történne, hirtelen rosszul lennék, vagy csupán megbotlanék, rögtön a segítségemre tudjon sietni. Benyitottam a nekem kijelölt kórterembe, de ekkor Harrynek Greget reggel felváltó biztonsági őr állta el az útját.

- Sajnálom, Mr. Styles, de nem léphet be az ajtón – dörmögte a nagydarab pasas.

- Ne szórakozzon velem! Nem látja, hogy vele vagyok?! – mutatott felém bosszús arckifejezéssel, de haragja nem felém irányult. 

- Én azt az utasítást kaptam a főnöktől, hogy semmilyen körülmények között ne engedjem be önt abba a kórterembe – ellenkezett.

- Minden azért volt, hogy Harry ne találkozhasson velem – mondtam, mielőtt még Harry megszólalhatott volna. – Mostantól viszont bármikor bejöhet hozzám, mikor kedve tartja – jelentettem ki. – Ha gondolja, fel is hívhatja apát – ajánlottam. A biztonságis csak egy pillanatra gondolkodott el, de ez is elég volt ahhoz, hogy Harry ügyesen becsússzon mellette az ajtón. - Csak a dolgát végzi – mosolyodtam el, mert láttam rajta, hogy legszívesebben, mint egy ötéves, nyelvet nyújtana a biztonságisra. Harry csak bosszúsan fújt egyet, de egy szót sem szólt, és miután én letelepedtem az ágyamon, ő is helyet foglalt a mellette elhelyezett széken.

- Mit csinálok én most itt? – nézett rám kérdőn. – Miért változott meg ilyen hirtelen a véleményed?

- Nem változott meg, még mindig úgy gondolom, hogy neked sokkal jobb lenne nélkülem – mondtam.

- Akkor most végképp nem értem – mondta zavarodottan.

- Nemrég beszéltem a Dokival – kezdtem. – Azt mondta, hogy az állapotom nagyon sokat romlott az elmúlt időben, bár az áttét a tüdőmben elkezdett visszahúzódni – mondtam el érzelemmentes hangon a tényeket. – Gyógyszerek nélkül szörnyű fájdalmaim vannak, ami azt jelenti, hogy már nagyon közel van a vége.

- Akkor ezért hívtál ide? Búcsúzni akarsz? – kérdezte Harry fájdalommal az arcán.

- Sajnálom, Harry – suttogtam, és kemény álarcom leomlott. Kezéért nyúltam, és összekulcsoltam ujjainkat. Harry kicsit lejjebb hajolt, és lehunyt szemekkel édes csókokkal borította be kézfejemet. Jóleső bizsergés futott végig testemen, ahogy meleg ajkai többször is bőrömhöz értek. – Sajnálom, hogy önző vagyok, és képtelen arra, hogy távol tartsam magam tőled – suttogtam. Könnyek kezdték elhomályosítani látásomat, és szégyenkezve sütöttem le a szemem.

- Soha többé nem engedlek el. – Mutatóujjával az állam alá nyúlva kényszerítette, hogy szemébe nézzek. – Soha nem engedem, hogy megint elhagyj, most, hogy végre visszakaptalak – mondta halkan, de mégis hatalmas elhatározással a szemében.

- Én sem akarok mást, csak örökké veled lenni, de úgy érzem, hogy lassan minden kicsúszik a kezeim közül – mondtam erősen kezébe kapaszkodva, mintha csak az életem múlna rajta.

- Meg fogsz gyógyulni – nézett a szemembe. – Bármibe is kerül, én megtalálom, ami majd megment téged, és túljutunk ezen, ígérem! – mondta, de szemeiben láttam, hogy igazából nem is engem akar meggyőzni, hanem saját magát.

- Dr. Jackson felajánlott egy lehetőséget, amit talán megmenthet, vagy legalább kicsit még kihúzhatja az időt – mondtam.

- Mi ez a lehetőség? – csillant fel egy kis remény a szemében.

- A műtét – válaszoltam.

- Műtét? Szóval azt mondod, hogy a műtét segíthet rajtad? – kérdezte értetlenül, mire egy aprót bólintottam. – De ha ez így van, akkor miért nem jutott már eszébe ez a lehetőség valakinek ebben az átkozott kórházban? – emelte fel a hangját dühösen.

- Mert kockázatos – válaszoltam.

- Hogy érted, hogy kockázatos? – kérdezett vissza már sokkal nyugodtabb hangon.

- Nagyon kevés az esély rá, hogy sikerül a műtét, alig pár százalék, mert a daganat nagyon nehezen műthető helyen van. Ha viszont mégis sikerülne, még akkor sem biztos, hogy életben maradok, mert a szervezetem annyira legyengült már, hogy a szívem nem valószínű, hogy kibírná a műtétet – magyaráztam csendesen. – Szinte biztos, hogy nem sikerülne.

- És mi történik akkor, ha nem sikerül? – nézett rám kissé félve válaszomtól, hiszen igazából már anélkül is tudta, hogy mi fog következni.

- Akkor nem valószínű, hogy élve jövök ki a műtőből – suttogtam.

- Nem vállalhatod el a műtétet! – jelentette ki.

- Pedig már megtettem. Nemsokára hozzák a papírokat, hogy aláírjam – tájékoztattam.

- Nem írhatod alá! – parancsolta. – Túl kockázatos.

- Nincs más lehetőség – tártam szét a karom tehetetlenül.

- Találok egy másik megoldást, hiszen annyi minden van, amivel próbálkozhatnánk – győzködött kétségbeesetten.

- De nekem már nincs ennyi időm – ráztam meg a fejem lemondóan. – A Doki azt mondta, hogy vannak még különböző eljárások, esetleg gyógyszerek, de azok még csak kísérleti stádiumban vannak, nekem pedig nincs időm kipróbálgatni őket egyesével. – Próbáltam meggyőzni Harryt, de ő még mindig ellentmondást nem tűrő arccal nézett rám. – Meg kell próbálnom, Harry. Más lehetőségem nincs. Te vettél rá, hogy harcoljak, szóval, ha még csak egy nagyon kis esély is van a gyógyulásomra, akkor belekapaszkodtok abba az utolsó kis szalmaszálba is. Ha jobban átgondolod, te is rájössz, hogy ez az utolsó megoldás, még akkor is, ha szinte semmi esélye, hogy sikerüljön – magyaráztam. – Ha pedig nem az a sorsom, hogy meggyógyuljak, akkor már úgy is mindegy – vontam meg a vállam közömbösséget színlelve.

- Ne mondd ez! – nézett rám Harry meggyötörten.- Minden perc, amit veled töltök csak még biztosabbá tesz, hogy te vagy az a lány, akire szükségem van a boldogságoz - nézett mélyen a szemembe. 

- Szeretlek, Harry – suttogtam homlokomat az övének döntve.

- Én is szeretlek – mondta halkan.

- Félek – vallottam be könnyekkel az arcomon.

- Én is – ismerte el remegő hangon. – De túl leszünk ezen is, meglátod – ígérte. – Meggyógyulsz, és visszajössz hozzám, én pedig soha többé nem engedlek el. Pár év múlva megkérem a kezed, te pedig remélem, igent mondasz, és akkora esküvőt tartunk, amilyet még nem látott a világ. Lesz egy tucat gyerekünk, én pedig visszaveszek a munkából, és csak nektek élek majd. Boldogabbak leszünk, mint valaha. Annyi szenvedésen mentünk már keresztül, hogy kijárna végre nekünk egy egész életen keresztül tartó boldogság – mondta halkan. Újabb könnyek folytak le az arcomon Harry által elképzelt tökéletes jövőnk hallatán, ami olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt most.

- Nem kérek mást, csak hogy tarts ki mellettem. Kérlek, maradj velem! – könyörögtem.

- Egészen a végsőkig – ígérte. – Bármikor is lesz az. – Ajkait enyémekre helyezte, és vigyázva a karomból kilógó csövekre, finoman karolta át a derekamat, és szorosabban húzott magához. Csókja lágy és érzelmes volt, az én szívem pedig százszor gyorsabban vert ajkai kényeztetése nyomán. Beletúrtam göndör fürtjei közé, ami annyira hiányzott már. A következő pillanatban már Harry az ágyon ült, én pedig az ölében. Szorosan bújtam hozzá, mikor szenvedélyes percek után szétváltunk, és sós könnyeimmel áztattam el a pólóját. Derekamnál finoman, de mégis közel tartott magához. Fejét nyakam hajlatába rejtette, és megpróbálta lecsókolni záporként hulló könnyeimet. Hangtalanul, de nem kínos csendben öleltük egymást így percekig, elmerülve a másik közelségében. Hosszú idő múlva egy nővér lépett be a kórterembe, kezében egy dossziéval. Kelletlenül eltávolodtam Harrytől, de ő nem engedett el, csak megfordított az ölében, és mellkasát a hátamhoz nyomta, miközben még mindig szorosan ölelt.

- A beleegyező nyilatkozatot hoztam – mondta a nővér, és közelebb lépett. Tekintete végigsiklott rajtunk, és az ő arcára is leplezetlen szomorúság kúszott. Remegő kezekkel vettem át a mappát, aminek a tetejére volt helyezve a papírlap. Szememmel rögtön kiszúrtam az aláírásom helyét.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Harry.

- Nem – ráztam meg a fejem nagyot sóhajtva. – De ez a helyes megoldás – mondtam, majd gyorsan aláfirkantottam a nevem, és a nővérnek visszanyújtottam a mappát. – Ki fog megműteni?

- Természetesen Dr. Jackson. Semmi áron nem adta volna más kezébe magát – válaszolta. – De most el kellett rohannia, mert behoztak pár balesetest, így velem üzente meg a műtét időpontját – tájékoztatott, mire megfeszültem ültömben. Harry egy puszit lehelt hajamba, és nagyujjával nyugtatóan apró köröket rajzolt kézfejem bőrére. – A doktor úr úgy véli, hogy minél előbb el kell végezni az operációt, így már ma délutánra tűzte ki a műtét időpontját.

- Ilyen hamar? – kérdezte Harry, és most rajta volt a sor, hogy megijedjen.

- Igen – biccentett egy aprót a nővér. – Öt óra körül kezdi a bemosakodást. – Harry megdermedt ültében, ahogy arcát kezei közé rejtette. Fájt így látnom őt, ilyen összetörtnek, de a hír engem is meglepetésként ért, és csak azt vártam, hogy a nővér végre kimenjen, hogy kettesben tudjam eltölteni azt a pár órát Harryvel, amik talán számomra már az utolsók lesznek.

- Rendben – egyeztem bele halkan, nagyot nyelve. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg is lesz a műtét, de tudtam, hogy nem sokat veszíthetek vele. Meghalni egy hideg műtőasztalon nem ígérkezett szép elmúlásnak, de legalább nem fogok érezni semmit. Az egyik pillanatban még csak alszok a bódító gázoktól, a másikban pedig már a szíven nem dobog tovább.

- Itt hagyom a szoba kulcsát – mondta meglepetésemre a nővér, mikor azt hittem, hogy már el is hagyta a kórtermet. – Gondoskodom róla, hogy egy darabig senki se zavarja magukat, hogy nyugodtan el tudjanak búcsúzni – mondta halkan, együttérzően, és lerakta a kulcsot az éjjeliszekrényre, majd kilépett az ajtón.

- Harry… - szóltam halkan a Göndörkének, aki még mindig, megmerevedve ült az ágyamon arcát kezei közé rejtve, akárcsak egy szobor, de ha szobor, akkor biztosan egy remekmű. – Harry, kérlek… - Ujjaimmal finoman lefejtettem szeme elől két tenyerét, és arcát kezeim köve vettem. Nem sírt szerencsére, hiszen nem bírtam volna tovább erős lenni, ha egy könnycseppet is ejt. Állkapcsa azonban megfeszült, szeme komoran meredt rám. Ajkait övéire tapasztva próbáltam feloldani őt, de eltelt egy kis időbe, mire válaszolt csókomra. Viszont akkor nyelve szenvedélyes táncra hívta az enyémet. Keményen csókolt, de mégis vigyázott rám és a kezemből kilógó csövekre, ahogy óvatosan ledöntött az ágyra.

- Várj… - toltam el magamtól egy pillanatra, mire kérdőn nézett rám. – Az ajtó – súgtam lihegve. Harrynek nem is kellett több, azonnal lepattant rólam, és a nővér által az asztalra helyezett kulccsal bezárta a zárat, majd besötétítette a folyosóra néző ablakot. Egy pillanat múlva már újra mellettem termett, én pedig, mint egy függő, kétségbeesetten nyúltam kedvenc drogomért, édes csókjáért. Egy halk nyögéssel adtam Harry tudtára elégedetlenségemet, mikor egy kis idő múlva elhúzódott tőlem.

- Harry… Mi a baj? – kérdeztem kissé ijedten. Féltem, hogy talán már nem akar engem, hogy a betegség miatt csontsovánnyá fogyott testem undort kelt benne.

- Semmi, én csak… - nyögte vívódással a szemében.

- Többé már nem akarsz? Ha nem vagy képes úgy nézni rám, mint régen, akkor csak mondd el! Megértelek, én is szoktam tükörbe nézni – mondtam halkan, keserű mosollyal az arcomon.

- Gyönyörű vagy – súgta Harry. Tudom, hogy kijelentése egyszerű hazugság volt, hiszen szörnyen néztem ki, de mégis mosolyra húzódott a szám. – Te vagy az egyetlen, aki olyat tud adni nekem, mint senki más. Én csak félek – vallotta be, én pedig kezemet arcára helyezve próbáltam eltűntetni homlokán összeszaladó ráncocskáit. – Olyan törékeny vagy. Félek, hogy túl durva lennék hozzád. Rettegek attól, hogy fájdalmat okoznék neked – súgta, és hosszú puszit lehelt előbbi csókunktól még kissé pirosló arcomra.

- Bízom benned – suttogtam. – Tudom, hogy képtelen lennél bántani engem. Szükségem van rád – mondtam, mert szemében még mindig tehetetlenség tükröződött. – Kérlek, Harry… Érezni akarlak, még utoljára… - súgtam. Harry nem tétovázott tovább, ajkait keményen az enyémhez nyomta. Nyelveink szenvedélyes kényeztetése közepette csak egy pillanatra szakítottuk meg a kapcsolatot, míg Harry pólója a földre került. Smaragdzöld szemeiben olyan tűz égett, hogy egész testem beleborzongott tekintetébe. Édes csókokkal borította be a nyakam, fogaival gyengéden kényeztetve legérzékenyebb pontomat, mire egy elhaló sóhaj szaladt ki ajkaim közül. Kezeimet végighúztam kemény izmain, majd felfelé haladva ujjaimmal göndör fürtjei közé túrtam, és visszahúztam őt, így ajkaink újra csatlakoztak egymáshoz. Végig szenvedélyes, de mégis gyengéd volt. Egy mozdulata sem volt túl durva, nemhogy fájdalmat okozott volna. Én vele ellentétben egy cseppet sem féltem, hogy bántana, tudtam, hogy képtelen lenne rá. Hetek után végre pedig úgy éreztem, hogy megint teljes vagyok. Az üresség a mellkasomban teljesen eltűnt, és már nem is gondoltam arra, hogy alig pár óra múlva betolnak abba a hideg műtőbe, ahonnan talán már nem jövök ki élve. Minden kétségbeesés, mintha elpárolgott volna belőlem, és két érzelem vette át eszem és szívem fölött az irányítást: a vad szenvedély és a végtelen szerelem.

Miután Harry ezerszer is a fülembe súgta, hogy mennyire szeret, hogy képtelen legyek elfelejteni, és egy utolsó csókot nyomott ajkaimra, szinte pillantok alatt álomba merült. Nem is csodálkoztam rajta, hiszen sejtettem, hogy a kórtermem ajtajával szemben lévő műanyag székeken aludni milyen kényelmetlen is lehetett. Én pedig nem is tudtam volna találni jobb elfoglaltságot a műtét előtti időre, minthogy órákon át figyeljem, ahogy Harry édesen szuszog, miközben egy pillanatra sem engedi el derekamat. Meleg leheltét éreztem a bőrömön, mire jóleső bizsergés szaladt végig a gerincemen. Ahogy meztelen testét közel érezhettem az enyémhez, mintha az egész kórtermet felforrósodott volna. Már majdnem két órája figyeltem szundikálását, miközben ujjaimmal óvatosan kunkorodó, göndör fürtjeivel játszadoztam. Összekulcsolt kezeinket finoman az ajkaimhoz emelve, egy hosszú, nedves puszit nyomtam kézfejére. Majd fölé hajoltam, és tökéletes vonalú orrára, majd telt ajkaira helyeztem egy-egy forró csókot. Épphogy visszadőltem mellé a párnára, mikor arcára halvány mosoly kúszott, majd kinyitotta szikrázó, zöld szemeit.

- Jó reggelt – súgtam őszintén viszonozva mosolyát.

- Mennyi az idő? – kérdezte rekedtes hangon, és közelebb bújt hozzám, fejét mellkasomra hajtva.

- Lassan négy óra – válaszoltam halkan.

- Tessék?! – ült fel hirtelen. – Az nem lehet – rázta meg a fejét hitetlenül.

- Harry, mi a baj? – tornáztam magam ülésbe én is, és kezéért nyúltam, hogy ujjainkat újra egymáséba kulcsolhassam.

- Nem szabadott volna elaludnom – dorgálta magát. – Azt akartam, hogy együtt legyünk, hogy melletted legyek egészen a műtétig, de elrontottam az egészet. Annyira sajnálom, Ash! – nézett rám ijedten, bűnbánó arccal.

- Ne hibáztasd magad, hiszen szükséged volt az alvásra – fogtam kezeim közé az arcát. – Olyan tökéletes volt ez a délután, bárcsak soha ne lenne vége – sóhajtottam.

- Még ezer ilyen délutánunk lesz, mert meg fogsz gyó… - kezdte, de nem akartam többé önámítását hallgatni, és egy csókkal egyszerűen elhallgattattam őt.

- Beszélnünk kell, Harry – néztem rá komolyan miután szétváltunk, igaz Harry egyik karjával még mindig ölelte derekamat, én pedig ölében ülve ujjaimmal szabad kezét szorongattam. – Ha ez volt… Ha ez volt az utolsó… - kezdtem, de szörnyen küszködtem a szavakkal.

- Kérlek, Ash, ne búcsúzkodj! – könyörgött.

- Harry, egy alig egy óra múlva engem bevisznek a műtőbe, és talán soha nem találkozunk többet – mondtam, mire karja megfeszült körülöttem, és szorosabban ölelt magához, mintha többé nem is lenne hajlandó elengedni. – Nem írtam végrendeletet, vagy ilyesmi, de muszáj megbeszélnünk pár dolgot. – Harry tudomásul vette szavaimat, és egy aprót bólintott, hogy folytassam. – Kérlek, amíg vége nincs a műtétnek, ne szólj apának, rendben? Nem akarom, hogy még egy ember hálára izgulja magát miattam.

- Ezért még ki fog nyírni, de úgy lesz, ahogy te szeretnéd – bólintott.

- Harry, lenne egy hatalmas kérésem – kezdtem kétségbeesetten. – Nagyon félek, hogy mi lesz Adammel nélkülem. Ha apa megint összetörik, mint anya halála után, akkor én most már nem leszek mellette, és az öcsém teljesen egyedül marad. Félek, hogy milyen ember lesz belőle, ha felnő. Kérlek, vigyázz rá! Tudom, hogy mekkora terhet szakasztok ezzel a nyakadba, de nincs más reményem – néztem rá könyörgőn.

- Semmi baj, Ash – nyomott egy apró puszit a homlokomra. – Vigyázni fogok rá – ígérte.

- Ne engedd, hogy elfelejtsen – kértem.

- Sosem hagynám – biztosított Harry finoman megszorítva kezemet. - Élete végéig emlékezni fog, hogy milyen csodálatos nővére volt – ígérte, mire halvány mosoly húzódott az arcomra. – Soha nem fogja magát egyedül érezni, mert úgy fogok vigyázni rá, mintha a sajátom lenne. – Nem tudtam, hogy komolyan gondolja-e a dolgokat, amiket mondott, de többé már nem aggódtam kisöcsém jövője miatt. Az egyetlen probléma az lehetett csupán, hogy Harry túlságosan elkényezteti majd őt. – Elviszem majd az első napján a suliba, minden leckéjét megcsináltatom vele, aztán, ha jófiú lesz, megmutatom neki, hogy kell borotválkozni, meg beavatom pár trükkbe, hogy mire buknak igazán a lányok.

- Oh, te nagy macsó! – csaptam játékosan mellkasára. – Együtt jártok majd csajozni, mi? – kuncogtam.

- Azt hiszem, én csak kísérő leszek – mondta halkan, és lesütötte szemeit, az én pillanatnyi jókedvem pedig azonnal elszállt.

- Harry, tovább kell majd lépned – simítottam kezemet az arcára. – Ígérd meg, hogy keresel valaki mást!

- Nem kérhetsz ilyet! – kapta fel a fejét hitetlenül, kikerekedett szemekkel meredve rám.

- Kérlek, Harry, ígérd meg, hogyha én már nem leszek, elfelejted, amit most irántam érzel! – erősködtem. Ebben a pillanatban Harry elengedte a kezem, és kipattant mellőlem az ágyból, majd gyorsan magára húzta földön heverő farmerját.

- Hogy kérhetsz ilyet? – Hangjából egy kis düh és csalódottság csengett ki. – Hogy tudnék mást szeretni?

- Most ezt mondod, de hidd el, hogy egy idő után, hosszú idő után, talán évek is eltelnek addig, de el fog múlni a fájdalom. Találni fogsz egy lányt, aki megérdemli majd a szerelmed – mondtam teljesen nyugodtan. Csak magamnak akartam Harryt, de mégsem esett nehezemre arról győzködni, hogy mást szeressen, ha én már nem leszek, mert fájt belegondolnom, hogy mi lesz vele, ha élete végéig egyedül marad.

- Ha elmész, azzal akkora űrt hagysz magad után, amit már senki nem fog tudni betölteni – szólt szomorúan.

- Kérlek, Harry, ígérd meg, hogy nem zárkózol el a szerelem elől! – könyörögtem, de ő tétovázva egy szót sem szólt. – Kérlek, Harry! Hogy tudnék nyugodtan elmenni azzal a tudattal, hogy te teljesen egyedül maradsz?

- Rendben – adta meg magát, és magára kapta pólóját is. – Nem fogok elzárkózni a szerelem elől, ha szembe jön velem, de mást nem ígérhetek – kötötte ki.

- Nekem ennyi elég – bólintottam. - Gyere ide! Már nincs sok idő, kérlek, hadd legyek még utoljára a világ legboldogabb embere melletted – szóltam gyengéden, és karomat felé nyújtva hívtam magamhoz. Harry tekintete ellágyult, és ujjainkat összekulcsolva leült mellém, majd mellkasára vont. Pólóján keresztül éreztem ütemes szívverését, ami elég volt ahhoz, hogy a legnagyobb nyugalomban várjam, hogy értem jön a nővér. Csendesen ültünk így hosszú, de mégis rövidnek tűnő percekig, gyakran csókot lopva a másiktól. Öt óra körül valaki benyitott az ajtón, mire összeszorítottam a szemem, és izmaim önkéntelenül is megfeszültek.

- Miss Higgins, kérem, jöjjön velem, hogy elő tudjuk készíteni a műtéthez – szólt a nővér a hátam mögül.

- Rendben – fordultam felé. – Csak két percet kérek – mondtam, mire a nő egy aprót bólintott, és kiment az ajtón.

- Még nem vagyok kész, hogy elengedjek – szólalt meg Harry ijedten.

- Én sem – fújtam ki a levegőt remegve. Eddigi nyugodtságom végleg szertefoszlott, és idegességemet már palástolni sem tudtam. Kiszálltam Harry öléből, és a táskámhoz mentem. – Ezt olvasd el, kérlek, amíg a műtőben vagyok – nyújtottam felé egy füzet nagyságú könyvet.

- Mi ez? – kérdezte Harry értetlenül, miközben átvette a naplómat.

- Csak olvasd el – vontam meg a vállam.

- Kérem, Miss Higgins, mehetünk? – jött be újra a nővér.

- Igen, csak még egy pillanat – szóltam, majd megint Harry felé fordultam. Ő is felállt az ágyról, tekintetéből könnyen kiolvasható volt a rettegés. Hirtelen annyi mondanivalóm lett volna neki. Akartam, hogy tudja, hogy mennyire szeretem, hogy szükségem van rá és, hogy köszönöm neki, hogy a világ legboldogabb embere lehettem mellette. De szavak helyett csak lábujjhegyre pipiskedtem, és egy szelíd csókot nyomtam meleg ajkaira.

- Szeretlek – súgta megtörten.

- Örökké – válaszoltam, és elhúzódtam öleléséből.

- Kész van, Miss Higgins? – kérdezte a nővér.